 |
| Alpiglen panorámája az Eigerről |
Az bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire gondolnia.
A jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy kipróbálja a hordozható rádiót. Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt. Amikor már nyolcvan métert is megtett, és már majdnem a jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak, aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal végeláthatatlan mélységébe. Minden pszichológiai felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik. Leírhatatlan elhagyatottságot érzett. Már nem látta társait a tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre, amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően, csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány. A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette, miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.
- Nagyszerűen ment, Alfred! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled függ több ember élete a hegyoldalon!
Ezek a biztató szavak újból erőt öntöttek Hellepartba; már nem érezte magát egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető, tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz, majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a völgyre terült. Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit, üvöltő huhogása megborzongatta.
Ismét biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:
- Minden rendben. Pár perc múlva indulhatsz.
Ezután jelt kapott, és folytatta a leszállást. Nemsokára rádión jelentette Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan, majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a most J vonalban meghajló kábel, amely követte az oszlopon keresztül vezető vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb, fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt. Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:
- Egy embert találtam.
Ezután átkiáltott a mállékony pilléren:
- Ki vagy? Mayer? Nothdurft?
- Italiano - érkezett a felelet.
Miközben tonnaszám szabadította el a törmeléket a hegyoldalon, óvatosan folytatta a nehéz utat. Már csak két méterre volt az olasztól, amikor meghallotta kiáltozását:
- Mangiare! Enni!
Hellepart keresgélni kezdett a zsebében, és talált egy fél tábla fagyott, sötét Cailler csokoládét.
Az élen át odadobta a kiéhezett olasznak, aki még addig sem bírt várni, amíg kiveszi a papírból. Szájába gyömöszölte és rágni kezdte. Még teli volt a szája papírral és csokoládéval, amikor odakiáltott Hellepartnak:
- Sigeretta?
Az azonban nem volt Hellepartnál. Egy pillanatra megállt és átgondolta a helyzetet. Átha-rántozhatna a még hátralévő néhány méteren a pilléren, így azonban sokat kockáztatna, mert már esésvonalban nem függött a kábelen. Ha így közelíti meg az olaszt, a mentés megoldhatatlan. Két ember attól függetlenül, hogy milyen állapotban van, felesleges veszélybe kerülne, ha meg akarná tenni az utat visszafelé, a törmelékes sziklákon keresztül. Hellepart úgy döntött, hogy visszamegy a kijárati szakadékig, és kéri a fentieket, hogy húzzák fel egy másik pontra. Onnan megpróbál egyenes, függőleges vonalban lejutni az olaszhoz.
- Húzzatok fel! - mondta Hellepart a fentieknek. - Másik útvonalat keresek.
Ahogy hirtelen meghúzták a kábelt, lerántották Hellepartot a pillérről az űrbe. A levegőben pörgött, és küszködött, hogy a szikla felé forduljon, és lábával felfogja a visszaütődés erejét. Éppen sikerült megfordulnia, amikor lábbal a hegyfalnak ütközött.
- Rendben! - jelentette Hellepart a tetőnek. - Húzzatok fel egyenesbe. Szólok, mikor álljatok meg.
Néha centiméterenként haladt felfelé ötven métert, ahol lassú himbálózás után sikerült belekapaszkodnia egy pontosan az olasz felett ki-szögellő sziklába.
- Most eresszetek le! - hangzott az utasítás. Egy meredek vízmosáshoz ért, amikor megint elszabadultak a kövek. Lekiáltott az olasznak, hogy húzódjon a falhoz. Már csak néhány méter volt hátra, majd végre leereszkedett a párkányra. A szerencsétlen olasz átölelte Hellepartot: - Grazie! Grazie! - motyogta.
Közben a német diadalmasan közölte a tetővel:
- Itt vagyok az olasznál!
Negyed tíz volt, tehát több, mint egy órája kezdte meg a leszállást. Az olasz megmondta a nevét, amit Hellepart továbbított a tetőnek. Friedli azt tudakolta, hol vannak a többiek. Hellepart megkérdezte Cortitól:
- Hol van Longhi? Hol van Mayer? Hol van Nothdurft?
Corti lemutatott a hegyoldalra. A két férfi áthajolt a párkányon és kiáltozott, de válasz nem jött. Hellepart nem tudta, mit tegyen. Odafenn úgy beszélték meg, hogy először az alul levőt hozzák fel a felső párkányra, de hátha Longhi már nem is él, s azért nem válaszol. Ésszerűbbnek tartotta, hogy az igen rossz állapotban levő Corti kerüljön fel először, hogy odafenn orvosi kezelésbe vehessék, s így legalább egy ember élete már biztonságba kerüljön. Űgy gondolta, ma még elég idejük lesz újból lejönni, és a lejjebb levő Longhit is fel tudják még hozni élve, vagy akár halva is.
Hellepart megkérdezte Cortitól németül:
- Milyen a kondíciód?
Corti megértette - hiszen a szó mindkét nyelvben hasonló - és azt mondta:
- Buona.
Hellepart azonban látta, hogy az olasz térdei remegnek, cs rászólt, hogy üljön le, majd kávét adott neki egy termoszból, amit a lengyelektől kapott.
Corti mondott valamit olaszul, és Hellepart a furcsa dialektusban elhadart szóáradatból annyit vett ki, hogy Nothdurft és Mayer megpróbáltak feljutni a tetőre, és Corti már több napja nem látta őket. Hellepart Corti sebes kezére és véres fejére pillantva belátta: az olasz nincs olyan állapotban, hogy megkísérelhetné, hogy külön kábelen másszon fel a csúcsra. Nincs más hátra, neki kell felvinnie a hátán. Felszólt a tetőre, hogy egy olaszul beszélő vegye át a rádiót, és magyarázza meg a helyzetet Cortinak. Cassin hangja szólalt meg. Hellepart átadta az adó-vevő készüléket Cortinak, aki zavarodottan látott neki a dolognak, és idegességében rossz gombokat nyomott meg. Végül létrejött a kapcsolat, és Cassin, Ragni-beli társa hangját hallotta.
- Felelj Claudio - mondta Cassin. - Én vagyok Cassin. Most jól figyelj rám: nincs annyi erőd, hogy egyedül feljussál. Figyeld a németet, megmutatja, hogyan mászhatsz fel a hátára! Igyekezzél megkönnyíteni a megmentőd dolgát! Igyál, ha inni ad! Gondolj arra, hogy biztonságban vagy. Ne veszítsd el a bátorságod!
Amikor Hellepart visszavette a rádiót, Cassin utolsó szavai még recsegtek a hallgatóban:
- Corragio, Claudio, Bátorság! Hellepart még egyszer viszapillantott Corti csöppnyi pihenőhelyére. Az olasz teljesen letarolta róla a jeget és havat, s kínzó éhségében és szomjúságában magába tömte. Pár foga eltörött, vagy elrepedt, amikor utolsó „étkezésként" a fagyos, kemény jéggel próbálta éhségét csillapítani. Hellepart berakodott a hátizsákba, azt rácsatolta az ülőhelyzetben levő Corti hátára, és a Gramminger-üléshez szükséges hevedereket rászíjazta az olaszra. Leült háttal Cortinak, vállára és melle köré erősítette élő terhenek hevederjeit, így azonban nem maradt hely a rádiónak. Ezért meghosszabbította a szíjat egy karabinerrel, és odaerősítette a készüléket, amely a mellén lógott. Kényelmetlen terhével nagy nehezen felállt és bekapcsolta a sodronykötelet. Ez az előkészület majdnem egy óráig tartott.
- Készen vagyunk - közölte a tetőn tartózkodókkal.
Tíz óra volt.
Friedli hangja válaszolt:
- Másként kell felállítanunk a berendezést, Még egy pár percre van szükségünk.
Hellepart nehéz terhével leült és várta a jelt. Végre megkapta.
- Most kezdünk felfelé húzni - szólt Friedli. - Készüljetek!
Hellepart megfeszített erővel lábra állt, de a kábel még nem feszült meg fölötte.
- Mi baj? - tudakolta társaitól.
- Egy kis zavar keletkezett - válaszolta Friedli. Hosszú percek teltek el, amíg a kábel végre feszülni kezdett. Hellepart a sziklafalhoz nyomta lábát, és teljes erőből úgy tartotta el magát a faltól, hogy a kábel ne dörzsölődjék a sziklához és ne akadjon meg. A szél zenélni kezdett a feszülő sodronyon. Hellepartnak úgy hangzott, mint egy óriási hegedű hangja, amely a mély hangoktól fokozatosan sikító, fülhasogató magasságig emelkedik. A párkányról azonban csak nem mozdultak. Hellepart felnézett a vékony sodronyra és akkor először támadt fel benne a kétely. Vajon elbírja-e őket?
Friedli aggályai a tetőn a csörlővel kapcsolatban még csak növekedtek, amikor Hellepartot vissza kellett húzni száz méter magasra, hogy jobb útvonalon tudja megközelíteni az olaszt. Most már öszesen 250 méter hosszúságú kábelt eresztettek le a hegyoldalon. Ahol a kábel érintkezett a sziklával, hornyokat vágott be a puha kőbe, növelte a súrlódást, s így még több erő kellett a felfelé húzáshoz. A csörlő kezelői alig tudták felhúzni Hellepartot új állásba, és miután visszaeresztették újból a párkányra, Friedli megbeszélte a helyzetet Grammingerrel.
- Nem hiszem, hogy sikerül a csörlővel két embert felhúznunk - mondta Friedli.
Gramminger igazat adott neki. Amikor Hellepart nagy gonddal felkészítette Cortit a felszállásra, a tetőn dolgozó csapat elhatározta, hogy félreteszi a csörlőt és puszta emberi erőt használ. Ezt a gyors rögtönzést csakis Friedli előrelátása tette lehetővé, amikor elrendelte, hogy a felhúzáshoz ássanak árkot a déli gerinc oldalába. Most a kábelt fel kellett vinni a hegygerincig, és át kellett vezetni egy irányváltó görgőn keresztül, amelyet egy mállott sziklatömb tetejére helyeztek. A görgő visszavezette a kábelt az árok hosszában, ahol harminc ember helyezkedett el húzásra készen. Hat méteres közönként húzó köteleket erősítettek a kábelhez olyan szorítókapcsokkal, amelyeknek helyét változtatni lehet. Ezután ötös csoportok álltak fel minden egyes húzókötélnél. Friedli jeladására vártak, hogy mikor kezdhetik meg a húzást. Az utolsó pillanatban még ellenőrizték a kábel három biztonsági fékjét, amelyek úgy voltak megszerkesztve, hogy rajtuk keresztül a kábelt felfelé lehessen húzni, de egy esetleges, még oly csekély lefelé mozgásnál a fékek szorosan összezáruljanak. Végső biztonsági intézkedésként Gramminger a felhúzó árok túlsó végénél levő, nagy jégtömbnél maradt. Az ő feladata az volt, hogy a tömbhöz rögzítse a felhúzott laza sodronyt. Végre elkészültek.
Friédli a svájci kiképző őrmesterek pattogó hangján parancsot adott a csapatnak, hogy kezdjenek húzni. Az emberek nekifeszültek, de a kábel nem mozdult. Még többen álltak a kötélvégekhez, a vezényszó újból elhangzott. A kábel azonban csak nem indult meg. Friedli attól félt, hogy az összes mentő egyesített erőfeszítése következtében a feszülő kötél elszakad. Ezért kétségbeesetten integetni kezdett, hogy hagyják abba a műveletet. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy a kábel valahol beszorulhatott volna a sziklába, mert a lágy mészkő az Eiger felső részén esetleg fokozhatja a súrlódást, de ahhoz nem elég szilárd, hogy megakassza a kábelt ilyen feszülés esetén. Arra következtetett, hogy a gépi berendezés megakadt valahol. Ha azonban téved, és mégis a kábel szorult meg a hegyoldalon, akkor kénytelenek Cortit ott hagyni, és valahogy módot keresnek arra, hogy visszahúzzák Hellepartot. Friedli idegesen vizsgálta át egymás után a berendezés részeit, és végül megtalálta azt, ami miatt megakadt a kötél. Megszüntette az akadályt, és ismét parancsot adott a húzás megkezdésére. A kábel megfeszült, megnyikordult a szélben, és néhány végtelenül hosszúnak tűnő másodperc után az emberek érezték, hogy a kötél megindul.
Végre a hosszú hegedűhúr feszültsége egy szinten maradt. Hellepart, hátán a nehéz, élő teherrel, mellén a kényelmetlenül himbálózó rá-
dióval megkezdte az utat felfelé. Eleinte nem kimondottan függőleges vonalban végezte a felszállást. Egyik oldalról a másikra lengtek, ahogy a kötél rángatta őket. Hellepart hágóvasát erősen a jégbe vágta, hogy egyensúlyba kerüljön. Hágóvasai nyomában jég és sziklatörmelék zúdult le a falon. Tizenöt méterenként a sziklába kellett kapaszkodnia, amennyire csak bírt, előre kellett hajolnia, amíg a tetőn dolgozók új helyzetben rögzítették a kábelt. Gyötrelmes szünetek voltak ezek az erős müncheninek. Néha csöppnyi kiszögellésre kellett térdelnie, úgy szo-szorítva térdei közé a sziklát, mint a zsoké a lovát, s közben a rádió éles fémsarkai a mellébe mélyedtek. Máskor meg hópárkányok jégzománcaira kellett ráállnia, s közben vállain Corti súlyát tartotta. Egyszer meg is jegyezte, félig bosz-szankodó, félig incselkedő hangon:
- Szép kis súlya van ennek a fickónak. - Corti azonban úgy látszik, nem értette meg. Egyre azt motyogta: - Fame! Fame - és valahányszor Hellepart térdeit a havas sziklához támasztotta, Corti befúrta az arcát a hóba és nagy falatokat harapott belőle.
- Ne habzsold már azt a havat! - förrnedt rá Hellepart. - Árt a gyomornak.
A kiéhezett Corti azonban csak nem mondott le a hideg falatokról.
Negyvenperces gyötrelmes emelkedés után, a kábel a kijárati hószakadékok utolsó méterén is végigcsikorgott, és a két férfit felrántotta a hegycsúcs jégmezejére. Az áthajlás árnyékából kikerülve, most már érezték a nap sugarait, amelyre Corti különös módon reagált.
- Que bello e il sole - szólt meglepően erős hangon. — Milyen szép a nap - és ájultan bukott előre.
Hellepart tudta, hogy ez a sokk következménye, és azzal is tisztában volt, hogy súlyosan legyengült állapotban, ebbe bele lehet halni. A jégmező hátralévő nyolcvan méterét tehát erőltetett tempóban kellett megtennie. Haladt tovább, nehéz terhe alatt részeg módjára tántorgott. Közben Friedli kiáltásokkal buzdította fentről. Corti teljes súlyával nehezedett Helle-partra, akit most már a kötél sem nagyon segített, mert nem voltak függő helyzetben, tehát nem tartotta őket. A tetőn tudták, hogy Hellepart siet, és maguk is fokozták az erőkifejtést. Egyszer túl gyorsan húzták meg a kötelet, és Hellepartot meg Cortit arccal előre majdnem belerántották a jégmező nedves havába. Hellepart visszanyerte egyensúlyát, felállt a tapadó hóban és negyvenkilenc perccel azután, hogy a fdvontatást megkezdték, végre átbukdácsolt terhével a gerincen.
- Vegyétek le rólam! - kiáltotta Friedlinek, majd előre bukott a hóban. A többiek elkezdték leoldozni a Cortit és a rádiót odaerősítő hevedereket, és a levegőért kapkodó Hellepart érezte, hogy valaki a vállára csap, majd egy ismerős hang megszólalt:
- Derék ember vagy! Ez jó munka volt! Miután terhétől megszabadították, lábra állították, mindenki odasereglett gratulálni.
- Cigarettát - mondta. - Adjatok egy cigarettát! - Majd fáradtan betámolygott az éjszakázáshoz kivájt hóbarlangok egyikének menedékébe.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése