SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (3)

Dancs Artur fotója (New York)

A Savoy nagy amerikai dancing, minden egzotizmus nélkül. Az egyik oldalról a parkett határa a fal, mely előtt a zenekar játszik; a másik oldalon fülkék vannak székekkel, asztalokkal, s azon túl nagy hall, mely egy szálló lobbyjára emlékeztet; a padlót szőnyeg fedi, és unatkozó arcú emberek ülnek a fotelokban; ezek azok a vendégek, akik nem fogyasztanak; csak a belépti díjat fizetik meg, s a táncok szüneteiben a nők úgy ülnek a fal körül, mint egy vidéki bálon. Beülünk az egyik bokszba, és Wright egy üveg whiskyt tesz az asztalra: itt nem árulnak whiskyt, de a vendégnek joga van magával hozni; szódát rendelünk; iszunk és nézünk. Nincs sehol egy fehér arc. Az igazság az, hogy ettől a helyiségtől éppoly kevéssé vannak eltiltva a fehérek, mint a Lenox avenue-tól, de csak a dzsessz néhány lelkes híve s egypár külföldi merészkedik néha ide. A nők legnagyobb része fiatal, egyszerű szoknyát és kis pulóvereket hordanak, de magas sarkú cipőjük sokszor a különcségig furcsa; bőrük sötét- vagy világosbarnája jobban öltözteti meztelen lábszárukat, mint a nylonharisnya; sok közöttük a csinos, és valamennyien nagyon elevennek látszanak. Milyen mások, mint a kimért, hideg amerikai fehér nők! És amikor az ember ezeket a férfiakat táncolni látja, akikben az ösztönéletet nem fojtja el a puritán erkölcsök páncélzata, meg lehet érteni, mennyi szexuális féltékenység lehet a gyűlöletben, amelyet a nehézkes testű fehér amerikaiak éreznek irántuk. A valóság az, hogy a lincselések és faji összetűzések csak igen kis százalékában szexuális tartalmú a kiváltó ok; a fehérek mégis makacsul hiszik és hirdetik, hogy a négerek állatias kéjvággyal kívánják a fehér nőket. Ezzel egy másik félelmet takarnak el: attól félnek, hogy a fehér nőket „állatiasan" vonzzák a feketék; őket magukat is megigézik azok a szerelmi képességek, amelyeket a négereknek tulajdonítanak. Irigységük még távolabb is terjed. Gyakran mondják nehezteléssel: „Ezek az emberek szabadabbak és boldogabbak, mint mi vagyunk." Van igazság ebben az állításban. Micsoda vidámság, micsoda felszabadultság, micsoda élet van ebben a muzsikában és táncban! Ez annál inkább megragad, mert ebben a nagy dancingban van valami családias és hétköznapias. Párizsban, amikor a Blomet utcán fehérekkel vegyest táncolnak a négerek, nagyon tisztában vannak önmagukkal; különösen a nők mozdulatainak szabadossága kihívó s könnyen átcsap az obszcenitásba. Itt maguk között vannak, nem akarnak hatni; a fiatal nők közül nyilván sokan jó családból származnak, s vasárnap templomba járnak, egész nap dolgoztak, és eljöttek, hogy békésen szórakozzanak a boy-friend-jükkel. Egyszerűen úgy táncolnak, ahogy a tánc számukra természetesen adva van: teljes belső felszabadultság kell ahhoz, hogy valaki így hagyja magát sodortatni a zenével és a dzsessz ritmusával; ez a felszabadultság teszi lehetővé az álmodozást, az érzelmességet, a gondtalan csatangolást, a nevetést, mindazt, amit a fehér amerikaiak legnagyobb része nem ismer. Természetesen a fajvédők ebből is érvet kovácsolnak maguknak: minek próbálkozni a négerek helyzetének megváltoztatásával, ha ők szabadabbak és boldogabbak? Régi érv ez, amelyet minden kapitalista főnök, minden gyarmatosító száján megtalál az ember: mindig a munkások, a bennszülöttek a szabadabbak és boldogabbak. Igen, az elnyomott kiszabadul az elnyomó által választott bálványok hatalma alól: de ez az előjog nem igazolhatja az elnyomást.

Hallgatom a dzsesszt, nézem a táncot, iszom a whiskyt; kezd ízleni a whisky. Jól érzem magam. A Savoy New York legnagyobb dancingja, tehát a világon a legnagyobb: ebben az állításban van valami megnyugtató. És ez a dzsessz pedig talán a legjobb a világon: mindenesetre nincs még egy hely, ahol ily teljesen megtalálná az ember a saját igazságát; megtalálja a táncban, az itt összegyűlt emberek életében, szívében. Amikor dzsesszt hallgattam Párizsban, amikor négereket láttam táncolni, a pillanat sohasem volt elég önmagában: valami mást jelentett, egy teljesebb valóságot, melynek e pillanat csak bizonytalan visszfénye volt. Pontosan ezt az éjszakát jelentette. Itt elértem valamihez, ami nem vonatkozik másra, csak önmagára: kiértem az alagútból. New Yorkban időről időre megismertem azt a telítettséget, amit a felszabadult lélek számára a tiszta Idea szemlélete okoz: ez ennek az utazásnak a legnagyobb csodája, és sohasem volt vakítóbb, mint ezen a napon.

/1947./ Február 11.

Előadást tartok a Kultúrkapcsolatok Intézetében, utána koktél. Egy legalább negyvenéves francia nő odajön hozzám „A francia ifjúság nevében tiltakozom mindaz ellen, amit itt mondott." Egy másik rajongva szorongatja kezemet: „Franciaország nevében köszönöm magának." Nagyon szeretném tudni, hogy milyen túlvilági hangtól kaphatták megbízatásukat.

Megint csak azt tapasztalom, hogy a francia hivatalos személyiségek milyen nagyképűek; az úgynevezett „jelentékeny" amerikaiak bárkivel az első pillanatokban valahogy az embertársi cinkosság hangját tudják megütni. S ha nyilvánosság előtt kell beszélni, az amerikai hallgatóság nem megfélemlítő, mert eleve tudni lehet, hogy nem azért jött, mert valami hibán akar rajtakapni, hanem egyszerűen azért, hogy meghallgassa, amit neki mondani akarsz.

Ez az amerikai jóindulat egyszerre bosszant és elragad: kétarcú érzés: nagylelkűség vagy képmutatás? És bízhatunk-e egyformán minden emberben? A barátság értelmét veszti, ha nem kiválasztás. A „jóindulat" itt oly messze megy, hogy pl. nem hisznek a német kegyetlenkedésekben; a Buchenwaldban készült film láttán az amerikai vállat von: ezek a tetemek se nem franciák, se nem oroszok, egy bombatámadás áldozatául esett osztrákok, akiket itt a nácizmus áldozatainak akarnak beállítani. Igaz, hogy 1914–18 ügyetlen propagandája, azok a levágott csuklójú belga gyermekek, akiket az amerikai Vöröskereszt sosem tudott megtalálni, a szkepszis felé hajlították az amerikaiakat; és még nekünk is idő kellett 1940 és 1944 között, hogy mindent elhiggyünk. De ebben a tagadásban pártállás van. S egyáltalán nem bizonyos, hogy ez humanista állásfoglalás: a japánokról itt bármit elhisznek habozás nélkül. A humanizmust megfékezi bennük a fajelmélet; a jóindulat nem terjed ki a sárgákra; viszont az amerikai polgárok ereiben igen sok német vér csörgedez. S Marshall politikája különben is azt diktálja, hogy elfeledkezzenek a német bűnökről.

