VII.
(...)
 |
| Louxembourg-kert |
Páris bakony, embersűrűs gigászi vadon, jól tud rejteni. Rejti a jövőt, nagy forradalmak csíráját; rejti a bűnt, a szégyent és a hazátlanságot. Rejtegeti barna hajú, csigás hajú Ady Endrét is, akit jobbról arcul csapott, balról megcsókolt a hazája. Szegény Ady Endre, dalolója Párisnak, a Bajnak, a Mámornak, az Asszonynak, hát olyan nagyot vétettél volna, hogy megfeketedtél a kiátkozásra ? Dehogy. Hiszen ma már mindenki tenyerén hord, van neved, iskolád, aranyad. Csak a véred, a véred aknáz alád, öli, teperi testedet, a jövőd. Sokat szenvedtél; krisztustalan római zsoldos, aki legalább nem szán. Nem vagy te sem pacsirta-álcás sirály, sem zsoltáros Lázár a dúsak palotája előtt, sem nagyálmodó új Pán, sem fénytollú sármánymadár, sem bizarr szomorú fiú, hanem vagy az ember, az örökké bántott, örökké bántó, siránkozó, dühöngő, mámorozó és dalolgató ember. Beleestél a bűnök csávájába, fetrengesz, jajgatsz, keresed az istent, mert az embereket elvesztetted. Alig van zenéje dalaidnak; magadban való mormolások, fájdalmas felkiáltások, hangtalan gondolatok azok. Ásol furcsa lelkednek feketekék mélységébe és bányászol sok semmi törmeléket, csúnyaságot meg tiszta aranyat. Paraszt szemek csak a sarat látják, az aranyat élelmes kalmárok csenik el tőled. Kövekké faragod a csikorgó magyar szavakat és meghajigálod vele véreidet, az eget; sok éppen a fejedre esik belőle, betörik a koponyád, véres az orcád, de te dalolsz, mert előtted a kancsó, mögötted az Asszony. Van benned sok nőies vonás, affektálás; szeretsz sírni, rágalmazni, féltékenykedni, szeretni, mint az asszonyok; kényes vagy, ideges vagy, parfümös vagy, bolondos vagy, mint az asszonyok. Szereted a pénzt, a bókot, mint az asszonyok. Magadon keresztül látod fajod sorsát: a magyar tudna előre menni, ha nekibúsúlná magát, de irigységből megrágjuk egymás szívét; csak akkor merünk, csak akkor vagyunk, ha marnak. Kálvinista vagy, prédikátori sokszor a szavad, ha zengők, ha nagyok. Elillant évek szőlőhegyén botorkálsz mámorosan; neked az örömök piros hajók lelked kék óceánján, akiknek kormányosa a halál; neked az élet: utcák leánya; neked a szó: ópium, pogány titkokat szívsz belőle. Neked a hópelyhek pici melódiák, gazdátlan álmok, fagyott angyalszárnyak. A te ablakodon piros hajnalok hosszú sorban és részegen kopognak be. Neked ős, trágár dalokat dúdolnak a szelek. A te szíved úgy csendül, úgy kong, mint a tűzharang. Te a dérittasan szállingózó vörhenyes faleveleket aranyaknak látod. Dühödt, lázongó szívverésedet golgotai bazaltra vésed s írott kövedet dobod a mélybe, hogy késői, bűnös, bús szemek megértsenek. Beevez lelkedbe piros-fekete glóriával a feje körül Léda, keresztül holttengerén az ifjúságnak. Te égő keresztet csókolsz rá, száddal öntözöd ősz szemeit. Férfikarod Máriától Veronikáig ívellik, mert bús vagy, a halál rokona vagy, mint minden boldogtalan a világon. Azért téged soha nem szeretnek az Élet tiszavirág-emberei ; mindig lesz egy kis táborod, külön, feketén, büszkén, azok utánoznak, úgy jajgatnak, ahogy te jajgattál, de nem úgy szenvedtek, ahogy te szenvedtél. Ady Endre, akárhogy, de te furcsa ember vagy.
Összejöttünk. Pap is volt köztünk, hát kísértett az erkölcs és erkölcstelenség roppant fabáb szelleme. Mi az erkölcs ? Ha zárt ajtók mögött csókolózunk. Mi az erkölcstelenség? Ha nyílt utcán csókolózunk. Párisban nyilt utcán úgy csengenek a csókok, mint Debrecenben zárt ajtók mögött. Persze, Páris erkölcstelen, Debrecen puritán. Óh, lehullott leánypárták, titkos bitangságok, elfojtott ördögtüzek: ti tudnátok igazat mondani! A francia így gondolkozik: az élet a szerelem; mit szégyeljem, dugdossam a szerelmet, ha volt orcám születni, élni? Mi nagyon egyháziasan fogjuk fel az életet; a francia játszik vele. Neki minden játék; a szerelem a legkedvesebb és legraffináltabb játéka. Nekem, szomorú magyarnak, élethalál kérdés, amelybe csakúgy belehalok, mint Ibsen hősei az igazság keresésébe. Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele ? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni. Rám kiáltott esztétikai érzéseim őre, hogy csúf vagyok! Az ajkam vastag, Ízléstelen ; csókolni pedig csak a legszebbet akartam. Verjen meg az öreg isten minden esztétikai érzést, minden gyávaságot! Az élet elszáll fölöttem s én nem tudom, miért is éltem ? Huszonnyolc esztendő — és nulla csók! Ha öt fiatalember összekerül, asszonyra, szerelemre, érzékiségre, bujaságra, nemi rejtelmekre fordul a beszéd kereke. Különösen nálunk, erkölcsös magyaroknál. Pap is volt köztünk, tanár is, erkölcsöknek kimondott őrei, mégis benyitottunk a nemi élet legtizenharmadikabb szobájába is Rettentő titkai vannak a világvárosok szerelmi életének! Én csak most kezdem sejteni. De nem állunk rosszabbul, mint a görögök Perikles korában. Azokban az arany időkben! Mindig ismert az ember minden ocsmányságot és minden angyaliságot. E kettő keverékéből mázoljuk össze ma is a szerelmet. A szüzesség, asszonyí részről, mindig nagy csalogató, sőt házassági képesítő; s a mának asszonyai remekül aknázzák ki ezt az Évai jogot. Értéktelen mintákat adnak el brüsszeli csipkék gyanánt, nagy áron. Szegény férfitársaim, vigyáznunk kell, mert mindnyájunkat érhet baleset és jajkeserves az igazság megtudása. Azért a szabadságért, amit legénykorunkban élvezünk, meg kell fizetnünk férj-korunkban igen gyakran ; mert a leány is hús és vér, húsz esztendeig ellenállni a legrettentőbb szomjúságnak: csaknem egy a lehetetlenséggel. De jól van ez nekünk,hímeknek! Miért nem visztek, férfiak, ti is szűzi testet a nászéjszakára? A leány ezt nem kívánja s ti gőgös bolondok, tőle mégis azt várjátok, amire magatok képtelenek vagytok? Tőle, a gyöngébbtől, az esendőbbtől, az érzékeire utalttól? Mosolygok, nevetek, kacagok, kacagok!
Testiség, testiség! Hiszen ha nem volna ez a nyomorult testünk, akkor az élet sem fájna. De mentől nagyobb a szellem, annál bujább a test. A nagy Széchenyi bujakórban őrül meg; szegénytől valaki még a mennyország tízezer szűzét is elzárta volna. Deák Ferenc az asszonyt egyszerűen toknak nevezte és tartotta. Munkácsy a paralisisét szintén valami dámának köszönheti. Szegény Szamotát az egyiptomiak kórja kergette a pisztoly csöve elébe. A nagy Péterfyre pedig talán öröklött bajképen szállt ez az átok. Byronról is rosszakat hall az ember. Heinének a gerince sorvadta meg csókolózásainak a tobzódását. Uramisten! Így mehetnénk végig az egész világ nagy lelkeinek során és kisülne, hogy nem hazafiúi töprengések, nem megfeszített szellemi munka, hanem legállatibb emberiségünk vetette meg a sírjokat. Lehet-é ezt az átkot gyógyítani ? Nem. Nem. Mend ozchuz jarow vogmuc. Asszonytól születünk, asszonyért élünk, asszony miatt halunk. Merje hát tagadni valaki, hogy férfi balsorsa nem a nő !
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
