Végre Buharában vagyok! Amikor elindultam Meshedből majd egy hónapja, azon töprengtem, vajon eljutok-e valaha is ide, mert mihelyt útra keltünk, ugyanaz a félelem kerített a hatalmába, mely szemmel láthatóan úgy szorongatja a karaván minden tagjának a torkát. Mivel három út is vezet ki a szent városból, vezetőnk féltve őrzött titokként kezelte az utolsó pillanatig, melyiket választja, hogy elkerülje az esetleges árulást. Soha nem lehet elég gyanakvó az ember ebben az országban, ahol az álnokság dicső tulajdonság. Végül is a hegységen és Csacsa nagyközségen át vezető út mellett döntött és nyomban parancsba adta, hogy gyorsítsuk a tempót. Mivel mindig én kullogok hátul, úgy éreztem, mintha álomban utaznék. Akkora porfelhő szállt, hogy semmit nem láttam a tájból. Egy vastag sálat szorítottam az arcomra, hogy ne fulladjak meg, de a szememet nem tudtam védeni semmivel, így csípte is a por alaposan. Minden megállóban több órára volt szükségem, hogy magamhoz térjek, és visszanyerjem a látásom.
Ennek a vidéknek, ahol az első napokban áthaladtunk, az a sajátossága, hogy sehol nem húzták meg a határát, így ez aztán a nomádok s az őket üldöző katonai egységek manővereitől függ. Egyesegyedül a szembenálló erők pillanatnyi helye szabja meg. A sah fennhatósága feltehetően a Tedzsend folyóig terjed, mert a Marghiana, Mérv körzete, csak azon túl kezdődik. De a határvonal annyira bizonytalan, hogy valójában nem is lehet tudni, hol kezdődik. Mivel a türkméneknek fogalmuk sincs az államiságról, nem is tudhatják, hogy mit jelent a „határ" szó. Csakugyan, ezeket a Horaszántól északra fekvő, majdcsaknem lakatlan vidékeket előszeretettel keresik fel a többé-kevésbé nagyobb bandák, melyeknek egyetlen célja, hogy elrabolják, amit csak lehet, leöljék a kísérőket, hogy ne tudjanak beszélni, foglyaikat pedig eladják rabszolgának, amiből aztán gyors hasznot húznak. Nyugaton Ashabad, délen pedig Mérv csak arra szolgál, hogy oda vonuljanak vissza, és ott gyülekezzenek. Figyelmeztettek is rá minket.
Elcsigázva érkeztünk Mérvbe. Az állatok is csak vonszolták magukat. Egyébként amióta átkeltünk a Tedzsend folyón, még csak nem is ittak, és alig ettek valamit. A vízzel telt csatornák látása, melyek átszelik a hatalmas oázist, hozzásegített minket, hogy magunkhoz térjünk az izgalomból, és lecsillapodjunk valamennyire. Ezen a november elsejéről másodikára virradó éjszakán úgy aludtunk mindnyájan, mint a bunda, megnyugodva végre.
Mérv több ezer négyzetkilométeren fekszik, egy teljesen sík területen. Két kis emelkedő nő csak ki belőle, mely a tevehajcsároknak ugyanarra szolgál, mint a világítótorony a hajósnak. Mérv egy bővizű folyónak köszönheti létét, ez öntözi a mezőket, a réteket. Mivel az év nagy részében sivatagi szelek fújnak és mindent elszárítanak, víz nélkül nem tudna élni. Az ellenség sokszor azzal kényszerítette megadásra, hogy elvágták a Murgab vizét.
Két és fél napba került, míg át tudtunk kelni rajta, mert valami újabb háború tört ki. Mindenütt felégetett házak, kidöntött fák, homokkal eltömött csatornák. A perzsákat, akik a múlt század óta megszállva tartották, tizenöt éve már, hogy a hivaiak elűzték, és Hwarezm déli része lett. A siralmas kép láttán, amit ma nyújt, nem tudok hová lenni a csodálkozástól, amikor azt hallom, hogy hajdan valóságos paradicsom volt, melyet megénekeltek a költők, hogy egy nagy fontosságú kereskedelmi gócpont volt a Selyemút mentén. Úgy hírlik, legfőbb tevékenysége jelenleg abból áll, hogy szállítja a rabszolgákat a Hiva-i piacra. Hát ez az, ami nem a legmegnyugtatóbb egy örmény ember számára, akinek én is látszom. Nem bizony, annál is inkább, mert nekem azt mondták, hogy hitetlennek tilos az oázis területére lépni, és hogy a mervieknek sokkal kényelmesebb eladni az utazókat a rabszolga-kereskedőknek, semmint dolgozni. A körülmények folytán igyekeztem, amennyire csak lehet, láthatatlanná válni, útitársaim közé vegyülni, hogy beolvadjak minél inkább a sokaságba, s a málnákat cipelő, nagytestű tevék közt lépegettem, a legvastagabb porfelhőben úszva velük. Minthogy a sálamat az orrom előtt tartottam, ugyancsak szemfülesnek kellett volna lenni annak, aki le tud leplezni szutyoktól elszürkült öltözetemben, szánalmas külsőmmel.
A Juszuf Hamadani karavánállomáson álltunk meg pihenőre, az oázis keleti kijáratánál, majd onnét indultunk sietve, a hajnal beállta előtt, november 3-án, Buharába, és csakhamar a Karakum sivatagba értünk, ahol nincs víz, nincs élet, még csak árnyék se. Megvallom, akármilyen furcsán hangzik, igazi megkönnyebbülést éreztem. A sivatagban is nagyon féltem, de amikor Mérvben táboroztunk, és észrevettem, hogy türkmén csoportok settenkednek körülöttünk s készülnek ránk törni, még jobban megijedtem. Rémes érzés vett rajtam erőt, kockán forog az életem.
Kétszáznegyven kilométeres homoksivatagi út végén érkeztünk Csar-csujba, és léptünk a Buhara-i emirátus földjére. Igazam volt vagy sem, ezentúl biztonságban hittem magamat, hiszen útitársaim buharaiak voltak, de utólag mégis félelem fog el ha meggondolom, hogy a fosztogatók bármilyen nép fiai is, azzal már édes-keveset törődnek, hogy áldozataik milyen nemzetiségűek. A buharai kánságban éppúgy rám támadhatnak, foglyul ejthetnek, kifoszthatnak vagy még meg is ölhetnek, mint a hivaiban. De pillanatnyilag az ellenkezőjéről voltam meggyőződve.
Panaszra nincs okom, a Meshed-Buhara-i utazás minden baj nélkül ment végbe, habár olyan feszültség volt bennem az egész útvonalon, hogy még akkor is szédelegtem, amikor az idegeim már kezdtek megnyugodni.
Kevéssel azután, hogy a városba léptünk, és a karaván szétszéledt a nagy piactéren, egyszeribe úgy éreztem, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről, mely úgy rám nehezedett, hogy szinte összeroppantam alatta, mert arra gondoltam, hogy itt üthetem fel téli szállásomat. Valahogy lélekben felkészülve várakoztam az út nyugati végén, mely majd jövő esztendőben Mongóliába visz. Utam nagyobbik részét már megtettem, és ami lényeges, a legviszontagságosabbat.
Kabul, 1822. január 18.
Ilyen körülmények közt nem gondolom, hogy megvalósíthattam volna tervemet, és legalább három, ha nem négy hónapig maradok itt, mialatt az üzbéget tanulom, vagyis a keleti törököt, ahogy itt hívják. Persze mint szoktam, ha módom van rá, most is észrevétlen fogok majd maradni, nem gúnyolom ki az igaz hitet, és lovon se szándékszom sétálni az utcákon. Szóval mindent elkövetek, hogy feledkezzenek el rólam, mint ahogy Meshedben is elfeledkeztek. Viszont nem fordulhatok valamelyik követséghez vagy konzulátushoz, mert egyetlen európai országnak sincs képviselete a világ e részében. Maguk az oroszok is hasztalanul kísérelték meg az utóbbi években, hogy hivatalos kapcsolatot létesítsenek velük. Kitessékelték őket, és nem is valami kíméletesen. Nos, menthetetlenül csak magamra számíthatok.
De fölösleges volt elmélkedni rajta, hogy mihez foghatok vagy nem foghatok majd Buharában, mivel alig érkeztem oda, öt napra rá már útra kellett sebtiben kelnem, és nem az emír adta ki rá a parancsot, hanem óvatosságból tettem így. Alig ütöttem tanyát a városban, máris az jutott a fülembe, hogy orosz csapatok közelítették meg a várost, és hamarosan támadásba lendülnek. Talán csak rémhír volt, de nem állt módomban ellenőrizni. Csak azt láttam, hogy a lakosság óvintézkedéseket tesz, tartalékot halmoznak fel, elhagyják tömegesen az otthonukat és viszik magukkal javaikat, egész családok. Az emír katonái harci készültségben állnak, ellenőrző körutakat tesznek a rend érdekében, őrzik a városkapukat. Végül két okom is volt rá, hogy ne hosszabbítsam meg az itt-tartózkodást. Az első, hogy keresztény vagyok és az a veszély fenyeget, hogy feljelentenek mint árulót vagy kémet, és nyilván kivégeznek. A második, hogy egy esetleges invázió viharában egyik vagy másik tábor emberei megölhetnek vagy megsebesíthetnek. Legfőbb érdekem, hogy meneküljek innét, amíg lehet, így cselekedtem hát november 23-a reggelén. Az általános zűrzavarban ei-hagytam észrevétlenül a várost egy sereg szánalomra méltó ember közepén, akik semmivel sem festettek jobban nálam, és azt a benyomást keltették, mint akiket a szó szoros értelmében pánik fogott el.
Buharát magam mögött hagyva Balh felé vettem az utamat, de nem annyira érett megfontolásból, semmint azért, mert a körülmények erre kényszerítettek. Azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy csapat ember, aki sem útlevéllel, sem valami személyazonosságát igazoló papírral nem rendelkezik, a legalkalmasabb rá, hogy elrejtőzzek köztük, legalábbis, amíg átkelek az Oxus folyón, melyet az itteniek Amu Darjának hívnak. Kilifben az okoz problémát, hogy a folyón nem lehet átgázolni, híd pedig nincs. Kompokon lehet csak átjutni, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy az embernek fel kell mutatni a papírjait egyik vagy másik parton, beszálláskor vagy kiszálláskor. Szerencsére, amikor én keltem át, annyian tolongtak körülöttem, hogy az ellenőrzéssel megbízott katonák lemondtak a papírok felmutatásáról. Minden akadály nélkül folytattam az utam egy kopár, baljós vidéken, és így jutottam el Balhba, melyet a régi időkben Baktrának hívtak. Ez a név, melyről oly csodálatos álmokat szőttem, mikor görögül tanultam, és tanárom felidézte előttünk az Achajmenidákat vagy épp Nagy Sándor hódításait, ma egy szutykos, émelyítő szagú leprafészket jelöl, ahol rendkívül agresszív patkányokkal viaskodva töltöttem az éjszakát.
Másnap a lehető leggyorsabban szedtem az irhámat. Mennyivel jobb volt a szabad levegőn, mint ezeknek az undorító férgeknek a társaságában tanyázni a legsiralmasabb karavánszeráj visszataszító, bűzös légkörében, amilyennel csak találkoztam mostanáig. Mazar után Tas Kurgan volt a következő állomás, és két mérföldre innét már a Kabul-i emirátusba érkeztem.
Afganisztánban, ahová most eljutottam, tombol az anarchia. Az ország hűbérurai szüntelenül lángba borítják, vérbe fojtják. Mindenkivel megeshet a legrosszabb, annyira nincs biztonság. Itt még rosszabb, mondják nekem, mint a török emirátusokban, amelyeken áthaladtam azelőtt. Nem könnyű elhinni. Mindenesetre tény, hogy nem szabad egyedül járkálni itt, még ha csak egy hitvány kis batyut visz is az ember a hátán. Ha valamennyire biztos akar lenni, hogy célhoz ér, akkor karavánosokkal, és főként fegyveres kísérettel kell megtennie az utat. Ezt tettem én is Tas Kurganba érve. Innen már ijesztő szakadékok közt, csodálatos tájakon visz felfelé az út, amerre gyakran vetődnek el sajnos haramiák, és a sziklák mögül lesik az arramenőket. Ezek is rabszolgának hurcolják el foglyaikat, és zsákmányra vadásznak. Az Ak Rabat hágó után már járhatóbb a nyom, mely csakhamar a lenyűgöző szépségű Bamijan völgybe torkoll. Korábban hallottam már, hogy mennyire vonzó ez a hely, de annyira gyötört az éhség, a szomjúság, a fáradtság, hogy nem tudtam úgy élvezni, mint azt megérdemelte volna. Egyetlen vágyam volt, hogy csillapítsam az éhségem, oltsam a szomjúságom, és álomra hajtsam a fejemet, melyet minden tétovázás nélkül meg is tettem, mihelyt menedékre találtam egy karavánállomáson.
Csak harmadnap indultam tovább, és így maradt időm pihenésre. Márpedig ez igen fontos volt, mert a következő útszakasz ugyancsak próbára tesz majd. Az utak állapota olyan, hogy gyakran még a nyom is elvész. A szorosok olyan keskenyek, hogy gyakran még egy ló is csak nehezen fér át rajtuk. Meg aztán az évszak se kedvező. Decemberben időztem Bamijanban, mikor elvben Buharában kellett volna töltenem a telet. Ehelyett a tél minden viszontagsága várt itt rám, vad hideg, elsüllyedek a hóban, csúszkálok a hókupacokon. Még kabátra se telt, az örmény ruha volt csak rajtam, melyet folytonosan viseltem. Átmenni télen a 3000 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Kohi-baba hegységen jeges, lakatlan helyeken, ahol a szél majdcsaknem letöri az ökrök szarvát, sziklák és omladékok közt, nem egyszerű kaland. De lehetetlen elkerülni, ez hat hónappal kitolná az utazást. Eljutni az Oxus völgyéből a Kabuléba csak úgy lehet, ha be tud ügyesen hatolni az ember egy fantasztikus és inkább félelmetes, mint szép környezetbe, ahová Dante a pokolt képzelhette volna. így érkezik, ha nem fagy meg közben, a 3700 méter magasságban fekvő Hadzsigak hágóig, ahol a szél egy orkán sebességével fúj állandóan, és nappal elvakítja a hó. De evvel még nincs vége. Hadzsigak után a 3300 méter magasban átívelő Önay hágó jön, ahová még az előbbinél is nehezebb feljutni vagy lejönni onnét. Az omladozó lejtők még a legrobosztusabbak erejét is kiveszik. Nagyon az volt az érzésem, hogy nem úszom meg épp bőrrel, mikor megláttam az átjárót teljesen elzáró felgyülemlett havat. A látási viszonyok a nullával voltak egyenlők, és ahogy mondják erre felé, igen nagy a lavinaveszély. Lejjebb, a völgyben, már nem annyira sarkvidéki az éghajlat, de a szegény vándor számára, mint én is, ez sem igen jobb. A szakadó esők megnehezítik az előrejutást, bokáig ér a sár, és félős volt, hogy teljesen besüppedek. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy átmenni a Hindu Kuson valósággal egy lidérces álom. Hogy nem fagytam halálra, és nem törtem össze a csontjaimat, hogy nem öltek meg, az szinte csoda már. Nem kell mondanom, milyen megkönnyebbülést éreztem, mikor negyvenhárom napi járás után, melyet végső erőfeszítéssel tettem, megpillantottam végre Kabult a távolban, 1822. január 6-án, éppen tizenkét napja most.
Kabul sem az a paradicsom, de én mégis annak éreztem az elszenvedett Pokol után. Akármilyen zord is az éghajlata, nekem egész enyhének tűnt, a házai szépnek, a lakosok nyájasnak, habár a valóságban egyáltalán nem ilyenek voltak. Főként ki tudtam ott pihenni a fáradalmakat, feltölteni élelmiszer tartalékomat, megvarrni a szakadtas ruházatomat, mely hamarosan rongyokban lóg már, kifoltozni új bőrrel a cipőmet. Ezért is mentem ki a piacra, ahol nem volt rossz hallani, hogy itt is, ott is megszólítanak az örmény kereskedők, akik öltözetemről először engem is az öveik közé soroltak. Perzsa nyelvtudásom igen nagy segítségemre volt, hogy közelebbi érintkezésbe kerülhessek velük. Elmondtam, ki vagyok, mi szél hozott ilyen messzire. Azt már nem tudom, hogy világossá váltak-e számukra ázsiai utam mélyebb okai, de tüstént kijelentették, hogy segíteni fognak, ha rajtuk áll. Valójában, mint mindig, ha eltöltők némi időt egy bizonyos helyen, legfőbb vágyam, hogy gyorsan továbbmenjek nagy célom felé, vagyis találjak egy Dzselalabadba induló karavánt. Az örmény kereskedők megígérték, hogy mindenfele érdeklődnek, és tegnap már jelezték is, hogy találtak egyet, amely január 19-én indul. Ez most igazán nem jön rosszul, a piacon áruló örmények már előzőleg tudatták velem, hogy két európai tiszt is szolgál Mohamed Azim kán, az afgán fejedelem hadseregében, mely jelenleg Dzselalabad közelében, a Haiber hágón állomásozik. Majd meglátogatom őket ott.
Az elébb köszöntem el ismeretlen jótevőimtől, ezektől az örmény árusoktól, akik kezdetben örménynek hittek, és akikben volt annyi tapintat, hogy nem nehezteltek rám, amiért megtévesztettem őket. Meleg kézszorítással búcsúztak és megígérték, hogy elmennek a kápolnájukba, és imádkoznak, hogy úgy menjen végbe az utam, ahogy szeretném. Összeszedtek egy csomó pisztáciát, mazsolát, cukrot és más nyalánkságot az asztalukról, és barátságuk jeléül megajándékoztak vele. Megindultán gondolok vissza megható kedvességükre, mely feledtette velem a mostanáig átélt szörnyű félelmeket.
Dakka, 1822. január 27.
Mindenesetre az utazás baj nélkül ment végbe. Nem találkoztunk útonállókkal, és békésen teltek az éjszakák. Hozzá kell azonban fűznöm, hogy igen hidegek, és hogy meleg öltözet, meleg takaró nélkül sokat kellett szenvednem. Aztán találtam egy megoldást, odafeküdtem egy nagy teve mellé. A testéből áradó meleg megóvott a fagytól, de ahogy mozdult egyet, és főként mikor korgott a gyomra, mindig fölébredtem, úgyhogy reggel kissé kimerültnek éreztem magam. Januárban szabadban hálni Afganisztánban nem a legkellemesebb, de én már szigorúbb teleket is megértem, sőt sokkal szigorúbbakat, nevezetesen amikor átmentem a Hindu Kuson. Szerencsémre hozzáedződtem a megpróbáltatásokhoz és nélkülözésekhez az elmúlt évek során, most már könnyebben viselem el őket.
Dzselalabadot elhagyva a Haiber hágó felé vettük utunkat, de nem sokkal előtte én leváltam a karavántól Dakka községnél, mert azt hallottam, hogy ott táboroznak Mohamed Azim kán katonái.
Amikor jelentkeztem az előőrsöknél, még nem nagyon voltam biztos, hogy megtalálom a két európai tisztet, akikről a kabuli örmények beszéltek nekem. Mivel a pastu nyelvet nem ismerem, perzsául kezdtem el beszélni, és örömmel tapasztaltam, hogy ezek az egyszerű katonák is éppúgy megértenek, mintahogy a karaván tagjaival is ezen a nyelven boldogultam. Egy állig felfegyverzett, és valami bénító hatást keltő, teljes harci felszerelésben díszelgő afgán tiszt elé vezettek, aki megerősített benne, hogy a két európai, akiket keresek, csakugyan a táborban vannak. Mivel külsőm nem volt valami túl katonás, vagy túlságosan bizalomgerjesztő, gyanakvó szemmel mért végig, és vagy száz kérdést tett fel, míg belement végre, hogy odavezessen a két rangos személyiséghez, a fejedelem személyes vendégeihez. A hatalmas táborban, ahol most látszott, hogy újabb hadjáratra készülnek, egy jó félórába telt, míg sikerült eljutnom a sátrukhoz. Mil nem tudtam, milyen nemzetiségűek, perzsa nyelven kezdtem beszélni, mire ők is ezen a nyelven válaszoltak, melyet úgy találtam, igen jól ismernek. Olyan szutykos, torzonborz és szánalmas volt a kinézésem, hogy egy pillanatig ezek is megrökönyödve néztek rám. Nagyon az látszott, hogy kezdetben azt hitték, valami vakmerő koldussal van dolguk. De nem késlekedtem tudtukra adni, hogy mi hozott ide, mire egyszeribe megnyugodtak, és a rövidke habozás után udvarias fogadtatásban részesítettek.
Egyikük, a magasabbik, egy francia volt, Allardnak hívják és Provanszból származik. A másik az olasz, de ő is franciának mondja magát, és nem puszta kedvtelésből, hanem mert, ahogy értésemre adja gyors bőbeszedűséggel, pályája során végig a napóleoni hadseregben szolgált. Őt Venturá-nak hívják, és Emiliában, a Po síkságon született. Tüstént világossá vált előttem, hogy ez két elválaszthatatlan barát. Részletesen elmondták, hogy milyen körülmények közt kerültek el ebbe az afgán faluba. Napóleon bukása és a Bourbonok visszatérése után fele zsolddal, szolgálaton kívüli állományban maradtak csaknem négy esztendeig, nemigen tudván mihez kezdeni. 1819-ben Egyiptomba utaztak, mert azt hallották, hogy Mehmet Ali, az alkirály, francia tiszteket kíván toborozni, hogy újjászervezze hadseregét. De amire Kairóba érkeztek, már betelt a létszám. Folytatták hát útjukat Perzsia felé, ahol mundért húzhattak magukra, és tüstént ezredesnek nevezték ki őket, akik eddig csak kapitányok voltak. Allardot Tabrizbe vezényelték a trónörökös mellé, ahol egy másik katonai tanácsadóval ismerkedett össze, a brit George Willock-kal, teheráni barátommal és jótevőmmel, aki fivérénél, Henrynél élt ott. Venturát perzsa Kurdisztán kormányzó-fejedelmének a vezérkarába osztották be, amely Kermanshahban állomásozott. Ezt hallva óhatatlanul is az jutott az eszembe, hogy milyen kicsi néha ez a világ. Az egyik tiszt, akivel átutazóban találkoztam Kermanshahban, az most itt terem a szemem előtt. A másik meg George Willock-kal szolgált együtt.
Elmondtam neki, hogy örményektől tudtam meg a piacon róluk, hogy Kabulon mentek át, méghozzá sebtiben, ahogy mesélték, mert minden haladék nélkül kellett elhagyniuk Perzsiát, miután az indiai angolok és Fateh Ali megegyeztek, hogy ez a legrövidebb időn belül szélnek ereszti az „európai kontinensről" idejött minden tisztjét és tanácsadóját. Mikor ezt a tudomásukra hozták, Allard nyomban felkereste Kermanshahban Venturát valami ürüggyel, és amilyen gyorsan csak tudtak, iszkoltak is már álruhában, Kelet felé. Nagy sietve megérkeztek Afganisztánba, ahová busásan megfizetett cinkosaik kerülő utakon hozták utánuk csomagjaikat egész Kabulig. Ott az uralkodó család egyik fejedelmi tagja fogadta őket, és szállást adott nekik, hogy minden nehézség nélkül eljussanak testvéréhez, Mohamed Azim Kánhoz, Kasmir afgán kormányzójához. Persze az ő szándékukban nem az állt, amint hittem, hogy az afgán fejedelmek szolgálatába lépjenek, hanem hogy Észak-Indiában, a lahori maharadzsánál találjanak megfelelő állást. Azt hallották ugyanis, hogy ez a szikh vallást gyakorló indiai fejedelem a napóleoni iskolában formálódott tiszteket toboroz, hogy ezekkel erősítse meg hatalmát a Kelet-indiai Angol Társasággal szemben.
Ez a terv igen jól jött nekem, mert én sem óhajtottam Afganisztánban maradni. Megkérdeztem hát tőlük, hogy nem mehetnék-e velük, legalábbis, amíg egy irányban visz az utunk, mivel ők szerencséjükre igen erős védelmet élveztek. Szánalmas külsőm láttán nyilván megszántak, és beleegyeztek mindketten, sőt biztosítottak róla, hogy örömmel megosztják velem a rendelkezésükre álló nem csekély erőforrásokat és vacsoraidő lévén először is meghívtak az asztalukhoz. Más alkalmakkor alighanem visszautasítottam volna és meghúzódok valamelyik visszataszítóan szutykos karavánszerájban, hogy elfogyasszam kiporciózott ennivalómat, amire épphogy futotta. De ezt most nem tehettem, és különben is éreztem, hogy nem puszta formaságból hívtak meg, hanem őszinte érzések vezetik őket. Aztán ha egyszer igazából jóllakhatok, ostobaság lenne nem engedni a csábításnak. Mindenesetre most ennek a két franciának a társaságában lakom majd több napon, sőt több héten át. Jobb ha nem mutatom ki előttük, hogy milyen zárkózott természet vagyok, hogy kerülöm a társaságot. De végül is nem ők kerestek meg engem, én mentem hozzájuk, és vívtam ki, hogy fogadjanak a kegyeikbe.
Ez az ebéd, melyet Mohamed Azim Kán sátrában költöttünk el, és melyet az urasági inasoknál nem sokkal kevésbé szertartásos tiszti szolgák tettek elénk cizellált ezüst tálakon, felejthetetlen emléket hagyott bennem. Teherán óta takarékosságból soha nem csillapítottam az éhem. Egy pillanatra se tudtam elfeledkezni erről, és olyan kínzó érzést okozott, hogy gyötrő látomásaim voltak. De el voltam szánva, hogy ellenállok a csábításnak, és nem emésztem fel gyorsabban amúgy is kevéske vagyonomat. Könyörtelenül beosztottam magamnak, mennyit ehetek, hisz tudtam, hogy soká nem számíthatok még erdélyi barátaim pénzküldeményére, ha ugyan eljut hozzám valaha is egyszer. A felszolgált étkek finomsága, a száma, a változatossága egészen elképesztetett engem, aki nem találok túlzott élvezetet bennük, és még kevésbé vagyok ínyenc. Azzal az érzéssel álltam fel az asztaltól, hogy most nyolc napra belaktam, hogy kicsit be is csíptem a nagy eszem-iszomban, noha egy csekélyke részét se fogyasztottam el annak, amit elém raktak. Este, a külön nekem felállított sátorban két szolgálóm is volt, akik lekicsinylő pillantást vetettek szegényes, szakadtas öltözetemre, letaposott sarkú cipőmre, foszlányokban lógó alsóneműmre, behorpadt táskámra, kizsírosodott, fénylő kalapomra. Nyilván kérdezhették magukat, vajon milyen rejtélyes okok vitték rá a két francia uraságot, hogy szállást adjanak egy ilyen koldusfajzatnak. Bosszankodtak is rajta, hogy efféle gazdájuk akadt, s még csak egy szavuk se volt hozzám, dolguk végeztével meg oly gyorsan visszahúzódtak, amennyire csak tudtak.
Elképzelem, hogy szerény személyem ma este a két szolgáló beszélgetésének tárgyát képezte sokáig.
Január 27-et ír a naptár, útra készülődünk. Ventura és Allard egy szárnysegédet küldött hozzám azzal az üzenettel, hogy készüljek fel, mert holnapután, kora délután elindulunk. Egy-kettőre összecsomagoltam, ahogy ez már szokásom volt. Tegnap egész álló nap azon igyekeztem, hogy rendbe hozzam a külsőm. Lekeféltem, kitisztítottam, megfoldoztam a ruházatomat. Végighúztam néhányszor a fésűt a hajamban, megnyírtam a szakállam és a bajuszom, hogy evvel is kifejezzem vendéglátóim iránti tiszteletemet. Ha próbálkozásaimat nem is kísérte teljes siker, azért most mégsem keltek olyan ijedelmet a szembejövőkben.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése