SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (2)

/1947./ Február 3.

Dancs Artur: Irányok New Yorkban

Folytatom felfedező utamat gyalog, taxin, az autóbuszok emeletén, földalattin. A földalatti gyors, de nem szeretem; Párizsban, Madridban, Londonban a földalatti állomás csempés terem, melynek sajátos díszítése, ajtaja van, zárt és meleg helyiség; itt a földalatti-pályaudvarok egyformák, meghatározott méretek nélkül; sínek és járdaszigetek egymás mellett, meztelen falak közt, sötét és alacsony mennyezet alatt. Sehol egy alkalmazott. Csak a hosszú folyosók kezdetén van egy kis kioszk, ahol pénzt válthat az ember, és így szert tehet a szükséges nikkeldarabokra. Szinte sehol sincsenek jelzőtáblák: szerencsére a Manhattanen belül csak egy irányba járnak a vonatok. A Hudson és az East River között autóbuszra kell szállni; minden második háztömb előtt megállnak, ez kellemes szállítóeszköz, de lassú.
Felmentem az Empire State Buildingre. A jegyet a földszinten kell váltani egy utazási irodához hasonló helyiségben. Egy dollár. Két mozijegy ára. Sok látogató van, valószínűleg Saint Louis-i és cincinnati lakosok. Gyors felvonók felé terelnek bennünket, melyek egyhuzamban visznek fel a nyolcvanadik emeletre. Itt át kell szállni, hogy a tetőre érjünk: igazi vertikális utazás. Egy előtermen keresztül, melyben miniatűr empire state buildingeket és más emléktárgyakat árulnak, nagy üveges hallba lépünk: bár, asztalok és karosszékek. Az emberek az orrukat az ablaküveghez nyomják. A vad szél ellenére kimegyek és körbesétálok ezen az erkélyen, melyet évente több látványos öngyilkosság tesz híressé. Látom a Manhattant, mely égre tör délen, a félsziget csúcsán és ellapul észak felé; látom a Brooklynt, Queenst, Staten Islandet, a tengert és a szigeteket, a víz által darabokra szabdalt kontinenst, melybe két lusta folyam hatol. A térképrajz oly világos, a víz ragyogó jelenléte oly magától értetődően mutatja meg az eredeti földi elemet, hogy a házakat el tudom felejteni, New York úgy jelenik meg előttem, mint a bolygó egy szűz darabja. A folyók, a földnyelv, a félsziget hajlatai a történelem előtti időkbe nyúlnak; a tenger kortalan; a derékszögű utcákat viszont naivságuk teszi rendkívül fiatallá. Ez a város csak most született; könnyű kéreggel vonja be a vízözönnél öregebb sziklákat. Viszont amikor a fények kigyúlnak Bronxtól a Batteryig, New Jerseytől a Brooklynig, az ég s a tenger díszletté változik: a városban az ember uralma igazolódik, s ez a világ valósága.
Leszálltam a város mélységeibe: hosszasan bolyongtam a Rockefeller-Center föld alatti utcasorán. Ez is olyan külön világ, mint Fez szukjai, s labirintusa alig valamivel kevésbé bonyolult. Hosszú folyosók, utcakereszteződések, ahová mozgólépcsők vezetnek, üzletek, bankok, irodák, kávéházak, postahivatal, telefonközpont, fodrászüzletek, vendéglők; többször is észreveszem egy-egy kanyarnál, hogy körbejárok. Az alagsor szintjén, az utca alatt, nyitott tetejű görkorcsolyapálya támaszkodik az egyik buildingre: a járókelők egy korlátra hajolva nézik felülről a korcsolyázókat; de le is lehet ülni egy caféteriá-ban a pálya szintjén, és ice-cream mellett figyelni őket.
Elmentem a tárlatokra az 57. utcába, mely a mi La Boétie utcánknak felel meg: régiségüzletek, luxusboltok, műtárgyak. De a kiállítási termek nem az utcára nyílnak, hanem a tizedik vagy tizenkettedik emeleten vannak. Sok a francia festő: Masson, Picasso, Dubuffet. Az amerikaiaknál, úgy látszik, az absztrakt festészet még mindig nagy becsben áll; a fiatal szobrászoknál a szürrealizmus éli túl önmagát. Ennek a temploma Peggy Guggenheim képtára, melyet egy Kisler nevű mérnök tervezett. Ez a képtár nem hasonlít semmi máshoz: a környezet fontosabb, mint a tisztelet tárgyai. Brancusi madarai, Lipschitz nőalakjai nem lábazaton állnak, hanem a mennyezetre akasztott köteleken lógó lapokon vannak elhelyezve :vitorlakötélzetre, árbockosárra, hajóra emlékeztetik az embert; Chirico, Max Ernst, Dali, Tanguy, Miro képei nem a falon lógnak, hanem festőállványon állnak, vagy csak a földre vannak állítva, a Caligari doktor világához tartozó székek és zsámolyok közé. Az ember azt gondolná, hogy a műtárgyak célja ezt a különös palotát díszíteni, s nem pedig, hogy a palota e tárgyaknak a szolgálatára született: ez egész különös bájt ad neki. A szobrok és a képek mellett egy csomó különös tárgy van: palackra ragasztott kagylók, egy nagy hajókormánykerék, melyet forgatva egy Duchamp-reprodukciósorozat tűnik elő. Kicsinyített szürrealista kiállítás ez, tréfás ugratásokkal és apró csodákkal.
Magától értetődik, hogy meg akartam ismerni a Harlemet. Nem ez New York egyetlen néger negyede. Jelentős négerközösség él a Brooklynban, három vagy négy kis kiterjedésű negyed Bronxban, egy Jamaica nevű Queensben és még néhány a város szélén; New York szívében is találni itt-ott negyedeket, amelyekben fekete családok laknak. 1900-ig a Brooklynon kívül New York legjelentősebb néger települése az 57. West utca vidékén volt. A harlemi házakat eredetileg fehér lakók számára építették; de a század elején a közlekedés rossz volt erre, és a tulajdonosok nehezen tudták bérbe adni a negyed keleti részén levő házaikat: egy néger ingatlanügynök, Philip A. Payton javaslatára felajánlották a négereknek, hogy költözzenek be a 134. utca lakásaiba; először két házat szálltak meg, rövidesen többet is. A fehérek eleinte észre sem vették a színesek invázióját; amikor megpróbáltak gátat vetni neki, már késő volt. A négerek lassanként minden szabad lakást kibéreltek, és kezdték megvenni a Lenox és a 7. avenue közötti magánházakat. Erre a fehérek elkezdtek kiköltözni; amint egy néger családot jeleztek egy háztömbben, minden fehér menekült, mintha pestis tört volna ki. A négerek rövidesen elfoglalták az egész negyedet. Társadalmi és hivatali központok alakultak ki; néger közösség formálódott. A Harlem különösen 1914 óta kezdett rendkívüli módon kiterjedni.
Azok a franciák, akik térden állva imádják Amerika hatalmát, az amerikaiaknál is szolgaibban teszik magukévá ennek az országnak minden előítéletét. Egyikük így szólt: „Ha akarja, keresztülmehetünk a Harlemen autóval; autóval keresztül lehet menni a Harlemen, de meg ne próbáljon gyalog odamerészkedni." Egy bátrabb azt mondta: „Ha látni akarja a Harlemet, csak arra vigyázzon, hogy a főutakról le ne térjen: ha történik valami, ott mindig bemenekülhet a földalattiba; de a kis utcáktól nagyon óvakodjék." És borzongva mesélték, hogy hajnalban átvágott torkú fehéreket szoktak találni az útfélen. Én már életem során annyi helyen jártam, amelyről konzervatív emberek azt mondták, hogy oda nem lehet menni, hogy ezek sem tudtak komoly benyomást tenni rám: határozott léptekkel indultam a Harlem felé.
A Harlem felé mentem, de lépéseim nem voltak olyan gondtalanok, mint máskor; nem csak sétálni mentem, hanem egy fajta kaland felé. Valamilyen erő szinte visszafelé húzott, erő, mely a néger város határaiból áradt, s szinte hátrataszított: a félelem. Nem az enyém: a többieké, mindazoké a fehéreké, akik nem merik betenni a lábukat a Harlembe, akik úgy érzik, városuk északi részén hatalmas titkos és tilos zóna terül el, ahol ők ellenséggé változnak. Az egyik avenue sarkán befordultam, és hirtelen összeszorult a szívem: egy szempillantás alatt megváltozott a vidék. Azt is mondták nekem: „Nincs mit látni a Harlemben; ez csak New York egyik darabja, melynek lakói sötét bőrűek." És valóban, a 125. utcán megtaláltam a 42. vagy a 14. utca mozijait, drug-store-jait, boltjait, bárjait, vendéglőit; de az atmoszféra jobban megváltozott, mint ha hegyláncon vagy tengerszoroson keltem volna át. Hirtelen fekete gyerekek nyüzsögtek körülöttem élénk vörös és zöld kockás ingben, göndör hajú, barna lábú iskolás lányok csacsogtak a járda szélén; négerek ábrándoztak a kapuk előtt, s négerek őgyelegtek az utcán zsebre dugott kézzel; a gondtalan arcok nem a jövő egy láthatatlan pontjára irányultak, hanem egyszerűen tükrözték a világot, amilyen ebben a pillanatban, ez alatt az ég alatt volt. Nem volt itt semmi rémületes, sőt, úgy éreztem, olyan nyugodt vidámság születik bennem, amilyet még New York sosem adott nekem. Ha Lille vagy Lyon egyik álmos utcájának sarkán befordulva hirtelen a Canebiére-en, Marseille lázas forgalmú főutcáján találtam volna magam, ugyanilyen örömet éreztem volna. De e hirtelen környezetváltozásnak nemcsak pittoreszk dimenziója volt: nem volt benne semmi ijesztő, s a félelem mégis itt volt; rásúlyosodott erre a nagy népünnepélyre. Az úttesten keresztülmenve a félelem sűrűbbnél sűrűbb rétegeibe hatoltam bele: a félelembe, melyet ezek az eleven szemű gyerekek, csacsogó iskolás lányok, világos ruhás férfiak és sietség nélkül mozgó nők okoztak.
A 125. utca a határ: itt még van egypár fehér ember az utcán. De már a Lenox avenue-n minden arc barna vagy fekete. Ügyet sem vetett rám senki. A környezet ugyanolyan, mint a Manhattanben, és ezek a vidám és nemtörődöm emberek nem különböznek jobban Lexington lakóitól, mint amennyire a marseille-iek a lille-iektől. Igen, lehetett járni a Lenox avenue-n. Még találgattam is, mit kellene csinálnom ahhoz, hogy ordítva menekülhessek a földalatti védelmező torka felé; egy gyilkosság vagy erőszak kiprovokálása itt éppoly nehéznek látszott, mint a Colombus-Circle-ön, fényes délben. A konzervatív emberek fejében különös bacchanáliák folyhatnak; ez a békés, széles és vidám út az én fantáziámat elbátortalanította. Bepillantottam a mellékutcákba: egy pár görkorcsolyázó gyerek zavarta csak kispolgári nyugalmukat; igazán nem látszottak veszélyesnek.
Sétáltam a nagy avenue-kon és a kis utcákban; amikor elfáradtam, leültem a tereken: az igazság az, hogy nem történhetett velem semmi. És ha biztonságérzésem mégsem volt felhőtlen, ezt csak az a félelem okozta, mely a velem egyszínű bőrrel rendelkező emberek szívében honol. Ha egy nagyon gazdag polgár nem mer azokban a külvárosokban sétálni, ahol éhes emberek vannak, ez természetes: olyan világban jár, mely megtagadja az övét, s egy napon győzni fog fölötte. De a Harlem teljes társadalom, polgárokkal és proletárokkal, gazdagokkal és szegényekkel, akik nem léptek valamilyen forradalmi tett szövetségére egymással, akik be akarnak olvadni Amerikába, nem pedig elpusztítani azt. Ezek a feketék nem fognak hirtelen a Wall Street ellen vonulni, semmiféle közvetlen veszélyt nem jelentenek. A tőlük való értelmetlen félelem csak a gyűlölet és lelkiismeret-furdalás visszája lehet. New York szívében a Harlem úgy nehezedik a fehérek lelkiismeretére, mint a hivőére az eredendő bűn. A vele egyfajúak között az amerikai a jókedv, jóindulat, barátság álmát dajkálja, sőt erényeit gyakorolja: de mindez elhal a Harlem határánál. Az átlag amerikai, aki annyira igyekszik jó egyetértésben élni a világgal és önmagával, tudja, hogy ezen a határon túl az elnyomó és ellenség gyűlöletes vonásai tűnnek fel arcán; ettől az arctól fél. Gyűlöltnek, gyűlöletesnek érzi magát: ez a tüske, mely barátságos szívébe szúr, tűrhetetlenebb számára, mint a meghatározott külső veszély. Kisebb a bűnözés a Harlemben, mint a Bowery vidékén; ezek a bűnök csak szimbólumok; nem annak a szimbólumai, ami megtörténhetnék, hanem annak, ami történik, ami történt: itt az emberek minden percben ellenségei a többi embernek. És mindazok a fehérek, akikben nincs elég bátorság ahhoz, hogy kívánják a testvéri egyenlőséget, megpróbálják tagadni ezt a városon belüli szakadást, tagadni, elfelejteni a Harlemet; nem azért, mert fenyegetés a jövőre, hanem mert a jelen sebe; elátkozott város, mert ebben a városban ők az elátkozottak; önmagukkal félnek találkozni az utca sarkán. És mert én is fehér vagyok, bármit gondoljak, tegyek, mondjak, ez az átok rám is rám nehezedik. Nem merek a gyerekekre mosolyogni a tereken, úgy érzem, nincs jogom sétálgatni az utcákon, ahol az én szemem színe egyet jelent az igazságtalansággal, arcátlansággal és gyűlölettel.
Sokkal inkább ez az erkölcsi rosszérzés, mint a gyávaság az oka, hogy örülök, mert este Richard Wright kísér el a Savoy-ba; kevésbé gyanúsnak érzem magam. Értem jön a szállóba, s észreveszem, hogy a lobbyban hidegen néznek rá: ha szobát kérne, biztosan elutasítanák. Egy kínai vendéglőbe megyünk enni, mert az up-town vendéglőkben valószínűleg nem szolgálnának ki bennünket. Wright Greenwichben lakik a feleségével, aki brooklyni fehér nő, s azt meséli, hogy ha a felesége a negyedben sétál a kislányukkal, naponta a legsértőbb megjegyzéseket hallja. Különben amíg taxit keresünk, a férfiak ellenséges tekintettel méregetik ezt a négert, akit két fehér nő fog közre; nem egy sofőr nem hajlandó megállni a jelzésünkre. Ezek után tehetnék-e még úgy, mintha nyugodtan tudnék elkeveredni a Harlem életében? Azt a merevséget érzem magamban, amit a rossz lelkiismeret szül. Míg Wright belépőjegyet vált a Savoyba, Ellent és engem két tengerész leszólít, ahogy a világ minden tengerésze leszólítja a nőket a tánchelyek előtt, de most nagyobb zavarban vagyok, mint valaha is: vagy sértő leszek, vagy gyanús; már a puszta ittlétem is gyanús. Egy szóval, egy mosollyal Wright mindent rendbe tesz: fehér ember nem találta volna meg a megfelelő szót, kellő mosolyt, s tudom, hogy közbelépése – még ha természetes és egyszerű lett volna is – csak súlyosbította volna helyzetem kényelmetlenségét. Könnyű szívvel megyek fél a lépcsőn: R. Wright barátsága, jelenléte erre az estére mintegy feloldozást jelent számomra.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (1)

/A szerző előszava:/ Négy hónapot töltöttem Amerikában: ez kevés; azonkívül a magam kedve és a kínálkozó alkalmak véletlene szerint utaztam; az Újvilágnak hatalmas területei vannak, amelyekre még pillantást sem vethettem; úgy jártam ebben a hatalmas ipari országban, hogy nem látogattam meg gyárait, nem láttam technikai eredményeit, nem kerültem kapcsolatba a munkásosztállyal. De nem hatoltam be azokba a magasabb régiókba sem, ahol az USA politikáját és gazdaságát irányítják. Mégsem hiszem, hogy haszontalan lenne, ha a nagy körképek mellett, amelyeket nálam erre hivatottabbak festettek, magam is elmondom napról napra, hogyan leplezte le magát Amerika egy tudat: az én tudatom előtt.
Tanulmány helyett – ha azzal kísérleteznék, hiúság lenne – hűséges tanúvallomást akarok tenni. Minthogy a konkrét kísérlet magában foglalja az alanyt és a tárgyat, én sem próbáltam meg magamat kiküszöbölni ebből a történetből: nem lenne hiteles, ha nem vennénk számba azokat a sajátos, egyéni körülményeket, amelyek között minden egyes felfedezés megtörtént. Ezért választottam a naplóformát; ha utólagos is, ez a jegyzetekből, levelekből és friss emlékekből rekonstruált napló lelkiismeretesen pontos. Tiszteletben tartottam csodálkozásaim, bámulataim, felháborodásaim, habozásaim, tévedéseim időrendjét. Gyakran megtörténik, hogy első benyomásaimat csak a későbbiek világítják igazán meg. De hangsúlyozni szeretném, hogy egyik kiragadott részlet sem tartalmazza végleges ítéletemet; különben is elég gyakran előfordul, hogy nem jutok végleges eredményre, s határozatlanságaim, toldásaim és javítgatásaim együttese tartalmazza a véleményemet. Semmiféle válogatás nem előzte meg ennek a naplónak a kidolgozását: ez annak a története, amit átéltem, se több, se kevesebb. íme, ezt láttam és így láttam; nem is próbálok többet mondani.

/1947./ Január 27.

Ha meg akarom fejteni New Yorkot, akkor New Yorkiakhoz kell fordulnom. Nevek vannak a noteszomba írva, de egyikhez sem kötődik arc. Telefonon kell beszélni, angolul, emberekkel, akiket nem ismerek, s akik engem nem ismernek; a szálló lobbyjába lemenve félénkebb vagyok, mintha szóbeli vizsga előtt állnék. Ez a lobby különben is elszédít egzotikumával: visszájára fordult egzotikum. Én vagyok a biciklitől megijedő zulukaffer, a párizsi metróban eltévedő tanyasi. Újság- és szivarárusok, a Western Union távírótársaság kirendeltsége, fodrászüzlet, writing-room, amelyben gyors- és gépírónők dolgoznak a vendégek diktálására, egyszerre klub, hivatal, váróterem, áruház. Érzem magam körül a mindennapi életet szolgáló kényelmet, de nem tudom használni, a legkisebb cselekvés is problémát okoz: hogyan szerezzek bélyeget leveleimre? Hol kell bedobni őket? A felvonók körüli szárnysuhogás, a fehér villanások szinte látomásként hatnak rám. Egy üveglap mögött levelek hullanak a huszonötödik emeletről az alagsorba: ott van a levelesláda. Az újságárusnál van egy automata, mely bélyeget köp. De még összezavarom a pénzdarabokat. Egy cent az én számomra egyszerre egy fillér és tíz fillér; öt cent tehát öt fillér és ötven; tíz percen keresztül kísérletezek azzal, hogy vonalat kapjak a telefonban: minden gép visszaadja a pénzdarabot, amelyet makacsul abba a nyílásba dobok, ahová csak a huszonöt centet szabad bedobni. Az egyik fülkében ülök kétségbeesve; már-már szeretnék felhagyni a kísérletezéssel: meggyűlöltem ezt a rosszindulatú gépezetet. De végül is nem zárkózhatom a magányomba. Megkérem a Western Union alkalmazottját, hogy segítsen. Most válaszolnak. Egy arc nélküli hang vibrál a drót másik végén: beszélni kell. Nem várnak, s én nem nyújtok semmit. Csak azt mondom: „Itt vagyok." Nekem sincs arcom, csak egy név vagyok, melynek hírét közös barátok hozták. S azt mondom: „Szeretnék önnel találkozni." Még ez se igaz, s ők is tudják; nem őket akarom látni, hiszen nem is ismerem őket. A hangok mégis szinte barátiak, természetesek. Ez a természetesség fölüdít, mint a barátság. Három hívás után mégis lángoló arccal csukom be noteszomat.
Felmegyek a fodrászüzletbe: itt kevésbé érzem elveszettnek magamat. Minden városban, amelyet ismerek, hasonlítanak egymásra ezek a helyek: ugyanaz az illat, ugyanazok a hajszárító burák; a fésűknek, pamacsoknak, tükröknek nincs egyénisége. Amint átadom koponyámat a masszírozó kezeknek, már nem vagyok kísértet: e kezek között és énközöttem igazi kapcsolat van; ez én vagyok, szőröstül-bőröstül. De még ez a pillanat sem teljesen mindennapi. Például észreveszem, hogy a csipeszeket nem nekem kell egyenként adogatni a frizurámat készítő leánynak: csuklójára erősítve mágnest visel, azon lógnak a csipeszek, s egy mágnessel rántja ki őket a hajamból, amikor megszáradt: ez a kis játék elkápráztat.
Minden elkápráztat, a váratlan látomások éppúgy, mint az, amit vártam. Nem tudtam, hogy az elegáns negyedek házai előtt egy nagy számmal díszített zöldes vászonbaldachin húzódik a járda széléig, ki tudja, milyen ünnep jelzésére. A küszöbön portás áll, úgyhogy minden ház olyan, mintha hotel lenne vagy mulató. Az aranysujtásos házmesterek által őrzött bejárat is olyan, mint egy előkelő szálló hallja. A felvonót egy alkalmazott kezeli: nehéz lehet titkos látogatókat fogadni. Viszont a moziban gyakran láttam ezeket az ajtónálló nélküli házakat is, amelyek nagyon hasonlítanak a francia vidék házaihoz.
Ha átlépünk egy üvegajtón, egy sor csengőt találunk, mely az egyes lakókhoz szól; mindenkinek külön postaládája van. Csengetsz, s kinyílik egy második üvegajtó. Felismertem azokat a széles és lapos csengőket is, melyeket a filmeken láttam, s a francia csengőkénél halkabb berregést. Az ejt zavarba, hogy ezek a műtermi kellékek, melyeknek a valóságában sose hittem, mégis valódinak bizonyulnak.
Ez a sok apró meglepetés az első napok sodrában különös bájjal öltözteti fel ezt az időt; semmit sem tudok még unni. A hivatalos ebéd a 40. utca egyik vendéglőjében tökéletesen sivár; a szőnyegek, a tükrök, a csillárok az elegáns helyiségnek egy áruházi teázó jellegét adják, és természetesen túl meleg van. De a Martini, a paradicsomlé ízében Amerikát tanulom: ez az ebéd is úrvacsorává lesz.
Persze e bájnak is ára van. Az egzotikum, mely minden pillanatomat elvarázsolja, csapdákat is rejteget. Gyönyörű napsütés van, s szeretnék az East River mentén sétálni. De a drive, ez a széles, magas út, mely a folyó partján fut, az autók számára van fenntartva. Megpróbálok csalni, s a falhoz tapadva haladok előre. De Amerikában nehéz csalni; a fogaskerekek pontosan illeszkednek egymásba, a hatvan mérföldes sebességgel rohanó autók ezen az autósztrádán veszélyesen húznak el mellettem. A víz partján tér van, ott emberek sétálgatnak, de szinte lehetetlennek tűnik, hogy elérjem őket. Nekilendülök, elérem a vonalat, mely a két irányba haladó kocsikat elválasztja egymástól, de sokáig itt kell állnom, mint egy lámpaoszlopnak, várva, hogy egy kis hézag támad az autók között, melyen át megkísérelhetem befejezni az átkelésemet; még egy rácson is át kell ugornom, hogy végre biztonságban erezhessem magam. Melegen süt a nap, s nehéz télikabátomban fáradtabb vagyok ez után az átkelés után, mintha egy hegyet másztam volna meg. Pár pillanat múlva megtudom, hogy a drive alatt átkelőhelyek vannak a gyalogosok számára, s felüljárók is vezetnek keresztül rajta.
A folyónak só- és fűszerillata van. Emberek ülnek a padokon, a napban: csavargók és négerek. Görkorcsolyás gyerekek röpülnek az aszfalton, fellökik egymást, kiabálnak. A drive mellett olcsó bérű házak épültek: ezek a felfelé elkeskenyedő hatalmas buildingek nagyon csúnyák. De mögöttük látom a város nagy tornyait és a folyó túlsó oldalán a Brooklynt. A görkorcsolyák zajában leülök egy padra, nézem a Brooklynt, és boldognak érzem magam. A Brooklyn létezik, és a Manhattan is a felhőkarcolóival, és egész Amerika a horizonton; én nem létezem. íme, most értem meg, hogy mit kerestem, miért jöttem ide: a teljességnek, a betöltöttségnek ezért az érzéséért, amit csak gyermekkorban vagy nagyon fiatalon ismerünk, amikor valami rajtunk kívül álló befogadásáért úgy érezzük magunk: megsemmisültünk. Persze, éreztem ezt az örömet, ezt a bizonyosságot már más utazásokon is, de az nagyon illó volt. Görögországban, Itáliában, a spanyol ég alatt, Afrikában Párizs maradt számomra a világ szíve; sosem hagytam el teljesen Párizst, sosem mozdultam ki magamból.
Most Párizs elvesztette a hegemóniáját. Nemcsak egy idegen országban értem földet, hanem egy más világban, egy külön, önálló világban; kezemmel illetem ezt a világot, itt van előttem. Nekem adatik. Még csak nem is nekem adatik, túl szembeszökő nyilvánvalósággal létezik, hogysem megpróbálhassam a magam lépvesszőjére ragasztani ; ez olyan reveláció lesz, mely az én létezésem határain túl valósul meg. íme, egy csapással megszabadultam annak az egyhangú vállalkozásnak a gondjától, melyet az életemnek nevezek. Immár csak az elragadtatott tudat vagyok, mely befogadja a kitárulkozó szuverénTárgyat.
Sokáig járkáltam. Amikor a hídhoz értem, a nap már egész vörös volt, s a fémhíd fekete rácsozata a lángba borult eget keretezte; e vashálón keresztül lehetett látni a Battery magas, szögletes tornyait; a híd vízszintes, a felhőkarcolók függőleges lendülete felerősödött e találkozásban. A fény dicsfénnyé változott, mely merészségüket koszorúzta.
Hat órakor találkozóm van a Plaza szállóban, az 59. utcában. Felmegyek a magasvasút lépcsőjén. Ez a magasvasút megható, mint egy emlék, alig szélesebb, mint egy vidéki szellemvasút; a falak fából vannak, mint egy vidéki állomáson; az ajtó is fából van, de automatikusan nyílik, nincs alkalmazott; ahhoz, hogy bemenj, elég egy pénzdarabot bedobni, a bűvös nikkeldarabot, mely megnyitja a telefonokat, a szemérmesen „pihenőszobának" nevezett nyilvános illemhelyeket. A Bowery fölött gördülünk, az első emelet magasságában; megállás nélkül hagyjuk el az állomásokat: itt van már a 14. utca, aztán a 35., a 42.; várom az 59.-et, de csak elzúgunk felette; 70., 80., már sose fogunk megállni. Alattunk minden lámpa ég; íme, az az éjszakai ünnep, melyet megsejtettem a magasból: mozik, bárok, drug-store-ök, körhinták. Egy óriási vidámpark fölött száguldók, s ez a kis légi vasút is része a vásári mutatványnak. Meg fog-e állni valaha? Milyen hatalmas ez a New York...
Expresszvonatra szálltam. Az első állomásnál kiszállok, és átmegyek egy „helyi" vonalra. Hosszasan várakozom a Plaza parfümillatú, túlfűtött halijában; ugyanaz a légkör, mint délben a vendéglőben: túl sok tükör, túl sok szőnyeg, faliszőnyeg, csillár. Oly hosszú ideje várok már, hogy elcsodálkozom, s hirtelen észreveszem, hogy a Savoy-Plazában vagyok: szemben van a találkozóm helye. Fáradtan, zavartan, ennyi felfedezés és tévedés szé-dületében leülök a Plaza bárjában: szerencsére megvártak. A Martini felélénkít. A fekete tölgyfával bútorozott nagyterem túl van fűtve, tele van emberrel. Nézem őket. A nők meglepnek. Ápolt, hibátlanul berakott hajukon egész virágágyakat, madárfészkeket hordanak; a legtöbb bunda nercből van; a komplikált redőzetű ruhák telehintve csillogó flitterrel, nehéz, érték és fantázia nélküli ékszerek díszítik. Valamennyin nagyon magas sarkú és nagyon kivágott cipő van. Hirtelen elszégyellem magam gumitalpú svájci cipőm miatt, melyre oly büszke voltam. Az utcán, ezen a téli napon, nem találkoztam egyetlen nővel sem, aki lapos sarkú cipőben lett volna; egyiknek sem volt az a könnyed, kisportolt mozgása, amelyről azt hittem, az amerikai nők sajátsága; valamennyien selyembe s nem gyapjúholmiba voltak öltözve, fátylakkal, tollakkal, virágokkal, fodrokkal feldíszítve. Túl sok dísz, túl sok tükör, túl sok falikárpit; a tálakon túl sok mártás és szirup; mindenütt túl nagy meleg. A túlzott bőség is csapás lehet.
Tegnap D. P.-nél vacsoráztam, franciákkal. Ma este franciáknál vacsorázom. S vacsora után B. C, aki szintén francia nő, bárokba visz. Amikor franciákkal vagyok, ugyanazt a csalódást érzem, mint amikor szüleimmel voltam gyermekkoromban: semmi sem egészen igaz; a dolgok és közöttem üvegfal van, és minden madár szelídítettnek, minden hal akváriuminak, a majmok kitömöttnek látszanak: s én annyira vágytam a világot szabadon látni... Nem ízlik a whisky, csak azokat az üvegpálcikákat szeretem, amellyel keverik: mégis reggel háromig engedelmesen iszom a scotchot, mert a scotch Amerika egyik kulcsa. Be akarom törni ezt az üvegfalat.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter

Forrás: Amerikai útinapló. Európa, 1976.