Persze nagyon helytelen lenne az amerikai erkölcsi optimizmusban csak politikát látni; a puritánoknak ezek a fiai és unokái bizonyos belső őszinteséggel hisznek az Erényben és a Jóban. Valaki Scheler, a német filozófus egy mondatát idézte előttem, amelyet nagyon igaznak érzek. Scheler azt írta: „Azt hittem, az amerikaiak álszentek; azt hittem, amikor Isten nevét mondják, tulajdonképpen gyapotot akarnak mondani. Nem. Amikor Isten nevét mondják, ők Istent akarnak mondani. A csoda az, hogy a gyapot ott van mindig mögötte." És valóban, ha Isten és a gyapot fogalma összekapcsolódik, ha Erény és Prosperitás azonosul, valóban képmutatás és veszély nélkül lehet Istenre és Erényre hivatkozni. A Jó is lehet annyi találékonyság forrása, mint a Rossz, sőt még többé is. Nagyon igaz, hogy Európának szüksége van Amerikára; az átlag amerikai szemében tehát az imperializmus jótékonysággá változik. Az amerikaiak pökhendisége nem hatalomvágyból ered, hanem abból, hogy a Jót akarják mindenkire rákényszeríteni; a csoda csak az, hogy a paradicsom kapujának kulcsa az ő kezükben van.

Eszembe jut egy fiatal amerikai, aki múlt nyáron Párizsban volt. Felesége szenvedett a hőségtől: repülősót keresett, hogy enyhítsen állapotán, de nem volt egy patikában sem. „Kell hogy legyen", mondta haragosan. Megmakacsolta magát, egyik patikából a másikba szaladt, és szívében nőtt a megbotránkozás: „Kell hogy legyen." Ez a kell... kifejezte a világ rendjébe vetett hitet, de tele volt fenyegetéssel is: ha ezt a rendet valami váratlanul megzavarná, akkor feltétlenül azonnal helyre kell állítani.

Kétségtelen, hogy nem lehetne ilyen parancsolóan meghatározni a Jót, ha nem tételezünk fel bizonyos Rosszat is. A döntő az, hogy egyik ne hágjon át a másik területére, és hogy a Rossz csak mint a Jó pontosan lokalizált, világos ellentéte jelenjék meg. Vannak rossz asszonyok: de akik erkölcsösek, azok tökéletesen és teljesen azok; vannak rossz állampolgárok: ezeket börtönbe dugják; a jó állampolgár az minden ponton és minden tekintetben lojális. A japánok nagyon szerencsésen testesítik meg az Ördögöt. Így kitűnően ki lehet alakítani a harmonikus világmindenség képét, amelyben a Jó már létezésének nyilvánvaló volta által is győzedelmeskedik. Ezek között a hatalmas olajnyomatok között, melyek oly közel állnak a gyermeki mitológia képeihez, a vasorrú bábához és Fanyűvő Jánoshoz, a gonosz iszákos és a jó családapa konyhai falvédő képéhez, Ganelon és Roland ellentétéhez, a közbeeső valóság nem tudja a maga képét beírni. Ha megpróbálom felidézni őket, nemegyszer érzem, hogy beszélgetőtársam lelke fehér lap marad: a túl szubtilis kép nem fog rajta. A mostani fogadás közben többször meglepődöm a kérdéseken, melyeket Párizs megszállásával kapcsolatban tesznek fel. Egyesek azt hiszik, hogy minden utcasarkon szuronyba ütköztünk, hogy megállás nélkül ütöttek, kínoztak bennünket, azt, hogy: „Négy évet Párizsban töltött?", úgy kérdezik, mintha azt kérdezték volna: „Négy évig volt Ravensbrückben?" Mások meg azon csodálkoznak, hogy nálunk tényleg nem volt ananász és narancs a háború alatt; haboznak is, hogy elhiggyék-e? különben nekik is sok minden hiányzott. Amikor a valóság egy-egy részletét elmondom nekik, érzem, hogy megbotránkoztatom őket. Ha az amerikaiaknak ily kevés az érzékük az árnyalatok iránt, annak nem az az oka, hogy képtelenek lennének felfogni az ilyesmit: az amerikai valóság éppen eléggé árnyalt. Az az oka, hogy elutasítják, mert megzavarná őket. Ha elfogadják az árnyalat létezését, akkor el kell fogadniuk a kétféle ítélet lehetőségét is, a habozást, a vita lehetőségét: az összetett helyzetek és jelenségek előtt gondolkozni kell. Azt kívánják, hogy az életben a geometria vezesse őket, nem pedig a bölcsesség: a geometriát meg lehet tanulni, míg a bölcsességre rá kell jönni, s a lelkiismeretes ember számára szükséges megnyugtató biztonságot csak az előbbi adhatja meg. Ezért inkább egy geometriai világban hisznek, amelyben a merőlegesek pontosan ellentmondanak egymásnak, mint a buildingekben vagy az egymást keresztező utcák vonalaiban.

Fordította Nagy Péter

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (8)

VIII.
Dolgozom a hajón

A magát megmakacsoló román
kivándorló. Fotó Tonelli

Amint már mondottam, engem két dolog vitt az Ultoniára. A Cunard-társaság szerződésének megújítása előtt ki akartam tapasztalni, hogy milyen a fiumei útirány, milyen az ellátás a Cunard hajóin és általában hogy vélekednek a kivándorlók és visszavándorlók a különböző hajóstársaságokról. A másik célom általánosságban a kivándorlás kérdésének gyakorlati megismerése volt; össze akartam szedni a hajón és Amerikában minél több embernek lehetőleg pontos személyi adatait, hogy mi vitte őket a kivándorlásra, hogy éltek odakint, mennyi pénzt küldtek haza, hogy ezen adatok birtokában tehessek javaslatot a kivándorlás kérdésének kezelésére.
A kérdés első részének megismerése nagyon könnyű volt; az ellátást és bánásmódot többé-kevésbbé a saját bőrömön kitapasztalhattam. Adatokat is sikerült gyűjtenem. A hajón és Amerikában körülbelül  kilencszáz kivándorlónak egészen pontos nacionaléját és személyi történetét jegyeztem fel. Állítani merem, hogy azok az adatok, amelyeket én összegyűjtöttem, sokkal pontosabbak voltak és sokkal inkább fedték a valóságot, mint amit a falusi jegyzők jelentései és a kivándorlási kirendeltség adatgyűjtése alapján összeállítottak. Hazatérésem után az egész anyagomat összefoglaló memorandum formájába öntve adtam át Hadik János gróf akkori belügyi államtitkárnak.
Amit akkor feljegyeztem és megírtam, ma már csak históriai értékű. Ma már nem probléma, hogy a kivándorlót a német kikötők felé engedjük-e, vagy az egyetlen magyar kikötő forgalmának emelése kedvéért az egész nagy népmozgalmat Fiume felé tereljük. Mióta Amerika a kivándorlók előtt bezárta kapuit, a magyar kivándorlás megszűnt az a probléma lenni, amely volt a világháborút megelőző másfél évtizedben. A tanulmányutam szociálpolitikai része így elvesztette a jelentőségét és legfeljebb a novellatémák maradtak meg belőle és a tapasztalatok, hogy milyen akadályokkal kell megküzdeni annak, aki ilyen feladatra vállalkozik.
Mert senki se higyje azt, hogy az én munkám egyszerűen abban állott, hogy a kivándorlók közé keveredtem, beszélgetésbe elegyedtem velük, kikérdeztem őket   és feljegyeztem, amit a kérdéseimre válaszoltak. A közönséges ember, főleg pedig a paraszt bizalmatlan és begombolkozik, ha kérdezik. Ezért van a hivatalosan összegyűjtött anyagnak minimálisan csekély értéke. Ennek megállapításáért egyébként nem is kellett a hajóra mennem, már mielőtt elindultam volna, gyakorlatilag tapasztalhattam Fiúméban, a kivándorlók szállodájában.
Amerikából jövet az Ultonia körülbelül kétszáz visszavándorlót hozott magával, akiket huszonnégy órára szintén betereltek a kivándorlók szállodájába; ott összekeveredtünk és beszélgettünk velük. Elutazásuk előtt már végigsöpört Amerikán az 1907. évi nagy őszi gazdasági válság első hulláma, amely a Knickerboker-tröszt bukása nyomán keletkezett; sok érdekes dolgot mondtak el munkáselbocsájtásokról, üzem-beszüntetésekről, amit különösen az amerikások hallgattak nagy érdeklődéssel. Mindezt én már az újságokból tudtam, sőt sokkal frissebb értesüléseim voltak, az általános tapasztalatok tehát nem nagyon érdekeltek. Sokkal inkább érdekelt az, amit az érkezettek itthoni fogadtatásukról meséltek:
— Triesztben urak jöttek a hajóra, — az Ultonia ugyanis visszajövet Triesztet is érintette és a földmívelésügyi minisztérium tisztviselői  oda  mentek  a visszavándorlók  elé,  — és azt kérdezték tőlünk, hogy mennyit kerestünk. Még írást is vettek róla. A fene volt bolond megmondani nekik, hogy új adót csináljanak belőle. Eltagadtam a felét.
— Én se mondtam meg nekik. Azt mondtam, hogy huszonöt tallérom van, pedig van háromszáz.
— Háromszázötven tallért hoztam magammal, de csak ötvenkettőt vallottam be nekik.  A sógorom is velem küldte haza a pénzét a feleségének. Azt se mondtam   meg nekik.
Kezdtem erősen kételkedni az egész hivatalos statisztikai adatgyűjtés értékében, de feltettem egyúttal magamban, hogy amikor csak kivándorlóval állok szemben, papírt és ceruzát nem veszek a kezembe, nehogy ilyen adatokat diktáljanak be nekem is. Inkább megerőltetem azt a kis memóriámat, ami van és csak azt jegyzem fel, amiről biztosan meg tudom állapítani, hogy fedi a valóságot. Tényleg, későbbi tapasztalataim alapján legalább annak ötszörösére kellett becsülnöm a kivándorlók által hazaküldött összegeket, amit hivatalosan kimutattak.
Visszaérkezésem után volt alkalmam beszélni erről a kérdésről Lévai doktorral, a Slavonia hajóorvosával, aki a hajó kórházában feljegyezte a betegektől átvett összegeket, ő is megerősítette azt a véleményemet, hogy a visszavándorlók a hivatalos statisztikában feltüntetettnél sokkal nagyobb, gyakran igen jelentős összegeket hoznak magukkal haza.
A másik tapasztalatom, amit még szintén Fiuméban szereztem és a hajón csak megerősítve láttam, az volt, hogy a Cunard Line szerepét a kivándorlók szállítása körül ezek az egyszerű emberek nagyon furcsán ítélték meg. Magyarán megmondva, panamaszagot gyanítottak mögötte. A Cunard Line hajóit állami hajóknak hívták és azt mondták, hogy a jegyzők azért kényszerítik Fiume felé az utasokat, mert hasznuk van belőle. Sehogyse ment a fejükbe, hogy miért kell nekik húsz napig is utazni az állami hajón, mikor Hamburgon vagy Brémán át, a vasutat is beleszámítva, legrosszabb esetben is, kilenc-tíz nap alatt elérhetik Amerikát.
Ebben az egyszerű kivándorlónak igaza is volt. Ma már, az utólagos bölcseség megvilágításában, el lehet mondani azt, amit én akkoriban se titkoltam, hogy az államnak és bármelyik hajóstársaságnak az érdeke homlokegyenest ellenkezik egymással. Az állam érdeke az, hogy az emberek ne hagyják itt az országot, a hajóstársaságra nézve ellenben a kivándorlás üzlet és az az érdeke, hogy minél többen használják a hajóját. Ezen semmiféle ellenőrzés nem változtathatott. És  jámbor  porhintésnél egyébnek nem tekinthettem, ha a Cunard Line prospektusában, amelyet én is megkaptam, ezeket a sorokat olvastam:

»Amerikába csak az vándorolhat ki, aki úgy a magyar kivándorlási törvénynek, mint az amerikai hatóságok bevándorlási szabályainak egyformán eleget tesz.
Ez a könyvecske elmondja mindazt, amit az Amerikába utazó kivándorlónak tudnia kell, hogy olcsón, akadály nélkül és ami legfőbb, a magyar állam védelme alatt jusson Amerikába. E könyvet azonban csak azoknak szolgáltatjuk ki, akik a kivándorlásra már elhatározták magukat, mert erre senkit sem bátorítunk. Jól gondolja meg mindenki, mielőtt hazáját, rokonait, barátait és ismerőseit elhagyja. »Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned-halnod kell!« — mondja a költő. Mert mindenhol jó, de legjobb idehaza. Aki azonban feltett szándékától el nem téríthető, az kövesse hűségesen e könyv utasításait, miáltal sok bajtól menekedik meg.«

Hogy ezekből a sorokból hiányzott a belső őszinteség, azt még a legegyszerűbb kivándorló is megérezte.
Amint már mondtam, kivándorló társaim bizalmatlanságával nekem még a hajón is számolnom kellett. Kivándorló voltam én is, mint a többiek, de nem ugyanaz, mint a kivándorlók legtöbbje. Még az iparost is nagy különbség választja el az egyszerű földmíves embertől. A fotográfus pedig mesterségénél fogva is az úrféléhez tartozik, akivel szemben az óvatosság ajánlatos. Mégis ezt a mesterséget választottam, részint hogy a feljegyzések mellé másféle dokumentumokat is   szerezhessek,   részint pedig, hogy a fényképezés révén is nexust tudjak  teremteni az embereimhez.
A fényképezést már az Adrián megkezdtem. Eleinte aggódtam ugyan, hogy gyanakodni fognak az emberek, hogy miért fotografálom le őket ingyen, ez az aggodalmam azonban hamar eloszlott. Ahogy híre ment, hogy fotográfus van a hajón, csapatostul jöttek az emberek, hogy csináljak róluk képet, de olyant, amelyiken a hajónak egy darabja is látszik. Mind valami emléket akart az Ultoniáról. Hiába magyaráztam, hogy a hajón nincs olyan hely, ahol a képeket kidolgozhatom, nem tágítottak. Felajánlották, hogy előre fizetnek, ideadják az atrecot és majd Amerikában küldjem el a képet a címükre. Ha szélhámos lettem volna, egész könnyen tisztességes összeget zsebelhettem volna össze az Ultonián.
A bizalmatlansággal szemben így a másik oldalon alkalmam volt azt a nagyfokú hiszékenységet tapasztalni, amely a parasztot akármilyen körmönfont szélhámos zsákmányává teszi. A fontos csak az, hogy vagy tudjon a nyelvén beszélni, vagy olyan módon jelenjék meg előtte, amely a csalást természetesség színében tünteti fel.
Így a fényképezés közben nagyon sok emberrel összeismerkedtem. Az amerikásokat kikérdeztem, hogy az egyes helyeken milyenek a viszonyok, számíthatok-e arra, hogy munkát kaphatok, vagy van-e kilátás, ha üzletet akarok nyitni. Az ilyen kérdezősködést mindenki természetesnek találta és megnyílt a szája. A beszélgetésbe a többiek is beleelegyedtek és elmondották a maguk dolgait. Ha aztán a beszélgetés megindult, a munka többi része már könnyen ment.
A fényképezéssel azonban másféle bajaim voltak. Mihelyt az én kedves kivándorló társaim észrevették, hogy masinával a kezemben cirkálok a fedélzeten, mind elkezdtek rettenesen — pózolni. Volt, aki egyenesen felszólított, hogy várjak, míg leszalad a hálóhelyiségbe és felveszi az ünneplő gúnyáját. A legtöbbje azt szerette volna, ha olyan képet készítek róla, aminők kisvárosi és vásári fényképészek kirakataiban láthatók: egymást átkaroló jegyespárok, nyársat nyelt bakák, megkövesedett szemű huszárok és furvézerek és olyan kikent-kifent álparasztok, hogy szinte még az arcképmásolatukról is leérzik a pomádé szaga. Mindig lesnem kellett a pillanatot, mikor nem néznek oda, hogy észrevétlenül kaphassam le őket. Az ilyen fényképezések után mindig szemrehányásban volt részem, hogy nem szóltam előre és nem hozhatták rendbe magukat.
Kivétel csak egy volt, egy oláh legény. Soha fényképező gépet még nem látott, —  akkoriban az útlevélbe még nem kellett fénykép, — és nem mert elébe állani. Megmagyaráztam, hogy ne féljen, a többiek is kézzel-lábbal érveltek, lefordították a beszédemet, de hiába. Végre két markos legény a többiek derültsége közben megragadta az oláhot és elébem hurcolta. Az oláh ellenben nem engedett, védekezett, rúgkapált és mikor látta, hogy mégis rája szögezem a masinát, levágta a fejét. Valószínűleg azt akarta, ha már elsül a masina, ne a fejét érje a veszedelem. Ez a kényszerfelvétel utamnak egyik legfurcsább dokumentuma.
Máskülönben a fényképezésnek sok mindent köszönhettem. A két ápolónő, Gerendai Juliska és Orosz Margit, egy-egy reménybeli fényképért napról-napra beszámolt, hogy mi történt az orvosi rendelésnél és a kórházban. Nekik később becsületesen el is küldtem a fényképeket, Gerendai Juliskának Fiuméba, Via. Petrosa 3. szám alá, Orosz Margitnak pedig Keaslinbergbe, New Jersey államba. Orosz Margit is kivándorló volt tulajdonképen és csak ingyen szállításért szerződött le az Ultoniára ápolónőnek.
...A két főpincér és a matrózok egy része a fényképezés révén szintén barátságba keveredett velem. Tőlük is sok mindent megtudtam a hajó életéből és ami szintén nem volt megvetendő, az elküldendő fényképek reményében erősen megjavították a kosztomat.
Utólag elárulhatom a Cunard-társaságnak, hogy harmadik osztályú jegyem dacára, a harmadik naptól kezdve külön étkeztem és tiszti kosztot ettem. Barátaim azzal fizettek, amit a tiszti konyháról elcsórtak. Ennek volt ugyan némi panama íze, de mentségemül szolgálhatott, hogy mindenki megtette volna az én helyemben. Az utolsó napok egyikén az angol matrózok bevontak még egy éjszakai lump-lásukba is, melynek italai nagyrészt a tiszti asztalokról kerültek ki.
A fényképezés körül csak egy emberrel voltam megakadva, egy jóképű magyar munkással, aki akaratlanul majdnem leleplezett. Béres Lajos volt a neve, egyszerű borsodi parasztlegény volt, mikor öt esztendővel előbb kikerült Amerikába. Odakint, akárcsak Bódis János, egészen átalakult. Először Brownsville-ben, Pike Mine telepen dolgozott a vasgyárban, ahol mint blacksmith igen jó bizonyítványt kapott. Onnét egy vasúttársasághoz került másodgépésznek és kilencven dollárt keresett havonkint.  Az új  mesterségekben való  előrehaladása során Béres Lajosból Louis Béres, a magyar parasztból pedig magas igényű kultúr-ember lett Megtanulta becsülni a betűt, a jó lakást, a fürdőszobát és a kultúrélet többi kellékeit. Hazajött, — ha jól emlékszem, Sajószentpéterre, — de havi negyven pengő fizetés mellett, mint cséplőgépkezelő nem tudott megmaradni. A hajón vele is barátságot kötöttem s ezt a barátságot csak az a körülmény tette veszélyessé, hogy Béres Lajos maga is értett a fényképezéshez, állandóan tanulni igyekezett és akárhányszor olyan kérdésekkel lepett meg, melyek túlmennek az egyszerű amatőr ismereteinek körén. Néha olyan kérdésekkel jött hozzám, hogy alig tudtam rájuk felelni és a leleplezés veszedelmében forogtam. Béres egyébként is nagyon ügyes ember volt és amerikai létére állandóan spekulált, tervezgetett. Tárgyalásba bocsájtkozott a hajó főgépészével, hogy egy-két útra a gép mellett nem kaphatna-e valami alkalmazást, hogy ezt a mesterséget is kitanulja. Egy szép napon azzal az ajánlattal lepett meg, hogy nyissak vele közösen Brownsvilleban fényképészeti műtermet. Én ismerem a mesterséget, ő ismeri az embereket, szépen kereshetünk. Személyi hitele van, az üzlet jól bevághat. Talán nem is volt olyan lehetetlen dolog, amit ajánlott... A  fényképezésen  kívül a hajó kantinját használtam fel leginkább adatgyűjtésre. Ott mindig biztosra vehettem, hogy hallok valamit. Egyik is, másik is beszélt a maga helyéről, gyáráról, bányájáról, vagy ha még nem volt Amerikában, elhagyott otthonáról és reménységeiről. Itt kerültek elő a legváltozatosabb históriák.
Csak a feljegyzéssel volt tömérdek nehézségem. Amit hallottam, a tömérdek nevet és nagyon különböző adatot fel kellett jegyeznem, hogy el ne felejtsem. Olyan hely azonban, ahova nyugodtan elvonulhattam volna egy félórára, nem volt a fedélközön. Az írással pedig nem árulhattam el magamat. Így a memóriámat kellett igénybe vennem és az agyamban kellett megőriznem mindazt, amit reggeltől estig hallottam. Este azután, mikor mindenki lefeküdt, valamelyik zugban elrejtőzve, egy kis villanylámpa fényénél írtam be noteszembe mindazt, amit feljegyzésre érdemesnek tartottam.
Ez volt az ideje annak is, hogy egy-két cigarettát jóízűen elszívjak. A fedélközön ugyanis szokásban volt a dohanykínálgatás és el kellett fogadnom azoknak rettenetesen rossz cigarettáit, akikkel barátságban állottam. Ezek a cigaretták természetesen az első szippantás után a tengerbe repültek. Magam állandóan két cigaretta-tárcát hordoztam magammal, az egyik volt a kínáló tárca, míg a másik a saját cigarettáimat tartalmazta. Ezt azonban napközben csak ritkán használhattam s így az esti órák voltak azok, mikor nyugodtan élvezhettem egy-két nagyon megérdemelt jő cigarettának a füstjét és illatát.
Mondhatom, ezt az egy-két cigarettát nagyon megérdemeltem. A hajón a szüntelen szellemi megerőltetés állapotában éltem, minden kényelem híjján, olyan környezetben, amelyhez egyáltalán nem voltam hozzászokva. Akkor tapasztaltam azt is, hogy milyen rettenetesen nehéz és kimerítő feladat az emberre nézve, saját énjének állandó eltitkolása. Este néha olyan fáradtan dőltem le az ágyamra, mintha egész nap nehéz, kimerítő munkát végeztem volna. De az is igaz, hogy soha olyan mélyen és egészségesen nem aludtam életemben, mint az Ultonia kemény szalmazsákján.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda