JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (1)

 A szerző és a fotós közvetlenül a második világháború után - pontosabban 1947-ben -, egy bárban tanakodtak: el kellene utazni Oroszországba.  "A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. " * A Kalandozókban az érkezésről és az első, tájékozódó jellegű benyomásokról szóló fejezetekből közlünk.

Stockholmból táviratban értesítettük érkezésünk várható időpontjáról Joseph Newmant, a Herald Tribune moszkvai irodájának vezetőjét, és elégedetten dőltünk hátra abban a hitben, hogy kocsival jönnek értünk, és visznek az előre lefoglalt szállodai szobába. Stockholmból Helsinki érintésével Leningrádba, majd Moszkvába szólt a jegyünk. Helsinkiben orosz gépre kellett szállnunk, mert idegen légitársaság nem repülhet a Szovjetunióba. A makulátlanul tiszta, csillogó-villogó svéd gép elrepített minket a Balti-tenger, majd a Finn-öböl fölött Helsinkibe. És egy nagyon csinos svéd légikisasszony nagyon finom svéd falatkákkal kínált.

A sima, kényelmes út végén leszálltunk Helsinki vadonatúj repülőterén; látszott az impozáns épületeken, hogy nemrég lettek kész. Beültünk a vendéglőbe, ott vártunk az orosz gépre. Körülbelül két óra múlva érkezett meg – egy nagyon alacsonyan szálló, öreg C-47-es. A testén még ott volt a háborús barna festék. Ahogy földet ért, szétdurrant hátsó futóművének a kereke, ezért a hátralévő utat szöcskeként ugrándozva tette meg a leszállópályán, lapos farokkerékkel. Egész utunk alatt ez volt az egyetlen baleset, amit láttunk, de az időzítés miatt nem mondhatni, hogy bizalmat ébresztett volna bennünk. És a gép viharvert, agyonkarcolt barna festése, egész megjelenésének ápolatlansága bizony előnytelenül ütött el a finn és a svéd légitársaság ragyogó járműveinek csillogásától.

Amikor nagy nehezen, ügyetlenül elsántikált a gép a vonalig, valósággal kibuggyantak a belsejéből az oroszországi szőrmeárverésekről hazafelé igyekvő amerikai vásárlók. A csöndes, levert csoport tagjai azt állították, hogy a repülő Moszkvától idáig sosem repült száz méternél magasabban. Valaki az orosz legénységből lemászott, belerúgott a leeresztett farokkerékbe, majd eloldalgott a terminál felé. És hamarosan közölték, hogy aznap délután már nem szállunk fel. Éjszakára be kell mennünk Helsinkibe.

Capa összerakta tíz csomagját, és kotkodácsolt körülöttük, mint egy tyúkanyó. Bekísérte őket egy kulcsra zárt helyiségbe. Ismételten figyelmeztette a repülőtéri tisztviselőket, hogy állítsanak őrt a helyiség ajtajához. És egy pillanatig sem volt nyugta, amíg a felszerelésétől távol kellett lennie. Noha egyébként derűs és jó kedélyű, Capa aggodalmaskodó zsarnokká alakul át, amikor a fényképezőgépeiről van szó.

Szomorú, sivár városnak láttuk Helsinkit, s bár nem döntötték romba a bombák, házain feltűnő, lőtt sebeket hagyott a háború. Szállodái gyászosak, vendéglői csöndesek voltak, egyik terén nem éppen vidám zenét játszott egy zenekar. Az utcákon kisfiúknak látszó katonák sétáltak, annyira fiatalok, halványak és vidékiek voltak. Az volt a benyomásunk, hogy vértelen helyre érkeztünk, ahol ritka vendég az öröm. Mintha a két háború meg a hat éven át folyó harc és küszködés után Helsinki egyszerűen nem tudná újrakezdeni. Hogy gazdaságilag így van-e, nem tudjuk, mindenesetre ilyen benyomást kelt.

A városban aztán megtaláltuk Atwoodot és Hillt, ők alkották a Herald Tribune-nak azt a csapatát, amely társadalmi és gazdasági szempontból tanulmányozta az úgynevezett vasfüggöny mögötti országokat. Közös hotelszobában, riportok, felmérések és fényképek erdejében laktak, és volt egyetlenegy üveg skót whiskyjük, amelyet valami elképzelhetetlen ünnepi alkalomra tartogattak. Kiderült, hogy mi vagyunk az, így hamar elfogyott a whisky. Capa játszott egy csöppet sem jövedelmező römipartit, aztán lefeküdtünk.

Másnap reggel tízkor ismét a repülőtéren voltunk. Az orosz gép farokkerekét kicserélték, de a második hajtóművén még mindig akadt valami szerelni való.

A következő két hónapban sokat utaztunk orosz személyszállító gépeken, és mivel sok mindenben eléggé hasonlítanak egymásra, első repülőnk leírását akár reprezentatívnak is tekinthetjük. Mind C-47-esek voltak, barnára festve még a háborúból, az orosz kölcsön-bérleti állomány maradéka. Vannak újabb személyszállító gépek is, például egyfajta orosz C-47-es háromkerekű futóművel, de ezeken nem utaztunk. A C-47-esek kárpitozás és szőnyegek tekintetében kissé le vannak robbanva, de a motorokat rendesen karbantartják, és a pilóták nagyszerűen értik a dolgukat. Nagyobb legénységgel utaznak, mint a mi gépeink, de mert sosem jutottunk be a pilótafülkébe, nem tudjuk, mit csinálnak ennyien. Amikor kinyílt az ajtó, úgy látszott, hat-hét ember ül odabent, köztük egy légikisasszony. Szintén nem tudjuk, mi lehet a légikisasszony dolga. Szemlátomást semmi köze az utasokhoz. A gépen nem szolgálnak föl semmit az utasoknak, ők azonban feltalálják magukat, és bőséges élelemmel fölszerelkezve szállnak a fedélzetre.

Az általunk megismert gépek egyikén sem működött a szellőzőberendezés, vagyis sosem jött be friss levegő. És ha az étel vagy olykor egy rosszullét szaga betöltötte az utasteret, nem volt mit tenni. Később megtudtuk, hogy ezeket az öreg amerikai gépeket egészen addig fogják használni, amíg le nem lehet cserélni őket az újabb orosz gépekkel.

A mi repülési normáinkhoz szokott amerikai utas kissé megütközhet egyik-másik orosz szokáson. Nincsenek biztonsági övek. Amíg a levegőben van a gép, tilos dohányozni, de amint földet ér, azonnal rágyújtanak az utasok. Éjszaka nem repülnek, és az a gép, amelyik napszállatig nem éri el a célállomást, megül egy közbülső reptéren, és vár másnap reggelig. Hacsak nincs vihar, az orosz gépek sokkal alacsonyabban repülnek, mint a mieink. És ez viszonylag biztonságos is, mert Oroszország nagy része tökéletesen sík. Szinte mindenhol akad kényszerleszállásra alkalmas terep.
A csomagokat ugyancsak sajátságos módon helyezik el az orosz gépeken. Miután az utasok leülnek, a csomagokat a folyosóra halmozzák.

Ezen az első napon, azt hiszem, a repülő külleme aggasztott minket a leginkább. Olyan szánalmasnak látszott az az agyonkaristolt, öreg szörnyeteg. De a hajtóműve remek állapotban volt, és olyan nagyszerűen irányították, hogy igazán nem kellett félnünk semmitől. És persze a mi gépeink fémes csillogása még nem elég ahhoz, hogy jobban repüljenek. Ismertem valakit, akinek a felesége azt állította, hogy jobban fut az autó, valahányszor lemossák, és talán sok mással kapcsolatban ugyanígy érzünk. A repülőgép első alapelve az, hogy a levegőben maradjon, és megérkezzen oda, ahová indult. És az oroszok láthatóan ugyanolyan jól megfelelnek ennek, mint bárki más.

Nem volt sok utas a moszkvai járaton. Egy rokonszenves izlandi diplomata a feleségével meg a gyerekével, egy francia követségi futár a diplomáciai postát tartalmazó bőrtáskájával, és négy csöndes, nem azonosítható férfi, aki egy szót sem szólt. Nem tudjuk, kik lehettek.

Capa most sehogy sem találta a helyét, ő ugyanis minden nyelven beszél, csak oroszul nem. Mindegyik nyelvet egy másik nyelv akcentusával beszéli. Spanyolul magyar akcentussal szólal meg, franciául spanyol akcentussal beszél, németül francia akcentussal, angolul pedig olyan akcentussal, amelyet még soha nem sikerült azonosítani. De oroszul nem beszél Capa. Egy hónap elteltével fölszedett ugyan egy kis oroszt, méghozzá olyan akcentussal, amelyet egyöntetűen üzbégnek vélt mindenki.

Háborús sebhelyek (Robert Capa)

Tizenegykor fölszálltunk, irány Leningrád. A levegőből nézve azonnal láthatóvá váltak a hosszú háború okozta sebhelyek – lövészárkok, feltépett talajú földek, becsapódó lövedékek kráterei, amelyeket kezdett lassan benőni a fű. És ahogy közeledtünk Leningrádhoz, úgy mélyültek a sebhelyek és szaporodtak a lövészárkok. Feketén meredező, még álló falakkal itt is, ott is felgyújtott vidéki házak bukkantak föl a tájban. Néhol, ahol heves harcok folytak, gödrös, heges volt a föld, akár a hold felszíne. És Leningrád közelében láttuk a legnagyobb pusztítást. Világosan látszottak a lövészárkok, a hadállások, a géppuskafészkek.

Odafelé menet eléggé tartottunk a vámellenőrzéstől, amelyen Leningrádban bizonyára át kell majd esnünk. Tizenhárom csomagunk, több ezer vakuizzónk, több száz tekercs filmünk, fényképezőgépeink, összegabalyodott vakukábeleink voltak, joggal hihettük, hogy akár napokig is eltarthat, míg átvizsgálnak minket. Azt is gondoltuk, hogy majd jókora vámot kell fizetnünk azért, hogy ezt a sok új felszerelést bevigyük magunkkal.

Aztán végre Leningrád fölött repültünk. A külterületek elég romosak voltak, de a város belseje mintha kevésbé sérült volna. A gép könnyedén ért földet a füves leszállópályáján, és begördült a sorba. A karbantartó épületeken kívül nem volt más repülőtéri épület. Két fiatal katona nagy puskával és csillogó bajonettel fölszerelkezve odaállt a gépünk mellé. A vámtisztek följöttek a fedélzetre. Főnökük mosolygós, udvarias kis ember volt, mosolyában csillogó acélfogak. Egyetlen szót tudott angolul – és ez a „yes" volt. Mi pedig egyetlen orosz szót ismertünk – azt, hogy „da ". Úgyhogy amikor ő azt mondta, yes, mi mindjárt rávágtuk, hogy da, és máris ott tartottunk, ahol elkezdtük. Ellenőrizték az útlevelünket és a pénzünket, aztán a poggyászunk következett. Az utastérben, a folyosón kellett kinyitni. Nem vihettük ki a gépből. A vámtiszt nagyon udvarias, nagyon nyájas és borzasztóan alapos volt. Minden táskánkat kinyitottuk, és ő mindent átnézett. De ahogy haladt a munkával, megértettük, hogy igazából nem keres semmi különöset, egyszerűen csak érdekli. Vigyázva vette kézbe, csodálattal forgatta fényes tárgyainkat. Kiemelt minden egyes filmtekercset, de nem bántotta őket és nem kérdezett semmit. Úgy látszott, egyszerűen csak érdekelte a sok külföldi holmi. És úgy látszott, hogy szinte korlátlan idő állt a rendelkezésére. Végül megköszönte, mi legalábbis köszönetnek értelmeztük, amit mondott.

Az új nehézség most a papírjaink lepecsételésében jelentkezett. Zubbonya zsebéből újságpapírba tekert csomagocskát vett elő, abból pedig gumibélyegzőt. De tintapárnája már nem volt. Persze úgy vettük észre, sosem lehetett tintapárnája, erre vallott az az egészen különleges technika, amelyet a bélyegzéshez alkalmazott. Másik zsebéből grafitceruzát vett elő, megnyalta a gumibélyegzőt, majd a nedves felületet bedörzsölte grafittal, és kipróbálta okmányainkon. A világon semmi sem történt. Megpróbálta még egyszer. Megint semmi. A gumibélyegző még jelzésszerűen sem hagyta ott a nyomát. Segíteni akartunk, úgyhogy előkaptuk a töltőtollunkat, betintáztuk az ujjunkat, és a tintás ujjunkkal bekentük a gumibélyegzőt. Így végre gyönyörűt tudott pecsételni vele. Visszacsomagolta a bélyegzőjét az újságpapírba, zsebre vágta, melegen kezet rázott velünk, és kimászott a gépből. Mi összecsomagoltuk a poggyászunkat, és föltornyoztuk az egyik ülésre.

Ekkor egy teherautó tolatott a repülő nyitott ajtajához, rakterében százötven új, dobozba csomagolt mikroszkóppal. Egy rakodómunkás lány lépett a fedélzetre – a legerősebb lány, akit életemben láttam, sovány és inas, arca széles, balti arc. Súlyos csomagokat cipelt föl a pilótafülkébe, és amikor azt telerakta, nekiállt fölhordani a folyosóra a mikroszkópokat. Tornacipőt, kék overallt és kendőt hordott, karján dagadtak az izmok. És a vámtiszthez hasonlóan neki is csillogó, rozsdamentes acél fogai voltak, amitől egészen gépszerű küllemet nyer az emberi száj.

Kellemetlenségekre számítottunk; hiszen minden vámeljárás kellemetlen, a magánszféra megsértésének sajátos módja. És talán félig-meddig hittünk azok tanácsainak, akik sosem jártak itt, ezért el voltunk készülve rá, hogy valami módon sérelem ér vagy rossz bánásmódban lesz részünk. De nem így történt.

A csomagokkal megrakott gép végre ismét a levegőbe emelkedett, és elindult Moszkva felé a végtelen síkság fölött, erdők, fák sűrűjéből kivágott szántóföldek, kicsi, festetlen falvak és ragyogó sárga szalmakazlak fölött. Elég alacsonyan szálltunk, amíg utunkat nem állta egy felhő, s a gépnek föléje kellett emelkednie. Az ablakokon csörgött az eső.
A légikisasszony – termetes, szőke, nagy mellű, anyás megjelenésű lány – egyetlen dolga szemlátomást az volt, hogy rózsaszínű szódával teli üvegeket vigyen be a feltornyozott mikroszkópok mögé, a pilótafülkében ülő férfiaknak. Egyszer egy fekete cipót is felszolgált nekik.

Kezdtünk megéhezni, mert elmaradt a reggelink, ráadásul nem úgy festett, hogy egyhamar módunk lesz enni. Ha el tudtuk volna mondani, mit akarunk, talán kértünk volna a stewardesstől egy szelet kenyeret. De még ennyire sem telt tőlünk.

Cirkuszban (Robert Capa)

Négy óra körül egy esőfelhőn keresztül ereszkedni kezdtünk, és bal felől megjelent alattunk Moszkva, ez az óriási, szélesen terpeszkedő város és az azt átszelő Moszkva folyó. Maga a repülőtér is hatalmas volt, részben aszfaltozott, részben hosszú, füves kifutó- és leszállópályákkal. Szó szerint gépek százai várakoztak ott, öreg C-47-esek és sok új orosz gép – a jellegzetes, háromkerekű futóműről és a fényes alumíniumborításról nyomban fel lehetett ismerni őket.
Miközben odagurultunk az új, nagy és impozáns repülőtéri épülethez, az ablakon kikémlelve ismerős arcot kerestünk, valakit, aki minket vár. Esett. Kiszálltunk, összeszedtük a csomagunkat az esőben, és hirtelen nagy-nagy magány zuhant ránk. Senki sem várt ránk a repülőtéren. Egyetlen ismerős arcot sem láttunk. Nem tudtunk kérdezősködni. Nem volt nálunk orosz pénz. Fogalmunk sem volt, hová menjünk.

Helsinkiből megtáviratoztuk Joe Newmannek, hogy egy napot késünk. De Joe Newman sehol sem volt. Nem jött ki elénk senki. Tagbaszakadt hordárok kivitték a poggyászunkat a reptér főbejáratához, és várták a fizetségüket, de mi nem tudtunk fizetni nekik. Jöttek-mentek a buszok, s ekkor jöttünk rá, hogy még azt sem tudjuk elolvasni, hová tartanak, nem szólva arról, hogy zsúfolásig megtöltötték őket az utasok, sőt még kívül is lógtak rajtuk, vagyis eleve reménytelennek látszott, hogy tizenhárom csomagunkkal bármelyikre is fölszállhassunk. És a hordárok, azok a nagyon tagbaszakadt hordárok, várták a pénzüket. Mi pedig éhesek és ázottak voltunk, féltünk, és úgy éreztük, cserbenhagytak minket.

Ekkor jött ki a bőrtáskájával a francia követségi futár; kifizette nekünk a hordárokat, és berakta csomagjainkat a kocsiba, amely őrá várt. Nagyon rendes ember volt. Már az öngyilkosságot fontolgattuk, amikor megmentett minket. És ha valaha kezébe kerül ez a könyv, itt mondunk neki még egyszer köszönetet. Elvitt a Metropol Szállodába, ahol feltevésünk szerint Joe Newman lakott.

Nem tudom, miért vannak olyan messze a repülőterek attól a várostól, amelyet elvileg szolgálnak, de messze vannak, és ez alól Moszkva sem kivétel. Hosszú kilométerek választják el a repülőteret a várostól, fenyőerdőkön, gazdaságokon, végtelen krumpli- és káposztaföldeken át vezet az út. Voltak rázós és sima útszakaszok. A francia futár persze tudta ezt, és mindenről előre gondoskodott. Elküldte a sofőrjét egy kis harapnivalóért, így Moszkva felé menet pirozskit [a mindenki által jobban ismert pirog, vagyis hússal töltött tészta kisebb változata a pirozski], húsgolyócskákat és sonkát falatoztunk. És mire a Hotel Metropolhoz értünk, már sokkal jobban éreztük magunkat.

A Metropol kifejezetten elegáns, márványlépcsős, vörös szőnyeges szálloda volt, és nagy, aranyozott felvonója is működött néha. És a recepciós pult mögött ülő nő tudott angolul. Kértük a szobánkat, de a nő hírünket sem hallotta. Nem volt szobánk.

Vendéglői életkép (Robert Capa)

Ekkor mentett meg minket a Chicago Sun munkatársa, Alexander Kendrick és a felesége.
– Hol van Joe Newman? – kérdeztük.
– Ó, Joe már egy hete nincs itt. Leningrádba ment, a szőrmeárverésre.

Vagyis nem kapta meg a táviratunkat, az érkezésünk nem volt előkészítve, és nem foglaltak nekünk szobát. És persze nevetséges lett volna azzal próbálkozni, hogy csak úgy, hirtelenjében szobát szerezzünk. Azt hittük, Joe majd idejében elintézi a foglalást annál az orosz ügynökségnél, amelyik a szállodai szobákért felel. Joe azonban nem kapta meg a táviratunkat, és nem intézkedett, úgyhogy még maguk az oroszok sem tudtak az érkezésünkről. Szerencsére Kendricksék befogadtak a saját szobájukba, ahol füstölt lazaccal és vodkával kínáltak.

Csakhamar már nem is éreztük olyan magányosnak és elveszettnek magunkat. Úgy döntöttünk, hogy büntetésből beköltözünk Joe Newman szobájába. Az ő törülközőit, szappanját, vécépapírját használtuk. Ittuk a whiskyjét. Aludtunk a díványán és az ágyában. Ez a legkevesebb, amit tehet értünk, gondoltuk, hogy kárpótoljon, amiért ilyen szerencsétlenül jártunk. A tény, hogy nem tudott az érkezésünkről, érveltünk, egyáltalán nem menti őt, megérdemli a büntetést. Úgyhogy meg is ittuk a két üveg whiskyjét. Bevallom, akkor még nem tudtuk, micsoda főbenjáró bűnt követünk el. Sok becstelenség esik meg a Moszkvában dolgozó amerikai újságírók között, de a gyalázatban senki sem süllyedt olyan mélyre, mint mi. Az ember nem ihatja meg a másik ember whiskyjét.

(Folytatjuk)

VIDA VILMOS: A párizsi Gyarmatügyi Kiállítás, 1931

1931-ben magyarországi cserkészcsapat utazott Párizsba, hogy részt vegyen a Francia kalandozás-nak nevezett nemzetközi cserkésztúrán. Az utazás nyomán született cserkésznapló még abban az évben napvilágot látott Temesi Győző szerkesztésében. Ebből idézzük a párizsi gyarmatügyi kiállításon szerzett benyomásokat, sok-sok képi dokumentummal színesítve.

Exposition Coloniale, Paris. Három szó, mely bejárta az egész világot, általános érdeklődést keltett mindenütt és az emberek százezreit vonzotta a francia fővárosba.

A Franciaországban kalandozó magyar cserkészcsapat, mint csemegét, a végére tartogatta Párizs megtekintését. Párizs fogalom, ami kíváncsiságot és vágyakozást ébreszt minden emberben, de ugyanezt mondhatjuk el Kelet misztikus világáról, Dél exotikus népeiről, Nyugat kalandos hírű szigeteiről is. És most mindez megtalálható Párizsban, összegyűjtve annyi művészettel, ízléssel, hozzáértéssel, technikai felkészültséggel, hogy nem találsz elég szót csodálatod kifejezésére. Szinte fáj tudni, hogy mindez múlandó, hamar múlandó szépség, amit talán többé nem lesz módunkban látni, szinte fáj arra gondolni, hogy mindez beton, fa, papírmasé, hogy jövőre ilyenkor csak megritkított erdőt fogsz itt találni, meg egy csendes tavat; esténkint pedig mély csend fog borulni a tájra...

— A Nemzetközi Gyarmatügyi Kiállítás a béke eredménye, munkája! — mondotta Maréchal Lyautey, a Kiállítás Comissaire Généralja, és valóban a földmívelés és állattenyésztés, az erdészet és bányászat, a háziipar és gyáripar, a kereskedelem és művészet mind a béke jegyében hozta el a produktumát. Az őrséget adó színesgyarmati katonaság, színpompás ruháiban, humuszaival, csupán az exotikus regények hőseit juttatják eszünkbe.

A kiállítás gondos előkészítését jellemzi az a körülmény, hogy már 1919-ben felvetődött a gyarmati kiállítás gondolata, s azt mégis csak 1931. május 6-án nyitotta meg M. Doumergue köztársasági elnök. Franciaország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Belgium, Amerika természeti kincsekben mesésen gazdag gyarmatai sorakoznak itt a világ minden tájáról.

Az információs központ

Nézzünk hát körül tágranyitott szemekkel, és lássunk minét többet, mert mindennek meglátására hetek kellenének.

A kiállítás a Bois St. Vincennes helyén épült a Daamesnil-tó partján. Külön metro-vonalat építettek ki erre az alkalomra, mely közvetlenül kapcsolja össze a város belterületeivel. A főkapu, éppen úgy, mint az lnformations épület, ahol az igazgatóság, bankok, irodák vannak elhelyezve, egyenesvonalú, modern stílusban épült s hófehéren emelkedik a bizony sokszor borús, szürkés háttérbe. Előtte pálmák, exotikus növények. Az egyenruhás jegyszedők udvariasan igazítják útba a be- és kiözönlő emberek tömegét.

A kiállítás tervrajza

A belépődíj 3 frank, aránylag nem drága (kereken 70 fillér). Odabenn azután ezer módon szabadulhat meg az ember a pénzétől. Alighogy beléptél, megrohannak a kis Peugeot-autók gyarmati sisakos sofőrjei s hárman magyarázzák egyszerre, hogy a kiállítás területe 250 hold, hogy azt gyalog nem lehet bejárni, hogy ők mindent megmagyaráznak. Külön ez alkalomra készült miniatűr karosszériák ezek, melyek százával jönnek-mennek a gyalogjárók tömegei között. Vannak kis autocarok is e célra építve. Ezeket is ajánlgatják. Fülsiketítő tülköléssel a villamos vonat jelenik meg, hosszan húzva maga után kanyargós pályáján a kocsik sorát. Gigászi sárkánykígyóra emlékeztet. És körülmehet a látogató riksán, amit nagy szalmakalapos kínai kuli vontat, szamárfogaton, amit burnuszos, fezes török vezet, himbálózhat a sivatag hajóján, amin a kócos arab legény is ott kapaszkodik.

A széles út elején Somalia fehér, kőerkélyes minaretje tör a magasba. Vele szemben Óceánia szalmatetős, cölöpökre épített ültetvényes házában terményei és növényvilága ügyes elrendezésben. Szembe néznek egymással, mint hazáik az Óceán két partján.

A francia India pavillonja előtt két hatalmas kőelefánt, odabenn kicsiny udvar körül futó oszlopcsarnok.
Guyane faoszlopos kapuján nagy terembe jutunk, ahol inkább árulnak, mint mutogatnak. A trópusi lepkék szivárványszínben pompázó szárnyaiból készült dísztárgyak, karkötők, nyakfüzérek nemes fákból vagy kövekből, mesés illatú trópusi parfőmök: Rose Guyane, orchidea stb. az árucikk.
Calédonie három termében állítja ki a terményeit. Nikkelbányászata keretében a világ összes nikkel pénzeit kiállította. Megtaláltuk a magyar 10, 20 és 50 filléreseket is.

A gyarmati missziók sem hiányoznak a kiállításról. Testvéri egyetértésben áll egymás mellett a katolikus és protestáns misszió. A katolikus misszió templomkülsejű, magas tornyú épületében meglepő adatok vannak összehordva a missziók nehéz munkájáról és örvendetes eredményeiről. A protestáns missziók nagy irodalmi anyaggal, érdekes bibliafordításokkal, beszélő statisztikákkal szerepelnek. A gyarmati cserkészetnek is külön helye van itt.

Angkor

Quadeloupe és a Kis Antillák szigetvilágát egy világítótorony szimbolizálja. A pavillon mögött táncterem, ahol néger zenére négerek és a közönség táncolnak. Ennek a színes mulatságnak mindig sok bámulója akad.
Így jutunk az Angkori templomhoz. Hű másolata ez a Hátsóindiában, Kambodzsa és Sziám délkeleti határdsungeljeiben a franciák által 1861-ben felfedezett hatalmas templomnak, amely a 8—9. században épülhetett. Hét kupolája van, a középső   55  m  magas.

A főépület alaprajza szabályos négyzet, egyik oldala 70 m. Az egész épület homlokzata kb. 150 m. Udvar van előtte, mesterséges tavakkal, amelyek mozdulatlan színében szépen tükröződnek a csipkeszerüen díszített süvegalakú kupolák. Buddha temploma ott távol keleten ez a csodálatos építészeti alkotás; sehogysem illeszthető bele a nyugati népek építőmüvészetének fejlődéstörténetébe. A titokzatos Kelet titokzatos erői építették ezt a káprázatos palotát s még ezen a másolaton is ott lebeg valami miszticizmus, ami megcsapja a szemlélőt, aki a folyosók labirintusait járja. Éjszaka sárgásvörös fényben fürdik az egész épület s kupoláiból kékeszöld fénycsóvák törnek az ég felé. Az épületet nem fogják a kiállítás bezárása után úgy lebontani, mint a többi pavillont. Ne gondolj arra, hogy kegyelmet kapott. Kérészéletű ő is, mint társai. De ő rá nemesebb vég vár. Egy amerikai filmtársaság megvette olyanformán, hogy a kiállítás után lebontás helyett egy nagy film díszletéül fog szolgálni s ennek a során tűzvész áldozata lesz. Így remélhetjük, hogy filmen még találkozunk vele.

Mellette hatalmas vörös agyagból készült épülettömb. Francia Nyugat-Afrika. Egész kis ország. A főépület a Djennéi nagy mecset mása. Djenné szudáni város, a Nigerbe ömlő Benue folyó partján. Bensejében körülfutó galéria, ebből nyílnak a kiállítási termek. Minden vidéknek külön-külön terem jut. Művészi életképek levegős háttérrel, viaszbábukkal az előtérben varázsolják elénk az őserdei fatermelés, a sivatagi karaván-, a kávé-, cukornád-telepek, a kikötők életét.

Tunis és Marokkó vidéke a teljes keletet varázsolja ide. Tunis karcsú minaretje, félgömkupolás bazárja körül szőnyegárusai, ötvösei, kígyóbűvölői éktelen lármát csapnak. Egyik ütött-kopott ház ajtaján bepillantva, szmirnai szőnyegekkel borított teremben keleti táncosnők táncolnak valami vonagló táncot. Fölöttünk színes arab lámpa ég, a füstölők bódító illata áthatja az egész helyiséget.

Légifelvétel a kiállításról

A nagybazár belsejében a középen török kávéház, alacsony török asztalokkal és székekkel. Három zenész húros szerszámát pengeti és énekel hozzá valami egyhangú melódiát. Kívülről behallatszik a kígyóbűvölők dobjának puffogása és egy síp sivító hangja. Erős, zamatos török kávét szolgál fel egy bugyogós, fezes suhanc. Köröskörül rézművesek kopácsolják nagy tálaikat, füstölőiket, kancsóikat. Cukrászok keleti édességeket kínálgatnak hangos szóval. Az egyik boltban szíves szóval karonfogva invitálnak be mint magyar testvért, leültetnek, cigarettával kínálnak és elénk raknak egy halom szebbnél-szebb selyem-brokát szövetet. Nagy alkudozás után megkötjük az üzletet. Arrább török hímzett papucsokat, szép bőrmunkákat, agyagkorsókat, tálakat, illatszereket, füstölőket kínálgatnak nagy lármával, amiből bábeli zűrzavar keletkezik.

Meglepő ezzel szemben a marokkói árusok keleti nyugalma. Mozdulatlanul ülnek szőnyegeiken, portékáik között, nem kínálnak és alkudni sem lehet velük. Nekik nem fontos az üzlet. Nyugalmuk vetekszik azzal a vizével, mi előttük csillog a marokkói palota udvarán virágokkal övezett medencében. Az ajtóban őrséget álló kétméteres bronzarcú arab is mozdulatlan, mint egy szobor. Csak akkor mozdul, ha be akar lépni valaki a kijáraton. A pavillon kapuját is hatalmas szál, fehér burnuszos, vörös fezes zuávok őrzik. Szerettük volna lefényképezni őket. Tárgyalásba bocsátkoztunk nagy ravaszul, dicsértük Marokkót s azt magyaráztuk, hogy a világ legszebb földje és a kiállítás legszebb pavillonja Marokkó. Cigarettával is megkínáltuk azt, aki a legbarátságosabban felelgetett kérdéseinkre. Mikor már nagy volt a barátság köztünk, bejelentettük, hogy szeretnénk lefényképezni. A vitézünk kapható rá, letelepszik a kapu elé, mi körülálljuk, a fotográfusok kukucskálnak a masinákon. De ekkor egy kis zavaró körülmény lép közbe, szakállas, pocakos őrmester képében, aki kergeti a fényképészeket s rákiált a barátunkra valami érthetetlen nyelven, valószínűleg megtiltja a fényképezést. De jól választottuk barátunkat, mert ő talpig gentleman. Felkel, arrébb megy három-négy lépéssel, közénk áll s felszólítja a fényképészeket, hogy: rajta! Sőt az első után nem mozdul addig, míg a második is csettent. Kezet fogunk vele s elbúcsúzunk. Komoly méltósággal visszamegy társai közé.

Algéria fehér, karcsú tornya szemben emelkedik, kupolás épületében terményeit halmozta fel művészi elrendezésben. Gabona, olaj, gyümölcs, dohány, szőlő stb. látható itt.
Tonkin és Cochinchine épületei eredeti kínai pagoda-stílusban épültek, a sarkain felkunkorodó tetővel. Faluk fehér, a tető gerendázata dúsan aranyozott, színes. Előttük fantasztikusan nyírt bokrok. Cochinchine pavillonjában egy nagy aranyozott Buddha-oltár. A másik teremben egy gyönyörű ú. n. Ősök oltára a felkelő nappal. A mennyezet gerendáiról kínai írásos pergamenek függnek alá.

Cambodge terrakotta vörös, sok arany díszítésű palotája előcsarnokában szövőszéken dolgozik 6—8 gyorskezű javai nő. Az épület nagy terme Buddha temploma. Amint a terem félhomályából a napsugárra érünk, a fák sötétzöld koronái és a kisebb-nagyobb tornyok felett megpillantjuk Madagaszkár hatalmas vörös tornyát, mely uralkodni látszik az egész vidék felett. Csúcsát négy egymásba illesztett, a világtájak felé néző hatalmas ökörfej merészen ívelő szarvai képezik. Mellette egy madagaszkári templom mása, nagy lépcsős feljárattal.

Togo és Camerun, a két volt német gyarmat is gazdagon mutatkozik be. Cölöpkerítéssel körülvett udvarban több szalmával fedett, magastetős gerendaház. Bennük a középafrikai dsungel rejtett szépségei tárulnak elénk. Panoráma: tigrisek fészke az őserdő mélyén, a liánok és indák, páfrányok és korhadó, kidőlt fatörzsek között.

Szemben Togóval hasonlatos, szalmatetős, alacsony ajtajú gerendaházak, de sokkal nagyobb arányúak. Előttük magas árbocon fekete-sárga-piros lobogó. Belgium színei. A Belga-Kongó területén vagyunk. A gyarmat területe kétmillió négyzetkilométer. Nagyon gazdag anyaggal vonul fel. Művészi elrendezésben sok panoráma, modell, A látható fegyverek és házi eszközök nagyrésze a Brüsszel melletti, világhírű Tervuren Kongó-múzeum gyűjteményéből valók. Gyönyörű a főépület kupolaboltozata belülről. Kívülről ez is feketedö szalmával fedett nagy kúp, s így belül sötét gerendaszerkezetre számít az ember. És amikor felpillant: egy merész, művészi vonalú kupolát lát. A csillagos ég szimbólumát. Egy nagy arany csillagból indul ki az aranyozott bordázat, közeit mélykék mozaik tölti ki csillagokkal tarkítva.

A sok gyarmati épület után új színt ad Itália pavillonja. A nemrég feltárt Leptis-Magna-i bazilika — amit Septimius Severus építtetett — rekonstrukciója. Előtte márványkút obeliszkekkel. Ez itt fog maradni, Olaszország adja Párizsnak a kiállítás emlékére. A fő-csarnok antik szobrokkal van díszítve s egy római templom hangulatát lopja a nézőbe.
Szomszédos vele Hollandia. A főépület magas deszkakerítéssel van körülvéve. Kapujához magas, délceg holland katona támaszkodik, őrködik. Odabent nagy kopácsolás, munkások hada sürög-forog. A kis Hollandia harcol a sorssal. A holland pavillon ugyanis a nyár folyamán kigyulladt, a tűz felbecsülhetetlen értékeket pusztított el. És ők újra felépítik a szumatrai stílben épült hatalmas épületet. A két 50 méteres, impozáns torony azonban már nem készül újból. A kiállított értékes anyag nagyrészben a tűz martaléka lett. Hiába vonult ki percek alatt Párizs tűzőrsége, a tomboló elemmel nem bírt. A tűz pusztításáról beszélnek a körüllévő fák megpörkölődött sárga leveleikkel és a barnára cserződött kaktuszok. De a virágágyak helyén ismét szorgos hollandi kertészek dolgoznak és sok kitartással már üde pázsitot varázsoltak a hamu, a korom, a tűzoltóautók keréknyoma helyén. A kiállítandó új anyagot maga Vilma királynő ajánlotta fel magángyűjteményéből. Vidámabb képet ad a holland Restaurant, ahol a kiszolgáló személyzet a kedves, tiszta németalföldi viseletben sürgölődik.

Sétánk során a Luxe Metropolitaine csarnokához érünk. Elkápráztat azzal, amit a 20. század világvárosa kíván és produkál. Ami ipari gyártmány csak elképzelhető, azt megtalálod itt. Női és férfi ruhák, selymek, szövetek, brokátok, a szivárvány minden színében, bútorok, fém- és üvegáruk, minden a legnagyobb luxussal. Egyik ajtón ha belépsz, meglepődve tekintesz körül, egy óceánjáró fedélzetén találod magad. Hajószalón, első osztályú kabinok, majd kijutsz a sétafedélzetre. Kikötőben áll a hajó. Lent ringva hullámzik a kék tenger. A hajótest mellett karcsú lélekvesztőkön malájiak kínálgatják az Indiai óceán szigetvilágának terményeit, gyümölcseit. Távolabb trópusi kikötő, talán Singapore, bizarr képe.

Érdekesen szemléltette egy hajóstársaság a hajói útvonalát. Tejüveg-lapra volt a térkép festve olyan módon, mint a légi felvételek ábrázolják a földet. A kicsi vashajókat alulról valami elmés szerkezettel és mágnesrendszerrel mozgatták az üveglapon. Maguktól látszottak menni a piciny hajók. Mintha repülőgépről pillantott volna le a néző.

A gyarmati szépmüveszeteknek is volt egy pavillonja. Tárlat ez, festményekkel, szobrokkal, melyek témáját a gyarmati tájak, a benszülöttek és az ő primitív életük adja. Ennek a pavilionnak a közelében jelzik a táblák és térképek az Északamerikai Egyesült-Államok kiállítását. Mindenki valami grandiózus nagyot vár és kap három földszintes, kis fehérre mázolt deszkaházat, szimmetrikus elrendezésben. Egyszerű kis kertecske övezi a házakat. A két szélső pavillonba Kuba, Florida és a Bahama szigetek természeti kincsei vannak bezsúfolva. A középsővel Amerika Washington emlékének áldoz. Washington a szabadságharc után elvonult a közéletből, és a Mount-Vernon-i házában élte csendesen az életét. Háza ma is áll, szent hely, ahová napról-napra a zarándokok nagy tömege járul. Ennek a háznak hű mását állították ki itt.

Mögötte a Hindosztáni pavillon. A kaputól balra két lepányvázott indiai elefánt nyugtalankodik, nem szívlelik a nagy népszerűséget. A bazárszerű pavillonban nagy meglepetés ér. A sok keleti holmi között matyó-terítőre akadunk! Vitánkat, hogy matyó-e az vagy tényleg keleti kézimunka, az árusító asszony dönti el, aki nem éppen mezőkövesdi magyarsággal szólal meg: „Matyó munka az, kérem, sohasem látta az Hindosztánt! De hát itt áruljuk, mert itt van keletje." A magyar népművészetek ilyetén propagálásához, úgy gondolom, nem kell sok kommentárt fűzni.

Dánia gyarmata a fehér Grönland. Kis pavillonjában a Jeges tenger fehér világa elevenedik meg. Jegesmedvék a vörösen izzó nap gyenge fényében, kutyaszán, eszkimók primitív élete kis kunyhóikban; ez a látnivaló.

Festmények, szobrok a kiállításon

A bokrok között a tó tükre csillan meg, amikor egy tornyos, lovagvárra emlékeztető épületcsoporthoz érünk. Portugália. A történelem nagy gyarmatosítóihoz, a közép- és újkor vakmerő tengeri kalandoraihoz egészen illő ez az épület. Szinte keresi az ember a hullámzó tengert, a rengő, dagadó vitorlájú büszke gályákat . . . Hiába. A kiállítás tava, mint nagy ezüst tükör, sima és fényes. Csak néha zavarja meg nyugalmát egy-egy fatörzsből vájt kenu, egy kecses vonalú, gondolára emlékeztető indiai csónak. Este motorcsónakok is berregnek végig rajta, de csak az éj leple alatt, hogy ne rontsák a hangulatot és összhangot. A tó közepén lévő kis szigeten van az állandó színház, ahol minden nap más-más világ számol be művészetéről. A tó este veszi fel — mint a királynő — ékes, színes ruháját. A víz kékesfekete. A partszegély körül piros-sárga, kék-zöld fénypontokkal van kétsorosan kirakva. Lampionok és a pavillonok színes lámpái a tükörképükkel. Az 50 méteres szökőkút, a „Le grand signal" tornya sárgás fényben ragyog, a róla porzódva hulló víz a reflektorok fényében fehéren felhőzik. A „Híd" a tó egy keskeny részén van. Ez is szökőkút. Szembe ívelő vízsugársor ez, ami a váltakozó fényben tündérien ragyog, Alatta egy kis eső árán a csónakok tovasuhannak.

A harmadik nagy vízi attrakció a „Víziszínház". Csak a neve színház, voltaképpen ez is megvilágított szökőkút. A sziget csúcsán a vízbe van építve a lépcsőzetesen emelkedő építmény, melynek ezernyi vízsugarát sokszínű, változó reflektor-rendszer világítja alulról. Olyan különlegesen szép ez, hogy semmihez sem lehet hasonlítani. Nem is látható ez mindenkor, hetenként csak egyszer-kétszer. Amikor mi láttuk, az időjárás, amely általában irigykedett a kiállítás sikerére, rendezett olyan vízijátékot a százezernyi nézőközönség nyaka közé, hogy utána talán napokig szárítgatták az átázott ruhákat. A felhők leszállottak megnézni, hogy min is csodálkozik az a sok ember? Mérgükben egész pirosak lettek, s kezdték önteni a jó langyos vizet. Lehetett azután csodálkozni azon, hogy hová tűnt el a rengeteg ember a tó partjáról? Az éttermek, terraszok, nyitva lévő pavillónok, ereszek alatt gubbasztott az egész közönség. De álltuk és aztán egy óra hosszáig gyönyörködtünk a szivárvány minden  színében  ívelő  színjátékban.

Ősz van. Idestova bezárul a kapu az utolsó látogató mögött is. Csattogni fognak a csákányok, csikorogva, recsegve fognak összedülni a karcsú minaretek, a merész kupolák. A kis aranyozott templomocskákat talán filmgyárak vagy gazdag pénzemberek fogják megvenni, hogy kertjük exotikus díszéül szolgáljon. Most hűvös őszi szél forgatja a hulló faleveleket. Közeleg a vég. Mintha a nevető bálványok arcán is valami szomorú mosoly húzódna végig ... A gyarmati emberek borzongva húzzák össze magukon humuszaikat, mozdulatlanul merednek Kelet felé, vágyva gondolnak napsugaras hazájukra.

Forrás: Francia kalandozás 1931, Budapest. Szerkesztette Temesi Győző. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár diokumentációs osztálya, kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

P. BOROS FORTUNÁT: Az örök Évák

Tanárjelölt koromban a nők már úgy ellepték az egyetemi padokat, hogy a fiuknak alig maradt hely. Az előadó teremben egy sarkot választottam magamnak abban a hitben, hogy ott senki sem fog zavarni, de kicsiny lévén a hely és sok a hallgatóm, azért abba a fonák helyzetbe kerültem, hogy előttem csupa nők ültek, sőt ha nagyon szorgalmasak voltak, akkor az utolsó padban közre is fogtak. Ilyenkor a szorgalmas jegyezgetésnek vége volt, mert hol ez, hol az jutott eszükbe s udvariatlanság lett volna nem felelni, amire lehetett, válaszoltam. Legtöbbször az idővel s így órámmal volt bajuk.

Restellettem volna a hallgatónők (ez rossz elnevezés, mert rengeteget fecsegtek s azt hiszem most is) miatt a professzorokkal kerülni ellentétbe, akikkel az órákon kívül igen jó barátságban voltam. Így hát az esztendő nagyon nehéz volt, mert a kiegyensúlyozás politikáját kellett folytatnom. Szó ami szó, ennek az életben igen jó hasznát vettem és a mai mamáknak azt is megbocsátom, hogyha a professzor nem tartotta meg az előadást, engem ültettek a katedrára, megadták a beszéd fonalát s nekem kellett őket szórakoztatnom egy órán keresztül. Ennek meg az lett későbbi, most érezhető hátránya, hogy a nők jelenlétében elveszítettem beszélőképességemet.

Ilyen előiskola után kerültem össze a jó kedélyü zarándoktársasággal. Utólag tudtam meg, hogy egy cseppet sem voltam rokonszenves, mert egész úton egyebet nem hallottak tőlem; sietni, sietni, megint késtek, minek fényképeznek annyit? A Genezáreti tó partján egyszer az egyik csakhogy a fejemhez nem vágta a gépjét, mert egy jó beállítást rontottam el azzal az átkos siettetéssel. Szerencsém csak  az volt, hogy  egy  kétemeletes  épület lapos  tetejéről kémlelték a tájat, én pedig untam a sok lépcsőt, s a földről bosszantottam őket.

Volt később amit hallani: no, most tudjuk, hogy ki siettet minket állandóan stb. Utálatossá lettem, akit semmi nem érdekel. Egymás között szóvá is tették: ez a P. F. miért is jött ide, állandóan csak siettet. Na igen, most már olyan távol vagyok tőlük, hogy nincs mitől tartanom s azért elárulom az én titkomat: attól féltem, hogy ezzel a rendszerrel a húsvétot is a Szentföldön találjuk tölteni: ha minden virágot meg akarunk szagolni, a kavicsok között kezdünk válogatni; gyakran található ritka fákat, épületeket, tájrészleteket, emlékeket, oszlopokat le akarunk rajzolni vagy fényképezni.

Úgy vettem észre, hogy a nőket igen sok minden érdekli s egy kis feddést szemrebbenés és szó nélkül elhallgattak, csakhogy kívánságukat kielégíthessék. A női lélek tulajdonsága a részletezés, mindent akarnak tudni mint a gyermekek; jót és rosszat, akárcsak Éva a paradicsomban.

Igen, mondotta valaki nagy őszintén nem olyan régen, mi örök Évák vagyunk. S úgy mondotta, mintha új dolgot árult volna el, pedig én már túl voltam a következő tapasztalaton  is.

Jeruzsálemben a damaszkuszi kapu körül sok árus szokott összejönni. Az arabok áruikat szamárháton és tevén szállítják. A teve emeletes állat. Nagyon jámbor és közelről nagyon csúnya. Igénytelen és nagy teherhordó ereje van. A sivatag lakóinak nélkülözhetetlen. Háztető nagyságra megszokták terhelni. Ha elpusztulnak, az út szélén hagyják s a sakálok végzik éjjelenkint a temetést.

Tevék a Szentföldön

Jeruzsálem és Jerikó között útépítést végeztettek az angolok. A kőanyagot teve hátán hordatták az arabok. Társaságunk gyöngéd neme nagyon sajnálta a szegény tevéket. Azt hittem, hogy segíteni fognak a kőhordásban.

Találkoztunk egy költözködő csapattal, egymásután fűzve vékony spárgával három-négy teve. Ezek elé egy szamár állítva irányítóul. A szamár hátán férfi, a tevéken férfiak, gyermekek és nők vegyesen. Nem utolsó dolog ilyen előkelő menetben gyönyörködni.

A nőket megkörnyékezte a kíváncsiság. A kényelmes autót akármelyik, kettő kivételével, mert tisztelet a kivételnek, szívesen elcserélte volna a teve hátával. Amíg egyebet nem láttak, addig mindig csak azt hajtogatták: milyen volna tevére ülni. Amikor az első sóhajtás elhangzott, akkor már tisztába voltam, hogy itt ma valami bolondság fog kikerekedni, mert ha a nő egyszer valamit a fejébe vesz, ember legyen, aki azt onnan kiveri.  Inkább meghal, de a más lebeszélésének úgysem enged.

A Jordán partján az iszapos bogáncsok, szúrós tövisek között tevecsorda legelt, de a süppedő iszap és a hatalmas krisztustövisbokrok megvédték a pásztorokat, hogy társaink alkuba bocsátkozzanak. Az ingert ez csak fokozta s mikor délután a Jerikói mezőn heverő tevecsorda mellett haladtunk el, a nőszakasz elmaradt. S mi mentünk tovább abban a hitben, hogy biztosan le akarják fényképezni ezt az előttük ritka látványt. Akarva nem akarva úgy is megszoktuk ezeket a kedvteléseket.

Csak később hallottuk a folytatását. A női csoport egészen megközelítette a tevecsordát és nem fizették le a baksist. Kettő készíti a gépjét, a harmadik kísérletet tesz, hogy a heverő teve hátára emelkedjék. E szokatlan kísérlet a lassúvérű tevében ijedelmet keltett. A merész kisérlő a földre zuhant.  Erre  a tevecsorda fölriadt.  Több se kellett az  araboknak.   Gyorsan  összeszaladtak, kiabáltak, fenyegetőztek. A nőknek csakhogy idejük volt az autóba menekülni. Mikor a. két autó utolért, még nem jött meg a szavuk a merész kisérletezőknek. Csak másnap beszélték el az előző napi kalandjukat. Leckének egy napra mindenesetre jó volt, de csak addig tartott, amíg föl nem vetődött a komoly gondolat, jó volna Názáretből a Tábort szamárháton közelíteni meg. Napi nyolc óra szamárháton. Milyen nagyszerű terv !

Megállapíthattam: van öröm Jeruzsálemben.
Magától értetődik, nem a nőkön múlt, hogy tervük nem sikerült.

Forrás: P. Boros Fortunát: Szentföldi utam. Szent Bonaventura könyvnyomda, Kolozsvár, 1940. Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves egyetértésével.

P. BOROS FORTUNÁT: Jerikó

Néhány gondolat a szerző mentségnek szánt előszavából: "Élmény és emlék volt az a szentföldi út, amely 1934 dec. 15-tól 1935. jan. 10-ig tartott... Azt nem igérem, hogy teljes képet fogok rajzolni a Szentföldről. Csak a bejárt helyekkel foglalkozom teljesen egyéni alapon. Azt sem igérem, hogy tudományos, történelmi vagy tökéletes földrajzi leírást nyújtok, mert csak a pillanatokat ragadtam meg. Azért talál az olvasó ebben az útleírásban nagy tarkaságot, mert nem az összhangra gondoltam, hanem maga az élet lebegett a szemem előtt..."

Jerikói vízvezetés az Elizeus forrásból

A Jordántól elindulva Jerikó volt a cél.
A kis falu alacsony épületei már akkor feltűntek, mikor Judea hegyei  közül  a  Jordán felé a Gohr síkságra ereszkedtünk, amelyet a Szentirás Mózes idejében Kánaán névvel jelölt.
December végén a Jordán környékét figyelve az elképzelt kánaáni bőségnek semmi nyoma, hacsak a füllesztő, lerekedt és párás meleg nem figyelmezteti az embert arra, hogy 300 méter mélységben vagyunk a Földközi tenger színe alatt.
A mezőn szamarak és tevék legelésztek. Azt már nem tudtam felfedezni, hogy mivel táplálkoznak.
Kiaszottnak  látszó,  hepehupás   területen   és   kanyargó mezei úton közelítettük meg Jerikót. Fölhívták a figyelműnket, hogy ez nem  az a város, melynek utcáin az Úr Jézus meggyógyította a vakot és nem ennek falai között tisztelte meg  Zakeus házát látogatásával.  Nem  lehet  ezt  városnak nevezni.  Nem  is  az.  Apró vályogházai vannak.  Az  idegen előtt a dús pálma és banánfák teszik érdekessé és ünnepélyessé.
A ferenceseknek a Jó Pásztorról nevezett kolostora hamar feltűnt egy nagy kert közepén, melynek kapuját zárva találtuk.
Valószínűnek tartom, hogy nem az ebédidő miatt volt zárva, hanem a közbiztonság hiánya tette ezt szükségessé, mert  ebben  a  nagyszerű  kertben  bizonyos gyümölcsfajok éppen most voltak érőben.
Szentföldi biztos társammal azonnal jelentkeztünk a házfőnök atyánál és a jó atyák, akik éppen akkor keltek fel az asztaltól, nem tudták, mivel kedveskedjenek. Ez a szívesség a firenzei atyáknak a kedvességét juttatta eszembe Az atyák mind olaszok. 
A  kolostor nem  mutatott  semmi  különöset.  A jerikói ásatásokból néhány emlék, amelyek nem az ősi, hanem a késöbbi városból maradtak fenn. Annál több érdekességben volt részünk a kertben, mely az egykori Kánaánra emlékeztetett.
A körülkerített kert szakszerű művelés alatt áll. Öntöző csatornák szegélyezik és a déli gyümölcsök minden fajtája föllelhető itt.
A legtöbb déligyümölcs kétszer terem évenkint. Van a kertnek egy szőlőtőkéje, amely évenkint 15-20 mázsa termést
hoz. A citrom, a narancs, a banán éppen most érik. Mondják, hogy a retek, répa, káposzta, paszuly, hagyma hihetetlen nagyságra megnőnek. A kertben az az érzésem volt, mintha nagy virágházban lettem volna.
Az itt tartózkodási idő csak két órára volt szabva, s azért emlékeket gyűjtöttünk és tovább indultunk helyiségtörténelmi nevezetességeinek megtekintésére.
A jerikói nép szereti a virágot. A házak első része virágokkal van futtatva, melyek tarka szőnyegre emlékeztetnek.
A lakosság zöme mohamedán (1000) és a keresztények száma alig több száznál. A mohamedánok ezt az egészen új-keletü várost Er Rihanak nevezik, mely a régi Jézus korabeli Jerikó mellett épült és a közelében lévő Elizeus forrásának  köszöni gyors felvirágozását.
A távolabbi cél Jézus megkísértésének hegye lévén, utunkat balra folytattuk és a mostani helyiségtől nem messze   északnyugati   irányban  hamar megközelítettük  Elizeus forrását. A bővizű forrásból szakad ki az a kis patak, melynek  Jerikó természeti  kincseit köszönheti.
A lakosság a forrás vizét 12 m. hosszú. 7 m. széles és 5 m. mély cementmedencében fogja fel. A medence körül rozoga  épületek.

Ciprusok Jerikó mellett (a könyv eredeti illusztrációiból)

A medence vize zsilipeken át foly ki. A főág Jerikót megkerüli, melyből apró csatornákon vezetik szét a vizet. E viz valamikor ihatatlan volt, melyet Elizeus próféta tett ihatóvá azzal, hogy egy marék sót dobott bele...
A régészek e forrás jelentőségéről tételezték fel, hogy az ősi Jerikó ennek közelében épülhetett sárból és vályogból, melynek falai Józsua trombitáinak harsonáira összeomlottak.
A feltevést a kutatás igazolta, mert az angol tudósok ettől nem messze akkor találtak rá az eltemetett városra, amikor ennek lehetőségéről a németek le is mondottak.
Az eltemetett város nagyobb része már felszínre került. Az arabok a rabszolgák lustaságával és kényszeredettségével dolgoznak most is földerítésén. Rossz szitákkal, mosdótálakkal sorba állva hordják a törmelékeket.
A kiásott Pompeivel nem lehet összehasonlítani, mert az utcák és házak falai között egy kis kecske tempóval könnyen  elszáguldozhatunk, hogy fogalmat alkothassunk magunknak róla. A feltárás tökéletesebb, mint Emmausban tapasztalható.
Jeruzsálemből jövet a Krisztus korabeli Jerikót érinti először a zarándok. Ezt Nagy Heródes építette fel, aki Kleopátrától, Antonius római konzul feleségétől vásárolta meg, hogy téli palotáját felépíthesse. Itt is halt meg. A kereszténység idejében püspöki székhely volt. Ma romhalmaz jelzi helyét.
A jerikói romok megtekintése után a nyugati háttérben emelkedő sziklás hegy felé tartottunk, mert az Úr Jézus ott tartotta a negyvennapi böjtöt.
A  hegy alatt  néhány lehetetlen ház  van.  Előttük  egy felláh férfi ácsorgott vagy két és félórán át s bámulta  autóinkat.
A  nap még magasan állott és sugarai erősen tűztek a földre. Kietlen puszta és kavicshalmazok emelkedtek körös körül.  A nap sugarában izzó kövek öntötték a   meleget. Árnyék sehol.
Szívesen vállakoztam az autóőrző szerepére, mert nem volt bátorságom a meredek hegy megmászására.
A feljáró út elég jó, de meredek. A meleg elviselhetetlen. A kép, ami elém tárul, föltétlenül csalogat. A magánosság is untat. A csupasz sziklahegy tele van üregekkel. A hegy közepe táján fecskefészekszerüen hosszan elnyúló szent György kolostor fehérlik felém és még akkor is csalogat, amikor társaim eltűntek szemeim elől.
Eléggé sajnálták, hogy nem tartottam velük. Dicsérték a görög szerzetesek szívességét és fekete kávéját. Gondolom, hogy a hűsítő nagyon jól fogott, amíg én nagyítóval a hegybe vájt üregeket kémleltem, amelyeket prófétaüregeknek neveznek, mert ezek közül nagyon sok az ószövetségben prófétafiaknak s az új szövetségben pedig remetéknek volt lakása. 

(Következik: Az örök Évák)

Forrás: P. Boros Fortunát: Szentföldi utam. Szent Bonaventura könyvnyomda, Kolozsvár, 1940. Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves egyetértésével.

MADERSPACH VIKTOR: A zerge násza

Várakozó álláspont

Az őszi rózsa kivételével a völgyben nyíló kerti virágok már mind elhervadtak. Az ablak előtt zöldelő nyárfa levelei lehullottak. De október hó végén a Déli Kárpátokban azért még mindig vannak napok, sőt hetek, melyek az emberben a nagy költő által leírt szeptember végi elégikus hangulatot még nem keltik fel. A vénasszonyok nyara nem mult el és a nap sárga korongja, mely déli időben sem emelkedik túlmagasan a láthatár felé, a reggeli zuzmarát elolvasztotta és a nélkül, hogy pörkölne, oly melegen süt, mintha a már rég leszedett gyümölcs érését elő akarná segíteni.

Az immár teljesen kopasz bükkösben igyekszem felfelé. Egy-egy, az ösvény szélén nyíló tavaszi virágocska meggyőz arról, hogy a meleg időjárás egyes növényeket is tévedésbe ejtett. Egy előttem felrepülő szalonka szülőföldjén való tartózkodásának idejét egy hónappal toldotta meg. Ki tudja, hogy különcködéséért nem-e fog életével lakolni, amikor a hóborította Balkánon és a csonttá fagyott Havasalföldön útravaló táplálékát nem fogja bírni megszerezni.

Kis patakocskán kell átkelnem. A szerelem, mely sok állatot megszokott életmódjából teljesen kiforgat, talán egyet sem kényszerített annyira természetével ellenkező és veszedelmes helyzetekbe, mint a hegyi vizek fürge, színpompás lakóját, a pisztrángot. Aránytalanul nagy halak oly csekély vízben vergődnek, hogy testüknek nagy része abból kilátszik. Fövényes helyeken lubickolnak és a nemek kölcsönös érintkezése nélkül végbemenő nemzési aktus alkalmával igen gyakran vesztik életüket. Az embertől eltekintve a róka, a nyuszt, a varjú, a mátyás és más szőrös és tollas ragadozó ott leselkedik a parton, hogy a víz sekélysége miatt mozgási képességének legnagyobb részétől megfosztott halat könnyűszerrel megfoghassa.

A madárélet az erdőt még ilyenkor is igen élénkké teszi. A harkály mellett a különböző cinkék szereznek a természet barátjának sok gyönyörűséget. A fehérfejű és testű, hosszúfarkú őszapó, melyet nyáron csak kettesével láttam a magasabb hegyi régiók fenyveseiben, most nagyobb csapatokba összeverődve tartózkodik a bükkösökben, hogy azután a szigorú tél beálltával az emberlakta völgyekbe leereszkedjék.

A fenyves sokkal csöndesebb. A fenyőfa tobozainak apró magvait szedegető, tűzpiros mellű pirók úgy tündököl magas ülésén, mintha a természetnek egy kiszámíthatatlan szeszélye folytán a sötét tűlevelűn pipacsvirágok nyílnának. A fák tetejét még a meleg őszi napsugár csókolgatja, de a törzsek tövében, hová a láthatár közelében keringő nap egyáltalában nem tud bevilágítani, a fagyott földet vastag zuzmara borítja. Helyenkint a pár nappal ezelőtt hullott hóréteg, mely a verőfényes helyeken mindenütt eltűnt, az árnyékban megmaradt. A fehér jegyzőkönyv, melybe minden, a föld felszínén mozgó állatnak teljes utinaplóját be kell jegyeznie, részben nyitva fekszik előttem.

Az ösvényről letérve a sziklás hegyoldalon kapaszkodom felfelé, hogy a vadállomány viszonyai felől némi tájékozódást szerezzek. Vadászati szempontból azonban semmi közvetlen eredményre sem számíthatok, mivel itt az eredetileg puha hólepel, mely az első napokban a lépések zaját mint egy szmirnaszőnyeg letompította, többször váltakozó olvadás és újramegfagyás után recsegő kéreggé változott.

A mackónak a nyoma, mely pár nappal ezelőtt szétolvadt és újra megfagyott, oly méreteket mutat, melyek egy barlangi medvének is a becsületére válnának. A siketfajd csapája olyan, mintha azt egy struccmadár nyomta volna a hóba. Őz és vaddisznó szintén valamely alakban leadták a névjegyüket, de a nyári időben itt nagyobb számban tartózkodó zergének a nyomára nem lehet ráakadni.

Egy sziklára leülök és a messzelátóval a túlsó hegyoldalt szemlélgetem, melyet tőlem egy mély, canonszerű szakadék választ el. Már a szálas fenyőerdő régiója felett vagyok, ahol a földig ágakkal benőtt, zöld kúpokat alkotó fák oly gyéren állanak, hogy az azok közötti térbe be lehet tekinteni. Mivel az általam kémlelt hegyoldal déli fekvésű, a pár nappal ezelőtt esett hónak alig maradt nyoma. Zergét keresek, de egyet sem bírok meglátni. Két őz, lassan lép­kedve, a télen is zöldelő, széleslevelű, sásszerű füvet legelgeti. Már teljesen átvedlettek. A nyári vörös felöltőt a téli szürke mezzel cserélték fel. A bak az egyik agancsát lehullatta, a másik még ideig-óráig ott éktelenkedik a fején, melyet az egyenlőtlen megterhelés miatt szemmel láthatóan ferdén tart és időről-időre kelletlenül megráz. Egy róka szorgalmasan szedegeti a vörös áfonyát. Aztán hirtelenül megfordulva a levegőből valamit magas ugrással elkap. Bogár lehetett, mely ilyenkor, a téli álom megkezdése előtt, még egy utolsó dongó repülésre szánta el magát.

Az egész kép felett, melynek láthatárát sziklás, részben hóval fedett bércek alkotják, a legmélyebb csend uralkodik. Hirtelenül egy oly erős zúgást hallok, mintha egy repülőgép szállana el a fejem fölött. Feltekintve egy sok ezer éneklő madárból alkotott rajt látok, mely a kék levegőben úszik. Aki ezeket a látszólag minden cél nélkül végzett tömegmozdulatokat figyelemmel kíséri, azt veheti észre, hogy azokat bizonyos törvényszerűség irányítja. A valóságot talán akkor közelítem meg leginkább, ha a raj alakját egy ruganyos, háromtengelyű ellipszoidnak nevezem. Idomai aszerint változnak, amint a különböző légnyomásoknak engedve azoknak láthatatlan alakjához többé-kevésbbé hozzásimul.

Az erdő feletti régiónak a déli napsugárnak kitett részei teljesen hómentesek. A sziklák és bércek árnyékában megmaradt hófoltok éppoly szaggatottak és bizarr alakúak, mint maguk az árnyékot okozó kőtömegek. A leáldozó nap vérvörös sugarai által megvilágított havastetők azt a benyomást keltik, mintha teljesen elhagyatottak és lakatlanok volnának. Az előttünk elterülő felületek óriási kiterjedése és a távolságok rendkívüli méretei, egyszóval az egész kép anorganikus kerete oly grandiózus, hogy az abban esetleg elhelyezkedő élőlény vagy vad, mely még a legjobb területeken sem verődik össze akkora tömegekbe, mint a nyájakba egyesített háziállatok, teljesen elvész. Azt többnyire csak a nézésben gyakorlott vadász jól felfegyverzett szeme bírja felfedezni.

A nap a nyugati láthatáron egy vérvörös, a hegycsúcsokhoz hozzásimuló felhőben készül elmerülni. Az összes, hóval fedett ormok vörös visszfényben pompáznak. Az ember szinte kelletlenül veszi a kezébe a látcsövet, hogy ezt a hihetetlenül színpompás képet, mely fegyvertelen szemmel szemlélve a maga egészében látszik a legszebbnek, az egyes részleteket pontosan feltüntető elemeire bontsa. De ha a mai napon még vadat akarok látni, sietnem kell. Mihelyt az izzóveres és rózsaszín, mely naplementekor a hegytetőket borítja, megfakul, a teljes sötétség áll be.

Nem kell soká keresnem. A hómezőkön tartózkodó zerge koromfekete nászruhája a mimikri szempontjából cseppet sem kedvező. A hegygerinc közelében tartózkodó sötétszínű állatok csapatja azonnal feltűnik. A vékony hótakaró alól a nagyobb kövek tövében kikandikáló fűpamacsokat nyugodtan legelészi. De az egész falka hirtelenül, mint a héja által felriasztott galambok, szétszalad, hogy azután éppoly gyorsan lecsendesedve, nyugodtan tovább legeljen. Csupán a zsarnokoskodó bak hajkurássza még egy ideig a neki engedelmeskedni nem akaró sutát, mely üldözője elől cik-cakban, folyton irányt változtatva, menekül. Rövid idő mulva azonban ő is lecsendesedik.

A világítás mind halványabb lesz. A szabad szemmel csak mint fekete pontok látható zergék a sötétszínű kövek, egyes gyalogfenyőbokrok és más, a hómező egyformaságát tarkító foltok között eltűnnek. Az égbolton csak a hegygerincek határozott körvonalai rajzolódnak le. A sötétség beálltával a levegő csípősen hideg lett.

Táborozási helyemhez sietek. Közvetlenül közelemben egy, a gyalogfenyőből a nyílt havasi rétre baktató nyulat látok. Fogolycsapat rebben fel előttem, mely rövidesen újra leszáll. Még jó ideig hallgatom az egymást hívogató tyúkocskák hangját. Azután füstszag üti meg az orromat. Gyorgye egy sziklafal tövében égő tábori tűz mellett foglalatoskodik. Száraz gyalog­fenyővel éleszti a tüzet és azért a füstöt alig lehet észrevenni. De az a csekélység, mely mégis keletkezik, nem akar felszállni. A cirbolyafenyő alján, a földön terpeszkedik. A feketekávé és a parázson sült bükkfagomba szagát majdnem teljesen elnyomja.

Mindebből időváltozásra lehet következtetni. Az Alduna felé húzó vadludak gágogása ugyanezt jelzi. A jelek nem csaltak.

Legjobb álmunkból a senyvedő parazsat szanaszét hányó vihar bömbölése ébreszt fel. Mivel azonban Gyorgye, a hosszú őszi éjszaka minden eshetőségével számolva, elegendő tűzifát gyüjtött, úgy a tüzet rövidesen újra meg bírtuk rakni és ezen epizód nem soká zavarta meg éjjeli nyugalmunkat. Reggel négy órakor, amikor még teljes sötétségben indulni készültünk, azt vettük észre, hogy az éj folyamán három ujjnyi hó esett. Az eget vágtató felhőfoszlányok borítják, melyek között egyes csillagok hol láthatókká válnak, hol pedig újra eltűnnek. A havazás ugyan megszűnt, de kósza szélrohamok a frissen hullott porhavat süvítve kergetik az arcunkba. Canyonszerű sziklahasadékba ereszkedünk le, majd annak fenekén haladunk felfelé. Mire virradni kezd, már a gyalogfenyő feletti régiót értük el. A reggel közeledését csupán egy, a keleti hegygerinc felett kivehető világosabb színű sáv és a helyenként kikandikáló csillagok halványosodása jelzi.

Pár pillanatra megállunk. A táborozási helyről való indulás után a ruházatnak vagy a felszerelésnek valami rendezése mindig szükségesnek mutatkozik. Többnyire a lobogó tűz bizonytalan fényénél nem elég gondosan befűzött lábbeli - a hegyi vadász leglényegesebb ruházati cikke - szorul némi utánigazításra. De a nehéz hátizsák sincs még úgy felcsatolva és szerelve, hogy azt órákhosszat kényelmesen lehessen vinni.

A nyugati hegyoldalról legördülő kavics okozta zaj arra enged következtetni, hogy ott vala­mely nagyobb állat mozgolódik. Gyorgye a homályra és túlkorai órára való tekintettel, medvére gondol. Nem osztom véleményét, mivel eddigi tapasztalataim szerint ez a nagy ragadozó oly óvatosan és macskaszerű ügyességgel szokott mozogni, hogy még a laza görgeteggel borított hegyoldalon sem okozza a legcsekélyebb neszt. De a kellő világosság beálltáig a kérdést nem lehet eldönteni.

Egyelőre várunk.

A biztonság kedvéért egy nagyobb kő mögé húzódunk, hogy kivilágosodáskor a vad azonnal észre ne vegyen. Az ez alkalommal állandóan kedvező irányból jövő széltől semmit sem kell tartanunk. A hideg szürkületben tétlenül várakozó vadász ideje igen lassan telik. A közvetlen közelben lévő tárgyakat ugyan meg lehet látni, de a távolabbi kilátást szürke felhőfal zárja el. De ez ebben a szeles időben semmiképpen sem kétségbeejtő dolog, mivel a felhők és párák állandóan mozognak és így a bennünket érdeklő havasi panorámát eltakaró függöny felgördülésére minden pillanatban el lehetünk készülve. Az időközben felkelt nap arra a bizonyos ködsávra közvetlenül kezd rávilágítani. Az most olyan, mintha végtelenül finom ezüstszálakból szőtt fátyol volna. A szél elállt és az ezüstköd szétfoszlása késik. A mind magasabbra emelkedő nap azonban nem sokáig tűri a homályt. A köd percről-percre ritkább és átlátszóbb lesz. A mögötte lévő hegyalakulat és szerteszórt sziklák és fatörzsek idomait sejteni lehet. Még egy­pár perc és az egész napsütötte hegyi panoráma tiszta, a legaprólékosabb részletet feltüntető képe bontakozik ki szemünk előtt.

A makulátlanul tiszta fehér hófelületen mozgó koromfekete zerge a legszembeszökőbb jelenség. A zaj okozója az az egyedüli kóborló kivert bak volt, mely az előttünk égbenyuló sziklatorony egyik párkányán haladt végig. A léptei által megmozgatott kavicsok szédítő magasságból lezuhanva nyáron sokkal nagyobb zajt csaptak volna, mint most, midőn a puha hóréteg azt tetemesen letompítja. Egyes kis, a kőesés által elindított fióklavinák az árok fenekéig gurultak. A nyom után ítélve akkor, mikor a kövek esését hallottam, a bak lőtávolon belül volt. Azóta azonban meglehetősen messze eltávozott, úgyhogy lövésre már gondolni sem lehet.

Távcsővel nézegetem. Középnagyságú bak. Pár ugrás után meg-megállva, a tulsó hegyoldalt figyeli. Bennünket nem vesz észre, mert figyelmét valószínűleg a falka szemlélése köti le, melytől erősebb versenytársa elkergette. Most eredeti menetelési irányától derékszög alatt eltérve, egyenesen felfelé tart. Végre elérte a gerincet. De nem tűnik el mögötte, hanem előbbi mozgási irányához párhuzamosan visszafelé haladva, újra felénk közeledik. Most velünk egyirányban van. De mostani helyzetében oly távol van, hogy a lövést nem merem megkockáztatni.

Egy üzekedéskor gyakran bevált cselhez folyamodom. Magam mozdítok meg egy követ, mely az alattam lévő árokparton, honnét a reggeli szél a havat elfújta, dörömbölve gurul lefelé. Azután a fedezékül szolgáló kő mögött kezdek mozgolódni. A bak észrevett. Pár pillanatig feszült figyelemmel néz felém. Most teljesen nyugodtan maradok, de úgy helyezkedem el, hogy a vad sötét öltözetemnek egy részét lássa.

Rettenetes iramban indul el. Nem tud egyenesen felém tartani, mivel a köztünk lévő sziklafal oly magas, hogy az azon való leugrást még ő sem kockáztatja meg. De a legközelebbi, Erdélyben surlónak nevezett kőgörgeteges árkon gumilabdaszerű ugrásokkal iramodik lefelé. Mihelyt a talajviszonyok megengedik, egyenesen felém tart. Csak, midőn húszlépésnyire közeledett, veszi észre tévedését. Megtorpan. A széles mellkasába fúródó Mannlichergolyó teríti le. Az üzekedéskor lőtt bak nem szolgáltatja a legjobb vadpecsenyét. A két kampó között lévő mirigy igen kellemetlen, az egész húsban érezhető bűzt áraszt. A tapasztalt szakácsnő azt azonban többé-kevésbbé el tudja tüntetni.

Úgy a magányosan kóborló kivert bakot, mint a legerősebb kampós pasa által összeterelt falkát üzekedéskor sokkal könnyebben lehet becserkészni, mint máskor. A vadkeresés magában véve már nem okoz semmi nehézséget, mivel az egyrészt folyton mozog, másrészt pedig fekete öltözetében a rikítóan fehér hótakaróról erősen lerí. A vezető suta szemmel látható szórakozottsága és a hideg által valószínűleg erősen lecsökkentett szaglási képessége miatt a falkát néha közvetlen közelből hosszú ideig egész zavartalanul volt alkalmam megfigyelni.

A vezető kapitális bak minden vetélytársát háremjétől a legnagyobb erőszakoskodással távol szokta tartani. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer két bak komoly összecsapásának lehetek a tanuja, de ebben az oly érdekesnek ígérkező látványban azért sohasem volt részem. A falka felé közeledő outsider, inferioritásának tudatában, mindig önként a leggyorsabb iramban hagyta ott a harcmezőt, az őt pár száz lépésen át elkeseredetten üldöző háremtulaj­donost messze maga mögött hagyva.

A birtokon belül lévő kapitális bak hatalmát mindig kíméletlen zsarnoksággal gyakorolja. A vetélytárs elűzése után a falka valamely sutáját űzi és sanyargatja, sőt kampódöfésekkel is kínozza. Ilyenkor a bak egy igen halk, körülbelül egy hosszúra nyujtott kurrrr-ral körülírható hangot hallat, mely majdnem a gerlice búgására emlékeztet, de távolról sem olyan hangos. A suta ellenben egy alig hallható, házikecskeszerű mekegéssel ad érzelmeinek kifejezést. Mindkét hangot csak a közvetlen közelből lehetett meghallani.

Ami az üzekedés kezdetének és végének pontos idejét illeti, úgy egyiket sem bírtam meghatározni. Azt hiszem, hogy az időjárásnak arra igen nagy befolyása van. Október hó 20-a után, viharos időben, majdnem biztosan lehet az üzekedés kezdetére számítani. Meleg, nyárias napokon ellenben a már teljesen fekete nászöltözetben pompázó zergék egymással szemben oly nyugodtan és közömbösen viselkednek, mintha még csak szeptember kezdete volna, amikor a vad a birkák által elhagyott havasi legelőkön sarjadzó friss füvön hízik. December első napjaiban viszont határozottan volt alkalmam teljes szenvedélyességgel üzekedő zergéket megfigyelni. Az ilyenkor lőtt bakok kampói között lévő bűzmirigyek sem tűntek még el.

A legtöbb élőlénynél a szerelem fogalma virágillattal, madárdallal, meleg, holdvilágos éjszakákkal van összenőve. A mi hatalmas fekete hegyi antilopunk nászdalát a legmagasabb bércek sziklatornyai között süvítő, havat és felhőfoszlányokat kergető vihar énekli.


Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544

MADERSPACH VIKTOR: Zergecserkészés ősz kezdetén

A könyv eredeti illusztrációiból

A havasi legelőkön szeptember közepe után mindenütt a lakatlan vadon teljes csendje uralkodik. A kurjantó pásztorok, kolompoló nyájak és az ugató kutyák visszatértek az erdélyi falvakba, vagy pedig a havasalföldi tarlókra ereszkedtek le. Az egyedüli hang, amely a szél­csendes időben a havastetőkön kóborló vadász (más ember olyankor ott nem igen jár) fülét megüti, a holló károgása. De ebben a templomi atmoszférában az is feloldódik, elvész, mint az Óceánba hullatott vízcsepp. Az emberlakta helyek oly távol vannak, hogy a mérföldekre elhallatszó harangzúgás, vonatok fütyülése és más, a modern kultúrától elválaszthatatlan hangok, oda el sem hatolnak.

A helyi viszonyokat nem ismerő idegen, azoknak a csekélyszámú turistáknak a kijelentése szerint, akik a Retyezát- vagy a Páreng-hegységet ilyenkor bejárták, azt hiszi, hogy teljesen kihalt vidéken tartózkodik. Ha egy-egy canyonszerű völgy fenekén, az égbemeredő szikla­falak között halad felfelé, a tökéletes csend, melyet egy hegyipatak mormolásának egyhangúsága csak fonetikusan aláhúz, nyomasztólag hat kedélyére és lelkére. A madárdal elhallgatott és csak egy-egy feketeharkálynak a legmagasabb staccatóban elhangzó, riasztásszerű szólama üti meg a vándor fülét, amint az a szép fekete madár hullámszerű repüléssel valamely villámsujtotta lúc- vagy cirbolyafenyő felé igyekszik, melyet csőrének kalapácsszerű ütéseivel dob módjára szokott megszólaltatni.

A déli órákban, még verőfényes, napsütéses időben is, alig lehet állati életnek a nyomát felfedezni. Néhány havasi sármány látszólag céltalanul keresgél a lelegelt meredek hegyoldal kövei között. De ha nem sajnáljuk a fáradságot és tevékenységét gondosan megfigyeljük, azt vesszük észre, hogy egyes sodronyszerű fűfajoknak az érett magvait szedegetik.

A havasokat bebarangoló alkalmi turista az ottani nagy faunából alig lát valamit. Ismételten hallottam oly kijelentéseket, hogy a Déli-Kárpátok vadbőségéről elterjedt hírek csupa hazugság és túlzás. Medve, farkas, zerge talán valamikor volt, most azonban a régóta kipusztított állatok közé sorozandók. Alig maradt hírmondójuk. Az ember hetekig járhat azokon a vidékeken, a nélkül, hogy közülük egyet is megláthatna. A turista rendesen nem is lát vadat, mert többnyire figyelmetlen. A természetimádat templomában többnyire úgy viselkedik, mint a fővárosi korzón. Hangosan beszél és kurjant.

A zergét a mimikry, melynek állítólagos törvénye szerint majdnem minden vadállat színe a környezetével többé-kevésbbé egyezik, a legtöbb esetben teljesen elrejti annak a szeme elől, aki még nem tanult meg nézni. Csak igen ritkán fog abba a helyzetbe kerülni, hogy ennek a nagy emlősnek a létezését egyáltalában észrevegye. Képe, mely a fenséges vidéket bámuló szemnek recehártyáján bizonyára már ismételten lerajzolódott, minden alkalommal beleolvadt a kövekből, fagyökerekből, cserjékből alkotott környezetbe, melyből azt az iskolázatlan szemlélő gyakorlatlan felfogóképessége még nem tudta kihámozni.

A gyakorlott vadász az előtte elterülő hegyoldalt vagy sziklafalat, melyet a turista felületes megszemlélés után azzal a kijelentéssel intéz el, hogy azon egy szőrszál sincs, a legbehatóbb vizsgálat tárgyává teszi. Ez esetben a »fal« szó a fogalmat talán csak igen tökéletlenül írja körül. Egy tornyocskákból, oszlopokból, függőleges sziklalapokból összerakott labirintus emelkedik ég felé, melyet repedések, rések, barlangocskák, párkányok és bevágások még tagozottabbá tesznek. A délvidéknek még ebben a tengerfeletti magasságban is bujának nevezhető flórája minden alkalmas helyet, mely ezen hatalmas kőalkotmány felületén kínálkozik, elfoglalt. A szélesebb párkányokon valóságos cirbolya- és lúcfenyő-ligetek képződtek. A fatörzsek között a legbujább, nagy kék bogyókkal megrakott áfonyacserjék tenyésznek. Egyes repedésekbe gyalogfenyőbokrok ékelték be gyökereiket, melyek a függőleges falba kapaszkodva azt a benyomást keltik, mintha felfüggesztett cserepekben tenyésztett dísznövények volnának. De a növényi életnek a létért való küzdelmében a havasi fűz és egy, alacsony bokor alakjában tengődő, égerfaj is kiveszi a maga részét. A korallszerű, rikítóan vörös madárbogyókon a hurosmadarak örökké mozgékony hada lakmározik.

A jó prizmás távcső ilyenkor a legelengedhetetlenebb segédeszköz. Az eljárás teljesen azonos a nagyítóüveggel kutató tudóséval, aki egy laboratórium asztalán az előtte fekvő kő- vagy fadarabon az azon előforduló, illetve feltételezett, parányi élőlényt kutatja. A vadkeresésnek ezen módjánál szigorú rendszerességgel kell eljárni. Aki találomra össze-vissza nézeget, alig fogja meglátni azt, amit keresett. A látcső első helyzetének megfelelő képet figyelmesen átkutatva a szerzett részletbenyomásokat tüzetesen és szigorúan kell osztályozni és nem szabad tovább menni mindaddig, míg minden tárgy felől pontosan nem tájékozódtunk. Tudnunk kell, hogy az a bizonyos valami, amiről kezdetben nem bírtuk megállapítani, hogy kődarab, fagyökér, mohacsomó, avagy árnyékocska, micsoda? És ha azzal ez alkalommal semmiképpen sem bírtunk tisztába jönni, úgy jegyezzük meg azt a helyzetet, amelyben azt a bizonyos, körül nem írható benyomást szereztük és egy idő eltelte után, miután közben más képeket szemléltünk, nézzük meg újra. A nap helyzetcseréjével együttjáró világítási változások a legtöbb esetben a talány megoldását teszik lehetségessé. Ha azután minden részlettel tisztába jöttünk, akkor a látcső tengelyét csak annyira toljuk el, hogy az új kép az előbbivel folytonossági hiány nélkül függjön össze.

Ha a kutatást ezzel a rendszerességgel folytatjuk, igyekezetünket a legtöbb esetben siker fogja koronázni. Az a bizonyos valami, melyet kezdetben sehogy sem bírtunk meghatározni, tüzetesebb vizsgálat, esetleg második megtekintés után, testet, éspedig állati testet fog ölteni. És csodálkozásunkba a bosszankodásnak egy neme fog vegyülni, hogy azt a most oly tisztán látható zergét, mely nyugodtan kérődzve fekszik annak a cirbolyafenyőnek az árnyékában, csak oly későn ismertük fel és oly soká tévesztettük össze egy szikladarab árnyékával.

Miután a nyár elmult, a legnagyobb valószínűséggel arra számíthatunk, hogy szorgalmas kutatással még több zergét fogunk felfedezni. Ilyenkor csak az egészen kapitális bak csatangol egyedül, hogy azután az üzekedési idő kezdetén, a fiatal vetélytársak kiverése után, a falka feletti korlátlan uralmat gyakorolja. A gidás és gidanélküli suták, a fiatalabb bakokkal összeállva, kisebb-nagyobb, néha 40 darabot is számláló, csapatokat alkotnak, melyeknek vezetését valamely vén, tapasztalt suta gyakorolja. Ha szorgalmasan tovább kutatunk, a legnagyobb valószínűséggel azt is meg fogjuk találni. Olyan helyen tartózkodik, ahonnét az egész környéket könnyen tudja áttekinteni. Bennünket bizonyára sokkal előbb vett észre, mint mi őtet. Tekintetét állandóan ránk szegezte és minden mozdulatunkat a legnagyobb figyelemmel kísérte. Jelenlétünket a nagy távolság miatt nem tartja aggasztónak, és ezért a falka pihenését sem akarja megzavarni, de közeledésünket azonnal azzal a bizonyos jellegzetes füttyel és lábdobbantással jelezné. A zergék azután, látszólag minden sietés nélkül, mozgási képességük fölényes voltának teljes tudatában, néhány ugrás után meg-megállva és visszanézve, libasorban vonulnának fel a hegygerinc tetejéig, mely mögött egyenkint tűnnének el szemünk elől.

A tapasztalt vadász azonban a falka déli pihenőjét semmi esetre sem fogja megzavarni. Nyugodtan heverészve figyeli őket, míg maguk fel nem kerekednek. A délutáni órákban, amikor az árnyékok már kissé megnyúlnak, egyik zerge a másik után felkel, nyújtózkodik és a közvetlen közelben kezd legelészni. Az őrtálló suta, amely eddig szoborként, mozdulatlanul állva figyelt bennünket, kezd mozgolódni. Azután lassú ugrásokkal, időnként visszanézve, igyekszik a hegygerinc felé. Az egész falka libasorban követi. Így lassan haladnak felfelé mindaddig, míg a tulajdonképpeni legelőhelyet el nem érik, hol azután, mint háziállatok nyája, egy bizonyos, az állandó éberséggel figyelő vezető suta által áttekinthető területen, szétszóródnak.

Most kezdődik a zergevadász tulajdonképpeni tevékenysége. A legkönnyebb, és vadászati szempontból legkedvezőbb eset akkor forog fenn, ha az embernek nem a falkával, hanem azzal a bizonyos, egyelőre egyedüljáró, minden társulást megvető bakkal van dolga. Pihenőhelyén őt sem lehet könnyen becserkészni. Rendesen igen nehezen megmászható sziklán fekszik. Hulló kövek és recsegő száraz ágak többnyire idő előtt árulják el a cserkésző vadász közeledését. A vad pedig, a bokrok között nyúl módjára bujkálva, eltűnik, a nélkül, hogy az embernek a legcsekélyebb támaszpontja volna arra nézve, hogy hol és merre keresse. De a szemünk láttára az erdőrégió feletti havastetőre felvonuló és ott legelésző öreg urat sokkal könnyebben lehet belopni, mint a figyelmesebben vigyázó vezető suta által megőrizett falka bármely tagját.

Akár a rekordkampókkal ékesített öreg kapitálist, akár pedig a csapatot akarja az ember megközelíteni, a legfontosabb tényező, amellyel mindig és minden körülmények között számolnunk kell - a szél. Azért a cserkészés legelső és legalapvetőbb szabályának kell tekintenünk: igyekezzünk szükség esetén, bármilyen fáradságos és hosszadalmas kerülő árán, a szél alá jutni.

Eddigi tapasztalataim alapján majdnem azt merem állítani, hogy a zerge, legelési helyének megválasztásánál, talán épp annyira figyel a szél irányára, mint a cserkésző vadász. Néhány száz lépés távolságig az ember kövek vagy cserjék által fedve könnyen bír közeledni. De ekkor eléri azt a bizonyos szabad, teljesen áttekinthető teret, rendesen egy semmiféle fede­zéket sem nyujtó havasi rétet, melyet az őrködő suta át bír tekinteni. Ez szokott a legnehezebb akadály lenni, melyen az embernek át kell haladnia, mielőtt lövéshez jutna.

De a látszólag legsímább réten is lehet oly talajredőket találni, melyek mögött az ember egészben vagy részben elbújhat. A megközelítésnél ezeket kell felhasználni. A becserkészést azonkívül megkönnyíti azon körülmény, hogy bármilyen nagyszámú falkánál az embernek mindig csupán az őrtálló suta éberségével kell számolnia. A többiek teljesen megbíznak abban, és a legnagyobb gondtalansággal legelésznek. Ilyformán a cserkésző vadász azt a pillanatot, amikor a csapat négylábú őrangyala másfelé néz, vagy a zamatos alpesi fűből egypár harapást eszik, felhasználhatja arra, hogy egy kis teret nyerjen.

Térnyerés alatt persze a világért sem szabad lépésekre gondolni. A nyílt réten cserkésző vadász a hasán fekszik és megelégszik azzal, hogy adandó kedvező alkalommal pár centiméterrel tolhassa magát előbbre. Ha az a bizonyos suta azután feléje néz, kővé kell merednie. A kellő színű ruhába öltözött mozdulatlan embert, még ha meg is látja, nem veszi figyelembe, mert egy, a fűben fekvő kőnek nézi. Mészkőhegységben legalkalmasabbnak találtam a fehér nyári ruhát, mely az ugyanolyan színű kövektől cseppet sem különbözik. De a khaki és a csukaszürke éppoly megfelelő. Ismételten jó eredményeket tudtam azáltal elérni, hogy egy csomó, a puskaszíjjal összekötött fenyőgallyat toltam magam előtt, melyek mögött akkor, ha a zerge odafigyelt, egészen jól meghúzódtam. Néha az is megesett, hogy a vezető suta észrevett, de azért nem volt bizonyos abban, hogy az a valami, amit meglátott, tényleg egy közeledő ellenség. Olykor a riasztó füttyöt ugyan hallatja és a lábával is dobbant, mire az egész falka közelében gyülekezik, de azért még nem adja ki a menekülési parancsot. Helyben marad mindaddig, míg a tényleges veszély közeledéséről meg nem győződik. Ebben a stádiumban kellő óvatossággal még félre lehet vezetni. Ha a kedvező szélirány meg nem változik és az ember kellő kitartással mozdulatlan marad, a játszmát még meg lehet nyerni. A menekülésre kész csapat egyes tagjai újra kezdenek legelni és lassan szétszóródnak. De az őrködő suta még soká lankadatlan figyelemmel nézi azt a gyanús pontot, mely miatt védenceit már egyszer felriasztotta. Végre azután ő is lehajol, hogy egy harapásnyi füvet legelésszen, sőt esetleg meg is fordul. De azért az embernek még nem szabad elbizakodnia, mert a suta hirtelenül felkapja a fejét és a nélkül, hogy újra megfordulna, hátranézve percekig figyeli az egyszer gyanúsnak talált helyet. Ilyenkor kerül abba a bizonyos helyzetbe, melyben eddig soha se lefényképezve, se lerajzolva vagy festve még nem láttam. Az embernek újra tökéletes mozdulatlanságban kell kitartania.

Ez nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Késő ősszel, az erőltetett mászás után átizzadt ruhában a hideg szélben nyugodtan kuporgó vagy fekvő ember pár perc mulva rettenetesen fázik. Az a hegyes kő- vagy gyökérdarab, mely az első pillanatokban kissé kényelmetlennek tűnik fel, negyedórai fekvés után szinte tűrhetetlen fájdalmakat okoz. Egy alkalommal pedig, szeptember kezdetén, egy vipera telepedett le előttem, melyet nem mertem agyonütni, de el sem bírtam kergetni.

Ilyformán néha órák telnek el, melyeknek lefolyása alatt az ember csak néhány pillanatot bír felhasználni arra, hogy közelebb jusson. A legtöbb esetben azonban egy bizonyos távolságon át végzett kúszás után az ember elér egy-egy szakaszt, hol a vad szeme elől elrejtve hosszabb távolságokon át járva, sőt szaladva bír haladni. Természetesen ilyenkor is a legnagyobb óvatossággal kell eljárni, mivel a lépések zaja, különösen kavicsos talajon, könnyen elárulhatja az embert. Én a magam részéről rendesen mezítláb szoktam cserkészni. Ezt azonban senkinek sem merem ajánlani, mivel ez már a gyermekkorban szerzett megszokást és gyakorlatot tételezi fel. Gumitalpú vagy saroknélküli teniszcipő szintén megfelel, míg a sziklák közti mászkálásnál oly nélkülözhetetlen szöges cipőt a tulajdonképpeni cserkészés megkezdésekor többnyire le kell vetni.

Ha végre a zsákmányt leterítő lövés eldördül, az egész falka minden irányban szétszalad, hogy azután észbekapva újra a vezető sutát felkeresse és azt kövesse. Ilyenkor gyakran megesik, hogy egyes darabok egyenesen a vadásznak mennek neki és egy második lövésre nyujtanak alkalmat. Én a magam részéről ezzel nem igen szoktam élni, mert egy falkából egy darabnál többet nem szeretek kilőni.

A megzavart vad ilyenkor, hóesés előtt, majdnem minden alkalommal az erdőben keres menedéket. Míg az elejtett vad kizsigerelésével voltam elfoglalva, sokszor volt alkalmam a mélyen alattam elvonuló zergéket nézni. De ők akkor már nem szaladtak. Ez a nemes vad csak pillanatokig siet. A legrövidebb idő alatt visszanyeri fölényes nyugodtságát és akkor az egész falka újra meg-megáll, visszanéz és csak pár ugrással halad tovább. A zerge ilyenkor már jóval sötétebb színű, mint nyáron. Különösen a bak siet koromfekete nászruháját felvenni, melyből a mellén lévő fehér folt mint az estélyi öltözet ingmelle világít ki.

Minden ilyen őszi cserkészés mint felejthetetlen szépségű sportesemény örök időkre az ember emlékezetébe vésődik.
De ez az igazi vadászatnak csak a praeludiuma. Az október végén beálló üzekedéskor kezdődik csak az, amit a cserkésző-vadászat koronájának kell tekinteni.

Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544