CSEKE GÁBOR: Föld alatti vizek mélyén

Egy biológus (Stefan Sârbu) egy remek geológussal (Cristian Lascu) társulva, a téma iránti lelkesedéstől és szenvedélytől fűtve, megírták  a barlangi búvárok kézikönyvét (Peşteri scufundate, Editura Academiei Republicii Socialiste România, 1987). A felénk akkor úttörőnek számító munka tudományos alapozottsággal ismerteti a vizesbarlangok keletkezésének és alakulásának folyamatát, majd a barlangi búvárok csöppet sem irigylésre méltó tevékenységének legfontosabb szakmai vonatkozásait és műfogásait. Munkájuk a nyitott szellemiségű ember számára izgalmas olvasmány egyben: a megismerés egy sajátos kalandja válik általa közkinccsé. Alábbi összeállításunk a könyv szövege és gondolatmenete alapján készült. (csg)


A barlangok mélyén gyakran felcsillanó víztükör hosszú időn át végzetes akadályként állt a barlangászok útjában. Norbert Casteret szavaival élve, „egyes számú közellenségnek számított". Míg végül Jacques Yves Cousteau merülő szerkezete, a vaucluse-i kút feneketlennek tűnő mélységeibe leereszkedve, tulajdonképpen a modern víz alatti barlangászat kezdetét jelentette. 1946-ot  írtak  akkor...


Az eltelt évtizedek során a barlangi búvárok szüntelenül továbbfejlesztették szakmai módszereiket és műfogásaikat, fokozva azok eredményességét és biztonságos voltát. Tulajdonképpen mindig a véletlen balesetekből tanultak a legtöbbet, bár úgy tűnik, hogy az ilyenfajta tanulás „tandíja" meglehetősen nagy volt: hozzávetőleges becslések szerint közel 400 búvár vesztette életét vizesbarlangok és karsztvizek mélyén. A nyugtalanító kérdés: megér-e ekkora árat egy titokzatos  világ  megismerése?


Visszatartott lélegzettel


Amikor még Cook kapitány vitorlásai a távoli tengereket járták, a neves angliai utazó, a Derbyshire-ben is megforduló William Bray a Peak Cavern föld alatti tavának víz alatti átúszásáról hallott. 


„A bejárattól 750 yardnyira — számol be a merész kalandról — a szikla annyira ráhajlik a víztükörre, hogy lehetetlenség tovább haladni. Úgy tűnt, morajlás hallatszik a szikla túloldaláról, s egy úriember négy évvel korábban meg is próbálkozott az üregbe való víz alatti átjutással, de fejét bezúzta egy kiálló kő. Nyomban elsüllyedt, mint egy zsák, alig tudták a felszínre ráncigálni..."


Ugyanakkor került sor egy amerikai vizesbarlang földerítésének véletlen, ám sikeres kísérletére is. Kentuckyban az indiánok üldözőbe vettek egy fehér vadászt, aki területeiket háborgatta. A menekülőt már-már a biztos skalpolás fenyegette, amikor kétségbeesésében egy barlangi karszttóba vetette magát. A víz alá merülve rövid járatra bukkant, amely tágas barlangba torkollt. Három végtelenül hosszú napot töltött ott, fogvacogva, vaksötétben, amíg biztosra vehette, hogy üldözői felhagytak a keresésével. A barlang neve (Hidden Cave) az esemény emlékét őrzi...


A visszatartott lélegzetű lemerülés lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak, bár e téren sem ismeretlenek a meglepő rekordok: 1912-ben a francia Pouliquin 6 percig és 29 másodpercig bírta ki a víz alatt; 1972-ben a román Paroiu 4 perc 40 másodpercig tartott ki egy edzésen (az időt történetesen a könyv szerzői stoppolták); az amerikai Forster pedig, jókora adag oxigént szippantva be, 13 percet és 42 másodpercet töltött mozdulatlan állapotban a víz alatt, egy  úszómedencében.


Az efféle rekordok meglehetősen életveszélyesek, ezért aztán a visszatartott lélegzet nem tartozik a búvárok műfogásai közé. A barlangi búvárok számtalanszor tapasztalták a saját bőrükön, hogy a legrövidebb vizesjárat, ún. szifon sem veszélytelen, a korszerű búvárfelszerelés és -technika mellett értelmetlenné válik mindenféle gyerekes, visszafojtott lélegzetű  hösködés.


Búvár vagy barlangász?


Mintegy száz éve annak, hogy a barlangok tudományos felkutatására  búvárokat  szerződtettek.  Gyakorlati segítségük különösen a karsztjelenség hidrogeológiai feltárásában jelentős. Csakhogy a lemerülési kísérletek hosszú évtizedeken át sikertelenek maradtak. Ez egyrészt a kezdetleges felszereléssel magyarázható, amivel képtelenség volt hosszabb víz alatti folyosókon átjutni, ámde a legnagyobb baj az volt, hogy a vállalkozó kedvű búvárok nem értettek a barlangászathoz! Őket csak arra kérték föl, hogy megkíséreljék a lemerülést. 


Meg is érkeztek sokféle kellékeikkel és még több kellékessel, nagyszámú szájtátival körülvéve. Mikor aztán az attrakciónak vége szakadt, összeszedték a cókmókokat, s a „függöny legördült". Mind nyilvánvalóbbá vált a felismerés: nem botcsinálta barlangásszá lett búvárral lehet eredményt elérni, hanem azzal a barlangásszal, aki az eredményes kutatás érdekében elsajátítja a búvártechnikát is!


Gyökeres fordulatot hozott a víz alatti barlangászatban egy mérnök és egy tengerésztiszt — Gagnan és Cousteau — 1943-as kísérlete, amelynek során autonóm légzőkészülékük sikerrel vizsgázott. Az egyszerű berendezés könnyebb mozgást és folyamatos levegőellátást tett lehetővé. Ugyanez a Cousteau aztán néhány év múlva a vaucluse-i kúthoz érkezett: érdekelte a karsztforrás rejtélye, amely annyi időn át foglalkoztatta az emberiséget. E mély sziklamedencében csillogó tavacska az év jó részében csöndes, tükre mozdulatlan. Olykor az időjárási viszonyoktól teljesen függetlenül, furcsa buzogásba kezd, megárad,  szintje  megemelkedik.


Cousteau egy barátjával, Dumas-val együtt ereszkedett a mélybe: egymáshoz kötözve araszoltak egy kívülről letekeredö zsineg mentén, amelyre előzőleg súlyos öntvénydarabot akasztottak. Minden további nélkül átjutottak egy háromszögletű kő alkotta szűkületen, amely egykor kedvét szegte egy korábbi próbálkozónak, s 46 m mélységbe értek. A szokatlan látvány és az addig nem tapasztalt élmény stresszhatása óriási volt: „Meghatározhatatlan tömegű vízben találtuk magunkat, amelynek fensége bénító" — írta később Cousteau, bár alkalma volt meggyőződni arról, hogy a járat azon a helyen, ahol voltak, nem is annyira széles. Majd az is kiderült, hogy a készülék biztosította levegő jókora adag szén-monoxidot tartalmazott, amitől kínzó főfájásuk támadt olyannyira, hogy Dumas el is ájult útközben. Egyre-másra követtek el értelmetlen cselekedeteket, ráadásul elvesztették a nyomjelző zsinórt. Az általános pánik közepette alig tudták őket a szabad levegőre vonszolni.


Ilyen és ehhez hasonló kalandok sürgették a víz alatti barlangászat elméleti és gyakorlati rendszerének megalapozását.


Vizesbarlangok minden választékban


Aki a föld alatti vizek mélyén kedvére kíván kutatni, meg kell hogy ismerje a különböző vizesbarlangok sajátosságait és keletkezéstörténetét. 


A szakértők e kategóriába sorolják a korallzátonyokban erózió útján keletkezett szabálytalan üreghálózatokat, amelyekben Afrika, Ausztrália és Közép-Afrika széles part menti sávjai valósággal dúskálnak. Legszövevényesebb és leglátványosabb megjelenési formája Madagaszkár szigetén található. Érdekes, mélyen elnyúló barlangjáratokat alkot a parti hullámzás eróziós ereje. Az ék alakú üregekben apálykor csökken a víz szintje, dagálykor szinte az egész járatot kitölti. A parti kőzet anyagának megfelelően a tengerparti barlangok formavilága igen gazdag (pl. Capri szigetén vagy a Nápolyi-öbölben). 


A tengeri vulkántevékenység eredményeként a kitörő láva s a minden irányból előtörő gázok nyomán a természet gyakran föld alatti, fantasztikus szépségű járatokat képez ki. Ilyen barlangok találhatók a Kanári-szigeteken, s Jules Verne is hasonló vulkáni üreget ír le a Rejtelmes sziget című regényében. 


A jéghegyek olvadása közben a tengervíz barlangrendszereket mos ki a jégből. 

Cristian Lascu barlangi fotója

A karsztvidéken a földbe szivárgó víz eróziós munkája hozza létre a karsztbarlangokat. Mivel az uralkodó kőzetet a víz oldja, a barlangok keletkezési és fejlődési folyamata szinte megállás nélküli. A világ karsztvidéke mintegy 6—7 millió négyzetkilométerre rúg, ami egész földrészt tesz ki! Hazánkban 1986. március l-jén a karsztvidék 4500 km2-t ölelt fel, amelyen 10 300 barlangot tartottak  nyilván.


A vizesbarlangok nem csupán keletkezéstanilag, hanem a szifonok jellege tekintetében is különböznek egymástól. Olyan vidéken, ahol a víz függőleges irányú elszivárgása a jellemző, a szifonok valóságos gátként állanak a barlangi vizek útjában. Bizonyos esetekben a járatok terepmagassági szintje nagyjából azonos, máskor viszont közlekedő edények-szerűén nagy kilengéseket mutat. Egyesek örökké víz alatt állnak, mások csak időlegesen, s a vízszint magassága is gyakran változó.


A barlangászat megkülönböztetett még karsztforrásokat és -kutakat (ez utóbbiak tulajdonképpen víznyelők táplálta, hol szabályos, hol meg szabálytalan alakú föld alatti tavak), s további osztályozási kategóriák is léteznek, de mi most megállunk itt.


Vegyi összetétel alapján léteznek édesvizű, enyhén sós, sós, erősen vagy nagyon sós vizű barlangok, továbbá kénes, meszes vagy radioaktív vizűek. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyes kutak több ezer éves vizet tartalmaznak, s e tény csak növeli tudományos jelentőségüket.


A barlangi víz hőmérséklete nagyjából azonos a közvetlen környezet átlagos évi hőmérsékletével. Így aztán a kubai vagy a Bermuda-szigeteki barlangok bejárásához megteszi egy fürdőnadrág is, szemben a norvégiai vizesjáratokkal, ahol a sarki védőöltözet is elkel. A Romániában tapasztalt végletek 12 °C (a Tasaul-tó közelében lévő vizesbarlangban, a tengerszinttel azonos magasságban) és 5,2 °C (a Ialomitai-barlang egyik oldaljáratában, 1600 m tengerszint fölötti magasságban, a Bucsecsben). A Bihar-hegységben található barlangok vízhőmérséklete 6—7 °C, az olténiai, a bánáti és a királyerdői barlangokéi 8—10 °C között változik. Olyan is előfordult már, hogy a Nera-völgyben vagy Slanic-Prahova vidékén 4 °C-os víz fogadta a barlangászokat!


A barlangok többségének vize finom hordalékszemcsékből álló üledéket tartalmaz, amely lehet homokos jellegű (ha felkavarodik, a víz nem veszíti el teljesen áttetszőségét, a részecskék pedig hamar leülepednek), iszapos (gyakorlatilag elfeketül tőle a felkavart víz, teljesen elnyeli a fényt, a látási viszonyokat nullára csökkenti, s órákba kerül, míg a búvár előtt úgy-ahogy kitisztul a „láthatár"), agyagos (hasonló az iszapos barlangi vizekhez, csak a színe vörös, s a legkisebb mozdulatra fölkavarodó részecskék olykor napok múltán is nehezen ülepednek le). Egyes karsztvidéki kutakra jellemző lehet a felszíni rétegekben nyüzsgő algák tömege, amelyek tompítják a behulló fényt, máskor a kristálytiszta, áttetsző rétegek után zavaros, erősen meszes áramlatok nehezítik hirtelen a tájékozódást.
Ettől függetlenül, a barlangok mélyén található vizek a földkerekség legnagyobb tisztaságú vizei közé tartoznak. Ausztráliai, floridai barlangokban 130 m-es beláthatóságot is tapasztaltak a szakemberek, ami a hidrológus szemében a víztisztaság csúcsát jelenti. Ezt a sok százados nyugalmat, a víztől teljesen különvált üledéket bontja meg, kavarja föl a barlangász-búvár, amikor kíváncsiságtól hajtva megteszi az első úszótempókat...


Hogyan dolgozik egy barlangász-búvár?


Általában vízlepte barlangjáratokban úszik, a mennyezet hajlatát követve, s ha nem téved el a föld alatti labirintusban, ha túlságosan szűk járatok nem állják útját, s a víz se lesz túlságosan zavaros a tekintete előtt, egy idő után újra kibukkan a víz színe fölé, olykor egy-egy levegős sziklaüregre lel, hogy aztán újabb szifon következzék, vagy a mögötte megbúvó, hőn áhított barlangcsarnok! Mert sajnos, a szifonok legtöbbször távol esnek a barlangbejárattól. Amíg a búvár hozzájuk ér, elszűkülő járatokon, több tucat, vagy akár száz méternyi ereszkedőkön, vízeséseken kell átkínlódnia magát, hátán a jobbára kényelmetlen és súlyos felszereléssel.


A barlangi búvár ugyanis autonóm légzőkészüléket használ víz alatti úszkálásai közben, hátán magasnyomású palackot cipel, amiben oxigén (levegő vagy egyéb gázelegy) található, hogy hosszabb időn át tartó szabad mozgást biztosíthasson magának. Nélkülözhetetlen kellék a gumiuszony is, amely a gyors helyváltoztatást teszi lehetővé. Nem árt továbbá, ha a búvár légzőcsövet is — ún. tubát vagy „pipát" — visz magával, amelyen át, ha közel jár a felszínhez, valódi levegőt is szippanthat. Tartalékul s menedékül .szolgálhat arra az esetre is, amennyiben palackjai időnap előtt kiürülnek. A hőszigetelő védőruha (neoprén búvárruha) a hideg és nagyon hideg barlangi vizekben nélkülözhetetlen.


(A folytatáshoz mindig kattints a További bejegyzések-re!)

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szamársziget foglyai

"Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték."
(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Világitótorony a Szamárszigeten

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák-magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.)  A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák-Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854-1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák-magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források  mindig csak "osztrák-magyar" katonákról beszélnek. Az "osztrákok" között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert - közös szlávságuk ellenére - nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8-10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.
Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a "viszonosság" feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút "civil" is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére - és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok - a svájci Vöröskereszt útján - levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött - a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy "még", mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket "árulóknak" tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)


Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak "főpróba" volt, a kezdet, amit hamarosan - és több országban - "kiteljesítettek". Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és - főként - egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.


 Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák-magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy - angol forrásból származó - adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban - a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915-16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.


1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák-magyar hadifoglyot szállítottak Valonából - egész Dél-Olaszországot megkerülve - Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.


A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.


Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L'Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én - hivatalos római közlésre hivatkozva -, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák-Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).


Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert - amint olvasom - nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.


Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884-1953) elsőháborús naplójából... (Az érdekfeszítő történelmi nyomozás folytatását lásd a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt)

ID. ZEYK JÁNOS: Bánsági utazás 1838-ban

(részlet)

Karánsebes, Mehádia, Jorgován, Ó-Orsova, Új-Orsova, Kazáni szoros, Traianus táblája, Veterani barlangja, Kazáni út


Karánsebes

A rónán fekvő csinos, mintegy 3000 lakost számláló kis katonavárost délről a középrendű, itt Temesbe ömlő, Sebes folyama mossa. Van három: egy katolikus, egy rác és egy román szép temploma, mindenik tornyos. Fő dísze a pompás katonalak, osztályvezérkari, katonahivatali lakok, katonaiskolák, derék vendégfogadók.


Itt van a karánsebesi gyalog román-illír határőrezred fő álláspontja. Ezenkívül léteznek még: hídvámhivatal, útlevélvizsgálás és postaállomás.


Népe aranymosással is foglalkozik. Völgye híres nagy csigák terméséről, erősségeiről és római útnyomairól, keletre a Mika-hegyen innen álló úgynevezett Ovidius-tornyáról, hol a száműzetett költő - monda szerint - szállásolt.


Miután Karánsebest elhagytuk s Újkazán vagy Svábsebesen, Bukinon, Sadován, Armoenison, a postaállomásos Teregován, a katonaiskolás Domsián, Kornián, Krusevkovceven, Plugován, Bélaréka folyóján - és itt márványhídon - átszállottunk, mély völgy fenekéből fölviláglott

Mehádia

A Karánsebesnél kisebb, 1500 német s román lakost számláló városka, szinte csak egy utcára szorulva, erdős kopár-szirtes hegyek alján nyúlik el. A fölötte függő Skrassic magas kőszirt - mely szakadozott romjaival derekát fenyegetni látszik - regényes tekintet ad a városnak, és igen jó csorgó vízzel látja el. Szemközt a nagy Szirttel és a város átelleni oldala fölött törpébb dombon négy cifra kereszt ünnepélyesen szenteli meg a zöld gyepes sima halmot, melynek talpát a várost átfolyó Bélaréka sebes hullámai csapkodják. Fölöttük két álló vámoshíd kapcsolja össze az ellenpontokat. Jobbról az erdőhegy szikláit ostromló hat öl magasságú Zuhany méltó megtekintésre.


Egy katolikus és egy román templom tornyai emelkednek fel a mély völgyből. Apróbb épületei közül kitűnőbbek: a kisded katonalak és iskola, só- és más raktárak, a királyi harmincadi áru- s veszteglési épületek, hídvám-, áru- és útlevélvizsgálati intézetekkel és postaállomással. Római út-, római s magyar arany-, ezüst-, rézpénz-maradványok is léteznek itt.

A gyalog román határőrezred mehádiai századának e fő állomásáról kiindulván, egy óranegyed alatt elértük a jelfát, melynek fekete bal karára fehér betűkkel ez van felírva: Weg in die Herkulesbäder, s hasonló jobbról az irat: Weg nach Altorsova; láthatólag mutatják az utat Herkulesfürdő és Ó-Orsova felé. Az orsovai sziklába vágott úton a Dunáig mind a nagy Cserna jobb partján s völgyén menve, Toplec mellett az ezen helységgel átellenben fekvő s attól csak a Cserna által elválasztott Jorgován nevet viselő kőszirthez érénk. Egy magas szikla, merő falként, tetejével bukó állásban, hajol be itt az út fölött, derekához mintegy támaszul több mint húsz ölnyi hosszú, három ölnyi magas s közel négy ölnyi boltozati íveket emelő óriási kőfal lapul. Mészből és téglából maga is kősziklává tömörülve, a felületével hajdani út vagy vízvitel romalapját képezi. A bábeli rom alja mellett vonul el a szép országút, melynek a magas, meredek és szikláspartú Cserna felőli szélét bátorságosító kőkarzat zárja be.


 Jorgován felett máig is a sötét, babonás őskor regéi lebegnek. Griselini török, mások római romoknak tartják. Óhajtandó s a tisztes romokhoz méltó lenne felőlük a valót felfejteni s tudatni.


A bűbájos szirtet elhagyván s Ó- és Új-Zsupanekon átmenvén, miután ez utolsó melletti úton belül a kis várost képező veszteglőintézetet is megtekintők, csakhamar elérők a Duna partját, hol fekszik Ó-Orsova...


A XIX. sz. első felében tett utazás folytatásáról a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. internetes mellékletében itt lehet olvasni.

TÓTH FERENC: Lebegve, a világ fölött

Tóth Ferenc útiképeiből
"Schaffhausen belvárosában láttam:
Csak egy buta tyúk téblábol át az úttesten..."

Szerző jópár éve már nincs az élők sorában, hátrahagyott emlékei az idő teltével pedig egyre elevenebbek, értékesebbek.


Tóth Feri bácsi - mindenki így szólította az erdélyi fotóstársadalomban, nem csak a fiatalok - a népi demokrácia hőskorában vált filmes szakemberré, miután bukaresti szakértők meglátták hegyi felvetéleit egy nagyváradi turisztikai iroda kirakatában, ahol dolgozott. Amikor egyetemre szólították a tehetségkutatók, már három gyerekes családapa. Bukarestben, bár alig tudott románul, egy órás látványos diavetítésével meggyőzte a bizottságot, hogy az egyetemen a helye. A több mint 100 jelentkezőből 12-őt vettek fel, köztük őt is. Az ezerkilencszáz negyvenes évek végén akkora operatőrhiány volt Románia-szerte, hogy számukra a négy éves tananyagot egyetlen évbe zsugorították. Ők voltak a romániai népi demokrácia első operatőr évjárata.


A végzős Tóth Ferenc az alig egy éve létesült Sahia dokumentumfilm stúdióhoz került, ahol a heti mozihíradó is készült. Képesítés nélküli, amatőr csapatot talált ott, aki olyan nehezen hozta össze a nyersanyagot, hogy a heti híradó négy hétben csak egyszer frissülhetett.


Feri bácsi és társai jövetelével látványosan meglendült a romániai dokumentumfilmgyártás. Tóth Ferencnek az egész élete a filmgyárban telt el. Kalandjai a szakmájával kapcsolatos változatos témákhoz és helyszínekhez kötődtek. Ő volt az a filmes, aki a dunai Vaskapu közelében valamikor idegenforgalmi szenzációként is közismert, török lakosságú, Romániához tartozó Ada-Kaleh szigetet a vaskapui vízierőmű megépítssése előtt, elárásztását megelőzően a filmstúdió megbízásából még egyszer, utoljára lefilmezte. Ezt a riportot vetítik azóta naponta többször is a vaskapui vízierőmű mellett berendezett múzeum előadó termében, ahol a létesítmény története mellett a letűnt Ada-Kaleh és lakossága is feléled 20 perc erejéig.


Az alábbi emlékezés Feri bácsi egy hosszabb, 1987-ben tollba mondott vallomásának egy jellemző, kalandos részlete. A teljes riport a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. mellékletének internetes változatában olvasható.


*


Amióta legelőször megláttam a Fogarasi-havasokat, gyökeret vert bennem a szándék, hogy egy nagyobb filmben örökítsem meg téli szépségeit. Csakhogy a magashegyi forgatás rengeteg nehézséggel jár. Akkor még sehol sem volt a Transzfogarasi átkelőhely, s akár északról, akár délről készült fölmenni oda az ember, akármilyen télidőben is csak gyalogos expedíció árán jutott el a Bîlea-tó partjára, az ottani menedékházhoz. Számolva minden nehézséggel, javasoltam munkatervemben egy Fogaras-filmet, s minden további nélkül el is fogadták. Az volt az elképzelésem, hogy egy kis történetet is kerekítek a film képanyaga köré; eszerint egy turistacsoport útját kísérjük nyomon, amint bejárja a hegyeket, meglehetősen felké­születlenül. A kétezres magasságon felül aztán - így a forgatókönyv - beborul felettük az ég, elromlik az idő, előkerül a rumosüveg, s amikor kiderül, hogy eltévedtek, a téli vihar is kitör a havason. Ez volt a "szüzsé", ami elég érdekesnek tűnt, s ennek keretében aztán nyugodtan felvonultathattuk a havasi táj jellegzetes szépségeit. A stúdió eleinte idegenkedett attól, hogy irodalmiasítsuk a témát, de aztán elfogadta a forgatókönyvet, mi pedig felköltöztünk a Bîleához, magunkkal vittük a turistákat játszó hat embert, meg három kolozsvári alpinistát is, akik ismerték a jégtechnikát, mert a tervek szerint ez utóbbiak fogják majd megmenteni a viharba került, már-már életveszély fenyegette kirándulókat. Negyven napra szabályosan megszálltuk a menedékházat, sőt, a gondnokot is rávettük, hogy Cezar nevű kutyájával szerepet vállaljon a filmben. Az volt a feladata, hogy amikor az "eltévelyedők", akik a menedékháztól indultak útnak, nem érkeznek haza, türelmetlenül nézegesse a kakukkos órát, amely éppen esti hatot üt, ez pedig télen meglehetősen ké­sei idő; vegye a viharlámpást, s Cezarral együtt induljon a ke­resésükre... A kutya szerepe az volt, hogyˇ nyomra vezesse a gondnokot. De hogyan filmezzük le a kutya "nyomozó munkáját", mert bármilyen értelmes állat is, Cezarunk magától képtelen fölfedezni a zugot, amelyben a turisták menedéket találtak. Akkor eszembe jutott, hogy Cezar szereti a cukrot. Kivittem a konyhából a cukrosdobozt, s a menedékháztól a jégzugig vékony csíkban elszórtam az édes kristályszemeket. A kutya, mihelyt orrát belenyomtam a hóba, buzgón nyalogatni kezdte azt, szerencsére esti filmezés volt, a félhomályban meg úgy hatott, mintha szimatolna. Sajnos, egy-egy helyre több cukor szóródott, ott túl sok ideig lehorgonyzott, ezért hátulról  állandóan kellett noszogatni, hogy ne vesztegessünk annyi filmet és időt. Ultrarapid filmmel dolgoztam, s előbb a menedékházi gondnok gázharisnyás lámpása világított, majd a segítségül érkező alpinisták kezébe nyomott, sztearinból és foszforból készített óriási fáklyák. A forgatókönyv szerint az eltévedésre a 2500 m-en felül került sor, egy jégfal alatt, fel is cipeltük oda a társaságot, hogy az útjukat s magát a tájat filmezhessük, a megmentést viszont a menedékház közelében rendeztük meg. Emlékszem, kemény téli este volt, fújt a szél, s hogy a hóvihar látványosságát fokozzuk, füstgránátokat használtunk, amiket a produkciósunk hozott utánunk egy lapáton. Állandóan utasítottam, merre tartsa, hogy a szél a kívánt irányba fújja a meglehetősen fojtogató füstöt. Ám egy váratlanul megforduló szélroham egyszer csak az egészet az illető arcába csapta, ő pedig a hirtelen slukktól szabályosan elterült a hóban. Kínos pillanatok következtek, egyrészt mert szükségünk volt továbbra is a füstre, hogy ne álljunk le a filmezéssel, másrészt azt se szerettük volna, ha a gyártásvezetőnk megbetegszik. Szerencsére aztán magához tért, s mi is elkészíthettük a zárójelenetet, amelyen az alpinisták mintegy 500 méter magasból síléceken, lobogó fáklyákkal a fejük fölött, mesterien kanyarogva siklanak le a hegyoldalon...

CSEKE GÁBOR: A titokzatos, száz éve feltárt Machu Piccsu

Hiram Bingham és öszvére

Száz éve fedezték fel a földkerekség e ma is titokzatos, ellentmondásos és tisztázatlan múltú romvárosát, amely sok-sok évszázadon át rejtezett anélkül, hogy az emberiség tudott volna róla. Ahhoz képest, az elmúlt száz évben - ennyi telt el ugyanis azóta, hogy az amerikai Hiram Bingham rábukkant a perui Andokban fekvő inka romvárosra - eléggé sikerült kiaknázni a hely tudományos-turisztikai jelentőségét és vonzerejét s kiépíteni egy olyan infrastruktúrát, amelynek révén a több mint 2430 méterrel a tengerszint felett található romváros jelenti Peru legforgalmasabb turisztikai látványosságát. 1983-ban a világörökség részévé nyilvánította az UNESCO, 2007-től pedig  a Világ Hét Új Csodája közé választották.


Létrejöttét a 15. századra teszik, a két híres inka uralkodó, Pachacutec, (nevének jelentése: "aki megrázza a Földet") és fia, Tupac Yupanqui idejére teszik, de ezen túl az elméleteknek se szeri, se száma. Odáig menően, hogy akadt kutató, aki a huszadik század hatvanas éveiben, expedíciói nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a Machu Piccsu szomszédságában található értékek tulajdonképpen egy hajdani virágzó, magyar gyökerekre utaló indián kultúra maradványai! Olyan barlangrendszerre bukkant, amelyet szerinte több mint fél évszázada emberi szem nem láthatott.


Móricz - az interneten keringő információk és hivatkozások szerint - először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Equadorban végzett kutatásokat. Járt a Titicaca-tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közeli hegyekben található barlangokról azt állítják az indiánok, hogy azokon át el lehet jutni Cusco városába. Kutatott a cuscói Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscóhoz közeli Sakszauáman sziklavárában meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát, amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek a papok a cuscói Naptemplom, Sakszauáman és Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni, mert annak további részét omlás zárta el.


Móricz Jánosnak - másképpen Juan Móricznak - merész és vad elméletével sikerült megdobogtatnia a kalandos szenzációkra éhes honfiszíveket, s most sokan úgy tekintenek az inka történelemre, mintha az a magyar őshaza történetének egyik kései alfejezete lenne.

Hiram Bingham 1912-es helyszíni felvétele 

A száz éves felfedezés maga is a véletlennek köszönheti, hogy ma egyáltalán megemlékezünk róla. A Hawaiból származó, misszionárius családban született Hiram Bingham a Yale egyetem professzoraként, nagy gyanútlanul expedíciót vezetett a perui hegyvidéken. A női nemet rajongásig kedvelő, de a kalandos kutatómunkát is igen kedvelő professzor áldott szerencséjének köszönhetően nagyszerű, kettős haszonnal kecsegtető házasságot kötött: 1900-ban elvette a Tiffany-ékszerek örökösnőjét, Alfreda Mitchellt, a pompás vagyonból pedig nyugodtan pénzelhette kutatói szenvedélyeit, úgyhogy hamarosan felhagyott a tanárkodással. Minden vonalon bejött hát neki. Teljesítménye önmagában is látványos:  1906-ban végigjárta Simón Bolívar venezuelai és kolumbiai útját, 1909-ben a dél-amerikai történelmi kereskedelmi útvonalakat kutatta Buenos Airestől Limáig, majd tovább Cuzcóba. 1911-ben egy kisebb expedíciót indított, mert meg akarta találni az "elveszett várost", Vilcabambát, II. Manco Capac inka uralkodó utolsó rejtekhelyét, aki a spanyol hódítókkal harcolt 1530-as években. 

Amerikai emlékbélyeg Bingham tiszteletére

Bingham kis csapatával Cuzcóból egy Mandor Pampa nevű kis településre indult (öszvérháton), és egy helybéli farmer fákkal benőtt romokról mesélt nekik. Ebből lett Machu Picchu, vagyis Öreg hegy. Másnap, szakadó esőben csak egy kísérővel ketten másztak fel a csúcsra, ahol Binghamnek elállt a lélegzete. Körbejárva a teraszokat feltárultak előtte az inka építészet legszebb példányai. Bingham azt hitte, megtalálta Vilcabambát és ebben a tévhitben halt meg 45 évvel később. A hely örökre rabul ejtette, újra és újra visszatért és több ezer fotót készített. Bingham ezzel világhírű lett, s ennek köszönheti, hogy egy Hold-tenger is viseli a nevét, sőt, a később kitalált kalandor-professzorról, Indiana Jonesról Georges Lucas által készített majdani filmsorozat főhőse is sokat őriz prototípusa, Bingham professzor legendás alakjából.


Pablo Neruda Nobel-díjas költő versciklusa (A Macsu Pikcsu ormai) jelzik, hogy a kaland egzotikumán túl a világon egyedülálló történelmi lelet komoly spirituális értékrendje benne él a délamerikai emberek szellemvilágában, amelytől immár lehetetlen elvitatni.


(A vershez kattints a További bejegyzések-re)

GYÖRFI DÉNES: Egy élet Afrikában (Sáska László)

Sáska doktor arushai kertjében,
hűséges Simba nevű kutyájával

"Lent, Afrika Abesszínia nevű országában ágyúk dörögnek, fegyverek ontják a halált s a modern haditechnika gyilkoló szerszámával öli az ember az embert. Az egész világ feszült érdeklődéssel figyeli az eseményeket. Az életre-halálra menő párbajban melyik marad a porondon? Vajon a tűz nem csap-e át hozzánk is? Mohó kíváncsisággal olvassuk az újságokat s ideges kézzel nyitogatjuk a rádiókészüléket. Lessük, várjuk a legújabb híreket. S míg mi gondtalanul, érdektelenül izgulunk a fejleményekért, nem is tudjuk, hogy városunknak egy kedves családja gondterhes aggodalommal figyel a véres hadszíntérre. A vérökből való vérért, az édes fiúért, a szerető testvérért szállnak a fohászok ég fele egy csendes, szerény polgári hajlékból."


E mondatokkal kezdi az Afrikába került Sáska Lászlóról szóló sorozatát az Enyedi Újság 1935. október 13-án. Arról a Sáska Lászlóról van szó, aki még annak idején, 1932-ben a fekete kontinensre költözött s aki fantasztikus tudományos munka gyümölcsét hagyva maga után, ott is fejezte be földi életét 1978. november 8-án.


Vessünk hát egy pillantást életútja fontosabb állomásaira.


1890. szeptember 26-án sokgyermekes szegény család fiaként látta meg a napvilágot Nagyenyeden. Iskoláit a helybeli elemi iskolában, majd gimnáziumi éveit a Bethlen Kollégiumban folytatta.


"Jó magaviseletű, szerény, szorgalmas diák volt. Tanárai szerették, különösen Szilády Zoltán, kinek a természetrajzi múzeumban jobb keze volt s kivel ma is levelez. Már itt arról volt nevezetes, hogy rajongott a természetért. Kalandvágyó s szabadságra törő lelke a mindent feledtető természet ölébe űzte, hajtotta. A magába mélyedt fiú a körülöttünk s távolabb eső kirándulóhelyeket járta s talán már itt szőtte-fonta élete változatos jövőjét." Így ír indulásáról a már említett Enyedi Újság, s hasonlóképpen vall enyedi indulásáról maga Sáska László is az 1969-ben megjelent Életem Afrika c. könyvben:


"Második gimnazista voltam a híres nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. Szájtátva hallgattuk természetrajztanárunk lebilincselő elbeszéléseit bogarakról, madarakról és sok egyébről, ami körülöttünk él és megnyilvánul a nagy természetben. Csodás mesevilág volt az, amivel ő minket elbűvölt. Megtanított bogarakat és lepkéket gyűjteni. Megismertük a kis szőlőilonca ormányos bogár kártevéseit. Meglestük a gabonaszipoly pusztításait a búzakalászokon. Ámulva figyeltük a galacsinhajtó bogarak tevékenységét. És ez a lenyűgöző új világ reám hihetetlen mély hatást gyakorolt. Aztán jött az év végi ünnepélyes évzáró, ahol nagy nyilvánosság előtt egyenként szólították elő a jutalomra érdemes tanulókat, kik az egész város lakosságának simogató szeme előtt vették át a megérdemelt jutalmat. A jutalmakat felsoroló tanár úr harsányan kiáltotta: ťSáska László II. gimnazista a legszebb rovargyűjtemény jutalmául kapja Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyvet, dr. Szilády Zoltán ajándékaképpen..


A világ forgott körülöttem, szédültem. Egy gyönyörű könyvet kaptam jutalmul, mert az én rovargyűjteményem volt a legszebb az osztályban! Ez a könyv és a rovargyűjtemény döntő hatással volt további életemre. Rabja lettem a természetkutatásnak olyan mértékben, amely már szinte veszedelmesnek is mutatkozott. Többé nem tudtam elszakadni tanáromtól, ki később a Nemzeti Múzeum állattárában fejtette ki tudományos működését, és mesteri kezekkel irányította egész további lelki fejlődésemet. Negyedik gimnazista koromban már a Gyilkos-tó környékén barangoltam, az ötödik osztály elvégzése után pedig a Pareng-havasokban töltöttem a vakációt - a kollégium anyagi támogatásával -, gyűjtögetve mindkét alkalommal az iskola múzeuma részére apró madarakat és a rovarvilág sok-sok képviselőjét. Havasi pásztorok tanyáján húzódtam meg éjszakánként, velük együtt ettem a kecskebőrben tartott zsendicét és ordát, amit csak ők tudnak készíteni. Velük együtt kiabáltam éjjel, ha a havasok ura, a barnamedve, Európa legnagyobb ragadozója a pihenő nyáj körül ólálkodott és a kutyák dühös ugatással jelezték az ősi ellenség közeledtét.


A Parengről olyan gazdag rovar- és egyéb zsákmánnyal tértem meg, mely még kedves tanárom várakozását is felülmúlta. A következő évben már Dalmácia sziklás karsztvidékén kóboroltam. Micsoda élményeim voltak! A tenger! Csodálatos állatvilágával lenyűgözte egész valómat. A tengeri sünök, csillagok, medúzák, virágállatok, rákok, tarka sekélyvízi halak és fényes csigaházak ezrei szerteszét a parti fövényen mindenfelé. Az apály, amikor messze bemehettem a szirtes téngerfenéken, jelentős nagyságú korrallképződmények között, azután a dagály ideje, amikor mennydörgő hullámhegyek vadul csapkodták a néhány órával azelőtt még száraz és magas parti sziklákat. A hullám millió és millió vízcseppé zúzódott a sziklafalakon, dübörgő és haragos morgással, a víz taraja messze a sziklák fölé csapott és tajtékká törve hullott vissza. Félelmetes látvány volt, melytől ijedten húzódtam messze hátra, és biztos helyről bámultam a természet fenséges játékát.


A dalmáciai partokról a boszniai Plitvicára, a vízesések gyönyörű hazájába mentem, a sebesvízi pisztrángok és édesvízi rákok eldorádójába. Szokatlan élményekben itt is bőven volt részem. Egy darabka húst kötve a zsinór végére, százszámra lehetett kiemelni a vízből a csalétekbe görcsösen belékapaszkodott, nagy termetű rákokat, amelyek a húst még akkor sem engedték el, ha már a partra vetettem őket! Milyen királyi lakoma volt számomra, ha este, a gyűjtögetés fáradalmai után, szép vörösre főtt rákhalomban dúskálhattam! Aztán az ivánhavasi kirándulás - ugyancsak Boszniában -, ahol a felhőkbe nyúló magaslatokon Európa egyik legszebb lepkefajtája él, az Apolló-lepke. Gyönyörű szárnyain tűzvörös, szivárványszínben tündöklő foltok vannak. E havasokon látott sok természeti csoda lenyűgözött.


Lassan vadász lettem és természetkutató. Nem tudtam a természettől többé elszakadni. Ha a mindennapi élet tülekedéséből kimenekülhettem a természet fenséges templomába, lelkem megbékült mindennel...


Az életút folytatását, illetve az Afrikában megtelepedett orvos beszámolóját a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában, itt olvashatják.

ELEKES FERENC: Képeslapok idegenből

NEW YORK

Kennedy repülőtér.


Éjfél elmúlt, de ezt csak az órák járásáról lehet észrevenni, akkora nagy a világosság.


Az álmosságról sem derül ki semmi. Attól függ, ki álmos. Mert más-más időben álmosodik el, aki Párizsból, Tokióból, Rejkjavikból vagy Siménfalváról érkezett.


 Micsoda furcsa dolog itt, ha az ember pont siménfalvi! Az az ember, aki a mellettem lévő fotelben alszik, az előbb még végigtapogatta nyelvtudásomat. Sokféle megtanult beszéddel próbálkozott, talán még kínaival is, hogy megtudakolja, honnan való vagyok.


Nem tudhatom, miért érdekelte a kilétem, talán azért, hogy nyugodtabban elaludhasson.


Meséltem is néki hosszadalmasan, hajlítgattam tudásom szerint az idegen szavakat, hogy szégyent ne valljak, magyaráztam, az én falum nincs rajta a térképen, de azért van, jó helyen van, kicsiny patak fut rajta végig, mint fűben a gyík, s a levegőjében száradó füvek szaga leng, eső után beáll illatozni a bürök, és a emberek, ha találkoznak, köszöntik egymást, és hogyha hallgatnak, akkor a múltat őrzik, a közösen kiejtett szavakat vigyázzák, és mindenre emlékeznek, különösen a kapuk előtt, estefelé, a kerek köveken, míg eliramodnak a hulló csillagok.


Legkönnyebben a sarkcsillagról lehetne látni az én falumat, örökké ott van a mi csűrünk sarkánál, a favágó tőkéről nézve, de ma még nincs, aki oda lenézzen a sarkcsillagról, csak a favágó tőkéről szoktam felfelé nézni, de ez nem számít, az a fontos, hogy nem fagytak meg a szilvafák ezen a télen, a pálmafák ki sem bírták volna az otthoni szelet, hát még az olajfák, a narancsról ne is beszéljünk.


Így meséltem sokáig a furcsa idegennek, s hogy beléaludt, meséltem tovább az anyanyelvemen mert az már mindegy volt, érti-e a szót, vagy nem érti csak az érdekelt már, hogy benépesítsem e fényes repülőteret hazai hangulattal, az égerfa s a rekettye illatával, s hogy értelmet adjak ennek a nagy, nagy világosságnak...

Siménfalvi panoráma

A szerző csokorba gyűjtött, múlt század végén keltezett képeslapjai (Róma, Milánó, Pisa, Moszkva, Amszterdam, Izland, Grönland, Cleveland, Szigetek stb.) a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének internetes változatában, itt olvashatók.

KREBSZ JÁNOS: A Székelyföld újraírása - Bálványos

(A torjai Büdös) 


Már többször elautóztam alatta, mindig Bálványos irányából érkezve; Torján eszembe jutott, hogy a torjai Büdös, meg kellene nézni, ha már itt vagyunk. A faluban viszont felvilágosítottak, hogy jó tíz-tizenkét kilométert vissza kell menni a barlangig. Most pontos idegenvezetést kapok a kollégától, a megfelelő helyen állunk meg az út szélén. Az út túloldalán privatizálódott szocialista nagyszálló, kipucolva, kifényesítve, környezetrendezve, s az út felett hatalmas transzparens hirdeti: ez egy nemzetközi konferenciaközpont. Állítólag bukaresti román vette meg, költött rá milliókat, üzletet lát a környezetben, a környékben. A kialakított parkoló diszkrét műanyagszalagokkal kerítve, tábla: parkolás csak a konferenciaközpont vendégeinek. Innen célszerű nekivágni a kaptatónak. A modernizált szálloda mellett egy romosodó szakszervezeti üdülőféle omló vakolattal, bezúzott ablakokkal, mögötte egykori úszómedence bedőlt falakkal, a víz helyén növendék fácskákkal. Balra fészerek, egyik előtt fűrészbak, két munkásruhás férfi húzza kétoldalról a fűrészt. Vidéken nem megyünk csak úgy el egymás mellett, ránkköszönnek, mi meg vissza. Természetesen magyarul.


Itt nem olyan meredek, mint a Bálványosvár alatt, a fiatalabbak nekem megfelelő tempóval haladnak, nem is kiabál a szívem. De azért elgondolkodtat az a furcsa ellentmondás, hogy ez a bizonyos Büdös mozgásszervi és ízületi betegségekre nyújt természetes enyhülést, gyógyulást, de akinek komolyabb ilyenfajta baja van, az nem jut el ide.


 A Büdös előtt busznyi középiskolás, öltözetükből, viselkedésükből magyarországiaknak tűnnek. Tolonganak egy kicsit a barlang szájánál, 8-10-nél több nem fér be, elhevernek a sziklákon, harsányak, jókedvűek. Továbbmegyünk a párpercnyire lévő timsóshoz, itt timsó rakódik le a kis barlang oldalára. Megkóstoljuk, ha már itt vagyunk, aztán visszaballagunk. Jól számítottunk, a kirándulócsapat továbbállt, miénk a Büdös.


A barlang eleje szépen ki van építve, két hosszú pad szolgál a gyógyulni vágyóknak, a falon magyarul és románul vagy tíz pontban fölsorolva a veszélyek és tudnivalók. Lehetett volna tizenkettő is a pontok száma (Mit kíván a magyar nemzet?)


Bentről szépen látni, ahogy áramlik kifelé a kéntartalmú gáz, a falakat sárgára festette a kicsapódó kén. Öngyújtóval próbálkozom, fejmagasságban meggyullad, aztán ahogy eresztem lefelé, egyszercsak kialszik. Leguggolok egy pillanatra, beleszagolok a halál leheletébe, nem fojtogató, nem büdös annyira. Tudták a régiek, miért ide jönnek meghalni. Nem gyötrelmes.


Nyugdíjaskorú román házaspár érkezik, túrabakancs, hátizsák, célszerű öltözék. Leülnek, egy darabig csönd van, aztán mi hárman csak folytatjuk a beszélgetést. Most éppen mi vagyunk a többségi nemzet ebben a lyukban. Kitárgyaljuk, hogy mit kellene éreznünk, s hogy mit meg nem tesz az ember az egészségéért. Az előírt tíz percet végigüljük, aztán távozunk. A román házaspár hangos "Viszontlátásra!" köszönéssel előz meg bennünket a búcsúzásban. Ez igen!


 Lefelé jövet szabadabban lélegzik a tüdő, jobban észrevesszük a látnivalókat, bizony azért ideért a civilizáció. Zacskók, műanyagpalackok papirosok jelzik a kirándulók útját. Kollégám megjegyzi: mi csak szeretnénk azt hinni, hogy ez a "szőrösnyelvűek" műve. Érik a fekete áfonya, addig csemegézünk, amíg szép kékes foltokkal tele nem lesz a kezünk, szánk...


A teljes útiriport a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. internetes magazinjában ott olvasható.

STEFAN ZWEIG: Harc a Déli Sarkért

A Terra Nova

Nem titokzatos immáron az a világ, amelyre a huszadik század letekint. Nincsenek fel nem fedezett országok, s a legtávolibb tengerek vizét is hajók szántották már. Olyan vidékek, amelyek egy emberöltővel ezelőtt még névtelenül ködlöttek a messzeségben, ma már Európa szükségleteit szolgálják; a Nílus forrásáig, amelyet oly soká kerestek, ma már gőzösök hatolnak el; a Viktória-vízesés, amely csupán egy fél évszázada látta szemtől szembe az első európait, ma már engedelmesen őrli az elektromos áramot; utak szelik át már az utolsó vadont is, az Amazonas körüli erdőséget, s lepattant az erényöv az egyetlen szűz országról, Tibetről. A régi térképek és glóbusok ismert szava, az „Ismeretlen föld", a „Terra incognita" immáron át van húzva - a huszadik század embere ismeri élete csillagát. A nyughatatlan szellem új utakat keres, a mélytenger fantasztikus növény- és állatvilágába akar leszállni, vagy a végtelen levegőégbe felrepülni. Mert járatlan utak már csak az égben akadnak, s egymással versengve röppennek fel az acélos repülőgép-fecskék, új magasságok, új messziségek felé, mivel a Föld már nem tartogat titkokat, s nem érdemes többé a földi kíváncsiságra.


Holott a Földnek mindmáig, századunkig, sikerült szemérmesen rejtegetnie emberszem elől egy titkot, sikerült megmentenie felosztott és megkínzott testének két picinyke darabját saját fiainak mohóságától. A Déli- és az Északi-sarkot, törzsének gerincét, ezt a két, már-már értelmetlen, lényegtelen pontot, amelyek körül tengelye évezredek óta forog, tisztán és szeplőtelenül őrizte meg a Föld. Jégtorlaszokat emelt ez elé az utolsó talány elé, s őréül - az emberi mohóság ellenében - az örök telet állította. Bejáratától fagy és vihar parancsolja vissza büszkén az utast, félelem és veszély fenyegeti halállal a bátrat. Még a nap is csak futó pillantást vethet erre a zárt övezetre, s az emberszem még ennyit sem.


Évtizedek óta követik egymást az expedíciók. Célhoz egyik sem ér. Valahol, még felfedezetlenül, a jég üvegkoporsójában nyugszik a bátrak közül is a legbátrabbnak, Andrée-nak holtteste - léggömbön akart átrepülni a Sarkon, s vissza nem tért soha. A fagy szikrázó hullámain minden roham fennakadt. Évezredek óta, mind a mai napig rejti itt előlünk Földanyánk az arcát - ez az utolsó győzelme teremtményeinek mohóságával szemben. Szemérme szűziesen és tisztán dacol a világ kíváncsiságával.


Ám az ifjú huszadik század türelmetlenül nyújtja ki kezét. Új fegyvereket kovácsolt laboratóriumaiban, új páncélzatra talált, hogy szembeszálljon a veszéllyel, s minden ellenállás csak növeli szenvedélyét. Minden titok nyitjára akar jönni, már első évtizedében meg akarja hódítani azt, amivel megbirkózni annyi ezredév sem bírt. Az egyes ember bátorságához a nemzetek vetélkedése társul. Nem a Sarkért folyik immáron a harc, hanem a zászlóért is, amely elsőnek lobog majd az új földön. Fajok és népek keresztes háborúja indul erre a szenvedélytől szentelt helyre.  Valamennyi földrész új  rohamba j kezd.   Az  emberiség  türelmetlenül  figyel, tudja, életterünk utolsó titka a tét. Amerikában Peary és Cook fegyverkezik az Északi-sark ellen. Délnek két hajó tart: egyiknek a norvég Amundsen, a másiknak egy angol, Scott kapitány a parancsnoka.


(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

HALÁSZ GYULA: A föld felfedezői és meghódítói

(Recenzió, Révai kiadás, 1939)

Most, hogy ennek a tetszetős könyvnek a köteteit forgatom kedvemre, eszembe jut hadifogságom első napjainak izgató fejtörője egy erdélyi magyar városkában. A román parancsnok bevitt a ház könyvtárszobájába, és nagylelkűen rászabadított a könyvekre: "Ami belefér egy hátizsákba, magával viheti a fogolytáborba".


Melyiket szeressem?


Motyóm máris dagadásig tömve könyvekkel, többi közt benne "lapult" egy Kosztolányi-kötet, egy Shakespeare, Moliere, és miniatűr Goethe. És a Műveltség Könyvtára két vaskos kötete: A Föld meg a Világegyetem. Ezekhez szerettem volna térképet szerezni. Nem találtam.


Napokkal később, már román földön elkobozták tőlem A Földet. Különösen Littke Aurél kitűnő fölfedezéstörténetét gyászoltam meg benne. (Másfél évi rabságunk alatt mennyit tanulhattunk volna belőle nyolcvanan, magyarok!)


Azóta 23 év pergett le, s csak most került rá a sor, hogy egy újabb ilyen munka napvilágot lásson: A Föld felfedezői és meghódítói. Öt testes kötet. A legszebb, legérdekesebb könyvek egyike, hosszú idő óta. A nyolc szerzőtárs derekasan oldotta meg feladatát. Szerencséjük volt tárgyukkal is, a terjedelemmel is. Mondanivalójuk nem zsugorodik ösztövér felsorolássá, és sehol nem válik terjengőssé. Adat inkább kevés van benne, mint sok. A hiányzó részletekért kárpótol a jól gördülő elbeszélés. Egy-egy fejezete pompás korrajzzá kerekedik. A fölfedezések története világtörténetté tágul.


Amerikában a konkvisztádor jár elől - egyesíti magában a hódítót és a fölfedezőt. A szigetlakók gyanútlanul megcsodálják a jövevényeket. Mexikó és Peru ősnépei égből leszállt isteni lényeknek nézik a közéjük robbanó lovas vitézeket. Sohsem láttak még lovat! Rémületük sietteti végzetüket.


Észak-, Közép és Dél-Amerika gyarmatosításának regényes történetét Baktay Ervin, Juhász Vilmos és vitéz Temesy Győző írta meg. A regény szenvedő hőse az indián. De a virágzó azték és inka műveltséget eltaposó fehérek sorsa sem irígylésreméltó.


Ausztráliában a fenyítő gyarmat nyomorult száműzöttei az első települők. A fehér bevándorlók mohó térfoglalása ott is szégyenletes irtóhadjárattá fajult. Az őslakók kipusztultak, mint Amerika bölényei. A honalapítók másfélszáz éves történetét és Óceánia ezernyi szigetének fölfedezését Bulla Béla beszéli el egy jókora félkötetben. A kötet másik felében Baktay Ervin szemléletes képet rajzol a portugálok, hollandusok, franciák és angolok vetélkedéséről Kincses Indiáért. A fölfedezések történetét itt is háttérbe szorítja - maga a történelem.


Afrika is kegyetlen harcok színtere (Szudán, rabszolgakereskedelem, Dél-Afrika), de földerítésében mégis több szava jut a földrajznak, mint a történetnek és hadtörténelemnek. A kutatók - ha olykor fegyveres karavánnal járnak is - békésen igyekeznek behatolni ismeretlen vadonaiba. A maguk bőrét viszik a vásárra. Kéz Andor egy egész kötetet írt róluk. Megragadó olvasmány.


Az Ázsiáról szóló kötet egyik részét - Arábiát - Germanus Gyula írta meg. Germanus a maga tapasztalásaiból ismeri az arab világot, nemrég jött meg onnan, s most ismét útban van a Vörös-tenger felé. Európáról, Kisázsiáról, Belső- és Kelet-Ázsiáról Cholnoky Jenő ír. Legszívesebben Kínával foglalkozik. Kelet-Ázsiáról szólva a Széchenyi-expedíció vezetőjéről meglehetősen szókimondó ítéletet mond. Kreitnert sem kíméli. Annál magasztalóbban ír mesteréről, Lóczy Lajosról.


A bíráló hangját sohsem fojtja el magában. Kínában jártában dolga akadt egy franciával: "Jószívű ember volt, de... az eszközökben francia módra nem válogatós." Egy másik franciáról ezt írja: "Valódi francia sarlatántípus!"


Még szenvedélyesebb ítéletmondónak bizonyul a délsarki fölfedezésekről írt fejezeteiben. A sarkvidéki kutatásoknak szentelt ötödik kötet első fele - az Északi Sark - Mendöl Tibor kitűnő munkája. Kár, hogy ennyire tömörítenie kellett ezt a mozgalmas és zsúfolt történetet. Ő is, Cholnoky is csak a legkiemelkedőbb sarkutazók életével foglalkozik.


A hatodik világrésznek mindössze száz lap jutott a kötetben. Ez nem volna baj, hiszen a délsarki fölfedezések alig másfélszáz évre nyúlnak vissza. Egynémelyik kutatóval elég mostohán bánt a szerző, de ezek még mindig jobban jártak, mint akikkel (megfoghatatlan okból) neheztelését érezteti. Amit Amundsenről, a nagy norvég kutatóról ír, egészen szokatlan efféle munkában.


Plágiummal vádolja, amiért az angolok útvonalán járt, pedig kiindulópontjuk 600 kilométerre volt egymástól. Megrója, hogy "az angoloktól és az eszkimóktól tanult". Szemére veti, hogy mozgófényképeket vett fel útjáról, "mert ezekkel... több pénzt lehet szerezni" és hogy ezek "hatalmas reklámot jelentettek a hiú embernek". (Másutt "hiú öregembernek" nevezi.)


Mindnyájan emlékszünk a második Scott-expedíció filmjére, Shackleton hajójának elsüllyedését is filmen láttuk. Hálásak lehetünk (Byrdnek is), hogy bemutatták a világnak az Anktartika elérhetetlen tájait.


Amundsent okolja az időjárásért is. Bűnéül rója fel, hogy Scotték viharba kerültek. "...a fennsíkról lezuhanó orkán bömböli, hogy ő itt az úr... Ez a veszedelmes főnszél volt a főgyilkos...". Értsd: Amundsen tettestársa volt a gyilkos viharnak.


A norvég kutató - tudjuk - öt héttel megelőzte az angol csapatot a déli sarkon. Scottot és társait annyira leverte a csalódás, hogy - Cholnoky szerint - szándékosan veszejtették el magukat. "Nem akartak tovább menni...", holott: "egy gyermek megmenthette volna őket".


"Amint közeledtek a tanyához - írja -, mindjobban megelevenedett képzeletükben az a lehangoltság és legyőzetés, amit híradásuk keltene az angol közönségben... Ilyen kudarccal nem mertek a világ szeme elé kerülni." "Pedig - jelenti ki szerzőnk - mindenki a sunyin dolgozó, rekord után futó, gúnyolódó Amundsent ítélte volna el." A világ nem ítélte el Amundsent, az angolok sem.


Scott naplójából és megrendítő búcsúleveleiből tudja a világ, hogy az angol kutatók a balsors áldozatai.


Búcsúszavában is megírja (Üzenet a nemzethez): "Balszerencse nem lehet már ennél gonoszabb, mint amit összehalmozott ellenünk a sors... Négy napja nem hagyhatjuk el sátrunkat, a förgeteg őrjöng körülöttünk." A négy napból kilenc lett. "...sátrunkba szorít a vihar, és sehol egy falat ennivaló és tüzelőanyag". Egy másik levelében ezt írja: "föláldoztuk magunkat beteg társainkért". "Balszerencsénk egyik oka társaink betegsége... a borzasztó időjárás és a váratlan kemény hideg..." "Senkit sem szabad hibáztatni..."


Önkényesség ráfogni Amundsenre, hogy "a kitűnő Scott tragédiáját ő okozta, lovagiatlan eljárásával".


"De rajta is beteljesült a sors bosszúja..." - állapítja meg szerzőnk. Talán az is a sors bosszújának műve volt, hogy Amundsen bajtársi hűségből föláldozta életét Nobileért? Cholnoky kérlelhetetlen haragját a norvég kutató hősi halála sem engesztelte ki.


Észrevételeinket ezzel be is fejezzük. A könyv értékét ezek a szépséghibák nem ronthatják le. Százezer sorból mindössze száz sor az, amit kívánatos lett volna másképp írni meg. Több megfontolással és kevesebb fanyarsággal.

(Forrás: huszadikszazad.hu)