A repülő-
térről pár száz méterre gyönyö-
rű ligethez értünk, ahol valaha rendezett utak voltak, és csinos házak maradványaira csodálkozhattunk rá, sőt állt itt egy egészen jó állapotban levő kisebb kőház is. Nem értettük, hogy miért épp egy kunyhó a repülőtér hivatalos helyisége, amikor van itt a célnak sokkal jobban megfelelő és szemmel láthatólag kihasználatlan épület. A liget a régi olasz polgári repülőtérhez tartozott, étterem, szálloda, irányítótorony is volt itt, de érkezésünk időpontjában már csak kőhalmaz.
Ezzel a nemtörődömséggel mindenhol találkoztunk Etiópiában. A valaha aszfaltos utakon csak itt-ott, nyomokban található aszfalt. A hidak egyszerűen beomlanak, mert soha senki nem javítja ezeket a közlekedéshez nélkülözhetetlen építményeket. Ugyanezt a hanyagságot tapasztaltam a tíz éve épült kórházban is, sőt később a munka több más területén.
Beértünk a városba. Sárkunyhók sora, szenny, piszok és bűz mindenütt. Hol fogunk lakni? Itt nem lehet évekig élni, fogalmaztuk meg megfellebbezhetetlen véleményünket. Mikor a kocsi megállt a főtér egyik benzinkútjánál, kerestük a szállodát, de szállodához hasonlító épületet sehol sem láttunk. Rövid tankolás után a taxis elindult, és nekivágott a felhőkbe burkolózó hegyeknek.
- Stop! - állítottam meg a sofőrt, és még egyszer elismételtem: - Touring Hotel!
- O.K. - és ment tovább.
A sofőr nem tudott angolul, és mi csak azt láttuk, hogy elhagyja a várost, ahová korábban megérkeztünk.
- Stop! - A sofőr újból megállt. - Touring Hotel. Desszié! - Most már mérges voltam.
A sofőr nevetett és olaszul magyarázott valamit, amiből először azt értettem meg, hogy kilométer, aztán a latin számok segítségével azt is, hogy huszonöt. Desszié tehát huszonöt kilométerre van innen. Egy kicsit örültünk is, hogy nem ez a koszos hely lesz az otthonunk.
Valóban: Dessziében nem lehet repülőgéppel leszállni, és a nagy észak-déli út legfontosabb elágazásán épült Kombolcsa, a tartomány székhelyének a repülőtere. Mi is ide érkeztünk meg. Később azt is megtudtam, hogy a repülőtérről csak interurbán lehetett volna Desszié kórházával beszélni, ezért nem hívhattam fel a kórházat.
Most már megnyugodva vágtunk neki a hegyeknek. Az út 15 kilométeres szakaszon 1300 métert emelkedik hajmeresztő kanyarokkal. Az itt élő, rendszeresen erre közlekedő emberek számára ez magától értetődő. Sofőrünk is természetesnek vette tehát, hogy nyomja a gázpedált. A gumik csikorgása csak minket idegesített, de úgy, hogy belesápadtunk.
A megszámlálhatatlan kanyarok egyike után megkönnyebbülésünkre elővillant a várost jelző tábla: DESSZIÉ.
- A világ vége - fogalmazta meg feleségem a bennünk dúló, félelemből, kíváncsiságból és bizonytalan várakozásból álló érzéseket egy mondatban.
A világ vége - így éreztük!
Azoknak, akik itt élnek, a világ közepe. Itt születtek, itt dolgoznak, itt szeretnek, itt vannak a sírjaik. Itt is fáj az eltört csont, vérzik a seb. Itt vannak otthon...
Ideiglenes otthonunk, a Touring Hotel, előregyártott faelemekből negyven éve épült, egyemeletes szálloda, de még jó állapotban van. Ahogy a taxi megállt a bejárat előtt, csinos egyenruhába öltözött asszonyok ragadták meg csomagjainkat. A vezetőnő - később jó barátunk - pergő olasz nyelven üdvözölt, és intézkedett, hogy melyik szobába vigyék a holmijainkat. Egyáltalán nem zavarta, hogy dallamos beszédéből egy szót sem értünk. Ő volt Lina, az első dessziéi, akit megismertünk. Kora kideríthetetlen, temperamentuma húszévesnek megfelelő, bronzszínű haját beszéd közben egy fejmozdulattal hátravetette, és ilyenkor hosszú szipkájából az ég felé fújta a füstöt. Milánóban született, a háború férjével együtt előbb Líbiába, majd Aszmarába parancsolta. Itt Etiópiában maradt egyedül és Dessziében élt. Tőle hallottuk az első olasz szavakat. Később mások segítségével tanultuk ezt a pergő nyelvet...
Hideg-melegvizes fürdőszoba, kényelmes berendezés tartozott a szobánkhoz. A függönyök, az ágynemű tiszta, a parketta fényes, az egész szálló csendes, csak éjszakánként hallatszott fel a szomszéd udvarból a háztulajdonos oroszlánjának, Toninak az üvöltése, meg a fölöttünk hancúrozó patkányok zaja.
Elindulásunk előtt barátaink sokat ijesztgettek a ránk váró ismeretlennel, és bizony, szorongva érkeztünk meg az eldugott afrikai kisvárosba. Kellemesen csalódtunk. Dessziében, ha nem is olcsón, de európai igényeket is kielégítő házak bérelhetők. Lakáskeresés közben láttunk olyan négy hálószobás villát, amelyben tanácsteremnek beillő szalon, majolika kandalló, amerikai méretű fürdőszoba és dolgozószoba volt. Mi azt a házat választottuk, ahol már tíz éve mindig az itt dolgozó sebész lakott. Ez egy négyszobás, fürdőszobás villa volt garázzsal. A házhoz nagy kert tartozott tíz-tizenöt méteres kaktuszokkal, fenyőkkel, nagy füves résszel, veteményeskerttel. A fürdőszobában villanyboyler, a konyhában palackos gáztűzhely. A bére kétezer forintnak megfelelő etióp dollár havonta. A házat negyven éve építették az olaszok, a felszabadulás után Aszfa Vosszené, a trónörökösé lett, de nemcsak ez, hanem minden olyan ház Dessziében, amit az olaszok itthagytak. Házbért tehát a többszörös milliomos trónörökösnek fizettünk.
A ház, amit béreltünk, öreg volt és az egyik szobája nedves, de egyáltalán nem voltak benne bogarak, még túl sok légy sem; egeret is csak egyet találtunk a lakásban a három év alatt. Az élelmiszerellátás a városban kielégítő volt, változatosan tudtunk főzni, ivóvizünk pedig a nem túl drága, szomjat jól oltó ásványvíz volt. A csapvizet nem mertük inni, mert régi, szennyezett vezetéken keresztül érkezett hozzánk. Főzéskor viszont azt használtuk, és fogat sem ásványvízzel mostunk, mint általában az európaiak teszik Afrikában. Soha, még a kolerajárvány idején sem betegedtünk meg a víztől. A konyhai tűzhelyhez gázpalackot használtunk, amit elfogadható áron mindig be lehetett szerezni, sőt ha nem tudtunk érte menni, a kereskedő házhoz is szállította. A villanyszolgáltatás egy rövid időszaktól eltekintve, amikor a város tartalék generátora is meghibásodott, folyamatos volt...
A várost hegyek koszorúja, eukaliptuszerdők, ligetek, magasba szökő, meredek sziklafalak veszik körül, de előttünk nyomorúságos házak és mindenféle piszok és koldusok hada. Ellentmondásosabb kép nem is fogadhatott volna.
Egy afrikai kisváros nem mérhető egyetlen magyar városhoz sem. Közel hatvanezer lakosával a mi Hódmezővásárhelyünkkel vethetném össze, de annyi a különbség a két település között, mint a két ország között. A szétszórt, rendezetlenül épült, apró, sárral tapasztott házak, az erős bűzt árasztó nyílt csatornák, a szemét az utcákon, a feltöredezett, elhanyagolt aszfalt, a nyílt tűzhelyek bizony elijesztenek mindenkit, aki Európából érkezik ide. A kényelmes, fürdőszobás hotelek, a két gazdag áruválasztékkal rendelkező fűszerüzlet, a minden igényt kielégítő telefonhálózat éles kontrasztja a fentieknek.
A pontosabb mérések szerint 3000-3500 méter magas hegyek koszorújától övezett völgyben, a tenger szintje felett 2600 méter magasan épült a város. Főutcáján halad keresztül a fővárost a Vörös tengerrel összekötő, több mint 1000 kilométeres észak-déli út. Desszie fontos kereskedelmi központ. A minden hétfőn megrendezett vásárra az egész környék lakossága ide özönlik. Jönnek messze vidékekről több napi gyaloglással állatokat hajtva, vagy éppen csak egy köteg rőzsével, néhány deciliter olajért. A nagy területen fekvő vásártéren pénzt alig lehet látni, itt még a cserekereskedelem uralkodik. A város lakosságának külön piaca van, ott már csak pénzért lehet vásárolni...
A városban eleinte száz-kétszáz méteres távolság kedvéért is gyakran kocsiba ültünk. Nem lustaságból. Eleinte a kíváncsiskodók hadától védtük magunkat, hiszen újak és farandzsok - idegenek - voltunk... Az állandó autózásnak volt egy sokkal komolyabb oka is: a tengerszint feletti magasság. Pár perces séta után 2600 méter magasságban az alföldi ember bizony már verejtékben fürödve kapkodja a levegőt. Hegymászásról, futásról szó sem lehetett, kevés mozgás után is zúgott a fül, zihált a tüdő, és kezdett elsötétedni a ragyogó kék ég. Gyakran eredt el az orrunk vére a szokatlanul alacsony külső nyomás miatt, s mindig a kezünk ügyében volt egy kevés géz az orrtamponhoz, gyógyszer a vérzéscsillapításhoz. A három év kevés volt az akklimatizálódáshoz, oly hagy a különbség a szegedi 100 méter körüli tengerszint feletti magasság és a 2600 méteren fekvő Desszie között. Lehetett sétálni is, persze csak lassan, meg-megállva, bámészkodva, a nézelődés ürügyén kicsit megpihenve. Ilyenkor megbámultuk az égbe törő hegyeket, az eukaliptusz bontotta dombokat, a hegyek lábánál és a dombokra felkúszó házakat...
Egy várost csak sétálva lehet megismerni. Gyalog érzi az ember , a meredeket, méri fel a távolságot, veszi észre a szemetet, érzi a fák árnyát, lát be a kerítés mögé és Dessziében a házakba is.
A gyalogosok a járdát nem használják. A messzi hegyekből a vásárra érkezőknek még nem alakult ki az a feltételes védekező reflexük, amelyet a gépkocsi dudája vált ki a városi emberből. Csak mint szokatlan zajt észlelik, és nem inti őket a veszélyre.
A város egy fél dunántúlnyi területnek a központja, de piszkos és rendezetlen. A szennyvízelvezetés egyáltalán nincs megoldva. A házak 90 százalékában nincs víz, a közös kutakról az asszonyok hordják hátukon nehéz, húszkilós agyagtartályokban; hosszú kilométereket gyalogolnak a nagy teherrel. Soha egyetlen férfit sem láttam, aki vizet cipelt volna. Ugyanakkor a gazdagabb férfiak után, ha gyalog mennek valahová, szolgálófiúk viszik még a felöltőt is. Á vízvezeték-hálózat nincs a föld alá süllyesztve, és vékony fémcsövek kígyóznak az utcákon, csak az utak alatt vezetik a föld alá. A telefonhálózat viszont minden igényt kielégít. Telefonigényünk bejelentése után két nappal felszerelték a készüléket a lakásunkba, és közvetlen tárcsázással hívhattuk a főváros és a nagyobb városok előfizetőit. Bizony eszünkbe jutott az otthoni, már öt éve beadott telefonkérelmünk.
A szemétszállítás még megoldatlan. Van ugyan egy "KUKA"-rendszerű szemétgyűjtő, amelyhez azonban tartályok még nincsenek, s így használhatatlan, de ez egyáltalán nem zavarja a város vezetőit, és az idegenektől mindig megpróbálják behajtani a szemétszállítási díjat. Az afrikai városok természetes tisztogatói, a hiénák, nem nagyon merészkednek a szélső házaknál beljebb, mert rengeteg a kutya, ezért Desszie még ettől a várostisztító lehetőségtől is elesik.
Az átlaghőmérséklet Dessziében 15 °C. Két évszak váltja egymást, a száraz és az esős. JHat-hat hónapig tart, de a száraz évszak közepén is van egy hosszabb időszak, amikor mindennap esik az eső. Ez nagyon kedvező lehetőséget kínál az első vetésre, mert jó években kétszer lehet aratni. Megérkezésünk évében is sok helyen kétszer aratták a teffet, az etiópok mindennapi kenyerének, az in-dzserának, ennek a lapos, korong alakú, szivacsos, kissé savanyú lepénynek az alapanyagát. De nem mindenütt használják ki az éghajlat adta remek lehetőségeket. A kisparasztok csak annyit dolgoznak, hogy megtermeljék a saját ellátásukhoz szükséges élelmet, a nagygazdaságok tulajdonosai pedig, akik hatalmas földterületek urai, félnek a kétszeri vetéssel járó kockázattól.
Az esős évsaakban lehulló csapadék mennyisége, megfelelő víztárolók létesítésével, egyenletesen elosztva, egész évre elegendő vizet biztosítana a mezőgazdaságnak. Ez idő szerint azonban még hiányzanak az egyszerre lezúduló csapadék elvezetéséhez szükséges szabályozott folyómedrek. Bizony sokszor látni a hónapokig tartó vízhiánytól megrepedezett földeket az esős évszakban víz alatt állni, a víz elvonulása után pedig a nagy sár akadályozza a munkát. De a víz elönti az utakat is, elmossa a hidakat, falvakat zár el hosszú hónapokra a külvilágtól. Lalibela például, a legérdekesebb, legrégibb vallási központ, a turisták első számú célja Etiópiában; hat hónapig nem közelíthető meg még repülőgéppel sem.
Pedig ez a föld kincs! Kertünkben locsolás és minden különösebb munka nélkül félkilós vöröshagymák, kétkilós karfiolok termettek, és a saláta levével kiöntött paradicsommag is termést hozott. Nem kell palántázni a paradicsomot, paprikát, és egyáltalán nem lehet kapát kapni az üzletekben, mert itt azt nem használják. Csak elszórtuk a magot és leszedtük a termést. Itt tényleg igaz az, hogy ahová az ember a magot köpi, ott nő a fa. Hányszor emlegettük a magyar földeken görnyedő parasztokat, akik édent varázsolnának erre a tájra. Nem tudok senki számára mentséget, hogy milliók éheznek ilyen termőföld adta lehetőségek mellett!
Etiópia mintegy 28 milliós lakosságának körülbelül egyharmada amhara, hasonló a gallák száma (kb. 30%), s élnek még az országban tigre, danak.il, szomáli és egyéb népek. A hivatalos nyelv az amhara. Az ország közigazgatásilag 14 gbizdtm (főkormányzóság, tartomány) oszlik meg. Az államvallás a kopt, ezt követi az amha-rák, tigrék, gallák egy része - a lakosságnak mintegy a fele. 4$% mohamedán (a danakilok és a szomálik), és kb. 5%-a természeti vallások követője.
Vollo tartomány az amhara lakta területhez tartozik, és a szomszédos Tigre tartománnyal együtt magába foglalja a Damakil-sivatag nagy részét is. A többséget alkotó amhara lakosság mellett élnek itt tigrék is. Csak a gyakorlott szem tudja őket egymástól megkülönböztetni. A helyiek tudják egymás törzsi eredetét. Dessziében, de az egész országban tapasztalható ellentét a két törzs között. Ha két tigre van egy amhara társaságban, egymással csak az amharától lényegében különböző tigre nyelven beszélnek. Dessziében például ott-tartózkodásom éveiben a kórház-, a bank- és a postaigazgató tigre; gyakorlatilag az államapparátus kötelékébe tartozó vezető posztok kivételével minden vezető állású ember tigre volt. Ők az olaszok mellett a mesteremberek: a gépkocsi- és a vízvezeték-szerelők, az asztalosok.
A danakilok teljesen nomád életet élnek. Dessziétől negyven kilométerre keletre kezdődik a danakil terület, onnan a Vörös-tengerig már csak ez a nomád törzs él. Nem keverednek egyik törzzsel sem, és nem beszélik az amhara nyelvet. A kórházban mindig volt egy-két danakil beteg, de senki nem tudott velük szót váltani. Ezekhez a betegekhez magyarul beszéltem, hiszen ugyanúgy nem értették az én anyanyelvemet, mint a kórház dolgozóinak anyanyelvét, vagy az angolt. Valahogy úgy van vele az ember, hogyha jelbeszéddel kell érintkeznie, és a szavak tónusára, a hanglejtés kifejező erejére van utalva, ez legjobban az anyanyelvén sikerül.
Ezeknek a nomád embereknek nincs képviselőjük a tartományi gyűlésben, nincs semmilyen érdekképviseletük, de ők maguk is elkerülik a várost. Szokásaikról, életükről egy sivatagi utazásom kapcsán később még írok.
Már a város előtt egy kilométerrel találkozik minden ide érkező Desszie "első" emberével - a nevét már ő maga is elfelejtette. Életkora meghatározhatatlan, de a régen itt élő emberek már harminc éve is látták egy-egy sziklamélyedésben. Ruházatát a teljes meztelenségtől az egyetlen lepelig változtatja az időjárástól függően. Pár éve még a gépkocsival érkezők adományaiból élt. Az volt a specialitása, hogy az éles kanyar miatt lassítani kényszerülő kocsik elé ugrott, és sérüléseiért fájdalomdíjat követelt. Már elvesztette ruganyosságát, vagy a rendőrség figyelmeztette, de felhagyott a kenyérkeresetnek ezzel a módjával. A város másik végén él az „utolsó" ember, aki az elhaladó kocsik oldalába rúg. Mire a meglepett vezető megáll és visszamegy megnézni, mi történt, ő már a földön fekszik, éíethű fájdalomkiáltásokkal, de még egyszer sem engedte bevitetni magát a kórházba. "Nevezetessége" még egy füstszínű, női teddy-beer bunda, amit állandóan visel, függetlenül attól, hogy esik vagy 40 °C meleg van, lévén egyetlen ruhája.
Az "első" és az "utolsó" ember között az érdekes emberek igen gazdag és változatos sorával ismerkedtünk meg Dessziében.
(Világjárók, 134, Gondolat, 1980)
Illusztráció: A dessziéi Hotel Touring bejárata * A szerző felvétele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése