ECK PÉTER: Észak vidékein (3)

Versenyben
Repülő és vasút párharca London és
Manchester között 1910-ben

Stockholm lenyűgözi Eck Pétert: szerinte ez a város leginkább Konstantinápolyhoz hasonlítható, de sok tekintetben emlékezteti őt Nápolyra és Velencére. Lelke rajta! Igyekszik bejárni minden divatos és menő látnivalót (fürdőket, templomokat, múzeumot, színházat stb.), de különleges benyomást mégis egy külvárosban berendezett vakok intézetének a megszemlélése jelenti.

Az igazgató ... megmutatta intézetét. Elsőbb a minden egyszerűséggel berendezett kápolnába tértünk, ahol naponként istentisztelet tartatik az összes növendékek és benlakó személyzet részvétele mellett. Tehát vallásosságon nyugszik az a mindenekfeletti humánus ténykedés, mellyel a vakokból művelt egyéneket törekszenek kiképezni és a vallásos érzelmek által eme szerencsétlenek lelki állapotába vigaszt és erőt csepegtetni. Megtekintettük a háló- és mosdó, majd pedig az ebédlő helyiségeket, ezekben az igazgató azt a felvilágosítást nyújtotta, hogy a vakok tanári felügyelet mellett az öltözködést, az ágyak rendbehozatalát, elkülönítettt helyiségekben a ruha- és cipőtisztítást, a mosakodást elsajátítják egymaguk elvégezni és egyedül minden segítség nélkül el is végzik olyannyira, hogy e tekintetben senki segélyére nem szorulnak. Megtanulják a vak növendékek az intézetbe való bejutásuk alkalmával az egyedüli étkezést, a villával, késsel, kanállal való bánásmódot, az intézet minden részében a szabad tájékozódást, a vezetés nélküli önálló járást. A szakszerű útbaigazítások mindezeknél természetszerűen nem maradnak el és a növendékek minden szerencsétlenségük dacára — lehet-e még borzasztóbb is valami, mint vaknak lenni — életrevalósággal, kedvvel és buzgalommal tanulják meg ezeket a mindennapi dolgokat és képesíti őket az egyedülálló tevékenységre, a szabad mozgásra.

A további tanhelyiségeken átjárva, meghatottsággal érintett, amint a slöjd-teremben kiállított és az apró 10—12 éves vak gyermekek által készített agyagtárgyakat szemléltem végig, melyek almát, narancsot, körtét és más gyümölcsöket, majd háziállatokat ábrázoltak. Nem tökéletesek ezek a munkák, de számbavéve, hogy vakok készítették azokat az egyedüli tapintási érzékükre támaszkodva, bámulatosnak találtam az ügyességüket. Azonban a felsőbb osztályú növendékek fiúrészének asztalosmunkái, leányrészének női kézimunkái már olyan ügyességgel vannak megcsinálva, hogy a látók munkáitól egyáltalán meg sem különböztethetők.

Az igazgató ezután bemutatta az egyik növendék által a vakok speciális pontrendszerű írását, a könyveket, a földrajzi domború térképeket, sőt a mértani rajztáblákat is, melyeken a vakok lapos lószőrpárnán tapintható vonalzó, gummizsineg és kampós tűk segítségével mértani alakzatokat rajzolnak. A gazdag felszerelésű tornaterem megtekintése után, mely a vakok táncterméül is szolgál — és nem irónia ez, hogy a vakok megtanulnak táncolni is ? — az intézeti épület hátsó kertrészében lévő játszótermet tekintettem meg. Itt a növendéksereg ép abban az időben játékkal volt elfoglalva és a szabatos mozdulatok, a biztos tájékozódás szinte kétségessé tette előttem, hogy valóban vakok-e a növendékek? A szomorú valóság azonban meggyőződtetett, hogy szerencsétlen világtalanok mozogtak és szórakoztak a téren; az oktatás, a gondos nevelés és a velük való szeretetteljes foglalkozás igen sokat eltávolított a vaksággal együtt járó előbbi ügyefogyottságukból. A játszótér közelében megmutatott az igazgató egy cementirozott térséget, ahol a téli időben korcsolyapálya van és amikor a vakok szabad idejüket ezzel a sporttal töltik ki...

Megtudtam végül azt is, hogy a stockholmi vakok intézete tanárai zászlóvivői annak a mozgalomnak, mely az eszperantó nyelv segítségével a világ összes vakjait egymáshoz közelebb hozni törekszik, ilyen nyelvű folyóiratot pontrendszerű Írásban ki is adnak már és remény van arra, hogy egykor a világ összes vakjai ilyen nyelven egyesítve, egymástól tanulva, egymást támogatva jövő sorsukat, ipari és zenei életboldogulásukat szilárdabb alapokra lefektethetik és egymaguk erejére támaszkodva létfentartásukat is jobban előmozdíthatják.

Másnap eljön a búcsú ideje: Svédországból vissza Németország felé, majd haza...

A vonat csak a déli órákban indult, úgy terveztem, hogy az elindulás előtt még rendelkezésre álló szabad idő alatt bevásárlásokat eszközlök. Ez azonban meghiúsult azáltal, hogy még délelőtt 11 óra után is az üzletek mind zárva voltak. Egyetlen egy papirüzletet találtam nyitva, abban meg nagy takarítást végeztek és bajos lett volna abba belépni. Az útravaló cigarettákkal, mit tehettem mást, csak automata útján láthattam el magamat, még a trafiküzletek is mind zárva voltak.

Úti beszámolójának végén a szerző összehasonlítja a magyar utazási viszonyokat a külhoniakkal, majd összefoglalja általános benyomásait a huszadik század eleji európai utazási viszonyokról. 

Garmadával sorolhatnám fel hátramaradottságainkat, azokat a hibáinkat is, hogy lusták, könnyelműek,felületesek vagyunk, kíméletlenül törtetünk egymás ellen és nem dolgozunk egymásért, nem eléggé a magunk előhaladásáért. Hogy sok ellenségünk van, hozzánk méltó jóbarát egy sincsen, a magunk hibájából származik, mert elszigetelődtünk s így magunkra hagyatva annál nehezebben állhatjuk meg helyünket. De nem ezekre kivánok kiterjeszkedni, nem valók útleírásom kereteibe, inkább közvetlenebb benyomásokra akarok reámutatni útleírásom befejezésével.

Mindenekelőtt egész más érzést vált ki belőlünk azonnal, ha az ország határán tul az idegen vasútra szállunk. Kényelem és tisztaság fogad, a vasúti személyzet lekötelező szivélyességgel áll rendelkezésünkre és minden tekintetben azon van, hogy az utas minden lehető kívánsága kielégülést nyerjen. Így a német vasutak különös előrelátására vall az az intézkedés, hogy minden utas elfoglalt helyének számát kapja kézhez, amivel eleje vétetik annak az esetnek, hogy egy később felszálló utas valamely elfoglalt helyre letelepedhessék. Kiván valaki egy ablakmelletti helyet, szól a kalauznak, vagy ha csak férfitársaságban akar utazni, a kalauz útbaigazítja, sőt elvezeti a legnagyobb készséggel a megfelelő helyre anélkül, hogy ezért borravaló igényt támasztana.

Ugyanúgy van ez a dán, a norvég és a svéd vasutakon, a kalauz mindenütt a legnagyobb előzékenység mellett fáradságot vesz magának, hogy utasait megfelelően elhelyezze s ha valakit a folyosón állva talál, helyet keres a számára, ahol leülhet. Nem utaztam sehol, dacára annak, hogy majd mindig főforgalmi útvonalakon jártam, ahol zsúfoltság miatt helyhez nem juthattam volna. A vasutak előrelátóan gondoskodnak, hogy megfelelő mennyiségű vasúti kocsik álljanak rendelkezésre és ha várakozáson kivüli eset adná elő magát, hogy egyik vagy másik állomáson rendkívül nagyszámú útiközönség száll föl, a vonat addig el nem indul az állomásról, amig — akár új vasúti kocsik hozzácsatolása által — minden utas kellő elhelyezést nem talál. Kizárt eset az, hogy a harmadik osztályú utasok a második osztályba, vagy talán az első osztályba átbocsájtassanak.
Azután a vasúti kocsik Pullmann-félék, a pályák állandóan gondozottak, sohasem süppedékesek, nincs az az idegölő zaj, a vasút simán futja be pályáját, zökkenés, rázás, lárma nem teszi fárasztóvá ily körülmények közt az utazást. Kellő mértékben gondoskodva van az utasok biztonságáról, vészfékek minden fülkében és a folyosókon több helyen is el vannak helyezve. Azonkivül a tűzbiztonság érdekében előkészületek vannak és könnyen kezelhető tüzoltó-készülékek állnak a vasúti kocsikban rendelkezésre. A kényelmet és tisztaságot szolgálják a különálló mosdóhelyiségek, melyekben mindig elegendő vizet, szappant és törülközőt találni.

Pedáns tisztaság uralkodik általában mindenütt, a német vasúti „Dienstfrau"-t látni a skandináviai vasutakon is, aki a nagyobb utakon óránkint végig megy a vasúti kocsikban törlőruhával, megtisztítja azt az összegyülemlett portól, ha papírhulladékot vagy más elhullajtott tárgyat talál a szakaszokban, kitisztítja onnét. Szolgálatára áll az utasoknak s ha valaki hűsítő italt kivan, előhozza azt, a vonatot kisérő étkezőkocsiból. Ez a kiszolgáló asszony egészségügyi jártassággal is bir, aki szükség esetében mentéseket, ápolásokat teljesít.

A skandináviai vasutak a kényelem tekintetében némelykor még a németeken is túltesznek. A szakaszokban az ország egy-egy térképe, majd tükrök vannak elhelyezve, amely utóbbi a nők részére különösen kedvező. A kocsik ablakai széles méretűek, mindenki kényelmes ülőhelyzetben szemlélheti a tájékot, amerre a vonat elhalad. Igen barátságossá, otthoniassá teszi még, hogy az ablakok függönyei kétoldalra vannak kihajtva és minden vasúti kocsiszakaszt kedves kis szobácskává alakítják át.
Említésreméltó, hogy a dán, svéd és norvég kalauzok szorgos figyelemmel kisérik, melyik utas hová utazik és mielőtt a vonat valamelyik állomásra befut, egyenként elmennek azokhoz az utasokhoz, akik a következő állomáson leszállnak, elkérik a vasúti jegyet s figyelmeztetik a legközelebbi leszállásra. Megelőzést nyer ezáltal, hogy valaki tévedésből, avagy szórakozottságból célján túl utazzék. Ugyancsak ezen vasutak figyelmességére vall, hogy maga gondoskodik újságokról és könyvekről, melyek nem az egyes állomásokon, hanem az utazás alatt a vonatban állandóan beszerezhetők.
Ugy a német, mint a skandináviai állomásokon minden kérdezősködés nélkül könnyen el lehet igazodni és az eltévedés kizárt dolog. Az állomások építkezése és a szembetűnő felírások mindig útbaigazítanak, úgy, hogy míg az állomás felszálló részéhez kerül az utas, még a jegyvizsgáló útbaigazítására sem szorul, mert nyitott könyvként áll előtte, hol, mikor és milyen vonatra kell fölszállania.

Külföldön rendkívül előny az is, hogy intelligens egyén minden habozás nélkül gyorsvonatokon a harmadik osztályt veheti igénybe, amelyben mindenkor megtalálja a magához való társaságot. Csak egy ilyen gyorsvonat összeállítását figyeljük egyszer meg és tapasztalni fogjuk, hogy egy-egy első és második osztályú vasúti kocsi mellett csupa harmadik osztályú kocsiból áll és amíg a két elsőben főként pénzemberek, képviselők és ingyenjegyes utasok vannak, addig a többi vasúti kocsit az intelligens elem nagyobbik része, orvos, tisztviselő, pap, mérnök stb. használja. Jól, olcsón, gyorsan és kellemesen lehet utazni tehát Németországban és a skandináv országokban egyaránt, oda vezetendő vissza az a nagy idegenforgalom, mellyel büszkélkedhetnek.

Azonkívül a szállodákban és vendéglőkben mindig feltétlen jó ellátásban részesül az idegen... A vendéglői élelmezés ... mindenekelőtt bőségesen jó és viszonylagosan olcsó. Beléphetünk akármelyik vendéglőbe, nyugodtan kielégíttethetjük akármily kívánságunkat, semminek az ára nincsen túltartva. Nem zsarolják ki a vendégeket, nincs szélsőséges borravalórendszer, szolid mértékben mozog a vendéglői eljárás. Ez is az idegenforgalom előnyére van és előmozdítja azt különös módon.

Azonkívül a német birodalomban és a skandináv országokban az idegennel szemben mindig vendégszerető előzékenységet tanúsítanak. Álljunk szóba valakivel és a legjobb kedves társalgóra találunk, vagy kérdezzünk valamit, úgy mindig készséges tájékoztatást és támogatást nyerünk. Valósággal becézik, majdnem kéznél vezetik az idegent, amely figyelem igen jól esik az idegenben.

Az országok határain a vámvizsgálat a lehető legelőzékenyebb és leginkább csak formaiak; kutatás, vagy a podgyász felforgatása nem fordul elő. Ott is vannak vámszabályok, de az idegennel szemben azok kivételes alkalmazást találnak, nem molesztálják úgy az utasokat, mint amikor monarchiánk határán átjövet vámvizsgálat alá kell bocsájtani az utipodgyászt...

Hogy szép országunkat messzire elkerülik, idegenek nem látogatják, a nálunk uralkodó szűk látókörűségnek kell tulajdonítani, valamint egyéb fogyatékosságaink mellett azért a mérhetetlen zsarolásért, amit szállodáinkban és vendéglőinkben, különösképpen pedig egyes fürdőinkben űznek. Ez okozza azután azt, hogy külföldön teljesen tájékozatlanok a magyar eredetiségek és egyéb viszonyaink felől. Ezért él külföldön az a fantasztikus hit, hogy alföldi rónánkon betyárvilág van, zsandárszuronyok tartják fenn az ország rendjét, hogy szabadságharcot vívunk a szomszéd Ausztriával és állandó napirenden volnának köztünk az összetűzések. Számtalanszor kellett ilyen és ehhez hasonló ferde felfogásokat helyreigazítani...


(Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.)

ECK PÉTER: Észak vidékein (2)

Koppenhágába érve, utazónknak bőséges választéka van látnivalóból, de megjegyzi, hogy a dolgos dán népet inkább az utcán járva-kelve ismerhette meg. Turistára jellemző kószálásai közben eljutott a világhíresnek tartott Tivoliba is.

A Tivoli méltó a hírnevére, olyan nagyarányú szórakozóhely, amelyben minden rendű és rangú megtalálja a maga mulatságát, szórakozását. Ezrivel látogatják a kopenhágaiak és az idegen nem látta Kopenhágát, ha a Tivoliban egy estét el nem töltött. A vasárnap estéjén még többet nyújt a Tivoli, mint hétköznapokon szokott. A nagykiterjedésü virágos park széles utain mindenütt sürün járt-kelt a nép és vidám kedéllyel vett részt azokon a helyeken, ahol mulattató látványokat, mutatványokat és előadásokat rendeztek. Szabad némajáték-színház, varieté, operett-színház, cirkusz, gyönyörű Alhambra-stilű hangverseny-csarnok, melyben 120 tagból álló zenekar hangversenyez, azután az elmaradhatatlan hullámvasút, mozi, földalatti vasút, léghajó-körhinta, lovarda, tányértörő versenybódé, zenés kávéház, uton-utfélen vendéglő és számtalan más hely kínál alkalmat a kedélyes időtöltésre. A Tivoliban ezeken kívül egy kisebbszerü állatkert is van, melynek közelében egy regényesen, elterjedő mesterséges tó terül el a csolnakázás céljára. 

A tóval összefüggésben ijesztő látványt képez egy siklócsolnak, melyet körülbelül 8—10 méter magasságú állványról zúdítanak le a tó vizébe. Mintegy 10-en, — sokszor gyermekek is — foglalnak helyet az automatikusan felvont csolnakban, melyet a magas állványépületről a víz irányának billentenek és hirtelen eleresztik, amikor gurulva a vízbe nyúló meredek pályán a benne ülők hangos sivitásától kisérve beleszakad a tó vizébe. Nagy hullámcsapás kiséri a csolnak gyors és erőteljes siklását, de a csolnak olyan összeállítású és alakzatu, hogy a ruházatot a legcsekélyebb viz sem éri, a csolnak egyensúlyba jutva pedig hamar eloszlatja az ijedtséget, mely a merésznek látszó vállalkozással természetszerűleg együtt jár.

Igen látogatott helye a Tivolinak az úgynevezett „Forum". Ez egy görögstilű épület négyszögben beépítve melynek terraszán a zenekar nemzeti polkákat játszik, szabad udvarán tánchely és azon sűrű nézőktől körülvéve vidám tánc folyik. A tánctéren oly biztonsággal   és   kecses   mozdulatokkal   forognak, a publikum körében az illemet soha át nem lépő vidámság és öröm oly mértékben árad szét, hogy közéje elegyedve a hypochondrát is hangulatra keltené. A körülépült épületben még sütöde, vendéglő és egy fazekasműhely van. A sütődében dán kalácsokat sütnek, amit azon melegiben meg lehet vásárolni; a fazekas pedig a vevője szemeláttára formálja ki az agyagvázákat és csinál reá díszítést, hogy azután a szárító kemencéből kikerülve ugyancsak még meleg állapotban vihető el.

A Tivoliban eltöltött vasárnapi est clouját az éjfélkor nagy gyakorlottsággal rendezett tűzijáték képezte. Az ezeregyéjszakai tündérmesét varázsolta elő ez a tűzijáték. Gyönyörű és változatosan pompás látványt nyújtottak a hangverseny-csarnok előtt felgyújtott színdús magasra röppenő rakéták, a sisteregve előtörő tűzhányók, üstökösök, futó csillagok, a körbenforgó, fényárt sugárzó tűzkavargás, melyből időközönként a magasba röpült egy-egy színes golyó és szétpattant. Végül egy dörgő hanggal kisért utolsó rakétát sütöttek el, mely a magasban sűrű, minden színű hullócsillagot árasztott le a parkra, ezzel befejeződött a játék és a közönség legnagyobb része mulatságának végét szakítva hazatért.

Az út Koppenhágából tovább visz, új északi kalandok felé. A túrista utasok ismét hajóra szállnak...

Másnap reggel Helsingőrbe menendő a börze hídjánál horgonyzó Hertha nevű turista-hajón vártam az elindulást. Majdnem az első voltam, aki a hajóra szállt és a várakozás alatt a csatornába nyúló kikötő ide-oda mozgó hajóit, bárkáit, motorosait, a parton állomásozó teherhajókat és azoknak ki- és beraktározó munkásait figyelgettem. A hosszan messzire elnyúló kikötőben észrevétlenül eloszlott a gőzhajók füstje, a verőfényes napsugár élénk, tiszta képet tárt elém. A város felett egy repülőgép kóválygott, bizonyára szokott mindennapi reggeli gyakorlatait végezte s a végtelen magasságban majd előtűnt, majd ismét láthatatlanná lett.
Ezalatt elindult a kirándulókkal és turistákkal zsúfolásig megtelt hajó, fürge mozdulatokkal elhagyta helyét és a kikötő szabadabb vizére sietett. Zeneszóval búcsúztunk Kopenhágától, zsebkendőlengetés kisérte hajónkat a merre elhaladtunk, ami az utazás lelkes hangulatát ébresztette. Láthatóan csak a pipás angolokat nem indította ez meg, merev hidegséggel szemlélték az élénk integetéseket és hidegvérüen szívták kurtaszárú pipáikat.
Kikerültünk teljesen a kikötőből, látjuk halvány vonalakban a svéd partokat, Malmö városát. Visszatekintve az elhagyott Kopenhágára, annak mesés szép fekvésében még egyszer hosszan elgyönyörködünk és egy utolsó mély benyomást, talán a legszebbiket magunkkal visszük emlékül. A város látképe lassan elmosódik, hajónk a dán part mentén folytatja útját és regényes tájak sorakoznak el szemünk előtt. Itt egy fürdő, ott egy csöp kis halászfalu, közben lombos vidék tűnik elő és hajónkon a gyakori zene is még fokozza az út kellemességeit. Napsugaras az idő, az Öresund vize csendes és sima, szellő alig fuj, a hajó ingadozás nélkül szeli a kékeszöld tenger vizét, melytől hullámzó gyöngyhabok vetődnek fel a szinére, amit olyannyira el lehet nézni. Egy-két fürdőhelyen és helységben kiköt a hajónk, de hamar folytatja ismét útját, a pompásan váltakozó vidék lekötve tartja a figyelmet és elszórakoztat. Majd Helsingőr közelébe érünk, amikor összébb szorul az Öresund, balról a dán Helsingőr, látni már Kronborg várát, jobbról távolabbra a svéd Helsingborgot. A hajó ormára megyünk, helyet szorítunk magunknak, hogy jobban figyelhessük az új benyomásokat. A hajó kissé elkanyarodik, azután befut a kikötőbe és a hajón levő társaság partra száll.
Uti podgyászomat a kikötő közvetlen közelében levő vasúti állomás ruhatárába helyeztettem és motor-csolnakkal Kronborg várába vettem az utat...

A kiszálló utasok a hivatalos látnivalók során úgy feltöltődnek Shakespeare-emlékekkel (a Hamlet cselekménye révén), hogy a szerző látogatását mindjárt egy könyvesboltban szeretné folytatni. De jaj, megszólal a hajókürt...

...Visszafordulva a kikötőbe siettem. A „Konung Oscar" svéd hajó érkezett be, az a hajó, mely engem tovább volt viendő Göteborgba. Podgyászommal felszálltam az elegáns kényelemmel berendezett hajóra, de kárbaveszett a sietségem, mert nagy szénrakodás miatt a hajó sokáig vesztegelt a kikötőben, amit unalom volt kivárni.

Este 10 óra felé végre megkondult a hajó harangja és elhagyta a kikötőt. A szabad sík tengerre jutottunk, a késői idő dacára világosság áradt szét, a nyugati égboltozat piros sugárkévékben vetette vissza a lassan lenyugvó nap utolsó sugarait. De eloszlott idővel ez a fény is, szürke árnyék borult a hajófedélzetre és nem lévén tovább mit keresni rajta, ki-ki levonult a hálófülkéjébe.
Reggelre kelve ismét fenn voltunk a hajó fedélzetén és a tiszta ég sóspárás levegőjében a kellemes reggeli nap enyhe melege frissült jó érzést váltott ki a pihent testből. Három német turistával kötött ismeretség folytán, azokkal beszélgetésbe elegyedve, együtt néztük a vibráló tengeri tájat. Égen és vizen kivül a szem semmit sem látott, csak jó idő múlva észleltük, hogy északnak valami kivehetetlen feketeség mutatkozik. Hajónk egyenletesen haladt útján és mind közelebb jutottunk a szétszórt hol egész apró, hol pedig nagyobb szigetecskékhez, közelebb a parthoz is.  A szigetek között azután a vidék oly elragadóan széppé vált körülöttünk, hogy elakadt a további beszélgetésünk és minden figyelmünket a rendkívüli táj bilincselte le... Időközben Göteborg közelébe értünk, amikor nagykiterjedésű kikötőjén áthaladva, hajónk lassú megállás mellett kikötött...

A göteborgi kitérő után utazónk eljut Krisztiániába, ahol a norvég életmódba is betekintést nyújt.

A norvégek későn kelnek és későn térnek nyugovóra, azáltal egyenlítődik ki a késői estbe nyúló fenmaradás. A korán kelő nap nem ébreszti őket, más életrendet követnek, természeti viszonyaikhoz alkalmazkodva csak reggel 9 óra felé indul meg ismét az élet, ezen idő előtt még szállodában is alig
kapni reggelit. Délután 4 és 6 óra közé tolódik az ebéd ideje, amihez az idegen is egykönnyen alkalmazkodhatik, mert az eltolódott reggeli általánosan annyira lukullusi gazdag, hogy az ebéd idejéig eszébe sem jut az étkezés.

Már Kopenhágában bőséges reggelikben volt részem, de a norvégek még azon is messze túl nagyobb fontosságot tulajdonítanak a reggeli étkezésnek, így amikor szállodám éttermében az első reggelihez ültem, terített nagy asztal fogadott, mely telehalmozva volt hideg sültekkel, felvágottakkal, sajtokkal, hideg halakkal, vajjal és minden jóval, ami szemnek, szájnak csak kedves lehet. Ehhez felszolgáltak bő mértékben forró illatos kávét, az étkezés további során meleg sültet és aprózott májas-készítményt, amit megint 2 lágy tojás követett és végül egy pohár hideg tej megtetőzött. És a velem együtt étkező norvégek az ilyen bőséges reggelit mesés étvágygyal tudták átélvezni, amely tagadhatatlanul igen jól konzervál és tartósan kibékíti a gyomrot a délutáni ebédig. A norvégek étrendjéhez azután annál könnyebb alkalmazkodni azért is, mert egytől-egyig ízletes dolgok, amit nyújtanak. Egységára van az ilyen gazdag reggelinek, úgy mint Dániában és aránylag nagyon olcsó...

A táj és a környék csupa látvány: a vikingek földje egyedülálló élményt nyújt a fjordok világáról is.

Este a meseszerűen szép krisztiániai fjordban tettem hajókirándulást, mely a leggyönyörűbb utazásaim egyike volt. A nagyon sok idegennel megtelt turistahajó 2 és fél órán át megállás nélkül vezetett a rengeteg sok szigettel teleszórt fjord mindig váltakozó tájaiban, melyek az összes norvég vidékeket minden sajátságaikban egyesítették. A tiszta idő lényegesen hozzájárult az út élvezeteihez és egyetlen szempár sem maradt tétlen, mindenki elbűvölve figyelte az egyszer jobbra, másszor balra kanyarodó hajó mozdulataitól előállott más-más tájékot, mely mindig valami ujat hozott az előtérbe, amit nézni, amiben gyönyörködni lehetett. A nyugvó nap sárgásvöröses fénye teleszórta a víz tükréből kiemelkedő, sötét erdővel borított szigetecskéket, festői pompában varázsolta elő a sajátságosán szép vidéket és egy-egy kiemelkedő része nem egyszer hangos elragadtatást is váltott ki az utasokból. Szép és elbájoló a nagy természet a földkerekségen sokfelé, de annyi mély, megható hangulatot, sokszor komor mélaságot más nem fejez ki szebben és jobban, mint a norvég tájék. Sajátsága a sötétszürke ködhomály, de ha ráveti a napsugár csillámló fényét, teljesen felenged a mogor-vaságából és olyan varázsló képeket rajzol elő, melyek ezer és ezer alakításban egyedül méltóan művész ecsetje alá valók.
A hajó ugyanazon helyen kötött ki, a honnan elindult és ahányan voltunk, felejthetetlen benyomásokkal szálltunk le róla.
Este 11 óra is elmúlt és a nappali világosságot csak nem akarta felváltani az éjszaka sötétsége. A természetnek ezen sajátságába az idegen nem tud egyhamar beleszokni. A nap lenyugodott már és mégis világosság áramlik szét mindenfelé, ami bizonyos nyugtalanító érzést vált ki. Szinte keresné az ideszakadt idegen, kutatná az égboltozatot, hogy okát lelje a különös jelenségnek. Azonban ismerjük a föld és a nap pályafutását és tudjuk, hogy eme sarki országban, a nyári időben a nap néhány rövid órára eltűnik ugyan, de visszavető sugarai azután is szürke fényt árasztanak el. A nap a magas északon ennél még kevesebb időre nyugszik le és egyik nap a másikkal majdnem egészen egybeolvad. De megfordul ismét ez a sajátság a tél folyamán és a szélsőség az éjszakára esik, amikor az éjjeli sötétség messzire belenyulik a nappalba és már délután a nappali világosságnak jórészét az éjszakába csalja...

Norvégiából a szerző Svédországba - pontosabban Stockholmba - tart.

(Folytatjuk)

Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

ECK PÉTER: Észak vidékein (1)

A szerző, aki útirajzának papírra vetése idején az 1913-as év nyári utazási élményeire emlékezett vissza, feltehetően a Bánságban élt; egyelőre nem találtunk róla érdemleges életrajzi adatot. Azt viszont tudjuk, hogy bőven illusztrált vékonyka könyve - amit végül megtetézett még egy, az északi népek mitológiájáról szóló értekezéssel - Temesvárott látott napvilágot, Uhrmann Henrik könyvnyomdája révén, s címlapja mellett láthatjuk a szerző portréját is, bizonyságául annak, hogy élő, valós figuráról van szó. Beszámolója korrekt, pontos, helyenként tanáros és bedekkeres. Ezért a "kötelező" látnivalókról szóló információkat ezúttal mellőzzük, annál érdekesebbnek találtuk útirajzának azokat a mozzanatait, melyekben a huszadik század elejének utazási szokásairól, a meglátogatott országok lakóinak sajátos életmódjáról vall.

Mindjárt az induláskor, amikor is útjának első állomásai Bécs, illetve Prága, ekként mutatja be első utazói benyomásait:

"(...)Amidőn ez év júniusában külföldi utamra indultam, egyedül a szabad akaratom volt az, mely lépéseimet irányította és minden befolyástól menten vezetett mindahhoz, amit látni, megismerni kivántam. A vágy, mely az előttem ismeretlen tájak felé ösztökélt, nem tagadhatom, izgalommal töltött el. Az ezrekre menő kilométerek távolságaira azonban mitsem gondoltam, előrelátható fáradalmakkal nem törődtem, csendes kis otthonom hiába marasztalt, az idegen világ ellenállhatatlanul maga felé vonzott.

Amint azonban a vonatra szálltam, majd velem a vonat elindult, az út előtti izgalom megszűnt bennem és úgy éreztem, mintha megszokott városomból csak a szomszédba vándorolnék. A magyar vasút gyorsszárnyú kereke tovavitt a nagy alföldi rónán át, mely bőséges termést igért szorgos magyar népünknek, — száguldva hagyta el a kis magyar alföld váltakozó tájait is, majd az ország nyugati határát átszelve további gyors iramban haladt előre, egyik állomást a másik után elhagyva, mire megérkeztünk Bécs nagy állomására, ahol rajokban szállt ki az utasok tömege.

Átszálltam egy másik vonatra, mely alig tartó várakozás után újult erővel tovább vitt, előbb lapályon át, majd dombos tájékra, tovább pedig erdős-hegyes vidék közé. A vasúti kocsiban idegen hangok áradtak el, jele annak, hogy már teljesen idegen földre jutottam. És mennél odébb haladt a vonat északnak, az idegenszerűség annál nagyobb mértékben fokozódott, az utasok túlnyomó része már szláv nyelven beszélt, így szólított meg az egyik közbeeső állomáson felszállt és közelembe telepedett úriember, amit meg nem értvén, sajnálatomnak adtam kifejezést, hogy hiányos a nyelvtudásom. De németül hozzáfűztem, hogy magyar utas vagyok és Prágába igyekszem. Magyar létem közelebb hozta a 40 év körüli útitársamat és élénk érdeklődéssel fordult hozzám most már németül és kérdezte:

— Talán Bécsből jön és megtekintette a nagy császárvárost?

Önkéntelenül elhallgattam, hogy Bécset két izben már alkalmam volt látni, azt feleltem, hogy utam otthonomból megszakítás nélkül visz Prágába, ahol bizonyos időt szándékozom tölteni, hogy a várost lássam és megismerjem. Kijelentésem szemmel látható jó hatást gyakorolt utitársamra, kezet nyújtott és bemutatkozott, amit viszonoztam. Útitársam egy Prága közvetlen közelében fekvő malátagyár igazgatójának mondotta magát és a magyarok iránt érzett meleg szimpátiáját nyilvánította meg.(...)

Prágában a szerző szorgalmasan bolyong a látnivalók között, amelyek közül nem hagyja ki a Károly-hídat, a Várat, a dómokat, de még az aranycsinálók szűk utcáját sem, majd egy kávéházban megpihenteti elfáradt lábait.

(...) Átkanyarodtam a Moldva felé, majd a Palacky-hídon át a Vaclacke námestire tértem vissza, ahol egy kávéházban pihenőt tartottam abból a célból, hogy a lapok útján a hazai hírek felől tájékozódjam.
Talán említenem sem kell, hogy magyar újsághoz nem jutottam és a kiszolgáló pincér értelmetlenül meredt reám, amikor a kérés nélkül hozott „Narodni listy" helyett olyat kívántam.

Meg kellett elégednem a német újságokkal, sőt ezekben sem igen volt alkalom válogatni. A kávéházi ujságasztalon halmaz cseh újság, feltűnően sok szaklap és folyóirat között meglehetősen ritka volt a német, sőt korlátozott mértékben voltak meg a szokásos vicclapok is, melyeket csehnyelvű műszaki, kézműipari, mezőgazdasági és kereskedelmi lapok pótoltak. Bámulatosnak találtam a cseheknek ezt a nemzeti érzületét, mely körülményből ismételten tapasztaltam, mennyire szívós ez a faj nemzetiségét a sajtó terén is megnyilvánítani. Összehasonlítva pedig a mi viszonyainkkal, egyáltalán nem túlzás annak a megállapítása, hogy nálunk éppen megfordítva áll ez a nemzetiségi megnyilvánulás. Kávéházainkban több az idegennyelvű lap, mint a magyar és inkább bővelkedünk idegen nemzetbeli újságokkal, mint a saját magunk termékeivel. (...)

Következő úticélja Drezda, ahová Prágából vonattal igyekszik... A határállomáson azonban kellemetlen incidensben van része... Hiába, a fináncok már akkor is fináncok voltak (vagy akkor voltak ám igazán fináncok?!)...

(...) Az   Elba völgye mentén jelentéktelen állomások után Aussigba érkezett a vonat, mely város regényesen terül el az Elba partján és különböző ipari vállalkozásoknak jelentős gócpontja. Itt bonyolódik le az Elba folyón Németországból beözönlő nagy áruforgalom, összekötő kapcsa Hamburg és Bécs kereskedelmének, mert majd minden német árú Aussigig jut hajóval, ahol átrakják a vasúti kocsikba és szállítják további rendeltetési helyére.

Nem időztünk sokáig ezen az állomáson és odább haladtunk; rövid idő alatt elértük a határállomást, Bodenbachot. Alig állt meg a vonat, bejött a vasúti kocsiba a zöld zubbonyos, porosz sapkás, oldalfegyver nélküli német finánc és udvarias előzékenységgel kérdezte, nincs-e valami elvámolni való. Az utasok készséggel nyitották fel bőröndjeiket, a finánc pedig vizsgáló szemekkel tekintett azokba. Felnyitottam én is útikosaramat és a szemfüles német gyanúsat találva, megkérdezte, mi van a felső részen levő két dobozban. — Cigaretta — válaszoltam és megmutattam. A finánc megtekinti és megállapítja, hogy a cigaretták házi készítményűek. Sajnálattal kijelenti, hogy azokat nem vihetem magammal a határon át, hanem vagy meg kell vámoltatnom, ami tekintélyesen nagy összeg, vagy pedig, amit legjobban ajánl, küldjem vissza, — esetleg nála is hagyhatom és ha visszajövök az útról, megint magammal vihetem. Megállapodtam azután vele, hogy inkább visszaküldöm postán a cigarettákat, mert utam visszafelé nem erre fog vezetni. Ezzel vizsgálatait folytatva tovább ment. Jó magyar szokás szerint azonban kifogtam a fináncon, elláttam magam bőségesen a saját cigarettáimból, a még csekély maradékkal biró dobozokat levittem az állomásra és az ottan talált egyik vasúti alkalmazottnak a kezébe nyomva, odaajándékoztam. Felszálltam a vonatra, mely rövid idő multán mozgásba helyezkedett és elindult, mialatt a még mindig   ott   álló vasutas   szalutálással köszönte meg váratlan ajándékomat és végleg elhagytuk az állomást. (...)

Drezda a turistalátnivalók paradicsomának bizonyult. Az első nap kóborlásai közben alaposan szerzőnk alaposan megéhezett...

(...) Hamar rátaláltam  a német vendéglőre s miután a kirakatba helyezett étlap sok jót igért aránylag kevés  pénzért, elhatároztam, hogy az ó-németstílű faragványos bútorzattal berendezett étkezőbe betérek. Négy fogásból álló menütg rendeltem és a fehérruhás pincérlány barátságos kedéllyel intézkedett, hogy az ebéd asztalra kerüljön. Közben felszolgálta a csapófedővel ellátott kőkorsóban a müncheni sört, a vendégek túlnyomó része ezt itta s idegen létemre ezzel is beleéltem magam a benszülöttek környezetébe. Vendégek jöttek és mentek és ahány volt, nők, férfiak egyaránt jó ismerősnek látszott lenni az étkezőhelyen. A nagy látogatottságot reám nézve kedvezőnek találtam, hogy jóhírű vendéglőbe tévedtem s megfelelő ebédhez jutok. Az ebéd meglehetősen késett, de azután a pincérleány kétszeri nógatásomra sor szerint mégis asztalra hozta. Az ebéd nem volt ugyan a legkiválóbb, de megjárta. Volt leves, marhahús köretekkel és mártással, pecsenye kompóttal és sajt, meg gyümölcs, ezért azután 1 márka és 50 pfennig járt ki fizetség fejében. Ami az ebéd magyaros izéből hiányzott, — mindenütt nem főzhetnek úgy, mint nálunk, — azt helyrepótolta a müncheni korsó illatos söre és így teljesen kielégítve hagytam el a Mahlzeittal köszönő kiszolgálóleányt és vendéglőjét. (...)

A városnézés folytatódott. Nyilván, hogy este is étkezéssel zárná a napot. Csakhogy - újabb kaland a láthatáron...

(...) Sötét este lett, mire szállodám előkelő éttermében vacsorához ültem. A véletlen ugy intézte, hogy honfitárssal kerültem össze, akivel jól esett magyar szót váltanom az idegenben. Vajmi kevés ideig tartott azonban ez, mert bemutatott egy később odaérkező német uri embernek, s igy hármasban együttes vacsora mellett társaságot alkotva ismét németül folytattuk a társalgást. Könyvkereskedő volt a honfitársam, a német ur pedig valami drezdai nyomdavállalat igazgatója, említenem sem kell, hogy üzleti ügyek kötötték közelebbi ismeretségüket. Élénk beszélgetés fejlődött ki körünkben, mialatt alkalmam volt a drezdai urnák tipikus szász voltát megismerni. A sajátságos beszéd dialektus és a beszédközi csuklások különösen rávallottak erre. Mulatságosnak tűnt, hogy mesteri csuklóhanggal szakította meg olykor-olykor beszédjét, mintha dadogó lett volna, de folytatta a fennakadás után ismét természetes hanglejtéssel ott, ahol a beszédet elhagyta.

A kedélyes diskurzióval fűszerezett vacsoránk végeztével közösen elhatároztuk, hogy valamely speciális drezdai szórakozóhelyre megyünk. A szász felajánlotta a vezetést, elhatározásunkat hamar tett követte és elsőbb egy énekes orfeumhelyre tértünk. Nem volt teljesen orfeum, beléptidíjakat nem szedtek, amolyan vendéglői helyiség csupán, melynek két végében színpadok állottak, ezeken felváltva énekeket, táncokat és zeneszámokat, majd magánjeleneteket adtak elő. Az egyik oldalon levő szinpadon nemzeti viseletben állandóan tiroliak játszottak s el sem hagyták a színpadot, míg a másikon inkább változott a műsor személyzete. Zsúfolt látogatottságban a pincérleányok alig győzték a sört felszolgálni, más ital nem járta. Az énekszámok refrénjeit az egész közönség az előadókkal együtt énekelte és a német kedélyességnek ez a fesztelen megnyilvánulása minket is hangulatra keltett. Nem maradtunk azonban sokáig, szász vezetőnk a továbbmenetelre biztatott s mi hűen követtük a másik, ugyancsak speciális helyre, a paraszt-múzeumba.

Ez egy nagyobb korcsmahelyiség volt, falusi berendezéssel, söntéssel, gerendás deszkamenyezettel. Teritetlen asztalok állottak a helyiség egyik felében, mellette támlás fapadok. Itt is meglehetős közönség tartózkodott. Ingujban, papucsban a korcsmáros fogadott és komikus mély maghajlásokkal „unser Herrschaft"-nak szólítva bennünket, helyet mutatott a részünkre. Mialatt a furcsa külsejű korcsmáros a sört kihozta a söntésből és asztalunkra tette, körülnéztünk a múzeumi helyiségben. A menyezetről sürün egymás mellett hol zsinegen, hol láncon alálógtak a legkülönfélébb paraszttárgyak: eltörött vasvilla, rozsdás kapa, használhatatlan lapát, ekevasak, megrongált kocsialkaltrészek, mindenféle földmives szerszám. Azután ósdi képek, törött bútorok, sérült cserépedények; a falakon felaggatva parasztruhák, ökörszarvak, lehetetlen állatfestmények, egyszóval csupa olyan tárgy, ami felett nem lehetett komolyan áttekinteni.

A korcsmáros megkezdte előadásait, kezében hosszú parasztbottal mutogatta egyenként a tárgyakat. Kacagtató bolondságokkal magyarázta azok jelentőségeit és gyors bőbeszédűséggel elbeszélte a tárgyak sérülésének, törésének, hasznavehetetlenségének komikus történeteit. Közben ujabb vendégek érkeztek, letette a botját és azok fogadására sietett, az eltávozóktól pedig sajátságos kézfogással búcsúzott, amivel ujabb nevetést váltott ki hallgatóságából...

...Újabb, már fényesebb vendéglőbe tértünk, ahol nagyszámból álló női fúvós zenekar szórakoztatta a közönséget. Elhallgattuk bizonyos ideig a kitűnően fegyelmezett zenekart, a fehér ruhába öltöztetett nőkhöz azonban a fúvós rézhangszerek egyáltalán nem illettek, megsajnáltuk, amint nemükkel ellentétben erőfeszítéssel fújták és kezelték a hangszereket. A női emancipáció rovására irtuk ezt és megint tovább állottunk.

Kávéházban fejeztük be az estét, ahol szász vezetőnk felvilágosított arról, hogy részünk volt egy kisebbszerű német bumlizásban. így mulat, szórakozik egyik helyről a másikra vándorolva a drezdai, sokszor családjával együtt, itt is, ott is néhány korsó sör mellett énekel, hallgat zenét és élvezi a mulattató előadásokat. Nem jár ezzel soha semmi duhajkodás, a szesz nem árt meg neki, végeredményben pedig mulatságot szerez a számára, ami teljesen kielégíti. (...)

Berlinben szerencséje van: akkor toppan be, amikor a császári pár a Brandenburgi kapunál az ünneplésükre felsorakozott tömeg előtt elvonult. Utána a berliniek kedvenc szórakozóhelyét, az állatkertet járta be keresztül-kasul...

(...)  Beestelődött az idő, felgyújtották a villanylámpákat és nappali világosság áramlott szét az árnyas kertben, melynek hangversenyterén diszes korzó alakult ki. Vidám nagyvárosi élet keletkezett ezután, bizonyítéka annak, hogy a berliniek nap-nap után előszeretettel látogatják a rövid egyszerűséggel elnevezett Zoo-jukat. A félvilági hölgyek sem hiányoztak, aminthogy azokat mindenütt feltalálni, ahol a közönség csak valamire való forgalmat alkot és könnyelmű mulatozásra alkalom kínálkozik.

Földalatti vasúton tértem vissza és egy berlini speciális helyen, egyik Aschinger-féle automata vendéglőben megvacsoráztam. Nem tartoznak ezek az előkelő vendéglők közé, de oly számosan vannak, hogy uton-útfélen találkozni velük. Az esti időben különösen nagy sürgés-forgás uralkodik ezen nagyszerű üzletvezetés alatt álló vendéglőkben és nagyszámban látogatják minden társadalmi osztálybeliek, ahol 10 pfennigért félzsemlére helyezett különböző felvágottakat, sajtokat, igen ízletes és mindig kielégítő 30 és 50 pfenniges sülteket, imbiszeket, majd mérsékelt áru süteményeket és 10 pfennigért mindenfajta söröket és más italokat kapni kifogástalan jó és mindenkor tiszta minőségben. Különös előnyük pedig az, hogy nincs ráutalva senki a kiszolgálásra, ki-ki maga szolgálja ki önmagát és miután az étkezéshez minden készen áll, azt rövid  idő alatt   lehet   elvégezni. Hölgyek és urak, de a kevésbé módosak is méltán kedvelik ezeket a vendéglőket, mert olcsók és hygienikusan tiszták, a nagyvárosi forgatag viszonyaiba pedig alkalomszerűen beleilleszkednek.

Ezzel a végső akorddal fejeztem be berlini tartózkodásomat és előbb a szállodába, ahol utipodgyászom készen várt, majd az állomásra mentem, amikor az éjjeli közvetlen gyorsvonattal elindultam Dániába. (...)

(...) Másnap, a kora hajnali órákban a német határállomásra, Warnemündébe érkeztünk, amely kis kikötővárosban vonatunk egy közvetlen a tengerparton levő faalkotmányú hajóágyban reánk várakozó trajekt-hajóra tolatott. Alig vett időt igénybe ez a változás s mialatt a vonat mozdonya visszamaradt és a hajó hátsó részét lezárták, a vasúti kocsikkal együtt immár hajóval folytattuk a két és fél órai időt igénybevevő tengeri utat. Kiszálltunk a kocsikból és a hajó berendezéseit néztük végig, közben észre sem vettük, hogy podgyászaink vámvizsgálaton estek által. Végtelen csendes, nyugodt volt a tenger, a hajó oly simán haladt, mintha nem is a tengert jártuk volna, ami természetszerűleg igen élvezetessé tette az utazást. A hajón való szabad mozgás, kényelem és jó vendéglő nem tették egyébként sem unalmassá az időt, sőt ép ellenkezően, annyira jól éreztük magunkat rajta, hogy amint a dán partok a messziségben láthatóvá lettek, mélyen sajnáltuk, hogy nemsokára véget ér ez a tengeri út. Vizsgáltuk a sírna tengert és a szembejövő hajókat, a vitorlásokat szorgalmas halászaival, majd amint közelebb értünk a partvidékhez, a kikötő különböző jelzéseit szemléltük, amig csak a Prinz Christian hajó dán földön Gjedserben ugyanolyan hajóágyban, mint a túloldalon volt, ki nem kötött. Még a kikötés előtt beszálltunk a vasúti kocsikba, melyeket azután ismét átvonták a szárazföldi sínekre és folytattuk a vasúti utat egész Orehovedig. Ebben a helységben újra az Alexandra nevű trajekt-hajóra származtattunk át a vasúti kocsikkal együtt és félórai idő alatt áthajóztunk, úgy mint az előbb, Masnedőbe. Megint szárazföldre érve, a vonatot kiegészítették és folytattuk kitűzött utunkat, Koppenhága irányában. (...)

(Folytatjuk)

Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

ELIAS CANETTI: Marrakés hangjai

A Nobel-díjas, a bulgáriai Ruszéban született német nyelvű spanyol író (1905-1994) kalandos élete során eljutott bár Svájcba is, s Zürichben van eltemetve, 1954-ben utazta be Marokkót, ennek hatására hagyta ránk egyetlen útirajz gyűjteményét, a Marrakés hangjai címűt, amely az arab világ hangulatáról, egzotikumáról nyújt hiteles, írói látképet. A kis kötet több helyről is letölthető, többek között a MEK is számon tartja, gyűjteményünkben föltétlenül helye van az egyik fejezetnek.


HÁZAK CSÖNDJE S A NÉPTELEN TETŐK

Idegen várossal ismerkedve jó, ha van az embernek egy külön helyisége, ahova elvonulhat, mikor az új és érthetetlen hangok zűrzavara terhessé válik. Csöndes szoba legyen, és ne lássa senki, mikor oda menekülök, sem mikor távozom. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy zsákutcában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, és kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne hallja.
Belépek a ház hűvösségébe, és becsukom magam mögött a kaput. Sötét van, egy pillanatig semmit sem látok. Mintha vak volnék én is, mint azok ott kinn a tereken, utcákon. De hamar visszanyeri az ember a szeme világát. Látom az emeletre vezető kőlépcsőt, és odafent a macskát. Maga a megtestesült csönd. Erre vágytam, hálás vagyok neki, hogy él. Lám, halkan is lehet élni. Enni kap, anélkül, hogy napjában ezerszer Allah nevét kiáltaná. Nem nyomorék, és arra sincs szüksége, hogy megadja magát egy szörnyű sorsnak. Lehet, hogy kegyetlen, de hallgat róla.
Föl és alá járok és belélegzem a csöndet. Hová tűnt az éktelen hajsza? A rikító fény, a rikoltó hangok? A száz és ezer arc? Ezeknek a házaknak ritkán van utcai ablakuk, néha egy sem; mind az udvarra nyílik, az udvar pedig az égre. Csak az udvaron keresztül van jótékony és laza kapcsolatunk a külvilággal.
Föl lehet azonban kapaszkodni a tetőre, ahonnan egyszerre látható a város valamennyi lapos háztetője. Síkokból összeálló kép, mintha elnagyolt lépcsőfokokból épült volna. Azt hinné az ember, akár végigsétálhat a város tetején. Még az utcák sem jelentenek akadályt, nem is látni őket, szinte elfelejti az ember, hogy vannak. Az Atlasz hegyei közelien ragyognak, és az Alpok láncolatának vélhetné valaki, ha nem volna annyival vakítóbb a napfény, és nem pálmák borítanák a város felőli lejtőket.
Az itt-ott kimagasló minaretek nem templomtoronyra emlékeztetnek. Karcsúak ugyan, de nem csúcsban végződnek, hanem az alappal egybevágó tetőerkélyben, amely a minaretek fő része, onnan szólítják a hivőket imára. Inkább emberhang lakta világítótornyoknak tűnnek.
A háztetők fölött fecskék hada tanyázik. Város a városban; csakhogy amilyen lassú minden az emberek utcáin, olyan gyors itt. Sosem pihennek ezek a fecskék, nem is tudni, alszanak-e egyáltalán, nincs bennük se tunyaság, se méltóság, se fenség. Röptükben rabolnak, s a néptelen tetőkre valahogy úgy nézhetnek, mint győztesek a meghódított földre.

A tetőkön ugyanis nem mutatkozik senki. Azt gondoltam innen majd mesebeli asszonyokat láthatok, benézhetek a szomszédos házak udvarába, megleshetem az életüket. Mikor első ízben mentem föl a barátom házához tartozó tetőre, tele voltam várakozással, és amíg tekintetem a távolban járt, a hegyeken, meg volt elégedve, éreztem, büszke rá, hogy ilyen szépet mutathat nekem. De nyugtalanná vált, mihelyt ráunván a messzeségre, kíváncsiságom közelebbi tárgyat keresett. Rajtakapott, amint egy pillantást vetettem a szomszéd ház udvarába, ahonnét örömömre női hang és spanyol szó ütötte meg a fülem. 
– Ez itt nem szokás – mondta. – Nem szabad. Többször is figyelmeztettek rá. Tisztességes ember nem törődik azzal, ami a szomszéd házban történik. Illetlenség. Már a tetőn mutatkozni sem illik, különösen férfiaknak nem. Mert néha az asszonyok kimennek a tetőre, s nem akarják, hogy megzavarják őket.
– De hisz sehol egy asszony.
– Lehet, hogy valaki meglátott minket – vélekedett a barátom. – Rossz híredet kelthetik. Utcán sem szabad lefátyolozott nőt megszólítani. 
– És ha nem tudom az utat?
– Megvárod, míg arra jön egy férfi.
– A saját tetődre azonban csak ki szabad ülnöd? Nem a te hibád, ha valakit meglátsz a szomszéd háztetőn. 
– De el kell fordítanom a tekintetemet. Hadd lássák, hogy nem érdekel. Most is éppen feltűnt mögöttünk egy nő. Egy öreg szolgáló. Sejtelme sincs róla, hogy észrevettem. De már el is tűnt. 
Arra sem maradt időm, hogy megforduljak. – A tetőn tehát kevésbé vagy szabad, mint az utcán?
– Úgy van – válaszolta. – Senki se akar a szomszédai előtt rossz hírbe keveredni.
Néztem a fecskéket, és irigyeltem őket, amint gondtalan elhúznak három, öt, tíz, háztető fölött is egyszerre.

(Széll Jenő fordítása)

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (3)

/Részletek/

Szövődtek lassan a hazai szálak is, és bizonyára jólesett neki, hogy az akkori vadásztársadalom, élén Bársony Istvánnal, szinte kivétel és fenntartás nélkül, tudományos vonalon is a legnagyobb magyar természetkutató vadásznak ismerték el. (A “kivétel"-re nem érdemes szót vesztegetni, hiszen közismert Tömörkénynek, a nagy magyar írónak az a mondása, hogy a “világon nem csak sajt, de kukac is van".) Általában a magyar vadászok és természetkutatók Kittenbergert már régebben is számon tartották, ha nem is mind azzal a mértékkel, amit feltétlenül megérdemelt volna. Be kell azonban ismernünk azt is, hogy Kittyt tartózkodó és nehezen megközelíthető egyénisége sokáig olyan homályban tartotta, hogy munkásságát teljes egészében csak a beavatottak ismerték és értékelhették. Nem tudjuk, első levele mikor érkezett meg indiai hadifogságából, de a Nimród képes vadászújság 1917 novemberében emlékezik meg róla először, és az egész újságot neki szenteli. “Egy magyar Afrika-vadász angol hadifogságban – írja Kerpely Béla. – Ki ne hallotta volna hírét Kittenberger Kálmánnak, a legbátrabb magyar vadászok egyikének, aki élete java részét Afrikában töltötte, a minden nagyvad-vadászok álmát képező afrikai sztyeppeken. Az afrikai vadonok királyai, az oroszlán és tigris (?), a Nílus lomha ősállata, a víziló, a rettenetes vadbivaly, a leopárdok és az afrikai dzsungel megszámlálhatatlan fenevadjának vadászata volt eleme a mi kedves Kittenberger barátunknak. Ott érezte jól magát, közéjük vágyott mindig, ha néha-néha hazajött látogatóba Budapestre. Ott érte a háború is Ugandában sajnos. Sokáig nem tudtunk semmi biztos hírt Kittenberger felől, míg végre levél érkezett tőle a messze idegenből, ellenséges földről. Az angolok a háború kitörésekor elfogták, és Indiába, Ahmednagarba vitték, ahol internálták. Panaszos volt ez a barátilag írott levél. A «kedves», «művelt» angolok úgyszólván kirabolták a szegény magyar vadászt. Elszedték mindenét, megfizethetetlen értékű trófeáit, gyűjteményeit, drága fegyvereit, fényképezőgépeit és minden felszerelését. A művelt ángliusok dicséretére legyen mondva, Kittenbergert a többi magyar, osztrák és német alattvalóval egyetemben egy szöges drótkerítéssel körülkerített területen tartják Ahmednagarban, a szó szoros értelmében vett rabságban. Micsoda élet lehet ez a rabság egy olyan embernek, aki egész életét kint töltötte a szabad természet ölén? No de reméljük, vége lesz már egyszer ennek a háborúnak is, és hosszas rabságot sínylődött magyar vadásztársunkat igaz örömmel ölelhetjük majd ismét szívünkre jó erőben és egészségben. Mai számunkat Kittenbergernek szenteljük. Tudatjuk Kittenberger Kálmán pontos címét is. Ha akad olvasóink között ismerőse, írjon neki pár sort."

Kik írtak a hadifogolynak, azt már nem lehet felderíteni. Valószínűleg többen, de Kitty csak dr. Schmidtről, az entomológiai osztály vezetőjéről emlékezett meg, “a jó Tóni bácsiról", aki angol szótárból írt neki meghatóan kedves leveleket. Hozzátartozóinak írt leveleiből pedig egyetlen darabot sem lehetett felkutatni, de egyik unokaöccse pontosan emlékszik arra a levélre, amelyet apjának írt, amelyben “Mister Komisz Bánásmód"-ot és “Mister Rossz Ellátás"-t üdvözölte. A Nimród képes vadászújság tehát megemlékezett a “legbátrabb magyar vadászok" egyikéről, bár szerettem volna hallani, hogy Kittenberger Kálmán mit mondott Kerpely Bélának az afrikai “tigris"-ről, amikor legközelebb találkoztak? Afrikában ugyanis nincs tigris. S ezt egy vadászlap szerkesztőjének mégiscsak illett volna tudnia... És meg kellene azt is kérdezni a Nimród szerkesztőségétől, sőt az akkori Magyar Nemzeti Múzeumtól, hogy ezen honfibúval eltöltött levélen kívül mit tettek Kittenberger Kálmánért? Válaszoljon erre talán Kittenberger Kálmán egyik könyvének előszavával:

“...és nagyon bántott az elhagyatottságom. Az «összmonarchia» minden nemzetiségéből való hadifogoly kaphatott otthonról könyveket, csak a magyar nem. Ezt nem az angolok akadályozták meg, hanem a K. u. K.cenzúra, amely a magyarokat csak a rohamcsapatokban tartotta kívánatos anyagnak. A «mi» cenzúránk buzgalma annyira ment, hogy még egy magyar nyelvű imakönyv sem tudott eljutni a messze Indiában sinylődő magyar hadifoglyokhoz. És nagyon fájt az is, hogy legelső kultúrintézményünk, a Magyar Nemzeti Múzeum vezetősége sem törődött hadifogságban sínylődő megbízottja sorsával."

Szóval: nem tettek semmit! Sem a Nimród, sem a Múzeum – pedig tehettek volna, mert nem az angolok akadályozták meg, hogy Kittenberger Kálmán csomagot, de legalább pár magyar könyvet kapjon, hanem a császári és királyi cenzúra. És ehhez a cenzúrához utat kereshetett volna a Múzeum a magyar kormányon keresztül, és nem nagy megerőltetésébe került volna a Nimród vadászlap szerkesztőségének sem, hiszen istenítője és kiszolgálója volt az osztrák főhercegeknek és az egész arisztokráciának is. Ezeknek pedig egyetlen szavukba került volna, hogy a cenzúra ijedten engedelmeskedjék. Egy ilyen egészen lényegtelen kérést nem is tagadtak volna meg. De a Múzeum hallgatott, Kerpely pedig “hazafias" levelet írt a magyar vadászokhoz, hogy ők is írjanak levelet... Ezenkívül nem történt semmi, és igazán nem rajtuk múlott, hogy Kitty hazakerült, sőt 1920 pünkösdjén nemcsak ágy-, szoba-, de “háztulajdonos" lett Nagymaroson, Kovács Ödön családja jóvoltából. Ez a ház, a szeretet, ami körülvette, a barátok ösztönző jóindulata adta meg azután az alapot, és most már ő is biztonságban érezte magát. Óvatos aggályosságát levetve mozgolódni kezdett valami után, ami állandó megélhetést jelent, de egyúttal “szakmába vágó" feladat is. Írásai egyre szélesebb körben jelentek meg, neve egyre ismertebb lett, csodálói és tisztelői tábora egyre nőtt, és egészen biztosan nem
ő vetette fel a kérdést, hogy az egyik vadászújságot miért nem ő szerkeszti, hiszen minden reálisan gondolkodó magyar vadász világosan érezte, hogy zoológiái tudása és vadászmúltja mellett mégmegközelítőleg sem jöhet senki más számításba Magyarországon. Ezt hangoztatta elsősorban a magyar vadászirodalom megteremtője és országosan tisztelt mestere, Bársony István is, úgyhogy végre 1920 szeptemberében a Nimród képes vadászújság már úgy jelent meg, hogy – Szerkeszti: Kittenberger Kálmán. 

Nagy nap volt ez és fordulópont egész életében, de nem olyan nagy,hogy Kittenberger Kálmán egész életstílusán egyetlen millimétertváltoztatott volna. Maradt, aki volt: hűséges barát, a szűkre szabott, abszolút tudományos vadászirodalom puritán művelője, és szerény, de legyőzhetetlen harcos minden természetrajzi csodabogár és minden édeskésen “vadászias" nagyotmondás ellen. Már a rövid beköszöntő is ígéret, hogy a múlt sokszor ifjúsági nívójú és személyi kultusztól csepegő vadászújságjának vége, és az új kormányos nem hajlandó a hazai vizek délibábos pocsolyáin személyi fuvart vállalni. “Ezzel a számmal vettem át a Nimród  szerkesztését – írja a «tiszteltolvasónak» –, és ha viszonyaink megjavulnak, s a papírínség és más nyomorúságunk részben is megszűnik, úgy minden erőmmel azon leszek, hogy lapunk a külföld első vadászújságjaival is felvegye a versenyt..." És ez így is lett! Kínkeserves, rostáló, ellenségszerző, nehéz, küzdelmesévek után, de így lett.

A háború alatt lehetetlen volt pénzt küldeni neki, és így kénytelen volt adósságokat csinálni. Halála után ezeknek az adósságoknak fejében potom áron elárverezték odakint a maga nemében páratlan gyűjteményt, amely így a Nemzeti Múzeum számára elveszett. Pedig alig egypár száz tallérról volt szó, amelyet Kovács Ödön rendes körülmények között – mint mondani szokták – a mellénye zsebéből is kifizetett volna. A Magyar Nemzeti Múzeum akkori vezetősége nem mutatott semmi agilitást, pedig – azt hiszem – nem került volna sem különösebb fáradságába, sem sok pénzébe, hogy ezeket a természetrajzi kincseket megmentse. Kovács Ödönből senki sem nézte volna ki a vakmerő, semmiféle veszedelemtől vissza nem rettenő utazót. Vékony, cingár ember volt, de szívós, mint az ostorszíj, s minden fáradságot, minden nélkülözést elviselt.Mint az afféle vándor-bogarász-madarász, szűkszavú ember volt, akinek csak ritkán oldódott meg a nyelve, és csakis akkor, ha a társaság kedvére való volt. Egy ilyen alkalommal mondta el, hogy amikor a Gallaföld ismeretlen részein gyűjtött, leverte lábáról a láz. A betegséget semmibe vevő ember eszméletlenül feküdt tábori ágyán, úgyhogy személyzete azt hitte, hogy a fehér ember végét járja. Pedig a négerek nagyon félnek, hogy a hatóság majd felelősségre vonja őket, ha gazdájuk közben meghal, így aztán szépen megszökdöstek tőle egymás után. Leghűségesebb emberének azonban nagyon fájt volna, ha gazdája elpusztul, s így elhatározta, hogy felkeresi a jó napi járóföldre levő missziót, és majd onnét hoz segítséget.Elgondolását tett követte. Félrebeszélő gazdája számára ott hagyott egy«girba» (kecskebőr tömlő) vizet, ráakasztotta a saját nyakáról levett, vadállatoktól védő «davá»kat (varázsszer, amulett), és aztán hajrá! A szegény, magára hagyott beteg egyszer csak arra eszmélt fel lázálmából, hogy a sátorajtó széjjelnyílik, és belép hozzá egy magas, fehér köntösbe öltözött, ősz hajú, lobogó fehér szakállú valaki. Delíriumában azt hitte: íme, lelke már elhagyta ezt a szomorú sárgolyóbist, és felszállt a boldogabb vadászmezőkre, hiszen itt áll előtte a mennyország kapusa, ámbár kulcs nélkül...– Szent Péter!... – nyöszörgött fel magyarul, de azután ráeszmélt, hogy a Nagy Portás talán nem tud magyarul... s így szépen «Laudetur Jesus Christus, Dominé»-val köszöntötte. És csak akkor ébredt a valóságra, amikor a missziós páter jó elzászi franciasággal hogyléte felől érdeklődött, és mindjárt kezelésbe is vette.

A dolog úgy történt, hogy a hűséges ember alig félórás nyargalás után találkozott a «fehér atyák» éppen körúton levő főnökével, aki messze földön híres ember volt mint a bennszülött törzsek legjobb ismerője, egyszersmind kitűnő orvos, aki ugyan fiatal ember volt, de a Danakilföld hamar megfehéríti a fehér ember szakállát. Különösen az ilyen emberét,aki sok olyan éjszakát élt végig, hogy inkább az ment csodaszámba, hogy még élt, mint az, hogy megőszült.A páter azután a misszióba vitette a kiváló tudóst, ahol hamarosan talpraállt. Kovács Ödön utolsó abesszíniai útjáról már hazakészülődött a háború befejezése után, amikor szabad lett az út számára. Meggyötört testén azonban megint erőt vett a láz, s – úgy látszik – ekkor már nem voltsegítség a közelben, így azután azt sem tudjuk, milyen körülmények közötthunyta le szemét örökre Etiópia állatvilágának nagy kutatója."Az új szerkesztő tehát azzal indult, hogy eltemette a múltat, eltemette bajtársát, és ígéretet tett arra, hogy amint a viszonyok engedik, olyan tudományosan szerkesztett szaklapot ad a magyar vadászok kezébe, amely a külföld bármely vadászújságjával felveszi a versenyt. Igaz, hozzátette,  “...ha viszonyaink megjavulnak...", de ezek a viszonyok egyelőre nem igen akartak megjavulni. Valami azonban mégis történt, ami út volt a nagyon távoli cél felé. A Nimród családja, írógárdája megváltozott. Lassan változott meg, az igaz, de a tisztulás megindult. Egyesek kimaradtak... és újak érkeztek. Kittenberger személye szinte személytelenül is a lap színvonalát jelentette, amelyből majdnem magától hullott ki minden dilettantizmus, minden személyes dicsvágy, minden hatalmi törekvés és “kérlekalássan" protekció. Ez a nyesegetési művelet nem volt egyszerű, és nem is lehetett gyors. A megsértettek – természetesen – az amúgy is ellenséges másik vadászlaphoz pártoltak, abban a balga és bosszúvágyó hitben, hogy “lássa a híres afrikai, mire megy nélkülünk", és nem vették észre, hogy távozásuk milyen nyeresége lett Kittenberger lapjának. Nem lehetett persze azt mondani, hogy egyszerre új szelek fújtak. Erről nem is lehetett szó, hiszen ebbe beletörött volna az afrikai bicska, de mozdult valami, mint amikor az alkonyi szél elindul az erdőből a tarlókra. Az igazi értékek közül senki sem hagyta cserben Kittenberger Kálmánt, és most nagy nyereség volt a nem vadász, de tudós madarászok, zoológusok, őslénykutatók, ballisztikusok, fegyver- és lőszerszakértők jelentkezése is. Ezek többnyire barátok voltak, és – természetesen – ingyen írtak a lapnak. Hiszen az eleinte öt-hatszáz példányban, a legrosszabb papíron megjelenő lap éppen csak hogy önmagát és szerkesztőjét tudta eltartani. De ment! Kezdett feltisztulni a látóhatár, javulni a papír, nőni az előfizetők száma, összeverbuválódni az a társaság, amely szakmai, tudományos és irodalmi szempontból is a legjobbat jelentette. A gyomlálás azonban nehéz és kényes munkát jelentett, mert éppen a “határesetek" voltak azok, amelyeket inkább ösztönösen, mint valamilyen mértékkel kellett felmérni. A kéziratok egy részét nyugodtan vissza lehetett adni, hogy: “reméljük, fog még közölhetőt írni". Ezek ugyanis elfáradtak az új szerkesztő meredek létráján... Egy részükkel azonban kísérletezni kellett, hogy “hátha kinövi magát", ezeket meg kellett fejelni és talpalni, és ezt a munkát végezte sok türelemmel és szeretettel dr. Katona János, Kittenberger Kálmán nyugalmazott tanítóképző-igazgató bátyja. Jánoskának (így szólítottam, mert szerettem) csak a szíve volt nagyobb, mint a tudása, és ritkán égő, kurta pipáját szopogatva, félnapot is eltűnődött egy-egy kézirat felett, amíg vagy sóhajtott egyet, és nekifeküdt a jó anyagból készült, de rémségesen elszabott ruhát – azaz írást új formába önteni, vagy még nagyobbat sóhajtott, és írt valami szépet és megnyugtatót, ami talán jobban esett a jelöltnek, mintha írását közölték volna. Katona János egyébként – később – novellákat is írt a Nimródba, s ezek a novellák – ahogy mondani szokás “a legkényesebb irodalmi igényeket" is kielégítették. A magyar nyelv tündöklő hajlékonysága, meleg ember- és állatszeretet, a mindennapi dolgok fölé emelkedő és derűs megbocsátás volt ezekben az írásokban, amelyekből sosem lettek merev és habarcsban dús irodalmi paloták, csak kis házak a “nagy Duna mentében", Léva környékén vagy a Kiskunságban, amelyeket majd száz év múlva lefényképeznek, hogy lám, egyszerű eszközökkel és a csend birtokában milyen nagyszerűt és maradandót alkothat egy Ember. Bevallom, én is visszakaptam két félig szak-, félig elbeszélő írásomat, és – mélyen meg voltam sértve. – Én közöltem volna – mondta János –, mert azért... ugye... elmentek volna... de Kálmán nem akarta. Azt mondja, hogy rád vigyázni kell, hiszen olyan szépen indultál... Kálmán az ilyen kényes ügyeket rendesen Jánosra bízta, mert tudta, hogy Jánosra haragudni nem lehet, hiszen elpirult, amíg az orvosságot beadta, és jobban szenvedett, mint a szenvedő alany. Jánoskát végül is meg kellett vigasztalni, s közben az ember tökéletesen elfelejtette saját sérelmét. Utána azonban jött a szívbéli bosszú, és úgy kikészítettük a nemes szerkeszt őt és oroszlánvadászt, hogy azonnal visszaköltözött volna Afrikába, ha – hallja. Szerencsénkre: nem hallotta, de én elkértem a kéziratokat, és beküldtem egy kimondottan szépirodalmi képes hetilap szerkesztőségébe, és azonnal közölték is. A két lapot azután alkalomadtán odatettem a szerkesztőségi asztal vegyes-saláta gyűjteményére, és vártam a bocsánatkérést. Kálmán mosolygott, de elolvasta újra mind a kettőt, aztán eltolta magaelől a nevezetes írásműveket.– Nincs szemük azoknak, akik ezt közölték – mondta. – Ez nem te vagy! És fülük sincs. Ez nem a te hangod. Tedd el, és egy év múlva letagadod. 

Kittenberger síremléke

Milyen igaza volt! Nem is egy év múlva, valamit kerestem, és kezembe került a két elbeszélés. Megdöbbentem. Olyan rossz volt mind a kettő, hogy azonnal begyújtottam velük, de Kálmánnak megmondtam: – Igazad volt, Kálmán... Mosolygott. – Pedig Jánossal még össze is vesztünk rajta...– Csodálom, hogy János nem vette észre – mondtam. – János – nevetett –, János még rosszabbnak tartotta, mint én, de azt mondta, hogy téged nem szabad megbántani... Ilyen volt tehát a rostálás még a legjobb barátokkal szemben is, nem lehetett tehát más mértékkel mérni a kívülállók írásait sem, mint ahogy saját, rendkívül tömör stílusában sem volt legfontosabb az irodalmi szint, hanem a feltétlenül megbízható meglátás, tudás, tudományos alaposság és olyanokra való hivatkozás (az összehasonlításokban), akiknek kutatási eredményeit az egész világ elismerte. Persze rendkívül nehéz volt a hazai “nagyságok" egy-egy félig sült, nehézkes, idejétmúlt “művét" visszautasítani, és olyanokét is, akik a hivatal és rang trónusáról veszedelmesen visszaüthettek volna. Nem a személyekre – persze –, hanem a lapra. Ilyenkor verejtékes tanácskozások folytak a “húzás", az “átalakítás", a“megszelídítés" mértékét és lehetőségét illetőleg, de bizony sokszor az émelyítő gombócot le kellett nyelni. Kálmán ilyenkor tajtékzott, János hallgatott, és nem gyújtott rá folyton kialudt pipájára, mert a levegő talán felrobbant volna. Végül is nem lehetett tovább várni, mert megjelent a szedőmester, és a “főszerkesztő" úgy nyújtotta át a nevezetes ember nevezetes kéziratát, mint valamely piszkos tárgyat, amelyen még illetlen rajzok is vannak. Ezek a közlemények is ritkultak azonban azokkal a gyermekded fényképekkel együtt, amelyek egy-egy jómódú család magánszórakozásairól adtak hírt, lovakkal, kutyákkal, délceg hajadonokkal és szikár erdőőrökkel, akik láthatólag életük legnagyobb dicsfényében mosolyogtak az úrnő által lőtt őzbak társaságában. A Nimród ekkor már olyan színvonalat képviselt, amely túl magas volt a magánügyek érdektelen kiszolgálására, és mindenkinek éreznie kellett, hogy nem óhajt az emberek szórakoztató vadászgatásaival foglalkozni. Nem érdekli a társaság, amely szokvány keretek között meglőtt ötven nyulat, hanem kizárólag a Vad érdekli, összes biológiai ismereteivel, a Vadászat érdekli, különleges és fejlődési lehetőségeivel, a fejlődő fegyvertechnika érdekli, a vadszaporítás és az a megfontolt vadászati “politika", amely azután meggyőzte az illetékeseket, hogy a vadászat elsősorban nem szórakoztató és kisajátított sport, hanem elsősorban nagyon komoly termelési és nemzetgazdasági ág, amelynek elhanyagolását egy ilyen kis és szegény ország nem engedheti meg magának! Emellett természetesen egy-egy novella – többnyire jó novella – enyhítette a szakcikkek szabatos szárazságát, és kiegészítésül a“Különféle" rovat érdekes megfigyelései következtek madárvonulási adatokkal, biológiai – esetleg –, még el nem döntött furcsaságokkal, és olyan állatfajok megjelenésével, amelyeknek előfordulása kétes volt Magyarországon, vagy egészen újdonság. Ezeknél a híreknél azután kíméletlen rostálás folyt, hiszen Kittenberger zoológiai tudása páratlan volt, és nemcsak hogy lapjában nem volt helye a mesének és fantáziának, de még a napilapok “csodabogarait" is megfelelően “kikészítve" tálalta olvasóinak. Természetesen előfizetője és többszörös olvasója voltam a lapnak magam is, hiszen erdei életemben, hosszú, magányos téli estéken annyiszor elolvastam a Nimródot, hogy bátran és jelesen vizsgázhattam volna belőle, ami előző vizsgáimmal szemben kellemes változatosságot jelentett volna.És semmiképpen sem gondoltam arra, hogy egyszer majd ennek a vizsgának ideje is elérkezik, s a vizsga – vannak még csodák! – valóban jeles lesz. 

– Egy róka jár az eke után – mondta egyszer a traktorosunk –, már meg is dobáltam, mert mondom, hátha veszett kutya; de nem ment messzire, hanem leült a barázdában. Ráfordítottam a reflektort, hát: róka! Gyün a gép után, aztán kapkodja az egereket... A traktoros legény nem volt költő, jól ismertem. Az a fajta ember volt, aki még felkérésre sem hazudik; az a fajta, akikből a kevés szavú, tiszta szemű öregek lesznek – ha megérik –, de a hír egy kicsit mégis lehetetlennek látszott. Elkéstünk abban az évben a szántással, mert nem volt eső, s a tarló olyan volt, mint a beton, hát ment a traktor éjjel is. Egymásra tördelte a barázdákat, és kiforgatta az egereket, amelyek a szárazságban milliószámra szaporodtak, és mérhetetlen kárt okoztak. Ezeket szedte a róka szorgalmasan... Ha igaz! – gondoltam, és kimentem megnézni azt a legendás rókát. Hát, igaz volt! Az a csattogó, hörgő, dübörgő gép zajt és fényt okádva taposta maga alá a sötétséget, csendet és éjszakát, és mögötte harminc lépésre jött a róka, és szépen összeszedte a fészkükből kiforgatott álmos egereket. És – látszólag – nem félt egy cseppet sem. Ha fordult a gép, leült a fenekére, mint a kutya, betartotta az illendő távolságot, s elindult újra, ha ez a távolság biztonságos lett. És ha akkor valaki meglőtte volna ezt a rókát, hát alighanem elővettük volna a legnagyobb franciakulcsot, helyreigazítani az illető eszekerekét, mert a rókát egyhangúlag munkatársnak, sőt barátnak éreztük, aki nekünk dolgozik. Ezen gondolkoztam hazafelé menet, és eszembe jutott a vadászkönyvek ezerféle jó tanácsa, amely mind ennek a szegény rókának kiirtásáért íródott, tekintet nélkül mezőgazdasági hasznára, mintha csak szelíd vadászok és “vérszomjas" rókák lennének a világon. A haszonról és a segítségről, amit a szántó-vető embernek adott, szó sem volt, vagy ha volt, ez csak mellékesen történt. És ezekben a könyvekben és vadászlapokban nem a róka ésszerű gyérítéséről volt szó, az ember által megbolygatott természeti egyensúly helyreállításáról, hanem olyan kíméletlen és embertelen pusztításáról, amely nem számolt sem a tudományos tényekkel, sem a reális mérlegeléssel, mintha ezen vadászati írók kezét kizárólag a gyilkolás és pusztítás démona vezette volna. Csapda, verem, tőr, méreg, horog, különféle gázokkal való lefojtás a lyukban, és természetesen a vadászat különféle nemei, amelyekben nem volt utolsó az a csodálatos ötlet sem, hogy a sörétszemeket kell sztrichninnel bemérgezni, mert így bármilyen messziről és csak egy szem sörét éri is a szegény rókát – kampec. Ettől aztán végképp felfordult a gyomrom, s “tollat ragadtam" – ahogy mondani szokás –, hogy a traktoros róka történetét megírjam a Nimród  
vadászújság számára, amelynek szerkesztője akkor már Kittenberger Kálmán volt. – Ha közli, közli, ha pedig a papírkosárba dobja, ám dobja. A pár soros írást azonnal hozta a lap, de hozott a posta egy levelet is, amelyben a világ egyik legnagyobb vadásza, a legendás hírű oroszlánvadász és természetkutató teljesen igazat adott nekem, és kért, hogy írjak, írjak, mert ez a pár sor olyan jól van megírva, hogy nyitott kaput mutat azon végtelen térség és szépség felé, amelynek neve: Irodalom.
Ő, egyedül ő jelölte meg nekem az utat, amelyre akkor ráálltam, s ballagok rajta ma is, szívemben a hála melegével és a múlhatatlan szeretet rőzsetüzével. Írni kezdtem...

FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (2)

/Részletek/

Afrika térkép, 1891

Az expedíció 1914 januárjában indult el, tele reménnyel és bizakodással, hogy nemcsak csodálatos gyűjteménnyel, de gazdagon is térjenek vissza. Kovács Ödön közben Berlinben járt fegyverekért, sátrakért és egyéb trópusi felszerelésekért, és ott szerezte be azokat a szükséges fotókellékeket, amelyeket Budapesten nem lehetett megkapni. A hajó Dzsibutiban kötött ki, és a kétnapos, eleinte emésztően forró, majd a pálya emelkedésével egyre kellemesebb klímájú utazás után az eukaliptuszerdők karéjában feltűnt Etiópia fővárosa: Addisz-Abeba. Erről a második útról megmaradt levelei egy darabig beszámolnak az útról, de 1914 vége felé megritkulnak, s 1915-ben már csak kerülőúton írhat családjának, hiszen körös-körül ellenséges gyarmatok vannak, és megszakad levelezése Kittenbergerrel is, akiről gondolhatja, hogy hadifogoly lett. Utolsó, valóban legutolsó levelét 1915. december 24-én írta.

A hajóútról 1914. január 24-én, majd február 6-án Port-Szudánból levelet ír, amelyben nagyon elégedett Gajdáccsal és Dörflingerrel is, mert már az úton kialakul közöttük az ilyen úthoz szükséges összhang és jóviszony. “Úgy látszik – írja haza –, jól válogattam össze ezt a kettőt. A fotográfus (amikor nem eszik) olyanokat mond, hogy majd a tengerbe dőlünk a nevetéstől, hogy ezek a nagyképű angolok nem tudják mire vélni derültségünket. Szerencsére a fotográfus többnyire eszik, az egész étlapot végigeszi... ami szinte lehetetlenség, s ilyenkor alig várjuk, hogy mondjon valamit, újra megbotránkoztatva ezeket a bádog mistereket és söprűnyél misseket. Kittynek is írtam Ugandába, végleg lemondva Kongót, azaz nem egészen végleg, mert itt semmit sem tudhat végleg az ember."

Dzsibutiban szállnak partra, Francia Szomáliában, s ennek Gajdács örül a legjobban, mert később a tenger kissé “mozgalmas" volt, s ezt nem bírta. 1914. április 2-án ír újra Kovács Dire-Dauából.

“Megváltozott itt két év alatt sok minden. 231 km-en kiépült a vasút, és kinézhettünk a vonat ablakán a hosszú Aszabot útra, ahol két éve tönkrement a karavánunk. Különös érzés volt visszaemlékezni erre a szomjhalállal küszködő útra, amelyet akkor egy hónap, most pedig tíz óra alatt tettünk meg. Hararba érve ott találtuk Senigoff régi barátunkat, aki csupán barátságból elkísér bennünket. «Fizetése» a koszt (ha lesz) és egy nyerges öszvér (ha nem döglik ki alóla). Senigoffnak nagy hasznát látom majd Godjamban és Gondarban, mert az ottani törzsfőnökökkel jóbarátságban van. Neki ajándékoztam a panama kalapom, mert az övét mindennek lehetett nézni, csak kalapnak nem. Amikor azonban Addisz-Abebába értünk és Fitaurari Siffari főnöknél látogatást tettünk, a kalap úgy megtetszett neki, hogy Senigoff kénytelen volt odaadni. De előbb vettünk rá egy széles, piros szalagot. Ez a szerencsétlen Siffari másnap «udvari» ebédre ment, fején a kalappal, s egy «vérbeli» herceg azonnal elvette tőle. Lehet, hogy holnap a császár, Lidzs Jassu (Jézus fia!) díszeleg benne, én pedig vehetek két új kalapot. Egyet a főnöknek és egyet Senigoffnak. Kitty írt Ugandából, hogy menjek, mert rengeteg a madár és a vad, őt már majdnem felöklelte a bivaly, végül is agyonlőtte. Engem biztos felöklelt volna, mert nekem nincsenek kötél idegeim, hát azért menjek Ugandába, hogy felökleljen egy erőszakos marha? Majd írok neki, hogy hátha mégis elmegyek, mert Lidzs Jassu (Jézusfia) ráült az útlevelemre, s anélkül nem mehetek sehová. Menelik temetése csöndben ment végbe, mert az elhalt császárt gyászolni itt olyan udvariatlanság az új császárral szemben, aminek végzetes következményei lehetnek..."

Ettől az időtől június 22-ig nincsen levél, sem Kittenbergertől, sem Kovácstól. Az útlevelet azonban a császári engedéllyel együtt valószínűleg megkapták, amiben nem kis része volt a mozifelvevőnek, ami Gajdács leveléből tűnik ki. Kovács elindult az ország belsejébe a fotográfussal, és Gajdácsot visszahagyta Addisz-Abebában a gyűjtött madarak preparálására, és talán meghagyta a preparátornak, hogy édesanyjának számoljon be az eseményekről, amíg ő olyan helyeken jár, ahonnét postát küldeni nem lehet. Közben ugyanis Lidzs Jassu apját, Ras Michaelt Valló királyává kiáltotta ki, s a császárnak eszébe jutott, hogy a koronázást filmen kellene megörökíteni. Erről szól Gajdács levele Nagymarosra. “Lidzs Jassu kerestette Kovács urat, szerette volna apjának, Ras Michaelnek királlyá koronázását megörökíteni. Adott volna öszvéreket, embereket, élelmet, mindent, de már csak egy hét van a koronázásig, Kovács úr aligha érkezhetik meg Vallóba időre. A fiatal császár, Menelik császár utódja (még ugyan csak trónörökös, de ő lesz a császár) nagyon kedveli a mozit. Múltkor is végignézett egy előadást Terrasnál (ez egy francia szállodás, ahol a szállodában mozi is van), nagy kísérettel. Egy másik alkalommal pedig egyik alkirály ment kíséretével filmet nézni..."

Amíg Gajdács kényelmes preparálás közben ezt a levelet írta, Kovács és Dörflinger lóhalálában közeledtek Addisz-Abebához, hogy eleget tegyenek a császár kérésének, meghallgassák kívánságait, s azonnal induljanak tovább Vallóba, ahova Lidzs Jassu, azaz “Jézus fia" szerint három nap alatt elérnek. Előzőleg azonban felhajtották fél Abesszíniát, küldöncök és lovasok rohantak értük, sőt a császár az egyetlen telefonvonalat is igénybe vette. Kovácsékat a császár olyan pompával fogadta, mintha őket is meg akarta volna koronáztatni. Sebtében elmondta kívánságait, aztán elővezették a császári öszvéreket, és szegény Kovács rendkívül mérgesen és fáradtan, Dörflinger pedig elkeseredetten, de szép kísérettel indulhattak a nagy útnak, amely a császár szerint csak “három nap". Meg is érkeztek Vallóba két hét múlva, s onnét írja Kovács ezt a rendkívül mérges és “erőteljes" hangú levelét.

“Valló, 1914. július 11. Hát itt vagyunk Vallóban, törje ki a nyavalya. De nem három nap alatt értünk ide, hanem tizenhárom alatt! Mit is gondolt az a marha császár, amikor bennünket sürgetve útnak indított? Az út majdnem négyszáz kilométer. A nagy afrikai árkon is keresztül kellett másznunk, s utána még egy legalább 3500 méter magas hegyen, abesszíniai gyorsasággal, ami alatt az értendő, hogy minden nyergelésnél a málhás öszvéreket fél napig szedik össze. Itt már – különben – csak sóért és patronokért lehet vásárolni. A Mária Terézia-tallérért hat darab só-aprópénzt adnak. De mi nem vásárolunk, mert mi cs. és kir. potyafráterek vagyunk. A koronázásról persze elkéstünk. Itt vagyunk most egy rakás ládával Managasától és karavánomtól több mint 400 kilométerre. Négus Michael, a most koronázott galla király öreg ember, nehezen lehet vele valamit megértetni. Talán majd a fia, a császár rábeszéli az újrakoronázásra, hogy lefilmezhessük. De ha meg is koronázzák másodszor a kinó részére, miféle koronázás lesz az! Hiányzik a 15-16 ezres tömeg..."

“Valló, 1914. július 13. Hát ma reggel 8-9 között lemoziztuk Vallóban Michael négust, a vallói királyt. Úgy dirigáltuk szegény öreget, mint egy közönséges boyt. Valóságos «direktor» lett belőlem, meg a birkák réme, mert mindennap küld a király egy szép birkát. Már egész rakomány birkabőröm van. A koronázáson vagy húszezer ember vonult fel. Mindenki nagyon jól akarta csinálni a dolgát, így aztán el is rontották a fölvonulást."

“Valló, 1914. július 16. Tegnapelőtt küldött a király egy rakás szőnyeget a sátramba. Valóságos trónuson ülök. De nagy tekintély is vagyok itten!! Egész nap a sátramban, szőnyegtrónusomon ülve (most is azon írok, azért olyan csámpás a levelem) fogadom az abesszin előkelőségeket. Milyen sokat tudnék írni, ha nem abajgatnának egész nap látogatásukkal az itteni hercegek. Már egész komoly, fenséges pofát tudok vágni, és főúri, abesszíniai módon tudom fogadni őket. Tegnap megint akkora fekete birkát küldött a király, mint egy ökör. Levágni sajnálom, így majd odaajándékozom ceremónia-mesteremnek: Ato Sejfunak, akit Michael király rendelt mellém, amíg országában tartózkodom. A tegnapi nap megint nagyon tartalomdús volt. Reggel a templom udvarán harminc papot meg egy püspököt táncoltattam meg a mozinak. Aztán üzent a király, hogy küldött 500 lovas katonát meg egy csomó tábornokot, rendeztessek velük háborút... Az oroszlánsörényes tábornokok úgy ugráltak és üvöltöttek kívánságomra, mint a parancsolat, és a harcitűzben majdnem legázolták a gépet. Utána egy kivégzésen kellett résztvennünk. Egy asszonyt és egy öregembert végeztek ki. A nyavalyások kövekkel vertek agyon egy embert. Este megint magához hívatott a király, és két gyönyörű paripát ajándékozott, díszes harci nyereggel. A szügyükre királyi pecsét van sütve, ami azt jelenti, hogy amerre járok, a karaván előtt le kell borulni minden halandónak. Nahát, ilyen nagy úr lettem, de pofon is verem az adószedőt, ha hazamegyek. Közben szidom magam, hogy miért kellett nekem idejönni, és mért nem mentem Kittyvel Kongóba, vagy akárhova. Ott is filmezhettünk volna, és nem kellene itt királyosdit játszani. Tavaly decemberben írt levele az ördög tudja hol hányódott, és most a «szőnyegtrónuson» egyszerre rám talált, írja, hogy végszükségben lőtt egy elefántot, amit a kormányzó nem is számított fel vadászjegyére. Az elefánt a fényképezőgép zörgésétől vadult meg; képzelem, mit csinálna a filmgép berregésétől... Döfi (Dörflinger egyszerűsített és magyarosított neve, a gallák adományozták neki) azt mondta, hogy tiszteli-becsüli Kitty urat, de az ilyen elefántdolgot nem szereti... Ő inkább vén királyt filmez, aki nem öklel, nem rúg és nem harap. Mikor aztán elmondtam, illetve felolvastam Kittenberger levelét, amelyben írja, hogy egyik emberét szarvára vette a bivaly, s az utolsó pillanatban tudta csak agyonlőni a súlyosan sebesült ember mellett, Döfi végleg oda döntött, hogy akkor inkább műtermet nyit Addisz-Abebában."

Következő levelét Addisz-Abebából írja Elvira húgának, 1914. július 22-én. Közben Gajdácsot – a közelgő esős évszakra és a kényes madárbőrök feldolgozására való tekintettel – felküldette Marákéba a baráti Tyihinov családhoz, ahol állítólag mindig süt a nap...

Dorflinger Afrika-felvételeiből (1)

“Vallóból éppen csak hogy megérkeztünk. Az utolsó nap elfogott az eső bennünket, a folyók úgy megdagadtak, hogy alig bírtunk átkelni. Egy helyen – már nem is messze  Addisz-Abebától – a mozis szamár, gépestül s a filmes ládákkal együtt egyszerűen elmerült. Miután nagy üggyel-bajjal talpra állítottuk és kihúztuk, a gépből úgy öntöttük ki a vizet, akár egy lukas ladikból. A fotográfus mondta is, hogy ha ezekből a filmekből lesz valami, soha életében nem káromkodik többé, pedig egész úton ez kedvenc szórakozása volt. Felvettünk vagy ezer méter filmet. Amikor ide érkeztünk, azonnal próbahívást csináltunk, ami – csodák csodája!! – sikerült. Úgy látszik, a ládák jól zárnak, a szamár nem sokáig fürdőzött. Most már csak a királyi lovak aggasztanak bennünket! Az úton még csak megjárta a dolog, mert a galláknak kellett etetni őket, de most már nincs abrak, ráadásul még válogatnak is. Egyszóval királyi lovak, a fene egye meg őket. S a szügyükön levő királyi pecsét előtt legfeljebb mi eshetünk hasra. És senki sem akar tisztességes árat adni értük, mert tudják, hogy meg vagyunk szorulva. Pedig maga a szerszámzat vagyont ér. A nagy királyi pompa és jólét után nyavalyás világ ereszkedett reánk. Éjjel-nappal esik az eső, s ez a jó világ még szeptember közepéig tart. Pénzünk nincs, a kosztunk pedig az, amit a bánatos fotográfus kotyvaszt. Amikor visszautaztunk, a határig nagy kísérettel jöttünk, mert a négus saját testőrségét adta kísérőnek, és a határon megható volt a búcsú. A kíséret előkelőbb tagjaival össze kellett csókolóznom, mert így kívánta ezt a szokás, a hűség és szeretet. A hatás megvolt, mert sokan könnyeztek, s az Istent emlegették, hogy «oj-oj Zgihár, Zgihár», vajon mikor látjuk egymást viszont? Ugyanazok az emberek, akik a kivégzéseken legfeljebb ásítottak vagy a talpukat vakarták. Szóval: nehéz itt kiigazodni az érzelmek között... Az utazás alatt Addisz-Abebában a császárt, Vallóban a királyt folyton értesítették szerencsés ide-oda érkezésünkről. Vajon mikor fognak ismét ilyen magas perszónák érdeklődni drága egészségem felől? Csak lennének már készen a felvételek! ..."

1915 karácsonya után a függöny legördült, és nem lehetett tudni, hogy a szereplők mit játszanak, és van-e egyáltalán valaki a színpadon. Dörflinger és Gajdács ekkor már kiváltak az együttesből, s ők is csak annyit tudtak a továbbiakról, amit a feketék hírül hoztak, s ezeket a híreket csak nagy vonásaikban fogadhatjuk megbízhatóknak. 1920-ban Gajdács és DörflingerMagyarországon jártak, s ezeket a híreket mondták el a gyászba borultcsaládnak.Bizonyos csak az, hogy Kovács Ödön 1919 novemberében halt meg, demár azt nem tudjuk, miben. Lehetett ez malária, fekete-vízláz vagy az Afrikára is átcsapott spanyoljárvány – de lehetett akármi más is, mert Afrika ebben a tekintetben is a ködös lehetőségek hazája. Emberei tisztelték főnöküket, akit sosem láttak gyávának, ezért megadták neki a végtisztességet, ami a saját főnökeiknek is kijár. Kőhalmot raktak sírja fölé, a sír mellett összes, személyesen használt tárgyait elégették, amelyekre – hitük szerint – a halottnak a túlvilágon is szüksége lehet. Gyűjteményének nagy része és régebbi naplói azonban Addisz-Abebában voltak, ahova időközben is küldötte a ritkaságokkal megtömött ládákat. Ezek azonban – lényegtelen adósságai fejében – mind “letét"-ben, azaz zálogban voltak, amelyeket halálhírére pár száz tallérért elárvereztek. Ezeknek a páratlan gyűjteményeknek további sorsa is olyan kalandos és tragikus, mint Kovács Ödöné, aki életét áldozta értük. 
Végül is a gyűjtemény egyik fele s a napló egyik fele New Yorkba, a Rothschild-múzeumba került, s ott a fél gyűjtemény meg is van. A fél naplót Rothschild kb. harminc éve a Magyar Madártani Intézetnek ajándékozta, de ez a napló az Intézet minden értékével együtt 1945-ben elégett. A gyűjtemény másik felét a Nemzeti Múzeum Állattárában őrizték, s ez a gyűjtemény 1956-ban égett el, a napló másik felével együtt. Ami mégis megmaradt, az már csak töredék, és semmiképpen nem reprezentálhatja azt az önfeláldozó, hősies munkát, amellyel évek áldozatos küzdelmével össze lettek gyűjtve. Kétségtelen azonban, hogy Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán sorsa egymástól ezer mérföldekre is egy pályán futott, s nem rajtuk múlott, hogy egy hanyatló kornak csak meddő és majdnem ismeretlen hősei lehettek.

Dorflinger Afrika-felvételeiből (2)

És most térjünk vissza a hazaérkezett jó baráthoz, Kittenberger Kálmánhoz, akit Tőry Viktornak végül is sikerült Nagymarosra “előállítani". Igen, ez a helyes kifejezés, mert Kálmán irtózott minden idegen arctól, minden formától, minden társadalmi kötöttségtől, és feleslegesnek is tartotta ezt az utat, hiszen nem tudott semmit szegény barátjáról, és a szomorkodókat semmiképpen nem tudta megvigasztalni. De – valljuk meg – az afrikai klíma és az ötéves hadifogság nem is finomították meg idegeit és felfogását a halállal szemben, amellyel annyiszor szembenézett. Szóval: Kitty nem volt társadalmi lény, és nem volt “csevegő" természetű. Ezek után nem is csodálható, hogy – a kedves fogadtatás ellenére – inkább hallgatott, mégpedig mereven. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért is jött ide tulajdonképpen? ...És ezt valóban nem tudta senki, talán csak a nem is olyan “vak" Sors, mert a háziasszony, aki mindenáron ki akarta húzni a társalgás kátyúba akadt szekerét, csak hogy valamit kérdezzen, azt kérdezte: –...és most hol van a lakása, Kittenberger úr? Kittenberger úr elvörösödött, Tőry Viktor pedig olyan mozdulatot tett, mintha bicskát nyomtak volna az oldalába. Ez ugyanis nagyon kényes kérdés volt. Kitty szerint “megalázó és szégyenteljes", hogy neki – aki tett egyet s mást a magyar tudományos kutatás érdekében, és bőrét naponként vitte a vásárba –, neki nemhogy “lakása", nemhogy “szobája", de még egy saját “ágya"sem volt a milliókkal börzéző akkori Magyarországon.– Ágyrajáró vagyok! – mondta ellenségesen, szemben az egész világgal, még a jelenlevőkkel is, ami ebben az esetben súlyos igazságtalanság volt, hiszen a szívek itt már kinyíltak ez előtt a megbántott, megalázott, kékszemű tudós előtt.

– Nahát, ez nem olyan nagy baj, kedves Kitty – úgy tudom, így szólította a fiam is –, látja ott szemben azt a kis házat? Ödöné volt... ma is úgy van, ahogy hagyta... hát, ha vállalja a Pestre utazás fáradalmait, jöjjön ki, és lakjon ott, mint a sajátjában, amíg csak akar...

Nagy csend ereszkedett ekkor a szobára, mintha a holt fiú végrendelkezett volna, és Kitty még nyögni sem tudott a meghatottságtól.

–... ott maga biztosan jól érzi magát, mert ott pihent szegény fiam is, afrikai útjai után. És még valami! Én ismerem magukat, hogy nem bírnak el semmi kötöttséget, hát vegye úgy, hogy az a ház a magáé, és Afrikában van. Itt vannak a kulcsok... Jöhet, mehet, dolgozhat, tehet, amit akar, senki sem zavarja. És ide sem kell átjönnie holmi udvariassági látogatásra – ha nem akar... Kitty erre talán azt mondta, hogy köszönöm... talán egy egész mondatot is mondott, mindenesetre “kiköltözött". Először “csak úgy vadászosan", egy hátizsákkal jelent meg, és talán be is nézett egy pillanatra Kovácsékhoz, de hosszabb időre semmi esetre sem, mert akkor feltétlenül megmondta volna, hogy a kackiás hátizsák és tartalma, körülbelül egész “vagyonát" képviselik. Jött és ment tehát Budapest és Nagymaros között, óvatosan és gyanakodva, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha ő bármiféle jogot formálna a kis házra, és visszaélve a jósággal, állandó letelepedésre gondolna.Ez a gyanakvás és a dolgok aggályos mérlegelése még Afrikában ragadt rá, az első idők szörnyű küzdelmeiben, amikor egyszerre kellett megküzdenie az idegen klímával, a betegséggel, emberekkel, állatokkal, elhagyatottsággal és szegénységgel. Ott ugyanis nem a lévai szelíd erdők susogtak és a kakukkszavú domboldalak zárták be a határt; nem a Perec-patak vizecskéje csörgedezett, nem a zsombékos tavacska titokzatoskodott két-három vadrécével és pár nádirigóval. Ott nem a róka volt a “nagy" ragadozó és a szelíd őz a “nagy vad"... nem, mert ott minden végtelen volt gyönyörűségében és borzalmásságában egyaránt. Sokat, nagyon sokat adott Afrika annak, aki el tudta tőle venni, de mindent elvett attól, aki nem vigyázott minden lépésére, és nem mérlegelte előre minden mozdulatát. És különösen neki kellett kínosan latra tenni minden eshetőséget, minden patront, minden szem kinint és minden csepp teát, mert mindig egyedül volt, és ha itt-ott váratlan segítséget is kapott, számítani soha nem számíthatott senkire és semmire. Kiköltözése átmenetinek látszott, bár néha napokig nem bújt elő, s hogy ilyenkor mit csinált, ki tudná azt megmondani? (Átnézek most erre a kis házra, Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán házára, amely kívülről azóta sem változott. A körtefa már elvirágzott azóta, itt az ablak előtt, mióta írom ezt a könyvet, s a múló időre emlékeztet, a két emberre, a jó barátokra – a Nílus menti örök ágyban és a Farkasréten.)

Kitty azonban lassan mintha a házhoz szelídült volna, mintha a kalandkereső, kutató világcsavargó vér lassabban csörgedezett volna ereiben, mintha az ötéves fogság salakja felszakadt volna: emlékeit kezdte rendezni, egy-egy cikket is írt, fényképeit világlapok is hozták, és ami fontosabb volt, jól meg is fizették.

(Folytatjuk)