HAROUN TAZIEFF: A Saint Martin barlang titka - képekben

Érdeklődésünk... a hegyvonulatok és az itt-ott fehér szikláktól és fűtől borított fennsíkok felé fordult, melyek ezer méterrel feljebb isszák be az égből alázúduló víztömeget... Hová lesz ez a víz meg az olvadű hó? Vajon nem ugyanez gyűlik-e össze, miután behatolt a hatalmas mészkőrengeteg milliónyi repedésén, hogy aztán előtörjön a hegyszorosok mélyén?

A kis csapat felderítő útra indult a zordon vidéken, mely felett az Arlas-csúcs és az Anie-csúcs gyakran ködbe burkolt sziluettje emelkedik. Egy nap, mikor kettejük, Georges Lépineux és Giuseppe Occhialini a Pierre Saint-Martinnek (Szent Márton kőnek) nevezett réges-régi határkő közelében pihent, ez előbbi észrevett egy csókát, mely egyenesen a sziklából látszott kirepülni, egy dolina mélyén, egy meredek vízmosásba harapó, mintegy tíz méter széles kútszerűségben. Lépineux jó megfigyelő volt. Gondolkozni kezdett, mint Newton, mikor leesni látta az almát. Ha a csóka kirepülhet ebből a sziklából, akkor ott egy lyuknak kell lennie, abban fészkel. Márpedig a csóka csak ott tanyázik, ahol űrt tud maga alatt. Minthogy pontosan a hegység üregeit keresték, a két kutató ügyesen leereszkedett a tízméteres mélységbe. Odafutottak a tízméteres sziklafalhoz, és valóban találtak egy lyukat. Kiszélesítették, és kavicsokat dobáltak bele. A kavicsok szédítő, szakadéknyi mélységben tűntek el. így fedezték fel a Saint-Martin-barlangot.

Nyolc napig tartott, míg előkészítettük a leszállást. A zsomboly bejáratát képező szűk ablakszerűség előtt a csoport száraz kövekből kiépített egy vízszintes teraszt. Perot, Cosyns, Janssens és Petitjean nagy gonddal szerelte fel és rögzítette a csörlőt. Aztán két napig keverték a maltert és cementezték össze a zsomboly mennyezetét alkotó és veszélyt jelentő összes kiugró, laza követ. Labeyrie, Lévi, Occhialini ellenőrizte a felszerelést, köteleket és létrákat hajtogattak, tekertek, megvizsgálták a lámpákat, elkészítették az élelmiszer-fejadagokat.

Aztán következett az egy napig tartó főpróba, majd egy másik, mialatt a csörlőt állították be véglegesen a működésre. És ezalatt kutyának való idő volt, szűnni nem akaró szemerkélő eső, sűrű köd...

...Kövek pattannak vissza a zsomboly falán, és szinte azonnal szétrobbannak a fenék óriási káoszában, tőlem nem messze. Űgy látszik, Loubens befejezte az első nyolcvan métert, s most a mélybe zuhannak a negyven fokkal előrehajló nagy terasz kődarabjai, melyek áthaladása miatt lazultak ki.

A huzal ölnyi darabonként érkezik, egyre tekerem. Az idő múlik, fogalmam sincs róla, milyen sebességgel. Néha pillanatokig, percekig semmi. Magam elé képzelem Loubenst, a jeges vízsugár alatt, amint várja, hogy újból mozgásba hozzák. A le- és felszállás átlagosan mintegy négyméteres percenkénti sebességgel megy végbe. A pók-ember, ha egy kis kiszögellést talál, kéri, hogy állítsák meg egy kicsit, hogy ráállhasson zsibbadt lábára, vagy kilazíthassa egy pillanatra bordáit a szíjak szorításából. De ezeken kívül is vannak leállások: váltják a pedálozót, vagy technikai akadályok merülnek fel. Mindig a legrosszabbkor jönnek: éppen mikor az ember a levegőben lóg, és nem érheti el a falat, csak forog körbe-körbe a feszes drótkötél végén, mely kemény, mint a vas.

Elmentem megtölteni egy csajkát a közelben csörgedező egyik vízsugárnál. Loubens felforralja a vizet. Már átvizsgáltuk az élelmiszert meg a felszerelést, és gondosan rendbe raktunk mindent. Órámra pillantok: hat óra! Hét és fél órája jöttem le a zsombolyba, és még csak a huzallal foglalkoztam.

- Meg fogsz lepődni - mondja Loubens -, mennyire nem számít az idő a föld alatt.

Valóban rendkívül gyorsan szalad itt az idő, szinte észrevétlenül, akár dolgozik az ember, akár várakozik. Furcsa! Azt hittem, hogy a sötétség, az unalmas semmittevés, a hideg éppen ellenkezőleg, véget nem érővé fogja tenni az időt.

Mi az, hogy idő? A barlang nedves hidegétől zsibbadt agyam hasztalan igyekszik megérteni azt, hogy hat óra sokkal rövidebb lehet, mint egy mélybe zuhanás egyetlen szörnyű pillanata, s hogy milyen gyorsan elszaladhat egy felnőtt ember életében egy év egy gyerekkori iskolapadban eltöltött unalmas óra örökkévalóságához képest.

Jacques bekapcsolta a hallgatót, feltette nyakára a gégemikrofont.

-  Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Halló, csörlősök?

...

-  Itt Labeyrie. Loubens lezuhant, körülbelül egy órával ezelőtt. Súlyosan megsebesült.

Megvárta a választ, aztán:

-  Jó, adjátok. Halkabban, ránk nézve:

-  Mindjárt adják Maireyt.

Mairey, a brigád egyik legjobb tagja, az expedíció orvosa volt.

CSEKE GÁBOR: Tazieff, a szemtanú

Egri László Óriásbarlangok c. sorozatának második részében (2012. január 13-i bejegyzés) a világ legmélyebb barlangja, a francia-spanyol határ közelében, Baszkföldön található Pierre Saint Martin felfedezésének kalandos és tragikus történetéről olvashattunk adatgazdag összefoglalót. A több szakaszban megejtett felfedező és feltáró munkának mindvégig cselekvő szemtanúja volt a világhírű vulkánkutató, Haroun Tazieff is, aki 1952-ben könyvben adta ki az 1951-52-ben a barlangban történtek krónikáját. Könyve azért is érdekes, mivel a barlangkutatásban kezdőnek számító Tazieff tulajdonképpen dokumentumfilmesként vett részt az expedícióban, ami a technika akkori állása szerint nem volt valami kényelmes megbizatás. Könyvéből - amely magyar nyelven 1969-ben látott napvilágot a Móra kiadónál (A Saint Martin barlang titka) - persze az is kiderül, hogy a technika tökéletlenségei annak idején minden tekintetben keresztbe tettek a kutatóknak, s a nagy mélységben lévő föld alatti barlangba egy omladékony, több száz méteres óriáskürtőn alászálló és felkapaszkodó barlangászok lépten-nyomon megszenvedték hol a telefonösszeköttetés, hol a csőrlőrendszer meghibásodásait. Tazieff szeme láttára szakad el a felvonó a felszínre igyekvő Marcel Loubens-szel, aki több tíz métert zuhan és súlyosan megsebesül.


Az addig vulkánkutatásban jeleskedő fiatal szakembert, aki 1914-ben született Varsóban s élete első éveit Leningrádban és a Kaukázusban tölti, majd hét évesen kerül Brüsszelben, ahol később agrármérnök lesz belőle, majd geológiát tanul és sikeres sportoló, a második világháború megedzi, s 1945-ben Belga-Kongóban telepedik meg, a gyémántbányászattal jegyezve el magát. Hamarosan a tűzhányók elcsavarják a fejét, s attól kezdve minden érdekli, ami a föld mélyével kapcsolatos. Így kerül kapcsolatba azzal a nemzetközi csapattal is, aki a Saint Martin barlang feltárására szövetkezett, s amelyről Tazieff így ír könyvében:


"Nem tudom, hogyan toborozzák össze a többi barlangkutató-csoportot, de a Saint-Martin-barlangé a legkülönbözőbb foglalkozású és nemzetiségű emberekből állt. Az az igazság, hogy kissé olyan, mint a tökfilkó kése, melynek előbb a nyelét, aztán a pengéjét is kicserélték, s mégis ugyanaz a kés maradt. Amióta Cosyns járja a Baszkföld és Béarn határán levő karsztvidéket, sok kutató váltotta egymást körülötte. Voltak köztük angolok és olaszok, belgák és franciák, de a szellem mindig ugyanaz maradt. A csoport jelenlegi tagjai közül egyesek a Jurából valók, mások gascogne-iak, vannak, akik Belgiumból vagy Olaszországból jöttek és természetesen Párizsból is. Augusztus elején mind összetalálkoznak Licq-Athereyben, az Alacsony-Pireneusokban. Ez a kezdeti szétforgácsoltság nem kedvez sem az expedíciókra való felkészülésnek, sem magának a kutatómunkának.


A tavasz, majd a nyár közeledtével a dolgok kezdtek mégis jobban haladni. A csörlőt Max Cosyns tervezte meg. Ezt már nem emberi erő fogja hajtani, mint az előző évit, hanem egy áramfejlesztő-telep által táplált villanymotor. Brüsszelben állítják össze, feltalálója felügyelete mellett. Elvileg fél óra alatt képes leereszteni egy embert a kürtő aljára. Ezzel a sebességgel napi négy, sőt hat leszállást lehetett tervezni, s ez lehetővé tette, hogy megfelelő létszámú, jó erőben levő és könnyen váltható csapattal dolgozzunk.


Mindenki 50-60 kg súlyú felszereléssel ereszkedhet le: letáborozáshoz, csónakázáshoz, víz alá merüléshez szükséges dolgokkal, létrákkal, kötelekkel. Az Elisabeth Casteret-terembe, ötszáz méteres mélységbe, támaszpontul szolgáló tábort terveztek, arra a kavicsos partra, melyről Loubens mint az általa felfedezett folyó partjáról beszélt."

Amikor Loubens felfedezte a folyóhoz vezető barlangi járat nyílását, s ezzel elégedetten a felszínre készülődött, hogy mások is részt vehessenek az úttörés dicsőségében, bekövetkezett a végzetes zuhanás, amely a szerkezet egy rosszul működő csavarján múlott... Az igazi felfedezést, a mélybe vezető utat életben maradt társai tették meg, miután a barlang mélyén összehordott kőhalom alá temették Loubens holttestét. Ahelyett, hogy hanyatt-homlok meneküljenek a gyilkos barlangból, a folytatásra vállalkoztak.


"Miért? - teszi fel a kérdést a szerző. - Egyszerűen azért, mert az utóbbi időben a felszínnel folytatott telefonbeszélgetéselből azt szűrtük ki, hogy a külvilág valamiféle hajótörötteknek tekint bennünket, hogy életveszélyben forgunk, és meg kell minket menteni... Csakhogy egyikünk sem érezte magát legyőzöttnek, éppen ellenkezőleg. Egyáltalán nem törtek össze az események, a hosszú-hosszú hét erőfeszítései sem, és ezt be akartuk bizonyítani. Arról is meg akartunk győződni, folytatódik-e ez az óriás barlang egy másik teremben, melynek Loubens éppen csak megpillantotta  a bejáratát. Be kellett bizonyítani, hogy Loubensnek igaza volt..."

Haroun Tazieff

Tazieff részletesen leírja, milyen tekervényes úton-módon szerezték be az expedícióhoz szükséges anyagokat, felszereléseket, és bár lelkesedésből nem volt hiány, a kezdetben elképzelt hatékonyságból később lépten-nyomon le kellett adniuk, a rögtönzések és az ezekből fakadó váratlan fordulatok miatt. Ma már megmosolyogni való, hogy milyen apróságokon múlott akkoriban a színvonalasabb filmfelvétel készítése: a világításra használt magnéziumfáklyák néhány másodperc alatt kiégtek, amit a kamera ezalatt lefilmezett, az operatőr azzal maradt, a filmet forgató szerkezet rugója a legváratlanabb pillanatban megmakacsolva magát elakadt, s a helyzetet csak a régi jó kurblis megoldással lehetett áthidalni, ehhez viszont a kurblinak állandóan kézügyben kellett lennie... Minőségi képet ezért Tazieff is inkább fényképezőgéppel készített, s fotói gazdagon illusztrálják-dokumentálják nem túlságosan bőbeszédű beszámolójának szövegét. 


A továbbiakban felvételeiből állítunk majd össze képes riportot a barlang felfedezéséről, illetve idézzük könyvéből azt a részt, amelyben szemtanúként leírja Loubens lezuhanásának és az azt követő több napos barlangi fogságuknak, majd megmentésüknek szomorú történetét.


Következik: A Saint Martin barlang titka - képekben