FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (2)

/Részletek/

Afrika térkép, 1891

Az expedíció 1914 januárjában indult el, tele reménnyel és bizakodással, hogy nemcsak csodálatos gyűjteménnyel, de gazdagon is térjenek vissza. Kovács Ödön közben Berlinben járt fegyverekért, sátrakért és egyéb trópusi felszerelésekért, és ott szerezte be azokat a szükséges fotókellékeket, amelyeket Budapesten nem lehetett megkapni. A hajó Dzsibutiban kötött ki, és a kétnapos, eleinte emésztően forró, majd a pálya emelkedésével egyre kellemesebb klímájú utazás után az eukaliptuszerdők karéjában feltűnt Etiópia fővárosa: Addisz-Abeba. Erről a második útról megmaradt levelei egy darabig beszámolnak az útról, de 1914 vége felé megritkulnak, s 1915-ben már csak kerülőúton írhat családjának, hiszen körös-körül ellenséges gyarmatok vannak, és megszakad levelezése Kittenbergerrel is, akiről gondolhatja, hogy hadifogoly lett. Utolsó, valóban legutolsó levelét 1915. december 24-én írta.

A hajóútról 1914. január 24-én, majd február 6-án Port-Szudánból levelet ír, amelyben nagyon elégedett Gajdáccsal és Dörflingerrel is, mert már az úton kialakul közöttük az ilyen úthoz szükséges összhang és jóviszony. “Úgy látszik – írja haza –, jól válogattam össze ezt a kettőt. A fotográfus (amikor nem eszik) olyanokat mond, hogy majd a tengerbe dőlünk a nevetéstől, hogy ezek a nagyképű angolok nem tudják mire vélni derültségünket. Szerencsére a fotográfus többnyire eszik, az egész étlapot végigeszi... ami szinte lehetetlenség, s ilyenkor alig várjuk, hogy mondjon valamit, újra megbotránkoztatva ezeket a bádog mistereket és söprűnyél misseket. Kittynek is írtam Ugandába, végleg lemondva Kongót, azaz nem egészen végleg, mert itt semmit sem tudhat végleg az ember."

Dzsibutiban szállnak partra, Francia Szomáliában, s ennek Gajdács örül a legjobban, mert később a tenger kissé “mozgalmas" volt, s ezt nem bírta. 1914. április 2-án ír újra Kovács Dire-Dauából.

“Megváltozott itt két év alatt sok minden. 231 km-en kiépült a vasút, és kinézhettünk a vonat ablakán a hosszú Aszabot útra, ahol két éve tönkrement a karavánunk. Különös érzés volt visszaemlékezni erre a szomjhalállal küszködő útra, amelyet akkor egy hónap, most pedig tíz óra alatt tettünk meg. Hararba érve ott találtuk Senigoff régi barátunkat, aki csupán barátságból elkísér bennünket. «Fizetése» a koszt (ha lesz) és egy nyerges öszvér (ha nem döglik ki alóla). Senigoffnak nagy hasznát látom majd Godjamban és Gondarban, mert az ottani törzsfőnökökkel jóbarátságban van. Neki ajándékoztam a panama kalapom, mert az övét mindennek lehetett nézni, csak kalapnak nem. Amikor azonban Addisz-Abebába értünk és Fitaurari Siffari főnöknél látogatást tettünk, a kalap úgy megtetszett neki, hogy Senigoff kénytelen volt odaadni. De előbb vettünk rá egy széles, piros szalagot. Ez a szerencsétlen Siffari másnap «udvari» ebédre ment, fején a kalappal, s egy «vérbeli» herceg azonnal elvette tőle. Lehet, hogy holnap a császár, Lidzs Jassu (Jézus fia!) díszeleg benne, én pedig vehetek két új kalapot. Egyet a főnöknek és egyet Senigoffnak. Kitty írt Ugandából, hogy menjek, mert rengeteg a madár és a vad, őt már majdnem felöklelte a bivaly, végül is agyonlőtte. Engem biztos felöklelt volna, mert nekem nincsenek kötél idegeim, hát azért menjek Ugandába, hogy felökleljen egy erőszakos marha? Majd írok neki, hogy hátha mégis elmegyek, mert Lidzs Jassu (Jézusfia) ráült az útlevelemre, s anélkül nem mehetek sehová. Menelik temetése csöndben ment végbe, mert az elhalt császárt gyászolni itt olyan udvariatlanság az új császárral szemben, aminek végzetes következményei lehetnek..."

Ettől az időtől június 22-ig nincsen levél, sem Kittenbergertől, sem Kovácstól. Az útlevelet azonban a császári engedéllyel együtt valószínűleg megkapták, amiben nem kis része volt a mozifelvevőnek, ami Gajdács leveléből tűnik ki. Kovács elindult az ország belsejébe a fotográfussal, és Gajdácsot visszahagyta Addisz-Abebában a gyűjtött madarak preparálására, és talán meghagyta a preparátornak, hogy édesanyjának számoljon be az eseményekről, amíg ő olyan helyeken jár, ahonnét postát küldeni nem lehet. Közben ugyanis Lidzs Jassu apját, Ras Michaelt Valló királyává kiáltotta ki, s a császárnak eszébe jutott, hogy a koronázást filmen kellene megörökíteni. Erről szól Gajdács levele Nagymarosra. “Lidzs Jassu kerestette Kovács urat, szerette volna apjának, Ras Michaelnek királlyá koronázását megörökíteni. Adott volna öszvéreket, embereket, élelmet, mindent, de már csak egy hét van a koronázásig, Kovács úr aligha érkezhetik meg Vallóba időre. A fiatal császár, Menelik császár utódja (még ugyan csak trónörökös, de ő lesz a császár) nagyon kedveli a mozit. Múltkor is végignézett egy előadást Terrasnál (ez egy francia szállodás, ahol a szállodában mozi is van), nagy kísérettel. Egy másik alkalommal pedig egyik alkirály ment kíséretével filmet nézni..."

Amíg Gajdács kényelmes preparálás közben ezt a levelet írta, Kovács és Dörflinger lóhalálában közeledtek Addisz-Abebához, hogy eleget tegyenek a császár kérésének, meghallgassák kívánságait, s azonnal induljanak tovább Vallóba, ahova Lidzs Jassu, azaz “Jézus fia" szerint három nap alatt elérnek. Előzőleg azonban felhajtották fél Abesszíniát, küldöncök és lovasok rohantak értük, sőt a császár az egyetlen telefonvonalat is igénybe vette. Kovácsékat a császár olyan pompával fogadta, mintha őket is meg akarta volna koronáztatni. Sebtében elmondta kívánságait, aztán elővezették a császári öszvéreket, és szegény Kovács rendkívül mérgesen és fáradtan, Dörflinger pedig elkeseredetten, de szép kísérettel indulhattak a nagy útnak, amely a császár szerint csak “három nap". Meg is érkeztek Vallóba két hét múlva, s onnét írja Kovács ezt a rendkívül mérges és “erőteljes" hangú levelét.

“Valló, 1914. július 11. Hát itt vagyunk Vallóban, törje ki a nyavalya. De nem három nap alatt értünk ide, hanem tizenhárom alatt! Mit is gondolt az a marha császár, amikor bennünket sürgetve útnak indított? Az út majdnem négyszáz kilométer. A nagy afrikai árkon is keresztül kellett másznunk, s utána még egy legalább 3500 méter magas hegyen, abesszíniai gyorsasággal, ami alatt az értendő, hogy minden nyergelésnél a málhás öszvéreket fél napig szedik össze. Itt már – különben – csak sóért és patronokért lehet vásárolni. A Mária Terézia-tallérért hat darab só-aprópénzt adnak. De mi nem vásárolunk, mert mi cs. és kir. potyafráterek vagyunk. A koronázásról persze elkéstünk. Itt vagyunk most egy rakás ládával Managasától és karavánomtól több mint 400 kilométerre. Négus Michael, a most koronázott galla király öreg ember, nehezen lehet vele valamit megértetni. Talán majd a fia, a császár rábeszéli az újrakoronázásra, hogy lefilmezhessük. De ha meg is koronázzák másodszor a kinó részére, miféle koronázás lesz az! Hiányzik a 15-16 ezres tömeg..."

“Valló, 1914. július 13. Hát ma reggel 8-9 között lemoziztuk Vallóban Michael négust, a vallói királyt. Úgy dirigáltuk szegény öreget, mint egy közönséges boyt. Valóságos «direktor» lett belőlem, meg a birkák réme, mert mindennap küld a király egy szép birkát. Már egész rakomány birkabőröm van. A koronázáson vagy húszezer ember vonult fel. Mindenki nagyon jól akarta csinálni a dolgát, így aztán el is rontották a fölvonulást."

“Valló, 1914. július 16. Tegnapelőtt küldött a király egy rakás szőnyeget a sátramba. Valóságos trónuson ülök. De nagy tekintély is vagyok itten!! Egész nap a sátramban, szőnyegtrónusomon ülve (most is azon írok, azért olyan csámpás a levelem) fogadom az abesszin előkelőségeket. Milyen sokat tudnék írni, ha nem abajgatnának egész nap látogatásukkal az itteni hercegek. Már egész komoly, fenséges pofát tudok vágni, és főúri, abesszíniai módon tudom fogadni őket. Tegnap megint akkora fekete birkát küldött a király, mint egy ökör. Levágni sajnálom, így majd odaajándékozom ceremónia-mesteremnek: Ato Sejfunak, akit Michael király rendelt mellém, amíg országában tartózkodom. A tegnapi nap megint nagyon tartalomdús volt. Reggel a templom udvarán harminc papot meg egy püspököt táncoltattam meg a mozinak. Aztán üzent a király, hogy küldött 500 lovas katonát meg egy csomó tábornokot, rendeztessek velük háborút... Az oroszlánsörényes tábornokok úgy ugráltak és üvöltöttek kívánságomra, mint a parancsolat, és a harcitűzben majdnem legázolták a gépet. Utána egy kivégzésen kellett résztvennünk. Egy asszonyt és egy öregembert végeztek ki. A nyavalyások kövekkel vertek agyon egy embert. Este megint magához hívatott a király, és két gyönyörű paripát ajándékozott, díszes harci nyereggel. A szügyükre királyi pecsét van sütve, ami azt jelenti, hogy amerre járok, a karaván előtt le kell borulni minden halandónak. Nahát, ilyen nagy úr lettem, de pofon is verem az adószedőt, ha hazamegyek. Közben szidom magam, hogy miért kellett nekem idejönni, és mért nem mentem Kittyvel Kongóba, vagy akárhova. Ott is filmezhettünk volna, és nem kellene itt királyosdit játszani. Tavaly decemberben írt levele az ördög tudja hol hányódott, és most a «szőnyegtrónuson» egyszerre rám talált, írja, hogy végszükségben lőtt egy elefántot, amit a kormányzó nem is számított fel vadászjegyére. Az elefánt a fényképezőgép zörgésétől vadult meg; képzelem, mit csinálna a filmgép berregésétől... Döfi (Dörflinger egyszerűsített és magyarosított neve, a gallák adományozták neki) azt mondta, hogy tiszteli-becsüli Kitty urat, de az ilyen elefántdolgot nem szereti... Ő inkább vén királyt filmez, aki nem öklel, nem rúg és nem harap. Mikor aztán elmondtam, illetve felolvastam Kittenberger levelét, amelyben írja, hogy egyik emberét szarvára vette a bivaly, s az utolsó pillanatban tudta csak agyonlőni a súlyosan sebesült ember mellett, Döfi végleg oda döntött, hogy akkor inkább műtermet nyit Addisz-Abebában."

Következő levelét Addisz-Abebából írja Elvira húgának, 1914. július 22-én. Közben Gajdácsot – a közelgő esős évszakra és a kényes madárbőrök feldolgozására való tekintettel – felküldette Marákéba a baráti Tyihinov családhoz, ahol állítólag mindig süt a nap...

Dorflinger Afrika-felvételeiből (1)

“Vallóból éppen csak hogy megérkeztünk. Az utolsó nap elfogott az eső bennünket, a folyók úgy megdagadtak, hogy alig bírtunk átkelni. Egy helyen – már nem is messze  Addisz-Abebától – a mozis szamár, gépestül s a filmes ládákkal együtt egyszerűen elmerült. Miután nagy üggyel-bajjal talpra állítottuk és kihúztuk, a gépből úgy öntöttük ki a vizet, akár egy lukas ladikból. A fotográfus mondta is, hogy ha ezekből a filmekből lesz valami, soha életében nem káromkodik többé, pedig egész úton ez kedvenc szórakozása volt. Felvettünk vagy ezer méter filmet. Amikor ide érkeztünk, azonnal próbahívást csináltunk, ami – csodák csodája!! – sikerült. Úgy látszik, a ládák jól zárnak, a szamár nem sokáig fürdőzött. Most már csak a királyi lovak aggasztanak bennünket! Az úton még csak megjárta a dolog, mert a galláknak kellett etetni őket, de most már nincs abrak, ráadásul még válogatnak is. Egyszóval királyi lovak, a fene egye meg őket. S a szügyükön levő királyi pecsét előtt legfeljebb mi eshetünk hasra. És senki sem akar tisztességes árat adni értük, mert tudják, hogy meg vagyunk szorulva. Pedig maga a szerszámzat vagyont ér. A nagy királyi pompa és jólét után nyavalyás világ ereszkedett reánk. Éjjel-nappal esik az eső, s ez a jó világ még szeptember közepéig tart. Pénzünk nincs, a kosztunk pedig az, amit a bánatos fotográfus kotyvaszt. Amikor visszautaztunk, a határig nagy kísérettel jöttünk, mert a négus saját testőrségét adta kísérőnek, és a határon megható volt a búcsú. A kíséret előkelőbb tagjaival össze kellett csókolóznom, mert így kívánta ezt a szokás, a hűség és szeretet. A hatás megvolt, mert sokan könnyeztek, s az Istent emlegették, hogy «oj-oj Zgihár, Zgihár», vajon mikor látjuk egymást viszont? Ugyanazok az emberek, akik a kivégzéseken legfeljebb ásítottak vagy a talpukat vakarták. Szóval: nehéz itt kiigazodni az érzelmek között... Az utazás alatt Addisz-Abebában a császárt, Vallóban a királyt folyton értesítették szerencsés ide-oda érkezésünkről. Vajon mikor fognak ismét ilyen magas perszónák érdeklődni drága egészségem felől? Csak lennének már készen a felvételek! ..."

1915 karácsonya után a függöny legördült, és nem lehetett tudni, hogy a szereplők mit játszanak, és van-e egyáltalán valaki a színpadon. Dörflinger és Gajdács ekkor már kiváltak az együttesből, s ők is csak annyit tudtak a továbbiakról, amit a feketék hírül hoztak, s ezeket a híreket csak nagy vonásaikban fogadhatjuk megbízhatóknak. 1920-ban Gajdács és DörflingerMagyarországon jártak, s ezeket a híreket mondták el a gyászba borultcsaládnak.Bizonyos csak az, hogy Kovács Ödön 1919 novemberében halt meg, demár azt nem tudjuk, miben. Lehetett ez malária, fekete-vízláz vagy az Afrikára is átcsapott spanyoljárvány – de lehetett akármi más is, mert Afrika ebben a tekintetben is a ködös lehetőségek hazája. Emberei tisztelték főnöküket, akit sosem láttak gyávának, ezért megadták neki a végtisztességet, ami a saját főnökeiknek is kijár. Kőhalmot raktak sírja fölé, a sír mellett összes, személyesen használt tárgyait elégették, amelyekre – hitük szerint – a halottnak a túlvilágon is szüksége lehet. Gyűjteményének nagy része és régebbi naplói azonban Addisz-Abebában voltak, ahova időközben is küldötte a ritkaságokkal megtömött ládákat. Ezek azonban – lényegtelen adósságai fejében – mind “letét"-ben, azaz zálogban voltak, amelyeket halálhírére pár száz tallérért elárvereztek. Ezeknek a páratlan gyűjteményeknek további sorsa is olyan kalandos és tragikus, mint Kovács Ödöné, aki életét áldozta értük. 
Végül is a gyűjtemény egyik fele s a napló egyik fele New Yorkba, a Rothschild-múzeumba került, s ott a fél gyűjtemény meg is van. A fél naplót Rothschild kb. harminc éve a Magyar Madártani Intézetnek ajándékozta, de ez a napló az Intézet minden értékével együtt 1945-ben elégett. A gyűjtemény másik felét a Nemzeti Múzeum Állattárában őrizték, s ez a gyűjtemény 1956-ban égett el, a napló másik felével együtt. Ami mégis megmaradt, az már csak töredék, és semmiképpen nem reprezentálhatja azt az önfeláldozó, hősies munkát, amellyel évek áldozatos küzdelmével össze lettek gyűjtve. Kétségtelen azonban, hogy Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán sorsa egymástól ezer mérföldekre is egy pályán futott, s nem rajtuk múlott, hogy egy hanyatló kornak csak meddő és majdnem ismeretlen hősei lehettek.

Dorflinger Afrika-felvételeiből (2)

És most térjünk vissza a hazaérkezett jó baráthoz, Kittenberger Kálmánhoz, akit Tőry Viktornak végül is sikerült Nagymarosra “előállítani". Igen, ez a helyes kifejezés, mert Kálmán irtózott minden idegen arctól, minden formától, minden társadalmi kötöttségtől, és feleslegesnek is tartotta ezt az utat, hiszen nem tudott semmit szegény barátjáról, és a szomorkodókat semmiképpen nem tudta megvigasztalni. De – valljuk meg – az afrikai klíma és az ötéves hadifogság nem is finomították meg idegeit és felfogását a halállal szemben, amellyel annyiszor szembenézett. Szóval: Kitty nem volt társadalmi lény, és nem volt “csevegő" természetű. Ezek után nem is csodálható, hogy – a kedves fogadtatás ellenére – inkább hallgatott, mégpedig mereven. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért is jött ide tulajdonképpen? ...És ezt valóban nem tudta senki, talán csak a nem is olyan “vak" Sors, mert a háziasszony, aki mindenáron ki akarta húzni a társalgás kátyúba akadt szekerét, csak hogy valamit kérdezzen, azt kérdezte: –...és most hol van a lakása, Kittenberger úr? Kittenberger úr elvörösödött, Tőry Viktor pedig olyan mozdulatot tett, mintha bicskát nyomtak volna az oldalába. Ez ugyanis nagyon kényes kérdés volt. Kitty szerint “megalázó és szégyenteljes", hogy neki – aki tett egyet s mást a magyar tudományos kutatás érdekében, és bőrét naponként vitte a vásárba –, neki nemhogy “lakása", nemhogy “szobája", de még egy saját “ágya"sem volt a milliókkal börzéző akkori Magyarországon.– Ágyrajáró vagyok! – mondta ellenségesen, szemben az egész világgal, még a jelenlevőkkel is, ami ebben az esetben súlyos igazságtalanság volt, hiszen a szívek itt már kinyíltak ez előtt a megbántott, megalázott, kékszemű tudós előtt.

– Nahát, ez nem olyan nagy baj, kedves Kitty – úgy tudom, így szólította a fiam is –, látja ott szemben azt a kis házat? Ödöné volt... ma is úgy van, ahogy hagyta... hát, ha vállalja a Pestre utazás fáradalmait, jöjjön ki, és lakjon ott, mint a sajátjában, amíg csak akar...

Nagy csend ereszkedett ekkor a szobára, mintha a holt fiú végrendelkezett volna, és Kitty még nyögni sem tudott a meghatottságtól.

–... ott maga biztosan jól érzi magát, mert ott pihent szegény fiam is, afrikai útjai után. És még valami! Én ismerem magukat, hogy nem bírnak el semmi kötöttséget, hát vegye úgy, hogy az a ház a magáé, és Afrikában van. Itt vannak a kulcsok... Jöhet, mehet, dolgozhat, tehet, amit akar, senki sem zavarja. És ide sem kell átjönnie holmi udvariassági látogatásra – ha nem akar... Kitty erre talán azt mondta, hogy köszönöm... talán egy egész mondatot is mondott, mindenesetre “kiköltözött". Először “csak úgy vadászosan", egy hátizsákkal jelent meg, és talán be is nézett egy pillanatra Kovácsékhoz, de hosszabb időre semmi esetre sem, mert akkor feltétlenül megmondta volna, hogy a kackiás hátizsák és tartalma, körülbelül egész “vagyonát" képviselik. Jött és ment tehát Budapest és Nagymaros között, óvatosan és gyanakodva, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha ő bármiféle jogot formálna a kis házra, és visszaélve a jósággal, állandó letelepedésre gondolna.Ez a gyanakvás és a dolgok aggályos mérlegelése még Afrikában ragadt rá, az első idők szörnyű küzdelmeiben, amikor egyszerre kellett megküzdenie az idegen klímával, a betegséggel, emberekkel, állatokkal, elhagyatottsággal és szegénységgel. Ott ugyanis nem a lévai szelíd erdők susogtak és a kakukkszavú domboldalak zárták be a határt; nem a Perec-patak vizecskéje csörgedezett, nem a zsombékos tavacska titokzatoskodott két-három vadrécével és pár nádirigóval. Ott nem a róka volt a “nagy" ragadozó és a szelíd őz a “nagy vad"... nem, mert ott minden végtelen volt gyönyörűségében és borzalmásságában egyaránt. Sokat, nagyon sokat adott Afrika annak, aki el tudta tőle venni, de mindent elvett attól, aki nem vigyázott minden lépésére, és nem mérlegelte előre minden mozdulatát. És különösen neki kellett kínosan latra tenni minden eshetőséget, minden patront, minden szem kinint és minden csepp teát, mert mindig egyedül volt, és ha itt-ott váratlan segítséget is kapott, számítani soha nem számíthatott senkire és semmire. Kiköltözése átmenetinek látszott, bár néha napokig nem bújt elő, s hogy ilyenkor mit csinált, ki tudná azt megmondani? (Átnézek most erre a kis házra, Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán házára, amely kívülről azóta sem változott. A körtefa már elvirágzott azóta, itt az ablak előtt, mióta írom ezt a könyvet, s a múló időre emlékeztet, a két emberre, a jó barátokra – a Nílus menti örök ágyban és a Farkasréten.)

Kitty azonban lassan mintha a házhoz szelídült volna, mintha a kalandkereső, kutató világcsavargó vér lassabban csörgedezett volna ereiben, mintha az ötéves fogság salakja felszakadt volna: emlékeit kezdte rendezni, egy-egy cikket is írt, fényképeit világlapok is hozták, és ami fontosabb volt, jól meg is fizették.

(Folytatjuk)

Dr. POCZIK MIKLÓS: Sebész voltam Etiópiában (2)

A repülő-

térről pár száz méterre gyönyö-

rű ligethez értünk, ahol valaha rendezett utak voltak, és csinos házak maradványaira csodálkozhattunk rá, sőt állt itt egy egészen jó állapotban levő kisebb kőház is. Nem értettük, hogy miért épp egy kunyhó a repülőtér hivatalos helyisége, amikor van itt a célnak sokkal jobban megfelelő és szemmel láthatólag kihasználatlan épület. A liget a régi olasz polgári repülőtérhez tartozott, étterem, szálloda, irányítótorony is volt itt, de érkezésünk időpontjában már csak kőhalmaz.

Ezzel a nemtörődömséggel mindenhol találkoztunk Etiópiában. A valaha aszfaltos utakon csak itt-ott, nyomokban található aszfalt. A hidak egyszerűen beomlanak, mert soha senki nem javítja ezeket a közlekedéshez nélkülözhetetlen építményeket. Ugyanezt a hanyagságot tapasztaltam a tíz éve épült kórházban is, sőt később a munka több más területén.

Beértünk a városba. Sárkunyhók sora, szenny, piszok és bűz mindenütt. Hol fogunk lakni? Itt nem lehet évekig élni, fogalmaztuk meg megfellebbezhetetlen véleményünket. Mikor a kocsi megállt a főtér egyik benzinkútjánál, kerestük a szállodát, de szállodához hasonlító épületet sehol sem láttunk. Rövid tankolás után a taxis elindult, és nekivágott a felhőkbe burkolózó hegyeknek.

- Stop! - állítottam meg a sofőrt, és még egyszer elismételtem: - Touring Hotel!

- O.K. - és ment tovább.

A sofőr nem tudott angolul, és mi csak azt láttuk, hogy elhagyja a várost, ahová korábban megérkeztünk.

- Stop! - A sofőr újból megállt. - Touring Hotel. Desszié! - Most már mérges voltam.

A sofőr nevetett és olaszul magyarázott valamit, amiből először azt értettem meg, hogy kilométer, aztán a latin számok segítségével azt is, hogy huszonöt. Desszié tehát huszonöt kilométerre van innen. Egy kicsit örültünk is, hogy nem ez a koszos hely lesz az otthonunk.

Valóban: Dessziében nem lehet repülőgéppel leszállni, és a nagy észak-déli út legfontosabb elágazásán épült Kombolcsa, a tartomány székhelyének a repülőtere. Mi is ide érkeztünk meg. Később azt is megtudtam, hogy a repülőtérről csak interurbán lehetett volna Desszié kórházával beszélni, ezért nem hívhattam fel a kórházat.

Most már megnyugodva vágtunk neki a hegyeknek. Az út 15 kilométeres szakaszon 1300 métert emelkedik hajmeresztő kanyarokkal. Az itt élő, rendszeresen erre közlekedő emberek számára ez magától értetődő. Sofőrünk is természetesnek vette tehát, hogy nyomja a gázpedált. A gumik csikorgása csak minket idegesített, de úgy, hogy belesápadtunk.

A megszámlálhatatlan kanyarok egyike után megkönnyebbülésünkre elővillant a várost jelző tábla: DESSZIÉ.

- A világ vége - fogalmazta meg feleségem a bennünk dúló, félelemből, kíváncsiságból és bizonytalan várakozásból álló érzéseket egy mondatban.

A világ vége - így éreztük!

Azoknak, akik itt élnek, a világ közepe. Itt születtek, itt dolgoznak, itt szeretnek, itt vannak a sírjaik. Itt is fáj az eltört csont, vérzik a seb. Itt vannak otthon...

Ideiglenes otthonunk, a Touring Hotel, előregyártott faelemekből negyven éve épült, egyemeletes szálloda, de még jó állapotban van. Ahogy a taxi megállt a bejárat előtt, csinos egyenruhába öltözött asszonyok ragadták meg csomagjainkat. A vezetőnő - később jó barátunk - pergő olasz nyelven üdvözölt, és intézkedett, hogy melyik szobába vigyék a holmijainkat. Egyáltalán nem zavarta, hogy dallamos beszédéből egy szót sem értünk. Ő volt Lina, az első dessziéi, akit megismertünk. Kora kideríthetetlen, temperamentuma húszévesnek megfelelő, bronzszínű haját beszéd közben egy fejmozdulattal hátravetette, és ilyenkor hosszú szipkájából az ég felé fújta a füstöt. Milánóban született, a háború férjével együtt előbb Líbiába, majd Aszmarába parancsolta. Itt Etiópiában maradt egyedül és Dessziében élt. Tőle hallottuk az első olasz szavakat. Később mások segítségével tanultuk ezt a pergő nyelvet...

Hideg-melegvizes fürdőszoba, kényelmes berendezés tartozott a szobánkhoz. A függönyök, az ágynemű tiszta, a parketta fényes, az egész szálló csendes, csak éjszakánként hallatszott fel a szomszéd udvarból a háztulajdonos oroszlánjának, Toninak az üvöltése, meg a fölöttünk hancúrozó patkányok zaja.

Elindulásunk előtt barátaink sokat ijesztgettek a ránk váró ismeretlennel, és bizony, szorongva érkeztünk meg az eldugott afrikai kisvárosba. Kellemesen csalódtunk. Dessziében, ha nem is olcsón, de európai igényeket is kielégítő házak bérelhetők. Lakáskeresés közben láttunk olyan négy hálószobás villát, amelyben tanácsteremnek beillő szalon, majolika kandalló, amerikai méretű fürdőszoba és dolgozószoba volt. Mi azt a házat választottuk, ahol már tíz éve mindig az itt dolgozó sebész lakott. Ez egy négyszobás, fürdőszobás villa volt garázzsal. A házhoz nagy kert tartozott tíz-tizenöt méteres kaktuszokkal, fenyőkkel, nagy füves résszel, veteményeskerttel. A fürdőszobában villanyboyler, a konyhában palackos gáztűzhely. A bére kétezer forintnak megfelelő etióp dollár havonta. A házat negyven éve építették az olaszok, a felszabadulás után Aszfa Vosszené, a trónörökösé lett, de nemcsak ez, hanem minden olyan ház Dessziében, amit az olaszok itthagytak. Házbért tehát a többszörös milliomos trónörökösnek fizettünk.

A ház, amit béreltünk, öreg volt és az egyik szobája nedves, de egyáltalán nem voltak benne bogarak, még túl sok légy sem; egeret is csak egyet találtunk a lakásban a három év alatt. Az élelmiszerellátás a városban kielégítő volt, változatosan tudtunk főzni, ivóvizünk pedig a nem túl drága, szomjat jól oltó ásványvíz volt. A csapvizet nem mertük inni, mert régi, szennyezett vezetéken keresztül érkezett hozzánk. Főzéskor viszont azt használtuk, és fogat sem ásványvízzel mostunk, mint általában az európaiak teszik Afrikában. Soha, még a kolerajárvány idején sem betegedtünk meg a víztől. A konyhai tűzhelyhez gázpalackot használtunk, amit elfogadható áron mindig be lehetett szerezni, sőt ha nem tudtunk érte menni, a kereskedő házhoz is szállította. A villanyszolgáltatás egy rövid időszaktól eltekintve, amikor a város tartalék generátora is meghibásodott, folyamatos volt...

A várost hegyek koszorúja, eukaliptuszerdők, ligetek, magasba szökő, meredek sziklafalak veszik körül, de előttünk nyomorúságos házak és mindenféle piszok és koldusok hada. Ellentmondásosabb kép nem is fogadhatott volna.

Egy afrikai kisváros nem mérhető egyetlen magyar városhoz sem. Közel hatvanezer lakosával a mi Hódmezővásárhelyünkkel vethetném össze, de annyi a különbség a két település között, mint a két ország között. A szétszórt, rendezetlenül épült, apró, sárral tapasztott házak, az erős bűzt árasztó nyílt csatornák, a szemét az utcákon, a feltöredezett, elhanyagolt aszfalt, a nyílt tűzhelyek bizony elijesztenek mindenkit, aki Európából érkezik ide. A kényelmes, fürdőszobás hotelek, a két gazdag áruválasztékkal rendelkező fűszerüzlet, a minden igényt kielégítő telefonhálózat éles kontrasztja a fentieknek.

A pontosabb mérések szerint 3000-3500 méter magas hegyek koszorújától övezett völgyben, a tenger szintje felett 2600 méter magasan épült a város. Főutcáján halad keresztül a fővárost a Vörös tengerrel összekötő, több mint 1000 kilométeres észak-déli út. Desszie fontos kereskedelmi központ. A minden hétfőn megrendezett vásárra az egész környék lakossága ide özönlik. Jönnek messze vidékekről több napi gyaloglással állatokat hajtva, vagy éppen csak egy köteg rőzsével, néhány deciliter olajért. A nagy területen fekvő vásártéren pénzt alig lehet látni, itt még a cserekereskedelem uralkodik. A város lakosságának külön piaca van, ott már csak pénzért lehet vásárolni...

A városban eleinte száz-kétszáz méteres távolság kedvéért is gyakran kocsiba ültünk. Nem lustaságból. Eleinte a kíváncsiskodók hadától védtük magunkat, hiszen újak és farandzsok - idegenek - voltunk... Az állandó autózásnak volt egy sokkal komolyabb oka is: a tengerszint feletti magasság. Pár perces séta után 2600 méter magasságban az alföldi ember bizony már verejtékben fürödve kapkodja a levegőt. Hegymászásról, futásról szó sem lehetett, kevés mozgás után is zúgott a fül, zihált a tüdő, és kezdett elsötétedni a ragyogó kék ég. Gyakran eredt el az orrunk vére a szokatlanul alacsony külső nyomás miatt, s mindig a kezünk ügyében volt egy kevés géz az orrtamponhoz, gyógyszer a vérzéscsillapításhoz. A három év kevés volt az akklimatizálódáshoz, oly hagy a különbség a szegedi 100 méter körüli tengerszint feletti magasság és a 2600 méteren fekvő Desszie között. Lehetett sétálni is, persze csak lassan, meg-megállva, bámészkodva, a nézelődés ürügyén kicsit megpihenve. Ilyenkor megbámultuk az égbe törő hegyeket, az eukaliptusz bontotta dombokat, a hegyek lábánál és a dombokra felkúszó házakat...

Egy várost csak sétálva lehet megismerni. Gyalog érzi az ember , a meredeket, méri fel a távolságot, veszi észre a szemetet, érzi a fák árnyát, lát be a kerítés mögé és Dessziében a házakba is.

A gyalogosok a járdát nem használják. A messzi hegyekből a vásárra érkezőknek még nem alakult ki az a feltételes védekező reflexük, amelyet a gépkocsi dudája vált ki a városi emberből. Csak mint szokatlan zajt észlelik, és nem inti őket a veszélyre.

A város egy fél dunántúlnyi területnek a központja, de piszkos és rendezetlen. A szennyvízelvezetés egyáltalán nincs megoldva. A házak 90 százalékában nincs víz, a közös kutakról az asszonyok hordják hátukon nehéz, húszkilós agyagtartályokban; hosszú kilométereket gyalogolnak a nagy teherrel. Soha egyetlen férfit sem láttam, aki vizet cipelt volna. Ugyanakkor a gazdagabb férfiak után, ha gyalog mennek valahová, szolgálófiúk viszik még a felöltőt is. Á vízvezeték-hálózat nincs a föld alá süllyesztve, és vékony fémcsövek kígyóznak az utcákon, csak az utak alatt vezetik a föld alá. A telefonhálózat viszont minden igényt kielégít. Telefonigényünk bejelentése után két nappal felszerelték a készüléket a lakásunkba, és közvetlen tárcsázással hívhattuk a főváros és a nagyobb városok előfizetőit. Bizony eszünkbe jutott az otthoni, már öt éve beadott telefonkérelmünk.

A szemétszállítás még megoldatlan. Van ugyan egy "KUKA"-rendszerű szemétgyűjtő, amelyhez azonban tartályok még nincsenek, s így használhatatlan, de ez egyáltalán nem zavarja a város vezetőit, és az idegenektől mindig megpróbálják behajtani a szemétszállítási díjat. Az afrikai városok természetes tisztogatói, a hiénák, nem nagyon merészkednek a szélső házaknál beljebb, mert rengeteg a kutya, ezért Desszie még ettől a várostisztító lehetőségtől is elesik.

