CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (3)

Előkészületek egy merényletre

Egy népszerű film:
A Maharadzsa lánya

Azt jósolták, az egyhangú motorzaj fárasztó. Engem, ahelyett hogy elcsöndesítene, inkább fölzaklat. Beszivárog agysejtjeim közé és megrészegít. Ötletet ötletre halmoz, egymásra dobál gondolatot és emlékképet. Arra eszmélek, hogy teljesen elfeledkeztem útitársaimról. Még a zöld ruhás néger nőről is, pedig itt ül egész a közelemben. A napvilágon sötétes, fahéjszínű arca a mennyezetlámpák szűrt fényében most feketén izzik. Ránézek, elkapja pillantásomat és elmosolyodik. Ahogy nézni, mosolyogni is másként mosolyog, mint az európai nők. Vastag hullámú szája lassan és érzékien nyílik szét. De van ebben a szétnyílásban valami ünnepélyesség is. Olyasféle, mint mikor lehull a lepel egy szoborról, vagy sűrű falombok mögül hirtelen fehér vízesés tárul elénk. Mosolya a fogaitól válik vakítóvá. Megérzem azonban, hogy a mosoly nem nekem, a férfinak szól, hanem az útitársnak. Magamban meg is köszönöm neki ezt az ösztönös őszinteséget. Ahelyett hogy tovább őrizte volna varázsát, ezzel a mosollyal kilépett belőle. Cinkosom lett, s így kedvesebb és egyszerűbb.
Én meg szabadabb lettem tőle.
Lehet, hogy különösen hangzik, de szép nők közelében ugyanúgy föllelkesülök, mint értelmes emberek társaságában. Szívesebben vitatkozom, választékosabban fogalmazok. A szépség, akár az emberé, akár egy műalkotásé, nem merev állapot. Mozgalmas és változó adottság, épp ezért folyton igazodni kell hozzá, alakítani kell körülötte a valóságot, boldoggá vagy boldogtalanná tenni, végzetessé vagy játékossá, egyszóval teljesebbé.
Ha tudnék spanyolul, most oda kéne menni ehhez a nőhöz, és így szólni hozzá:
– A mosolyával fölhatalmazott, hogy idejöjjek. Titokban ezt már megköszöntem, hadd köszönjem most meg hangosan is. Örülök, hogy együtt utazhatunk egészen Kubáig. Kint már sötét van, nem látni mást, csak itt-ott egy csillagot. Ne is nézzen ki. Figyeljen inkább rám. Szeret játszani? Akkor készítsünk elő közösen egy kalandot. Forduljon csak hátra, ott ül az a hanyag tartású, de rendkívül előkelő férfi a nőjével. Látja? Merényletet akarok ellenük elkövetni. A férfit, még lent a fölszállás előtt, elneveztem maharadzsának. Tévedtem volna? Ha igen, akkor se nagyot. Úgy tudom, Indiából jönnek, s nézzen csak rájuk, még a gombjaik is elárulják, hogy gazdagok. Bocsásson meg, de a nő majdnem olyan szép, mint maga, és majdnem olyan különleges is. Még Prágában kiszúrtam őket; ott várakoztak a kijáratnál – persze finoman elkülönülve.
A maharadzsa méltóságteljesen tette a szépet, irigyelnivaló előkelőséggel. A nőn, bizonyára maga is megnézte, rendkívül drága bunda volt, de különös módon mégsem a bundájából áradó gazdagságmítosz tette föltűnővé; valami más. Azt hiszem, a kucsmája! Valamilyen hosszú szőrű, nemes vad szőrméjéből készítették, de úgy, hogy a széléről körös-körül titokzatos elképzelés szerint csüngött lefelé a ragadozó szőre. A nő arcát félig eltakarta. Kihúzott vonalú szeme úgy villant mögüle elő, mintha sűrű sás közül nézne ki vagy egy őserdei kunyhó alól, melynek pereméről nyíratlanul lógna le valamilyen gyékény, háncs vagy hegyes levelű káka. A fátyol csökevénye lett volna körben az a furcsaság? A keletiesség szemérmes maradványa, a legújabb divat szerint átalakítva? Szó sincs róla! Dzsungeli divat volt: ragadozó ösztönt fejezett ki, nőstényi készenlétet. Gondolom, magának is ez a véleménye... De elnézést kérek, hogy eddig fecsegtem. Figyeljen jól, elárulom a merénylettervet. Az első repülőtéren nyomába szegődünk a maharadzsának, és megszólítjuk: „Uram, szabad egy percre? Önök, ugye, Kubába mennek, s nyilván nászútra? Ez eddig szép! Meg tudnák mondani, mért éppen oda? Tenger, nyár és pálmafa maguk felé is akad. Vagy ahhoz, hogy jól érezzék magukat, pénzt kell költeniük, mert a magukfajta embernek arról van csak emléke, amit jól megfizetett valaha? Állítólag, akiknek kevés képzelőerejük van, sok mindent pótolhatnak pénzzel. Nem mendemonda ez? Önök is a kevés képzeletűek kasztjába tartoznak? Képzelje, apám leghosszabb útja, amit életében önszántából megtett, az volt, mikor a háború után eljött értem Pápára, a gimnáziumba, hogy, karácsonyra hazavigyen. Vonatra nem volt pénze, így hát gyalog tette meg a százötven kilométert. Két napig tartó hóviharon vágta át magát a Bakonyban. A másik nagyobb útja pedig az volt – ugyancsak a háború után –, mikor befogta magát egy kétkerekű kordéba, és százhúsz kilométerről hazahúzta azt a két malacot, amiért néhány hétig dolgozott egy parasztnál. Rítt a két malac mögötte, míg hazatért világjáró körútjáról... Vagy maguk azért mennek Kubába, mert Kuba divatba jött, s az izgalmak tőzsdéjén újra magasra futott az árfolyama? Értem én azokat, akik regényességre áhítoznak manapság, és érdekességek után szaladgálnak. De bármennyire értem, el is ítélem őket, mert az ilyenek többnyire nem azért futkosnak, hogy valami reményre vagy föladatra bukkanjanak, hanem azért, mert bátortalanok, és félnek ítélkezni magukon, másokon egyaránt. Uram, ha ön azért utazik Kubába, mert azt reméli, hogy ott jobban tud majd bujálkodni – téved! A vérrel és halállal összekevert föld sok mindenre serkentheti az embert. Még tán szeretkezésre is. Persze nem mindenkit. Ha ezért áldozott az útra néhány ezer dollárt, mondjon le erről a reményről. Nem vagyok próféta, de figyelje meg, hogy félelem és lelkifurdalás fekszik le majd maga mellé az ágyba. Nem a pisztolyt hordó milicista nőktől, férfiaktól fog megijedni, hanem azoktól a pisztoly nélküli szegényektől, akiket otthon hagyott. Ha szórakozni akar, máshova kellett volna mennie. Vannak országok, ahol a gazdagság önfeledtté tehetné, mert elszigetelné a külvilágtól. Az autók vagy a repülők gyorsasága fölmentené, mint eddig bármikor, a megfontolt és módszeres önelemzéstől; nem hagyna rá időt. De olyan országban, ahol a szegények szegényen is kezdik otthon érezni magukat, nem lehet elszigetelődni. Ha azonban nem kíváncsiságból választotta Kubát, hanem rokonszenvből, akkor sem lesz romantikus az utazása... Uram, csodálkozik a merényleten? Ne csodálkozzék! Szerencsés utat!”

(Folytatjuk)