HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 2 (Loubens halála)

LOUBENS ÉLETE EGY CSAVARON MÚLOTT


Loubens hason feküdt keresztben a lejtőn, kissé oldalt fordult fejjel. Aggódva vizsgálgattam lámpám fényénél a véres arcot; a vér szájából és kicsit az orrából is folyt. A füléből, úgy látszott, semmi sem szivárgott.
-  Talán nincs koponyatörése.
Belekapaszkodtunk a reménységbe, csodára vártunk . . . Odahívtuk Occhialinit, aki még mindig a sátorban aludt.
Néhány kiáltás: „Hahó, Beppó!" Aztán: „Segítség!" Labeyrie ordított először, hogy azonnal megértesse Beppóval, hogy valami rettenetes történt, aztán én is vele kiabáltam.


Segítségért csak akkor kiált az ember, ha fölébe kerekedik, eltiporja, megsemmisíti egy olyan erő, amely ellen már nem tud egymagában küzdeni. Ez a tehetetlenség bevallása, szánalomért való könyörgés, a harcról való lemondás egy fajtája. Letaglózott bennünket ez a szörnyű katasztrófa.


Occhialini odajött hozzánk, lihegett a lejtő túl gyors megmászásától. Arra sem szakított időt, hogy bakancsot húzzon, csak rohant felénk a nedves és jéghideg kövön. Magával hozta a pehelyzsákokat és Labeyrie tábori ágyát.
-  A hátára kéne fordítani - véltem.
-  Igen, csak óvatosan! Ha eltört a hátgerince, nem szabad mozgatni.
-  Úgyis mindenképpen el kell vinni, nem lehet itt hagyni a kőhullásnak kitett zónában . . .
Occhialini tanácstalanul állt ott, ajkát harapdálva, semmibe meredő tekintettel.
-  Lemegyek egy sátorlapért - mondta hirtelen, és leereszkedett a lejtőn. Csak zokni volt rajta.


Egész súlyunkkal szorítottuk vissza alulról a testet, nehogy átcsússzék a kiszögellés szélén, ahol megállt, nehogy tovább folytassa szörnyű gurulását. Loubens gyorsan, hangosan lihegett, mint egy rémítő fújtató. Szemüvege leesett róla, s én néztem félig zárt szemét, két, egymásnak ellentmondó dologban reménykedve: hogy ez a szem kinyílik, jelezve, hogy „élni fogok", s hogy zárva marad, bizonyítva előttünk, hogy barátunk öntudatlan állapotban van, s így nem érzi a fájdalmakat.


Beppo visszatért a sátorlappal. Még mindig nem vette a fáradságot, hogy cipőt húzzon.
Lehordtam:
-  Megőrültél, ha tüdőgyulladást kapsz, attól nem jutunk előbbre!
Szemét összehúzva, fejét rázva válaszolta, igazi olaszhoz méltó gesztussal:"
-  Ugyan! ...


Rengeteg vesződségünkbe került, míg megfordítottuk Loubenset. Nagy és súlyos volt, rettenetesen súlyos. Becsúsztattuk a sátorlapba, igyekezve összeegyeztetni a kíméletet az egyensúly megtartásával. Aztán lépésről lépésre, méterről méterre az egyetlen, kövektől viszonylag védett helyre vittük, ahol vízszintesen le lehetett fektetni: jó öreg táborhelyünkre. Mindössze húsz métert kellett megtennünk; fél óráig tartott az út. Lefektettük Loubenset a tábori ágyra, betakargattuk pehelyzsákokkal. Két kézzel megfogtam a sisakot a fülénél, megkíséreltem lefejteni. Jacques Labeyrie megemelte Loubens fejét, és most már le tudtam húzni a sisakot. Szorongva vizsgáltuk meg a koponyát: semmi rendkívülit nem lehetett észrevenni rajta. A sisak külső részén, a festék lepattogzása miatt láthatóvá vált üvegrétegben két csillagocska fénylett: két ütődés helye. A tízméteres zuhanás végén az üvegsisak ellenállt. Egy acélsisak behorpadt volna.


-  Megnézem, vissza lehet-e húzni a huzal végét - mondta Labeyrie.
Én is éppen erre gondoltam; remélhetőleg eszükbe jutott visszaengedni, hogy telefonálhassunk. Labeyrie nyugodtan, nagy léptekkel behatolt a sötétségbe. Occhialini és én csendben vártunk. Csak a lejtőn leguruló kőtörmelék hangját hallottuk és a lábunk előtt heverő ember zihálását.


Labeyrie visszatért a huzallal. A fentiek nyilván észrevették, hogy valami rendkívüli történt, és engedtek rajta. Labeyrie megtalálta a fenti kőtömbök között az összesodort zsinór kinyílt végét. Kezében tartotta az alumínium gömböt, melynek a hurkot kell védenie az ütődésektől. Egyetlen szó nélkül, komor arccal jött felénk, ránk nézett, aztán átnyújtotta a tárgyat. A felső végén fúrt lyukba bement a huzal, itt olyan volt, mint rendesen. De a másik oldalon nem jött ki, nem volt ott az a kétszer egyhüvelykes hurok, melyre a hevederszíjakhoz erősített karabinert szoktuk kapcsolni: csak egy szétágazó, csupasz sodronyszálköteg bukkant elő, közepén az átlátszó műanyag tokba burkolt vörösréz telefonzsinórral, mely az acélhuzal belsejében fut.

CSEKE GÁBOR: Tazieff, a szemtanú

Egri László Óriásbarlangok c. sorozatának második részében (2012. január 13-i bejegyzés) a világ legmélyebb barlangja, a francia-spanyol határ közelében, Baszkföldön található Pierre Saint Martin felfedezésének kalandos és tragikus történetéről olvashattunk adatgazdag összefoglalót. A több szakaszban megejtett felfedező és feltáró munkának mindvégig cselekvő szemtanúja volt a világhírű vulkánkutató, Haroun Tazieff is, aki 1952-ben könyvben adta ki az 1951-52-ben a barlangban történtek krónikáját. Könyve azért is érdekes, mivel a barlangkutatásban kezdőnek számító Tazieff tulajdonképpen dokumentumfilmesként vett részt az expedícióban, ami a technika akkori állása szerint nem volt valami kényelmes megbizatás. Könyvéből - amely magyar nyelven 1969-ben látott napvilágot a Móra kiadónál (A Saint Martin barlang titka) - persze az is kiderül, hogy a technika tökéletlenségei annak idején minden tekintetben keresztbe tettek a kutatóknak, s a nagy mélységben lévő föld alatti barlangba egy omladékony, több száz méteres óriáskürtőn alászálló és felkapaszkodó barlangászok lépten-nyomon megszenvedték hol a telefonösszeköttetés, hol a csőrlőrendszer meghibásodásait. Tazieff szeme láttára szakad el a felvonó a felszínre igyekvő Marcel Loubens-szel, aki több tíz métert zuhan és súlyosan megsebesül.


Az addig vulkánkutatásban jeleskedő fiatal szakembert, aki 1914-ben született Varsóban s élete első éveit Leningrádban és a Kaukázusban tölti, majd hét évesen kerül Brüsszelben, ahol később agrármérnök lesz belőle, majd geológiát tanul és sikeres sportoló, a második világháború megedzi, s 1945-ben Belga-Kongóban telepedik meg, a gyémántbányászattal jegyezve el magát. Hamarosan a tűzhányók elcsavarják a fejét, s attól kezdve minden érdekli, ami a föld mélyével kapcsolatos. Így kerül kapcsolatba azzal a nemzetközi csapattal is, aki a Saint Martin barlang feltárására szövetkezett, s amelyről Tazieff így ír könyvében:


"Nem tudom, hogyan toborozzák össze a többi barlangkutató-csoportot, de a Saint-Martin-barlangé a legkülönbözőbb foglalkozású és nemzetiségű emberekből állt. Az az igazság, hogy kissé olyan, mint a tökfilkó kése, melynek előbb a nyelét, aztán a pengéjét is kicserélték, s mégis ugyanaz a kés maradt. Amióta Cosyns járja a Baszkföld és Béarn határán levő karsztvidéket, sok kutató váltotta egymást körülötte. Voltak köztük angolok és olaszok, belgák és franciák, de a szellem mindig ugyanaz maradt. A csoport jelenlegi tagjai közül egyesek a Jurából valók, mások gascogne-iak, vannak, akik Belgiumból vagy Olaszországból jöttek és természetesen Párizsból is. Augusztus elején mind összetalálkoznak Licq-Athereyben, az Alacsony-Pireneusokban. Ez a kezdeti szétforgácsoltság nem kedvez sem az expedíciókra való felkészülésnek, sem magának a kutatómunkának.


A tavasz, majd a nyár közeledtével a dolgok kezdtek mégis jobban haladni. A csörlőt Max Cosyns tervezte meg. Ezt már nem emberi erő fogja hajtani, mint az előző évit, hanem egy áramfejlesztő-telep által táplált villanymotor. Brüsszelben állítják össze, feltalálója felügyelete mellett. Elvileg fél óra alatt képes leereszteni egy embert a kürtő aljára. Ezzel a sebességgel napi négy, sőt hat leszállást lehetett tervezni, s ez lehetővé tette, hogy megfelelő létszámú, jó erőben levő és könnyen váltható csapattal dolgozzunk.


Mindenki 50-60 kg súlyú felszereléssel ereszkedhet le: letáborozáshoz, csónakázáshoz, víz alá merüléshez szükséges dolgokkal, létrákkal, kötelekkel. Az Elisabeth Casteret-terembe, ötszáz méteres mélységbe, támaszpontul szolgáló tábort terveztek, arra a kavicsos partra, melyről Loubens mint az általa felfedezett folyó partjáról beszélt."

Amikor Loubens felfedezte a folyóhoz vezető barlangi járat nyílását, s ezzel elégedetten a felszínre készülődött, hogy mások is részt vehessenek az úttörés dicsőségében, bekövetkezett a végzetes zuhanás, amely a szerkezet egy rosszul működő csavarján múlott... Az igazi felfedezést, a mélybe vezető utat életben maradt társai tették meg, miután a barlang mélyén összehordott kőhalom alá temették Loubens holttestét. Ahelyett, hogy hanyatt-homlok meneküljenek a gyilkos barlangból, a folytatásra vállalkoztak.


"Miért? - teszi fel a kérdést a szerző. - Egyszerűen azért, mert az utóbbi időben a felszínnel folytatott telefonbeszélgetéselből azt szűrtük ki, hogy a külvilág valamiféle hajótörötteknek tekint bennünket, hogy életveszélyben forgunk, és meg kell minket menteni... Csakhogy egyikünk sem érezte magát legyőzöttnek, éppen ellenkezőleg. Egyáltalán nem törtek össze az események, a hosszú-hosszú hét erőfeszítései sem, és ezt be akartuk bizonyítani. Arról is meg akartunk győződni, folytatódik-e ez az óriás barlang egy másik teremben, melynek Loubens éppen csak megpillantotta  a bejáratát. Be kellett bizonyítani, hogy Loubensnek igaza volt..."

Haroun Tazieff

Tazieff részletesen leírja, milyen tekervényes úton-módon szerezték be az expedícióhoz szükséges anyagokat, felszereléseket, és bár lelkesedésből nem volt hiány, a kezdetben elképzelt hatékonyságból később lépten-nyomon le kellett adniuk, a rögtönzések és az ezekből fakadó váratlan fordulatok miatt. Ma már megmosolyogni való, hogy milyen apróságokon múlott akkoriban a színvonalasabb filmfelvétel készítése: a világításra használt magnéziumfáklyák néhány másodperc alatt kiégtek, amit a kamera ezalatt lefilmezett, az operatőr azzal maradt, a filmet forgató szerkezet rugója a legváratlanabb pillanatban megmakacsolva magát elakadt, s a helyzetet csak a régi jó kurblis megoldással lehetett áthidalni, ehhez viszont a kurblinak állandóan kézügyben kellett lennie... Minőségi képet ezért Tazieff is inkább fényképezőgéppel készített, s fotói gazdagon illusztrálják-dokumentálják nem túlságosan bőbeszédű beszámolójának szövegét. 


A továbbiakban felvételeiből állítunk majd össze képes riportot a barlang felfedezéséről, illetve idézzük könyvéből azt a részt, amelyben szemtanúként leírja Loubens lezuhanásának és az azt követő több napos barlangi fogságuknak, majd megmentésüknek szomorú történetét.


Következik: A Saint Martin barlang titka - képekben