RÚZSA JENŐ: A kanadai magyarság története (részletek)

Rúzsa Jenő

Az 1940-ben a szerző – aki unitárius lelkész volt Kanadában – kiadásában megjelent nagy terjedelmű monográfia ha mára már túlhaladott adatokat és elemzéseket is tartalmaz, az első olyan mű, mely érdemben taglalja annak a jelentős számú magyar lakosságnak a történetét és helyzetét, aki a XIX. század második felétől megtelepedett Kanada vendégszerető tájain. Az interneten elérhetővé tett munka első fejezetei a folyamat kezdetét vázolják föl, ilyen szempontból maradandó tanulsággal bírnak.



A MAGYAR KIVÁNDORLÁS ELŐZMÉNYEI

Úgy az Egyesült Államokba, mint Kanadába egy és ugyanazon okból vándorolt ki a magyarság. Bár voltak kivételek (szabadságharc emigránsai) mégis megállapított tény, hogy a nehéz gazdasági helyzet volt az oka annak, hogy a hazáját rajongásig szerető magyar, vándorbotot vett kezébe és idegen országban keresett emberségesebb megélhetőségi lehetőséget.
Amíg azonban az Egyesült Államokba kimondottan rövid tartózkodásra pénzt ment keresni a magyar, hogy évek múltával visszatérjen hazájába családjához, az elhagyott földhöz, ahol mint a saját ura és nem mint a más cselédje szeretett volna gazdálkodni –, addig a Kanadába való kivándorlásnak egészen más okai és előzményei voltak.
Az Egyesült Államokba jó pár évvel a kanadai kivándorlást megelőzően, főképpen földnélküli nincstelen gazdasági munkások, napszámosok, konvenciós cselédek, vagy az adóktól és egyéb terhektől roskadozó pár holdas gazdák vándoroltak ki. Mint a földnek szerelmesei, akik nem válthatták valóra álmaikat, a szükséges anyagiakat Amerikában akarták megszerezni, hogy visszatérve nyugodtabb és függetlenebb jövőt biztosíthasson maga és családja számára. A nehéz elhatározást megkönnyebbítették a különböző érdekeltségek és hajóstársaságok ügynökei, akik megmutatták az irányt a gondjaiktól szabadulni akaró és szebb jövő után vágyakozó magyarnak.
Elenyészően csekély volt a száma azoknak, akik mint ipari szakmunkások, vagy intellektuelek mentek ki a kezdet kezdetén.
A kivándorlók legnagyobb része kölcsön pénzzel, nagy adóság hátrahagyásával lépte át az újvilág küszöbét s így bármilyen nehéz is volt a kezdet, meg kellett birkóznia minden megpróbáltatással, a szokatlan és egészségtelen gyári és bánya munkával, idegen szokásokkal, a nyelv nem ismerésének minden nehézségével, megalázással és keserűséggel a cél érdekében. Ha nagy is volt a csalódás, ha látták is, hogy irtózatos az ár amit fizetniök kell a jobb jövőért, maradniok kellett, mert ott volt a nagy teher és a dollárt váró éhes család. Lassan beletörődtek a szokatlan nehéz munkába s mivel érezték az anyagiak bírásával járó kellemes függetlenséget, kitartottak és küldték haza a megtakarított dollárokat mindaddig, amíg erőt nem vett rajtuk a honvágy, a család után való vágyakozás. Ha hazamegy, vége a gyönyörű terveknek. Egyedül nagyon lassan megy és kibírhatatlan. Egyik a másik után hozatta ki a családját, hogy könnyebben és gyorsabban gyűljenek a megváltó dollárok. Hogy az élet elviselhetőbb legyen, szervezetekbe tömörültek, egyházakat alapítottak s próbáltak az óhazaihoz hasonlító egyházi, társadalmi életet élni. Sokan gazdálkodni is kezdtek, mert kitellett a szorgos kéz a családból.
Az 1886-ot megelőző nehéz évek, gazdasági pangás, szárazság egyes helyein az Egyesült Államoknak, volt a tulajdonképeni előzménye s egyben oka a magyarság Kanadába való kivándorlásának. Az a pár Amerikából áttelepedett magyar család volt az elindítója a későbben érkező tízezreknek.
Itt is mint az Egyesült Államokban két időszakot kell megkülönböztetnünk. A háború előttit és utánit. 
A háború előtt csak a már említett előzmények és okok miatt jöttek Kanadába, részben mert jó hírekkel teli leveleket váltották már az Egyesültekből, másrészt pedig az ingyen föld a "Homestead" volt az ami kergette a földtelen magyart az ígéret földjére.
Az 1914-18.-iki világháború előtt még volt számottevő visszavándorlás és rengeteg volt azoknak a száma, akik számítottak visszatelepedni. A világháború szomorú befejezése után azonban úgy az Egyesült Államok, mint Kanada magyarságának legnagyobb része megváltoztatta elhatározását legalább addig, amíg teljesen megváltozik és biztonságossá válik a helyzet Európában.
A háború utáni kanadai kivándorlásnak az előbb említett okok mellett, előzménye és indító oka a Trianoni Békeszerződés és annak következménye – Magyarország feldarabolása volt. Rengetegen hagyták ott ősi földjüket, csak azért, mert nem akartak idegen elnyomatás alatt élni. A kis csonka haza a megszaporodott menekültekkel megoldhatatlan probléma elé került. Napról-napra nőtt a munkanélküliek száma úgy a gazdasági, ipari munkások, mint az intellektuelek táborában. Sokan csak rövid átmeneti idejűnek tartották a helyzetet, amelynek elmúltával visszatérhetnek az elhagyott ősi földre. Éheztek, fáztak, ruhátlankodtak, tűrtek és reméltek.
Ugyanez volt a helyzet a csonka hazabeli illetékeseknél is. Ők is abban reménykedtek, hogy régi területeinket mielőbb visszakapjuk s azután megváltozik, könnyebbé válik minden. Amikor azonban látták, hogy mind tarthatatanabbá válik a helyzet, kilátás pedig nincs a helyzet belátható időn belüli való megjavulására, nemcsak a csonka haza nincstelenjei, de igen nagy számban a megszállott területek magyarsága is, tekintetét a külföldi elhelyezkedési lehetőségek felé irányította. Egy részének még sikerült az Egyesült Államokba kijutni korábban kivándorolt hozzátartozói és ismerősei segítségével, de amikor az Egyesült Államok megszigorította s későbben csaknem elzárta határait a bevándorlók előtt, Kanada pedig megnyitotta kapuit a földmunkások előtt, kezdődött meg a nagyobb arányú kivándorlás úgy a csonka haza nincstelenjei, mint a gúzsba kötött idegen uralom alatt nyögő magyarság köréből.
A Kanadába való tömeges kivándorlásnak előzményei és oka tehát elsősorban a Trianon-szülte igazságtalan békeszerződés – Magyarország feldarabolása –, s azután a megszállt területek magyarságának kíméletlen üldözése és elnyomása volt. Ezeket a tényeket megerősíti az édes szülőhazát 14—18 éve elhagyni kényszerült, de azt ma is szerető és szabadhazába visszavágyó ezer és ezer kivándorolt kanadai magyar.

AZ ELSŐ BEVÁNDORLÓK

Bár jóval korábban is éltek már magyarok igen kis számban Kanadában, akikről nem emlékszik meg a történelem, a Kanadába kivándorolt magyarságot hivatalosan 1886 óta az első kanadai magyar telep megalapítása évétől tartják nyilván az illetékes kormány hivatalok.
Az első telepítés Eszterházy Pálnak a nevéhez fűződik, akinek eredetét és későbbi tevékenységét homály fedi. Úgy az Egyesült Államokban, mint Kanadában a gróf Eszterházyak egyenes leszármazottjának adta ki magát, propaganda és személyes természetű levelezéseiben is használta a „grófi” rangjelzést, de hivatalosan sohasem lett megállapítva, hogy tulajdonképen ki is volt és mit is keresett Amerikában. 1885-ben érkezett New Yorkba, ahol irodát nyitott és ott kezdte meg a Kanadába való vándorlás propagálását. Kanada kormánya ebben az időben kezdte meg a nagyarányú telepítését és óriási kedvezményeket helyezett kilátásba a letelepülő új bevándorlók részére. A telepítés érdekszférájába tartozott a Canadian Pacific vasúttársaság is, mely vállalatnak nagy kiterjedésű földjei voltak Nyugat-kanadában műveletlenül. Eszterházy úgy a kanadai kormánnyal, mint a C.P.R. vasúttársasággal felvette az üzleti érintkezést és sikerült is neki magyar bevándorlók számára települési engedélyt szerezni Assiniboia (jelenleg Saskatchewan) tartományban.
A nagyszabású telepítési propagandának meg is lett az eredménye az Egyesült Államokban. A gyári és bányamunkák szokatlanságától, gyilkos iramától megundorodott és sok másban is csalódott magyaroknak, akik különben is vágyakoztak vissza a földhöz, nem sok biztatás kellett, hogy áttelepüljön az ígéret földjére, ahol ingyen kaphat olyan birtokot, amilyenről odahaza még csak nem is álmodhatott.
Az első csoport 1886 júliusában érkezett Eszterházy Pál és Lord Mount Stephen vezetésével a C.P.R. vonalán fekvő Whitewood, Sask. Állomásra számszerint 35 család s innen mentek az első magyar telepítés színhelyére, amely 25 mérföldre fekszik északra Whitewoodtól, és a szülőhazára való visszaemlékezéssel elnevezték a telepet Kaposvárnak. Eszterházy még egy csoportot telepített ide Magyarországból 1888 tavaszán, amikor is személyes vezetésével húsz család érkezett Kaposvárra. Ez a két csoport volt a tulajdonképeni magva a kanadai magyar bevándorlóknak s innen indul meg az a magyar történelem, amely megörökítésre érdemes.
Maga Eszterházy Pál sohasem telepedett le Kanadában. Sokkal többet nem is igen tudunk életéről. Ha volt is benne üzleti számítás, az az egy nem vitatható el tőle, hogy nagyon sok nincstelen magyarnak megmutatta a boldogulás lehetőségének útját. Nem egészen rajta múlott, hogy sokan váltak csalódott emberekké, mert sok-sok virágzó nyugatkanadai magyar telep igazolja, hogy akármilyen nagy volt is az áldozat, de meg volt a lehetőség.
Eszterházy Pál állítólag New Yorkban halt meg és ott is van eltemetve.
A nyugatkanadai első telepesek még ma is kegyelettel emlékeznek vissza
telepítőjükre. Nevéről keresztelték el a Kaposvárral szomszédos kis községet „Eszterházy”-ra.

ÚTTÖRŐ ÉLET NYUGATON

Az, aki nem járt Nyugat-kanadában, az el sem tudja képzelni, milyen akadályokkal kellett megküzdeni azoknak, akik itt kerestek maguknak új hazát, akik a soha meg nem munkált erdőkkel, sziklákkal és mocsarakkal borított területekből voltak kénytelenek termőföldeket, kerteket, legelőket s később mesterséges vízlefolyókat és tavakat elővarázsolni. Szinte minden talpalatnyi földet külön kellett elhódítani az őstermészettől, kezdetben a legprimitívebb eszközökkel. Hihetetlen, milyen akaraterő kellett hozzá, megbirkózni a kezdet nehézségeivel, a rettenetes hideg idő viszontagságával, a beláthatatlan távolságokkal, mely távolságok és nem utak kötötték össze az új telepet a sokszor 20—30 mérföldnyi távolságra fekvő legközelebbi faluval, várossal.
Amikor elindult a Kanadába telepedni akaró magyar, akkor csak azt tudta, hogy 160 aker ingyen földet kap, ahol csak dolgozni kell és a saját ura lesz. Maga elé képzelte a délibábos rónát, a legelésző gulya ménessel, a hullámzó gyönyörű zöld vetést, a kertes tanyaházat, majorságot, disznókat a Bodri kutyával. És ez mind az övé lesz, csak indulni kell. Nem lesz többé a más cselédje, nem lesz lenézett nyomorgó munkanélküli, jövőtlen csavargó, vagy nem lesz egy számozott rabszolga a forró bányák mélyén, vagy a füstös, életet rövidítő gyárakban, ahol állandóan a sarkában ólálkodik a halál. De amikor megérkezett, ott állott előtte az élő valóság. Ott állott előtte az imádott föld, a régi szerelme, de reá volt írva íratlan betűkkel: „Harcolj meg értem, ha bírni akarsz.”
A kezdet kezdetén még kaptak segélyt is az új honfoglalók, kis házat építtetett a kormány, egy évre való élelemmel, állatokkal és gazdasági eszközökkel is ellátta őket, amit hosszúlejáratú kölcsönként kellett visszafizetni, de a későbben érkezetteknek minden nehézséget maguknak kellett leküzdeniük.
Bizony nagyon sokan voltak, akik már a kezdet kezdetén megriadtak a szinte megoldhatatlan problémáktól, a nélkülözéstől és a hideggel járó szenvedésektől és otthagyták. Voltak, akik egy-két évi szenvedés és megpróbáltatás után vették a vándorbotot újra a kezükbe és mentek más megélhetési lehetőség után.
A legtöbb ingyenföldes magyar pénztelen ember volt s így kálváriájuk is hasonló volt. Amikor megmutatták neki, melyik is lesz a földje, az első dolga volt hajlékot építeni. Primitív eszközökkel a többi nincstelen szomszédok segítségével építgették a földkunyhókat, hogy védve legyen, vagy legyenek legalább az időjárás viszontagságai ellen. Ha már ott volt a család, úgy egyik része elment napszámba dolgozni, oda, ahol munkát kapott, sokszor száz és száz mérföld távolságra, hogy a legfontosabb dolgokra, élelmiszer, gazdasági eszközök, állatokra és vetőmagra valót megszerezzék. Az otthonmaradottak pedig megkezdték az erdőirtást, kőrobbantást, földtakarítást, hogy rövidesen vetni is lehessen. Bizony az első években nem volt piros betűs ünnep, nem nézték mikor kel és nyugszik a nap. Dolgozni hajnaltól-vakulásig ez volt a jelszó. A betakarított termést és eladásra kényszerült állatokat 2—3 napi távolságra kellett ökrös szekéren bevinni, vagy lábon behajtani, hogy egy kis pénzhez jussanak.
Télen 50—60 fokos hidegben erdőt irtottak és viselni kellett a szenvedést, mert kellett a föld. Vadállatokkal, melyek nagy csoportokban tanyáztak még akkor az erdőségekben — nem egyszer kellett megverekedni és megvédeni az állatállományt.
Évekig nem gondolhattak arra, hogy társadalmi életet éljenek, egyházakat alapítsanak, vagy egyesületeket szervezzenek. De idők multával megkezdték a valláserkölcsi alapon való szervezkedésüket is, amelyet követett a kultúrigényük kielégítését szolgáló egyesületek alakítása, biztosító intézmények megalapítása nemzeti alapon.
Elismerést érdemelnek ezek a derék magyarok, azért a leírhatatlan nehéz munkáért, amellyel becsületet szereztek a magyar névnek.

TELEPEK ALAPÍTÁSA

Esterházy település ma - légifelvételből

Az első magyar telepek Nyugat-Kanadában alakultak, de már Kanada csaknem minden tartományában vannak kisebb-nagyobb magyar telepek. A régiek közül nagyon sok telepnek megszűnt a magyar jellege, viszont alakultak újak, amelyek máshonnan ide vándorolt magyarok és azok leszármazottjaiból verődtek össze. Nagyon sok új telep alakult az utolsó tíz évben, amikor is a nehéz gazdasági és rossz termésviszonyok, valamint a nagy munkanélküliség következtében megkezdődött a nagy népvándorlás.
A nyugati gazda társadalom egy része, különösen a fiatalabbak a már itt születtek, Manitoba és Saskatchewanból, részben még nyugatabbra British Columbia felé, részben pedig kelet felé orientálódtak. A keleti magyar munkanélküliek pedig nyugat felé mentek új munkamezők után kutatni s így a legcélszerűbb a kivándorolt kanadai magyarsággal tartományok és helységek szerint külön-külön foglalkozni, hogy egy áttekinthető egész kép táruljon az olvasó elé.
Kanada területe nagyobb mint Európa. Területe 1.528.921 négyszögmérföld. Lakosainak száma felül van a 11 millión. Amerikának északi részén terül el. Határai északon az Északi jeges tenger, keleten az Atlanti Oczeán, délen az Egyesült Államok, nyugaton pedig a Csendes Oczeán. Kanada területe vizekben (egyes helyeit kivéve) gazdag. Sok tava és folyója van. Hegyekben gazdag, óriási szántóföldekkel és legelőkkel. Rendkívül gazdag arany, ezüst, szén, vasérc, só, réz, nickel, ólom, azbest, graphit, petróleum, fa és állatállományban. Kanadának a két legnagyobb vasúttársasága a Canadian Pacific és a Canadian National Railway. Vonalaik kettészelik széltében az egész kontinenst.

Forrás: A szerző kiadása, Toronto, Ont. Canada, 1940

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (3)

Dancs Artur fotója (New York)

A Savoy nagy amerikai dancing, minden egzotizmus nélkül. Az egyik oldalról a parkett határa a fal, mely előtt a zenekar játszik; a másik oldalon fülkék vannak székekkel, asztalokkal, s azon túl nagy hall, mely egy szálló lobbyjára emlékeztet; a padlót szőnyeg fedi, és unatkozó arcú emberek ülnek a fotelokban; ezek azok a vendégek, akik nem fogyasztanak; csak a belépti díjat fizetik meg, s a táncok szüneteiben a nők úgy ülnek a fal körül, mint egy vidéki bálon. Beülünk az egyik bokszba, és Wright egy üveg whiskyt tesz az asztalra: itt nem árulnak whiskyt, de a vendégnek joga van magával hozni; szódát rendelünk; iszunk és nézünk. Nincs sehol egy fehér arc. Az igazság az, hogy ettől a helyiségtől éppoly kevéssé vannak eltiltva a fehérek, mint a Lenox avenue-tól, de csak a dzsessz néhány lelkes híve s egypár külföldi merészkedik néha ide. A nők legnagyobb része fiatal, egyszerű szoknyát és kis pulóvereket hordanak, de magas sarkú cipőjük sokszor a különcségig furcsa; bőrük sötét- vagy világosbarnája jobban öltözteti meztelen lábszárukat, mint a nylonharisnya; sok közöttük a csinos, és valamennyien nagyon elevennek látszanak. Milyen mások, mint a kimért, hideg amerikai fehér nők! És amikor az ember ezeket a férfiakat táncolni látja, akikben az ösztönéletet nem fojtja el a puritán erkölcsök páncélzata, meg lehet érteni, mennyi szexuális féltékenység lehet a gyűlöletben, amelyet a nehézkes testű fehér amerikaiak éreznek irántuk. A valóság az, hogy a lincselések és faji összetűzések csak igen kis százalékában szexuális tartalmú a kiváltó ok; a fehérek mégis makacsul hiszik és hirdetik, hogy a négerek állatias kéjvággyal kívánják a fehér nőket. Ezzel egy másik félelmet takarnak el: attól félnek, hogy a fehér nőket „állatiasan" vonzzák a feketék; őket magukat is megigézik azok a szerelmi képességek, amelyeket a négereknek tulajdonítanak. Irigységük még távolabb is terjed. Gyakran mondják nehezteléssel: „Ezek az emberek szabadabbak és boldogabbak, mint mi vagyunk." Van igazság ebben az állításban. Micsoda vidámság, micsoda felszabadultság, micsoda élet van ebben a muzsikában és táncban! Ez annál inkább megragad, mert ebben a nagy dancingban van valami családias és hétköznapias. Párizsban, amikor a Blomet utcán fehérekkel vegyest táncolnak a négerek, nagyon tisztában vannak önmagukkal; különösen a nők mozdulatainak szabadossága kihívó s könnyen átcsap az obszcenitásba. Itt maguk között vannak, nem akarnak hatni; a fiatal nők közül nyilván sokan jó családból származnak, s vasárnap templomba járnak, egész nap dolgoztak, és eljöttek, hogy békésen szórakozzanak a boy-friend-jükkel. Egyszerűen úgy táncolnak, ahogy a tánc számukra természetesen adva van: teljes belső felszabadultság kell ahhoz, hogy valaki így hagyja magát sodortatni a zenével és a dzsessz ritmusával; ez a felszabadultság teszi lehetővé az álmodozást, az érzelmességet, a gondtalan csatangolást, a nevetést, mindazt, amit a fehér amerikaiak legnagyobb része nem ismer. Természetesen a fajvédők ebből is érvet kovácsolnak maguknak: minek próbálkozni a négerek helyzetének megváltoztatásával, ha ők szabadabbak és boldogabbak? Régi érv ez, amelyet minden kapitalista főnök, minden gyarmatosító száján megtalál az ember: mindig a munkások, a bennszülöttek a szabadabbak és boldogabbak. Igen, az elnyomott kiszabadul az elnyomó által választott bálványok hatalma alól: de ez az előjog nem igazolhatja az elnyomást.

Hallgatom a dzsesszt, nézem a táncot, iszom a whiskyt; kezd ízleni a whisky. Jól érzem magam. A Savoy New York legnagyobb dancingja, tehát a világon a legnagyobb: ebben az állításban van valami megnyugtató. És ez a dzsessz pedig talán a legjobb a világon: mindenesetre nincs még egy hely, ahol ily teljesen megtalálná az ember a saját igazságát; megtalálja a táncban, az itt összegyűlt emberek életében, szívében. Amikor dzsesszt hallgattam Párizsban, amikor négereket láttam táncolni, a pillanat sohasem volt elég önmagában: valami mást jelentett, egy teljesebb valóságot, melynek e pillanat csak bizonytalan visszfénye volt. Pontosan ezt az éjszakát jelentette. Itt elértem valamihez, ami nem vonatkozik másra, csak önmagára: kiértem az alagútból. New Yorkban időről időre megismertem azt a telítettséget, amit a felszabadult lélek számára a tiszta Idea szemlélete okoz: ez ennek az utazásnak a legnagyobb csodája, és sohasem volt vakítóbb, mint ezen a napon.

/1947./ Február 11.

Előadást tartok a Kultúrkapcsolatok Intézetében, utána koktél. Egy legalább negyvenéves francia nő odajön hozzám „A francia ifjúság nevében tiltakozom mindaz ellen, amit itt mondott." Egy másik rajongva szorongatja kezemet: „Franciaország nevében köszönöm magának." Nagyon szeretném tudni, hogy milyen túlvilági hangtól kaphatták megbízatásukat.

Megint csak azt tapasztalom, hogy a francia hivatalos személyiségek milyen nagyképűek; az úgynevezett „jelentékeny" amerikaiak bárkivel az első pillanatokban valahogy az embertársi cinkosság hangját tudják megütni. S ha nyilvánosság előtt kell beszélni, az amerikai hallgatóság nem megfélemlítő, mert eleve tudni lehet, hogy nem azért jött, mert valami hibán akar rajtakapni, hanem egyszerűen azért, hogy meghallgassa, amit neki mondani akarsz.

Ez az amerikai jóindulat egyszerre bosszant és elragad: kétarcú érzés: nagylelkűség vagy képmutatás? És bízhatunk-e egyformán minden emberben? A barátság értelmét veszti, ha nem kiválasztás. A „jóindulat" itt oly messze megy, hogy pl. nem hisznek a német kegyetlenkedésekben; a Buchenwaldban készült film láttán az amerikai vállat von: ezek a tetemek se nem franciák, se nem oroszok, egy bombatámadás áldozatául esett osztrákok, akiket itt a nácizmus áldozatainak akarnak beállítani. Igaz, hogy 1914–18 ügyetlen propagandája, azok a levágott csuklójú belga gyermekek, akiket az amerikai Vöröskereszt sosem tudott megtalálni, a szkepszis felé hajlították az amerikaiakat; és még nekünk is idő kellett 1940 és 1944 között, hogy mindent elhiggyünk. De ebben a tagadásban pártállás van. S egyáltalán nem bizonyos, hogy ez humanista állásfoglalás: a japánokról itt bármit elhisznek habozás nélkül. A humanizmust megfékezi bennük a fajelmélet; a jóindulat nem terjed ki a sárgákra; viszont az amerikai polgárok ereiben igen sok német vér csörgedez. S Marshall politikája különben is azt diktálja, hogy elfeledkezzenek a német bűnökről.

Persze nagyon helytelen lenne az amerikai erkölcsi optimizmusban csak politikát látni; a puritánoknak ezek a fiai és unokái bizonyos belső őszinteséggel hisznek az Erényben és a Jóban. Valaki Scheler, a német filozófus egy mondatát idézte előttem, amelyet nagyon igaznak érzek. Scheler azt írta: „Azt hittem, az amerikaiak álszentek; azt hittem, amikor Isten nevét mondják, tulajdonképpen gyapotot akarnak mondani. Nem. Amikor Isten nevét mondják, ők Istent akarnak mondani. A csoda az, hogy a gyapot ott van mindig mögötte." És valóban, ha Isten és a gyapot fogalma összekapcsolódik, ha Erény és Prosperitás azonosul, valóban képmutatás és veszély nélkül lehet Istenre és Erényre hivatkozni. A Jó is lehet annyi találékonyság forrása, mint a Rossz, sőt még többé is. Nagyon igaz, hogy Európának szüksége van Amerikára; az átlag amerikai szemében tehát az imperializmus jótékonysággá változik. Az amerikaiak pökhendisége nem hatalomvágyból ered, hanem abból, hogy a Jót akarják mindenkire rákényszeríteni; a csoda csak az, hogy a paradicsom kapujának kulcsa az ő kezükben van.

Eszembe jut egy fiatal amerikai, aki múlt nyáron Párizsban volt. Felesége szenvedett a hőségtől: repülősót keresett, hogy enyhítsen állapotán, de nem volt egy patikában sem. „Kell hogy legyen", mondta haragosan. Megmakacsolta magát, egyik patikából a másikba szaladt, és szívében nőtt a megbotránkozás: „Kell hogy legyen." Ez a kell... kifejezte a világ rendjébe vetett hitet, de tele volt fenyegetéssel is: ha ezt a rendet valami váratlanul megzavarná, akkor feltétlenül azonnal helyre kell állítani.

Kétségtelen, hogy nem lehetne ilyen parancsolóan meghatározni a Jót, ha nem tételezünk fel bizonyos Rosszat is. A döntő az, hogy egyik ne hágjon át a másik területére, és hogy a Rossz csak mint a Jó pontosan lokalizált, világos ellentéte jelenjék meg. Vannak rossz asszonyok: de akik erkölcsösek, azok tökéletesen és teljesen azok; vannak rossz állampolgárok: ezeket börtönbe dugják; a jó állampolgár az minden ponton és minden tekintetben lojális. A japánok nagyon szerencsésen testesítik meg az Ördögöt. Így kitűnően ki lehet alakítani a harmonikus világmindenség képét, amelyben a Jó már létezésének nyilvánvaló volta által is győzedelmeskedik. Ezek között a hatalmas olajnyomatok között, melyek oly közel állnak a gyermeki mitológia képeihez, a vasorrú bábához és Fanyűvő Jánoshoz, a gonosz iszákos és a jó családapa konyhai falvédő képéhez, Ganelon és Roland ellentétéhez, a közbeeső valóság nem tudja a maga képét beírni. Ha megpróbálom felidézni őket, nemegyszer érzem, hogy beszélgetőtársam lelke fehér lap marad: a túl szubtilis kép nem fog rajta. A mostani fogadás közben többször meglepődöm a kérdéseken, melyeket Párizs megszállásával kapcsolatban tesznek fel. Egyesek azt hiszik, hogy minden utcasarkon szuronyba ütköztünk, hogy megállás nélkül ütöttek, kínoztak bennünket, azt, hogy: „Négy évet Párizsban töltött?", úgy kérdezik, mintha azt kérdezték volna: „Négy évig volt Ravensbrückben?" Mások meg azon csodálkoznak, hogy nálunk tényleg nem volt ananász és narancs a háború alatt; haboznak is, hogy elhiggyék-e? különben nekik is sok minden hiányzott. Amikor a valóság egy-egy részletét elmondom nekik, érzem, hogy megbotránkoztatom őket. Ha az amerikaiaknak ily kevés az érzékük az árnyalatok iránt, annak nem az az oka, hogy képtelenek lennének felfogni az ilyesmit: az amerikai valóság éppen eléggé árnyalt. Az az oka, hogy elutasítják, mert megzavarná őket. Ha elfogadják az árnyalat létezését, akkor el kell fogadniuk a kétféle ítélet lehetőségét is, a habozást, a vita lehetőségét: az összetett helyzetek és jelenségek előtt gondolkozni kell. Azt kívánják, hogy az életben a geometria vezesse őket, nem pedig a bölcsesség: a geometriát meg lehet tanulni, míg a bölcsességre rá kell jönni, s a lelkiismeretes ember számára szükséges megnyugtató biztonságot csak az előbbi adhatja meg. Ezért inkább egy geometriai világban hisznek, amelyben a merőlegesek pontosan ellentmondanak egymásnak, mint a buildingekben vagy az egymást keresztező utcák vonalaiban.

Fordította Nagy Péter

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (2)

/1947./ Február 3.

Dancs Artur: Irányok New Yorkban

Folytatom felfedező utamat gyalog, taxin, az autóbuszok emeletén, földalattin. A földalatti gyors, de nem szeretem; Párizsban, Madridban, Londonban a földalatti állomás csempés terem, melynek sajátos díszítése, ajtaja van, zárt és meleg helyiség; itt a földalatti-pályaudvarok egyformák, meghatározott méretek nélkül; sínek és járdaszigetek egymás mellett, meztelen falak közt, sötét és alacsony mennyezet alatt. Sehol egy alkalmazott. Csak a hosszú folyosók kezdetén van egy kis kioszk, ahol pénzt válthat az ember, és így szert tehet a szükséges nikkeldarabokra. Szinte sehol sincsenek jelzőtáblák: szerencsére a Manhattanen belül csak egy irányba járnak a vonatok. A Hudson és az East River között autóbuszra kell szállni; minden második háztömb előtt megállnak, ez kellemes szállítóeszköz, de lassú.
Felmentem az Empire State Buildingre. A jegyet a földszinten kell váltani egy utazási irodához hasonló helyiségben. Egy dollár. Két mozijegy ára. Sok látogató van, valószínűleg Saint Louis-i és cincinnati lakosok. Gyors felvonók felé terelnek bennünket, melyek egyhuzamban visznek fel a nyolcvanadik emeletre. Itt át kell szállni, hogy a tetőre érjünk: igazi vertikális utazás. Egy előtermen keresztül, melyben miniatűr empire state buildingeket és más emléktárgyakat árulnak, nagy üveges hallba lépünk: bár, asztalok és karosszékek. Az emberek az orrukat az ablaküveghez nyomják. A vad szél ellenére kimegyek és körbesétálok ezen az erkélyen, melyet évente több látványos öngyilkosság tesz híressé. Látom a Manhattant, mely égre tör délen, a félsziget csúcsán és ellapul észak felé; látom a Brooklynt, Queenst, Staten Islandet, a tengert és a szigeteket, a víz által darabokra szabdalt kontinenst, melybe két lusta folyam hatol. A térképrajz oly világos, a víz ragyogó jelenléte oly magától értetődően mutatja meg az eredeti földi elemet, hogy a házakat el tudom felejteni, New York úgy jelenik meg előttem, mint a bolygó egy szűz darabja. A folyók, a földnyelv, a félsziget hajlatai a történelem előtti időkbe nyúlnak; a tenger kortalan; a derékszögű utcákat viszont naivságuk teszi rendkívül fiatallá. Ez a város csak most született; könnyű kéreggel vonja be a vízözönnél öregebb sziklákat. Viszont amikor a fények kigyúlnak Bronxtól a Batteryig, New Jerseytől a Brooklynig, az ég s a tenger díszletté változik: a városban az ember uralma igazolódik, s ez a világ valósága.
Leszálltam a város mélységeibe: hosszasan bolyongtam a Rockefeller-Center föld alatti utcasorán. Ez is olyan külön világ, mint Fez szukjai, s labirintusa alig valamivel kevésbé bonyolult. Hosszú folyosók, utcakereszteződések, ahová mozgólépcsők vezetnek, üzletek, bankok, irodák, kávéházak, postahivatal, telefonközpont, fodrászüzletek, vendéglők; többször is észreveszem egy-egy kanyarnál, hogy körbejárok. Az alagsor szintjén, az utca alatt, nyitott tetejű görkorcsolyapálya támaszkodik az egyik buildingre: a járókelők egy korlátra hajolva nézik felülről a korcsolyázókat; de le is lehet ülni egy caféteriá-ban a pálya szintjén, és ice-cream mellett figyelni őket.
Elmentem a tárlatokra az 57. utcába, mely a mi La Boétie utcánknak felel meg: régiségüzletek, luxusboltok, műtárgyak. De a kiállítási termek nem az utcára nyílnak, hanem a tizedik vagy tizenkettedik emeleten vannak. Sok a francia festő: Masson, Picasso, Dubuffet. Az amerikaiaknál, úgy látszik, az absztrakt festészet még mindig nagy becsben áll; a fiatal szobrászoknál a szürrealizmus éli túl önmagát. Ennek a temploma Peggy Guggenheim képtára, melyet egy Kisler nevű mérnök tervezett. Ez a képtár nem hasonlít semmi máshoz: a környezet fontosabb, mint a tisztelet tárgyai. Brancusi madarai, Lipschitz nőalakjai nem lábazaton állnak, hanem a mennyezetre akasztott köteleken lógó lapokon vannak elhelyezve :vitorlakötélzetre, árbockosárra, hajóra emlékeztetik az embert; Chirico, Max Ernst, Dali, Tanguy, Miro képei nem a falon lógnak, hanem festőállványon állnak, vagy csak a földre vannak állítva, a Caligari doktor világához tartozó székek és zsámolyok közé. Az ember azt gondolná, hogy a műtárgyak célja ezt a különös palotát díszíteni, s nem pedig, hogy a palota e tárgyaknak a szolgálatára született: ez egész különös bájt ad neki. A szobrok és a képek mellett egy csomó különös tárgy van: palackra ragasztott kagylók, egy nagy hajókormánykerék, melyet forgatva egy Duchamp-reprodukciósorozat tűnik elő. Kicsinyített szürrealista kiállítás ez, tréfás ugratásokkal és apró csodákkal.
Magától értetődik, hogy meg akartam ismerni a Harlemet. Nem ez New York egyetlen néger negyede. Jelentős négerközösség él a Brooklynban, három vagy négy kis kiterjedésű negyed Bronxban, egy Jamaica nevű Queensben és még néhány a város szélén; New York szívében is találni itt-ott negyedeket, amelyekben fekete családok laknak. 1900-ig a Brooklynon kívül New York legjelentősebb néger települése az 57. West utca vidékén volt. A harlemi házakat eredetileg fehér lakók számára építették; de a század elején a közlekedés rossz volt erre, és a tulajdonosok nehezen tudták bérbe adni a negyed keleti részén levő házaikat: egy néger ingatlanügynök, Philip A. Payton javaslatára felajánlották a négereknek, hogy költözzenek be a 134. utca lakásaiba; először két házat szálltak meg, rövidesen többet is. A fehérek eleinte észre sem vették a színesek invázióját; amikor megpróbáltak gátat vetni neki, már késő volt. A négerek lassanként minden szabad lakást kibéreltek, és kezdték megvenni a Lenox és a 7. avenue közötti magánházakat. Erre a fehérek elkezdtek kiköltözni; amint egy néger családot jeleztek egy háztömbben, minden fehér menekült, mintha pestis tört volna ki. A négerek rövidesen elfoglalták az egész negyedet. Társadalmi és hivatali központok alakultak ki; néger közösség formálódott. A Harlem különösen 1914 óta kezdett rendkívüli módon kiterjedni.
Azok a franciák, akik térden állva imádják Amerika hatalmát, az amerikaiaknál is szolgaibban teszik magukévá ennek az országnak minden előítéletét. Egyikük így szólt: „Ha akarja, keresztülmehetünk a Harlemen autóval; autóval keresztül lehet menni a Harlemen, de meg ne próbáljon gyalog odamerészkedni." Egy bátrabb azt mondta: „Ha látni akarja a Harlemet, csak arra vigyázzon, hogy a főutakról le ne térjen: ha történik valami, ott mindig bemenekülhet a földalattiba; de a kis utcáktól nagyon óvakodjék." És borzongva mesélték, hogy hajnalban átvágott torkú fehéreket szoktak találni az útfélen. Én már életem során annyi helyen jártam, amelyről konzervatív emberek azt mondták, hogy oda nem lehet menni, hogy ezek sem tudtak komoly benyomást tenni rám: határozott léptekkel indultam a Harlem felé.
A Harlem felé mentem, de lépéseim nem voltak olyan gondtalanok, mint máskor; nem csak sétálni mentem, hanem egy fajta kaland felé. Valamilyen erő szinte visszafelé húzott, erő, mely a néger város határaiból áradt, s szinte hátrataszított: a félelem. Nem az enyém: a többieké, mindazoké a fehéreké, akik nem merik betenni a lábukat a Harlembe, akik úgy érzik, városuk északi részén hatalmas titkos és tilos zóna terül el, ahol ők ellenséggé változnak. Az egyik avenue sarkán befordultam, és hirtelen összeszorult a szívem: egy szempillantás alatt megváltozott a vidék. Azt is mondták nekem: „Nincs mit látni a Harlemben; ez csak New York egyik darabja, melynek lakói sötét bőrűek." És valóban, a 125. utcán megtaláltam a 42. vagy a 14. utca mozijait, drug-store-jait, boltjait, bárjait, vendéglőit; de az atmoszféra jobban megváltozott, mint ha hegyláncon vagy tengerszoroson keltem volna át. Hirtelen fekete gyerekek nyüzsögtek körülöttem élénk vörös és zöld kockás ingben, göndör hajú, barna lábú iskolás lányok csacsogtak a járda szélén; négerek ábrándoztak a kapuk előtt, s négerek őgyelegtek az utcán zsebre dugott kézzel; a gondtalan arcok nem a jövő egy láthatatlan pontjára irányultak, hanem egyszerűen tükrözték a világot, amilyen ebben a pillanatban, ez alatt az ég alatt volt. Nem volt itt semmi rémületes, sőt, úgy éreztem, olyan nyugodt vidámság születik bennem, amilyet még New York sosem adott nekem. Ha Lille vagy Lyon egyik álmos utcájának sarkán befordulva hirtelen a Canebiére-en, Marseille lázas forgalmú főutcáján találtam volna magam, ugyanilyen örömet éreztem volna. De e hirtelen környezetváltozásnak nemcsak pittoreszk dimenziója volt: nem volt benne semmi ijesztő, s a félelem mégis itt volt; rásúlyosodott erre a nagy népünnepélyre. Az úttesten keresztülmenve a félelem sűrűbbnél sűrűbb rétegeibe hatoltam bele: a félelembe, melyet ezek az eleven szemű gyerekek, csacsogó iskolás lányok, világos ruhás férfiak és sietség nélkül mozgó nők okoztak.
A 125. utca a határ: itt még van egypár fehér ember az utcán. De már a Lenox avenue-n minden arc barna vagy fekete. Ügyet sem vetett rám senki. A környezet ugyanolyan, mint a Manhattanben, és ezek a vidám és nemtörődöm emberek nem különböznek jobban Lexington lakóitól, mint amennyire a marseille-iek a lille-iektől. Igen, lehetett járni a Lenox avenue-n. Még találgattam is, mit kellene csinálnom ahhoz, hogy ordítva menekülhessek a földalatti védelmező torka felé; egy gyilkosság vagy erőszak kiprovokálása itt éppoly nehéznek látszott, mint a Colombus-Circle-ön, fényes délben. A konzervatív emberek fejében különös bacchanáliák folyhatnak; ez a békés, széles és vidám út az én fantáziámat elbátortalanította. Bepillantottam a mellékutcákba: egy pár görkorcsolyázó gyerek zavarta csak kispolgári nyugalmukat; igazán nem látszottak veszélyesnek.
Sétáltam a nagy avenue-kon és a kis utcákban; amikor elfáradtam, leültem a tereken: az igazság az, hogy nem történhetett velem semmi. És ha biztonságérzésem mégsem volt felhőtlen, ezt csak az a félelem okozta, mely a velem egyszínű bőrrel rendelkező emberek szívében honol. Ha egy nagyon gazdag polgár nem mer azokban a külvárosokban sétálni, ahol éhes emberek vannak, ez természetes: olyan világban jár, mely megtagadja az övét, s egy napon győzni fog fölötte. De a Harlem teljes társadalom, polgárokkal és proletárokkal, gazdagokkal és szegényekkel, akik nem léptek valamilyen forradalmi tett szövetségére egymással, akik be akarnak olvadni Amerikába, nem pedig elpusztítani azt. Ezek a feketék nem fognak hirtelen a Wall Street ellen vonulni, semmiféle közvetlen veszélyt nem jelentenek. A tőlük való értelmetlen félelem csak a gyűlölet és lelkiismeret-furdalás visszája lehet. New York szívében a Harlem úgy nehezedik a fehérek lelkiismeretére, mint a hivőére az eredendő bűn. A vele egyfajúak között az amerikai a jókedv, jóindulat, barátság álmát dajkálja, sőt erényeit gyakorolja: de mindez elhal a Harlem határánál. Az átlag amerikai, aki annyira igyekszik jó egyetértésben élni a világgal és önmagával, tudja, hogy ezen a határon túl az elnyomó és ellenség gyűlöletes vonásai tűnnek fel arcán; ettől az arctól fél. Gyűlöltnek, gyűlöletesnek érzi magát: ez a tüske, mely barátságos szívébe szúr, tűrhetetlenebb számára, mint a meghatározott külső veszély. Kisebb a bűnözés a Harlemben, mint a Bowery vidékén; ezek a bűnök csak szimbólumok; nem annak a szimbólumai, ami megtörténhetnék, hanem annak, ami történik, ami történt: itt az emberek minden percben ellenségei a többi embernek. És mindazok a fehérek, akikben nincs elég bátorság ahhoz, hogy kívánják a testvéri egyenlőséget, megpróbálják tagadni ezt a városon belüli szakadást, tagadni, elfelejteni a Harlemet; nem azért, mert fenyegetés a jövőre, hanem mert a jelen sebe; elátkozott város, mert ebben a városban ők az elátkozottak; önmagukkal félnek találkozni az utca sarkán. És mert én is fehér vagyok, bármit gondoljak, tegyek, mondjak, ez az átok rám is rám nehezedik. Nem merek a gyerekekre mosolyogni a tereken, úgy érzem, nincs jogom sétálgatni az utcákon, ahol az én szemem színe egyet jelent az igazságtalansággal, arcátlansággal és gyűlölettel.
Sokkal inkább ez az erkölcsi rosszérzés, mint a gyávaság az oka, hogy örülök, mert este Richard Wright kísér el a Savoy-ba; kevésbé gyanúsnak érzem magam. Értem jön a szállóba, s észreveszem, hogy a lobbyban hidegen néznek rá: ha szobát kérne, biztosan elutasítanák. Egy kínai vendéglőbe megyünk enni, mert az up-town vendéglőkben valószínűleg nem szolgálnának ki bennünket. Wright Greenwichben lakik a feleségével, aki brooklyni fehér nő, s azt meséli, hogy ha a felesége a negyedben sétál a kislányukkal, naponta a legsértőbb megjegyzéseket hallja. Különben amíg taxit keresünk, a férfiak ellenséges tekintettel méregetik ezt a négert, akit két fehér nő fog közre; nem egy sofőr nem hajlandó megállni a jelzésünkre. Ezek után tehetnék-e még úgy, mintha nyugodtan tudnék elkeveredni a Harlem életében? Azt a merevséget érzem magamban, amit a rossz lelkiismeret szül. Míg Wright belépőjegyet vált a Savoyba, Ellent és engem két tengerész leszólít, ahogy a világ minden tengerésze leszólítja a nőket a tánchelyek előtt, de most nagyobb zavarban vagyok, mint valaha is: vagy sértő leszek, vagy gyanús; már a puszta ittlétem is gyanús. Egy szóval, egy mosollyal Wright mindent rendbe tesz: fehér ember nem találta volna meg a megfelelő szót, kellő mosolyt, s tudom, hogy közbelépése – még ha természetes és egyszerű lett volna is – csak súlyosbította volna helyzetem kényelmetlenségét. Könnyű szívvel megyek fél a lépcsőn: R. Wright barátsága, jelenléte erre az estére mintegy feloldozást jelent számomra.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (1)

