CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (2)

Előzmények

Az utazás nemcsak Kuba miatt, a körülmények miatt is izgalmas volt. Az indulás idejét kétszer is elhalasztották. Ha másodszor nem halasztják el, repülőnk talán épp a blokád kihirdetése napján száll le Havannában, s könnyen megtörténhetett volna, hogy én, a fölvonulásoktól elszokott ember, lemondva rossz emlékeimről, ott vonulok még aznap a sose látott utcákon, a dühtől és a megszállottságtól fölkavart tömeg soraiban, üvöltözve a történtek miatt vagy pusztán csak elfehéredve a gondolattól, hogy háború lesz.

Kubai bélyeg a rakétaválság emlékére

Ha nem is voltam ott, ez az élmény idehaza is utolért. Személyes kihívásnak vettem a Kuba felé forduló ágyúk pökhendiségét. Nem csupán a kubaiakat fenyegették, általában és egyénenként, de engemet is. Azt veszélyeztették, amit legközelebbi jövőmnek éreztem: az utazást, melyhez hasonló legfeljebb csak egyszer adatik meg az ember életében. Soha nem volt még annyira személyes ügyem a világ, mint akkor. A bőröm volt, mit fölsértettek, a szemem volt, melybe beleköptek, a gondolatom, az ösztönöm, a szabadságom, mit összeziláltak. Jártam föl-alá zaklatottan Budapest utcáin, mint akit ketrecbe zárt az ősz. Mi mást is tehettem volna? Barátok nélkül, az újságcikkekre és a rádióhírekre hagyatkozva, tökéletesen tehetetlen voltam. Hiába próbáltam áltatni magam azzal, hogy nyugtalanságom és rokonszenvem a nehéz napokban teljesen odaköt a kubaiakhoz – nem sikerült. Szinte minden hazugságnak hatott. A távolság megsemmisítette az igazságot, és lényegtelenné tette érzéseimet. Még versben is pőre szólamnak éreztem volna az összetartozásról szóló vallomásaimat. Legjobban és legőszintébben tán az az ellentmondás kötött hozzájuk, hogy velük akartam lenni mindenképp, és nem lehettem velük semmiképp. Tehetetlenségemtől lelkiismeretfurdalást kaptam, mintha bűnös lennék valamiért. A gondolataimat körülvevő blokád akkor oldódott föl, mikor az övék.
S a blokád elmúlta után végre december tizenhatodikán elindulhattunk...

Kár volna tagadni: féltem a repülőúttól. A ködös, csúf idő beköszöntével egyre-másra zuhantak le a gépek. Indulásunk előtti hetekben öt vagy hat is lepottyant a világ különböző tájain, köztük egy magyar gép is Párizsban, három közeli ismerősömmel. Nem valami lelket derítő előjáték az ilyesmi egy tizenkétezer kilométeres úthoz. Különben is én a lét legostobább és legfölháborítóbb dolgainak az ilyen testi baleseteket tartom. Értelmetlenek és megalázóak. A testi tragédiák naturalizmusa minden más naturalizmusnál jobban kiábrándít.
A mulatságos persze ebben a furcsa félelemben az volt, hogy elsősorban a tenger fölötti úttól féltem. Hogy miért? A víz számomra igazi nagyhatalom még hatezer méter magasságból is. Csoda és szörnyeteg. A földön járó s az úszni nem tudó ember rejtett szorongásával gondoltam rá. Az, hogy hegyek és rétek fölött is lezuhanhatunk, eszembe se jutott. Szolgáljon mentségemül, hogy másokkal együtt sokat mulattam az elképzelt vízbezuhanás körülményein: Jónást emlegetve s a bibliából ismert, hatalmas gyomrú cethalakat.
Gyerekes és babonás izgatottságomat egy repülőszerencsétlenségből megmenekülő költő groteszk esete oszlatta el. A Kárpátok fölött repülve, gépe nekiütközött egy kiálló sziklacsúcsnak és lezuhant. A felhők közti karambol pillanatában ő a gép hátsó részében levő illemhelyen tartózkodott. S ez volt a szerencséje! A gép farokrésze leszakadt, s a költővel együtt másfél-kétméteres hóba esett. A múzsák barátja így egy kis agyrázkódással megúszta.
A hiteles történet elmondója megnyugtatásomra hozzáfűzte még azt is, hogy lám, akinek dolga van a földön, az még a repülő roncsai alól is kimászik.
A történetbe, mint valami gyerekkori szép babonába, belekapaszkodtam, s a továbbiakban már csak erre gondoltam.
Az utolsó vérhullám mégis akkor futott át rajtam, mikor a prágai repülőtéren a sok képzelgés után végre megláttam a gépet, amellyel majd menni fogunk. Izgatottságomat azonban nem árultam el senkinek. Kár is lett volna, mert a repülőtéri nyüzsgés nyomban magába fogadott, akár egy zajos, mozgalmas szekta. Így volt? Vagy csak én gondoltam így? Én, a vasúti várótermekhez, kietlen állomásokhoz szokott utas? A sípolásokra és a mozdonydohogásokra emlékező férfi, aki az otthoni, sertéstenyésztésre és védőoltásokra fölszólító plakátok helyett kubista freskót lát a falon s rajta egy szárnyas embert meg egy hatalmas, fehér napot?
A nap felé törő óriás, szinte átütve a váróterem mennyezetét, máris lendületes utazásra hívott. S ahogy kinéztem, utazni hívott a látóhatár s ott bent az egymásra rakott címkés bőröndök tömege, utazni hívtak a múzsák szerepében föllépő, sürgő-forgó légikisasszonyok, kikben tündériség és kaland bujtogatóan összeforr, kik fiatalságuk vágyait földrészek között feszíthetik ki, s azáltal hogy mindenütt otthon vannak a földön – tengerek fölött és idegen nagyvárosokban –, számomra az elkövetkező korok szabadabb embereit idézik. Közelükben pillanatok alatt magam is világutazóvá váltam.

(...)

(Folytatjuk)