P. BOROS FORTUNÁT: Az örök Évák

Tanárjelölt koromban a nők már úgy ellepték az egyetemi padokat, hogy a fiuknak alig maradt hely. Az előadó teremben egy sarkot választottam magamnak abban a hitben, hogy ott senki sem fog zavarni, de kicsiny lévén a hely és sok a hallgatóm, azért abba a fonák helyzetbe kerültem, hogy előttem csupa nők ültek, sőt ha nagyon szorgalmasak voltak, akkor az utolsó padban közre is fogtak. Ilyenkor a szorgalmas jegyezgetésnek vége volt, mert hol ez, hol az jutott eszükbe s udvariatlanság lett volna nem felelni, amire lehetett, válaszoltam. Legtöbbször az idővel s így órámmal volt bajuk.

Restellettem volna a hallgatónők (ez rossz elnevezés, mert rengeteget fecsegtek s azt hiszem most is) miatt a professzorokkal kerülni ellentétbe, akikkel az órákon kívül igen jó barátságban voltam. Így hát az esztendő nagyon nehéz volt, mert a kiegyensúlyozás politikáját kellett folytatnom. Szó ami szó, ennek az életben igen jó hasznát vettem és a mai mamáknak azt is megbocsátom, hogyha a professzor nem tartotta meg az előadást, engem ültettek a katedrára, megadták a beszéd fonalát s nekem kellett őket szórakoztatnom egy órán keresztül. Ennek meg az lett későbbi, most érezhető hátránya, hogy a nők jelenlétében elveszítettem beszélőképességemet.

Ilyen előiskola után kerültem össze a jó kedélyü zarándoktársasággal. Utólag tudtam meg, hogy egy cseppet sem voltam rokonszenves, mert egész úton egyebet nem hallottak tőlem; sietni, sietni, megint késtek, minek fényképeznek annyit? A Genezáreti tó partján egyszer az egyik csakhogy a fejemhez nem vágta a gépjét, mert egy jó beállítást rontottam el azzal az átkos siettetéssel. Szerencsém csak  az volt, hogy  egy  kétemeletes  épület lapos  tetejéről kémlelték a tájat, én pedig untam a sok lépcsőt, s a földről bosszantottam őket.

Volt később amit hallani: no, most tudjuk, hogy ki siettet minket állandóan stb. Utálatossá lettem, akit semmi nem érdekel. Egymás között szóvá is tették: ez a P. F. miért is jött ide, állandóan csak siettet. Na igen, most már olyan távol vagyok tőlük, hogy nincs mitől tartanom s azért elárulom az én titkomat: attól féltem, hogy ezzel a rendszerrel a húsvétot is a Szentföldön találjuk tölteni: ha minden virágot meg akarunk szagolni, a kavicsok között kezdünk válogatni; gyakran található ritka fákat, épületeket, tájrészleteket, emlékeket, oszlopokat le akarunk rajzolni vagy fényképezni.

Úgy vettem észre, hogy a nőket igen sok minden érdekli s egy kis feddést szemrebbenés és szó nélkül elhallgattak, csakhogy kívánságukat kielégíthessék. A női lélek tulajdonsága a részletezés, mindent akarnak tudni mint a gyermekek; jót és rosszat, akárcsak Éva a paradicsomban.

Igen, mondotta valaki nagy őszintén nem olyan régen, mi örök Évák vagyunk. S úgy mondotta, mintha új dolgot árult volna el, pedig én már túl voltam a következő tapasztalaton  is.

Jeruzsálemben a damaszkuszi kapu körül sok árus szokott összejönni. Az arabok áruikat szamárháton és tevén szállítják. A teve emeletes állat. Nagyon jámbor és közelről nagyon csúnya. Igénytelen és nagy teherhordó ereje van. A sivatag lakóinak nélkülözhetetlen. Háztető nagyságra megszokták terhelni. Ha elpusztulnak, az út szélén hagyják s a sakálok végzik éjjelenkint a temetést.

Tevék a Szentföldön

Jeruzsálem és Jerikó között útépítést végeztettek az angolok. A kőanyagot teve hátán hordatták az arabok. Társaságunk gyöngéd neme nagyon sajnálta a szegény tevéket. Azt hittem, hogy segíteni fognak a kőhordásban.

Találkoztunk egy költözködő csapattal, egymásután fűzve vékony spárgával három-négy teve. Ezek elé egy szamár állítva irányítóul. A szamár hátán férfi, a tevéken férfiak, gyermekek és nők vegyesen. Nem utolsó dolog ilyen előkelő menetben gyönyörködni.

A nőket megkörnyékezte a kíváncsiság. A kényelmes autót akármelyik, kettő kivételével, mert tisztelet a kivételnek, szívesen elcserélte volna a teve hátával. Amíg egyebet nem láttak, addig mindig csak azt hajtogatták: milyen volna tevére ülni. Amikor az első sóhajtás elhangzott, akkor már tisztába voltam, hogy itt ma valami bolondság fog kikerekedni, mert ha a nő egyszer valamit a fejébe vesz, ember legyen, aki azt onnan kiveri.  Inkább meghal, de a más lebeszélésének úgysem enged.

A Jordán partján az iszapos bogáncsok, szúrós tövisek között tevecsorda legelt, de a süppedő iszap és a hatalmas krisztustövisbokrok megvédték a pásztorokat, hogy társaink alkuba bocsátkozzanak. Az ingert ez csak fokozta s mikor délután a Jerikói mezőn heverő tevecsorda mellett haladtunk el, a nőszakasz elmaradt. S mi mentünk tovább abban a hitben, hogy biztosan le akarják fényképezni ezt az előttük ritka látványt. Akarva nem akarva úgy is megszoktuk ezeket a kedvteléseket.

Csak később hallottuk a folytatását. A női csoport egészen megközelítette a tevecsordát és nem fizették le a baksist. Kettő készíti a gépjét, a harmadik kísérletet tesz, hogy a heverő teve hátára emelkedjék. E szokatlan kísérlet a lassúvérű tevében ijedelmet keltett. A merész kisérlő a földre zuhant.  Erre  a tevecsorda fölriadt.  Több se kellett az  araboknak.   Gyorsan  összeszaladtak, kiabáltak, fenyegetőztek. A nőknek csakhogy idejük volt az autóba menekülni. Mikor a. két autó utolért, még nem jött meg a szavuk a merész kisérletezőknek. Csak másnap beszélték el az előző napi kalandjukat. Leckének egy napra mindenesetre jó volt, de csak addig tartott, amíg föl nem vetődött a komoly gondolat, jó volna Názáretből a Tábort szamárháton közelíteni meg. Napi nyolc óra szamárháton. Milyen nagyszerű terv !

Megállapíthattam: van öröm Jeruzsálemben.
Magától értetődik, nem a nőkön múlt, hogy tervük nem sikerült.

Forrás: P. Boros Fortunát: Szentföldi utam. Szent Bonaventura könyvnyomda, Kolozsvár, 1940. Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves egyetértésével.