/A szerző előszava:/ Négy hónapot töltöttem Amerikában: ez kevés; azonkívül a magam kedve és a kínálkozó alkalmak véletlene szerint utaztam; az Újvilágnak hatalmas területei vannak, amelyekre még pillantást sem vethettem; úgy jártam ebben a hatalmas ipari országban, hogy nem látogattam meg gyárait, nem láttam technikai eredményeit, nem kerültem kapcsolatba a munkásosztállyal. De nem hatoltam be azokba a magasabb régiókba sem, ahol az USA politikáját és gazdaságát irányítják. Mégsem hiszem, hogy haszontalan lenne, ha a nagy körképek mellett, amelyeket nálam erre hivatottabbak festettek, magam is elmondom napról napra, hogyan leplezte le magát Amerika egy tudat: az én tudatom előtt.
Tanulmány helyett – ha azzal kísérleteznék, hiúság lenne – hűséges tanúvallomást akarok tenni. Minthogy a konkrét kísérlet magában foglalja az alanyt és a tárgyat, én sem próbáltam meg magamat kiküszöbölni ebből a történetből: nem lenne hiteles, ha nem vennénk számba azokat a sajátos, egyéni körülményeket, amelyek között minden egyes felfedezés megtörtént. Ezért választottam a naplóformát; ha utólagos is, ez a jegyzetekből, levelekből és friss emlékekből rekonstruált napló lelkiismeretesen pontos. Tiszteletben tartottam csodálkozásaim, bámulataim, felháborodásaim, habozásaim, tévedéseim időrendjét. Gyakran megtörténik, hogy első benyomásaimat csak a későbbiek világítják igazán meg. De hangsúlyozni szeretném, hogy egyik kiragadott részlet sem tartalmazza végleges ítéletemet; különben is elég gyakran előfordul, hogy nem jutok végleges eredményre, s határozatlanságaim, toldásaim és javítgatásaim együttese tartalmazza a véleményemet. Semmiféle válogatás nem előzte meg ennek a naplónak a kidolgozását: ez annak a története, amit átéltem, se több, se kevesebb. íme, ezt láttam és így láttam; nem is próbálok többet mondani.

/1947./ Január 27.

Ha meg akarom fejteni New Yorkot, akkor New Yorkiakhoz kell fordulnom. Nevek vannak a noteszomba írva, de egyikhez sem kötődik arc. Telefonon kell beszélni, angolul, emberekkel, akiket nem ismerek, s akik engem nem ismernek; a szálló lobbyjába lemenve félénkebb vagyok, mintha szóbeli vizsga előtt állnék. Ez a lobby különben is elszédít egzotikumával: visszájára fordult egzotikum. Én vagyok a biciklitől megijedő zulukaffer, a párizsi metróban eltévedő tanyasi. Újság- és szivarárusok, a Western Union távírótársaság kirendeltsége, fodrászüzlet, writing-room, amelyben gyors- és gépírónők dolgoznak a vendégek diktálására, egyszerre klub, hivatal, váróterem, áruház. Érzem magam körül a mindennapi életet szolgáló kényelmet, de nem tudom használni, a legkisebb cselekvés is problémát okoz: hogyan szerezzek bélyeget leveleimre? Hol kell bedobni őket? A felvonók körüli szárnysuhogás, a fehér villanások szinte látomásként hatnak rám. Egy üveglap mögött levelek hullanak a huszonötödik emeletről az alagsorba: ott van a levelesláda. Az újságárusnál van egy automata, mely bélyeget köp. De még összezavarom a pénzdarabokat. Egy cent az én számomra egyszerre egy fillér és tíz fillér; öt cent tehát öt fillér és ötven; tíz percen keresztül kísérletezek azzal, hogy vonalat kapjak a telefonban: minden gép visszaadja a pénzdarabot, amelyet makacsul abba a nyílásba dobok, ahová csak a huszonöt centet szabad bedobni. Az egyik fülkében ülök kétségbeesve; már-már szeretnék felhagyni a kísérletezéssel: meggyűlöltem ezt a rosszindulatú gépezetet. De végül is nem zárkózhatom a magányomba. Megkérem a Western Union alkalmazottját, hogy segítsen. Most válaszolnak. Egy arc nélküli hang vibrál a drót másik végén: beszélni kell. Nem várnak, s én nem nyújtok semmit. Csak azt mondom: „Itt vagyok." Nekem sincs arcom, csak egy név vagyok, melynek hírét közös barátok hozták. S azt mondom: „Szeretnék önnel találkozni." Még ez se igaz, s ők is tudják; nem őket akarom látni, hiszen nem is ismerem őket. A hangok mégis szinte barátiak, természetesek. Ez a természetesség fölüdít, mint a barátság. Három hívás után mégis lángoló arccal csukom be noteszomat.
Felmegyek a fodrászüzletbe: itt kevésbé érzem elveszettnek magamat. Minden városban, amelyet ismerek, hasonlítanak egymásra ezek a helyek: ugyanaz az illat, ugyanazok a hajszárító burák; a fésűknek, pamacsoknak, tükröknek nincs egyénisége. Amint átadom koponyámat a masszírozó kezeknek, már nem vagyok kísértet: e kezek között és énközöttem igazi kapcsolat van; ez én vagyok, szőröstül-bőröstül. De még ez a pillanat sem teljesen mindennapi. Például észreveszem, hogy a csipeszeket nem nekem kell egyenként adogatni a frizurámat készítő leánynak: csuklójára erősítve mágnest visel, azon lógnak a csipeszek, s egy mágnessel rántja ki őket a hajamból, amikor megszáradt: ez a kis játék elkápráztat.
Minden elkápráztat, a váratlan látomások éppúgy, mint az, amit vártam. Nem tudtam, hogy az elegáns negyedek házai előtt egy nagy számmal díszített zöldes vászonbaldachin húzódik a járda széléig, ki tudja, milyen ünnep jelzésére. A küszöbön portás áll, úgyhogy minden ház olyan, mintha hotel lenne vagy mulató. Az aranysujtásos házmesterek által őrzött bejárat is olyan, mint egy előkelő szálló hallja. A felvonót egy alkalmazott kezeli: nehéz lehet titkos látogatókat fogadni. Viszont a moziban gyakran láttam ezeket az ajtónálló nélküli házakat is, amelyek nagyon hasonlítanak a francia vidék házaihoz.
Ha átlépünk egy üvegajtón, egy sor csengőt találunk, mely az egyes lakókhoz szól; mindenkinek külön postaládája van. Csengetsz, s kinyílik egy második üvegajtó. Felismertem azokat a széles és lapos csengőket is, melyeket a filmeken láttam, s a francia csengőkénél halkabb berregést. Az ejt zavarba, hogy ezek a műtermi kellékek, melyeknek a valóságában sose hittem, mégis valódinak bizonyulnak.
Ez a sok apró meglepetés az első napok sodrában különös bájjal öltözteti fel ezt az időt; semmit sem tudok még unni. A hivatalos ebéd a 40. utca egyik vendéglőjében tökéletesen sivár; a szőnyegek, a tükrök, a csillárok az elegáns helyiségnek egy áruházi teázó jellegét adják, és természetesen túl meleg van. De a Martini, a paradicsomlé ízében Amerikát tanulom: ez az ebéd is úrvacsorává lesz.
Persze e bájnak is ára van. Az egzotikum, mely minden pillanatomat elvarázsolja, csapdákat is rejteget. Gyönyörű napsütés van, s szeretnék az East River mentén sétálni. De a drive, ez a széles, magas út, mely a folyó partján fut, az autók számára van fenntartva. Megpróbálok csalni, s a falhoz tapadva haladok előre. De Amerikában nehéz csalni; a fogaskerekek pontosan illeszkednek egymásba, a hatvan mérföldes sebességgel rohanó autók ezen az autósztrádán veszélyesen húznak el mellettem. A víz partján tér van, ott emberek sétálgatnak, de szinte lehetetlennek tűnik, hogy elérjem őket. Nekilendülök, elérem a vonalat, mely a két irányba haladó kocsikat elválasztja egymástól, de sokáig itt kell állnom, mint egy lámpaoszlopnak, várva, hogy egy kis hézag támad az autók között, melyen át megkísérelhetem befejezni az átkelésemet; még egy rácson is át kell ugornom, hogy végre biztonságban erezhessem magam. Melegen süt a nap, s nehéz télikabátomban fáradtabb vagyok ez után az átkelés után, mintha egy hegyet másztam volna meg. Pár pillanat múlva megtudom, hogy a drive alatt átkelőhelyek vannak a gyalogosok számára, s felüljárók is vezetnek keresztül rajta.
A folyónak só- és fűszerillata van. Emberek ülnek a padokon, a napban: csavargók és négerek. Görkorcsolyás gyerekek röpülnek az aszfalton, fellökik egymást, kiabálnak. A drive mellett olcsó bérű házak épültek: ezek a felfelé elkeskenyedő hatalmas buildingek nagyon csúnyák. De mögöttük látom a város nagy tornyait és a folyó túlsó oldalán a Brooklynt. A görkorcsolyák zajában leülök egy padra, nézem a Brooklynt, és boldognak érzem magam. A Brooklyn létezik, és a Manhattan is a felhőkarcolóival, és egész Amerika a horizonton; én nem létezem. íme, most értem meg, hogy mit kerestem, miért jöttem ide: a teljességnek, a betöltöttségnek ezért az érzéséért, amit csak gyermekkorban vagy nagyon fiatalon ismerünk, amikor valami rajtunk kívül álló befogadásáért úgy érezzük magunk: megsemmisültünk. Persze, éreztem ezt az örömet, ezt a bizonyosságot már más utazásokon is, de az nagyon illó volt. Görögországban, Itáliában, a spanyol ég alatt, Afrikában Párizs maradt számomra a világ szíve; sosem hagytam el teljesen Párizst, sosem mozdultam ki magamból.
Most Párizs elvesztette a hegemóniáját. Nemcsak egy idegen országban értem földet, hanem egy más világban, egy külön, önálló világban; kezemmel illetem ezt a világot, itt van előttem. Nekem adatik. Még csak nem is nekem adatik, túl szembeszökő nyilvánvalósággal létezik, hogysem megpróbálhassam a magam lépvesszőjére ragasztani ; ez olyan reveláció lesz, mely az én létezésem határain túl valósul meg. íme, egy csapással megszabadultam annak az egyhangú vállalkozásnak a gondjától, melyet az életemnek nevezek. Immár csak az elragadtatott tudat vagyok, mely befogadja a kitárulkozó szuverénTárgyat.
Sokáig járkáltam. Amikor a hídhoz értem, a nap már egész vörös volt, s a fémhíd fekete rácsozata a lángba borult eget keretezte; e vashálón keresztül lehetett látni a Battery magas, szögletes tornyait; a híd vízszintes, a felhőkarcolók függőleges lendülete felerősödött e találkozásban. A fény dicsfénnyé változott, mely merészségüket koszorúzta.
Hat órakor találkozóm van a Plaza szállóban, az 59. utcában. Felmegyek a magasvasút lépcsőjén. Ez a magasvasút megható, mint egy emlék, alig szélesebb, mint egy vidéki szellemvasút; a falak fából vannak, mint egy vidéki állomáson; az ajtó is fából van, de automatikusan nyílik, nincs alkalmazott; ahhoz, hogy bemenj, elég egy pénzdarabot bedobni, a bűvös nikkeldarabot, mely megnyitja a telefonokat, a szemérmesen „pihenőszobának" nevezett nyilvános illemhelyeket. A Bowery fölött gördülünk, az első emelet magasságában; megállás nélkül hagyjuk el az állomásokat: itt van már a 14. utca, aztán a 35., a 42.; várom az 59.-et, de csak elzúgunk felette; 70., 80., már sose fogunk megállni. Alattunk minden lámpa ég; íme, az az éjszakai ünnep, melyet megsejtettem a magasból: mozik, bárok, drug-store-ök, körhinták. Egy óriási vidámpark fölött száguldók, s ez a kis légi vasút is része a vásári mutatványnak. Meg fog-e állni valaha? Milyen hatalmas ez a New York...
Expresszvonatra szálltam. Az első állomásnál kiszállok, és átmegyek egy „helyi" vonalra. Hosszasan várakozom a Plaza parfümillatú, túlfűtött halijában; ugyanaz a légkör, mint délben a vendéglőben: túl sok tükör, túl sok szőnyeg, faliszőnyeg, csillár. Oly hosszú ideje várok már, hogy elcsodálkozom, s hirtelen észreveszem, hogy a Savoy-Plazában vagyok: szemben van a találkozóm helye. Fáradtan, zavartan, ennyi felfedezés és tévedés szé-dületében leülök a Plaza bárjában: szerencsére megvártak. A Martini felélénkít. A fekete tölgyfával bútorozott nagyterem túl van fűtve, tele van emberrel. Nézem őket. A nők meglepnek. Ápolt, hibátlanul berakott hajukon egész virágágyakat, madárfészkeket hordanak; a legtöbb bunda nercből van; a komplikált redőzetű ruhák telehintve csillogó flitterrel, nehéz, érték és fantázia nélküli ékszerek díszítik. Valamennyin nagyon magas sarkú és nagyon kivágott cipő van. Hirtelen elszégyellem magam gumitalpú svájci cipőm miatt, melyre oly büszke voltam. Az utcán, ezen a téli napon, nem találkoztam egyetlen nővel sem, aki lapos sarkú cipőben lett volna; egyiknek sem volt az a könnyed, kisportolt mozgása, amelyről azt hittem, az amerikai nők sajátsága; valamennyien selyembe s nem gyapjúholmiba voltak öltözve, fátylakkal, tollakkal, virágokkal, fodrokkal feldíszítve. Túl sok dísz, túl sok tükör, túl sok falikárpit; a tálakon túl sok mártás és szirup; mindenütt túl nagy meleg. A túlzott bőség is csapás lehet.
Tegnap D. P.-nél vacsoráztam, franciákkal. Ma este franciáknál vacsorázom. S vacsora után B. C, aki szintén francia nő, bárokba visz. Amikor franciákkal vagyok, ugyanazt a csalódást érzem, mint amikor szüleimmel voltam gyermekkoromban: semmi sem egészen igaz; a dolgok és közöttem üvegfal van, és minden madár szelídítettnek, minden hal akváriuminak, a majmok kitömöttnek látszanak: s én annyira vágytam a világot szabadon látni... Nem ízlik a whisky, csak azokat az üvegpálcikákat szeretem, amellyel keverik: mégis reggel háromig engedelmesen iszom a scotchot, mert a scotch Amerika egyik kulcsa. Be akarom törni ezt az üvegfalat.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter

Forrás: Amerikai útinapló. Európa, 1976.

VÁRKONYI NAGY BÉLA: Ének az óceánról

Egy elsüllyedt kaszinőhajó (Monte Carlo) kie
melése

Egy magyar költő (1896-1980), aki életének egy tetemes részét hazájától távol, az óceániai szigetvilágban töltötte - kényszerű, ugyanakkor rajongva vágyott kalandozásban; tulajdonképpen száműzetésben. Kötetnyi verse a felfedezett távoli világ lírai újrateremtése egy olyan úton, amelyen hajdanán Gaugin, Robert Louis Stevenson is jártak. A végtelennel dacoló, utazó ember lírai énregényéből válogattam néhány gyöngyszemet. (csg)





Induló hajó láttán

Hajó indul. Búcsúzkodnak.
Csapzott füstsáv lóg az égen.
Elmenőben mi loboghat
most a búcsúzók szívében?

Vágyak félszeg kézfogása,
mélybehulló kötelékek:
minden, mit a perc varázsa
múló napjaikba vésett.

Ujjaik közt sok-sok emlék
fonnyad szép csokorba kötve,
ölelésbe-torkolt esték
hattyúdala hull szívükre.

Árboc csücskén zászlót lenget,
sír a szél az esthomályban;
vannak, akik fölnevetnek,
s lelkük alján furcsa gyász van.

Szavak úgy cserélnek gazdát:
hallják! - s egyikük se tudja,
hogy a riadt lélekmorzsák
honnan estek asztalukra.

Látom gond-sebzett szemedben:
félsz, hogy én is messze vágyom! -
Hová vinném szárnyszegetten
benned-élő ifjúságom?

Hátam mögött felhők égnek,
lobognak a kontinensek;
ittam harmatát a fénynek
s mámorát az égöveknek;

messzi tájak vágya harsant
s égett áradó szívemben,
s mindenütt a képzelt összhang
védő gátjait kerestem:

azt a lelkünk mélyén féltve
őrzött egyértelmű percet,
melynek árnyas üdvössége
minden eddigit feledtet,

s felold bennünk minden rosszat, 
s nyíló ködfalakba tépve
hajnalsugarakat csorgat
házunk sötét küszöbére;

amit itt e vágyott tájon,
karjaid öblébe zártan
egy hunyorgó korall-zátony
börtönében megtaláltam...

Hajó indul messze-messze.
Füstgomolyra száll az alkony.
Mosolyodban horgonyt vetve
veled maradtam a parton.

Hová vinne még a vágyam
űzni gyémántszárnyú lepkét? -
Szemed sötét bogarában
kikötött a végtelenség.

1925


Polinéziai leánydal

Elvitte kedvesem
a gazdag kínai,
elcsalta dél felé,
sok pénzt ígért neki.

Dollárt, szabott ruhát,
fehérebb szeretőt!
A messzi tengeren,
jaj, hol keressem őt?

Egy hitvány kopra-farm
lehet most otthona;
s oly rossz vigasz anyám
babusgató szava.

Az ananász íze
azóta keserű,
nem kell a pálmabor,
a bódító nedű.

A vadbanán-berek
sötét és vágytalan;
süket vizekre hull
hívó panasz-szavam.

Hold-istennő, segíts!
Adj sebes szárnyakat!
Terítsd rám vértező,
anyás oltalmadat!

Kutasd fel, merre ment!
Hű társként fuss vele!
Őrizze őt az éj
sok száz csillag-szeme!

Te tudhatod csupán
az esthomályon át
sietve messzetünt
hajó hullám-nyomát.

Légy irgalmas velem,
tündöklő déli ég,
mutasd meg hontalan,
fiús tekintetét!

Mint elhagyott ladik,
oly hangtalan szívem,
gazdátlan hánytorog
a gyilkos tengeren.

1925

A Tonga-árok rajza

Mélység - magasság

Tízezer méter mély a tenger itt,
irdatlan víz-barlang a Tonga-árok;
hallom az iszony szárnycsapásait,
s a mélység szinte csontomig szivárog.

Fölöttem sokszög-testek: végtelen
világok hívó fényei lobognak.
Van ott is élet? - Harc, történelem
kis bolygóin a napkolosszusoknak?

Fönn tág egek, alattam víz-kelepcék;
két véglet, mely abroncsként átölel,
s én csillagokba indulnék a mélység
kimunkált, tiszta térképeivel.


Albatrosz

Egy albatrosz repül az ég alatt,
csőrében tart egy vergődő halat. -
A gyors Idő velünk is így repül:
vergődünk csőrén - tehetetlenül.

Forrás: Várkonyi Nagy Béla: Ének az óceánról. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (3)

Bűnösök, vagy ártatlanok?

Utca Szardiniában (Reismann János fotója)

Pasquale Pau szomorú történetében /lásd az előbbi fejezeteket/ több olyan motívum van, amely – mondhatni – tipikus abból a szempontból, hogy miért, hogyan kényszerül valaki a bujdosó sorsára /Szardíniában/.

Ellopják az állatokat, váltságdíjat követelnek. A lopásért bosszút kell állni. A bosszú rendszerint lopás vagy gyilkosság. Antonio Pau esetében a károsult nyilván lepénzelte a tolvajbanda egyik tagját, Salvatore Cartát, aki ezért lett árulóvá. Az árulásért – annál is inkább, mert az Antonio életébe került – ugyancsak bosszút kell állni. Pasquale Pau tizenhat évig várt az alkalomra. Egy-egy gyilkosság eredete sokszor évtizedekre nyúlik vissza. De nem felejtődik el.

A latitantékről az esetek jó részében nem lehet tudni, hogy valóban bűnösök-e. Nem állítható ez teljes bizonyossággal Pasqualéról sem, hiszen konkrét bizonyíték nincs ellene. Az, hogy elbujdosott, önmagában nem bizonyíték. Ha ugyanis történetesen nem ő a gyilkos, akkor is elbujdosik, mert tudja: a csendőrök először őt keresik és tartóztatják le, hiszen neki volt törleszteni valója. És ha nem találnak bizonyítékot ellene, akkor is börtönben tartják. Mert sokan kerülnek börtönbe, akikről aztán húsz-harminc év múlva kiderül, hogy ártatlanok. Elítélésük mutatja, hogy Szardínián az igazságszolgáltatás végzetes tévedéseket követ el. És az emberek jól tudják ezt.

A szárd ember szánja a bujdosót. A latitante az ő szemében nem elvetemült gonosz, akit ki kell vetni a közösségből, hanem olyan ember, aki szerencsétlenebb a többi szerencsétlennél, akit a végzet bujdosásra kényszerített. Nyomorúságos körülmények között, odúkban, barlangokban él, de nem bántja a pásztort, inkább segíti. Lopás, emberrablás történik, amit a latitante nyakába varrnak? Annál jobb – gondolja a szárd pásztor –, legalább a csendőrség nem tudja megtalálni az igazi tetteseket. Persze, előfordul, hogy a vád nem megalapozatlan. A szárd pásztor ilyenkor is talál igazolást a bujdosó bűnére: a latitante megbüntette az igazságtalanokat, a rendőrségi besúgókat, az uzsorásokat, a fösvény gazdagokat. És becsüli kóbor farkas módra élő embertársát, aki mindannyiukért naponta kockáztatja az életét, segíti a bebörtönzöttek családját, a bajba, a nyomorba jutottakat, és vállalja a letartóztatás veszélyét, hogy még egyszer utoljára láthassa édesanyját a halálos ágyán.

A latitantek száma meglehetősen nagy, egy-egy gyilkosság esetén a gyanúsítottak köre széles. Ez a dolog természetéből következik. Egy gyilkosságot – éppen a vérbosszú törvénye miatt – öt – tíz másik gyilkosság követ, és ilyenkor gyanús mindenki, akinek oka lehetett a vérbosszúra. Ha például egy öttagú családból valakit megölnek – ha csak a legközelebbi hozzátartozókat vesszük –, már négy ember gyanús a legközelebbi gyilkosságnál. Éppen ezért egy-egy gyilkosságot, emberrablást tömeges letartóztatások követnek.

Kétségtelen: nincs könnyű dolga sem a rendőrségnek, sem a bíróságnak, hiszen egy-egy bűntény nyomozása során olyan szövevénybe gabalyodik, amelyben eligazodni sokszor szinte lehetetlenség.

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (2)

Négypróbás pásztorfiúk

Orgosoloi pásztorok (Fotó Reismann János)

A szardíniai pásztorcsaládokban a fiúgyerekeket már nyolc-tíz éves korukban munkára fogják. Megpróbáltatásaikról, keserveikről Giovanni Mario Tomainu, volt pásztor, ma egyetemi hallgató beszélt el egyet s mást:

– A pásztorok munkaideje nyáron délután fél öt körül kezdődik. Addig a nyájjal együtt az árnyékos fák alatt, a bokrok tövében próbálják kipihenni az éjszaka fáradalmait. A nyáj elindul jó legelőt keresni, fél vagy egy óra járásra is eltávolodik az akoltól. Közben a pásztor folyóhoz, patakhoz viszi az állatokat, hogy oltsák szomjukat. Az egész éjszakán át tartó legeltetés után reggel nyolckor térnek vissza az akolhoz. A fejés következik, majd a pásztorok sajtkészítéssel foglalatoskodnak. A reggelire csak ezután kerül sor. Már jó magasan jár a nap, amikor végre nyugovóra térnek.

A nyolcéves Giovanni is egyedül ballagott éjszakákon át a legelőkön, ember nem volt mellette, csak az állatok. Hogy félt-e? Amikor a szárd pásztor rábízza a nyáját a fiára, annak már több nehéz próbát kellett kiállnia.

A bátorság próbája:

Szinte mágikus rituáléja van ennek a próbának. A gyereket kizavarják a sötétbe. A közelben titokzatos fények és zörejek, s neki körül kell járnia az aklot, miközben kiáltásaival kihívja a gonosz szellemeket. Teli tüdővel kell kiáltania: „Jöjj gonosz szellem! Nem te fogsz elhurcolni engem, hanem én téged!" A fel-felvillanó fények a gonosz szellemeket jelképezik.

Giovanninak ki kellett futni a dühöngő orkánba, el kellett mennie egy távoli forráshoz és bemártani a vízbe egy kendőt. A vizes kendővel kellett bizonyítania, hogy valóban kimerészkedett a forráshoz. Giovanni azonban az első alkalommal meghátrált. Fekete árnyakat látott imbolyogni a bokrok között. A próba nem sikerült, elmaradt a jutalom is, 15 (!) líra.

A hallgatás próbája:

Giovanni egyik barátjával elkalandozott a nyájtól. Már jó messzire voltak, amikor valaki rájuk kiáltott: „Állj!" Két álarcos ember állt velük szemben. Pietro, a barát elszaladt, neki pedig valósággal reszkettek a lábai. „Hogy hívnak?" – kérdezte az egyik álarcos bandita. Giovanni megmondta a nevét. „Kivel vagy együtt?" – kérdezte a másik. „Senkivel" – válaszolt Giovanni. „Hol vannak az állatok?" – kérdezték, de Giovanni nem válaszolt. Megrugdosták, s mivel ismét nem válaszolt, tovább verték. „Nem tudom, nem tudom" – ismételgette sírva. Ekkor a „banditák" levették álarcukat, barátságosan rámosolyogtak Giovannira, megveregették a vállát: „Brávo! Legény vagy a talpadon!" – mondták, s közölték: tréfa volt az egész, Giovanni apja küldte őket, hogy tegyék próbára a fiát.

A barátság, a bizalom próbája:

Giovanni együtt üldögélt barátjával, egy nála nagyobb fiúval, aki így szólt: „Jó lenne, ha lenne egy pisztolyom." Aztán kis idő múlva benyúlt a nadrágzsebébe és elővett egy kendőbe gondosan becsavart revolvert. Giovanni úgy tett, mint akit nem érdekel a pisztoly. „Sohasem volt pisztolyom, érted? A pisztolyra szükségem van, de nincs pisztolyom" – mondta a barátja. Giovanni megint nem szólt egy szót sem. Néhány nap múltán egy másik fiú Giovanninak szegezte a kérdést: „Mit tudsz arról a bizonyos pisztolyról?" Giovanni így válaszolt: „Miféle pisztolyról?" Aztán az újabb „beugrató" megjegyzés: „Hát arról, amit te is láttál?" Giovanni így felelt: „Én? Nem tudok én semmiféle pisztolyról... Tévedsz..." Csak később jött rá, hogy barátai összebeszéltek: próbára teszik. Akkor vált ez benne bizonyossá, amikor néhány nap múlva találkozott azzal a barátjával, aki a pisztolyt mutatta neki, s most azt mondta: „Bízhatunk benned..."

Bármennyire sok próbát kiállt is már a fiatal pásztorgyerek, azért mégis bajba kerülhet, éppen azért, mert gyerek. Megtörtént a szerencsétlenség Giovannival is. Kártyázott egyik barátjával, s annyira belefeledkeztek a játékba, hogy nem vették észre: szétszéledt a kecskenyáj. A gazda meg-botozta őket.

Aztán a sok kísértés. Jöttek a szegény emberek és biztatták: lopjon el néhány állatot. „Megesszük" – mondták. Giovannit nem lehetett rávenni a lopásra. Tisztességes pásztor volt az apja, az akart lenni ő is. Mégis, amikor kollégiumba került, milyen sokat kellett kiállnia azért, mert szardíniai!

Ott ült diáktársaival a televízió előtt, és a híradóban bemondták, hogy orgosolói banditák megöltek két angol turistát. A terem egyszeriben felmorajlott. A fiúk meg sem várták, amíg a bemondó elmagyarázza, hogyan is történt a gyilkosság, mind Giovannira rontottak, mintha legalábbis ő volna a gyilkos. Az igazgató hiába próbálta lecsendesíteni őket, mintha a pokol szabadult volna el. Mert Orgosolo a nem szardíniaiak számára csak vért, rablást, banditákat jelent.

Titkos nász

1969. július 21., éjfél. Barbagia egyik kis községének, Onaninak templomába sietősen oson be egy férfi. Kívülről kihaltnak látszik a templom. Pedig odabent nemcsak a titokzatos látogató rejtőzik, hanem a plébános, don Antonio Fronteddu is ott van.

Fél óra múlva újabb alakok tűnnek fel a templom környékén. Ünneplő ruha van rajtuk. Néhány perccel később a menet bevonul a templomba. Most már látszik: esküvő lesz. A korábban érkezett férfi a vőlegény. A menyasszony láthatóan terhes. Bármennyire takarja is a menyasszonyi ruha, így is látszik, hogy már legalább a hetedik hónapban lehet.

A pap munkához lát. Nem telik bele tíz perc, s a jegyespár kezén csillog a karikagyűrű.

Gratulációk, csókok, és a násznép elvonul. De az új házasok nem egyfelé mennek. Az asszony szülőfalujába, az isten háta mögötti Lulába tér vissza, a fiatal férj pedig ki tudja hová. Rejtekhelye titkos. Nem véletlenül tartották az esküvőt éjjel.

Pasquale Pau, a férj, aki a házasságkötés idején töltötte be negyvenedik életévét, egy nagy szardíniai községben, Sinoscolában született, néhány kilométerre a sziget keleti partjától.

– Tisztes család tagja – mondják az ismerősök. – Olyan emberek, akik keményen dolgoznak a megélhetésért. Kecskéket, sertéseket nevelnek. Az öreg Pau a sok munkába halt bele...

Pasquale Paunak két fivére volt. Volt, mert az egyik, Antonio, már nem él. Még 1949-ben megölték a csendőrök, ők maguk mondták: „Éppen neki kellett meghalnia, a legártatlanabbnak valamennyi között."

Antonio tolvajbandába keveredett, merő kalandvágyból. Egy napon tehéncsordát raboltak. A bandában volt egy Salvatore Carta nevű fiú, ő tárgyalt a tulajdonossal a csorda váltságdíjáról. S amikor létrejött a találkozó a tulajdonos és a banditák között, megjelentek a csendőrök is. Ekkor lőtték le Pasquale Pau bátyját, Antoniót.

Az áruló csakis Salvatore Carta lehetett. Ő volt tehát a felelős Antonio haláláért. Salvatore Carta tudta: ha el akarja kerülni a vérbosszút, el kell hagynia a szigetet. Így is tett.

A szárd embert azonban a honvágy előbb-utóbb hazahajtja. Salvatore Carta tizenhat év után újra a szigetre lépett. Feleségét és négy gyermekét a kontinensen hagyta. Óvatosságból még a rokonait se értesítette érkezéséről, csak egy barátja várta.

1965. március 2-án este a hazamerészkedett áruló szülőfalujában, Siniscolában, színes karneváli forgatag volt. A hazatérés, a viszontlátás mámorában Carta gyanútlanul sétált barátjával a főtéren. Egyszer csak kialudtak az utcalámpák. Salvatore Carta éppen a templom mögött volt, amikor szembejött vele egy alak. Elhaladt mellette, majd mögéje kerülve három lövéssel leterítette Salvatorét, aki tíz órával később a kórházban meghalt.

Ki lehetett a gyilkos? Véletlen volt-e a rövidzárlat?

A csendőrök ki másra gyanakodtak volna, mint Pasquale Paura, akinek volt oka bosszút állni bátyjáért. Lázas kutatás kezdődött utána, de hiába, mert Pasquale a hegyekbe rejtőzött. Latitante lett, bujdosó. Inkább a küzdelmes, félelemmel teli szabadságot vállalta, mint a nyugalmas börtönt.

Pasquale Pau volt a gyilkos? Nincs rá bizonyíték.

De hogyan ismerkedett meg a lánnyal, akit 1969 júliusában, rejtekhelyéről előmerészkedve feleségül vett? És mi értelme van egy ilyen házasságnak, hiszen Pasquale a hegyek között éli a bujdosó pásztor életét, ha meg kijön, börtönbe kerül.

Ismerni kell a régi szárd szokásokat, hagyományokat ahhoz, hogy megértsük: sajátos érdekházasság köttetett itt. Még akkor is, ha a menyasszony Pasquale Pau héthónapos gyermekét hordta a szíve alatt. Az ismeretség született ugyanis érdekből, még ha azután szerelemmé vált is, ámbár erre sincs bizonyíték.

Ami bizonyos: Angela Marrasnak, a fiatalasszonynak a bátyja Pasquale Pau gyermekkori pajtása, jó barátja volt. S a szárd pásztor nem hagyja cserben bajba jutott társát. Inkább feláldozza a húgát. Mert lehetséges, hogy ebben az esetben ez történt.

Angela Marras elment a bírósági tárgyalásra és vitte magával a szíve alatt a kis magzatot – alibiként.

– Nem lehetett Pasquale a gyilkos, hiszen ő azon az estén velem volt... Íme a bizonyíték. Azóta vagyok terhes...

Angela Marrast néhány napig börtönben tartották. De végül is nem fogadták el alibinak a terhességét. Pasquale Paura 21 év börtönbüntetést róttak ki. És börtön várna Angela Marrasra is, ha kiderül, hogy hamisan tanúskodott. Hogyan lehet elkerülni ilyen esetben az ítéletet? Úgy, hogy feleségül megy Pasqualéhoz. Mint feleség ugyanis nem köteles a férje ellen vallani.

Ez hát a titkos nász rejtélye.

De vajon nem követett-e el valami szabálytalanságot don Antonio Fronteddu plébános? Hiszen tudta, kiket ad össze?

– Szabályos házasság – mondja a plébános. – Sőt, nagyon szabályos.

És igaza van. Ha Pasquale Pau és Angela Marras polgári házasságot kötnek, a polgármesternek kötelessége hívni a csendőröket, letartóztattatni a latitantét. Ha ezt nem teszi meg, bűnpártolást követ el. A pap ezzel szemben akkor követett volna el szabálytalanságot, ha hívja a csendőröket. Neki ugyanis segítenie kell a házasulókat. És a pap által celebrált házasság szentség, az állam azt törvényesnek ismeri el, ugyanúgy, mint a polgári házasságot.

Lula, Onani és Siniscola lakói azt mondják: a plébános kötelességét teljesítette. Hozzásegített egy férfit, hogy becsületes emberhez illően cselekedhessék.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.