BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (3)

/Egy időben Saint-Ex az Air France propagandistájaként is segédkezett egy Marseille-Algír repülővonalat népszerűsítő reklámfilm elkészítésénél (Atlantique-Sud), miközben egy-egy írása is megjelent a társaság folyóiratában./

Mozart és Gorkij

Tudósitás a Makszim Gorkij
tragédiájáról

Ám nemcsak ilyen, aránylag szűk nyilvánosságot jelentő lapokba írt, mint az Air France folyóirata. Munkatársa lett a Paris-Soir című esti lapnak, a legnagyobb – akkor körülbelül kétmillió példányban megjelenő – francia újságnak. A szenzációhajhász bulvárlap politikamentesnek mondotta magát, de persze azért többé-kevésbé az uralkodó körök szolgálatában állt. Olvasótábora azonban jórészt az egyszerű emberek köréből toborzódott... Párizs ekkor a szomszéd Németországban felülkerekedett hitlerizmus ellen megint a hagyományos orosz szövetséget kereste, s éppen ekkor – Saint-Exupéryvel egy időben – utazott Moszkvába a külügyminiszter is, hogy kölcsönös segélynyújtási szerződést kössön... A franciák kíváncsiak voltak: hol tart a hajdan baráti és szövetséges keleti birodalom tizennyolc évvel a forradalom után.

(...)

André de Fonscolombe, Saint-Ex Pétervárott született unokaöccse és gyermekkori játszópajtása elmondja, hogy Tonio, a főúri csemete még a A tőkét is olvasta, és „elméleti síkon" a marxista gondolatvilágot „érvényesnek találta". Sokszor beszélgetett politikáról unokaöccsével, s mindig hevesen elítélte a fasizmust, beleértve az akkor Párizsban ágáló De la Rocque ezredes „tűzkeresztes" mozgalmát is. Sokat gúnyolta ennek a jobboldali vezérnek üres szólamait....

1935. április 29-én érkezett Moszkvába, ahonnan hat cikket telefonált Párizsba. Riportjait a Paris-Soir az első oldalon hozta. Az első cikkében a május elsejei ünnepet írta le. A másodikban útját mesélte el egy túlzsúfolt vonaton, amelyen több száz lengyel bányász tért vissza hazájába. El-zsongította a kerekek zakatolása és a sápadt fény a fülkében. „Éjszaka, a hazatelepülő lengyel bányászok közt, ott aludt a gyermek Mozart..." (Ez a mondat lett aztán a háromhasábos cikk főcíme, az alcím pedig így hangzott: A mesebeli kis hercegek nem különböztek tőle.)

(...)

Saint-Exnek egyébként „szörnyű szerencséje" volt Moszkvában. Éppen akkor utazott oda, ő, a repülés újdonságaiért szenvedélyesen lelkesedő s maga is több aviatikái találmánnyal büszkélkedő pilóta, mikor sor került a világ legnagyobb repülőgépének az ANT-20-nak a kipróbálására. A Paris-Soir május 20-ai számában olvasható A Makszim Gorkij nevű ANT-20-as tragikus puszulása című tudósítása, melyben az író beszámol a negyvenkét tonnás óriás repülő kataszrófájáról, az ötvenhat halottról: egy 400 km-es sebességre képes kísérő vadászgép ütközött neki a leszállásra készülő gépnek.

„Éppen előző nap repültem a Makszim Gorkij fedélzetén. Én voltam az első – és utolsó – külföldi, aki e megtiszteltetésben részesült... Belesüppedtem karosszékembe, és behunytam a szemem. A támláján át úgy éreztem, hogy nyolc motor dögönyözi a hátam... A társalgó nagy üvegablakán át kék fény szűrődött be, és én úgy részesültem a távoli föld látványában, mintha egy fényűző hotel erkélyén lennék.”

...A pilóta-írónak ez a rettentő tragédia lett a legmegrázóbb orosz élménye. De nemcsak a repülés érdekelte: keresztül-kasul bejárta a szovjet fővárost, megnézte az új házakat, s kíváncsi volt a régi Moszkvára is, a sötét múlt nyomaira. Igyekezett franciául tudó moszkvaiakkal találkozni. Ezért keresett fel egy Xavier nevű idős tanítónőt, ama háromszáz moszkvai hölgy egyikét, akik még a cári időkben kerültek oda, hogy franciára tanítsák a főúri csemetéket. Erről a látogatásról szól a Különös este Xavier kisasszonnyal és tíz kicsi, kissé mámoros öregasszonnyal, aki húszéves korát siratta című cikke, amelynek kéziratát megőrizte a moszkvai francia követség első titkára.

...Persze leginkább a repülők érdekelték. A velük való találkozásról cikket írt, amely az Izvesztyija május 20-ai számában jelent meg: „Nem sokkal a pusztulása előtt repültem a Makszim Gorkij gépen. A folyosók, a társalgó, a fülkék, a nyolc motor erős zúgása – mindez egyáltalán nem hasonlított arra a légi fölszerelésre, melyet én megszoktam. De még a repülő műszaki tökéletességénél is jobban elbűvölt a fiatal legénység meg a derűs lendület, amely mindenkiben megvolt. Elbűvölt a komolyságuk meg az őszinte öröm, mellyel dolgoztak. Úgy éreztem, hogy azok az érzések, amelyek ezeket az embereket vezérlik, bizonyára még az óriásgép nyolc pompás motorjánál is nagyobb hajtóerőt nyújtanak.”

„A sivatag szívében"

Sivatagi kalandjáról a Paris
Soir-nak

1935-ben nagyon sokat utazott. Járt Németországban, majd az Air France megbízásából propaganda-körutat tett a Földközi-tenger környékén. Casablanca, Algír, Tunisz, Tripoli, Bengázi, Kairó, Bejrút, Damaszkusz, Isztambul, Athén, Brindisi és Marseille érintésével egy új gépen, a Caudron-630-as Simoun-on („Számum"), amelyet a gyár elsősorban a rekordok megdöntésére készített. Ez a részben fából készült, 180 lóerős Renault-motorral hajtott gép az akkori repülőgépektől főleg áramvonalasságában különbözött. Ezeket a Simoun-típusú masinákat elsősorban az Air Bleu nevű postajáratokon használták, annál a vállalatnál, ahol Daurat, Saint-Ex régi patrónusa dolgozott. Saint-Ex minden zökkenő nélkül tette meg a 11 000 kilométeres utat a Földközi-tenger körül, André Prévot nevű szerelőjével, akiben szerfelett bízott, s akivel a pihenőkön szívesen sakkozott.

Ezen a sikeren fölbuzdulva elhatározták, hogy egy még nagyobb vállalkozást hajtanak végre: megkísérlik megdönteni a Párizs—Saigon csúcsot, amely esetben busás jutalom ütötte volna Saint-Ex markát. A megdöntendő rekordot Japy állította föl 1935 decemberében, amikor egy „Sasfiók"-nak becézett Caudronon 98 óra 52 perc alatt tette meg ezt az utat. Saint-Ex nagy eséllyel indulhatott a csúcs megdöntésére, mert gépének teljesítőképessége jóval nagyobb volt, mint a csak 100 lóerős „Sasfiók"-é.

Ekkor már nem az említett kis lakásban lakott Consuelóval, hanem a Pont-Royal Szállóban. Ide mentek érte december 29-én hajnalban a barátai, köztük Daurat és Léon Werth... Sajnos Saint-Ex elég rosszul aludt, s nem kellően kipihenten érkezett Le Bourget-ba, ahonnan reggel 7 óra 7 perckor szállt föl Prévot-val. Simán haladtak Lyon és Marseille érintésével Tuniszig, majd Bengáziig, átrepültek Alexandria fölött, de a következő állomást, Kairót már nem érték el, mert a gép – miután 19 óra 38 perc alatt megtett 3 700 km-t – Kairótól 200 km-re nyugatra balesetet szenvedett. A nagy balszerencsének azonban – mint oly sokszor az életben – megvolt a jó oldala is, hiszen ennek köszönheti a világirodalom Az ember földje legmegrázóbb fejezetét, amelyben – A sivatag szívében címmel – a peches pilóta oly lenyűgözően írta meg kalandját. Azóta százezrek (vagy milliók?) olvasták, végigizgulva a fordulatos történetet, amely egy „rettenetes reccsenéssel" kezdődött, amikor a Számum 270 km-es sebességgel nekiütközött a földnek:

„A következő másodpercben csak a robbanás bíborvörös csillagát vártam, amellyel egybekeverednek széthulló tagjaink... Furcsa földrengés zúzta szét fülkénket, betörte az ablakokat, százméternyire szétszórta a burkolat lemezeit, a robaj megremegtette zsigereinket. A repülőgép remegett, mint egy kemény fatörzsbe hajított kés... S hirtelen forgást éreztünk, vad lökést: cigarettáink kiröpültek az ablakonjobb szárnyunk porrá tört... Megfejthetetlen, hogy még élünk... Benzintartály, olajtartály, mind szétrepedt. Víztartályunk is szétrepedt. Mindent fölivott a homok. Egy törött hőpalack aljában fél liter kávét találtunk, negyed liter bort egy másik hőpalackban... Találtunk egy kevés szőlőt is, meg egy narancsot. Számolok: »Ha az ember a hőségben a sivatagban menetel, ez öt óra alatt elfogy.«”

Ám nem öt óra lett belőle, hanem napokig tartó szörnyű szenvedés és hősi küzdelem a sivatagban, ahol nem is sejtették, hogy pontosan hol vannak, és ahol legföljebb azt remélhették, hogy egyheti keresés után rájuk találnak, ha nem tértek le az útvonalról. Ellenkező esetben... egy fél év is eltelik, amíg meglelik a tetemüket. Három nap után félig önkívületben határozták el, hogy végleg elhagyják a gépet, és útnak indulnak „ésszerűtlenül és reménytelenül". Mégis többször visszatértek a géproncshoz. Sokszor hitték, hogy megmenekültek, de ez csak a délibáb játéka volt. Sűrűn hallucináltak. Saint-Ex a feleségét vélte látni, Prévot sírt. „Letöröljük egy darab vászonnal a szárnyakat, egy pohár fenekén ujjnyi festékkel, olajjal kevert harmatot gyűjtünk össze. Undorító, de megisszuk... A beduinok, az utazók, a gyarmati tisztek azt állítják, hogy az ember tizenkilenc óráig bírja ivás nélkül.” Saint-Ex megjegyzi: „olyan rettenetes íze van, hogy ennél az egy kortynál többet kínzó szomjúságom ellenére sem tudok lenyelni. Akár sarat is innék, de ez a mérgezett bádogíz erősebb, mint a szomjam.” Másik kísérlet: széttépnek egy ejtőernyőt, leterítik a darabjait, s hajnalban megisszák a harmatot: nem kevés, van vagy két liter. (Később kiszámították, hogy a különös reggeli 6203 frankba került, ennyi volt az ára az ejtőernyőnek!) Három nap alatt több mint 180 km-t tettek meg a sivatagban. Saint-Ex hason fekve egy kövön megírja búcsúlevelét. „Elolvasom: átfut rajtam a hiúság halvány öröme. Azt mondják majd rólam: »Ime, egy csodálatos búcsúlevél. Milyen kár, hogy meghalt!«" De mégsem halt meg! Közben még jódot is ivott: „mintha kést nyelnék". „Nem bánok semmit. Játszottam, vesztettem... Én nem a veszélyt szeretem. Nagyon jól tudom, mit szeretek. Az életet.” Végül a menekvés egy beduin képében jelentkezett: „felénk jött a homokon, mint egy isten a tengeren...”.

Nem csoda, hogy ezek után, amikor a kairói Hotel Continental elé értek, a portás nem akarta beengedni a két borostás, rongyos franciát.

– Koldusok nem léphetnek be!

A Japy-csúcsot nem döntötték meg. Ezt egy bátor pilótanő, Maryse Hilsz tette meg 1937-ben, aki ugyancsak egy Számumon 92 óra 36 perc alatt repült Párizstól Saigonig. Rekordja hivatalosan még mindig érvényes.

Miközben Saint-Ex és Prévot hősi harcát vívta a homoktengerben, barátai és felesége a Pont-Royal Szállóban ügyeletet tartva mindent megtettek értük: riasztották az Air France központját, de még a Külügyminisztériumot is. A miniszter mindent megígért felkeresésükre. Amikor aztán Saint-Ex szerencsésen visszatért Párizsba, átmentek a Lipp-söröző-be, hogy megünnepeljék a megmenekülését. Itt mesélte el nekik az Ézsau-esetet: az arabok, mielőtt inni adtak volna nekik, kényszerítették őket, hogy egy kis lencsét nyeljenek! A franciáknak persze fogalmuk sem volt, miért. Saint-Ex, mindig mindenre kíváncsi lévén, nem nyugodott, míg meg nem fejtette a rejtélyt: a beduinok ősi tapasztalata szerint ilyen hosszú idő után veszélyes tikkadt szájjal és torokkal vizet inni, ezért ropogtatnak néhány szem lencsét, ami szűrőként működve megakadályozza a túl gyors nyelést, „így értettem meg igazán, mit jelent a bibliai lencsehistória", mondta később barátainak. „Ézsau tudta, mit tesz, amikor a mezőről fáradtan megérkezve fivérének egy tál lencséért adta el az elsőszülöttségi jogát...”

Még két kis történet a sivatagi katasztrófa utáni napokból:

Hajnali ötkor csöng a telefon Marcel Achard, a híres vígjátékíró (A bolond lány szerzője) lakásán.

– Halló, Marcel? Mindjárt odamegyek. El tudod énekelni nekem a Palota lépcsőin című dalt, amelyikre te tanítottál?

Saint-Ex valóban oda is rohant, és elmagyarázta barátjának, hogy a sivatagban folyton a fülében motoszkált a híres nóta, de nem volt képes visszaemlékezni a szövegére, mely bájosán beszél a szép lányról, aki sok-sok udvarlója közül egy cipészhez megy nőül...

A másik anekdotát Henri Jeanson, az évszázad egyik legszellemesebb francia szerzője, a Népfrontkorszak híres filmjeinek szövegírója meséli emlékirataiban. Öt is telefonon riasztotta barátja.

– Henri, tennél nekem egy szívességet?

– Persze. De hol vagy?

– Itt vagyok a Deux Magots kávéházban.

Jeanson taxiba ugrik, odahajtat.

– Mi a baj?

– Hát ... – dadogja Saint-Ex – szóval... nos, az a helyzet, hogy nem merek hazamenni … Már fél éve nem fizettem ki a lakbért...

– Bolond vagy? Egy hete csak rólad ír az újság, a házmesterné boldog lesz, hogy megmenekültél, s a nyakadba ugrik!

– Kérlek, Henri, azért csak kísérj el mégis...

„Igy hát Saint-Ex, aki legyőzte a szomjúságot, a kétségbeesést, a sivatagot, a testi szenvedést, aki többször kockáztatta az életét, és akinek a lapok óriási betűkkel ünnepelték a hőstetteit meg ifjú géniuszát – írja Jeanson –, egész egyszerűen, emberien félt a házmesternétől..."

„A végzet nem bánhat így egy emberrel”

1944.07.31. - felszállás előtt

Július 30-án este egy vendéglőben nagyon kedélyes vacsorát rendeztek, amelyen néhány ifjú hölgy is részt vett. Tonio is táncra perdült, bár elég esetlenül mozgott, s nemegyszer rálépett partnere lábára. Természetesen ismét kártyamutatványokkal szórakoztatta a mulatság résztvevőit. Aztán angolosan távozott. Kipihenten akart felszállni másnap, annál is inkább, mert a bevetés színhelye ismét szűkebb hazája, Lyon környéke. A vidám vacsorán sem lett volna szabad részt vennie, mert így is túl későn feküdt le, olyannyira, hogy másnap hajnalban az ügyeletes tiszt már helyettest jelölt ki. Amikor Saint-Ex a reggelinél megpillantotta bevetésre kész társát, nagyon elkomorult. Tudta, hogy őt akarják helyettesíteni. A reptéren meghallgatta a kedvező időjárásjelentést. A szerelők még egyszer utoljára megvizsgálták a gépet, amely tökéletes állapotban volt, majd segítették beöltözni, hiszen ez a művelet nem volt könnyű: ejtőernyő, fölfújható gumicsónak és mentőmellény, oxigénmaszk, fülhallgató, gégemikrofon, géppisztoly, oxigénpalack, amelyet a lábikrájához erősítettek, élelmiszeres zacskó, selyemszövetre nyomtatott térképek, idegen bankjegyek (az esetleges fogságból való szökéshez), a bevetési terv, logarléc, motor-nomogram, az önműködő fényképezőgépekhez szükséges fölszerelés stb. Még egy kis notesz meg egy ceruza is lógott a combján. 8 óra 45 perckor a 3200 lóerős Villám nekilendült, simán felemelkedett, s már el is tűnt a szép földközi-tengeri reggel napfényes egén. El, örökre...

(Befejezése következik)

BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (2)

Mi a bátorság?

/Afrikai éveiben Antoine de Saint Exupéry részt vett a Párizs-Marokkó légipostajárat megteremtésében és felfuttatásában. Irói munkásságában termékenyen nyomot hagytak ekkor szerzett élményei – akár az Éjszakai repülésre, Az ember földjé-re, vagy akár a Déli futárgép-re gondolunk. Számos élményét örökítette meg könyveiben./

Jean-René Lefebvre, Saint-Ex cimborája is több jellemző történetet mesél el ezekből az időkből.

1927 májusában hetente repült a partszakaszon, Villa Cisneros (mai neve Dakhla) és Port-Étienne közt (mindkettő kissé délre van a Juby-foktól). Egy napon Saint-Ex is fölszállt vele. Már az indulás elég zűrös volt, mert a Renault-motor, amely a Breguet-14-est hajtotta, azonnal prüszkölni és főleg gőzölögni kezdett, ami azt jelentette, hogy a hűtővíz túlságosan fölmelegedett. Ha jó magasra szállnak, lehűlt volna, de Saint-Ex ezt nem kockáztatta meg a köhécselő géppel. A legjobb megoldást választotta: a Rio de Oro öble fölött repült, egészen alacsonyan, szinte a hullámok taraján. Lefevbre – óvatos duhaj! – levetkezett, hogy baj esetén könnyebben úszhasson a tengerben. És mit csinált pilótája? Saint-Ex eközben kis karikatúrákat rajzolgatott, s ezeket egyenként átnyújtotta neki! A rajzocskák tengerben fürdő figurákat ábrázoltak, de odakanyarított egy Robinsont is. Ő már ilyen volt: ebben a válságos helyzetben sem hagyta el a humora, mely így bizony inkább ... akasztófahumornak nevezhető. Végül is nem lett baj. Nagy nehezen hazaértek, és leszálltak Cisneros-ban. És mit írt erről Saint-Ex a naplóba? ,Jó gép. Semmi különös."

– Hogy írhattál be ilyet?! – kérdezte meglepetten Lefebvre.

– Miért? Csakugyan nem rossz masina, hiszen minden nagyobb baj nélkül visszahozott bennünket!

De sokkal súlyosabb dolgok is történtek, például a Reine és Serre vezette Laté-26-os (így becézték a Latécoere-gépeket) szomorú esete.

A két pilótának 1928. június 30-án a Toulouse—Dél-Amerika vonal egyik kis szakaszán, Juby és Port-Étienne közt kellett megtennie az utat, de a nagy ködben egy homokbuckának ütközött, s a legénységet a mórok foglyul ejtették. A gépet hiába várták vissza. (Megjegyzendő, hogy a Latékon akkor még nem működött rádiókészülék.)

Mihelyt elmúlt a visszatérés tervezett ideje, Saint-Exupéry azonnal keresésükre indult. Végigrepült a parton, de eredménytelenül. Július 4-én komolyabb expedíciót indítottak fölkeresésükre: három Breguet szállt föl, az egyiket Saint-Ex vezette. Minden gépen volt egy mór tolmács is. A gépek a lehető legalaposabban végigkutatták a csillogó homoktengert. Egyszer csak Saint-Ex azt látja, hogy az egyik gép, amelyet Riguelle vezetett, landol, a pilóta kiugrik, lefekszik a homokba, és keresztbe teszi a karját, így jelezve, hogy a terep alkalmas leszállásra. A másik gép is leereszkedik. Kiderül, hogy Riguelle gépe elromlott. A dugattyúrúd ripityára ment. A motorház kilyukadt, és a gép „zsigerei", vagyis dugattyúi, hajtórúdjai összegabalyodtak, kenőolajas „rántotta" lett belőlük. Közben Saint-Ex fölöttük kering, nehogy támadás érje a szerelőket. Aztán ő is leszáll. Nagy nehezen megjavítják a gépet, majd rögtönzött tábort vernek. Egy ládát kineveznek asztalnak, és a hozott elemózsiából takaros vacsorát csapnak, aztán kártyáznak; Saint-Ex kedvenc kártyamutatványaival kápráztatja el a társait a sivatagi éjszakában. Az egyik gépen hál, de annyira fázik, hogy hajnalban előbújik, és minden holmit magára rakva kísértetként járkál föl és alá a gép körül.

Másnap reggel érkeznek meg Cisnerosba, ahol már őket is elveszettnek hitték. Itt nagy örömmel hallják, hogy Reine és Serre él, de a mórok foglyai. Remélik, nem járnak úgy, mint korábban az a három társuk, akiket a fosztogatók lemészároltak. Három hónap múlva valóban szabadon eresztették őket, tetemes váltságdíj ellenében.

Nem sokkal később, július 18-án Saint-Ex Riguelle gépének megjavítására indult. Visszatértekor jelentést írt, amely fennmaradt. Ebből megtudjuk, hogy hat fegyveres mór lovas kísérte őket, kilenc másik gyalog, illetve tevén (szintén fölfegyverezve) ment velük. Saint-Ex egy szerelővel lóháton indult útnak. A fölszerelést egy teve vitte, két másik jószág pedig négy repülőgép-kerékre szerelt targoncát húzott, amely meg volt rakva alkatrésszel. Ám az arabok meglátták a mentőexpedíciót, megtámadták, de a gépet sikerült megjavítani, és Saint-Ex visszahozta a támaszpontra.

A szűkszavú jelentésen kívül egy magánlevél is fönnmaradt az esetről. Ezt Daurat helyetteséhez írta: „Az éj kezdetén több riadó ébresztett föl bennünket – írja Saint-Ex. – A mórok odaugrottak a puskáikhoz, eloltották a tüzet, és lőni kezdtek. Nagyszerű volt!" Egy nőismerőséhez írt levelében pedig így nyilatkozott: „És tudja, ami a bátorságot illeti, nevetséges... Pusztán holmi megvetésről van szó, ami nem nagy érdem. Én még azt sem tudom: bátor vagyok-e vagy sem. Az egyetlen valóság, amit értékelek: a fordulatszámláló, a nyomásmérő, a magasságmérő. Ami vagy működik, vagy sem. Odalent ott van a homok, és ott vannak a mórok, akik lőnek, de ez szinte felfoghatatlan, valósággal más világ.”

És egy másik levélben, amely a fenti mentőakcióról szól, s amely híressé vált, mert André Gide is idézte az Éjszakai repüléshez írt előszavában – ezt olvassuk: „Most hallottam életemben először golyósivítást... De arra is rájöttem, hogy Platón (vagy Arisztotelész?) miért tette a bátorságot az erények fölsorolásában az utolsó helyre, amin én mindig nagyon csodálkoztam. Igen, nincs benne valami sok nemes érzés: egy kis düh, egy kis hiúság, sok-sok konokság és valamiféle közönséges sportolóöröm …"

Egy boldog esztendő

„Életem egyetlen korszakát sem szerettem úgy, mint azt, amelyet önökkel éltem át... Úgy éreztem magam Argentínában, mint saját hazámban" – írta a boldog dél-amerikai kaland után Saint-Exupéry egyik argentin barátjának.

1929. október 12-én érkezett Buenos Airesbe a bordeaux-i kikötőből elindult hajóval. Életének ez a szakasza … 1931 januárjáig tartott.

Mi tette boldoggá? A magas beosztás? Valóban, az újonnan alapított közös francia-argentin Aeroposta Argentína légitársaság egyik járatának az igazgatója lett, ennek megfelelő nagy fizetéssel. Ez azonban nem nagyon érdekelte. Egyik levelében írta: „Huszonötezer frankot keresek havonta, de nem tudok vele mit csinálni, elcsigáz a költekezés, és fuldoklóm a szobámban, mert ezernyi olyan holmival zsúfolom tele, melyet sohasem fogok használni...” Korábban mindig pénzzavarral küzdött, adósságai voltak, de közben szórta a pénzt: a virágáruslánytól megvette az egész kosarat, s képes volt egy vadidegen francia munkásnak fizetni a hazautazását a világ végéről...

Még fiatalon érkezett életének e harmadik kontinensére. Alig múlt huszonkilenc éves, amikor feltárult előtte a csodálatos föld, az ellentmondások világa, ahol együtt található a kezdetleges ősélet és a fejlett civilizáció: ultramodern metropolisok és a világtól távol eső uradalmak, mérhetetlen gazdagság és szégyenletes nyomor, őserdők helyenként teljesen szűz területei, végtelen alföldek, hófödte hegyláncok, hajdani magas fokú indián kultúrák titokzatos emlékei. Ennek az óriási földrésznek (Európa kétszer is elférne rajta!) a déli csücskére került, az orkán cibálta pampák vidékére, a magyar csikósokra emlékeztető gauchók világába, a Gran Chaco hatalmas síkságának és a Kordillerák fenségesen zord hegyfalainak országába. A félelmetes hegyláncról mondta Daurat: „Az Andok bevétele sem lesz nehezebb, mint a Bastille bevétele!"

Saint-Exupéry azt a feladatot kapta, hogy kiépítse a légi járatokat egészen Patagóniáig és a Tűzföldig. (Amikor Magellán tengerészei 1520-ban partra léptek, a finom parti homokon lábnyomokat láttak: „Que patagones! – ámuldoztak. – Milyen nagy lábúak!" Azóta Patagóniának hívják a Colorado folyótól a Magellán-szorosig terjedő háromszög alakú területet.)

Hősünk csak rövid időt töltött Buenos Airesben, ahol a népesség egynegyede idegen (olaszok, németek, angolok, de több ezer francia is). Aztán lement a Colorado mellett fekvő Bahía Blancába, hogy ott találkozzék a társaság Paul Vachet nevű vezetőjével. Ő építette ki a járatot a brazil Nataltól az argentin fővárosig, és kezdte el meghosszabbítását egészen Punta Arenasig, vagyis a Tűzföldig, de miután közben Venezuelába küldték, Saint-Ex vette át tőle a stafétabotot. Neki kellett pilótákat toboroznia és szerelőket szereznie.

Nem nagyon szerette a vezető beosztást. Maga írta: „Elnehezít és elöregít ez a nem kívánt szerep." De ha egyszer rábízták, derekasan helytállt.

A legnagyobb problémát a sűrűn tomboló, heves nyugati szél okozta. Emiatt ő maga is vészhelyzetbe került egy próbarepülés során, amikor 200 méterre eltávolodott a parttól: alig tudott visszajutni a szárazföld fölé.

Argentínai tartózkodását mégis sikerek kísérték, amelyeket szakmai tudásának és baráti kapcsolatainak köszönhetett. Jó pajtásai közt első helyen Guillaumet szerepelt, aki nagyon tapasztalt, kiváló repülő volt, és akit még Toulouse-ból ismert. Neki adta oda először az Éjszakai repülés kéziratát. Ő volt az, aki – amint Az ember földje elején vallja – földrajzleckéket adott neki, s rögtön bizalmába fogadta: „Úgy áradt belőle a bizalom, mint lámpából a fény.”

Mermoz

Másik jó barátja Mermoz volt, akit szintén korábbról, még Afrikából ismert, és aki dicsőséges pályájának első nagy teljesítményét 1930. május 13-án valósította meg, amikor Dabryval meg Gimiével a FAI (Nemzetközi Repülőszövetség) elnökének, La Vaulx grófnak a nevét viselő hidroplán fedélzetén, egy Laté-28-a.son elsőnek repülte át a kereskedelmi célú úton a Dél-Atlanti-óceánt. Miután a gép leszállt a brazil partokon, a három hős pilótát meghívták Buenos Airesbe, s itt találkoztak a kirendeltség vezetőjével: „A tiszteletünkre rendezett hivatalos fogadások után, a bensőséges találkozókon Saint-Ex testvérien fogadott bennünket – emlékszik vissza Jean Dabry –, és ez bizony meghatott bennünket. Ama emberek közé tartozott, akik teljes szívvel örülnek bajtársuk sikerének.”

A bajtársiasságról maga Saint-Ex így vallott: „Egy hivatás nagysága elsősorban abban áll, hogy egyesíti az embereket – olvassuk Az ember földjében –, csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.” Ám az embereket nem fogadta el olyannak, amilyenek, hanem igyekezett a legjobbat kicsiholni belőlük. Fennmaradt noteszlapjain található ez a jegyzet: „Az emberek. Nem annak áldozzuk föl magukat, amik, hanem annak, amivé lehetnek.”

Guillaumet eltűnése

Amikor 1930 júniusában a bátor pilóta Mendoza tartomány – Argentína „virágoskertje", dúsan termő szőlők s almáskertek vidéke – fölött átrepülve a Santiago de Chile felé vezető úton eltűnt, a déli féltekén tél volt. Saint-Ex egy társával kitartóan kutatott utána, többször körberepülte a Kordillerák völgyét. A hófödte hegyek láttán egyikük megszólalt:

– Olyan ez fentről, mint a fagylalt!

– Csak bele ne nyaljunk! – tréfált a másik.

Ötnapi keresés után, amelyben az argentin és chilei katonai gépek is részt vettek, már lemondtak róla, hogy megtalálják. „Úgy tűnt – írja Az ember földjében –, száz raj száz éven át sem tudná földeríteni ezt a roppant hegytömeget, melynek csúcsai hétezer méterig fölnyúlnak. Elvesztettünk minden reményt...” A chilei katonatisztek azt tanácsolták: hagyják abba a kutatást. De ők nem tudtak belenyugodni bajtársuk elvesztésébe. „S amikor újra az Andok óriási oszlopai, hegyfalai közt siklottam, úgy tűnt, már nem is keresek: tested fölött virrasztók némán, egy hókatedrálisban.” A hetedik napon jött el a csoda: éppen egy mendozai vendéglőben ebédelt, amikor berontott valaki:

– Guillaumet él!

Saint-Ex azonnal elindult egy Potez-29-essel, és másfél óra múlva már leszállt San Carlosban, ahová öszvérháton jutott el a csonttá fagyott, összezsugorodott, elgyötört, fekete, dagadt arcú, nyomorult pilóta, aki elmesélte aztán szörnyű küzdelmeit: hogyan legelte a zsályát a sziklaköveken, hogyan találkozott végre egy kecskét őrző pásztorasszonnyal, aki először megijedt tőle, s azt hitte, bolond. Guillaumet így fejezte be elbeszélését: „Amit én csináltam, arra, esküszöm, egyetlen barátom sem lett volna soha képes.”

Erről a kijelentéséről olvashatjuk Az ember fóldjé-ben, amely lenyűgözően mondja el Guillaumet feledhetetlen kalandját: „...nem ismerek ennél nemesebbet, ez méltó helyére állítja, ez fölemeli az embert, helyreállítja az igazi rangsort... ő volt a bátor férfi, teremtett világért harcba szállt a halállal”.

Ma kőoszlop hirdeti a francia pilóta hőstettét a hófödte hegyekben, a Laguna Diamante nevű helyen, ahol kényszerleszállást végzett, és gépe fölfordult.

Két év múlva egy könyv jelent meg Párizsban, amelyben valaki megírta annak a Le Brix nevű pilótának az életét, aki 1931 szeptemberében hősi halált halt. Le Brixnek korábban is több balesete volt a Szahara szélén, és egy alkalommal Saint-Ex sietett a segítségére. Jól ismerték, szerették egymást. Ezért írt a könyvhöz előszót, amelyben visszapillant Guillaumet legendás eltűnésére, és ezt a következtetést vonja le a pilóták hősi kitartásáról: „...a lelkesedés bizony sebezhetetlenné teszi az embert, hatalmat ad neki az események fölött – olyan hitet, amely hegyeket mozgat –, és a kudarc, ha ilyen buzgalommal viseljük el, már nem kudarc, hanem tanulság, a jövő sikerének a záloga.”

(Folytatjuk)

BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (1)

A szerző Saint Exupéry csodálatos élete című életrajzi könyvében (Móra Kiadó, 1987) életrajzi és irodalmi dokumentumok alapján írja meg részletesen, olvasmányos formában, sok eredeti fotóval illusztrálva a világhírű író, repülő és kalandor rövid, ám eseménydús életét. A huszadik századdal együtt született, 44 esztendős korában titokzatos körülmények között eltűnt (elhunyt) Antoine de Saint Exupéry (becenevein: Tonio, Saint-Ex)családjában amolyan „fekete báránynak” számított, rendhagyó életpályára lépve. Gyermek- és ifjúkorában leginkább a technika, a műszaki megoldások érdekelték és foglalkoztatták, de irodalmi érdeklődése is erős volt. Párizsi érettségi után építészmérnöki tanulmányokba kezd, amelyeket hirtelen abbahagy és átigazol a festészethez. Ám ez se bizonyul tartósnak: szinte menekülésszerűen állt be a hadsereghez.

(...)

1921 áprilisában bevonult a Strasbourg városában állomásozó 2. vadászrepülő-erzredhez, egyszerű közlegényként, először segédszerelői beosztásban. Az ezred nyolc századból állt, köztük a Jeanne d'Arc alegység. Ide osztották be Toniót. Ez a század a háborúban dicsőségessé vált La Fayette század örököse volt, melyben a franciák segítségére siető amerikai pilóták harcoltak. Az alegységet kétüléses Spad gépekkel szerelték fel, melyeket a Blériot-üzemben gyártottak. A 300 lóerős motorral hajtott és két géppuskával rendelkező, kétfedelű vadászgépet nem sokkal a fegyverszünet előtt vételezte a hadsereg. Sebessége elérte az akkor jelentős 230 kilométert. Tonio nagyon szerette ezt a gépet: „ezek ma a császárok – írta anyjának 1921. június 9-én –, ezek mellett semmilyen más nem számít, nagyon marconáknak látszanak a szárnyukkal, amely olyan, mint egy össze-ráncolt szemöldök... Rettentő gép. Szenvedélyesen szeretnék egy ilyet vezetni. Úgy úszik, fekszik a levegőben, mint egy cápa a vízben..."

Nem volt könnyű helyzete a tagbaszakadt, kissé ügyetlen grófi csemetének a kitüntetésekkel teli aggatott pilóták között, akik bizony nem kímélték az újoncokat. Tonio persze nem elégedett meg azzal, hogy gépzsíros kézzel szerelgessen, ő repülni akart. Célját nagy kitartással és némi kerülővel sikerült is megvalósítania. Az ezredparancsnok nagy nehezen – és teljesen szabálytalanul – hozzájárult, hogy új beosztottja kivételesen magánleckét vegyen. Ehhez azonban több föltételt szabott: 1. egy árva szót se szóljon róla senkinek; 2. a leckéket a szolgálati időn kívül vegye; 3. semmilyen fényképet nem szabad készítenie.

Az „összeesküvésbe" bevonták Róbert Aeby elzászi katonát, aki ekkor egy olyan magántársaság pilótája volt, amely gépeket adott bérbe, taxifuvart, légi fényképezést stb. vállalt. Tonio előbb két kis sétarepülést végzett 50—50 frankért, majd Aeby elvállalta, hogy 2000 frankért (tetemes összeg volt ez akkor!) megtanítja repülni.

A leckéket június 18-án kezdték egy Farman gépen. Ez a 135 kilométres sebességgel repülő, Renault-motorral fölszerelt gép megnyerte a pilóta tanonc tetszését: „Ami a Farmant illeti, egészen jól megy a dolog, jól kézben tartom a gépet... Kegyes és kellemes reggeleken repülök vele, a harmatos réten szállunk le ... Óvatos és fenséges kanyarokat veszünk. Nagyon lazán, könnyedén landolunk. Dugóhúzó vagy looping kizárva" – írta anyjának. Tegyük hozzá, hogy vezetés közben társaloghatott a bajtársával: a motor hátul volt, a két fiút nem zavarta a hajtócsavar zúgása.

Az első, „történelmi" lecke adatai fönnmaradtak: 15 percig tartott, három kört írtak le a neuhofi reptér fölött, 30 kilométert repültek, 110 méter magasra emelkedtek, és közben kétszer leszálltak. Tonio ügyesen oldotta meg a feladatát.

Egyedül a levegőben

Saint Ex a repülőiskola elvég-
zése után

Az igazi „történelmi" eseményre azonban július 9-én, szombaton került sor. Miután egy kört leírtak a Sopwithon (ez a 135 km-es sebességgel repülő angol gyártmányú gép is a háborúban kezdte a pályáját, amolyan mindenesként: bombázásra, felderítésre és vadászgépként is használták), Aeby kijelentette:

– Na, most felmehet egyedül!

Tonio már rég kérte rá, hogy engedje egyedül felszállni, de Róbert csak most, tizenegy lecke után járult hozzá: ,

– Majd zöld rakétát lövök föl, ha le kell szállnia.

A felszállás simán ment, de a leszállás nem sikerült, mert nem vette le idejében a gázt, és a gép túl meredeken ereszkedett le. Tonio az utolsó pillanatban visszarántja, gázt ad, nem ijed meg, újra körözni kezd, és miután Róbert fellövi a második rakétát, szép simán landol.

– Egy pillanatra kigyulladt a motor – jelenti.

– Nem, dehogyis. Csak megint túl hirtelen adott gázt, és visszavágott a karburátor lángja.

A lábszárvédője kissé meg is pörkölődött.

Mindez délelőtt 11 körül történt. Miután Aeby jelentést tett az ezredesnek, ez leállította a leckéket.

Egyszer, jóval később, 1938-ban, véletlenül találkozott Vichyben Aebyvel. Róbert a feleségével volt, egy kávéház teraszán ültek. Tonio áradozva emlékezett az első önálló repülésre.

- Tudja, asszonyom, olyan istenien éreztem magam odafönn, hogy nem is akartam látni a zöld rakétákat... azt hiszem, ha lett volna elég benzinem, még mindig a levegőben lennék...

Saint-Ex mindössze négy hónapot töltött Elzász fővárosában. Ha nem repült, írogatott, rajzolgatott. Egyébként minden simán ment, de volt még egy kis incidense: egyszer a felszállásnál eltörte a futómű merevítőszárát. S amikor Aebyvel fel akarták mérni, mekkora a baj, egy felszállni készülő nagy Spad nekiszaladt a „Sop"-nak, felfordult, és úgy tartotta futószerkezetében a gépet, mint valamilyen ragadozó egy nagy bogarat.

– Így legalább nem fogják megtudni, hogy megrongáltam a futóművet – örvendezett Tonio.

Káplárból hadnagy

Az 1921-es évet néhány hónapig Marokkóban szolgálva fejezi be, s 1922 áprilisától a tartalékos tiszti iskola növendékeként az avord-i repülőtanfolyam hallgatója, Bourges mellett, Közép-Franciaországban. Ide már káplárként került a marokkói 37. repülőezredből. Mindent megtett, hogy elbuktassák a felvételi vizsgán, mert „vén fejjel" (huszonkét évesen...) nem kívánt újra iskolapadba ülni! Mégis fölvették, igaz, 68 jelölt közül a 67. lett! A tanfolyamon megfigyelő pilótákat képeztek, a navigációt, a meteorológiát, a bombázást, a híradást oktatták, s csak megfigyelőként szállhatott fel, tehát hozzá se nyúlhatott a botkormányhoz. Mivel semmi más nem érdekelte úgy, mint az, hogy maga vezesse a gépet, megint mindent elkövetett – akár Strasbourgban –, hogy pilótaként működhessék. Ez azonban csak később sikerült, amikor átkerült Versailles-ba, ahonnan Jean Escot nevű bajtársával, akinek volt egy pompás motorkerékpárja (120 kilométeres sebességgel is tudott száguldani!), hajnalban kijártak a villa-coublayi reptérre. Itt főleg egy Douglason repülhettek. Általában későn kelő volt, a repülés azonban kicsalta az ágyból! Ezt olyan lelkesen űzte, hogy a versailles-i kaszárnyában nemhogy ébreszteni nem kellett, hanem még ő húzta ki a komáját a paplan alól, s aztán szélsebesen vágtattak a villacoublayi katonai reptérre, hogy kilencre, mikor az első óra kezdődik, visszatérjenek. Nem csoda hát, hogy egyszer elütöttek egy biciklistát: ő szegény elterült a földön, a két katona pedig gép nélkül repült néhány métert, s a motorkerékpár az árokban kötött ki. Szerencsére hármójuk közül senki sem sebesült meg, csak Saint-Ex nadrágja hasadt föl, s az egyik kerék ferdült el. Jean vissza akart menni Versailles-ba, de Tonio nem tágított. „Egész pályafutásom során soha nem találkoztam a repülésnek olyan megszállottjával, mint Antoine barátom" – írja emlékezéseiben Escot.

(...)

Minden bajtársa nagy szeretettel emlékezik vissza rá. Segítőkész, kedves fiúnak tartották, aki szívesen barkácsolt velük, sőt, kártyamutatványokkal mulattatta őket. Okosnak, műveltnek, ugyanakkor megejtően évődőnek látták. Szívesen beszélt nekik olvasmányairól: Dosztojevszkijről, Baudelaire-ről, Giraudoux-ról, Cocteau-ról. Csak kevesen tudták, hogy főúri család sarja. Nemhogy nem használta a grófi címét, de még édesanyjának is megtiltotta, hogy a levélre ráírja: comte. Nem nagyon kedvelte a nagyvilági hölgyeket és urakat. „Szeretem azokat az embereket, akiket az evés szükséglete, az, hogy táplálják a gyermekeiket, és kivárják a következő hónapot, közelebb visz az élethez" – írta. Másutt megjegyezte katonaéletéről: „Senkit sem kedveltem jobban, mint ezeket a közlegényeket..."

– Szívesebben csevegek – mondta Jeannak – egy becsületes utcaseprővel, mint egy beképzelt világfival.

Sokszor volt pénzzavarban. Ha anyjától nem érkezett meg idejében az utalvány, kölcsönkért (de mindig megadta). Rendetlen volt és könnyelmű, szinte egyáltalán nem tudta, mi a pénz. Az is előfordult, hogy a takarítónő az ágya alatt galacsinná gyúrt bankókat lelt...

Miután elvégezte a tiszti iskolát, 1922 októberében hadnagyi rangban a Le Bourget-i reptérre került, a 34. repülőezredhez, amely vegyes regiment volt: egyaránt voltak benne felderítők és vadászrepülők. Két eseményt jegyeztek föl erről a korszakáról: egy balesetet az év elején és egy tizenöt napos áristomot májusban, amit azért kapott, mert engedély nélkül szállt föl egy 140 lóerős Hispano—Suiza-motorral fölszerelt Caudron géppel. Június 5-én leszerelték.

A katonai baleset a magánéletben is balesettel járt: szép menyasszonya, a szintén előkelő családból származó Louise de Vilmorin kisasszony, a dúsgazdag magkereskedő família szeme fénye – a későbbi írónő, a második világháborút nagyrészt hazánkban töltő hölgy, aki Malraux kedvese lett a miniszter-író élete alkonyán –, szóval Louise, ki mellesleg szegről-végről rokona is volt, kijelentette:

– Nem kívánom egész életemet rettegésben tölteni ... Folyton egy pilótára várni s izgulni, él-e vagy hal!

Az akaratos kisasszony, akihez Tonio szerelmes szonetteket írt, kényszerítette: hagyja ott a hadsereget, válasszon valamilyen polgári foglalkozást. Tonio szót fogadott: fölcsapott vigécnek, miután előbb egy téglagyárban volt irodista. A házasságból azonban így sem lett semmi. Louise anyja jobb partit remélt dédelgetett leányának. A hivatalosan is meghirdetett mátkaság fölbomlása eléggé megviselte a vőlegényt, aki olyan szerelmes volt, hogy amikor a szép ara egyszer Svájcban üdült, eladta a fényképezőgépét, hogy egy hétre odautazzék. Később is leveleztek azonban, mert barátságuk megmaradt.

A vad szelindek és a szelíd oroszlán

/A francia pilótaszövetség pazar kiállítású folyóiratában, az Icare-ban számos emlékezés jelent meg a Kis herceg és a többi irodalmi remekmű szerzőjéről. A lap amúgy nyolc különszámot szentelt a leghíresebb író pilóta életének./

El Bum, a francia repülők afrikai
tolmácsa

Bajtársai közt volt Ignacio Hidalgo de Cisneros is, a későbbi tábornok, aki a polgárháború idején a spanyol köztársasági légierő főnöke lett. Ekkortájt, vagyis a húszas évek végén a „szaharai spanyol légierő főnöke"-ként működött. De, mint maga mondja, ez a szépen csengő cím nem sokat jelentett: mindössze kilenc-tíz repülőgépük volt. A spanyol főnemesi családból származó kiváló katona, ki aztán oly jelentős szerepet játszott a polgárháborúban, szerette a francia fiút: „szívesen beszélgettem vele, mert művelt ember volt, meg rendes gyerek... valamennyien nagyon kedveltük”. Ő meséli, hogy a jubyi reptér őrzése sok gondot okozott számukra, hiszen a szomszéd spanyol erődön kívül körülötte mindenütt ellenséges terület húzódott. Cisnerosnak az az ötlete támadt, hogy a biztonságosabb őrzés végett szelindeket hozat a Kanári-szigetekről. Nos, ami az őrebeket illeti, ez majdnem tragédiát okozott.

„Egyik este – írja Cisneros – hangos segélykiáltásra figyeltem fel. Nyomban kisiettem, s ott találtam a földön Saint-Exupéryt, aki védekezni próbált a kutya ellen, amely megharapta a vállát, s vad dühvel támadott rá. Megpróbáltam eltávolítani, de semmiképp nem akarta elengedni a zsákmányát, míg csak fejbe nem vágtam egy kerékbakkal, amit szerencsére ott találtam; attól aztán egészen elkábult. Csak így tudtam megszabadítani a vadállattól. Azonnal elhívattuk az orvost, aki kezelésbe vette a sebet, és a kellemetlen kaland következtében fellépett erős idegrohamot, ami csaknem végzett azzal az emberrel, akit nem sokkal ezután mindenki csodált mint nagy írót, és tisztelt mint Franciaország egyik legnépszerűbb hősét... Egy hét múlva már jól volt, s felgyógyulását nagy lakomával ünnepeltük meg, amelyen Saint-Exupéry egy rövid beszédben csodálatos hősi éneket mondott a sivatagi pilótákról, aztán bűvészmutatványokkal szórakoztatott bennünket."

A másik kaland, amelyet Gisneros megírt, kevésbé megrázó: Saint-Ex, a szerelője meg két spanyol repülő azt a mókát eszelte ki, hogy egyikük valamilyen vedlett oroszlánbőrbe bújt, aztán néhány légi fényképet készítettek az álfenevadról. Az eredmény meglepőnek bizonyult: a távolból az alak igazi oroszlánnak rémlett!

A spanyol repülő el is felejtette ezt a tréfát, de amikor néhány év múlva kinyitotta a L'Illustration című képeslapot, egy híres író úti élményeit olvasta benne, amelyekben a szerző elmesélte, hogy a spanyol Szaharán átutazva oroszlánokat látott, és hogy elhiggyék beszámolóját, fényképet is közölt. A képek láttán rögtön rájött: ama képek egyike, amelyeket Saint-Exupéry meg a barátai vettek föl!

(Folytatjuk)

KOMPOLTHY TIVADAR: Szélcsend és vihar

Bevezetésül egy pár sor az „Erdély “ t. szerkesztőjéhez.*)

A szerző portréja

Azt hiszem, nem kevéssé lepi meg Önt az, hogy engem, ki büszkeségemnek tartám mindenha „magyar” tengerésznek neveztetni, – most egyszerre egy porosz hajón talál. E körülményt akarom azon okokkal – mik e hajóra vittek – úgy a hogy lehet, kellő világitásba helyezni:

Történt egy nap (már rég elmúlt!) hogy Fiuméban a magyar tengerész ifjak jól mulattak. Értek ez alatt olyan mulatságot, hol az ember bút akar feledni. E napot és mulatságot nem azért emlitem föl, mintha ez valami rendkivüli lett volna, hanem azért, mert akkor még én is tengerésznövendék voltam s egyike az ezen vidám és elfeledhetlen estén teljes számmal megjelent tengerészifjaknak.

Teljes számmal voltunk – tizenhárman!

Az egyik rész a vörösbor, grog és rhummal csókolódzott, – a másik rész csárdást fütyölt és tánczolt; itt-ott egy-egy a lóczán fölállva „lelketemelő” toasztot mondott, melyet senki sem hallgatott; imitt-amott olasz, franczia, angol, német és magyar tengerészdalok egyes futamai hangzottak; – egymást öleltük, csókoltuk, s úgy képzeltük, hogy a távol hazában hagyott édes anyánkat, testvérünket, kedvesünket öleljük csókoljuk... oh, mert nekünk egymásban gondos anyát, testvért kelle találnunk, – hahogy szerelmünk áldozatául szeretett pályánkat, a tengerészetet nem akarandottuk föláldozni...

- - És mi a száműzött búját akartuk feledni, mi tengerész módra mulattunk. Ki venné ezt rossz néven?... Ha önök ott benn az édes hazában vig zene hangjai mellett, rokonok és barátok társaságában vigadnak, nem érezve a legszörnyübb kínt, a honvágy mardosásait, mert azt (boldogok!) még nem ismerik; - - akkor gondoljanak a 13, első ifjúságukban levő magyar tengerészekre, - - gondolják meg, hogy ezeknek a tengerészet hazájukba került; mert édes honuk messze, nagyon messze van a szárazföld bensejében; hogy ők ettől, és minden szeretteiktől talán örökre el vannak zárva; - - akkor gondoljanak ránk, s ha lelkök engedi, ám vegyék rossz néven e mulatságot.

Este lett... besötétedett. Az asztalokon füstölgő mécsek pislogtak. A pipafüst vastag gomolyokban hömpölygött a szobában szerte s a nagy asztal mellett 13 alak az utolsót énekelte a mulatság befejezéséül:

Tengerész vagyok!

Gondtalanul élem át az életet,

Nem törődve semmivel:

Földön ember, – a pokolban ördög

Nem bánom bármit mivel;

Engem folyton tenger árja ringat,

Mint az anya jó fiát, - -

S őrömül az ég leküldi hozzám

Leghűebb őrangyalát!

Tengerész vagyok!

Vész, viharban kedvemet találom, —

Arczom még nem sápadt el;

Nem is tengerésznek való az, ki

Szivben félelmet visel...

Gyáva ember tengerre ne jöjjön,

Hol örök halál tanyáz:

Jobb lesz annak otthon, a hol rája

Gyönge feleség vigyáz!

Tengerész vagyok!

Útaimra elkísér a jókedv,

Bánatot nem ismerek - -

Hadd kesergjenek helyettem a jó

Szárazföldi emberek!

Mert mig ők nyugodtan élnek otthon,

Vész, vihar között vagyok; —

Félre hát, ti bánatok! Ki tudja,

Tán utolszor vigadok!...

.

Aztán éltették mint rendesen a hont, Kossuthot, a fölállítandó „magyar tengeri Lloydot", a tengerészetet, egymást és leghátul szerény magamat is, ki a fönnebbi dalt egy mulatság alkalmával rögtönözve szerzém.

A dal utolsó sorai is elhangzottak - - az arczokra visszatért a komorság merev kinyomata; kiléptünk a csárdából – a sziklás tengerparton álltunk - - alattunk a millió csillagokat visszatükröző kék tengerár; fölöttünk a kilumpolt arczu Luna; szemben velünk a virágos partu Veglia szigete; mögöttünk a hanyatlásában is büszke tersattoi Frangepán-vár mint tépett szárnyú sas sötéten, rémesen bámult reánk.... Nyugaton messze Fiume ragyogott ezer gázláng fényében; a kikötői hajókon az árbocz-lámpák csillogtak fehér, vörös és zöld világgal...

Egy kapuczinus-kolostor tornyából kis harang méla kongását hozta elmosódva a keleti szellő, s mi magunkba mélyedve szótlanul mentünk egymás mellett a sziklás tengerparton. Ki-ki magával foglalkozott, hisz mindenkinek megvolt a maga gondja.

Egyszerre csak magam találtam magamat...

Körülnéztem, a többieket nem láttam sehol. Leültem egy, az út mellett heverő vastag fatuskóra, lenéztem az alattam rejtélyesen susogó tengerre s nem csoda! gondolatim a tengerre ragadták oldott szárnyú lelkemet, hol ez oly örömest mulat...

Igy ültem itt soká csendesen.

--------------------------------------------------------------------------

– Chi é la? uomo o qualche asino? Corpo di Están bácsi? – hangzott egyszerre mellettem.

Hátranéztem ; egy pár társam jött, kik valahol Buccari mellett vettek ismét magukhoz sziverősitőt.

Meghivásokra én is folytattam az éji sétát.

Társul Garlathy Géza barátom szegődött mellém, kivel előbbi gondolatimat közlém. Ő is a tengerészetről gondolkozott előbb.

S minél tovább tartott sétánk: mi annál többet beszéltünk s e beszélgetésből oly határozatokra jutottunk, mi egész éltünkön át gondot, bajt, hányattatást, szenvedést s talán nyomort fog hozni már eddig is örömtelen napjainkra.

Fölgondoltuk, hogy ha Magyarországnak, mint oly államnak, hol a tengerészet még bölcsőjében van, mint tengerészek akarunk használni, akkor kötelességünk magunkat bármily áron kitünően

kiképezni. – Erre nézve elhatároztuk:

1. Minden nevezetesebb állam tengerészetét tettleg (mint azon állam tengerésze) áttanulmányozni.

2. Minden világtengerész-nyelvet, melyet vagy tökéletesen nem, vagy épen nem birunk, alaposan megtanulni.

3. Nemcsak a vitorlás-, de a gőzösök-, s nemcsak a tengeri, de legnagyobb folyói és tói jármüvek utazási, berendezési és általábani működését tettleg áttanulni.

4. Végre oly intézményeket megismerni, minő az egyetemes tengerjog a használatban; hol vannak s minők a leghiresb tengerészi iskolák; milyen ezek szerkezete, berendezése; továbbá résztvenni, a hol alkalom nyilik expeditióknál, buvárharanggali kutatásoknál, bálnahalászatnál stb.

Most, úgy hiszem, világos lesz ön előtt uram,

mért hagytam el én Triesztben egy szép deczemberi napon (14-én 1871.) magyar-osztrák „Ivó“ hajónkat, hogy megkezdhessem legújabb föltételeim kivitelét; s nevezetesen a porosz vitorlás tengerészet manoeuvre-je tanulmányozását. Kisérőmül jöttek két legjobb barátom s magyar tengerész-bajtársam: Garlathy Géza s Kazy Lázár. Hogy mindvégig maradunk-e együtt – az a jövő dolga. (A következő évben a sors arra kényszeritett bennünket, hogy elváljunk. Legutoljára Amerika bensejében, az „Erie” tavon találkozánk.)

Így léptünk mi hárman fönnebb mondott napon az „Iconia" nevű németszövetségi briggre; hogy rajt’maradjunk, mig áttanultuk manoeuvrejét.

S ezek után láthatja, uram, hogy mi áll előttem. Hogy lássa azt is, miszerint fellegvárakat épitő ember nem vagyok, elmondom, mi nézeteim vannak a sikert illetőleg.

Tíz esetben azt hiszem, még föltételeim első felének kivitele előtt elvisz az ördög; nevezetesen vihar által, vagy bálnahalászatnál, vagy valamely idegen államban, vagy matrózok közt stb. Következnek még a tengeri rablók (e kedves ficzkók !) s több efféle jámbor népség, mikről Thaisz urnak fogalma sincs; s egy esetben hiszem csak, hogy beteljesitem föltételeimet.

Mig ezeket tenném – tudom, sok, nagyon sok idő fog elmúlni s a hazát tán másnak fogom találni, mint a milyennek hagytam évekkel ezelőtt, – lehet, addig elfeledtetem – fog talán akadni, ki kalandornak fog nevezni; ám jó; de ha siker koronázandja tetteimet; akkor büszke leszek arra a szóra: kalandor.

Ezeket akartam elmondani.

Isten önnel, uram!

New-York, tavaszhó 2-án 1872.

*) E tengeri útleírás a Balás Antal szerkesztette Erdély szépirodalmi közlönyben jelent meg, és a szerző Tengeren és szárazföldön című, a nagyváradi Hügel Ottó Könyvnyomdájában 1873-ban megjelent könyvének előszavát képezi. Forrás: Magyar ElektronikusKönyvtár.

/Fenti sorok szerzője Fiuméban tanult hivatásos tengerész; 1852-ben született Szomolnokon. 1870: Fiuméban tengerésznövendék, 1871-ben végzett a Collegio Nautico e Commerciale tengerészeti főtanodában. 1871. december. 14: két társával elhagyta az osztrák–magyar tengerészetet, áthajózott az USA-ba, majd megfordult Dél-Amerikában és Afrikában. Később hazatért, újságíró, szerkesztő lett. Főként Balatonalmádiban szeretett tartózkodni, ahol utca viseli nevét és villája előtt emlékmű áll. Itt bemutatott műve mellett még két könyvét emliti az irodalomtörténet: Dalok a tengerről (1880), Amerikában (elbeszélések, 1885)/

Kompolthy emlékmű Almádiban

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (5)

A Szentatya színe előtt

XI. Piusz pápa

Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtómállók, akiknek festői, érdekes, sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruháiban, a nőkön hosszuujjú, zárt ruha és fekete fátyol.
Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bibortrónusú „Sala ducale“-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyiltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyiló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.
Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy biborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez – mondották – nagy kitüntetés és igen ritka dolog.
Izgatott várakozás közben telik el a félóra.
Megjelenik Juga dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenkettőn megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és éljenzés.
Hirtelen félrehuzódik az egyik oldalajtó biborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.
Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant' Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kiséretében.
Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.
Letérdelünk.
A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat, A Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.
– Bene, bene... – mondja a Szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.
Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíbor függönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte önfeledt üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező, szűnni nem akaró „éljen!” A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.
A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:
– Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó? Meddig maradnak?
Később megkérdezi:
– Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?
Dr. Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.
A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.
A pápa csakugyan felmegy a bibortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állanak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél három.
Halkan, alig  hallhatóan  kezdi  beszédét.
Elmondja, hogy milyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az ő hivó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.
Hangja mindinkább megerősödik.
– Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem.
Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszittessem és életet adjak nektek”. Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus – kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni őbenne.
Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szivünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szivemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.
A Szentatya szájáról folyamatosan, göm bölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak.
Fölemelt, most már erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:
– Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.
A szokatlanul bosszú huszperces beszéd véget ér.
– Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! – így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr. Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.
Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az ő áldásában.
A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.
A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.
– Éljen! Éljen! – kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (4)

Bolyongás a Vatikánban

Erdélyi zarándokok a Szt. Péter téren

Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerint vett „zarándoklat” lényegéhez tartoznak, hogy – úgy érzem – megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem hallgatom el, mert – úgy vettem észre, – utitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessék a Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kiváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok,aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár“, de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyekbe száguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdithatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falaik árnyait szemléltem,  – hosszú idő óta először – végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

*
Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba és képtárba.
Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépségét, gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.
Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba esett.
Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V. Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkü festő, a Quattrocento illatos virágú, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek !... Reprodukciók után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.
Hát még a Cappella Sistinu, IV. Sixtus pápa híres kápolnája. Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit, Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan mertem felnézni Michelangelo „Utolsó  ítélet”-ére. Hét esztendeig festette  a művész ezt a képet, de azt hiszem, ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom nélkül... A mennyezet festések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még egyszer életemben a Cappella Sistinába.
Tovább.
Raffael stanzái: Az athéni iskola, A Disputa, Heliodorus, A bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabaditja,  Borgó égése, A milviusi csata. Mennyi tudás, mennyi  művészet, mennyi pazar pompa, mennyi örök kincs !...
Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Riga termébe: lenyűgözve állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó,  ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet...
A görög kereszt terme, a sala rotonda, a sala delle muse, galleria  delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Ghiaramonti: itt van a csodálatos Nilus-szobor.
A Belvedere gömbölyű udvara.
Higyje el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a Laokoon-csoporttal...  Ó, szépséges belvederei Appoló.
Tovább.
Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt... Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, muzeo dei candelabri, a térképek galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség és gyönyörűség a másik után.
Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók.
Még így is megrendítsen szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a londoni South Kentington-múzeumban vannak.
Tovább! Az új vatikáni képtár.
Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Poligno, Urunk színeváltozása.
... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkozunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt, hogy a Szentatya elé járuljunk.

(Befejezése következik)

DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (3)

Magyar ének zsong Szent Péter sírja mellett

Szt. Péter sírja a Vatikánban

Mi tagadás, kilenc óra után  már magam is feltornásztam magamat a csomagtartóba és megpróbáltam aludni. Nem tudom, meddig alhattam, mikor arra ébredtem, hogy megáll a  vonat.
— Milyen állomáson vagyunk? — fordultam utitársaimhoz a magasból.
Kinéztek az ablakon és szaporán adták a választ:
— Olio Sasso.
— Furcsa! — morogtam álmosan és másik oldalam ra feküdtem. Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk.
Mivel zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett  messze, ismét megkérdeztem:
— Hol vagyunk?
Fülketársaim, három úr és négy hölgy készségesen dörzsölték az ablakot és néztek ki a megvilágított állomásra:
— Olio Sasso, — hangzott ismét a válasz.
Ez már gyanús volt.  Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso, amelynek eddig nevét sem hallottam s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalmas olajreklámot néztek utitársaiim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakúgyanott díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki, hogy a többi vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomás névnek az Olio Sasso-t.
Ettől kezdve szállóigévé,  a „jólértesültség" és „tájékozottság" szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.
Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a római Termini-i állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek meg. Az utasok tizenkét kitünő, előkelő római hotelben és pensióban nyertek elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító szekerekkel már várakoztak a beérkező m agyar „karavánra”.  Alig telt bele húsz perc s már ment is mindenki az elől haladó táblák után nyugodt éjszakai szállására, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.
Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A villamosok,  autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebeséggel. Az olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával  integet a tülkölő, cikázó, surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagy forgalmú várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás. amelyekre az ájtatos és kíváncsi lelkek egész tömege zúdul Rómába. Így az aránylag nem túl nagy város forgalma — szavahihető tanuk szerint — jelenleg ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.
Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságban, a Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először utitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek  körül.
Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított, vakítóan tükröző, fehér csempéikkel kirakott alagút bejáratára nyílott.
Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta, csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája. Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell. Becsuktam az ablakot.
Tú-tú! Csin-csin! — hatolt fel az autók, villamosok lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó morajlása.
Eloltottam a lámpát.
Az ágyammal szemközti falom, mint állandó tűzijáték, villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be az ablakon és ű nyalogatták végig a fehér falat...
— Most Rómában vagyok... — próbáltam felfogni a körülöttem levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.
Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz és mi mégis siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most, mingyárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörüb és legnagyobb templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora
gyerekkorunktól fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.
Hát megláttuk ...
Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad még, elégedjél meg ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy milyen csodálatosan, megkönnyeztetően szép a Michelangelo Pietája? Azt, hogy a gigászi templom hossza az előcsarnokkal együtt 211 méter, magassága a Michelangelo kupolájával együtt 123 és fél méter? Azt, hogy felmentem a kupolába és elszédültem, amikor lenéztem a templomba és láttam lent a hangyáknál is kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg. Mikor megálltam Szent Péter sírja mellett és bepillan tottam a kétezeréves keresztény történelem kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák márványemlékeit? írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? írjam le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal: a reneszánsz remekeivel? Próbáljam lefesteni: mit láttam a kupola tetejéről? — a csodaszép örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen mennyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő alakjára?...
Ha mindezt csak röviden érinteni akarnám, nem rövid utikrónikát, nem szűkszavú kis utinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írnom.
A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak, Szt. Péter templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.
Megható jelenet volt, amikor Scheffler János teológiai tanár vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent Péter templom óriási hajóján és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt és töltötték meg egymásután a kápolnákat. Az imádságok elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.
Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S. Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló éppen elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S. Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kivüli“ Szent Pál bazilikát látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni.
Hát még, amikor belépünk és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröző nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő kolostorban is. Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.
Porfelhőt vágott mögöttünk az ősi, római karakterében teljesen megmaradt út. A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok integettek.
Megdöbbentőn, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.

(Folytatjuk)