 |
| Hotel Riviera, ahol a szerző megszállt |
Becsukták őket?
A kétszázötven játékkaszinóból a múlt év végére már csak huszonnégy maradt; a mulatók azonban megszakítatlanul üzemelnek. Ahogy jelképei voltak a régi életformának, áthangolódva jelképeivé váltak a mostaninak is. Olyannyira, hogy még a legválságosabb órákban sem zárták be ajtaikat. A hatvanegyes partraszállás idején Zapata zöld mocsaraiban derékig süllyedtek a milicisták, s fejük fölött ott sivítottak az ellenséges vadászgépek, a mulatók estéről estére mégis kinyitottak.
És itt volt a mostani ostromzár is: a fenyegetettség s a komor idegfeszültség hónapja. Hiába volt kopár a nézőtér, hiába látszottak lövészárkoknak a fekete széksorok, a könnyű múzsa nem adta meg magát. Az énekesek ugyanúgy megjelentek a színpadon, mint máskor. A táncosnők ugyanúgy behozták estéről estére derekuk körül a lángot, mint Toulouse-Lautrec táncosnője a kígyót.
Nem volt szabad szállást készíteni a kétségbeesésnek.
A mulatók Kubában „üzemek” voltak, s azok maradtak továbbra is. Nem „állhattak” le, mert leállásuk fejvesztettséget jelenthetett volna. Nem állhattak le, mint ahogy nem állhat le ilyenkor egy-egy országban a közlekedés, az ércbányászat vagy a sütőipar.
A forradalom után az idegenforgalom megszűnése komoly fejtörést okozott: vajon mit csináljanak a rengeteg mulatóval, szállodával, mikor fönntartani csak ráfizetéssel lehet őket. Lerombolni nem rombolhatják le egyiket sem, átalakítani is csak a szállodákat lehetne diákszállónak vagy más efféle középületnek. Mit kezdjenek azonban egyik-másik lokállal, mely oszlopaival, lépcsőzetes és zegzugos beugróival eleve az éjszakai élet igényeihez, alkalmazkodott?
Ez volt a gond egyik fele, a másik meg az, hogy a kubaiak többségének ezek a lokálok, játékkaszinók voltak a bevehetetlennek látszó ábránd-fellegvárai. Ezekért irigyelték a gazdagokat és az idegeneket. Ezek voltak az ottani kastélyok, paloták. Megtehette-e volna a Castro-kormány, hogy bezárja ajtaikat? Nem tehette meg! Vállalni kellett még a ráfizetést is, hogy sokak ábrándját kielégítse. A sokáig szomjazónak különben sem lehet erkölcsi leckéket adni, ha odaért a forrásokhoz. Castróék nem is adtak. Sőt, külön mozgalmat indítottak, hogy a visszafojtott vágy minél szabadabban szétömölhessen. Ismerd meg hazádat – ez volt a jelszó. Nem nehéz ebben a hazafias mozgalomban a szomjoltáson kívül a leggyakorlatiasabb elvet is fölfedezni: hadd utazzék csak minél több kubai az országban, hadd lássa és hadd ismerje, amit nem láthatott és nem ismerhetett eddig, de egyúttal népesítse is be az üresen ásító szállodákat, melyek idő múltával ismét az idegenforgalom fészkei
(...)
A régi közmondás, hogy a népnek kenyér kell és cirkusz, sajnos még ma is igaz. Sértő és elmarasztaló. De kizárólag azokra nézve sértő, akik a népnek eddig kenyér helyett mindig cirkuszt adtak. Vagy magára a népre nézve is az?
Szállodánkban, a Hotel Riviérában, meggyőződhettem arról, hogy mit is jelent ez a cirkuszigény. Az egykor híres játékbarlang helyén manapság követségi fogadásokat, értekezleteket vagy dzsesszdélutánokat rendeznek. Sikerült bejutnom egy ilyen délutánra. Persze, csak közbenjárással, mert a belépődíj két peso volt, ami nem is olyan kis összeg, hisz tizenkét pesóért már valódi krokodilbőr táskát is vehet az ember. Az egyik liftes fiú fogott karon és bevezetett.
A terem zsúfolásig tömve volt. Ablakot nem láttam rajta sehol, se a falakon, se a tetőn. Micsoda építészeti atavizmus! A barlangi hatást, ha kiagyaltan is, nemcsak a bejárat előtti égetett agyagfal inkamotívumai fokozták, de bent a mennyezetre karcolt primitív, ősi ábrák is: nap, hold, víz, csillagok, félkörösen ábrázolt égalj s másféle mitológikus jelek, melyek számomra valami égi matematikát idéztek.
Nemrég ezek alatt az ősi ábrák alatt a játék istenei kergetőztek, a szerencse vidám szörnyetegei, füstöt és felelőtlenséget okádva. Helyükben most a köznép szorong itt, illyési szóhasználattal élve, az aljnép, füstben és csodavárásban fulladozva. Nincs szabad hely talpalatnyi sem. Nemcsak férfiak s nők jöttek el szórakozni: a szülők magukkal hozták gyermekeiket; némelyek még a karonülőket is.
A jelenlevők közt meglepően sok a néger. Elvétve látni azonban közöttük kettőt-hármat, aki a terembe lépve levenné kalapját. Fönt hagyja, de mintha bent is sütne a nap, előretolja a szemére. Fejük búbja így mulatságosan kidudorodik fekete kalapjuk alól. Ők, a négerek volnának Kuba „parasztjai”?
Másfél órája vagyok már bent a teremben. Azóta szakadatlanul szól a dzsessz: két szakszofon, három dob, egy rumbatök, három trombita önti a zenét. Tánc? Arra itt nincs hely, de azt hiszem, nem is azért jöttek ide. Egyenes derékkal ülve vagy merev testtartással állva hallgatják a zeneszámokat.
Van ebben a zenehallgatásban valami templomi megilletődés. Nem tudom, attól-e, hogy a jelenlevők ugyanúgy isszák a zenét, mint egykor odahaza vasárnap délelőttökön parasztjaink isten igéjét; vagy attól-e, hogy még mindig meghatódnak az előkelő hely varázsától.
Ez volna hát a cirkusz?
Semmi esetre sem! A szegények meghatódása mindig tiszteletet érdemlő nyitány: az öntudatra ébredés előzménye.
Hát akkor mi?
Az, hogy az idesereglett köznépnek most ugyanaz a zene kell, ami azoknak kellett, akik néhány évvel ezelőtt még a játékbarlangot látogatták; az kell, aminek alig van már köze az eredeti dzsesszhez: a szórakozásban is ihletettséget kereső zenéhez. Mert hogy, az előkelő helyet megkívánták, az természetes. Ilyenről ők csak álmodozhattak. De a zene – az más! Zenéjük nekik is volt, mégpedig nem is akármilyen. A néger spirituáléktól a fadobok fojtott tamtamján át hosszú, de egyenes út vezetett a huszadik században megszülető, korszerű dzsesszig. Ezt az utat ők szinte észrevétlenül megtehették volna, hisz ismerték kanyarjait, izgalmát, végtelenségét; ismerték az ösztönök, az ütem, a rögtönzésre csábító vágy hajszáját. A konga- és a csacsacsaszerű népi ütemek gyakran határátlépő nélkül is átvándorolhattak a dzsessz világába. Gershwinek és Armstrongok zenei nyelvét nemigen kellett volna lefordítani a kubai négerek számára. De itt jön a cirkusz! A kubai négerek nem az Armstrongok zenéjét szívhatják magukba, hanem azt, amit az amerikaiak már saját magukhoz idomítottak, amit életformájuk zajos és látványos elemeivel vegyítettek.
A klasszikus dzsessz a század nagy vívmánya: nyers, vad, őszinte, érzékletes és érzelgősség nélküli. Egyaránt képes kifejezni a nagyvárosi ember örömvágtáját és szorongását: a magasvasutak sárkányzajából kihasadó fejek űzöttségét és a saját démonaikkal viaskodó szegények zaklatottságát. Léleklazító hatása általánosabb, mint a közös anyanyelvet megteremtő középkori vallásos énekeké. Olyan szelepeket nyit ki az emberben, melyeken át sivítva szökhet ki, ami lerakódva a lélekben, mélyítené csak a poklot.
(...)
Másfél órája hallgatom ezt a dzsesszt, de valahogy épp ez a szelepnyitó és fölszabadító hatás hiányzik belőle, pedig a zenekar förgetegesen dolgozik, csupa lucsok már. Az az érzésem, hogy fémtűk röpködnek körülöttem, sivító ezüst-víz-sugarak, trombita-torokból kicsapó lángok, s nem közönyömet vagy magányomat rombolják szét, hanem a dobhártyámat. Él, viharzik tőlük a pillanat. Nem marad kitöltetlenül egyetlen mákszemnyi ürege sem az időnek. El kell ismernem, hogy a dobogón a ritmus-képzelet fölülmúlhatatlan légtornászait látom: az érzékeny lárma szédületes artistáit. De hát hol a megrendítő és fölszabadító zene? Hol a fájdalomé, az érzékiségé? Hol a menekülésé és a hazatalálásé? (...)
1963
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése