Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (8)

XIII.

Alfred de Musset síremléke a pere
Lachaise-ben

Nem vagyok babonás, de a képzeletem olyan ördögi, hogy mozgó árnyékban kísértő alakot, lámpafénynél pattogó fekete koboldokat, holdvilágos éjszakán ezüst esőhullást, kis névtelen neszben orgyilkos tőr szisszenését dobja be feszült érzékeim tavába. Rémes mesék, rejtelmes színdarabok ráfeküsznek lelkemre napokig, mint a lidércnyomás. Egy pénteki napom Párisban is a rejtelmek és borzongások napja volt.

Már délután találkoztam egy üres halotti kocsival; század katonaság marsolt utána díszben, két koszorút és díszlövésre szánt patronokat vittek harcát megharcolt bajtársuknak. Milyen szomorú Párisban az ilyen halotti menet, jaj annak, akit Páris temet el!  Vagy örökké  háborgatják a hálás utódok, vagy kitörlik  emlékezetükből  nevét  még  az angyalok is.
Estefelé Aladárt megszállta a versírási szent őrület; rám parancsolt, hogy egy órahosszáig ne merjem háborgatni. Jó. Kimentem a luxemburgi kertbe. Téveteg ösztönöm besodort egészen ultima Thule-ig; oda, hol sűrűn összehajló lombok alatt szerelmes párok tapadnak egymáshoz mindentfelejtő boldogsággal. Kiválasztottam egy magános, elhagyott padot s hanyatt terűlve rá merengettem, feloszolva a sötétszürke Csöndességben. Az Alkonyat világotbeborító szárnyú madara szállt, szállt alá, reánk, a lombokra, a Városra. Már abban az édességes magamfelejtkezésben ringatóztam, mikor nincs gondolatom, nincs határozott öntudatom, csak az ösztönöm él homályos életet... egyszerre fütty, sípszó jajdul föl kétfelől s két paprikanadrágos katona bukkan rám, meg egy öreg, Flambeau-forma őrmester. Elkezdenek beszélni, integetni, mutogatni; nem értettem semmit, csak tudtam, hogy mennem kell. Közrefogtak és kísértek katonásan. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam: a katonaság razziát tart s most engemet is megcsíptek az apacheokkal. Óh, én büntetlen előéletem, kiálts vétót e kimosott katonafülekbe ! Szerettem volna igazolni magamat, de gyermekes ijedtemben sehogysem jutott eszembe a „katona" szó franciául. Valami rettenetes képzettársulással emlékezetembe ront egyszer Napóleon és a Grand Armée katonás képzete s elkezdtem hebegni: „Pardon, monsieur Grand Armée, j'oublie, quelle direction est la porté..." A többi nem tudott kijönni belőlem. A katonák beszéltek, én hallgattam, de mentünk mindaketten. Sötét volt, a luxemburgi kert lélektelen. Lelkem előtt gyűjtő fogház, rongyalakok, lobogó gyertyák és rendőrkardok szegdelik a levegőt. Nekem ugyan megesett. Egyszer csak arra ocsúdok fel réműltömböl, hogy kint vagyok a kapun, előttem az Odeon, hátam megett senki. A katonák elmaradtak. Udvariasságból kikísérik az elfelejtkezett barbárokat, hogy be ne zárják őket éjszakára. Röstellettem mucsai voltomat. Ha megtudnák, hogy okleveles tanár vagyok! Csak el ne árúlt volna már a pápaszemem. Tisztán hallottam, hogy a luxemburgi szobrok halk kacagással kacagtak utánam.

Az egy óra letelt, bezörgettem Aladárhoz. A vers már kész volt, bepólyázva hevert, mint a ma született gyerek; a fiúk épen dédelgették a körülményekhez képest jó kondícióban levő szülőt. Én kettőt-hármat ikrezek, ha rám süt a nap, Aladár beéri eggyel. A Szajnát énekelte az új vers, sötéten, komoran, titokzatos forrongással. Arra lelkesíti nagy társam ezt a piszkos folyamot, hogy ömöljön bele az ő rémséges szívébe, szorítsa ki belőle a Tiszát és mossa át mocsaras magyarságát világvárosias franciává. A hideg verejték gyöngyözött rólam. Ez az ember vagy őrült, vagy romantikus; kész volna keresztülbocsátani magán a Szajnát minden szennyével, minden pöffedt halottjával, csakhogy kulturabbá öblögesse kárhozatos vérét. Legyen neki az ő kívánsága szerint.

Ez a vers, a fekete-borzalmas Szajna révén, rejtelmes képeket vert föl képzeletünkben. Aladár egy erdélyországi rémhistóriát regélt el izgató zöngésű hangján; bezárt és tetten kapott szerelmesekről, vértivó oláh hangokról, fejszéről, pislogó mécsesről, vasdorongokról volt benne szó. A hideg szelíden rázott bennünket. Mécsesünk halványan pislogott, mint Brutusé a Caesar szellemének jelenésekor; kis hotelszobánk reves bútorai babonásán meg-megpattantak . .. kint, a szűk udvaron, ébredező denevérek kezdettek visongani. Hogy teljes legyen a Balzaci rejtelmekkel csodás diáktanya: valahonnan, a földből vagy az ágy alól, csak előterem egy roppant ordas macska; felugrik az Aladár ágyára, villódzó zöld rémszemét belekapcsolja szemünkbe s néz. Ha ez nem valami elátkozott lélek: nincs isten a Szent István bazilikának a szentélyében sem. Tőrös bot volt éppen  a kezemben, kirántom a gyilkot, hogy beledöfjem a kandúralakot öltött boszorkányba — a fiúk rám ordítanak, megkapják kezemet, dermedten szétnézünk: a zöld macska nincs sehol. Elnyelte a föld. Valamelyikőnknek vacogni kezd a foga. Iszonyatos csend. A szemközti folyosó börtönablakából titokzatos fény villan át szobánkba. S egyszerre, mint a kárhozat poklában égő lélek jajongó siralma, fölzokog leírhatatlan babonássággal az udvarunkbeli háborodott ismeretlen hármas rémkiáltása : Máji, Máji, Máji. .. Tovább nincs isten, aki szobánkban tartson bennünket. Ilyen rémületet még nem éltem át debreceni lelkemmel. Égő lámpával kíbotorkálunk a hosszú, vaksötét folyosón; fúladozva dobbanunk az utcára. Odakint csillagos az ég, hűs a levegő; zaj, kiabálás, lámpafény, élet! Hála istennek, idekint már emberek is vannak.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (7)

XII.

70 évvel később: Somlyó György magyar költő a Szajna part
bukinistái előtt

Párisra mostanában őszies, borongós napok járnak. Aladárt eszi érte a halálos méreg, engemet pedig Vörösmartyas melancholiába ringat. Kiülök a Tuileriák kerjébe, Páris szívének a közepébe, nézem a fátyolos eget magamba rogyva, gondolatlanul. A Louvre szétfutó szárnyépületei körülkarolnak, mint egy rám vigyázó komor nagy isten karjai. A felhők esőcsepptelenül is leszűrődnek egészen homlokomig. Fehéres szürke köd lebeg a Nagy Hadsereg útja fölött; talán az Oroszország havában elveszett franciák lelke jön rajta vissza zsúfolt hadmenetben, hogy halálában is sorakozzék aranykupolás sírban nyugvó Császárja mellé. A múló módon fölrémlő Eiffel-torony talán óriási zászlótartójuk; acélsisakos feje az egekbe vész. Franciaországba a Múlt vissza-visszajár, kísért; jövők kovászaként dagasztja az időt. Körültem hallható nesszel sarjad a fű; a smaragd mezőket kacagó pirossággal, kacérkodó aranysárgával, szelid kékkel és fehér ártatlansággal szegik be Párisnak örökszép virágai. Hűvös szél barangol a Szajna felett; ide-idevág vizes szárnya csapása, nekisodorja a Város proletár verebeit valami fának vagy szobornak. A meztelen márványistenek is dideregnek, fáznak ebben az őszi üzenetben.

Ballagok a Szajna partján hazafelé. Sötétfekete az ijesztő folyam, mint az alvilág Stiksz-patakja. Suhanó hajók nem nyergelik régóta, mert Páris szabadelvű Charonjai sztrájkolnak. Ördögi kacsintással fúródnak szemembe a hidak piros lámpásai, mintha láthatatlan, óriás hetairák sorvasztó kéjben lángotvetett szemei volnának. A vizes aszfalton lámpák és emberek halovány tükörképei reszketnek. Két világ közt haladok én, a harmadik világ.

Órákhosszant elborongok Bernardin-utcai remetebarlangomban is.

Szeretlek, kis fehérfalú szobám, mert misztikus félhomályodban jól lehet álmodozni. Az én istenem a sötétség palástját ölti magára, mikor meglátogat. Itt néhányszor éreztem a lelkemmel. Kérdeztem tőle: miért vagyunk ? hová megyünk? Nem felelt. Párisban már igazán van élet, mégis körbenforgó komédiának tetszik a látó pillanatokban; az emberek faragott báboknak; a nagy csaták komikus berzenkedéseknek. S mikor az ember egy formás testet lát, mégis nekivadul és gyöngyöző szavakkal pergeti ősvágyát: Óh, élni szép, óh, élni jó!  Az asszony, az asszony — ez a férfiak istene; a férfi, a férfi — ez az asszonyok mindenhatója. A pap dicséri Istent, hogy fizetést kapjon s elvehesse, aki neki jó; a művész ír, fest, farag, hogy aranyakra váltsa lelkét és hevületekre, őrületekre az aranyát; az államférfi bömböl, hadonász, hogy kitartsa az ország s ő pedig a maga kitartottját; a katona töreti magát kis zsoldjáért, hogy vasárnap ölelhessen. Olyan piszkos volna ez az élet, ha nem kellene meghalnunk. De így nagyszerű a sortzáró fekete pont. Az utolsó Ámen.
Nekem az élet se nem pénz, se nem asszony, hanem: álom. Álmok nélkül olyan az élet, mint az emberi test bőr nélkül; nyúzott undorodás. Mi magyarok összeverődünk délutánonként lakásunkon és álmodunk. Elmondjuk egymásnak álmainkat. Az ügyvédek, orvosok, bankhivatalnokok, más okos emberek karriernek mondják az ilyen álomlátásokat. A kis Mezei húsz esztendős lelkével a Sorbonne jogtanárának álmodja magát; új titkait veri föl a jog rettentően szövevényes birodalmának és más oldalról kezdi megközelíteni a soha nem élt Igazságot. Bodor Aladár egy újonnan született Várost álmodik a Tisza partjára; minden palotája magyar stílusban épül, minden lakója tőrülmetszett fajmagyar. Csak magyar nadrágban lehet járni, magyar pipát lehet szívni, magyarul szabad káromkodni. Magyarok benne a kutyák, a rucák, a pocsolyák; magyarok fölötte a váltók és a csillagok. Magyar az élet, mert nem kell dolgoznia senkinek; csak eszünk, iszunk, alszunk és szaporodunk, míg harminc millióra nem rúgunk. Akkor kirántjuk szablyánkat és egy-három, meghódítjuk újra a világot. Loránd úrnak, a szatírfejűnek, gyermekes álmai vannak: szeretné, ha az isten olyan új testtel ruházná fel, hogy ezer asszonyt ölelhetne egyszerre ; ötszáz színdarabot írna harminc éves korára s elnyerné a francia becsületrend piros szalagját, amit szegény Bernhard Sári sehogysem tudott megkaparintani magának. Az én álmom kicsit őrületes, bár van benne rendszer: újonnan szeretnék születni és szebbnek a belvederi Apollónál; hatvan esztendőt élnék egészségben, sasszemeim volnának, ércszívem, Napóleon akaratom ; huszonöt eposzt, száz Ibseni drámát és három kötet lírai verset hagynék nemzetemnek. Szerelmes volna belém egy hunfalvi sugár leány, tizenkét gyermekem születnék s a szobromat már életemben fölállítaná hálás nemzetem Karutca sarkán vagy a Nagyerdő mélyében, egy örökké csobogó forrás tövénél.

Az északi sarkvidéket megjárt vas Nansen mondja : „Mit is érne életünk, ha álmaink nem volnának?"

A francia nép nem álmodozó faj. Egész nap az utcán van; kiabál, pénzt keres és kacag. A párisi utcai zöldségáruló asszonyok úgy ordítoznak, hogy a legflegmatikusabb debreceni talyigásló is megbokrosodna tőle. Az egyfogatú bérkocsisok csengőt kötnek paripájuk nyakába, hogy útközben el ne szunnyadjanak a hosszú boulevardokon s legyen halotti csengője is az elgázoltaknak. Apró baromfi népet nem ismer elevenül a párisi ember; azért ruca- vagy libahanggal látja el automobiljának és biciklijének a töfögőjét, hogy kedves csalódásba ringassa magát. Sőt némelyek kakaskukorékolással vágtatnak át az utcakeresztezéseken. Az omnibusz-kocsik kalauzai, a villamosok ellenőrjei gyermeksípokkal sípolnak állást vagy megindulást. Ez olyan furcsa volt nekem, hogy mindig egy nagy gyermektartományban képzeltem magamat, ahol minden csak játékból megy. Szeretem és bámulom Páris zaját, elevenségét, kocsihadjáratát; csak egyet gyűlölök benne : roppant mammutjait, azokat az emeletes, félméter széles kerekű autóbuszokat, amelyek szinte öntudatos lények képében bömbölnek, dübörögnek a filigrán kocsik és villamosok tömkelegében; ha rettentő talpát ráteszi valamelyikünk nyakára, véres pocsolya marad utánunk. Ezek a gépmammutok nem illenek a mindenben kecsességet kereső Páris  boulevardjaira. Mintha egy páncélba rázott középkori lóhátas lovag száguldozna lüszterkabátos vagy teniszruhás urak közt.

A francia imetten is, álmában is örökké fecseg. A párisi kereskedő ezt a mondatot : Jónapot uram, mi tetszik ? legrövidebben így mondja el : „Jónapot uram, jónapot! Igen örvendek, hogy megrázhatom a kezét. Nézzen körül üzletemben és bámuljon. Ha valamivel szolgálhatok, a legboldogabb embere ön lesz a világnak. Minden darab egy franc és ötven centime ; ez itt három franc, ez kettő ötven, ez öt frank és hat sou. Kérem, nyitva áll a szívem, a pénztárcám és a kezem. Voilá!" És csakugyan nyitja a tárcáját, nyújtja a markát, hogy elhelyezze a kinevetett la barbe pénzét. Gyermek a francia, de huncut, kotnyeles és pénztimádó gyermek.

A Szajnaparti ódonkönyvek árulásában a párisi francia spontán betűszeretete, régiségkedvelése a legérdekesebb. Ezek a verőfényben sárgult ócskaságok, a maguk szerény kikiáltási árával, felejthetetlen „borzas kecskéi" a fekete folyamnak. /Egy magyar a Verlaine versebeli „affreux bouquins"-t (= roppant ócska könyvek) „borzas kecskék"-nek fordította. Testvérem az értelem hóhérolásában./ Három-négy ország diáksága és régiségbúvára ödöng a végeszakadatlan vasládasor mentén, napkeltétől napáldozatáig; nem azért, hogy vásároljon, csak azért, hogy bámuljon, forgassa a könyveket. A könyvek gazdái vagy gazdasszonyai,. ezek a nyugodt, pápaszemes őrüllők, kis zsölyeszékükbe temetkezve, szoborszerű mozdulatlansággal várják a jó szerencsét; kivetették a legnemesebb hálót, hogy megfogják a legnemesebb halakat. Nem féltik portékájukat ragadós kezű sehonnaiaktól, mert itt nem szokás lopni; valami hallgatag törvény szabályozza a világ túlsó hátáról idesodort japánokat, négereket is a tulajdon tiszteletben tartására. Itt vettem meg Tolsztof Kreutzer-szonatáját, hogy megtanuljak rajta franciául. Jókainak a „Petki Farkas leányai-t is fölfedeztük kis gyémántkiadásban; most Bodor Aladár boldog birtokosa.

Csodálatos egy város ez a Páris. Ha a Cluny-kertben bolyongok: a középkor romantikus lovagvilága borul rám gótikus árkádjaival; sarkantyús csizma dong a lábamon, toledói kard csörömpöl utánam. A Tuileriák kertjéből görögnek látom Parist; verőfényes napokon csupa délszaki derű és színragyogás minden. A nép kint tolong a tereken; zajong,. élvez, szeretkezik. A boulevardokon végig aztán a huszadik század zúg dübörgő gépjeivel, munkás pőrölyeivel; a Holnap sápadt emberei köszöntik egymást szemvillanással; az ég füstfelhőbe borult, villamos csengők és panaszos harangok felelget-nek egymásnak. Három egész világ él a Szajna két partján s aszerint váltakozom magam is, amint egyikből a másikba vetődöm.

Van ebben az eleven népben valami rómaias, valami görögös. Elpuhultság vasakarattal, érzékiség nagy önfeláldozásokkal, művészetimádás pénzszomjúsággal kavarog benne.. Az önérzetet neveli már gyermekében s az vele nő; a Gloire neki császárja, istene, ragyogásába öltözik és nem ismer magánál nagyobbat. Nem katonás nemzet, mégis szereti az. egyenruhát. Az iskolás gyermekek szíjöves fekete kantusa, az ügyvédek és bírák fehérszegett nyakkendője, sötét palástja, a munkások szemvédös sapkája és bő bársony nadrágja, a kokottok kék Trilby-kabátja, az urak feketeszalagos szalmakalapja : már szemre jelöli azt a rendet, hova viselője tartozik. Idegzetük egy fokkal finomabb, mint a mienk s az átörökléssel ezt a felsőséget mindig megtartják. A nemes, okos konzervativizmus pallostartó őrállója a francia nemzeti hagyományoknak; alig vész el belőlük valami, legfölebb átalakul. A mi magyar ősiséghez ragaszkodásunk lábunkra csavarodó békó, megállít előrementünkben, sőt el is buktat. Mi csak az idegenből vett hatásokat tudjuk átmagyarosítani; régi magyarságunk sallangjait elfelejtjük európaivá finomítani.

Sokat elnéztem, hogy úsztatja kis játékhajóját a párisi gyermek a luxemburgi kert tavában. Fehér és piros vitorlás liliputi gályák hasítják a vizet; a hajótulajdonos hasra veti magát a tó gátján, rnűértő szemmel kíséri a változó széllel jobbra vagy balra kanyarodó hajó futását. A tengeren is terjeszkedő francia nemzet hódító ösztöne vibrál ezekben a játszó gyermekekben; leikük legfogékonyabb korszakát vitorlás gályák, ismeretlen országok, végtelen vizeket legyőző előretörések színezik sejtelmekkel, álmokkal, hogy majd felnőtt emberekként valóra váltsák. Technikai készséget játszanak be idegrendszerükbe már gyermeki fővel. A magyar fiú játékában is ott tombol fajának ereje, hajlama: a lovaglás, a lóval bánás kiirthatatlan szenvedélye és a katonásdi. A magyar fiú huszárnak álmodja magát, mikor nadrágja még hátulgombolós, mikor nyelve még belga. Komoly intelem szól hozzánk kis embereink játékából: a mi életfentartó hatalmunk még mindig csak a kar és a kard. Szomorú. Mert az élet hovatovább a szellemi erőkre veti egész súlyát; a kar elejti a kardot abban az új világcsatában, melyet a fajok éles szablyák helyett éles ésszel vívnak a technikai tökéletességek századában.

Franciaország manapság meglehetősen izgalmas tempóban viszi zászlaját Európa homloka előtt. Az örökké fenyegető szociális forradalom réme kísért itt is, mióta Vigneux-ben és Villeneuve-ben katonafegyverek ropogtak és polgárvér ömölt. A vendéglőkben munkások tárgyalják az eseményeket, kárhoztatják a fene Clemenceaut s azzal fenyegetik, hogy kirántják a bársonyszéket alóla. Két párisi magyar munkás kakaskodott az elvtársak joga mellett és ellen. „Önök csak akkor kiabálnak, ha üres a hasuk!— vágta oda az antiszociálista a szocialistának. „Azért kiabálunk, hogy ne legyen üres" — felelt a másik. „Ha mindenki olyan volna, mint maguk, ezóta kalo-dába tettek volna bennünket és pénzért mutogatnának". Valahonnan a Marseillaise-t csapta feiénk az  ingerkedő szél; a köpönyeges rendőr fülelve állt haptákot az utcasarkon. A köztársaság oszlopai rengenek; ezt is megunták már a nadrágo-sok, a nadrágtalanok. A felséges Nép akaratát különösen a nyilvános pissoire-ok falán lehet olvasni : „A bas la république!" „Falliéres a mort!"

Mi magyarok, akik ittunk valamennyit a Tudás vizéből, bántóan szomorúak vagyunk a vidor francia mellett. Mintha még nem tudnánk igazán örülni az életnek. A mi sírvavígadásunk a tehetetlenség óráiban felzokogó magunkfelejtkezés, öntudatunk lefojtása a bérelt jókedv borába. A francia nem bánatfelejtésűl iszik és kacag, hanem az Életért, a kacagásért magáért. Az élet rettenetesen szomorú ; minden művészetnek az: volna a célja, hogy elverje lelkűnkről ezt az örökölt felleget. A párisi könnyelműségben sok a művészet, az élni tudás művészete. Okos ember, ha nem vezető, azt mondja: akár futok, akár ballagok, akár sírok, akár kacagok, az örök Mindennek mindegy; de nekem jobb a kacagás, mint a zokogás, azért inkább kacagok. Csakhogy vannak bolond emberek, akik nem magukért," hanem mindenkiért sírnak vagy nevetnek ; ezek a nagy hangfogók elnyűnek a szakadatlan rezgésben, zöngésben s a mindennapi hangok fakó megvetéssel rúgják reájuk a köszönetet; ekkor szomorognak a bolondok még magukért is. Ez a nagy kiáltok tábora harsonázza keserűség völgyének a világot, az életet. Sokan azután utánok vonítják a halálsirámokat. Legigazabb ember a nevető ember, mert nyomorúságunk époly komikus, mint garral hősködésünk vagy majmos jókedvünk. A kacagás édesebb, mint a csók, boldogítóbb, mint a vallás; virágos mezőkön sétáltatja lelkünket, szent harmóniába rengeti el megfáradt idegeinket. A kacagok a boldogok, mert olyanok, mint a gyermekek. Az Elmúlás fekete angyalát nagyobb arcúicsapással nem illethetjük, mintha szemébe kacagunk. Aki sokat nevetett, jól élt. A bánat koporsószagú,  kiszívja  akaratunkat  és  megútáltatja az  életet.

Jaj   istenem,  ha én  is   tudnék   valaha   lelkemből   kacagni! Be jó volna.

Páris, ez az új Athén, a gaminségek, a kedves huncutságok hazája. Sok benne az iíjúság, tele van kölyökművészek-kel, diákokkal, leányokkal, azért olyan bolondos és boldog. A vénebb rókák kegyetlenül ugratják a zöld jövevényeket. Először elhódítják fejét az utcák rohanó zajával, azután vörös borral becsipetik és kezdik mutogatni nekik Paris nevezetességeit. Egy öreg pincért félóráig bámúltatnak velők, mint Anatole Francét; körűltáncoltatják őket a Vendome-oszlop körűi fényes délben; bemutatják egy iszákos munkásnak: Verlaine-nek; felviszik a tobogánra, ahol megindul velők a föld; a Montmartre-on, az apache-ok Bakonyában, összebeszélés szerint éjfélkor megrohanja őket egy álarcos ismerősük s elszedi minden pénzét a megrémült barbárnak : másnap aztán belőle vendégelik meg, jó gall tréfával. Egy sikerült ötlet felér itt egy öltözet ruhával. Óh, Parisban remek világ jár! Kövérek a macskák, pocakosok az ügyvédek s még az igáslovak is szalmakalaposan sétálnak.

(Folytatjuk)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (6)

X.

A Louvre

Tengerjáró bajtársaim szerencsésen hazatértek, kicsit megfogyva és megtörve. Aladárnak egész London ásított szeméből; Mihály pedig dalmahodott a büszkeségtől, hogy keresztül automobilozta a ködök és kereskedők városát. Láttak a Hyde-parkban fürdő kecskéket és legelő angolokat – mindkét rendet ruhátlanul. Volt soking és sok ing. Nem szennyezték be különben a magyar hírnevet, sem a Manche csatornát, Poseidon isten udvarias volt irányukban, sztrájkoltatta a kevés fizetésű szeleket. De az angol kisasszonyok mégis megbotránkoztak a két magyaron, mert Mihály szalmakalapot tett a kaiserhez, Aladár pedig késsel ette az omelettet és egy kapásra ürített minden pohár viskyt. Azzal mentegetőzött, hogy a magyarok a szalonnát is késsel eszik, miért ne az omelettet is? A viskyt illetőleg pedig fogadása tartja, hogy minden poharat fenékig kell üríteni tengeren innen és tengeren túl; egy meghalt Peturlelkű nagybátyjának esküdte ezt a fogadalmat s nem meri megszegni, mert fél az öreg pipaszárától, mint Ady Endre a maga ősapjáétól.
Aladár különben szerelmi kaland nélkül a cipőjét sem tudná felhúzni; Londonban is játszott vele a már-már sablonossá vedlő Ámor isten. Beleháborodott háziasszonyába, egy talpig bájosság ír asszonyba, a kis Girlybe, akinek gerlekacagása felpattantotta nagy bajtársam szívén a most hegedő sebeket. Girly csevegett angolul, Aladár szívta a fogát magyarul s remekül értették egymást. Mikor már világítani kezdett tűzbeboruló szívének pirossága szemének és szemüvegének ablakain, megragadta a kis eleven beszélőgép kezét és forradalmas magyar szókkal ezeket morajlotta: „Te édes szép teremtés, te ir balzsam-ír szívem sebére, te! Mit csináljak veled, kontinensen túl élő madaram,  gombom, virágom, 
levelem, császárnőm, istenem ? Eszem a szíved szívecskéjét! Eszem azt a gyermekesen gügyögő kis szádat! Eszem a szentedet, az istenedet ... ha az urad nem pislogna ránk a túlsó teremből, agyoncsókolnálak!" Baja Misi kásás torokkal  kacagott, a kis Girly megdöbbent, elkomolyodott; kiolvasta rettentő Aladár zöld tűzben forgó lángkerék szeméből, miket mondhatott neki. Elpirult, hallgatagon kiment a szobából. Baja Misi papi értékű vallomása szerint Aladár egész éjjel nem birt aludni; hánykolódott, nyöszörgött, mint a lyukba szorult dombosoldalú róka. Jól van, úgy kell neki! Ez az ember maga a kiabáló Érzékiség; ahol elhalad az asszonyok csillagzata közt, rendzavaró robogásával világfelfordulást kavarít; a lelkek városának utcaseprője csakúgy sepri utána garmadával az agyongázolt szíveket, lehullott könnyeket és elszáradt szerelmi leveleket. Ez az ember Heliogabalus császár korából maradt ránk; nem tud beilleszkedni a mi prűd világunkba.

Délután összeverődtünk Loránd úrnál irodalmi tea-estélyre. A minap elvesztette utolsó aranyamat egy apache fogással, most romantikus novella képében gyöngyözött ki belőle, azt kellett meghallgatnunk. Szép volt, mert jó teát ittunk előtte. Loránd úr tele van tervekkel; olyan, mint egy Zsibongó mesekas, sokszor egész rajokat bocsát ki bódult fejünkre. Most is elmondotta kilenc színdarabjának, hét novellájának és tizenhárom dramolettjének a menetét. Persze, ezeket mind elvetéli múzsája, sohasem írja meg. Aladár figyelt és dörmögött; a kis Mezei unta magát s azon úsztatta lelkét: mennyivel nagyobb ő szociológusnak, mint Loránd úr írónak; én azon gondolkoztam, vajjon kivel mosatom ki a szennyeseimet; Baja tiszteletes úr pedig a vetetlen ágyon hanyatt terülve hortyogott rémségesen. A kis szoba, itt a Quartier Latin kellős közepén, lángészjelöltek Pimodánja volt ezen az estén. Homályos zugaiban egyre óriásodó tervek guggoltak, nőttek, mint a Faust doktor fekete uszkárja, — míg utoljára magunk is megdöbbentünk tőlük. Páris lent háborgó zúgása a jövő harsogó zenéjének tűnt fel, a Mihály magyaros tempójú hortyogása pedig végeszakadatlan tapsok, éljenek zuhatagának.

Párisnak igazi nagyszerűsége nem a múltjában, hanem a jelenében rejlik. Napóleon és a Louvre világcsoda, de Páris ma új Athénje a modern művészeknek és kohója minden forradalomnak. Sehol annyi nagyot merő homlok nem taszítja a levegőt, mint itt; sehol olyan szaporán nem születnek a gondolatok, mint itt; sehol olyan ösztönszerűen meg nem érzik az Újat, mint itt; sehol olyan művészien tarkabarka nincs az élet, mint itt; sehol olyan bukások nem szegik egy-egy kétségbeveszett pályának a derekát, mint itt. Parisban a holt köveknek is parancsolják az élést; itt Vörösmarty szózata így zengene: itt élned, élned kell!

Baja Mihály egy hete készül a hazaindulásra; egyszer aztán végérvényesen fölpakoltuk a müncheni vonatra. Udvariasságból meghatva búcsúztunk tőle, különösen a fogafájós Aladár, aki lenyaklott bús fejével, keleti melancholiájával úgy állt a pérronon, mint egy nadrágba öltöztetett Níobe. Három századnak minden keserve zokogott fel-feloroszlánkodó morgásában. Az éjszakában még zengettek a párisi szent dalok, mikor a vasszörnyeteg kivágtatott Mihállyal, a halottal.

A piros lámpaszemű Szent Mihály-úton hozzánk sodort a szél egy fekete szemű kis táncosnőt. A szerelem mindig fekete-piros színben vibrál előttem; Stendhalnak még csak fekete őrület volt. A hölgyecske ruhája fekete, az arca pirosra festett, párisiasan; mintha parányi kivonata lett volna ennek a feketepiros éjszakának. Loránd úr, hősszerelmesünk, elkezdett vele rigolézni: egy utcasarkon átnyalábolta és összecsókolta kegyetlenül. A járókelőknek föl sem tűnt az utcai idill, itt mindenórás jelenet. A kis táncosnő íhegett-pihegett, fecsegett; mosolygott, kecsesen köszöntgetett; a vele volt gárdista madám pedig gallérunk vasalását nézte s lemondóan pislogott. A boulevard piros és kéklángú szemei rábeszélőn lobogtak ki a nagy modern Nirvánából. Itt a csókra még a lámpák is tűzbe jönnek. Hiszen Páris a csókok hazája.


XI.


Párisban úgy él az ember, a művészember, mint a madár: eszik és dalol. Vagy: iszik és dalol. Megvan az a magyar átkom, hogy éhes hassal még a milói Vénusz hajlási vonalában sem tudok gyönyörködni. Jóllakottan pedig a feketepiszkos Szajnában is folyó aranyat látok. Tehát a költőket állami pénzen is jól kellene tartanunk, mert egy remekbe csinált ebéd sokszor megtermékenyítője az irodalomnak. Shakespeare drámáiban érzem a félig nyers húst, az angolok véres, kemény beefsteakjét; Arany János írásaiban van valami szalonnás; Csokonaiéban valami mustízű. Verlaineben egy kis zöldes ragyogás, abszint-ragyogás. Az ember abból épül föl, amit megeszik; ha finom eledellel élek: finomabbak a gondolataim is. Az pedig mesebeszéd, hogy az éhes költő dalol a legszebben; sehogyse dalol. Hiszen a kanárinak is két ihletője van: a szerelem és a kendermag.

Ha jóllakunk, Aladárral ketten mi vagyunk a Louvre legtipikusabb, legszorgalmasabb látogatói. Orrunkon szemüveg, kezünkben ceruza és füzet, kabátunkon Svájc és Páris hónapos pora, arcunkon Brunetiére hajthatatlansága és Taine szellemessége — így megyünk neki Franciaország és a világ legnagyobb művészeinek. Olyasforma szerepet játszunk itt, mint a természet virágait porzók szerint osztályozó német tudósok. Aladár különösen szereti az adatokat, a tényeket; egy kicsit unokája Gradgrind úrnak, a Dickens rettenetes Tény-emberének. Bele-belebotlunk egyik-másik Murillót másoló műkedvelő állványába; vitatkozunk Leonardo da Vinci geniusán: férfi volt-e hát, vagy nő, vagy férfinő ? Mert a nőtipusai mind férfiasak, a férfitipusai mind nőiesek. Eldöntjük, hogy Magyarország legújabb tájképfestői versenyeznek Corot-val, Michel-lel, Dauvignyvel; rajzolni senki nem tudott úgy, mint Zichy Mihály; a Munkácsy színei vetekednek a Tizianoéval; Fadrusz grandiozitásban megközelítette az atyaisten Michealangelót.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (5)

VII.

(...)

Louxembourg-kert

Páris bakony, embersűrűs gigászi vadon, jól tud rejteni. Rejti a jövőt, nagy forradalmak csíráját; rejti a bűnt, a szégyent és a hazátlanságot. Rejtegeti barna hajú, csigás hajú Ady Endrét is, akit jobbról arcul csapott, balról megcsókolt a hazája. Szegény Ady Endre, dalolója Párisnak, a Bajnak, a Mámornak, az Asszonynak, hát olyan nagyot vétettél volna, hogy megfeketedtél a kiátkozásra ? Dehogy. Hiszen ma már mindenki tenyerén hord, van neved, iskolád, aranyad. Csak a véred, a véred aknáz alád, öli, teperi testedet, a jövőd. Sokat szenvedtél; krisztustalan római zsoldos, aki legalább nem szán. Nem vagy te sem pacsirta-álcás sirály, sem zsoltáros Lázár a dúsak palotája előtt, sem nagyálmodó új Pán, sem fénytollú sármánymadár, sem bizarr szomorú fiú, hanem vagy az ember, az örökké bántott, örökké bántó, siránkozó, dühöngő, mámorozó és dalolgató ember. Beleestél a bűnök csávájába, fetrengesz, jajgatsz, keresed az istent, mert az embereket elvesztetted. Alig van zenéje dalaidnak; magadban való mormolások, fájdalmas felkiáltások, hangtalan gondolatok azok. Ásol furcsa lelkednek feketekék mélységébe és bányászol sok semmi törmeléket, csúnyaságot meg tiszta aranyat. Paraszt szemek csak a sarat látják, az aranyat élelmes kalmárok csenik el tőled. Kövekké faragod a csikorgó magyar szavakat és meghajigálod vele véreidet, az eget; sok éppen a fejedre esik belőle, betörik a koponyád, véres az orcád, de te dalolsz, mert előtted a kancsó, mögötted az Asszony. Van benned sok nőies vonás, affektálás; szeretsz sírni, rágalmazni, féltékenykedni, szeretni, mint az asszonyok; kényes vagy, ideges vagy, parfümös vagy, bolondos vagy, mint az asszonyok. Szereted a pénzt, a bókot, mint az asszonyok. Magadon keresztül látod fajod sorsát: a magyar tudna előre  menni, ha  nekibúsúlná  magát, de  irigységből megrágjuk egymás szívét; csak akkor merünk, csak akkor vagyunk, ha marnak. Kálvinista vagy, prédikátori sokszor a szavad, ha zengők, ha nagyok. Elillant évek szőlőhegyén botorkálsz mámorosan; neked az örömök piros hajók lelked kék óceánján, akiknek kormányosa a halál; neked az élet: utcák leánya; neked a szó: ópium, pogány titkokat szívsz belőle. Neked a hópelyhek pici melódiák, gazdátlan álmok, fagyott angyalszárnyak. A te ablakodon piros hajnalok hosszú sorban és részegen kopognak be. Neked ős, trágár dalokat dúdolnak a szelek. A te szíved úgy csendül, úgy kong, mint a tűzharang. Te a dérittasan szállingózó vörhenyes faleveleket aranyaknak látod. Dühödt, lázongó szívverésedet golgotai bazaltra vésed s írott kövedet dobod a mélybe, hogy késői, bűnös, bús szemek megértsenek. Beevez lelkedbe piros-fekete glóriával a feje körül Léda, keresztül holttengerén az ifjúságnak. Te égő keresztet csókolsz rá, száddal öntözöd ősz szemeit. Férfikarod Máriától Veronikáig ívellik, mert bús vagy, a halál rokona vagy, mint minden boldogtalan a világon. Azért téged soha nem szeretnek az Élet tiszavirág-emberei ; mindig lesz egy kis táborod, külön, feketén, büszkén, azok utánoznak, úgy jajgatnak, ahogy te jajgattál, de nem úgy szenvedtek, ahogy te szenvedtél. Ady Endre, akárhogy, de te furcsa ember vagy.

Összejöttünk. Pap is volt köztünk, hát kísértett az erkölcs és erkölcstelenség roppant fabáb szelleme. Mi az erkölcs ? Ha zárt ajtók mögött csókolózunk. Mi az erkölcstelenség? Ha nyílt utcán csókolózunk. Párisban nyilt utcán úgy csengenek a csókok, mint Debrecenben zárt ajtók mögött. Persze, Páris erkölcstelen, Debrecen puritán. Óh, lehullott leánypárták, titkos bitangságok, elfojtott ördögtüzek: ti tudnátok igazat mondani! A francia így gondolkozik: az élet a szerelem; mit szégyeljem, dugdossam a szerelmet, ha volt orcám  születni, élni? Mi nagyon egyháziasan fogjuk fel az életet; a francia játszik vele. Neki minden játék; a szerelem a legkedvesebb és legraffináltabb játéka. Nekem, szomorú magyarnak, élethalál kérdés, amelybe csakúgy belehalok, mint Ibsen hősei az igazság keresésébe. Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele ? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni. Rám kiáltott esztétikai érzéseim őre, hogy csúf vagyok! Az ajkam vastag, Ízléstelen ; csókolni pedig csak a legszebbet akartam. Verjen meg az öreg isten minden esztétikai érzést, minden gyávaságot! Az élet elszáll fölöttem s én nem tudom, miért is éltem ? Huszonnyolc esztendő — és nulla csók! Ha öt fiatalember összekerül, asszonyra, szerelemre, érzékiségre, bujaságra, nemi rejtelmekre fordul a beszéd kereke. Különösen nálunk, erkölcsös magyaroknál. Pap is volt köztünk, tanár is, erkölcsöknek kimondott őrei, mégis benyitottunk a nemi élet legtizenharmadikabb szobájába is Rettentő titkai vannak a világvárosok szerelmi életének! Én csak most kezdem sejteni. De nem állunk rosszabbul, mint a görögök Perikles korában. Azokban az arany időkben! Mindig ismert az ember minden ocsmányságot és minden angyaliságot. E kettő keverékéből mázoljuk össze ma is a szerelmet. A szüzesség, asszonyí részről, mindig nagy csalogató, sőt házassági képesítő; s a mának asszonyai remekül aknázzák ki ezt az Évai jogot. Értéktelen mintákat adnak el brüsszeli csipkék gyanánt, nagy áron. Szegény férfitársaim, vigyáznunk kell, mert mindnyájunkat érhet baleset és jajkeserves az igazság megtudása. Azért a szabadságért, amit legénykorunkban élvezünk, meg kell fizetnünk férj-korunkban igen gyakran ; mert a leány is hús és vér, húsz esztendeig ellenállni a legrettentőbb szomjúságnak: csaknem egy a lehetetlenséggel. De jól van ez  nekünk,hímeknek! Miért nem visztek, férfiak, ti is szűzi testet a nászéjszakára? A leány ezt nem kívánja s ti gőgös bolondok, tőle mégis azt várjátok, amire magatok képtelenek vagytok? Tőle, a gyöngébbtől, az esendőbbtől, az érzékeire utalttól? Mosolygok, nevetek, kacagok, kacagok!

Testiség, testiség! Hiszen ha nem volna ez a nyomorult testünk, akkor az élet sem fájna. De mentől nagyobb a szellem, annál bujább a test. A nagy Széchenyi bujakórban őrül meg; szegénytől valaki még a mennyország tízezer szűzét is elzárta volna. Deák Ferenc az asszonyt egyszerűen toknak nevezte és tartotta. Munkácsy a paralisisét szintén valami dámának köszönheti. Szegény Szamotát az egyiptomiak kórja kergette a pisztoly csöve elébe. A nagy Péterfyre pedig talán öröklött bajképen szállt ez az átok. Byronról is rosszakat hall az ember. Heinének a gerince sorvadta meg csókolózásainak a tobzódását. Uramisten! Így mehetnénk végig az egész világ nagy lelkeinek során és kisülne, hogy nem hazafiúi töprengések, nem megfeszített szellemi munka, hanem legállatibb emberiségünk vetette meg a sírjokat. Lehet-é ezt az átkot gyógyítani ? Nem. Nem. Mend ozchuz jarow vogmuc. Asszonytól születünk, asszonyért élünk, asszony miatt halunk. Merje hát tagadni valaki, hogy férfi balsorsa nem a nő !
(A  folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (4)

V.

Bd. Clichy

Másnap már, álmos, fáradt fővel, szürkén látó szemmel megkezdődött a csiszolás. Nagy, bárdolatlan vaskövek lökődtek a Világ műhelyébe, formátlanságukból ki kell alakítani őket, durva szögleteiknek eleven vonalat kell adni, kristályosodniuk kell, hogy az élet fénye sugártörésekkel ragyogásba hozza őket. Hátha még kapósak is lesznek valaha?
A vágtató automobilról először csak elsuhanó képzavar minden, a Louvre hatalmas udvara, a Concordia-tér, az Elysiumi mezők, az Etoile-tér, amelyből tizenkét küllő-út sugárzik szélyel. Vezető két társunk beszél, magasztal, gáncsol, mutogat; bolondság volna hallgatni rájok, mert úgysem a más szemével nézem a dolgokat. Először az Opera-tér bábeli kocsizűrzavara, embertorlata lepett meg. Ez már Páris, az embersűrűs, gigászi vadon, ahogy Ady Endre mondta. Egy iszonyatos szívnek érzem a dörömbölését, lüktetését, mintha Európa testéből minden vér ide rohanna össze s innen rohanna szét.

Még július 14-ike mindenfelé, egy hétig szakadatlan. Sodor bennünket az áradat a Montmartre rengetegébe. Ott a tobogán, a párisiak kedves játékbolondsága. Mozgó dobogó ragadja fölfelé a sikongó lányokat, hogy azután három-négy emelet magasságból lesiklózzanak egy meredek csatornán. Aladár feláldozta magyar büszkeségét és me-hurcoltatta magát a tobogánon; mikor lepottyant a végállomáson, egy zsákkal együtt, senkisem mondta volna róla, hogy állami tanár. Csábítottak engemet is, de még ekkor zöld voltam, konok a debreceni portól, nem mentem, sőt méltatlankodtam: mit! Sámson szerzője a tobogánon ? Azóta, bezzeg, sok mindent bejártam, megéltem.

A Clichy-boulevard tele komédiákkal, mulatókkal. Egyik helyt a Pokol-Mennyország, óriási két száj, amely benyeli a pénzes halandókat; Lucifer és Szent Péter a kapus. Másik helyt halotti gyásszal bevont kapu előtt halotti szolga áll; odabent, síri zöldfényű gyertyák mellett, fekete koporsókon lovagolva isszák az élet poharát halállal mókázó emberek. Amott forog a Vörös Malom vörös vitorlája! Biborszín lámpások csillagozzák vitorlája szárnyát, úgy pislog bele az éjszakába, mint egy forgó nagy Ördögszem. Köröskörül az élet zúg, kacag, vihorász; cseng az arany, cseng az arany és hull a vér. Aki nem érti Ady költészetét, jöjjön ide, megérti. Páris, Báj, Mámor, Asszony: ez az új idők költőjének négybe szakadt múzsája; de itt találkozik, civakodik és lelkesül mind a négy. Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen kizökkenjek magamból; huszonnégy óra sincs — és párisi vagyok. Kívül még komor, konok, paraszt, de belül már forrongó, ujjongó úr. Paris az a város, ahol senki nem idegen. A szabadság, a művészet, a könnyelműség testvérekké avatja a négereket a japánokkal, az oroszokat a törökökkel, a magyarokat a zuávokkal. Kicsiben meg van az egy akol, egy pásztor. Akinek pénze van és örülni tud, azt szereti Páris. Akinek pénze nincs és mégis örül: még jobban szereti Páris. Minket még jobban szeretett.

Toulouse Lautrec: Moulin Rouge

Este bementünk a Moulin Rouge-ba. Valami revuet adtak, amelyben szellemesen kigúnyolják Zolát, Richepint, a rendőrséget, a nők választójogát. Mind a négy forrón aktuális téma. A kiállítás pazar, ragyogó, tündéri, vakmerő; egyik színben tiszta meztelen lány alakította a Sphynxet, egy oszlop talapzatán. Legjobban megragadott egy sajátságos táncdráma: feketeruhás munkás és feketeruhás utcalány játszotta. A lány piros rózsát fog a szájában és odaadja testét a durva hímnek; az kiéli és eldobja magától. Férfi sorsa, asszony sorsa:  az élet  nagy kettőse volt ez, az örök szerelem-tánc, a danse macabre, amit járunk valahányan, keservesen és kacagón. Miért fáj hát az élet? Mert az fáj bennünk, bizonyos. Azért fáj talán, hogy parányi formák vagyunk neki, mi emberek, és nem fér bennünk, egyre zörömböl-dörömböl, kótog, lármáz, míg tíz, húsz, harminc vagy hetven esztendő alatt kiszabadul belőlünk. Miért nem szabott bennünket nagyobbra az irgalmatlan Mester? Vagy miért nem osztott belénk annyi életet, csak kölyökéletet, aki megférne bennünk, nem zsugorogna, nem fájna s nem akaróznék ki örökké? Miért? Miért? Kérdeni sem jó; hiszen ha a csillagképeket jel összetudnánk rakni, azokból is ilyen szavak villannának elő: Miért? Miért?

Lassankint, napok múlva, hetek múlva, kezd kibontakozni előttünk Páris, a világ királynője. Vagy másképen Zola nyelvén, az a hatalmas üst, melyben a jövendő forr s melynek tüzét tudósok és művészek folyton szítják, folyton táplálják. Roppant tarka anyaga van; hiszen szállója a világnak. Az utcán, a Sorbonne mellett, a felszedett burkolat fakockáiból zajos gyermekek barrikádot és körbástyát raknak, azután pokoli ordítozással összebombázzák. Eszembe jut a kis képről a nagy kép: a forradalom. Danton, Marat, Robespierre unokái ezek a kis feketeruhás gaminek. — A Szent Mihály-úton, kávéházak előtt szokott estente föltűnni a Quartier Latin vándor epikusa, aki Pasteur költőjének mondja magát, mert veszettségből Pasteurék gyógyították ki félig s hálából a bolond szerencsétlen hátára varrta nevét; ott hordja, mint szamár a keresztet. Arca fekete festékkel ki van mázolva, mint a magyar regősöké; azt szokta hajtogatni: „Büszke az anyám, hogy engem szülhetett". Szegény anyja, ha tudta volna! Dehogy szülte, dehogy szülte volna. Költő és veszettség — hm. Nem is olyan halálosan komikus. Ma nem bitang, hanem veszett a nevünk. — A Tuileriák kertjében  egy  pápaszemes,  iszákos,   gacsos, rozsdáshangú isten bogarát szokták bámulni. Páris proletár verebeit magához kaparta, elnevezte őket és idomítja, eteti cézári gőggel. Ha elkiáltja magát: Madamoiselle Clara! rögtön kezére repül egy kis nőstény veréb s elveszi a kenyérmorzsát belőle. Egy bátor, okos nagy verebet Monsieur Garibaldinak keresztelt; akárhogy ijeszti, ez nem fél; de ha azt ordítja neki: Aux armes! Fegyverre! akkor Garibaldi, mint a kilőtt golyó suhan föl a levegőbe. Egy kis betyár verebet pedig Monsieur Kujon-nak nevezett el a vén Páris rossza. — A Pont des Arts-on tébolyog az antisemitismusnak egy néma rajongója; iratokat árúl, hogy verjük ki a zsidókat Párisból. Fekete kabátján fehér kereszt ragyog, az üdvhadseregéből való, Páris neveti. Páris mindent nevet; nevetett a forradalomban is, mikor egy-egy márkiznak szép szőke feje lehullt. 

Egy esti sétánkon keserves meglepetést vágott fejünkhöz a véletlen. Valami hazája vesztett vén zsidó meghallotta magyar beszédünket, ránk kiáltott: „Gazemberek a magyarok!" Elhült az egész társaság. Rettentő Aladár loholt a bolygó héber nyomán, valami sötét zugban le akarta ütni. De nem nyúlt hozzá, csak szidta, gyalázta cipőszakadtáig. Engem érdekelt a kifejlés, de a vén Shylock egyszer eltűnt. Shakespeare-nek egy keserves átka forgott fejemben: „Dögvész szakadjon szélhűdött pofádra!" 

Páris leánya kecses és szelíd, számító, furfangos. Kékszínű Trilby-kabarjában lebegve lépked, tollas kalapja csak úgy reng fölötte. Ki van festve az arca, a szeme, a szája. Baja Mihálynak, esős estén, egy ilyen kis kokott felajánlotta esernyőjét. Mihály szívesen fogadta s alábujt. (Az esernyőnek, tudniillik.) Mennek, rnendegélnek; a lány fecseg, Mihály hallgat, mosolyog: trés bien ! Megérkeznek hazáig, a kapunál Mihály megköszöni a szívességet és faképnél hagyja Ámor szegény katonácskáját. Annak leesett az álla s mondott valamit franciául. Azután ment, új vadat verni.

A várost   magát   fiatalabbnak,   fehérebbnek   képzeltem.

Az első napokban feketén, komoran nehezült rám. Nem láttam még ekkor a fáktól az erdőt. De a lelkét már akkor is éreztem. A Szajnája gyilkos folyó, de elringatója a megfáradottaknak. Szenet és holttesteket görget a kikötőbe, ahogy Verlaine mondja. A Pantheon a jövő századok tudósát vetette képzeletembe: roppant dombos fej, óriás koponya és kis, zömök test. Mire megvénül az Ember, ilyen lesz; elkopik a keze, lába, csenevész a gerince, mellkasa, csak feje nagy, csak homloka boltozatos; ing-lóg a nyomorult nyakon, mint óriás tök az indáján. Az Eiffel-toronyból lenéztem a nagy Bábelre, olyan kedves volt az egész, mint egy óriás játékszere. Óh, Paris! Te rettenetes Malom! A világ minden művésze, tehetsége beléd ömlik; te elnyeled óriási, ásító száddal Európa legszebb termését, századról, századra; összeőrlöd a csontokat, a húst, az agyvelőt s ez az összemorzsolt tömeg mint valami piros lángliszt ömlik ki tartóidba, ahonnan éhes kis országok népei szedik zsákjukba, sütik meg és eszik lelkűknek ".édes vagy keserű táplálékául. Paris, te roppant Vörös Malom! Világhatárig morajló zúgásodat meghallottam én is remete házamban,, felkötöttem sarumat, felöveztem vágyódásaim szárnyát és eljöttem hozzád. Boszorkányos gyorsasággal forgó köveid megszédítenek, rohanó gépszíjjaid elsodrással fenyegetnek; a vaskezű nagy Molnár kutató szemével belémlát és kinyújtja rám polip-ujjait, hogy belevágjon a Világ malmának garatjába. Egyéniségem ijedten röpköd körültem, mint egy halálra rémült madár; lábaim legyökereznek és szememre a harsogó életnek szürkésfekete fátyola hull . . . Nem tudom már, mi történik velem; elvakít az óriás kerekek forgása, megsiketít az őrlőkövek pokoli harsogása, elernyedten vonaglok a vörös molnár kezében — s hazámra, termő talajomra gondolok. Ha már kovásza leszek a Világ kenyerének, te vedd piciny hasznomat, messzeség ködébe veszett piciny, de édes hazám!


VI.

Rodin: Panseur

A Bernardin hotelben ütöttünk sátort, a Quartier Latin közepén. Ez a hotel furcsa, sőt romantikus kis szálló volt. Udvara annyi, mint egy kéménykürtő ; folyosói sötétebbek, minta kibérelt lelkiismeret; lakói: kiismerhetetlen urak, bohémek, macskák és denevérek. Volt azonkívül egy paralitikus őrültje is, aki szomorú délutánokon kísérteties üvöltéssel jajgatta el érthetetlen Mene-Tekel-Fareszét: „Máji, Máji, Máji!" Ki tudja, milyen tragédiának három felvonását jelenti ez a hármas jaj ? Nekem roppant tetszett a környezet; fantáziám kékes lángját serényül lobogtatta. Ilyen helyen könnyű verset írni.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (3)

III.

Az Arlberg havasai közt, mesébe való völgy ölében vágtat velünk a vas Behemót. Alattunk mélyen egy égszínkék patak táncolja fiatalsága táncát, hófehér habgyöngyöket öltözve magára. Hosszú, hosszú alagutakon dübörgünk, csattogunk átal; Svájc kapuja ivellik fölöttünk, a nagy pallérnak, a Természetnek osztályozhatatlan stílusú alkotása. A röpülés megint vitára ajzotta két társam nyelvét; német módra határvonalat húztak trágárság és pikantéria, tanárság és papi hivatal közt. Ide már egy ugrás volt nekik a Biblia. Nekimentek ennek a nagy Könyvnek és elkezdték forgatni, zilálni leveleit, mint az olvasni nem tudó gyermek Petőfi költeményes kötetét. Megbízható-e a Biblia régiségtani szempontból? Ez volt a kérdés. That is the question.
Mihály pap: A biblia, öhö, nemcsak a világteremtésről ad tiszta és megbízható képet, kérlek alásan, hanem az Ararát hegy magasságából a vízözön függőleges nagyságát is ki lehet számítani, akinek csöpp esze és húsz ujja van! (Fölteszi cvikkerét.)
Aladár tanár (leveszi cvikkerét): Lássuk csak, lássuk csak. Ez képtelenség. Ki írta a bibliát? Állítólag az evangélisták. Kik voltak az evangélisták? Együgyű halászok, vámpénzszedők satöbbi. Tanultak ezek az emberek geographiát, földméréstant, gömbháromszögtant, vagy csak planimetriát is? Szó sincs róla. Na már most, aki nem tanult valamit, nem is tudhatja azt, amit nem tanult. Ugy-e bár? Ergo, képtelenség, hogy ezek a halász, madarász, kanász emberek csak sejthették volna is az Ararát hegy tényleges, (erősen ismétli még egyszer) tényleges magasságát!
Mihály pap (mérges, eszébe jut egy professzorának a tanítása): Kérlek alásan, ez nem keresztyéni beszéd! A biblia 
fölötte áll minden kicsinyes kritikának. A biblia isteni kijelentésen alapuló könyv s mint ilyen, szent. Azért tehát az Ararátnak, mégha tényleg nem olyan magas volna is, mint amilyennek a biblia mondja, olyan magasnak kellett lennie, mint az írásban áll. Ámen.
Aladár tanár: Lássuk csak. Ez mese. A földrétegből lehet az özönvíz magasságához vetni, de az Ararátnak semmi köze...
Mihály pap (dühös): Eh, az Ararátnak igenis van köze!
Aladár: Nincs köze!
Mihály: Van köze ! Azt a kutya szentséges mivoltát a...
Aladár (kacag): Hahhaha!
Mihály (mérgében sír és kezdi elől a bizonyítását).

Jó, hogy ekkorára delet mutatott a nap s megérkeztünk Bregenzbe. Az egész kis város fel van lobogózva; ünnepet ülő dalárok dobszó mellett marsolnak a forró utcákon. A bódeni tó partján mozsárágyúk dörögnek; szentül meg vagyunk győződve, hogy a mi tiszteletünkre. A haragos zöldszínű tó, a zászlós gályák, az emberektől nyüzsgő móló, a távol kékjébe vesző hegyek sebesült lelkű Baja Mihályt is megvigasztalják; jól lakik és versbe kezd egy hajó faránál; egy hétig dolgozott rajta, de máig sem fejezte be, mert a Bódén szóra nern lelt magyar rímet; ajánlottam neki az „ódon" jelzőt, de udvariasságból el kellett volna ferdíteni a Bódennel való összecsengésért: óden-nek, ezt pedig Mihály pap sem bírja ki.
A „Karl König" begyesen hasította a színes hullámokat, vitt bennünket Constanz felé. A Noé bárkája nem volt gazdagabb szállítmányban, mint ez a hajó. Emberek, állatok és emberállatok boldog vegyűlésben hencseregtek rajta. Nem rossz szemű író az, aki minden emberben állatot lát. Csakugyan vannak lófejű, kutyafejű, majomfejű férfiak és macskafejű, jércefejű, disznófejű asszonyok. Aladár olyan volt, mint egy rettenetes, villódzó szemű kandúr; Mihályt kövér tokás hízónak láttam s olyan furcsa volt szimatoló orrán a szemüveg! Árnyékomat a nap a hajófedélzetre vetette; nézem, nézem, hát olyan szomorú kutyafejem van, mint annak a rendje. Az egész hajó tele van színes, szürke és fekete ruhákba öltöztetett állatokkal! Jönnek, mennek, kávét isznak, szivaroznak és nevetgélnek. Olyan kedvem kerekedett, hogy majd elkezdtem — isten bocsáss — ugatni és csóváltam volna azt, ami nincs.

Ott állt a vízen a Zeppelin léghajójának sajátságos fészke. Istenem, aki megtanít bennünket repülni, az lesz a mi második Apánk. Nekünk a teremtővel szárnyatlan kötésünk van, talán valamelyik arkangyal féltette tőlünk hatalmát, azért kopasztottak meg evezőnktől. És mit csinál a kijátszott csúszó-mászó ember? Addig fúr-farag, töri-marja az öklét, a fejét, míg egyszer csak nyélbe üti a repülő-gépet. Azt mondják, már Zeppelin meg is csinálta, csak még nem tud vele bánni. A bicikli milyen tökéletes szer, mégis órákba kerül, míg meg tudjuk ülni. Hát még a levegő hajója! Mennyi izgalom, mennyi újság, mennyi meglepetés vár ránk odafent, a felhők alatt! Lehet, hogy érzéseinknek súlypontja váratlanul átesik máshová; idegrendszerünk finomabb összeköttetésekkel végzi munkáját; másnak látjuk a földet, az eget; másképen félünk, másképen szeretünk. Hiszen a rögtől elszakadásban már egy föltételezett magasabbrendű élet lappang; a tizenkilencedik század embere felhőkarcoló palotákban lakik, a huszadiké a felhők fölébe kerül. Míg az ős ember ott él-hal a porban. Vájjon mi lesz a végső tökéletességünk? Ezt, ezt szeretném megálmodni a titkok nyílásának éjszakáján. Mert én Petőfi sóhajtását visszájára sóhajtom : Mért nem születtem ezer évvel később ?

A nagy vizek bölcseségre tanítják az embert. A bódeni tavon tettem meg a fiúknak egyre szilárdúlóbb vallomásomat, hitemet,  hogy a legaltruistább   korszakoknak is Egyének az istenei. Az életnek nincs semmi  értelme, az bizonyos;  mert magunkon kívül nem tudunk felfogni semmit. Vakok, süketek-ostobák, szárnyatlanok vagyunk, bizonyos percekre fölhúzott gépek; ha lejárt a szerkezetünk, végünk van. A tömegek ezt nem tudják, nem is hiszik; élnek az életért, a császárért, az istenért.  De vannak látásra teremtett lelkek, akik megértik a mi szomorú végzetünket s ez a sötét tudás emberfölöttiekké hatalmasítja őket. Nem életért, nem császárért,  nem istenért élnek, hanem a tagadásért; azért a kis ellentmondásért, hogy pillanatra   meghazudtolják   a   legegyszerűbb,   legegyetlenebb igazságot: Por és hamu vagyunk. Ők, haláltudattal a szívükben, megindulnak a halhatatlanságra. Jól tudják, hogy el kell múlniok és nem akarnak elmúlni.  Ez az, amit én tragikumnak hiszek. Minden nagy Egyén határtalan szomorúságot visz magában. Olyanok, mint a vasszobrok volnának, ha egyszer megindulnának talapzatukról. Lehetetlen, hogy csordultig ne legyen szívök gúnnyal: a hatalmas kakasviadalok, békakirályságok láttára. Szomorúságuk lassanként fölébe emeli őket az átlagembereknek és érzik formátalan nagyságukat. Ez a lángész gőgje, melynél keserűbb gőg nincs. Minden tudás: egy jajkiáltás, egy szívrándulás. Ha ők tudják a legnagyobbat, a semmiségünket, milyen kín lehet az életük. A tömeg rendesen tanácstalanul áll velők szemben; bámulja, nem érti és gyűlöli őket, mert nyugtalanítók. Elszigetelődnek és  akaratlanul is vezetnek; mert az emberállatban ösztönszerű az előrehaladás, legelői pedig mindig a legsietőbbek állnak s ezek az Egyének hétmértföldes  léptűek. Mi a hasznuk  emberi  szempontból ? A  siettetés, a serkentés.  Egyébként  ők  is  tollatlan  kétlábú állatok.

Constanzban megint gőzösre szálltunk. Itt láttam egy érdekes bot-embert, aki úgy dolgozott a botjával, mint a bogár a csápjával. Csápolt is vele  összevissza, kedélyesen, bolondul, szakadatlan. Botján nyújtotta át a jegyet a kalauznak, botjával tette be az ajtót, vette le kalapját, bökte meg előtte ülő hitvestársát, hogy rá figyeljen ; botjával kormányozta fiát, vette ki zsebkendőjét, törülte meg orrát. Végül szájába fogta a botot és szívta, mint a szivart. Mindezt ingyen lehetett látni.

Schaffhausent nem felejtem el, míg élek. Itt értettem meg a Heine csodálatos költészetét. Holdvilágos éjszaka loholtunk kifelé a Rajna vízeséséhez. Ott vágtatott mellettünk, utcák során, házak lábjánál, udvarokon keresztül a legromantikusabb folyó. Nem nagy fantázia kell hozzá, hogy az ember sellőket lásson táncoló hullámaiban. A város végén egyet kanyarodik és lerohan a mélybe. Mint a népvándorlás zuhataga, omlott, harsogott alá, előre a félelmetes Rajna. Valamikor egész sziklagát vetett sarkat elébe; ezt átmarta, áttörte, legörgette, úgy, hogy csak két konok óriás kő maradt a talpán. Ezek még állanak sokáig, dacosan; vágja, paskolja őket a. bőgő áradat, olthatatlan haraggal. Fent az ormon fekete varkastély áll, csak az ablakai piroslanak Heinei rejtelmességgel. A teli hold ezüstösre fátyoloz minden kiemelkedőt és vak gyászba merít minden mélységet. Fény és árnyék soha nem sejtett harmóniában olvad össze. Én nem tudom, mi lelt ma engem, hogy olyan bús vagyok... Valami régi rege cseng vissza, amit nem tudok kivetni az eszemből. Heine, Loreley, aranyhaj, ezüst hárfa, babonás hangok — csupa romantika körültem minden! Aladár ver föl mély álmaimból duruzsoló hangjával:
— Vajjon hány lóerejű esése van itt a víznek?
Szép a Rajna, de még szebb a kis Brast Klárika. Istenem, hát már itt végig kell élnünk a Goethe, Heine világát? Koszorút a fejemre, tirsust a kezembe, evoe Bacche ! hiszen még fiatal vagyok ! Az Oroszlán fogadó remek hely, de mit érne Klárika nélkül ? Bugyelláris pénz nélkül, rózsafa virág nélkül.
Óh, ti debreceni lányok, nem is képzelitek, mi az a keresetlen báj, kacagó üdeség, bogárszem, kárhozatba vivő karok és rendek! Svájc nevetett ránk egészséges bubájával. Klárika jött, Klárika ment, jókedvünk jött, bánatunk ment. Aladár, az ős Kaján, dürrögött, mint a fajdkakas. Baja Misi elfelejtette Máté evangéliumát, el a tíz parancsolatot és koszorúba fonódtak karjai. Én átkoztam az őseimet, hogy ilyen messziről szépnek teremtettek s egyengettem rokkant derekamat. Csodálatos forradalom támadt a lelkünkben, pedig szép leányt láttunk is, ettünk is már. De Klárika más volt, új volt, svájci volt, tizennyolc éves volt. Mit csinál három hím egy galambért! A poklok mélységes fenekére imádkoztuk egymást. Klárika fénylett, Klárika állott, mint Komárom vára. Búcsúzáskor összeölelgettük; meg is csókoltam egy gimnazista csókkal. Mindhárman verset írtunk hozzá, németet, rímeset, rémeset...

A kis Klárika szomorú volt, mikor búcsúzóra kezet fogtunk vele. De elmosolyodott, amint megérezte 30—30 centime-ünk lágy nyomását. Adieu, adieu!

IV.

Zürich, 1908

Zürichbe esős délután érkeztünk. A Limmat folyó partján ütöttünk tábort, a negyedik emeleten. Magasabb szempontokból tisztábban látjuk az életet, azért törekedtünk mindig magasra. Unalmunkban becsapódtunk egy cukrászboltba; Aladár, mint legjobb német, rendelt Strudelt. A kisasszony annyira megijedt tőlünk, vad keletiektől, hogy elejtette a tányért és sütemény helyett pálinkát hozott. Zöldet, sokat, tudom is én mit. Összenézünk: itt félreértés van a dologban. Megmutattuk ujjunk finom hegyével, hogy nekünk nem ilyen, hanem amolyan kell. A kisasszony bocsánatot kért és rétest adott. Mi cukrot kértünk és kezet adtunk neki. Mosolyogva bevallotta, hogy oroszoknak nézett bennünket, azért adott pálinkát. Majd elkáromkodtam magamat. Ránézek társaimra — Aladár az oka mindennek! Csakugyan, ez az ember vadregényes öltözetében, hatalmas nyakával, gordonka hangjával olyan, mint egy száműzött muszka baritonista. Eddig germán típusnak láttam, most az egész úton azt károgtam fülébe: Szláv!  Szláv!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (2)

II.

Vonaton nem igen szeretek fecsegni; az egymást hajrázó kerekek muzsikája hangtalan álmodozásba ringat. A vérem lüktetése szinte belekapcsolódik a vasgép gőzhajtójába, úgy, hogy a rohanó kocsisor részének érzem magamat. A munkában lihegő test pedig nem pazarolja a szót.  Két társamat más anyagból gyúrták, elhúzódtak a beszédesek fája alá. Tiroli turisták jöttek-mentek az összekötő dobogón, feleségestől, gyermekestől, pirosán, egészségesen, vidáman, mint a szabad természet csontos fiai. Ezek az erős leányok erős anyákká lesznek, erős fiákat szülnek, erős nemzedék magvát vetik el. Ha én belügyminiszter volnék, a völgyet felvinném a hegyre. Nagyon  hozzászoktunk  az alacsonysághoz úgyis.
Linz tájékán jelenti Mihály barát, hogy arrább egy kocsival, valami kedves beszédű német asszonyka esett az Aladár hálójába. Na, már kezdi! — gondoltam magamban. Ez az Aladár rettentő hatással van az asszonyokra. Hatalmas tagozatja, tüzes vízben forgó szeme, izgató zöngésű, mondhatnám kéjes hangja: megzavarja a társaságába vetődött lélek harmóniáját és rendesen bámulatra, vagy gyűlöletre ragadja. Asszonyoknál gyűlölet és szerelem oly rokon, mint egy pár cipő; csak épen az egyik ballábas, a másik jobblábas. Ők vagy gyűlölve szeretnek, vagy szeretve gyűlölnek. De a mi édes német asszonyunk nem volt ilyen gyárilag készült asszony. Maga is tollat forgat, úgy ismeri Nietzschét, Schopenhauert, Haeckelt, hogy mi csak gyalogosan botorkáltunk utána. Linztől Salzburgig annnyira összebarátkozott Aladárral, hogy útját megváltoztatva, kész volt bennünket követni.

Itt a szerelem!

Salzburgban kiszállunk, az asszonyka utánunk ugrik, nem megy Münchenbe. Hozzánk szegődik, mosolyog ránk és kérdi: hova megyünk ? (Mikor azt mondom: ránk, hozzánk, csak írói többest használok; ezt így értsd nyájas olvasó: Rá, t. i. Aladárra, Hozzá, t. i. Aladárhoz.) A dolog kezd kényesen érdekessé lenni. Miska mosolyog, mint a vadalma, Aladár meg akar szökni (látszólag), én epikus nyugalommal várom a továbbfejlést. Egy kereskedő legény kaján  vigyorgással  gavallérságra inti legnagyobb társamat.

Ez már bosszantott engemet is. Kocsira kaptunk és bevágtattunk, tudom is én, melyik fogadóba. Az asszony jön velünk. Lerázzuk a port, megyünk ebédelni — az asszony jön velünk. Eszünk, ő is eszik; hallgatunk, ő nem hallgat. Utoljára Aladár is nekimelegszik s nagyszerű vitát kavarítanak a gyermekek nemi felvilágosításáról. A szellemes kis asszony idézi Ellen Keyt, cáfolja, forgatja szókimondón, álszemérem nélkül, de mindig kedvesen, finoman. Ej, hiszen ez több kettőnél ! Én bennem eddig állt az ütő, most megkondultam. Azt akartam neki mondani, hogy a gyermektelen asszonyokból lennének a legjobb anyák s azt találtam mondani, hogy az anyátlan gyermekekből lesznek a legjobb asszonyok. Volt kacagás. Egy kis kutya az asztal alól rám ugatott. A német kutya megérzi, ha vét az ember a grammatika ellen.

Mönschberg

Ebéd után a Mönchsbergen andalogtunk. A kilátó toronyból vizsgáltuk a magános tiroli hegyeket és a Schlossbergről idekomorodó várat. Milyen hamar átgyúrja az embert a környezet! A német szó, a tiroli népviselet, a hegyet nyergelő vár, fenyveserdők, folyó, hidak és sarkunkban egy örök beszélőgép asszonyka — félnap alatt osztrákformákká lágyítottak bennünket. Elfelejtettem, hogy nyolcvanötezer könyv vár otthon reám, hogy bizonytalan az egész jövőm, hogy Bécs lassanként elnyeli hazámat; csak azt éreztem, hogy fölöttem kék az ég, üde levegő csapkodja orcámat, mosolygó jámborok vesznek körűl és befedez a felséges Császár kegyelme. Óh, nyomorúságok nyomorúsága: te vagy, Ember! Te hencegő, te vas, te jellemes, te megalkuvó, te nádszál, te sok hűhó semmiért. Az vessen rád követ, aki különbet tud alkotni nálad.

A szabadgondolkozású hölgy le nem szakadt a nyakunkról egész nap. Milyen nyűgös három embernek is egy asszony ! Hát még egynek három. Ezért házasodjam én meg, hogy cérnás skatulyába zárják a szabadságomat?  Hogy kábulásig darálja fülembe krajcáros lap-szellemességü mondókáit egy csinos üresség? Hogy pénzt kérjen tőlem sáfrányra, fahéjra, mikor épen a hetedik csillagkörben vágtat a fantáziám ? Hogy mosolyogva hajlongó családi gépet csináljon belőlem egy hozománnyal szentelt veszedelem? Hogy vitázzak nálam ostobábbal s meghajoljak nálam kisebb előtt? Nem én, ha utolsó himje volnék is a Földnek. Társuljon, aki társtalanságát nem birja; én mégis Ibsennel tartok: akkor legerősebb az ember, mikor egyedül áll. Pedig szeretem a nőt, ahogy ember szeretni tudja; de csak addig, míg messze van tőlem, míg fölöttem áll; mikor leszáll hozzám és kisebbé lesz nálam, megutálom, hogy embernek születtem.

Halálra fáradtan vergődtünk haza. Aladár a tömérdek beszédtől már félszegre görbült, mint a megsérült léggömb. Vigasztalanul vitte magával bolygóját, aki már nem is gondolkozott, csak beszélt. Vacsoránál egy magyar család felüdített bennünket királyhágóntúli szavával. Ittunk magyarul és beszéltünk németesen. A kis német asszonykát bekísértük szobájába; Aladár összecsókolta kezét kisujja hegyétől a könyöke bütykéig. Az asszonyka (kicsi volt, nem is szép) majd sírva fakadt gyönyörűségében. Párja nézett rá és búgott, mint egy megvadult galamb. Annyira hangosan voltunk, hogy a szomszéd vendég nem birt aludni; ránk üzent, hogy tompítsuk jókedvünk hegyes szarvát. Még egy sóhaj, egy forró pillantás — elváltunk a csalatkozott, szellemes kis asszonytól; csak Aladárból zokogott fel még egy hétig az emlékezet.

Mentünk tovább, nyugat felé.

Istennek legkisebbik szolgáját, Mihály barátot nagyon bánthatta az Aladár asszonyi sikere, vagy valami más, szóval nekitámadott kegyetlenül, hogy őt semmibe sem veszi, csak úgy foghegyről   beszél   vele,   róla.   Épen   a  kedves  zelli tó partján szaladt velünk a gőzös; gyönyörű havasok, mint óriás cukorsüvegek bámultak be az ablakunkon; zengő patakok futottak versenyt izzásig hevült kerekünkkel; kolompos tehenek bámészkodtak a fekete, füstös csodára; az Istennek, akit én hiszek, magának az örök Természetnek a lelke ült a legparányibb fűszálakon is, hajnali harmat alakjában; a Föld mosolygott, mint a szépet álmodott szerelmes lány; búzavirágszínben kékellett a mennybolt nagy, kerek szemcsillaga, mint egy második isten ránkvigyázó szeme; reggel volt, üde, tiszta, tizenhatéves fiatalságú reggel — és egy pap, meg egy tanár keserves nekirugaszkodással marta egymást mellettem. Szavakat szórtak egymás szemébe, poros, útszéli szavakat, bár Aladár vasalt cilinder volt Mihályhoz, a szalmakalaphoz képest. A finom német utasok csodálkozva néztek ránk, temperamentumos magyarokra.

Soha nem tudom megmagyarázni, miért legcsatározóbb, legellenségeskedőbb emberek a papok. Ők, a hivatalos istennek szelídlelkű szolgái, az erények fekete ruhás foglalatjai miért oly nyersek, oly pártoskodók, oly egymást kanálvízbe fojtani tudók ? Én nem tudom, csak látom. Ha nem volnának „fölszentelt", emberfölöttinek jelölt emberek: nem szólanék semmit. Én is görgettem az átkok és viaskodasok kövét. De ők tanítóink volnának, példaadóink volnának szebb és igazabb életre. És hányszor emberebbek nálunknál, lefelé ? Milyen mindakoporsóig gyűlölködők ! Milyen vasárnapi hitűek! Milyen hazug színjátszás az ő magasztos csirából fakadt hivatásuk ! Mit, hivatás ? Hivatal, hivatal, megfizetett és sokszor meg nem érdemelt hivatal. Becsület a sokasággal nem, futó néhánynak.

Keletet nyugattól a tisztátalanság is elüti. Szégyellem leírni, hogy körülbelül a Lajta folyó a nagy határ. Azontúl nyugatra úri az élet, keletre szennyes az élet. Nem épen az emberek miatt, sokszor a földrajzi viszonyok is döntők. Ahol hegy van, víz is van, a víz pedig a leghatalmasabb utcaseprő. A keleti síkságokat befújja porral-szennyel a szél; az alföldi városok olyanok, mint a homokban fürdő szárnyasok, mentől többet tisztálkodnak, annál piszkosabbak.
Innsbruck úri város, modern város. Júliusban úgy tele van turistával, mint a magyar keserűséggel. Annyi sugár szép lány virágozza be az utcáit, hogy az ember a tízezer szűz legendáját álmodja át. Arcbőrük finom-fehér, mint a lelkes márvány; csöppentett vérszínű rózsák úsznak tejében. Olyanokat sóhajtottunk utánok, hogy kabátunkról a gombok leperegtek. Tiroli viseletükben a férfiak is daliásak, regényhősformák; szadadság és egészség apjok és nagyapjok. Mi keleties idomtalansággal ríttunk ki közűlök. Aladárt az ilyesmi nem bántja; esernyő alakú, rémséges csalmáját szemére vágja, megzöldült malaclopóját vállára kavaritja, külső zsebét telerakja kenyérrel, sajttal és félliteres tejesüvegekkel, úgy, hogy mozgó vásárcsarnok az egész ember. Rohan, mint a Rostand gémlábú sassai, rohanat közben kinyújtja hatalmas vörös nyakát és kémleli zöld szemeivel a legolcsóbb kocsmát, a legnevezetesebb szobrokat és a legcsinosabb lányokat. Szimatja jó; csak nem kíméli töredelmektől sem magát, sem filigránabb társait. Baja Misi mindig félkilométerrel baktatott utánunk.

Tirol a szabadság hazája; mégis elárulták szegény Hofer Andrást és szobrot emeltek annak örömére, hogy Ausztria zsebébe dugta őket. Mentsen meg bennünket a magyarok istene az ilyen szabadságtól. Wahrmund tanárt is szélnek eresztették, mert volt bátorsága kimondani, hogy a vallásfelekezetek mesterséges korlátai akadályozzák az emberiséget haladásában. Szegény Wahrmund sokat tanult, mégsem tanulta meg azt, hogy a Világot egy nagy hármas hatalom igazgatja: Pap, Katona, Pénz; aki ezekkel ujjat húz, menthetetlenül elveszett.

Innsbruck

Innsbrucknak az udvari templomát nagyon megszerettem, mert vallást és nemzeti érzést egyesít, akárcsak a XVI. század magyar énekmondói. Miksa császár síremlékét bent a templom közepén huszonnyolc vasszobor állja körűl, gyönyörű néma gárdája a halhatatlanságnak. Aki Rákóczi fejedelmünket eldugta Kassa város templompincéjébe, megérdemelne huszonöt botot, de keserveset. Milyen ízetlen, szépről nem is álmodó, fakólelkű teremtések vagyunk mi, magyarok! Hogy verjük mégis a mellünket, hogy követelünk magunknak polcot és jövendőt Ferenc Józseftől és az öreg istentől! Van bennünk valami a csizmadia inas, a félreismert lángész és a köpködő kapás modorából. Rosszul fércelt kabátjai, kapta nélkül csinált bocskorai vagyunk Európának. Nem csoda, ha jóízűeket nevetnek rajtunk.

Az Inn folyó balpartján hallgatja a fák beszédét Walther von der Vogelweide, a középkor legnagyobb dalosa. Nem hiába Vogelweide, a madarak, elegáns kis pintyőkék, hűségi esküt is esküdtek neki, hogy soha mástól nem kérnek tanácsot : ritmusra, zeneiségre vonatkozólag, csak tőle, a hallgatag bronztól. Lábai alatt, sziklakövek közül örökös forrás buzog, kedves szimbolumaképen az örökifjú költészetnek, a dalnak. Walther épen a lant húrjába kap, mint a mi Csokonaink. Sokat kóborgottak mindaketten, de Vitéz Mihálynak nem akadt II. Frigyesse, aki szerény birtokot adjon neki azért, hogy a lelkét rímekbe tördelte. Miért volt olyan bolond ? Lehetett volna mesterember is, vagy hivatalnok. Szeretlek, Walther, mert ezreket tántorítottál el, hogy nem hallgattak istennek, sőt a pápának sem a szavára. Ez az, a pápának! Aki ma is fent űl még kopott trónján, fehér árnyéka egy hajdani vashatalomnak és azt hiszi, hogy ő forgatja a vele forgó világot.

(Folytatjuk)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (1908)

Nemrégiben megbántottam a sokat bántott, szegény Heine szellemét egy fordításommal, amelyben az Atyaisten lelkének ködalakját röpködtetem a vén Blocksberg fölött és vendéglő udvarán etetem a költőt magát. Hiteles híradások szerint Heine megfordult, sőt forgott sírjában, a párisi Montmartre-temetőben, a Moulin-Rouge mellett. Ez bántotta az én hirtelen jó szívemet s eltökéltem, hogy bocsánatot kérek a nagy romantikustól, elzarándokolok Párisba. Régóta kuporgatom gáborfilléreimet a nyugati nagy útra s ez a szerencsés véletlen töprengéseimet a tett merész sudarába szökkentette. Debrecen pora félig úgyis elhantolt már; parlagon hagyott lelkem úgy sóvárogta az Életet, mint a zsoltárbeli szarvas a szép híves patakot. Heine megbántott szelleme hívott, a rejtelmes, ismeretlen Páris csábított, homokos Debrecen taszított. Mennem kellett.

I.

Balsorsom megint erdélyi útitársamat akasztotta mellém trombitásnak. Én vagyok a hadsereg, Bodor Aladár teletüdős kürtösöm, aki sorompóknál és városi kapuknál középkori módra bejelenti megérkezésünket. Egy hatalmas zászló az egész ember, Magyarország hármas színével; az arca piros, a gallérja fehér (ha fehér), a köpönyege zöld. Nem szól egy szót sem, mégis tudja mindenki, hogy — oroszok vagyunk; mert Salzburgtól Párisig és vissza, muszkáknak néztek Aladár révén bennünket.

Budapesten találkoztunk; megetettünk, megitattunk, mint az okos alföldi paraszt nagy utak előtt. Óh, kedves Budapest, emlékezetes városom vagy te nekem. Benned voltam először szerelmes a tanítványom anyjába; benned arattam első irodalmi sikeremet; benned húztam ki három telet fűtetlen szobában; a te Váci-utcádon zörgött végig velem a mentők kocsija egy szép márciusi napon; neked adtam szűzi ifjúságomat s te tanári diplomát adtál érte cserébe. Azzal, amit odaadtam, mindent elvesztettem; ezzel, amit kaptam, semmit se nyertem. Emlékezetes városom vagy te nekem, Budapest.

A régi időkből, regék tavaszából kirémlett még egy pár pesti alak most is jövetelünkre. Láttam Titán Lacit, az őrült fűzfapoétát, akit az én humoros Pattantyús barátom Aischylosszal szokott összehasonlítani, hogy kicsaljon a nyomorulttól egy-egy koronát. Hozzánk csapódott Baja tiszteletes úr is, hogy százötven forintjával bizonyságot tegyen kultur voltáról. Ő lett harmadik társunk francia tudása révén. Mikor a Vasárnapi Újságtól fölvettem előre egy versem vérdíját, összeakadtam a kis pirosképű Crescens-szel is, aki harmadik Bokrétánkat megdicsérte a Pester Lloydban, Kernmagyaroknak magasztosítván bennünket. Biztatott, hogy váljak ki az ötös handabandából, mert rajtam csak kolonc a többi; az egyéniség magában nagy stb. Azt modtam neki: jó. Láttam az új Vörösmarty-szobrot; úgy el van dugva, mint én Debrecenbe. Vörösmarty csizmája nagy; gondolkoztam: miért? Ok nélkül nem faragták ilyennek a taliánok. Rájöttem, hogy a képzeletét próbálták vele szimbolizálni; ez a csizma hétmérföldest lépő csizma; Csongor és Tünde ebben született meg.

Este tanácsokkal látott el bennünket egy Párisban járt hajrá-magyar; különösen az asszonyokat illetőleg voltak megfogadható tanácsai. A budai  sváb Albekkert  tizenketten szidtuk egyszerre, mert németül gajdoltatott zengő ércembereivel és visszaszívta a tucat halpaprikást.

Unalmamban axiómákat faragtam: Az élet útja fölfelé visz, mert a végén mindannyian bukunk. A halál a legnagyobb gavallér: mindent végkielégít. Ha az angol a rideg ész, a francia a szépetkedvelés, a német a meditálás nemzete : akkor a magyart a bravúrok nemzetének lehetne mondani. Vagy nem tiszta bravúr az őshazából kiválás, az új hazaszerzés, a szentgalleni portyázás, Bizánc kapujának a döngetése, Hunyadi törökverése, az ősi alkotmány gavalléros eladása s ezer esztendőn át a magyaroknak Árpádtól Petőfi Sándorig jutása?. . .

A miniszterek útján zakatoltunk Bécs felé. Útközben kiszállottunk Pozsonyba. Ha félig német is ez a város, legalább kiemelkedett a porból, emeletes házai vannak. Engemet bosszant az alacsonyság, az egyszintre szabott sátortáborhely. Solness mesternek vagyok az inassa: tornyokat akarok rakni, míg kezem biztos és fejem ép. Ha le kell zuhanni a magasból, vígasztal az esésnek nagysága is. Pozsony tele van királyképekkel, erkélyekkel, lelencgyermekekkel és egy szál kitonban pattogó hetairákkal. Tehát lojális, németes, szabadszerelmű és modern város. Van gyönyörű Dunája, hatalmas romvára, Mária Terézia szobra és kedves ligetje. A Duna búvár Kundot, a vár régi királyi székhelyet, Mária Terézia a szegény Fadruszt, a liget pedig Reviczky Gyulát juttatta eszünkbe. Az emberek emlékezetét a természet őrzi meg legjobban. Állottunk az alatt a hatalmas nyárfa alatt, amelybe Reviczkynek egy kis verse van betáblázva. Vers, tábla, fa, minden egyszerű; milyen nagyot haladtunk azóta. Megdőlt a Reviczky híres mondása: .,A világ csak hangulat". Mert bizony nemcsak hangulat. Az élet: dráma, vagyis örök mozgás, örök cselekvés; minden élőnek járnia kell,  jár az óra,   jár az  emberek   szája,   ránk  jár az élet  rúdja, felettünk az idő eljár; járunk a szeretőnk ablaka alatt és járunk a temetőbe, ma még a magunk lábán, holnap a Szent Mihály lován. 

Aladárral együtt azon jártattuk az eszünket, hogy ma kell élnünk a magyar nyelv renesszánszát. Soha annyi új összetétel, annyi fogalomelváltozás, annyi törekvés színre és zeneiségre, sőt plaszticitásra, annyi tömörítés, annyi rejtett forrásból merítés, olyan tarkaság, zagyvaság, mint manapság, nem bolygatta a magyar csendet Kazinczyék óta. Ma nemóvatoskodunk, mint Reviczkyék ; a szavak ma szinte gránitkövekként döngetik ki a gondolatokat; máskor elsírják, mint a panaszos asszonyok, elkáromkodják, mint a bosszús katonák, ellehelik, mint a finom nők, vagy a fuvalom. Ma nem ember, akinek magacsinálta nyelve nincs. S ennél gyönyörűbb forradalmat nem ismerek; mert ez igazán az emberi lélek művészi forradalma.Felettünk ősi nyárfákat zúgatott a Bécs felől vágtató szél. Haj, magyarok, nekünk holnapra be kell vennünk Bécs várát! 

Élesre azt a szablyát, felporozni azt a gyújtócsövet, csizmaszárba azt a kést, lóvéknyának azt a sarkantyút, le a szemre azt a kucsmát, mert Bécs ellen megyünk. Vak Bottyán, Bezerédi, Béri Balog Ádám lelke zökkent belénk s a Rózsa vendéglő sivatag szobájában olyan harci látomásaink kerekedtek, hogy Aladár meg Miska összeverekedtek. De egy bús szalámi kibékítette őket. Mig ott csámcsogtak egy gyékényen, én a Rákóczi-kor szalonnát falatozó kurucait láttam bennök.

Mi sodor bennünket, magyarokat, örökké Nyugat felé ? Micsoda titkos áramlat visz bennünket is, három szürke porszemet, a szentgalleni magyarok útján? Kell lenni valami rejtélyes hatalomnak, amely az Ural vidékéről betaszít bennünket Európa gyomrába, szívébe, fejébe; s addig-addig nyom nyugat iránt, hogy egyszer az Atlanti óceánba hullunk. Nekem úgy rémlik, a Pusztának, meg a Városnak mindhalálig   való   viaskodása  ez. A puszta  megindul, mert feldélibábollik előtte a Város, a titokzatos, a tüneményes, a márvány; csalja, csalogatja, mint a világszép asszony a szegény pásztorfiút. Mindig előtte lebeg, de sohasem ölelheti át; s ebben a kárhozatos üdvösségben elszárad a délibábkergető. 

Kocsiforgalom az 1908-as Bécsben

Hiszen nekünk, magyaroknak, igazi nagy városunk nincs is, talán nem is lesz; ha valaha lesz, nem magyar lesz. Bécset nem vettük be, Bécs vett be bennünket. Mikor tizenkét órát eléltünk benne, láttuk, hogy Budapest ennek a császárvárosnak népszerű kiadása. A Dunapartot azonban Budapest mintázza Bécsnek, meg egész Európának. De hol van a magyar Ring, a magyar Szent István templom, az a tömérdek lovasszobor, amit a mi szégyenünkre Bécs tomboltat az utcáin? A Szent István templom olyanforma hatással szakadt a lelkemre, mint a Dante hármas költeménye. Misztikum, isteni félhomály, a határtalanságból átszűrődő zene, megfoghatatlan színek játéka, az égbe iramló gót oszlopok: elkábították az én szegény paraszt fejemet. Ha itt sincs Isten, hol az isten ?. . . Bodor Aladár keserű bugással üstökös-csillagozott velem végig a Ringen: soha, soha nem hódíthatjuk meg ezt a várost magunknak! Soha magyar szót nem ültethetünk a zöldlombos erkélyű Rathaus csarnokába, sem a Graben aszfaltjába, sem a Hoftheater színpadjára. Nekünk itt mindörökké végünk. Vajjon Bécs alatt portyázó Sándor Ferkóéknak jutott-e eszükbe a nagy vígalomkor, hogy néhány pápaszemes ivadékuk majd könnyezve keresi nyomdokukat kétszáz év múltán, a Burg alatt, meg odalent a nem magyar Dunaparton? Óh rettenetes Bécs, te sima udvarnok Wien, hányszor küldtél ránk gyászt, jégesőt és piros halált! Hányszor rengetted kezedben a nehezen haló magyar Hydra levágott százfejét! Mennyi átkot raktunk rád imetten, álomban — és mind hogy lepergett rólad! Mennyi aranyunkat,  verejtékünket   beseperted   hombárodba   háromszáz esztendő alatt! Dicsőség teneked, nagy Átkozott! Ha te nem ülnél a nyakunkon, ezóta a tunyaság ölt volna meg bennünket.

A bécsi Duna-parton

Az eget csöndesen síró fellegek feküdték átal. A szentelt víz bekergetett bennünket a komor Burg kapuja alá. Itt darvadoztunk, szegettszárnyú madarak, sokáig. Álmok játszottak velünk, Árpád és Háry János ivadékaival. Mi lenne, ha Bodor Aladárt császárrá ütné valami vak végezet? Először is a szemközt pózoló Mária Teréziát leszállítaná királyi talapzatáról, elküldené oda, ahonnan jött és Zrinyi Ilonát ültetné helyébe. Ez egy. Baja Miskát fölkenné a Szent István templom főpapjává; papoknak az istene úgyis mindegy, fő a földi megdicsőülés, az élet koronáinak általa. Én meg az udvari színház igazgatója lennék s mindig a magam darabjait játszatnám. Azután még őrületesebb szárnycsapásokkal vágtuk a de jó volna lehetetlent. A magyar ember a „ha" szóból született, én mindig úgy látom. Bizony, bizony föltételes mondat a mi egész létünk.

Végig loholtunk a nem szép Dunaparton. Annyira böcsméreltük, hogy a kegyetlen bécsi szél majd belehányt bennünket a Dunába. Aladár diadalútja megkezdődött; itt már káromkodva csodálták kihágás számba menő termetét. Magyar bakák német szolgálókat ölelgettek; a szívem repdesett örömében : mégis hódoltatunk! Éjjel bécsi szeletekről álmodtunk; a tiszteletes úr iszonyúan hortyogott tőle. Én szelíden oldalba döfögettem.

(Folytatjuk)