Az átlaghőmérséklet Dessziében 15 °C. Két évszak váltja egymást, a száraz és az esős. JHat-hat hónapig tart, de a száraz évszak közepén is van egy hosszabb időszak, amikor mindennap esik az eső. Ez nagyon kedvező lehetőséget kínál az első vetésre, mert jó években kétszer lehet aratni. Megérkezésünk évében is sok helyen kétszer aratták a teffet, az etiópok mindennapi kenyerének, az in-dzserának, ennek a lapos, korong alakú, szivacsos, kissé savanyú lepénynek az alapanyagát. De nem mindenütt használják ki az éghajlat adta remek lehetőségeket. A kisparasztok csak annyit dolgoznak, hogy megtermeljék a saját ellátásukhoz szükséges élelmet, a nagygazdaságok tulajdonosai pedig, akik hatalmas földterületek urai, félnek a kétszeri vetéssel járó kockázattól.

Az esős évsaakban lehulló csapadék mennyisége, megfelelő víztárolók létesítésével, egyenletesen elosztva, egész évre elegendő vizet biztosítana a mezőgazdaságnak. Ez idő szerint azonban még hiányzanak az egyszerre lezúduló csapadék elvezetéséhez szükséges szabályozott folyómedrek. Bizony sokszor látni a hónapokig tartó vízhiánytól megrepedezett földeket az esős évszakban víz alatt állni, a víz elvonulása után pedig a nagy sár akadályozza a munkát. De a víz elönti az utakat is, elmossa a hidakat, falvakat zár el hosszú hónapokra a külvilágtól. Lalibela például, a legérdekesebb, legrégibb vallási központ, a turisták első számú célja Etiópiában; hat hónapig nem közelíthető meg még repülőgéppel sem.

Pedig ez a föld kincs! Kertünkben locsolás és minden különösebb munka nélkül félkilós vöröshagymák, kétkilós karfiolok termettek, és a saláta levével kiöntött paradicsommag is termést hozott. Nem kell palántázni a paradicsomot, paprikát, és egyáltalán nem lehet kapát kapni az üzletekben, mert itt azt nem használják. Csak elszórtuk a magot és leszedtük a termést. Itt tényleg igaz az, hogy ahová az ember a magot köpi, ott nő a fa. Hányszor emlegettük a magyar földeken görnyedő parasztokat, akik édent varázsolnának erre a tájra. Nem tudok senki számára mentséget, hogy milliók éheznek ilyen termőföld adta lehetőségek mellett!

Etiópia mintegy 28 milliós lakosságának körülbelül egyharmada amhara, hasonló a gallák száma (kb. 30%), s élnek még az országban tigre, danak.il, szomáli és egyéb népek. A hivatalos nyelv az amhara. Az ország közigazgatásilag 14 gbizdtm (főkormányzóság, tartomány) oszlik meg. Az államvallás a kopt, ezt követi az amha-rák, tigrék, gallák egy része - a lakosságnak mintegy a fele. 4$% mohamedán (a danakilok és a szomálik), és kb. 5%-a természeti vallások követője.

Vollo tartomány az amhara lakta területhez tartozik, és a szomszédos Tigre tartománnyal együtt magába foglalja a Damakil-sivatag nagy részét is. A többséget alkotó amhara lakosság mellett élnek itt tigrék is. Csak a gyakorlott szem tudja őket egymástól megkülönböztetni. A helyiek tudják egymás törzsi eredetét. Dessziében, de az egész országban tapasztalható ellentét a két törzs között. Ha két tigre van egy amhara társaságban, egymással csak az amharától lényegében különböző tigre nyelven beszélnek. Dessziében például ott-tartózkodásom éveiben a kórház-, a bank- és a postaigazgató tigre; gyakorlatilag az államapparátus kötelékébe tartozó vezető posztok kivételével minden vezető állású ember tigre volt. Ők az olaszok mellett a mesteremberek: a gépkocsi- és a vízvezeték-szerelők, az asztalosok.

A danakilok teljesen nomád életet élnek. Dessziétől negyven kilométerre keletre kezdődik a danakil terület, onnan a Vörös-tengerig már csak ez a nomád törzs él. Nem keverednek egyik törzzsel sem, és nem beszélik az amhara nyelvet. A kórházban mindig volt egy-két danakil beteg, de senki nem tudott velük szót váltani. Ezekhez a betegekhez magyarul beszéltem, hiszen ugyanúgy nem értették az én anyanyelvemet, mint a kórház dolgozóinak anyanyelvét, vagy az angolt. Valahogy úgy van vele az ember, hogyha jelbeszéddel kell érintkeznie, és a szavak tónusára, a hanglejtés kifejező erejére van utalva, ez legjobban az anyanyelvén sikerül.

Ezeknek a nomád embereknek nincs képviselőjük a tartományi gyűlésben, nincs semmilyen érdekképviseletük, de ők maguk is elkerülik a várost. Szokásaikról, életükről egy sivatagi utazásom kapcsán később még írok.

Már a város előtt egy kilométerrel találkozik minden ide érkező Desszie "első" emberével - a nevét már ő maga is elfelejtette. Életkora meghatározhatatlan, de a régen itt élő emberek már harminc éve is látták egy-egy sziklamélyedésben. Ruházatát a teljes meztelenségtől az egyetlen lepelig változtatja az időjárástól függően. Pár éve még a gépkocsival érkezők adományaiból élt. Az volt a specialitása, hogy az éles kanyar miatt lassítani kényszerülő kocsik elé ugrott, és sérüléseiért fájdalomdíjat követelt. Már elvesztette ruganyosságát, vagy a rendőrség figyelmeztette, de felhagyott a kenyérkeresetnek ezzel a módjával. A város másik végén él az „utolsó" ember, aki az elhaladó kocsik oldalába rúg. Mire a meglepett vezető megáll és visszamegy megnézni, mi történt, ő már a földön fekszik, éíethű fájdalomkiáltásokkal, de még egyszer sem engedte bevitetni magát a kórházba. "Nevezetessége" még egy füstszínű, női teddy-beer bunda, amit állandóan visel, függetlenül attól, hogy esik vagy 40 °C meleg van, lévén egyetlen ruhája.

Az "első" és az "utolsó" ember között az érdekes emberek igen gazdag és változatos sorával ismerkedtünk meg Dessziében.

(Világjárók, 134, Gondolat, 1980)

Illusztráció: A dessziéi Hotel Touring bejárata * A szerző felvétele

Dr. POCZIK MIKLÓS: Sebész voltam Etiópiában (1)

A szerző 1972-ben utazott Etió-

piába, három évre, hogy egy isten háta mögötti kórházban sebészkedjen. Harminc amerikai dollárral a zsebében vágott az útnak feleségével és kisfiával. Először utazott repülőgépen. Róma-Aszmira-Addisz Abeba az útvonal, innen vezet az út Dessziébe. Az első napok a dessziéi utazás előkészítésével telnek, s közben az első etiópiai élményeket is begyűjtik.

Addisz Abeba legnagyobb áruházában a gyerekek kipróbálhatják a játékokat. A hatalmas kirakat közelében egy lóversenyjáték áll. A játékosok rugós szerkezet segítségével és egy kis ügyességgel a lovakat a cél felé hajthatják. Mi is kipróbáltuk, és amikor a fiam lova elsőnek ért a célba, óriási örömrivalgás tört ki az utcán. Akkor vettük észre, hogy a kirakat üvegén keresztül tíz-tizenöt csillogó szemű szurkoló figyelte a versenyt, ők soha nem próbálhatták ki a játékokat, szurkolói is csak úgy lehettek ennek a játékversenynek, hogy a zabanya figyelmét elkerülte jelenlétük.

Amikor kijöttünk az üzletből, a szurkolóhad körülfogott bennünket.

- Turuno, batam turuno! (Jól van, nagyon jól van!) - hangzott a dicséret mindenfelől, hiszen ők is részesei voltak a játéknak, ha nem is aktívan.

Egy pihenőnap után elkezdtem kiküldetésem hivatalos ügyeinek intézését.

Az Egészségügyi Minisztérium legfelső emeletén (lift nincs, és ehhez a négy emelethez még .hozzá kell adni az Etióp-magasföld mintegy 2000 méteres átlagos, tengerszint feletti magasságát), egy, a mi főosztályvezetőnknek megfelelő beosztású hivatalnok fogadott. Szobája piszkos, bútorozatlan, s amikor megtudta, hogy magyar vagyok (fogalma sem volt, hogy aláírtak velem egy szerződést), az iránt érdeklődött, hogy hoztam-e magyar bort, mert hallotta, hogy az nagyon jó. Éppen nem volt nálam tokaji aszú, ezért rögtön az ügyem intézésére tért: leküldött egy földszinti irodába a konkrét utasításokért.

Ebben a szobában már várakozott öt etióp orvos, ugyancsak feladatra várva. (Az egyik közülük kollégám lett.) Fél óra múlva találkoztam a szoba örökös bérlőjével, egy fiatal etióp arisztokratával, aki a kölcsönös bemutatkozás után feltette az obligát kérdést:

- Hogy érzi magát Etiópiában ?

- Még nem tudok rá válaszolni, de remélem, hogy ezután a megbeszélés után, megkapva a kellő felvilágosításokat, jól - feleltem. Melléfogtam! Etiópiában erre a kérdésre mindig azt kell mondani, hogy jól, a család is jól van, a feleség is, a gyerek is. Még egy súlyos sérült is, akinek nagy fájdalmai vannak, biztosan azt feleli a közérzetét érintő kérdésre:

- Dena, vagyis jól - és csak azután veszti el az eszméletét.

Az én emberem, a számára érthetetlen válasz után, a kezembe nyomott egy több oldalas nyomtatványt az etióp orvosi etikáról, hogy másnapig tanulmányozzam. Ebből a stencilezett irományból megtudhattam, hogyan kell etikusan viselkednem.

És megtanultam az első amhara kifejezést: isi naga - majd holnap. Isi naga. A hivatalos helyeken mindig ez volt a válasz. (Később is, ha gyógyszereket sürgettem, vagy a hónapokkal előbb javításra leadott műszerek után érdeklődtem: majd holnap, isi naga volt az optimizmust sugárzó, mosolygós válasz.) Miután áttanulmányoztam az irományt, közölte velem a földszinti úr, hogy utazzam Dessziébe. Hogy ki fizeti a repülőjegyet, ki fog várni a repülőtéren, kit keressek, arról nem kaptam felvilágosítást. És egyáltalán semmit sem tudtam meg eljövendő munkámmal kapcsolatban.

A hivatalba járás szüneteiben volt időnk megnézni Addisz Abbát, amely az utóbbi években lett igazi, modern főváros. Addisz - Hailé Szelasszié aktív külpolitikájának eredményeként - az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságának és 1963-ban az itt létrehozott Afrikai Egységszervezetnek a székhelye lett. Felépült az Afrika Hall, egymás után nőttek ki a földből a modern, világvárosi épületek. A belváros összes útját aszfaltozták, külföldi segítséggel megszervezték a közlekedést.

A merész tervezésű középületek és a nagy lakóházak mellett gomba módra szaporodnak a magán villák. Ezeknek luxuskivitele meghaladja elképzeléseink legfelső határait is. A házépítés nagyon jó üzlet, mert a tulajdonosok nem ezekben, hanem sokszor földes padlójú, kis házakban laknak, luxusházukat pedig külföldiek bérelik. Bérlő pedig bőven van: Addisz Abebában közel hetven külföldi követség működik, és sok külföldi dolgozik az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságánál is.

Szállodánk mellett emelkedett a hatalmas, 20 millió etióp dolláros költségvetéssel épült, új 800 ágyas kórház. Ez a kórház tíz évig állt teljesen készen - és üresen. Az új kórház költségeiből tíz kis vidéki kórházat is fel lehetett volna építeni. A császár magyarországi látogatásakor a MEDICOR Művek ajándékképpen orvosi műszereket küldött Etiópiának. Amikor megkezdtem munkámat, ezek a műszerek már tíz éve álltak az új kórház pincéjében. Kéréssel fordultam az Egészségügyi Minisztériumhoz, hogy a magyar műszereket adják ki a dessziéi kórháznak, de még választ sem kaptam.

Néhány nap múlva újra a repülőtéren voltunk, de most már nem a nemzetközi oldalon.

- Kérjük a dessziéi gép utasait, fáradjanak a kijárathoz - ezzel az angolul és amharául elhangzott mondattal szakadtunk el három évre a megszokott körülményektől, a nekünk egyedül természetestől.

Még integettek a teraszról új barátaink: Hada József, a Fradi legendás hírű kapusa, aki két évtizede él Etiópiában, és legalább olyan jó üzletember, mint amilyen kapus volt. Szudáni és etiópiai edzősködése után egy kis nyomdát vásárolt Addisz Abebában, abból élt. Gyakran voltam vendége a főváros közelében levő tóparti nyaralójában. Megtanított vízisízni, de ő 60 éves kora ellenére is egyenesebben állt a keskeny sítalpakon, mint én. Fradi-emlékekkel teli házában arra volt a legbüszkébb, hogy a teraszról úgy nézett ki a szemközti hegy, mint ahogy Budapesten látja az ember a Jánoshegyet. Ezen a teraszon beszélt nekem arról, hogy hazajön. Nagyon készült erre az útra, de előbb feleségének súlyos betegsége, majd később a sajátja megakadályozta ebben…

Egy ütött-kopott, bizalmat semmiképpen nem gerjesztő gépre kapaszkodtunk fel, és a csomagokkal egy térben, az oldalfalakkal párhuzamosan elhelyezett két lócán foglaltunk helyet. Nem volt időnk aggódni, mert a motor rögtön felbőgött, felhördült, és a zaj még a gondolatainkat is elnyomta. Néhány méter gurulás után a motorok leálltak, és a pilóta közölte velünk, hogy ne nyugtalankodjunk, csak a rádióval van egy kis baj, majd elhagyta a gépet. Tíz perc múlva a repülőgép mellé vontattak egy horpadt fémhordót, és egy rozsdás kannával sűrű, olajszerű folyadékot adagoltak a gép egyik nyílásába. Fogyatékos rádiótechnikai ismereteim ellenére is megállapíthattam, hogy ez a folyadék biztosan nem a rádió meghibásodását van hivatva kiküszöbölni. Belém hasított a kétség: csak nem üzemanyag nélkül akartak elindulni?...

Az egyórás út szépségeit a mosdóhelyiség nagyon pici ablakán keresztül élvezhettem volna, de egész úton azzal foglalatoskodtam, hogy rájöjjek, mitől érzem a gyomromat a torkomban, a gép bukdácsolásától, vagy a felszolgált teától. Mégis le tudom írni ezt az utat, mert a későbbiekben többször is megtettem, az aszály meg a kolerajárvány idején helikopterrel is.

Alföldi embernek, de még az Alpokat bejárt hegymászónak is lenyűgöző ez a látvány. Nem hegyek és völgyek váltják egymást, mert a legmélyebb völgy is 2000 méteren fekszik. Az óriási, lapos tetejű hegyeket megművelik, és ahol a plató véget ér, a semmi következik, több száz méter mélységű meredek falak zuhannak alá egy kanyonba, vagy éppen egy másik, lejjebb fekvő lapos platóra, és annak most már a magasba szökő, meredek falát alkotják. Nincs lankás rész vagy domb, fentről úgy néz ki ez a táj, mintha egy játékos kedvű kéz minden terv nélkül horizontálisan és vertikálisan feldarabolta volna. Mindenfelé kör alakú, náddal fedett tukulok - etióp házak -, rendszertelenül széjjelszórva. A nádtető résein nyílt tűzhely füstje üzen a gép utasainak, hogy élet van ott lent, és az életmód szinte 3000 éve változatlan. Sehol út, vagy az európai tájhoz annyira hozzátartozó villanyoszlopok kígyózó sora, mindenütt csak hegyek és hegyek. Falvak sincsenek, csak 3-4 tukulból álló települések. Az Etióp-magasföld 800 kilométer hosszúságban húzódik északról délre, és fentről nézve ez az emberi alkotásokkal meg nem tört táj egyhangúságában is lenyűgöző. A hegyeknek nincs nevük, mert még megszámolni is lehetetlen őket. Az egyes települések légvonalban egy-két kilométerre fekszenek egymástól, de legalább egynapi járóföldre. A platóról a szédítő meredek falon a lefolyó esővíz vájta, kanyargós ösvényen lehet csak lejutni, és ugyanilyen módon kell felkapaszkodni. Bizony kétszer is meggondolja a tukul lakója, hogy átugorjon-e egy kis tereferére a szomszédba.

A kommunikáció elképzelhetetlen. Nincs iskola és nincs orvos sem, és az etióp életet átszövő vallás bástyái, a templomok is csak több napi gyaloglással érhetők el. Ahol egy kis lapos rész van, azt megművelik. Fentről nézve ezek a területek üde zöldek, s a tukulok körül a feltört föld biztatóan barna-fekete színű.

A települések bevehetetlen erődöknek látszanak, hiszen a középkori várak falai játékfalak, a várárkok szegényes gödrök ezekhez a természetes falakhoz és szakadékokhoz képest. Etiópia 3000 éves történetében idegen soha nem tette a lábát erre a földre. Az olasz fasiszta csapatok - akik 1935-ben annexiós szándékkal megtámadták Etiópiát - is csak a nagyobb településeket és az azokat összekötő utakat foglalták el, pedig ezek a hegyek bizonyára értékes ásványkincseket rejtenek magukban.

A kétórás repülőút után szinte hihetetlennek tűnik, hogy landolni tudunk. A hegyek kis körben megszelídülnek, keskeny rést hagynak, hogy egy folyó laposabb partján a gép földet érjen - kifutópálya helyett a füvön. Megérkeztünk Dessziébe, ahol élni fogunk. Legalábbis akkor még úgy gondoltuk, hogy Dessziébe érkeztünk…

Az addiszi tartózkodás alatt elfelejtettük, amit már megtaláltunk, hogy Afrikában meleg van. Felvettük tehát a fővárosban kellemes viseletnek bizonyult felöltőt, és kiszálltunk. Megcsapott a 35 °C-os meleg, és sehol a környéken egy árnyékot adó fa, csak egy kunyhó tűnt fel. Körülöttem a sok súlyos csomag és a család. És nincs egy ember, akitől érdeklődhettem volna. Csak izzadtunk és csapkodtuk a legyeket. Sehol senki! Pedig megtávira-toztam a kórháznak, hogy mikor érkezünk. Nem vártak! Lassan előkerültek a mindig, mindenhol megjelenő gyerekek, és körbeálltak bennünket…

Aztán fokozatosan megindult az élet a repülőtéren. A kunyhónak vélt repülőtéri hivatalos épületből előjött egy kecske, de nem a mi üdvözlésünkre, hanem mert felszállt a gép, és visszatérhetett legelni a kifutópályára. A messze távolban feltűnt egy rendőr hosszú karabélyával, aki nyilván a gép le- és felszállásának rendjét volt hivatva biztosítani. Mozgolódást láttam a főépületben, így beléptem a függönnyel elfedett nyíláson. Bent még két kecske, egy ember és millió légy képezte a repülőtér személyzetét. Egy hordó tetején álló telefon felcsillantotta bennem a reményt.

- Jó napot kívánok - kezdtem a diskurzust, és igyekeztem határozottnak látszani. - Kérem szépen, szeretnék telefonálni a kórházba, én vagyok az új orvos…

- Csak hivatalos ügyben használható a telefon - hangzott a hibátlan angol válasz.

- Nagyszerű, mert én hivatalosan akarom megkérdezni a kórház igazgatóját, hogy mit csináljak, hová menjek.

Végül abban egyeztünk meg, hogy a kórházba nem (akkor még nem tudtam, miért), de taxiért telefonálhatok. Megígérték, hogy a taxi tíz perc múlva megérkezik.

Szemem előtt megjelent gyermekkorom Afrikája, izgalmas vadászkalandok, áthatolhatatlan rengeteg. Magam előtt láttam első földrajztanárom fakó arcát, ahogy kigyúlt, amikor Afrika kék egéről beszélt. Megjelentek a Verne-hősök, és tolakodóan, szőrösen Rejtő Jenő figurái, akikkel pár perc múlva személyesen is találkoztam, mert megérkezett a taxi.

Motor volt egy valamikor karosszériának készült bádogdobozba építve, más, a gépkocsi fogalmához kapcsolódó jellemzője e közlekedési eszköznek ismereteim szerint nem volt. Már volt egy utasa, derekára kötve egy, még jó állapotban levő, kockás abrosz, fején frottírtörülközőből csavart turbán, amelynek good morning hímzéséből a good szó látszott csak, homlokát koszorúzva. (Ez különben mindennapi viselet, később már fel sem tűnt.) Egy vassodrony volt a kocsi tetején, nyilván az első utas poggyásza. A sofőr nem kérdezett semmit, csak kezdte a csomagjainkat bepakolni a kocsiba… A sodrony tetejére bőröndhegyeket halmozott fel, és lekötötte cukorspárgával; hátul, a nyitott csomagtartó teteje alól és az ablaküvegek helyén is csomagok lógtak ki, de még mi is befértünk.

- Touring Hotel - mondtam be még az Addiszban hallott dessziéi olasz hotel nevét, és elindultunk.

(Befejezése következik)

Illusztráció: Asszonyok a dessziéi piacon * A szerző felvétele