CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (6)

Mulatók, bárok... dzsessz

Hotel Riviera,
ahol a szerző megszállt

Mi lett a messze földön híres bárokkal, mulatókkal?
Becsukták őket?
A kétszázötven játékkaszinóból a múlt év végére már csak huszonnégy maradt; a mulatók azonban megszakítatlanul üzemelnek. Ahogy jelképei voltak a régi életformának, áthangolódva jelképeivé váltak a mostaninak is. Olyannyira, hogy még a legválságosabb órákban sem zárták be ajtaikat. A hatvanegyes partraszállás idején Zapata zöld mocsaraiban derékig süllyedtek a milicisták, s fejük fölött ott sivítottak az ellenséges vadászgépek, a mulatók estéről estére mégis kinyitottak.
És itt volt a mostani ostromzár is: a fenyegetettség s a komor idegfeszültség hónapja. Hiába volt kopár a nézőtér, hiába látszottak lövészárkoknak a fekete széksorok, a könnyű múzsa nem adta meg magát. Az énekesek ugyanúgy megjelentek a színpadon, mint máskor. A táncosnők ugyanúgy behozták estéről estére derekuk körül a lángot, mint Toulouse-Lautrec táncosnője a kígyót.
Nem volt szabad szállást készíteni a kétségbeesésnek.
A mulatók Kubában „üzemek” voltak, s azok maradtak továbbra is. Nem „állhattak” le, mert leállásuk fejvesztettséget jelenthetett volna. Nem állhattak le, mint ahogy nem állhat le ilyenkor egy-egy országban a közlekedés, az ércbányászat vagy a sütőipar.
A forradalom után az idegenforgalom megszűnése komoly fejtörést okozott: vajon mit csináljanak a rengeteg mulatóval, szállodával, mikor fönntartani csak ráfizetéssel lehet őket. Lerombolni nem rombolhatják le egyiket sem, átalakítani is csak a szállodákat lehetne diákszállónak vagy más efféle középületnek. Mit kezdjenek azonban egyik-másik lokállal, mely oszlopaival, lépcsőzetes és zegzugos beugróival eleve az éjszakai élet igényeihez, alkalmazkodott?
Ez volt a gond egyik fele, a másik meg az, hogy a kubaiak többségének ezek a lokálok, játékkaszinók voltak a bevehetetlennek látszó ábránd-fellegvárai. Ezekért irigyelték a gazdagokat és az idegeneket. Ezek voltak az ottani kastélyok, paloták. Megtehette-e volna a Castro-kormány, hogy bezárja ajtaikat? Nem tehette meg! Vállalni kellett még a ráfizetést is, hogy sokak ábrándját kielégítse. A sokáig szomjazónak különben sem lehet erkölcsi leckéket adni, ha odaért a forrásokhoz. Castróék nem is adtak. Sőt, külön mozgalmat indítottak, hogy a visszafojtott vágy minél szabadabban szétömölhessen. Ismerd meg hazádat – ez volt a jelszó. Nem nehéz ebben a hazafias mozgalomban a szomjoltáson kívül a leggyakorlatiasabb elvet is fölfedezni: hadd utazzék csak minél több kubai az országban, hadd lássa és hadd ismerje, amit nem láthatott és nem ismerhetett eddig, de egyúttal népesítse is be az üresen ásító szállodákat, melyek idő múltával ismét az idegenforgalom fészkei 
(...)
A régi közmondás, hogy a népnek kenyér kell és cirkusz, sajnos még ma is igaz. Sértő és elmarasztaló. De kizárólag azokra nézve sértő, akik a népnek eddig kenyér helyett mindig cirkuszt adtak. Vagy magára a népre nézve is az?
Szállodánkban, a Hotel Riviérában, meggyőződhettem arról, hogy mit is jelent ez a cirkuszigény. Az egykor híres játékbarlang helyén manapság követségi fogadásokat, értekezleteket vagy dzsesszdélutánokat rendeznek. Sikerült bejutnom egy ilyen délutánra. Persze, csak közbenjárással, mert a belépődíj két peso volt, ami nem is olyan kis összeg, hisz tizenkét pesóért már valódi krokodilbőr táskát is vehet az ember. Az egyik liftes fiú fogott karon és bevezetett.
A terem zsúfolásig tömve volt. Ablakot nem láttam rajta sehol, se a falakon, se a tetőn. Micsoda építészeti atavizmus! A barlangi hatást, ha kiagyaltan is, nemcsak a bejárat előtti égetett agyagfal inkamotívumai fokozták, de bent a mennyezetre karcolt primitív, ősi ábrák is: nap, hold, víz, csillagok, félkörösen ábrázolt égalj s másféle mitológikus jelek, melyek számomra valami égi matematikát idéztek.
Nemrég ezek alatt az ősi ábrák alatt a játék istenei kergetőztek, a szerencse vidám szörnyetegei, füstöt és felelőtlenséget okádva. Helyükben most a köznép szorong itt, illyési szóhasználattal élve, az aljnép, füstben és csodavárásban fulladozva. Nincs szabad hely talpalatnyi sem. Nemcsak férfiak s nők jöttek el szórakozni: a szülők magukkal hozták gyermekeiket; némelyek még a karonülőket is.
A jelenlevők közt meglepően sok a néger. Elvétve látni azonban közöttük kettőt-hármat, aki a terembe lépve levenné kalapját. Fönt hagyja, de mintha bent is sütne a nap, előretolja a szemére. Fejük búbja így mulatságosan kidudorodik fekete kalapjuk alól. Ők, a négerek volnának Kuba „parasztjai”?
Másfél órája vagyok már bent a teremben. Azóta szakadatlanul szól a dzsessz: két szakszofon, három dob, egy rumbatök, három trombita önti a zenét. Tánc? Arra itt nincs hely, de azt hiszem, nem is azért jöttek ide. Egyenes derékkal ülve vagy merev testtartással állva hallgatják a zeneszámokat.
Van ebben a zenehallgatásban valami templomi megilletődés. Nem tudom, attól-e, hogy a jelenlevők ugyanúgy isszák a zenét, mint egykor odahaza vasárnap délelőttökön parasztjaink isten igéjét; vagy attól-e, hogy még mindig meghatódnak az előkelő hely varázsától.
Ez volna hát a cirkusz?
Semmi esetre sem! A szegények meghatódása mindig tiszteletet érdemlő nyitány: az öntudatra ébredés előzménye.
Hát akkor mi?
Az, hogy az idesereglett köznépnek most ugyanaz a zene kell, ami azoknak kellett, akik néhány évvel ezelőtt még a játékbarlangot látogatták; az kell, aminek alig van már köze az eredeti dzsesszhez: a szórakozásban is ihletettséget kereső zenéhez. Mert hogy, az előkelő helyet megkívánták, az természetes. Ilyenről ők csak álmodozhattak. De a zene – az más! Zenéjük nekik is volt, mégpedig nem is akármilyen. A néger spirituáléktól a fadobok fojtott tamtamján át hosszú, de egyenes út vezetett a huszadik században megszülető, korszerű dzsesszig. Ezt az utat ők szinte észrevétlenül megtehették volna, hisz ismerték kanyarjait, izgalmát, végtelenségét; ismerték az ösztönök, az ütem, a rögtönzésre csábító vágy hajszáját. A konga- és a csacsacsaszerű népi ütemek gyakran határátlépő nélkül is átvándorolhattak a dzsessz világába. Gershwinek és Armstrongok zenei nyelvét nemigen kellett volna lefordítani a kubai négerek számára. De itt jön a cirkusz! A kubai négerek nem az Armstrongok zenéjét szívhatják magukba, hanem azt, amit az amerikaiak már saját magukhoz idomítottak, amit életformájuk zajos és látványos elemeivel vegyítettek.
A klasszikus dzsessz a század nagy vívmánya: nyers, vad, őszinte, érzékletes és érzelgősség nélküli. Egyaránt képes kifejezni a nagyvárosi ember örömvágtáját és szorongását: a magasvasutak sárkányzajából kihasadó fejek űzöttségét és a saját démonaikkal viaskodó szegények zaklatottságát. Léleklazító hatása általánosabb, mint a közös anyanyelvet megteremtő középkori vallásos énekeké. Olyan szelepeket nyit ki az emberben, melyeken át sivítva szökhet ki, ami lerakódva a lélekben, mélyítené csak a poklot.
(...)
Másfél órája hallgatom ezt a dzsesszt, de valahogy épp ez a szelepnyitó és fölszabadító hatás hiányzik belőle, pedig a zenekar förgetegesen dolgozik, csupa lucsok már. Az az érzésem, hogy fémtűk röpködnek körülöttem, sivító ezüst-víz-sugarak, trombita-torokból kicsapó lángok, s nem közönyömet vagy magányomat rombolják szét, hanem a dobhártyámat. Él, viharzik tőlük a pillanat. Nem marad kitöltetlenül egyetlen mákszemnyi ürege sem az időnek. El kell ismernem, hogy a dobogón a ritmus-képzelet fölülmúlhatatlan légtornászait látom: az érzékeny lárma szédületes artistáit. De hát hol a megrendítő és fölszabadító zene? Hol a fájdalomé, az érzékiségé? Hol a menekülésé és a hazatalálásé? (...)

1963

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (5)

Látogatás egy dohánygyárban

Kubai munkások a dohányföldön egy raktár előtt
(20. sz. elején)

A kubai dohányiparnak mítosza volt. A Havanna-szivar már az én gyermekagyamba is fogalom gyanánt rögződött, pedig még azt se tudtam, hogy Kuba rajta van-e a térképen.
Churchillről, a nagy szivarkéjencről, a szivarpusztítás Nérójáról, mindig az ismeretlen Havannára gondoltam. Azt képzeltem, hogy az egy távoli ország, melynek a földje nem föld, hanem egymásra préselt dohánylevél, és lakosai nem csinálnak mást, csak reggeltől estig fejtik le egymásról a levélrétegeket, megsodorják szivarnak, és fölajánlják az olyan nagyon kövér és nagyon híres embereknek, mint amilyen Churchill. Hogyan is sejthettem volna még akkor, hogy micsoda történelem kavarog a miniszterelnök úr kövér füstfelhői mögött. Sőt, azt is csak Kubában tudtam meg, hogy mi minden tapad egyetlen szivarhoz is. Mennyi mellékes körülmény! Ki gondolta volna, hogy a bűvész ujjakkal megsodort szivar nem kerül rögtön a churchillek, rockefellerek szájába, mert előbb még külön tengeri kirándulásra indul, hogy a hetekig tartó „séta” közben minél fölülmúlhatatlanabb aromája legyen. Érlelje meg az óceáni levegő, illata vegyüljön össze a napsütötte víz illatával.
Micsoda szakadékokkal van tele a múlt! Olyanokkal is, melyeket a többi közt már nem is volt érdemes föltárni. Gyermekkoromban még jó néhány falusi öreg kummogva kapta be a mocskos bagót, e sátáni ganyét, mert a legolcsóbb pipadohányra se tellett mindig neki. Hülyén és átszellemülten rágták, miközben az óceánon ott ringott egy-egy kereskedelmi hajó, megpakolva szivarrakománnyal, hogy „jobb emberek” szája íze minél mennyeibb legyen.
E rendkívüli szivarsétáltatás is bizonyítja, hogy a kubai dohányipar megérte a tőkebefektetést. Olyannyira megérte, hogy még a dohánygyári munkások is jobban kerestek, mint más iparág munkásai. Rögtön hozzáteszem, hogy nemcsak a tulajdonosok jóvoltából. A dohánygyári munkások szakszervezete erősebb volt, mint jó néhány szakmáé, s így több kedvezményt, nagyobb bért tudtak maguknak kicsikarni.
A gyár, ahova látogatóba mentünk, illusztrációja volt annak, amit előzőleg a dohányiparról hallottam. Korszerű berendezés, megfelelő munkakörülmények, egészséges alkalmazottak. Elnyűtt, dohánylevél-arcú nőt vagy férfit egyet se láttam. A munkafolyamatok finomabb részét gépek végzik, a csomagolást sebesen villámló ujjak. Egyedül az tűnt csak föl, hogy az alkalmazottak közt négert keveset látni. Nyilván a gyár törzsgárdája már a forradalom előtt kialakult, még azokban az időkben, mikor a jobb kereseti lehetőséget a tulajdonosok nem a feketék számára igyekeztek biztosítani.

Egy havannai dohánygyár homlokzata

Az államosítás után lényeges változások nem történtek. Változatlanul megmaradtak azok az előnyök, melyeket a munkások még a forradalom előtt kiharcoltak maguknak. Keresetük tehát ma is jóval magasabb, mint például az egyik kozmetikai üzem munkásaié. Az efféle aránytalanság megszüntetése egyébként is komoly gondot okoz országszerte. A gyáron belül úgy próbáltak ezen enyhíteni, hogy a új munkások bérét nem a régiekéhez szabták, hanem az átlagosan kialakítható „eszményi” bérekhez. Persze, ez nem volt még megoldás, inkább csak útkeresés volt. A forradalom néha ilyen körülményeskedessél jár. (...)

A gyárban eltöltött másfél órában, ahelyett hogy szokásomhoz híven adatokra vadásztam volna, sokkal inkább a közhangulat iránt érdeklődtem. Az izgatott, van-e elég önismeretük s bátorságuk szembenézni életük ellentmondásaival.
Kellemes csalódás ért!
Nyoma sem volt olyasféle képmutatásnak, melyet eddigi gyakorlatomban én a gyárlátogatások műfajában tapasztaltam. A politikai édesszájúság Kubában még nem divat, és remélem, hogy nem is lesz. Az üzem vezetője, a munkásból lett igazgató, a mellette dolgozó műszaki ember, a csomagoló asszony úgy vallott saját életéről, mintha tudná: szépíteni csak azon kell, ami természetellenes.
Kereset? Azzal nincs baj! A ruhával, az élelemmel már igen. Kevés van mindenből. Ez rossz. Rosszabb, mint a forradalom előtt. A dohánygyáriak jó része azonban azt is tudja, hogy Kubában százezrével vannak olyanok, kiknek régen még a negyede se jutott annak, amit most jegyre megkaphatnak. Az országban hatszáz-nyolcszázezer idénymunkás volt, nádvágó és kávészedő. Ha róluk elfeledkeznénk, fojtott hangon bár, de megkérdezhetnénk, érdemes volt-e ilyen szívósággal rézbe metszeni a forradalom utáni időket, mikor gyöngébb ellenállású anyagba is belemetszhették volna? Érdemes volt-e tántoríthatatlannak lenni, mikor az Amerikával való szakítás után, eléggé tántorgóvá vált a gazdasági élet. De kérdezhetünk-e ilyet? A forradalom, mely az ember naggyá növésének jegyében fogantatott, elfeledkezhet-e a szegények százezreiről? Nem az ő mércéjükhöz kell-e épp mérni a történelmet? (...)

Dohánygyári életkép Kubából a 20. század elejéről

A dohánygyári beszélgetéseinkből kiderült, hogy négy esztendő után lassan-lassan befejeződik a kristályosodási folyamat. Közléseik merész kanyarjait követve, legszívesebben a százalékos megoszlás arányszámait jegyzem ide:
Az üzem harminc százaléka milicista. Azt hiszem, fölösleges bizonygatni, hogy nem törtetésből az. Kubában a fegyver nem dekorációs dísz. A haza vagy halál jelszava nem a leghajlékonyabb ugródeszka a magasra igyekvők számára. A tavalyi partraszálláskor minden milicista jelentkezett, de csak néhányan mehettek el Playa Gironba... A munkások negyven százaléka nagyon örül annak, hogy Kuba független ország, de ezen túl se nem ellenzi, se nem támogatja a forradalmat. Egyszerűen csak jól akar élni. „Jogos kívánság” – jegyezte meg az igazgató. A fent maradó harminc százalék pedig kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen, sőt lázadó. Nyilván a szegényebbek közt más a forradalom támogatói és ellenzői közti arány. Többen azt állították, hogy a kezdeti száz százalékkal szemben országosan mára már csak hatvan százalék tart Castróval, tizenöt százalék pedig határozottan ellensége.
E két adat persze nem mond ellent egymásnak. A mikroszkopikus tények többnyire csak a részletek és árnyalatok igazságát fejezik ki.
Egyébként az igazgató azt is elmondta, hogy dolgoznak a dohánygyárban néhányan, akikről nemcsak sejtik, de határozottan tudják, hogy ellenségei a rendszernek. Javarészük már föl is iratkozott, hogy ki óhajt vándorolni Amerikába.
– Ezt is lehet?
– Mért ne?
– Könnyen megy?
– Várni kell, míg rájuk kerül a sor.
– És addig?
– Meghúzzák magukat. Dolgoznak, és ameddig csak beszélnek, nincs baj. Beszéljenek. Szabad. Mi is beszélünk. Akinek nem tetszik Kuba, tessék, jobb, ha más hazát választ.
Megtudom, hogy a forradalom óta háromszázötven-négyszázezer ember vándorolt ki. Elsősorban orvosok, mérnökök, jó fizetésű szakmunkások. Amerika mézesmadzaggal csábította őket. Ha másként nem ment, így akarta szétrohasztani a forradalmat. A kubai menekülteket kint tüntetően a legjobb állásokba helyezték el.
Akármilyen vérveszteséget okozott is Kubának ez a kivándorlás, azt hiszem, mégis ez volt az egyetlen megoldás. Akit erőszakkal akarnak hazafivá nevelni, az előbb-utóbb elárulja a hazáját. Sebeket üt a homlokára, beleráncigálja homokba, trágyalébe. Ezt nyilván Castróék is tudták.
Ezért nyitották föl a zsilipeket, hadd ömöljön ki a fölszívódásra alkalmatlan szenvedély.
Volt ebben gesztus, nagyvonalúság, de volt ebben bölcsesség is! Veszteni is időben kell tudni! Aki ilyen nagy ügyben késlekedve veszít, az kétszeresen veszít.
Nagyvonalúságra vall az is, hogy Castróék nem átkoztak meg senkit, aki elhagyta az országot, kivéve az orvosokat. Kuba ötezer orvosából körülbelül ezerötszáz fogta az orvosi táskáját s állt odább. Castro szerint az az orvos, aki képes otthagyni a kisebesedett lábú gyerekek ezreit, a szegénység okozta nyavalyákban szenvedőket, egyáltalán magát a folytonos életveszélyben élő országot, becstelenebb, mint bármelyik ellenforradalmár...
Szerény adat, de érdemes idevésni: az orvosok, mérnökök s más értelmiségiekkel szemben mindössze két-három művész hagyta csak el az országot.

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (4)

Mozaikok

Orlando Yanes festő és fotográfus

A José Marti repülőtértől még félórányira van a város. Másfél napig tartó lebegés után jó érzés most ismét diplomáciai viszonyba kerülni a földdel. Élvezem az autókerekek surrogását.
Elhiggyem, hogy Kubában vagyok? Nehezen hiszem el. A pálmafák győznek meg végérvényesen.
Valaki tollsöprűhöz hasonlította őket. Tollsöprű? Nem rossz! De akkor olyan – toldom meg gondolatban –, mellyel a holdat is le lehet tisztogatni, ha túl sok korom rakódik rá az éjszakákból.
Volt idő, mikor irigykedtem azokra a költőkre, akik pálmafák, citrom- és narancsfák közt élhetnek. Nem regényességet és fülledt álmokat irigyeltem tőlük, hanem formákat, színeket és azt a közvetlen költőiséget, mely eredendően árad ezekből a fákból.
A pálmafa sarjadásától kezdve költői fa. Nőnemű. Sima bőrű, tiszta és érzéki. Sőt, mindenek tetejében még hiú is. Nem vet árnyékot, nehogy azt szeresse benne az ember.
Fut velünk az autó Havanna felé, s ahogy mindinkább átélem a megérkezést, különös átváltozáson esem át. Az autó gyorsaságával összhangban rohamosan emlékké kezd válni bennem minden nemcsak az, amit a hosszú repülőúton éreztem, gondoltam, és láttam, de az is, ami két perccel ezelőtt suhant át rajtam. A pálmafák, a repülőtér, a fogadtatás, Raul Castro és Jimenez kapitány.
Mitől lehet ez?
Kubába érve olyan közegbe léptem, amelyben boldog és szabad akarok lenni, és így minden új élmény számára akaratlanul is szállást készítek magamban? Vagy azért, mert visszatért a gyerekkor képessége – a csodálkozás?
Alig vagyok itt félórája, máris van néhány jellegzetes emlékem Kubáról. Mozaikok, mégis érdekesek.
Láttam két ablakmosót még kint a repülőtéren. A repülőtér üvegfalát tisztogatták. De megközelítően sem olyan szorgalommal, gyorsan és határozottan, ahogy idehaza láthatja az ember a szakma képviselőitől. Eleve más volt a ritmusuk, mint a körúti ablakmosóké. Szerencsém volt elkapni néhány pillanatukat.
Munkájukba a füttyszón kívül a táncot is belekomponálták. Egy hajolás le a vizesvödörre, egy-két tánclépés az üvegfal előtt; néhány dörzsölés a üvegfalon (csurog, ömlik le róla a víz); utána megint tánclépés – ama híres csa-csa-csa ütemre, mely főként Európában hatott modernnek, ott látszott csak vonaglásnak, azonban itt Kubában ugyanolyan népi tánc, mint odahaza a csárdás. 

Orlando Yanes festménye

A legmeglepőbb az volt számomra, mintha nem is jókedvükből csacsacsáztak volna munka közben, hanem önfeledtségből.
Ha tíz évvel előbb történik mindez, talán még én is ráfogom, hogy a fölszabadult nép öröme fejeződik ki mozdulataikban. Ma már iszonyodom a szólamoktól, és biztonság kedvéért az eredeti okokat keresem. Ezek a legnyilvánvalóbbak. A kubai népet két fő fajta: a spanyol és a néger alkotja. Mindkettő a tánc és a dal megszállottja. Nem csoda, ha lábukban, derekukban, izomrostjaikban folyton ott bujkál a legyőzhetetlen vágy: egy-két ütemet eltáncolni, ha úgy adódik, hát munka közben is.
Fut velünk az autó. A széles betonút két oldalán lassan kezd kibontakozni Havanna elővárosa. Semmi különlegesség. Vékony, földszintes házak maradnak el mellettünk, nyári laknak látszanak. Munkások, kispolgárok élhetnek bennük. Jobbra pillantva azonban szomorú „lakótelepen” akad meg a szemem. Négy-öt lakásból áll az egész. Hullámzó vaslemezből, esett deszkákból összetákolt kalyibák. Szerszámosbódéknak is elhagyatottak lennének. A kalyibák előtt, közel a betonúthoz, egy halomnyi roncs púposodik. Néhány szétszedett lakás maradványa: ajtók, vaságyak, bádogholmik; beköpte már őket a vörösen izzó rozsda. Nyilván azok hagyták itt, akiknek sikerült lakáshoz jutniuk és elköltöztek.
Mire összekaparom francia szókincsemet, hogy kalauzunktól, Orlandó Yanes festőtől megtudjak egyet-mást ezekről a Mária Valériá-s telepekről, beérünk Havannába. Az érdeklődést el kell halasztanom, mert az elém kerülő látvány lenyűgöz. Egy modern nagyváros küszöbét léptük át. Távolban felhőkarcolók, itt a Plaza de la Revolucion közelében pedig, ahol José Marti hatalmas termetű szobra áll, tíz-tizenöt emeletes üvegpaloták. Amott egy alacsony, kagylóhéj tetejű épület: a színház. Körülötte gipszből öntött absztrakt szobrok a fűben. Játékos, könnyed formák; az ember által létrehozott természet finom alakzatai.
– Hogy tetszik? – fordul hátra a vékony arcú festő.
– Remek.
– A szobrok is?
– Azok is! Ilyen környezetben szeretem őket. Díszítő elemként ilyen modern épületek köré csak ezek illenek. Naturális szobrok itt ijesztőek volnának.
Orlandó nyilván azért kíváncsiskodik, mert hallhatta, hogy a modern művészet ügye mifelénk néha botránykő. Ő maga realista. Az Ernst Múzeumban rendezett kubai festők kiállításán két vagy három képpel is szerepelt. Realizmusa tache-isztikus szín- és festékömléssel párosul. Szemében az absztrakt művészet hétköznapian természetes eredmény; a képzőművészet egyik ága, akár a zeneirodalomnak a kamarazene vagy a filmzene.

Orlando Yanes festménye

A kubaiak bármennyire utálták is az amerikaiakat, építészeti stílusukat és normáikat elfogadták. Havanna legkorszerűbb, leglenyűgözőbb negyedeit ők tervezték és építették föl. A bennszülöttek gyűlölték volna meg emiatt a felhőkarcolókat, a vasbeton és az üveg szárnyalását?
Városukkal együtt a modern művészetet is megszerették. Volt alkalmuk, meggyőződni arról, hogy egy-egy városképbe illeszkedő absztrakt szobor alkalomadtán nem lép elő valóságos merénylőként. Nem csináltak ideológiai ügyet abból, ami mögött ott kavargott ugyan az ideológia – nem csináltak, mert számukra a legmodernebb épület sem a dekadencia szellemi ficama volt, de lakható és bebútorozható valóság. Tudták, hogy nekik nem az absztrakt szobrászok és a meghökkentően modern építészek az ellenségeik, hanem az imperialisták.
A Külkereskedelmi Minisztérium épülete előtt haladva, Orlandó keményebb próbára tesz.
– És az ott, hogy tetszik? – mutat ismét egy absztrakt, úgynevezett szerkezeti szoborra.
A szobor vasból készült. Szerintem egymásra hányt geometria az egész. Hideg és kiszámított céltalanság. Nem más, mint egy elképzelt jelkép csontváza. Nem, ez már sehogy sem tetszik.
Ahogy nézem, hirtelen elém villan az imént látott ócskavas-halom: ágylábak, lavórok, bádogszekrények kupaca. Esküszöm, hogy művészibb volt számomra a szegénység ama vadul összehányt absztrakt kompozíciója, mint ez a nagy gonddal elkészített tudatos mű.
A két „kompozíció” különben megrendítően mutatta Kuba sarkpontjait. Az emelkedést és a mélybe hullás tegnapi dekadenciáját. Világosan éreztem, hogy e két véglet között feszült ki az ország, és Fideléknek e két véglet közt szétfeszülve kell megteremteniük az összhangot, létrehozniuk a korszerű jövőt.

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (3)

Előkészületek egy merényletre

Egy népszerű film:
A Maharadzsa lánya

Azt jósolták, az egyhangú motorzaj fárasztó. Engem, ahelyett hogy elcsöndesítene, inkább fölzaklat. Beszivárog agysejtjeim közé és megrészegít. Ötletet ötletre halmoz, egymásra dobál gondolatot és emlékképet. Arra eszmélek, hogy teljesen elfeledkeztem útitársaimról. Még a zöld ruhás néger nőről is, pedig itt ül egész a közelemben. A napvilágon sötétes, fahéjszínű arca a mennyezetlámpák szűrt fényében most feketén izzik. Ránézek, elkapja pillantásomat és elmosolyodik. Ahogy nézni, mosolyogni is másként mosolyog, mint az európai nők. Vastag hullámú szája lassan és érzékien nyílik szét. De van ebben a szétnyílásban valami ünnepélyesség is. Olyasféle, mint mikor lehull a lepel egy szoborról, vagy sűrű falombok mögül hirtelen fehér vízesés tárul elénk. Mosolya a fogaitól válik vakítóvá. Megérzem azonban, hogy a mosoly nem nekem, a férfinak szól, hanem az útitársnak. Magamban meg is köszönöm neki ezt az ösztönös őszinteséget. Ahelyett hogy tovább őrizte volna varázsát, ezzel a mosollyal kilépett belőle. Cinkosom lett, s így kedvesebb és egyszerűbb.
Én meg szabadabb lettem tőle.
Lehet, hogy különösen hangzik, de szép nők közelében ugyanúgy föllelkesülök, mint értelmes emberek társaságában. Szívesebben vitatkozom, választékosabban fogalmazok. A szépség, akár az emberé, akár egy műalkotásé, nem merev állapot. Mozgalmas és változó adottság, épp ezért folyton igazodni kell hozzá, alakítani kell körülötte a valóságot, boldoggá vagy boldogtalanná tenni, végzetessé vagy játékossá, egyszóval teljesebbé.
Ha tudnék spanyolul, most oda kéne menni ehhez a nőhöz, és így szólni hozzá:
– A mosolyával fölhatalmazott, hogy idejöjjek. Titokban ezt már megköszöntem, hadd köszönjem most meg hangosan is. Örülök, hogy együtt utazhatunk egészen Kubáig. Kint már sötét van, nem látni mást, csak itt-ott egy csillagot. Ne is nézzen ki. Figyeljen inkább rám. Szeret játszani? Akkor készítsünk elő közösen egy kalandot. Forduljon csak hátra, ott ül az a hanyag tartású, de rendkívül előkelő férfi a nőjével. Látja? Merényletet akarok ellenük elkövetni. A férfit, még lent a fölszállás előtt, elneveztem maharadzsának. Tévedtem volna? Ha igen, akkor se nagyot. Úgy tudom, Indiából jönnek, s nézzen csak rájuk, még a gombjaik is elárulják, hogy gazdagok. Bocsásson meg, de a nő majdnem olyan szép, mint maga, és majdnem olyan különleges is. Még Prágában kiszúrtam őket; ott várakoztak a kijáratnál – persze finoman elkülönülve.
A maharadzsa méltóságteljesen tette a szépet, irigyelnivaló előkelőséggel. A nőn, bizonyára maga is megnézte, rendkívül drága bunda volt, de különös módon mégsem a bundájából áradó gazdagságmítosz tette föltűnővé; valami más. Azt hiszem, a kucsmája! Valamilyen hosszú szőrű, nemes vad szőrméjéből készítették, de úgy, hogy a széléről körös-körül titokzatos elképzelés szerint csüngött lefelé a ragadozó szőre. A nő arcát félig eltakarta. Kihúzott vonalú szeme úgy villant mögüle elő, mintha sűrű sás közül nézne ki vagy egy őserdei kunyhó alól, melynek pereméről nyíratlanul lógna le valamilyen gyékény, háncs vagy hegyes levelű káka. A fátyol csökevénye lett volna körben az a furcsaság? A keletiesség szemérmes maradványa, a legújabb divat szerint átalakítva? Szó sincs róla! Dzsungeli divat volt: ragadozó ösztönt fejezett ki, nőstényi készenlétet. Gondolom, magának is ez a véleménye... De elnézést kérek, hogy eddig fecsegtem. Figyeljen jól, elárulom a merénylettervet. Az első repülőtéren nyomába szegődünk a maharadzsának, és megszólítjuk: „Uram, szabad egy percre? Önök, ugye, Kubába mennek, s nyilván nászútra? Ez eddig szép! Meg tudnák mondani, mért éppen oda? Tenger, nyár és pálmafa maguk felé is akad. Vagy ahhoz, hogy jól érezzék magukat, pénzt kell költeniük, mert a magukfajta embernek arról van csak emléke, amit jól megfizetett valaha? Állítólag, akiknek kevés képzelőerejük van, sok mindent pótolhatnak pénzzel. Nem mendemonda ez? Önök is a kevés képzeletűek kasztjába tartoznak? Képzelje, apám leghosszabb útja, amit életében önszántából megtett, az volt, mikor a háború után eljött értem Pápára, a gimnáziumba, hogy, karácsonyra hazavigyen. Vonatra nem volt pénze, így hát gyalog tette meg a százötven kilométert. Két napig tartó hóviharon vágta át magát a Bakonyban. A másik nagyobb útja pedig az volt – ugyancsak a háború után –, mikor befogta magát egy kétkerekű kordéba, és százhúsz kilométerről hazahúzta azt a két malacot, amiért néhány hétig dolgozott egy parasztnál. Rítt a két malac mögötte, míg hazatért világjáró körútjáról... Vagy maguk azért mennek Kubába, mert Kuba divatba jött, s az izgalmak tőzsdéjén újra magasra futott az árfolyama? Értem én azokat, akik regényességre áhítoznak manapság, és érdekességek után szaladgálnak. De bármennyire értem, el is ítélem őket, mert az ilyenek többnyire nem azért futkosnak, hogy valami reményre vagy föladatra bukkanjanak, hanem azért, mert bátortalanok, és félnek ítélkezni magukon, másokon egyaránt. Uram, ha ön azért utazik Kubába, mert azt reméli, hogy ott jobban tud majd bujálkodni – téved! A vérrel és halállal összekevert föld sok mindenre serkentheti az embert. Még tán szeretkezésre is. Persze nem mindenkit. Ha ezért áldozott az útra néhány ezer dollárt, mondjon le erről a reményről. Nem vagyok próféta, de figyelje meg, hogy félelem és lelkifurdalás fekszik le majd maga mellé az ágyba. Nem a pisztolyt hordó milicista nőktől, férfiaktól fog megijedni, hanem azoktól a pisztoly nélküli szegényektől, akiket otthon hagyott. Ha szórakozni akar, máshova kellett volna mennie. Vannak országok, ahol a gazdagság önfeledtté tehetné, mert elszigetelné a külvilágtól. Az autók vagy a repülők gyorsasága fölmentené, mint eddig bármikor, a megfontolt és módszeres önelemzéstől; nem hagyna rá időt. De olyan országban, ahol a szegények szegényen is kezdik otthon érezni magukat, nem lehet elszigetelődni. Ha azonban nem kíváncsiságból választotta Kubát, hanem rokonszenvből, akkor sem lesz romantikus az utazása... Uram, csodálkozik a merényleten? Ne csodálkozzék! Szerencsés utat!”

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (2)

Előzmények

Az utazás nemcsak Kuba miatt, a körülmények miatt is izgalmas volt. Az indulás idejét kétszer is elhalasztották. Ha másodszor nem halasztják el, repülőnk talán épp a blokád kihirdetése napján száll le Havannában, s könnyen megtörténhetett volna, hogy én, a fölvonulásoktól elszokott ember, lemondva rossz emlékeimről, ott vonulok még aznap a sose látott utcákon, a dühtől és a megszállottságtól fölkavart tömeg soraiban, üvöltözve a történtek miatt vagy pusztán csak elfehéredve a gondolattól, hogy háború lesz.

Kubai bélyeg a rakétaválság emlékére

Ha nem is voltam ott, ez az élmény idehaza is utolért. Személyes kihívásnak vettem a Kuba felé forduló ágyúk pökhendiségét. Nem csupán a kubaiakat fenyegették, általában és egyénenként, de engemet is. Azt veszélyeztették, amit legközelebbi jövőmnek éreztem: az utazást, melyhez hasonló legfeljebb csak egyszer adatik meg az ember életében. Soha nem volt még annyira személyes ügyem a világ, mint akkor. A bőröm volt, mit fölsértettek, a szemem volt, melybe beleköptek, a gondolatom, az ösztönöm, a szabadságom, mit összeziláltak. Jártam föl-alá zaklatottan Budapest utcáin, mint akit ketrecbe zárt az ősz. Mi mást is tehettem volna? Barátok nélkül, az újságcikkekre és a rádióhírekre hagyatkozva, tökéletesen tehetetlen voltam. Hiába próbáltam áltatni magam azzal, hogy nyugtalanságom és rokonszenvem a nehéz napokban teljesen odaköt a kubaiakhoz – nem sikerült. Szinte minden hazugságnak hatott. A távolság megsemmisítette az igazságot, és lényegtelenné tette érzéseimet. Még versben is pőre szólamnak éreztem volna az összetartozásról szóló vallomásaimat. Legjobban és legőszintébben tán az az ellentmondás kötött hozzájuk, hogy velük akartam lenni mindenképp, és nem lehettem velük semmiképp. Tehetetlenségemtől lelkiismeretfurdalást kaptam, mintha bűnös lennék valamiért. A gondolataimat körülvevő blokád akkor oldódott föl, mikor az övék.
S a blokád elmúlta után végre december tizenhatodikán elindulhattunk...

Kár volna tagadni: féltem a repülőúttól. A ködös, csúf idő beköszöntével egyre-másra zuhantak le a gépek. Indulásunk előtti hetekben öt vagy hat is lepottyant a világ különböző tájain, köztük egy magyar gép is Párizsban, három közeli ismerősömmel. Nem valami lelket derítő előjáték az ilyesmi egy tizenkétezer kilométeres úthoz. Különben is én a lét legostobább és legfölháborítóbb dolgainak az ilyen testi baleseteket tartom. Értelmetlenek és megalázóak. A testi tragédiák naturalizmusa minden más naturalizmusnál jobban kiábrándít.
A mulatságos persze ebben a furcsa félelemben az volt, hogy elsősorban a tenger fölötti úttól féltem. Hogy miért? A víz számomra igazi nagyhatalom még hatezer méter magasságból is. Csoda és szörnyeteg. A földön járó s az úszni nem tudó ember rejtett szorongásával gondoltam rá. Az, hogy hegyek és rétek fölött is lezuhanhatunk, eszembe se jutott. Szolgáljon mentségemül, hogy másokkal együtt sokat mulattam az elképzelt vízbezuhanás körülményein: Jónást emlegetve s a bibliából ismert, hatalmas gyomrú cethalakat.
Gyerekes és babonás izgatottságomat egy repülőszerencsétlenségből megmenekülő költő groteszk esete oszlatta el. A Kárpátok fölött repülve, gépe nekiütközött egy kiálló sziklacsúcsnak és lezuhant. A felhők közti karambol pillanatában ő a gép hátsó részében levő illemhelyen tartózkodott. S ez volt a szerencséje! A gép farokrésze leszakadt, s a költővel együtt másfél-kétméteres hóba esett. A múzsák barátja így egy kis agyrázkódással megúszta.
A hiteles történet elmondója megnyugtatásomra hozzáfűzte még azt is, hogy lám, akinek dolga van a földön, az még a repülő roncsai alól is kimászik.
A történetbe, mint valami gyerekkori szép babonába, belekapaszkodtam, s a továbbiakban már csak erre gondoltam.
Az utolsó vérhullám mégis akkor futott át rajtam, mikor a prágai repülőtéren a sok képzelgés után végre megláttam a gépet, amellyel majd menni fogunk. Izgatottságomat azonban nem árultam el senkinek. Kár is lett volna, mert a repülőtéri nyüzsgés nyomban magába fogadott, akár egy zajos, mozgalmas szekta. Így volt? Vagy csak én gondoltam így? Én, a vasúti várótermekhez, kietlen állomásokhoz szokott utas? A sípolásokra és a mozdonydohogásokra emlékező férfi, aki az otthoni, sertéstenyésztésre és védőoltásokra fölszólító plakátok helyett kubista freskót lát a falon s rajta egy szárnyas embert meg egy hatalmas, fehér napot?
A nap felé törő óriás, szinte átütve a váróterem mennyezetét, máris lendületes utazásra hívott. S ahogy kinéztem, utazni hívott a látóhatár s ott bent az egymásra rakott címkés bőröndök tömege, utazni hívtak a múzsák szerepében föllépő, sürgő-forgó légikisasszonyok, kikben tündériség és kaland bujtogatóan összeforr, kik fiatalságuk vágyait földrészek között feszíthetik ki, s azáltal hogy mindenütt otthon vannak a földön – tengerek fölött és idegen nagyvárosokban –, számomra az elkövetkező korok szabadabb embereit idézik. Közelükben pillanatok alatt magam is világutazóvá váltam.

(...)

(Folytatjuk)