ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (1)

ELŐSZÓ

Boulogne-sur-Mer, 1951. Tavaszi reggel. Az ügyeletes szobában alszom, amikor csöng a telefon.
-  Ügyeletes orvos?
-  Mi történt?
-  Hajótörés a Carnot-gátnál.
-  Megyek.

Sejtelmem sem lévén a baleset súlyosságáról, szitkozódva kapkodom magamra a ruhát, s rohanok lefelé. Még nem jöttek. Kérdezem a kapust. Elmondja, hogy egy halászhajó, az equihemi Notre-Dame-de-Peyragues a ködben nekiütközött a Carnot-gát-nak. Hideg van, de a tenger nyugodt. Nem izgatom magam túlságosan. Ez a gát a kikötő legkülső építménye; nagy szélben igen veszélyes, de csendes időben egészen könnyen el lehet haladni mellette.
Szirénázva érkezik a tűzoltóautó. Kicsapódik az ajtaja, s jelentőségem teljes tudatában előrelépek ... Sohasem fogom elfelejteni a negyvenhárom egymás hegyére-hátára hányt, görcsbe merevedett, mezítlábas áldozat látványát. Valamennyin rajta volt a mentőöv. Hiába minden erőfeszítés: senkit sem tudtunk életre kelteni közülük. Egy pillanatnyi balfogás eredménye - 43 halott, 48 árva.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá a hajótörés drámájának nagyságára, s ekkor fogant meg bennem a gondolat, amely később az Eretnek expedíciójában vált valósággá.

Hajótörés! Ez a szó számomra maga az emberi nyomorúság: egyértelmű a reménytelenséggel, az éhséggel, a szomjúsággal. Boulogne-nak minden évben 100-150 szülöttje fullad a tengerbe, s mint megtudtam, szerte a világon - békeidőben - évente 200 000 ember veszti így az életét. Az áldozatok negyedrésze többnyire, hála a mentőberendezéseknek, túléli ugyan a katasztrófát, de röviddel később, kegyetlen haláltusa után, mégiscsak elpusztul.

Már régóta érdekelt, meddig bírja az emberi szervezet a nélkülözéseket. Vizsgálódásaim meggyőztek arról, hogy az egyén néha tovább is élhet, mint azt a fiziológusok általánosságban lehetségesnek tartják.
Hosszú ideig alaposan tanulmányoztam a deportáltak, a hadifoglyok, a hiányosan táplált népek állapotát, de mint orvos, aki számára a gyakorlati alkalmazás lehetősége nélkül holt betű marad a tudomány, gyakran zártam le ezzel a kérdéssel elméleti kutatásaimat: „Mire jó mindez?"
S a hajótöröttek problémája most a többi mellé került. A különbség az, hogy itt az emberi nyomorúságot okozó külső feltételek nem függtek, mint a deportáltak esetében, sem emberi önkénytől, sem pedig, mint az indiai éhínségek esetében, elemi csapástól, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni. A hajótöröttek életbenmaradásának feltételeit kétségkívül veszélyes, de mindenesetre gazdag természetes környezet határozza meg, amelyben bőségesen előfordul minden, ami az ÉLETHEZ, legalábbis a TOVÁBBÉLÉSHEZ szükséges /1  köbméter vízben kétszázszor annyi élőlény  van,  mint ugyanannyi  földben/, amíg fel nem tűnik a szárazföld, vagy meg nem érkezik a segítség.

Egyszóval úgy okoskodtam, hogy a tenger, bár állandó veszéllyel fenyegeti a hajótöröttet, mégsem ellenséges elem, s főleg nem élettelen. A félelem legyűrése és az élelem megszerzése tehát nem ütközik legyőzhetetlen nehézségekbe.

A környezetet, a külső feltételeket illetően ez volt a kiindulópontom, ami pedig az adott környezetben tovább élni hivatott emberi szervezetet illeti (a súlyos feltételek közt hosszú ideig kiállott nélkülözések híres eseteit tanulmányozva), az alábbi következtetésre jutottam: a fiziológusok gyakran nem számolnak a lelkierővel, s annak a test reakcióira gyakorolt hatásával, holott ezt a hatást Gandhi többszöri böjtölése, Bligh kapitány utazása /akit a  fellázadt  legénység  egy  csónakban   magára hagyott a tenger  közepén,  mindössze  nyolc  napi   élelemmel  ellátva  több  mint negyven napig hányódott az óceánon, s csak a gyűlölet tartotta benne  a lelket/, Scott és Amundsen sarki expedíciója nagyszerűen bizonyítja. 

Van itt egy félreértés. Nem azt kell ugyanis mondanunk, hogy „ilyen és ilyen fizikai feltételek esetén életben lehet maradni", hanem - a matematikusok kedvelt formulájával élve - meg kell elégedni csupán ennyivel: „Minden egyéb körülményt azonosnak véve (gondolok itt a szellem, a lelkierő szerepére, a bátorságra, reménykedésre) lehetséges életben maradni, ha ilyen és ilyen fizikai feltételek megvalósulnak."

Ismét tanulmányoztam a statisztikát.
Hogyan lehetne megmenteni azt az 50 000 embert, aki évente a mentő csónakokban pusztul el?
Azok a szinte legendaszámba menő történetek, amelyeket egymásután olvastam, nevetségesnek, illuzórikusnak tüntettek fel minden reményt, minden erőfeszítést.

A Medusa utasai - Théodor Géricault festménye

A Méduse nevű fregatt 1816. július 2-án süllyedt el egy homok-zátonyon, 150 kilométernyire Afrika partjaitól. 149 személynek, utasoknak, katonáknak és néhány tisztnek, egy hirtclenében összeácsolt tutajon jutott csak hely, amelyet csónakok vontattak. A kötél titokzatos körülmények között elszakadt, a csónakok eltávoztak, s a magárahagyott tutaj sodródni kezdett az Atlanti-óceánon. A hajótörötteknek hat hordó boruk és két hordó édes vizük volt. A tutajra 12 nappal később találtak rá. Akkor már csak tizenöten voltak életben. Tizen haldokoltak, s rövidesen el is pusztultak.

1912. április 14-én a Titanic óceánjáró egy jéghegybe ütközött, s néhány óra leforgása alatt elsüllyedt. Három órával a hajótörés után, amikor az első segítség megérkezett a helyszínre, a mentőcsónakokban már számos halottat és őrültet találtak. Figyelemre méltó tény, hogy egyetlen tíz éven aluli gyerek sem volt azok között, akik ijedtségüket őrülettel, őrületüket pedig életükkel fizették meg, A gyermekek még normális idegállapotban voltak.

E példák megerősítették azt az érzésemet, hogy a lelki tényezők jelentősége elsőrendű. A statisztikai adatok szerint az áldozatok 90 százaléka a hajótörést követő három nap alatt pusztul el. Ez a megállapítás önmagáért beszél, hiszen ily rövid idő alatt az ember általában nem pusztul sem éhen, sem szomjan.

Ha a hajó eltűnik a hullámok között, a hajótörött azt hiszi, hogy az egész világ vele együtt süllyedt el, s mivel nincs a lába alatt néhány szál biztonságosnak látszó deszka, minden bátorsága, józansága elszáll. Ha sikerül mentőcsónakba kerülnie, azért még nem menekült meg: mozdulatlanul, magába roskadva elmélkedik a nyomorúságán. Az ilyen ember már eleve lemondott az életéről.
Rászakad az éjszaka, áthatja a nedvesség és a szél, megrémíti a hullámzás, a zaj, a csend - s három nap alatt vége.

Legendák hajótöröttjei! Én tudom, hogy nem a tenger, nem az éhség, nem a szomjúság okozta halálotokat, hanem, miközben rikoltozó sirályok keringtek hánykódó csónaktok felett, a rettegés volt a vesztetek.
Így hát hamarosan bizonyossá vált előttem: a hajótöröttek legtöbbje jóval előbb meghal, semmint a fizikai és fiziológiai feltételek önmagukban véve halálossá válnának. Hogyan lehet hát leküzdeni a reménytelenséget, amely biztosabban, gyorsabban öl, mint bármilyen fizikai tényező?

Következik: A csavargó

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

JACK OLSEN: A szörny (19)

Meleg takaró a Svájci Alpin Club logójával diszitve

Volt egy lehetőség, amely nagyon nyugtalanította az 1957-es dráma részeseit - a főszereplőket és mellékalakokat egyaránt -: az, hogy Corti, a halál balkeze, megjelenik Grindelwaldban és maga akarja felkutatni a három áldozat testét. A mentők élgárdáját ez a gondolat nyugtalanította legjobban, mert nem voltak meggyőződve arról, hogy Corti képes lesz elkerülni a veszélyt az északi falon, és nem éreztek kedvet arra, hogy újabb gyötrelmes mentésre vállalkozzanak az Eigeren. A Felföld hegyivezetőit azért izgatta ez a lehetőség, mert döntő bizonyítéka lett volna saját tudatlanságuknak és tehetetlenségüknek, ugyanis a hagyományoknak megfelelően a Svájci Alpokban a hegymászók holttestét a svájci vezetők szokták lehozni a hegyről, és nem más országokból behozott csoportok.


Ebben a kérdésben az európai hegymászók között az alaphangot az a gondolat adta meg, hogy Cortit - igazságosan vagy igazságtalanul - a vád árnyéka fedi, és most az a kötelessége, hogy félrevonuljon, mint a rab a vádlottak padján, amíg a többiek átkutatják a hegyoldalt, és kiderül, hogy a halottak el tudják-e mondani a történteket. Még a Club Alpino Italiano is ezt a nézetet képviselte. Hiszen Corti maga volt az, aki azt mondta:


- Találjuk meg a holttesteket, azok majd bebizonyítják ártatlanságomat.


De ki találja meg őket? Csak Longhit lehetett látni és őt sem sokáig. A katasztrófa után két héttel szakadatlan havazás kezdődött a magashegyen, elborította a holttestet és a sziklához fagyasztotta. A hegyivezetők kétségbeesett igyekezetükben, hogy tekintélyük maradványait megmentsék, vagy legalábbis, hogy eltávolítsák a bámészkodó turisták szeme elől ezt a gyötrő figyelmeztetőt, azon tanakodtak, hogy lehozzák a testet. De itt a hagyományos módszerekkel semmire sem mentek volna. Stefano Longhi teste 1600 méter magasságban függött a jégpáncéllal borított hegyoldalon. Ahhoz, hogy onnan lehozzák, sikeresen meg kellett volna mászniok szinte az egész északi falat, méghozzá télre forduló viszonyok között. Felmehettek volna a csúcsra és leereszthettek volna valakit kábelen, de ez épp az a technika lett volna, amit nyilvánosan elítéltek.  Ha most ilyesmihez folyamodnának, ezzel nyíltan beismernék, hogy tévedtek. Így aztán a grindelwaldi és a lauterbrunneni vezetők testületei – miközben készülődtek arra, hogy hegymászó bakancsaikat félretegyék és a tél beálltával felcsapjanak síoktatónak – érezték, hogy kudarcot vallottak. Aggódva figyelték a Baden-Württenbergi Hegyi Mentőknek azt a tucatnyi tagját, akik azzal a feltett szándékkal érkeztek ide, hogy levágják a kötélről Longhit és megkeresik a halott németeket. A rossz idő megakadályozta őket bármilyen kísérlet végrehajtásában. Be kellett érniök a fal alján található omladék és hó, valamint a peremhasadékok átkutatásával. Holttesteket, hátizsákokat, valamilyen jelet kerestek, amiből kiderülhet, hogy mi történt honfitársaikkal, de semmi olyat nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket.


A vezetők arra is gondoltak, hogy helikoptert használnak, de a katonaság rövidesen elvetette ezt az ötletet. Ilyen magasságban a helikopterek nem használhatók hatásosan. Az alpin mentéseknél már korábban is kísérleteztek helikopterek bevetésével, azonban ezzel rendszerint csak a szerencsétlenségek számát szaporították. Az Eiger körül tomboló viharos erejű légáramlatok következtében bizonytalanná vált a helikopterek működése. Minek vállaljanak újabb kockázatot az északi falon!? A katonaság megvétózta a vezetők másik javaslatát is: hogy lent a völgyben állítsanak fel ágyúkat és lőjék le a köteleket. Sehol sem lett volna alkalmas hely lőtávolságon belül egy ágyú elhelyezésére, aztán - bármenynyire terhelte a völgyek lakóinak lelkiismeretét a halott – furcsa megoldás lett volna a tüzérséget hívni egy halott hegymászó testének lehozására.

JACK OLSEN: A szörny (18)

Az Északi Fal c. filmben Christian Rubi is
szerepel - színész jeleníti meg

Persze, tény, hogy von Almenéknek hasznot hoztak az északi falon lejátszódó tragédiák. Valahányszor megakadt egy kötéltársaság, az újságírók megjelentek a völgyben, és fogaskerekűn megtették az utat a Kleine Scheidegg hotelekig. Végeredményben ez volt a legjobb megfigyelőpont. Innen küldték aztán helyszíni tudósításaikat Európa minden részébe, és valamennyi jelentés keltezése után ez állt: Kleine Scheidegg. És Kleine Scheidegg csak egyet jelenthetett: von Almenék szálloda-komplexumát. Azok az európaiak, akik nem tudták Párizs vagy Róma legelőkelőbb szállodáinak nevét, jól ismerték a Kleine Scheidegg szállodákét, hiszen eleget olvashatták az északi falról szóló beszámolókban.


De az már nem igaz, hogy a von Almen család örült az ilyen helyzetnek, vagy hogy újságreklámként hasznosította a hegymászók halálát. A hegymászóknak senki sem állhatta útját; legtöbbjük - akárcsak Cortiék - teljesen titokban készülődött, amikor a látcsöveken át feltűntek odafent, kísérletüket már nem lehetett megakadályozni. Az adott körülmények között von Almenék nem tehettek sokat. Nyilvános szállodát tartottak fenn, és aligha alkalmazhattak volna olyan szűrőrendszert, ami távol tartja a halálos veszéllyel dacolókat vagy a szenzációhajhászókat, és csak egyszerű kirándulókat és sízőket enged be. Szállást adtak a riportereknek és nem utasíthatták el azokat sem, akik információt kértek a sajtó számára. Történjen, aminek történnie kell, nem tehettek úgy, mintha azt hinnék, hogy a falon csak zerge és kőszáli kecske jár. Tény, hogy hasznot hozott nekik a nyilvánosság, de nem kívánták azt. Valójában bizonyos mértékig maguk is nehezteltek azokra, akik kellő tapasztalatok nélkül elindulva, halálos veszélyt hívták ki maguk ellen. Von Almenék azonban csak szállodatulajdonosok voltak és nem bírák.


Rubi érzelmei a von Almen családdal és az északi fallal szemben hamarosan éreztették hatásukat a hegyivezetők egyesületében, és a kialakult rossz légkör az egész környékre kiterjedt. Ez az érzés döntő tényezővé vált az 1957-es mentésben és abban, hogy a vezetők nem voltak hajlandók részt venni abban. - Ez a maga hegye - szinte ezt jelezte a vezetők magatartása von Almennel szemben, amikor a Corti-féle csoport bajba került -, most aztán csináljon velük valamit.


Az ellentétek azonban még ennél is mélyebbre hatoltak. Rubi és a hegyivezetők egyesülete nemcsak von Almenékkel került szembe, hanem az élvonalbeli amatőr alpinistákkal is. Becsületes vezetők - jóakaratúan, de a fejlődést és változást fel nem ismerve - idősebb korukban gyakran válnak védelmezőivé olyan idejét múlt helyzetnek, ami majdnem olyan káros, mint az, amelynek megjavításáért eredetileg harcoltak. Így volt ez Rubi egyesületének tagjaival is. Orvosolták a korai hibákat, megfelelő bért és öregkori biztosítást vívtak ki maguknak, de azután minden erejükkel ragaszkodtak az új alaphelyzethez. Elvetették és kigúnyolták az alpinizmusban és a mentésben tért hódító új technikát. A vaskorszak hegymászása a meredek falak meghódításában és a különleges felszerelések szakszerű használatában beérte és gyors ütemben elhagyta őket. A hegyivezetők - ahelyett, hogy tanultak volna - bezárkóztak a hagyományok kagylóhéjába, és úgy tettek, mintha semmit sem fejlődne a hegymászás. Csak kevés kivétel akadt. Hermann Steuri, egy középkorú, grindelwaldi vezető, megtanulta a mentést kábellel, és tanfolyamot indított a saját hegymászó iskolájában. Az ingyenes tanfolyam első estéjén a környék 140 vezetője közül öt jelent meg, másnap azonban csak ketten maradtak, harmadik este pedig senki sem jött el. A vezetők nem akartak változást. Hősi teljesítmények és bátor mentések régi tradícióinak örököseiként turistáikat most inkább a könnyebb falak jól ismert mászóútjain vezették. Télen felcsatolták a sítalpakat és síoktatóknak csaptak fel. Ha a Felföld függőleges, sziklás, jeges hegyein és falain veszélyes mentési kísérletről volt szó: menjenek csak mások!


Amikor a vezetők teljesen e példátlan elvek alapján kezdtek viselkedni és élni, nagy ellenszenv alakult ki velük szemben. Az élvonalbeli amatőr alpinisták lenézték a hegyivezetőket, megvetették őket elmaradottságukért. Kérdéses, hogy azok az amatőrök, akik részt vettek az 1957-es mentésben, elfogadták volna-e a svájci vezetők segítségét, ha azok azt egyáltalán felajánlják. Rubi később évekig azt állította, hogy néhány vezető önkéntes segítőként jelentkezett Friedlinél, ő azonban tudomást sem vett róluk. Seiler nyíltan beszélt erről a kellemetlen ügyről.


- Túl sokat ellenségeskedtek - mondta. - Ismerem a berni vezetőket, magatartásuk nem volt méltó az ötven évvel ezelőtti idők vezetőihez, akik a falvak legderekabb emberei voltak. Amikor megkezdtük a mentési műveletet, gondoltam arra, hogy igénybe vesszük őket, de azután szándékosan kerültük velük a találkozást. Egy sem jött segíteni, de azt nem is bántam. Tudtam, hogy nem értenek a korszerű mentőfelszerelésekhez és a kábelekhez. Nekem családom van, inkább olyan társakra bíztam az életemet, akiket ismertem és nem oryanokra, akik nem voltak hajlandók megtanulni a mentés mesterségét.


Christian Rubi, a vezetők képviselője, nem hallgatott ilyen nyilatkozatok után. Ha nem válaszolnak, az beismerést jelent. Az pedig nemcsak nagy erkölcsi, hanem hatalmas anyagi kárt is okoz.

JACK OLSEN: A szörny (15)

Corti mentése

Kezdetben szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt, mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki szemöldöke, és összetapadt a szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.


Terray és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit szíjazták, előre mentek Grammingerhez.


-  Mit gondol? - kérdezte de Booy.


-  Aggódom a csapat néhány tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt, hogy elkerültük a balesetet.


-  De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk éjszakára.


-  Itt nincs alkalmas hely éjszakázásra.


-  Akkor csinálnunk kell.


A nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől. Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek, legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad. A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.

JACK OLSEN: A szörny (14)

Corti odaveszett barátja, Longhi portréjával

Claudio Corti ott feküdt a legfelső jégmező szélén a hóban és a körülötte csoportba verődő mentőknek úgy tűnt, mintha élőhalottat látnának. Fején a csuklya árnyékot vetett mélyen beesett, fekete szemüregére, amely azokra a koponyákra emlékeztetett, amelyeket évtizedeken át őriznek a kandalló tetején. Arcán petyhüdten lógott a bőr, látszott, hogy jelentős súlyt veszített.


- Carne - nyögte. - Húst.


A lengyel orvos, Jerzy Hajdukiewicz, áttörte magát a körülállók gyűrűjén, és szíverősítőt fecskendezett  Corti  karjába.  Valaki  konyakos teát nyújtott oda, amit Corti egy hajtásra megivott. Hajdukiewicz elrendelte, hogy vigyék biztosabb helyre. Két erős lengyel a beteget gyorsan átsegítette a gerinc másik oldalára.


Takaróba burkolták és az egyik jégkunyhóba helyezték.


Úgy tűnt, szinte nem is tudja, mi történik vele. Amikor azonban az élénkítő gyógyszer hatni kezdett, hirtelen mániás állapotba került.


-  Most, hogy már tudom az utat is, hajlandó vagy megmászni velem a hegyet?  -  kérdezte Maurit.


Hellepart feltűnt az összeverődött csoport végében. Corti észrevette, és túláradó, ünnepélyes modorban odakiáltotta:


-  Grazie! Grazie! - Úgy viselkedett, mintha már minden sikerült volna, mintha most, hogy ő megmenekült, már nem is volna más veszélyben. Ezután gyorsan Maurihoz fordult:


-  Most én kaptam meg a hegytől a magamét, de legközelebb majd ő kapja meg tőlem!


Terray, Sceger és Cassin közel mentek hozzá, és megpróbálták megtudni, mi történt a hegyoldalon, hogy tudnának a többiek nyomára bukkanni. Corti bizalmasan odafordult Cassinhoz és ezt mormogta:


-  Riccardo, gondolod, megírják, hogy én vagyok  az első  olasz,  aki megmászta  az északi falat?


-  Hogyan írhatnák? - válaszolta Cassin. - Hát nem tudod, hogy egy másik ember hátán kerültél fel ide?


Corti meghökkent, Seeger - Nothdurft jóbarátja -, elvörösödött, és azt mondta egyik társának:


-  Amikor azt hallom, hogy ilyeneket mond, úgy érzem, mintha ököllel vágnának az arcomba.


Néhány perc telt el, amíg Cortit átsegítették a sokkos állapoton, és alaposabban ki tudták kérdezni. Ellentmondó, összefüggéstelen kijelentéseiből a mentőcsapat tagjai csak annyit tudtak meg, hogy péntek délután óta nem látta a németeket, de úgy hiszi, hogy valahol a felső szakadékban húzódtak meg. Longhi - amint elmondotta -, lejjebb van a hegyen, de legalább kilencven méterrel távolabb, kelet felé. Ez egybehangzott azzal, amit a scheideggi rádiósok jelentettek, de ebből a mentőexpedíciósok egyúttal azt is megtudták, hogy elölről kell kezdeniök a berendezés áthelyezésének fárasztó munkáját. Amíg egy csoport elindult, hogy előkészítse az új rögzítést, Friedli utasítást adott, hogy valakit ugyanazon az úton eresszenek le, amelyen Hellepart ment, hogy a németek nyomát keresve átkutassák a kijárati szakadékok egész radiátorszerű rácsazatát. Hellepart teljesen kimerült, így Friedli a csoport legnagyobb tekintélyű hegymászójához fordult:


-  Nos, Terray - mondta -, még mindig vállalkozol arra, hogy lemenj?


-  Természetesen   -   hangzott  a  francia  válasza.


Rákapcsolták Terrayra a hevedereket, a rádiót rászíjazták a mellére. Hajdukiewicz az utolsó pillanatban még elmagyarázta neki, hogyan kell injekciót beadni, majd 12.20-kor elindult lefelé. Fent ragyogó napsütés volt, észak felé a fekete felhők még mindig magasan jártak, azonban már közeledtek az Oberland felé.


Vastag   ködtakaró húzódott  felfelé a hegyen, teljesen eltakarta a fal alsó felét.


-  Sietnünk kell - szólt le Friedli -, közeleg a vihar.


Az első pihenő után, amikor odaerősítették az első hosszabbító kábelt, Terray leereszkedett a legfelső hómező utolsó néhány méterén, és át-harántolt a kijárati hószakadékok alatt végighúzódó sziklaperemen. Friss karcolásokat látott a lágy mészkőben, ahol a Hellepartot és Cortit tartó kábel bevájt a rosszindulatú hegyoldalba.


Tíz év telt el azóta, hogy Terray a barátjával és chamonix-i hegyivezető társával, Louis Lachenallal itt járt ezen a félelmetes hegyfalon. Ahogyan simán ereszkedett lefelé a hószakadékok mentén, úgy tűnt, hogy megint vele van Lachenal, a kopaszodó, vidám fickó, aki Maurice Herzoggal együtt rohamozta meg az Annapurna csúcsát, amíg Terray hétszázötven méterrel lejjebb várt rájuk, hogy segítségükre legyen a gyöt-relmes lefelé mászásban. Terray mély megindulást érzett, amikor látta, hogy az északi falon éppen olyan minden, mint tíz évvel ezelőtt: a hó, a jég, a fekete sziklák semmit sem változtak. Még az eget elsötétítő súlyos felhők, a völgyből felfelé vonuló ködsávok is ugyanolyanok, mint akkor, azelőtt a szörnyű vihar előtt, ami majdnem lesöpörte a két mászót a hegyoldalról. Most is maga előtt látta Lachenal hajlékony alakját, ahogy felhúzza magát a szakadék utolsó méterein, megáll a hegycsúcs jégmezejének szélén, és közben tréfásan odaszól az odaérkező Terrayhez:


-  Nos, vezető, mi a véleménye, elég érdekes volt ez a túra?

JACK OLSEN: A szörny (13)

Alpiglen panorámája az Eigerről

Alfred Hellepart vasárnap reggel, pontosan nyolc órakor megkezdte magányos leereszkedését a hegyoldalon. Miközben lassan haladt, háttal a hegynek, lefelé, a hegytető jégmezejének ötven fokos lejtőjén és figyelte társait, ahogy a csörlőt kezelik fölötte, igyekezett lelkileg is felkészülni. Eddigi tapasztaltai során megtanulta, hogy ilyenkor minden külső tényezőt ki kell küszöbölni gondolataiból, minden erejével a feladatára és a megmentendő emberekre kell koncentrálnia. Magára egyáltalán nem szabad gondolnia; ha csak egy másodpercre elfogja a félelem, elveszhet. Nem engedheti, hogy gondolatai visszakaiandozzanak Münchenbe, feleségéhez és tizenegy éves fiához. Ettől a perctől kezdve megszűnnek számára létezni egészen addig, míg a vállalkozás sikerrel vagy kudarccal be nem fejeződik.


Az bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire gondolnia.
A jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy  kipróbálja  a  hordozható  rádiót.  Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt. Amikor már  nyolcvan  métert  is  megtett,  és  már majdnem a jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak, aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal végeláthatatlan   mélységébe.   Minden   pszichológiai felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik.  Leírhatatlan  elhagyatottságot érzett.  Már nem látta társait a tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre, amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően, csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány. A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette, miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.


- Nagyszerűen ment, Alfred! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled függ több ember élete a hegyoldalon!


Ezek  a  biztató  szavak  újból  erőt  öntöttek Hellepartba;  már nem  érezte  magát egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető, tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz, majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a völgyre terült.  Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit, üvöltő huhogása megborzongatta.


Ismét biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:


- Minden rendben. Pár perc múlva indulhatsz.


Ezután jelt kapott, és folytatta a leszállást. Nemsokára  rádión  jelentette  Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan, majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a most J vonalban meghajló kábel, amely követte  az  oszlopon  keresztül  vezető  vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb, fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt. Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:


-  Egy embert találtam.

JACK OLSEN: A szörny (10)

Walter Seeger mászás közben

Pénteken, amikor a svájci csapat vonattal igyekezett a Jungfraujochra, és amikor a négy emberből álló olasz-német kötéltársaság az északi hegyoldalon viaskodott, egy kis Fiat 1100-as zümmögő motorral járta Észak-Olaszország völgyeit. Keresztülment az Olasz-Alpokon, és a hágókon át Svájcba érkezett. A kocsiban a nemzetközi hegymászóélet két neves képviselője ült: Riccardo Cassin, aki több igen nehéz dolomitfalat mászott meg elsőnek, és Carlo Mauri, a világ minden részében járó olasz expedíciók későbbi veteránja. Elindultak, hogy megmásszák az északi falat. Az idősebbet, Cassint akkor, negyvennyolc éves korában megválasztották a Ragni elnökének, imponáló teljesítményei elismeréseként, amelyek közt olyan első mászások szerepekek, mint a Nyugati-Zinne északi, a Piz Badile északkeleti fala és a Francia-Alpokhoz tartozó Grandes-Jorasses északi oldalának Walker-Pillére. Zömök, erős alkatú férfi volt, gyérülő őszesbarna hajjal, világosbarna szemmel és kicsit benyomódott orral, ami könnyűsúlyú boxolóra emlékeztette. Társa, Mauri nehezebb testű, majdnem 180 cm magas, szürkéskék szemű volt, fején bozontos barna hajtömeggel. Mindenkihez volt barátságos mosolya. Az akkor huszonhét éves ifjú hegymászó pályafutásának delén tartott. Olyan expedíciókban vett már részt, ami Grönlandba, Patagóniába, Chilébe és az Alpok sok magas csúcsára vitte el.


De volt egy hegy, amire még egyikük sem merészkedett. 1957-ben, kora tavasszal Cassin és Mauri felderítő mászást végzett a Jungfraun, előtanulmányként ahhoz a hegyhez, amit kiszemeltek: az Eigerhez. Az egész vonulatot jég és hó borította, és túl veszélyesnek találták. Még egy kicsit várniok kellett. Néhány héttel később hallották Leccóban, hogy a hegyen jók a viszonyok. A több napja tartó meleg, tiszta idő után sok jég leolvadt, és már meg is kezdődött az alpinizmus. Ha ilyen marad az időjárás, van esély arra, hogy kötélegyüttesük feljusson. Visszamentek hát, hogy körülnézzenek.


Pénteken késő este érkeztek Grindelwaldba. Mivel ők sem találtak üres szállodai szobát, Fiatjukkal a vasútállomáson parkoltak, hogy megvárják az első reggeli vonatot. Nem sokat aludtak a várkozás izgalmai miatt, meg azért sem, mert kényelmetlenül, összepréselődve feküdtek. Amikor a nap a szélvédőn besütött, felébredtek. A kocsiból kibújva egy Volkswagen kombit láttak a közelben parkolni, oldalán a vöröskereszttel, rendszámtáblája mellett a Németországot jelentő D betűvel. Rögtön tudták, hogy valami baj van a hegyen: a híres müncheni Hegyi Mentőszolgálat nem kéjutazásra jött Grindelwaldba. Bár eredetileg az volt a szándékuk, amíg felderítést folytatnak a hegyen, nem fedik fel kilétüket, de most gondolkodás nélkül odamentek és bemutatkoztak. Max Eiselintől és Ludwig Grammingertől megtudták, hogy egy négytagú kötélcsoport bajba került a hegyen.


-  És nem tudják, hogy kik azok? - kérdezte Cassin.


-  Azt biztosan tudjuk,  hogy közülük kettő német - válaszolt Eiselin -, Günther Nothdurft és Franz Mayer, de senki sem tudja, ki a másik kettő. Egyesek azt mondják, hogy osztrákok. Más hírek szerint olaszok.


Cassin és Mauri engedélyt kért, hogy csatlakozhassanak a mentőexpedícióhoz. Gramminger azt mondta nekik, hogy örömmel veszik segítségüket, ami különösen jól jön akkor, ha kiderül, hogy a két másik mászó olasz. Ekkor hozzájuk lépett egy jóvágású férfi, és közölte velük, hogy ő a vezetője egy nyolctagú lengyel alpinista csoportnak, amely a környéken tart edzést a Himalájába tervezett útja előtt.


-  Dr. Jerzi Hajdukiewicz vagyok - mutatkozott be.


Gramminger szintén bemutatkozott, majd Hajdukiewicz így szólt:


-  Ismerem önt, híre eljutott hozzánk is. Csoportomat teljes mértékben az ön rendelkezésérc bocsájtom. Megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók vagyunk.


-  Nagyszerű! -  válaszolta Gramminger.   —  Minden segítség jól jön.


A müncheniek, a két olasz és Eiselin beszálltak a 6.30-as reggeli vonatba Eigergletscher felé. Abban maradtak, hogy a lengyelek a következő vonattal mennek utánuk és ott csatlakoznak hozzájuk, mielőtt megindulnak a nyugati hegyoldalon. Kleine Scheideggen kellett átszállniok, ki- és újból berakodniok, és itt tudták meg, hogy Friedli és Seiler mintegy harminc főnyi csapattal már úton van a hegyvonulat tetején. Két másik mászót — Terrayt és de Booyt — is láthatták a nyugati falon, csaknem a hegytetőn. A Kleine Scheidegg szállóban találkoztak von Almennel, aki rövidhullámú adón éppen Friedlivel beszélt. Azt a bizonytalan jelentést közölte, hogy két embert láttak a tetőn éjfél után. Gramminger is bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy megtudakolja Friedlitől, mi történik.


-  Az eredeti csapatból csak nyolcan tudnak felmenni az Eiger tetejére azon a magasan fekvő útvonalon, amelyen megindultak — magyarázta Friedli. - A többi kénytelen volt visszafordulni,   lemenni   a  Jungfraujochhoz,   vonatra ülni  Eigergletscher felé,  hogy onnan  közelítse meg ismét a tetőt a nyugati oldal felől.


-  Van Friedlinek mentőfelszerelése? - kérdezte Gramminger.


-  Nem sok - válaszolta Friedli. - Egy fék, a hozzávaló rögzítőhorgok, egy pár kötél és valamennyi sodrony. Sajnos, a kábelek meghoszszabbításához annyira fontos csatlakozók azoknál maradtak, akik visszafordultak.


—  Majd mi hozunk mindent, amire szükségetek van — mondta Gramminger.

JACK OLSEN: A szörny (9)

A kőszáli kecske - amiről a svájci hegyimentők
elnevezték magukat

Pénteken kora reggel a Fehér-Pókhoz vezető keskeny, jéggel borított szegélyen egyensúlyozva, Corti kampósort vert be a sziklába, bár nem nagyon bízott sem a málladozó kövek szilárdságában, sem abban, hogy a beteg Nothdurft és a fagyott kezű Longhi sokáig tudja még tartani magát. Már majdnem a Pók szélénél beverte az utolsó szöget, karabinert csattantott rá, betette a kötelet a karabinerbe, átvetette bal vállán, hogy biztosítani tudja a feléje közelgő németet. A mászók a következő sorrendben haladtak: Longhi, Nothdurft, Mayer, Corti.


A németek mintegy öt méternyire közelítették meg Cortit, aki ekkor odakiáltott Longhinak, hogy verje ki a falból az utolsó kampót, és másszon előre a következőig. Idősebb társát nem láthatta, mert egy kisebb kiugró eltakarta, de Longhi betartotta az utasítást. Corti a kötél lazulásán lemérhette Stefano előrehaladását. Centiméterről centiméterre vonta be a kötelet, s már vagy három méternyit húzott fel a melle köré csavarva. Ekkor - szinte ugyanabban a percben, amikor Ludwig Gramminger bekapcsolta a hétórás híreket Münchenben - Corti sikoltást hallott.


-  Volo! Repülök! - Majd: Tieni mi! Tartsál!


Corti ösztönösen nekifeszült a kötélnek. Az belemart bal vállába, és olyan erővel hasította végig a kezét, hogy még a vastag kesztyűn keresztül is mély horzsolásokat égetett a tenyerén. A csúszó kötelet teljes erejével és súlyával szorította sérült kezében, amíg a csúszás lelassult és végül megszűnt. Óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkül hátrafordította a fejét és lenézett a mélységbe. A második falszög alatt vagy harminc méterre tehetetlenül, nagy ívben himbálózva látta Longhi testét. Corti erősen tartotta a kötelet, majd amikor az ingázás véget ért, megerősítette. Ezután odaszólt a németnek, hogy biztosítsák a kötéllel, amíg visszakúszik a traverzen a tehetetlen Longhi fölé. Amikor látótávolságba ért, megkönnyebbült, mert hallotta társa kiáltását:


-  Claudio! Eresszél le! Itt van egy párkány alattam. Eresszél le a párkányra!


Corti égő kezével lassan lefelé engedte a kötelet, amíg az lazává vált.


-  A párkányon vagyok! - kiáltotta Longhi. Most az volt a probléma, hogyan hozzák fel.


-  Mi történt Stefano? - szólt le Corti a magasból.


-  Megfagytak a kezeim. Nem tudtam velük markolni.


-   És most hogy vagy?


-  A   kezeim   dermedtek,   nem   érzem   őket. Megfagytak. Még a kötelet sem tudom a sziklához erősíteni.