FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (2)

/Részletek/

Afrika térkép, 1891

Az expedíció 1914 januárjában indult el, tele reménnyel és bizakodással, hogy nemcsak csodálatos gyűjteménnyel, de gazdagon is térjenek vissza. Kovács Ödön közben Berlinben járt fegyverekért, sátrakért és egyéb trópusi felszerelésekért, és ott szerezte be azokat a szükséges fotókellékeket, amelyeket Budapesten nem lehetett megkapni. A hajó Dzsibutiban kötött ki, és a kétnapos, eleinte emésztően forró, majd a pálya emelkedésével egyre kellemesebb klímájú utazás után az eukaliptuszerdők karéjában feltűnt Etiópia fővárosa: Addisz-Abeba. Erről a második útról megmaradt levelei egy darabig beszámolnak az útról, de 1914 vége felé megritkulnak, s 1915-ben már csak kerülőúton írhat családjának, hiszen körös-körül ellenséges gyarmatok vannak, és megszakad levelezése Kittenbergerrel is, akiről gondolhatja, hogy hadifogoly lett. Utolsó, valóban legutolsó levelét 1915. december 24-én írta.

A hajóútról 1914. január 24-én, majd február 6-án Port-Szudánból levelet ír, amelyben nagyon elégedett Gajdáccsal és Dörflingerrel is, mert már az úton kialakul közöttük az ilyen úthoz szükséges összhang és jóviszony. “Úgy látszik – írja haza –, jól válogattam össze ezt a kettőt. A fotográfus (amikor nem eszik) olyanokat mond, hogy majd a tengerbe dőlünk a nevetéstől, hogy ezek a nagyképű angolok nem tudják mire vélni derültségünket. Szerencsére a fotográfus többnyire eszik, az egész étlapot végigeszi... ami szinte lehetetlenség, s ilyenkor alig várjuk, hogy mondjon valamit, újra megbotránkoztatva ezeket a bádog mistereket és söprűnyél misseket. Kittynek is írtam Ugandába, végleg lemondva Kongót, azaz nem egészen végleg, mert itt semmit sem tudhat végleg az ember."

Dzsibutiban szállnak partra, Francia Szomáliában, s ennek Gajdács örül a legjobban, mert később a tenger kissé “mozgalmas" volt, s ezt nem bírta. 1914. április 2-án ír újra Kovács Dire-Dauából.

“Megváltozott itt két év alatt sok minden. 231 km-en kiépült a vasút, és kinézhettünk a vonat ablakán a hosszú Aszabot útra, ahol két éve tönkrement a karavánunk. Különös érzés volt visszaemlékezni erre a szomjhalállal küszködő útra, amelyet akkor egy hónap, most pedig tíz óra alatt tettünk meg. Hararba érve ott találtuk Senigoff régi barátunkat, aki csupán barátságból elkísér bennünket. «Fizetése» a koszt (ha lesz) és egy nyerges öszvér (ha nem döglik ki alóla). Senigoffnak nagy hasznát látom majd Godjamban és Gondarban, mert az ottani törzsfőnökökkel jóbarátságban van. Neki ajándékoztam a panama kalapom, mert az övét mindennek lehetett nézni, csak kalapnak nem. Amikor azonban Addisz-Abebába értünk és Fitaurari Siffari főnöknél látogatást tettünk, a kalap úgy megtetszett neki, hogy Senigoff kénytelen volt odaadni. De előbb vettünk rá egy széles, piros szalagot. Ez a szerencsétlen Siffari másnap «udvari» ebédre ment, fején a kalappal, s egy «vérbeli» herceg azonnal elvette tőle. Lehet, hogy holnap a császár, Lidzs Jassu (Jézus fia!) díszeleg benne, én pedig vehetek két új kalapot. Egyet a főnöknek és egyet Senigoffnak. Kitty írt Ugandából, hogy menjek, mert rengeteg a madár és a vad, őt már majdnem felöklelte a bivaly, végül is agyonlőtte. Engem biztos felöklelt volna, mert nekem nincsenek kötél idegeim, hát azért menjek Ugandába, hogy felökleljen egy erőszakos marha? Majd írok neki, hogy hátha mégis elmegyek, mert Lidzs Jassu (Jézusfia) ráült az útlevelemre, s anélkül nem mehetek sehová. Menelik temetése csöndben ment végbe, mert az elhalt császárt gyászolni itt olyan udvariatlanság az új császárral szemben, aminek végzetes következményei lehetnek..."

Ettől az időtől június 22-ig nincsen levél, sem Kittenbergertől, sem Kovácstól. Az útlevelet azonban a császári engedéllyel együtt valószínűleg megkapták, amiben nem kis része volt a mozifelvevőnek, ami Gajdács leveléből tűnik ki. Kovács elindult az ország belsejébe a fotográfussal, és Gajdácsot visszahagyta Addisz-Abebában a gyűjtött madarak preparálására, és talán meghagyta a preparátornak, hogy édesanyjának számoljon be az eseményekről, amíg ő olyan helyeken jár, ahonnét postát küldeni nem lehet. Közben ugyanis Lidzs Jassu apját, Ras Michaelt Valló királyává kiáltotta ki, s a császárnak eszébe jutott, hogy a koronázást filmen kellene megörökíteni. Erről szól Gajdács levele Nagymarosra. “Lidzs Jassu kerestette Kovács urat, szerette volna apjának, Ras Michaelnek királlyá koronázását megörökíteni. Adott volna öszvéreket, embereket, élelmet, mindent, de már csak egy hét van a koronázásig, Kovács úr aligha érkezhetik meg Vallóba időre. A fiatal császár, Menelik császár utódja (még ugyan csak trónörökös, de ő lesz a császár) nagyon kedveli a mozit. Múltkor is végignézett egy előadást Terrasnál (ez egy francia szállodás, ahol a szállodában mozi is van), nagy kísérettel. Egy másik alkalommal pedig egyik alkirály ment kíséretével filmet nézni..."

Amíg Gajdács kényelmes preparálás közben ezt a levelet írta, Kovács és Dörflinger lóhalálában közeledtek Addisz-Abebához, hogy eleget tegyenek a császár kérésének, meghallgassák kívánságait, s azonnal induljanak tovább Vallóba, ahova Lidzs Jassu, azaz “Jézus fia" szerint három nap alatt elérnek. Előzőleg azonban felhajtották fél Abesszíniát, küldöncök és lovasok rohantak értük, sőt a császár az egyetlen telefonvonalat is igénybe vette. Kovácsékat a császár olyan pompával fogadta, mintha őket is meg akarta volna koronáztatni. Sebtében elmondta kívánságait, aztán elővezették a császári öszvéreket, és szegény Kovács rendkívül mérgesen és fáradtan, Dörflinger pedig elkeseredetten, de szép kísérettel indulhattak a nagy útnak, amely a császár szerint csak “három nap". Meg is érkeztek Vallóba két hét múlva, s onnét írja Kovács ezt a rendkívül mérges és “erőteljes" hangú levelét.

“Valló, 1914. július 11. Hát itt vagyunk Vallóban, törje ki a nyavalya. De nem három nap alatt értünk ide, hanem tizenhárom alatt! Mit is gondolt az a marha császár, amikor bennünket sürgetve útnak indított? Az út majdnem négyszáz kilométer. A nagy afrikai árkon is keresztül kellett másznunk, s utána még egy legalább 3500 méter magas hegyen, abesszíniai gyorsasággal, ami alatt az értendő, hogy minden nyergelésnél a málhás öszvéreket fél napig szedik össze. Itt már – különben – csak sóért és patronokért lehet vásárolni. A Mária Terézia-tallérért hat darab só-aprópénzt adnak. De mi nem vásárolunk, mert mi cs. és kir. potyafráterek vagyunk. A koronázásról persze elkéstünk. Itt vagyunk most egy rakás ládával Managasától és karavánomtól több mint 400 kilométerre. Négus Michael, a most koronázott galla király öreg ember, nehezen lehet vele valamit megértetni. Talán majd a fia, a császár rábeszéli az újrakoronázásra, hogy lefilmezhessük. De ha meg is koronázzák másodszor a kinó részére, miféle koronázás lesz az! Hiányzik a 15-16 ezres tömeg..."

“Valló, 1914. július 13. Hát ma reggel 8-9 között lemoziztuk Vallóban Michael négust, a vallói királyt. Úgy dirigáltuk szegény öreget, mint egy közönséges boyt. Valóságos «direktor» lett belőlem, meg a birkák réme, mert mindennap küld a király egy szép birkát. Már egész rakomány birkabőröm van. A koronázáson vagy húszezer ember vonult fel. Mindenki nagyon jól akarta csinálni a dolgát, így aztán el is rontották a fölvonulást."

“Valló, 1914. július 16. Tegnapelőtt küldött a király egy rakás szőnyeget a sátramba. Valóságos trónuson ülök. De nagy tekintély is vagyok itten!! Egész nap a sátramban, szőnyegtrónusomon ülve (most is azon írok, azért olyan csámpás a levelem) fogadom az abesszin előkelőségeket. Milyen sokat tudnék írni, ha nem abajgatnának egész nap látogatásukkal az itteni hercegek. Már egész komoly, fenséges pofát tudok vágni, és főúri, abesszíniai módon tudom fogadni őket. Tegnap megint akkora fekete birkát küldött a király, mint egy ökör. Levágni sajnálom, így majd odaajándékozom ceremónia-mesteremnek: Ato Sejfunak, akit Michael király rendelt mellém, amíg országában tartózkodom. A tegnapi nap megint nagyon tartalomdús volt. Reggel a templom udvarán harminc papot meg egy püspököt táncoltattam meg a mozinak. Aztán üzent a király, hogy küldött 500 lovas katonát meg egy csomó tábornokot, rendeztessek velük háborút... Az oroszlánsörényes tábornokok úgy ugráltak és üvöltöttek kívánságomra, mint a parancsolat, és a harcitűzben majdnem legázolták a gépet. Utána egy kivégzésen kellett résztvennünk. Egy asszonyt és egy öregembert végeztek ki. A nyavalyások kövekkel vertek agyon egy embert. Este megint magához hívatott a király, és két gyönyörű paripát ajándékozott, díszes harci nyereggel. A szügyükre királyi pecsét van sütve, ami azt jelenti, hogy amerre járok, a karaván előtt le kell borulni minden halandónak. Nahát, ilyen nagy úr lettem, de pofon is verem az adószedőt, ha hazamegyek. Közben szidom magam, hogy miért kellett nekem idejönni, és mért nem mentem Kittyvel Kongóba, vagy akárhova. Ott is filmezhettünk volna, és nem kellene itt királyosdit játszani. Tavaly decemberben írt levele az ördög tudja hol hányódott, és most a «szőnyegtrónuson» egyszerre rám talált, írja, hogy végszükségben lőtt egy elefántot, amit a kormányzó nem is számított fel vadászjegyére. Az elefánt a fényképezőgép zörgésétől vadult meg; képzelem, mit csinálna a filmgép berregésétől... Döfi (Dörflinger egyszerűsített és magyarosított neve, a gallák adományozták neki) azt mondta, hogy tiszteli-becsüli Kitty urat, de az ilyen elefántdolgot nem szereti... Ő inkább vén királyt filmez, aki nem öklel, nem rúg és nem harap. Mikor aztán elmondtam, illetve felolvastam Kittenberger levelét, amelyben írja, hogy egyik emberét szarvára vette a bivaly, s az utolsó pillanatban tudta csak agyonlőni a súlyosan sebesült ember mellett, Döfi végleg oda döntött, hogy akkor inkább műtermet nyit Addisz-Abebában."

Következő levelét Addisz-Abebából írja Elvira húgának, 1914. július 22-én. Közben Gajdácsot – a közelgő esős évszakra és a kényes madárbőrök feldolgozására való tekintettel – felküldette Marákéba a baráti Tyihinov családhoz, ahol állítólag mindig süt a nap...

Dorflinger Afrika-felvételeiből (1)

“Vallóból éppen csak hogy megérkeztünk. Az utolsó nap elfogott az eső bennünket, a folyók úgy megdagadtak, hogy alig bírtunk átkelni. Egy helyen – már nem is messze  Addisz-Abebától – a mozis szamár, gépestül s a filmes ládákkal együtt egyszerűen elmerült. Miután nagy üggyel-bajjal talpra állítottuk és kihúztuk, a gépből úgy öntöttük ki a vizet, akár egy lukas ladikból. A fotográfus mondta is, hogy ha ezekből a filmekből lesz valami, soha életében nem káromkodik többé, pedig egész úton ez kedvenc szórakozása volt. Felvettünk vagy ezer méter filmet. Amikor ide érkeztünk, azonnal próbahívást csináltunk, ami – csodák csodája!! – sikerült. Úgy látszik, a ládák jól zárnak, a szamár nem sokáig fürdőzött. Most már csak a királyi lovak aggasztanak bennünket! Az úton még csak megjárta a dolog, mert a galláknak kellett etetni őket, de most már nincs abrak, ráadásul még válogatnak is. Egyszóval királyi lovak, a fene egye meg őket. S a szügyükön levő királyi pecsét előtt legfeljebb mi eshetünk hasra. És senki sem akar tisztességes árat adni értük, mert tudják, hogy meg vagyunk szorulva. Pedig maga a szerszámzat vagyont ér. A nagy királyi pompa és jólét után nyavalyás világ ereszkedett reánk. Éjjel-nappal esik az eső, s ez a jó világ még szeptember közepéig tart. Pénzünk nincs, a kosztunk pedig az, amit a bánatos fotográfus kotyvaszt. Amikor visszautaztunk, a határig nagy kísérettel jöttünk, mert a négus saját testőrségét adta kísérőnek, és a határon megható volt a búcsú. A kíséret előkelőbb tagjaival össze kellett csókolóznom, mert így kívánta ezt a szokás, a hűség és szeretet. A hatás megvolt, mert sokan könnyeztek, s az Istent emlegették, hogy «oj-oj Zgihár, Zgihár», vajon mikor látjuk egymást viszont? Ugyanazok az emberek, akik a kivégzéseken legfeljebb ásítottak vagy a talpukat vakarták. Szóval: nehéz itt kiigazodni az érzelmek között... Az utazás alatt Addisz-Abebában a császárt, Vallóban a királyt folyton értesítették szerencsés ide-oda érkezésünkről. Vajon mikor fognak ismét ilyen magas perszónák érdeklődni drága egészségem felől? Csak lennének már készen a felvételek! ..."

1915 karácsonya után a függöny legördült, és nem lehetett tudni, hogy a szereplők mit játszanak, és van-e egyáltalán valaki a színpadon. Dörflinger és Gajdács ekkor már kiváltak az együttesből, s ők is csak annyit tudtak a továbbiakról, amit a feketék hírül hoztak, s ezeket a híreket csak nagy vonásaikban fogadhatjuk megbízhatóknak. 1920-ban Gajdács és DörflingerMagyarországon jártak, s ezeket a híreket mondták el a gyászba borultcsaládnak.Bizonyos csak az, hogy Kovács Ödön 1919 novemberében halt meg, demár azt nem tudjuk, miben. Lehetett ez malária, fekete-vízláz vagy az Afrikára is átcsapott spanyoljárvány – de lehetett akármi más is, mert Afrika ebben a tekintetben is a ködös lehetőségek hazája. Emberei tisztelték főnöküket, akit sosem láttak gyávának, ezért megadták neki a végtisztességet, ami a saját főnökeiknek is kijár. Kőhalmot raktak sírja fölé, a sír mellett összes, személyesen használt tárgyait elégették, amelyekre – hitük szerint – a halottnak a túlvilágon is szüksége lehet. Gyűjteményének nagy része és régebbi naplói azonban Addisz-Abebában voltak, ahova időközben is küldötte a ritkaságokkal megtömött ládákat. Ezek azonban – lényegtelen adósságai fejében – mind “letét"-ben, azaz zálogban voltak, amelyeket halálhírére pár száz tallérért elárvereztek. Ezeknek a páratlan gyűjteményeknek további sorsa is olyan kalandos és tragikus, mint Kovács Ödöné, aki életét áldozta értük. 
Végül is a gyűjtemény egyik fele s a napló egyik fele New Yorkba, a Rothschild-múzeumba került, s ott a fél gyűjtemény meg is van. A fél naplót Rothschild kb. harminc éve a Magyar Madártani Intézetnek ajándékozta, de ez a napló az Intézet minden értékével együtt 1945-ben elégett. A gyűjtemény másik felét a Nemzeti Múzeum Állattárában őrizték, s ez a gyűjtemény 1956-ban égett el, a napló másik felével együtt. Ami mégis megmaradt, az már csak töredék, és semmiképpen nem reprezentálhatja azt az önfeláldozó, hősies munkát, amellyel évek áldozatos küzdelmével össze lettek gyűjtve. Kétségtelen azonban, hogy Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán sorsa egymástól ezer mérföldekre is egy pályán futott, s nem rajtuk múlott, hogy egy hanyatló kornak csak meddő és majdnem ismeretlen hősei lehettek.

Dorflinger Afrika-felvételeiből (2)

És most térjünk vissza a hazaérkezett jó baráthoz, Kittenberger Kálmánhoz, akit Tőry Viktornak végül is sikerült Nagymarosra “előállítani". Igen, ez a helyes kifejezés, mert Kálmán irtózott minden idegen arctól, minden formától, minden társadalmi kötöttségtől, és feleslegesnek is tartotta ezt az utat, hiszen nem tudott semmit szegény barátjáról, és a szomorkodókat semmiképpen nem tudta megvigasztalni. De – valljuk meg – az afrikai klíma és az ötéves hadifogság nem is finomították meg idegeit és felfogását a halállal szemben, amellyel annyiszor szembenézett. Szóval: Kitty nem volt társadalmi lény, és nem volt “csevegő" természetű. Ezek után nem is csodálható, hogy – a kedves fogadtatás ellenére – inkább hallgatott, mégpedig mereven. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért is jött ide tulajdonképpen? ...És ezt valóban nem tudta senki, talán csak a nem is olyan “vak" Sors, mert a háziasszony, aki mindenáron ki akarta húzni a társalgás kátyúba akadt szekerét, csak hogy valamit kérdezzen, azt kérdezte: –...és most hol van a lakása, Kittenberger úr? Kittenberger úr elvörösödött, Tőry Viktor pedig olyan mozdulatot tett, mintha bicskát nyomtak volna az oldalába. Ez ugyanis nagyon kényes kérdés volt. Kitty szerint “megalázó és szégyenteljes", hogy neki – aki tett egyet s mást a magyar tudományos kutatás érdekében, és bőrét naponként vitte a vásárba –, neki nemhogy “lakása", nemhogy “szobája", de még egy saját “ágya"sem volt a milliókkal börzéző akkori Magyarországon.– Ágyrajáró vagyok! – mondta ellenségesen, szemben az egész világgal, még a jelenlevőkkel is, ami ebben az esetben súlyos igazságtalanság volt, hiszen a szívek itt már kinyíltak ez előtt a megbántott, megalázott, kékszemű tudós előtt.

– Nahát, ez nem olyan nagy baj, kedves Kitty – úgy tudom, így szólította a fiam is –, látja ott szemben azt a kis házat? Ödöné volt... ma is úgy van, ahogy hagyta... hát, ha vállalja a Pestre utazás fáradalmait, jöjjön ki, és lakjon ott, mint a sajátjában, amíg csak akar...

Nagy csend ereszkedett ekkor a szobára, mintha a holt fiú végrendelkezett volna, és Kitty még nyögni sem tudott a meghatottságtól.

–... ott maga biztosan jól érzi magát, mert ott pihent szegény fiam is, afrikai útjai után. És még valami! Én ismerem magukat, hogy nem bírnak el semmi kötöttséget, hát vegye úgy, hogy az a ház a magáé, és Afrikában van. Itt vannak a kulcsok... Jöhet, mehet, dolgozhat, tehet, amit akar, senki sem zavarja. És ide sem kell átjönnie holmi udvariassági látogatásra – ha nem akar... Kitty erre talán azt mondta, hogy köszönöm... talán egy egész mondatot is mondott, mindenesetre “kiköltözött". Először “csak úgy vadászosan", egy hátizsákkal jelent meg, és talán be is nézett egy pillanatra Kovácsékhoz, de hosszabb időre semmi esetre sem, mert akkor feltétlenül megmondta volna, hogy a kackiás hátizsák és tartalma, körülbelül egész “vagyonát" képviselik. Jött és ment tehát Budapest és Nagymaros között, óvatosan és gyanakodva, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha ő bármiféle jogot formálna a kis házra, és visszaélve a jósággal, állandó letelepedésre gondolna.Ez a gyanakvás és a dolgok aggályos mérlegelése még Afrikában ragadt rá, az első idők szörnyű küzdelmeiben, amikor egyszerre kellett megküzdenie az idegen klímával, a betegséggel, emberekkel, állatokkal, elhagyatottsággal és szegénységgel. Ott ugyanis nem a lévai szelíd erdők susogtak és a kakukkszavú domboldalak zárták be a határt; nem a Perec-patak vizecskéje csörgedezett, nem a zsombékos tavacska titokzatoskodott két-három vadrécével és pár nádirigóval. Ott nem a róka volt a “nagy" ragadozó és a szelíd őz a “nagy vad"... nem, mert ott minden végtelen volt gyönyörűségében és borzalmásságában egyaránt. Sokat, nagyon sokat adott Afrika annak, aki el tudta tőle venni, de mindent elvett attól, aki nem vigyázott minden lépésére, és nem mérlegelte előre minden mozdulatát. És különösen neki kellett kínosan latra tenni minden eshetőséget, minden patront, minden szem kinint és minden csepp teát, mert mindig egyedül volt, és ha itt-ott váratlan segítséget is kapott, számítani soha nem számíthatott senkire és semmire. Kiköltözése átmenetinek látszott, bár néha napokig nem bújt elő, s hogy ilyenkor mit csinált, ki tudná azt megmondani? (Átnézek most erre a kis házra, Kovács Ödön és Kittenberger Kálmán házára, amely kívülről azóta sem változott. A körtefa már elvirágzott azóta, itt az ablak előtt, mióta írom ezt a könyvet, s a múló időre emlékeztet, a két emberre, a jó barátokra – a Nílus menti örök ágyban és a Farkasréten.)

Kitty azonban lassan mintha a házhoz szelídült volna, mintha a kalandkereső, kutató világcsavargó vér lassabban csörgedezett volna ereiben, mintha az ötéves fogság salakja felszakadt volna: emlékeit kezdte rendezni, egy-egy cikket is írt, fényképeit világlapok is hozták, és ami fontosabb volt, jól meg is fizették.

(Folytatjuk)