JACK OLSEN: A szörny (13)

Alpiglen panorámája az Eigerről

Alfred Hellepart vasárnap reggel, pontosan nyolc órakor megkezdte magányos leereszkedését a hegyoldalon. Miközben lassan haladt, háttal a hegynek, lefelé, a hegytető jégmezejének ötven fokos lejtőjén és figyelte társait, ahogy a csörlőt kezelik fölötte, igyekezett lelkileg is felkészülni. Eddigi tapasztaltai során megtanulta, hogy ilyenkor minden külső tényezőt ki kell küszöbölni gondolataiból, minden erejével a feladatára és a megmentendő emberekre kell koncentrálnia. Magára egyáltalán nem szabad gondolnia; ha csak egy másodpercre elfogja a félelem, elveszhet. Nem engedheti, hogy gondolatai visszakaiandozzanak Münchenbe, feleségéhez és tizenegy éves fiához. Ettől a perctől kezdve megszűnnek számára létezni egészen addig, míg a vállalkozás sikerrel vagy kudarccal be nem fejeződik.


Az bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire gondolnia.
A jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy  kipróbálja  a  hordozható  rádiót.  Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt. Amikor már  nyolcvan  métert  is  megtett,  és  már majdnem a jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak, aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal végeláthatatlan   mélységébe.   Minden   pszichológiai felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik.  Leírhatatlan  elhagyatottságot érzett.  Már nem látta társait a tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre, amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően, csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány. A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette, miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.


- Nagyszerűen ment, Alfred! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled függ több ember élete a hegyoldalon!


Ezek  a  biztató  szavak  újból  erőt  öntöttek Hellepartba;  már nem  érezte  magát egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető, tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz, majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a völgyre terült.  Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit, üvöltő huhogása megborzongatta.


Ismét biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:


- Minden rendben. Pár perc múlva indulhatsz.


Ezután jelt kapott, és folytatta a leszállást. Nemsokára  rádión  jelentette  Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan, majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a most J vonalban meghajló kábel, amely követte  az  oszlopon  keresztül  vezető  vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb, fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt. Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:


-  Egy embert találtam.