PÉCZELY LAJOS: Törökországi emlékeim töredékei (1)

Az első napok élményei – egy „házasság” és egy „gyermekkori barátság" rövid története

Az utazás térképe

[1976-os,] Első negyvennapos törökországi utazásomra a budapesti Török Nagykövetség mindössze 15 napra érvényes vízuma bátorított fel. Elindulásomkor színesen keveredtek képzeletemben a század eleji útleírások, a közös magyar–török múlt izgalmas eseményei csakúgy, mint a hettiták történelmét megfejtő ásatások krónikái, legfőképpen azonban Germanus Gyula rajongó sorai a törökökről.

A Belgrádból Isztambulba tartó gyorson unalmas egyhangúsággal telt az idő. El-elbóbiskoltam a fülledt augusztusi forróságban, amely nemigen kínált más kellemes időtöltést. Jólesett néha kimenni a folyosóra sétálni, és egy jó nagyot nyújtózkodni. Egy nappal megérkezésem előtt gondolataim már valahol Isztambulban kalandoztak, azt azonban a legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy hamarosan férji álöltözetet kell jelképesen felöltenem. A dolog megértéséhez hozzátartozik, hogy tőlem a második fülkében egy rendkívül kellemes megjelenésű, fiatal szőke hölgy utazott teljesen egyedül. A véletlen úgy hozta, hogy egyszer csak összetalálkoztunk a folyosón és szóba elegyedtünk. Az első angol mondatok után mindkettőnket meglepetésként érte a felismerés, hogy az angolon kívül van egy másik, még jobban használható közös nyelvünk is; a magyar. Az „én is magyar, te is magyar” alapon született ismeretségünk rohamléptekkel mélyült.

Ágnes – így hívták csinos útitársnőmet – bizonyára nem szerette a felesleges holmikat, mert útipoggyásza mindössze egy retikülből és egy nem sokkal nagyobb kézitáskából állt. „Először utazol Isztambulba?” – tettem fel nem túl merész és nem túl tolakodó kérdésemet. „Á, dehogy” – és elővette az akkori idők barna konzuli útlevelét, hogy megmutassa, milyen gyakori vendég Törökországban és néhány arab államban. „Tudod – folytatta – férjez mentem egy gazdag jordániái arabhoz, és először Jordániában éltünk, majd átköltöztünk Egyiptomba. Házasságunk hamarosan tönkrement, de nem váltunk el. Maradt némi pénzem és ez a barna útlevél, amivel akkor és oda utazom, amikor és ahová csak akarok. Látod milyen érdekes, más irigyelne, én pedig már ezt is unom, elegem van az egész jövés-menésből. Azt hiszem, az év végén befejezem, akkor majd hivatalosan is elválunk, és én végleg Pesten maradok, de addig még néhányszor eljövök Isztambulba. Képzelheted mennyire szeretnek a törökök ezzel a szőkeségemmel”, – és kissé kihúzta magát. Hát ami igaz, az igaz, e tekintetben nekem sem voltak kétségeim. Lehet, hogy kissé csodálkozva néztem rá, mert az előbbiek megerősítéseként hozzátette – „Majd te is meglátod, mennyire szeretnek.”

Talán egyórás múltra tekintett vissza új keletű ismeretségünk, amikor Ágnes a maga természetes stílusában megkérdezte – lennék-e a férje? „Na nem kell megijedned – folytatta – csak ameddig megérkezünk Isztambulba. Szófia után tele leszünk törökökkel, én pedig szeretném elkerülni, hogy éjszaka zaklassanak”. Ennyi honfitársi segítséget bárkinek megadhatok, gondoltam magamban, és máris igent mondtam a „házassági ajánlatra”.

Szóval, amilyen unalmasan kezdődött az isztambuli utazás, úgy vált e váratlan fordulat után, újdonsült „házasságomban”, az út hátralévő részében „nászutazássá”. Mielőtt bárki eleresztené gondolatait, előre elmondom, az elkövetkező éjszaka még idézőjelek között sem volt nászéjszaka.

Szófia után Ágnes jóslatának megfelelően megtelt a vonat törökökkel. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljem: ha nem ülök mellette, mint rendíthetetlen férje, valószínűleg nem lett volna egyetlen nyugodt perce sem. Ágnes semmit nem bízott a látszatra. Minden adandó alkalommal, már pedig elég sok ilyen alkalom adódott a nyüzsgő éjszakai életet élő kocsiban – a törökök jöttek, mentek, ettek-ittak és énekeltek – összeszedve török nyelvtudását férjeként mutatott be. Útipoggyászunk különbözősége elgondolkodtathatta volna a figyelmesebb törököket, mert az én hátizsákom és az ő retikülje nem igazán illett egymáshoz, de úgy látszik, erre nem figyelt fel senki sem.

A Sirkeci pályaudvar

Így értünk másnap délben Isztambul Sirkeci pályaudvarára. Ágnes fogta a kis cókmókját és könnyedén lelibbent a vonatról, nem úgy mint én, a nehéz, mindenbe beleakadó hátizsákommal. Tetszett, milyen otthonosan, magabiztosan mozgott a számomra teljesen új környezetben. Nem sok időm maradt a felocsúdásra, máris egy taxiban találtam magamat. Hotel Yeni Hakan – mondta Ágnes, és közben lelkesen magyarázta a sofőrnek, merre kell mennie.

Az egykori Bizánc helyén épült modern belvárosban álltunk meg, pontosan a Yeni Hakan szálló előtt. Hakan úr, a szálló jóképű, fiatal társtulajdonosa kijött, elrendezte a taxiszámlát, hogy minél előbb átadhassa magát az önfeledten nyakába ugró Ágnesnek. Ahogy elnéztem, nem eshetett nehezére ez a meleg, magyaros üdvözlés. A forró puszikat követő szabad idejében, Ágnes mint gyermekkori barátját mutatott be Hakan úrnak. Ezen az alapon némi kedvezménnyel kaphattam volna egy szobát, én mégis úgy gondoltam, jobban teszem, ha nem élek a „gyermekkori barátság” előnyeivel, hátha zavarnám Hakan úr Ágneshez fűződő nyilván nem gyermekkori barátságát.

Elbúcsúztam, és egy közeli másik szállóban ütöttem fel szállásomat. Ágnessel többször találkoztam a következő napokban. Egy ízben elkísértem Isztambul híres Fedett Bazárába a Kapali Carsiba. Nem vettünk semmit, csak jártunk-keltünk a bazár szinte kiismerhetetlen labirintus-rengetegében. „Te most fal vagy köztem és a törökök között – mondta mindenféle köntörfalazás nélkül Ágnes. – Elhárítod azokat, akikkel nem szívesen elegyednék szóba, így a választás megmarad nekem, érted?” „Hogyne érteném” – válaszoltam, megtudván újabb honfitársi szerepkörömet. Ágnes elegánsan és nagyon diszkréten beszélte meg találkáit, amíg én elmerülten bámultam a kirakatokat. Utolsó találkozásunkkor megmutatta hódolóitól kapott ajándékait, s ezt a „zsákmányt” a bazár nem egy üzlete is megirigyelhette volna.

Hol vannak már azok az idők, amikor a törökök hódítottak magyar földön! Sokat változott a világ, fordult a kocka, most a meghódítottak késői leszármazottai indulnak magányos hódító útjaikra Törökországba. Hevíti-e a törököket az ellenállás tüze éppúgy, mint hevítette egykor a magyarokat? Bizonyára nem, de miért is hevítené egy olyan korban, amelyben a csinos hódítók ellenségeskedés nélkül is elérhetik céljaikat?

Amikor Ágnes megtudta, hogy gyermekkori barátja – rólam van szó – szeretné meghosszabbíttatni 15 napos török vízumát, – egyszer ő is tehet értem valamit – alapon – nagyvonalúan felajánlotta, ezt a csekélységet elintézi nekem. Kíváncsian vártam a megoldás mikéntjét, mert magam is tettem ez ügyben néhány kísérletet, de mindannyiszor csak azt tudtam meg, hogy vízumomat kizárólag Ankarában lehet meghosszabbíttatni. Ankara pedig még a közelében sem volt tervezett útvonalamnak. Mindenképpen jól jött volna, ha Isztambulban sikerül vízumügyemet megnyugtatóan rendezni.

Az egyik találkozásunkkor jó hírrel fogadott Ágnes, legalábbis számomra jó hír volt, hogy „alakulnak a dolgok”, és másnap reggel kilenckor legyek a Hotel Yeni Hakanban. Pontosan ott voltam a megbeszélt időpontban, aztán várakozással telt az idő. Ha hinni lehetett a hallottaknak, Ágnesnek volt egy magas állású rendőrkapitány ismerőse Isztambulban, s az ő telefonhívására kellett várni. Telt-múlt az idő, de a várva várt hívás csak nem futott be. Helyette egy cirkáló nagyságú amerikai gyártmányú rendőrségi kocsi állt meg a hotel előtt, amelyből elegáns egyenruhát viselő rendőrtiszt szállt ki. Bejött a szállóba, és mélyen meghajolva kezet csókolt Ágnesnek. Az ezt követő, törökül folyó beszélgetésből nem értettem semmit, mégis az volt az érzésem, a vízumom nem lesz meghosszabbítva. Rossz előérzetemet Ágnes erősítette meg, megismételve a bűvös szót, amit nem először hallottam: Ankara.

Kárpótlásul sétakocsikázásra indultunk, aminek legfőbb érdekességét nem a látnivalók adták, hanem az, hogy rendőrségi kocsiból nézhettem Isztambul belvárosát. Ágnes ismeretségének mégiscsak volt valami haszna. A rendőrtiszt barátilag megnyugtatott: ne csináljak semmiféle gondot abból, hogy mindössze 15 napra érvényes a vízumom, ha úgy tetszik nyugodtan maradjak negyven napig az országban. Tanácsként tette hozzá: tartalékoljak 30 USA-dollárnyi török lírát az ország elhagyásakor esetleg fizetendő büntetésre.

Ágnessel történt találkozásomnak köszönhetően, meglepetésekben bővelkedve teltek első ázsiai utazásom első napjai, pontosabban az ázsiai utamat megelőző napok, mert ezek a kalandok még Európában történtek, hiszen Ázsia a Boszporusz túloldalán kezdődött.

„A török és a magyar barát” – magyar emigráció Kütahyában

Kossuth-ház Kütahyában

Amikor megpróbálok visszagondolni, mikor és hol kedveltem meg, lettem rajongó tisztelője Ázsiának, bizony nem találom a választ. Azt hiszem, nem azon a forró augusztusi estén, midőn a Márvány-tenger partján fekvő Yalovában először léptem Ázsia földjére, és alig kaptam levegőt a komphajóról kidübörgő kamionok keltette porfelhőben. Én mégis élveztem a semmihez sem hasonlítható első lépések örömét. Járni tanultam ezekben az órákban egy olyan világban, amelynek útjai utóbb Kelet messzi vidékeire is elvezettek. Ha nem tanultam volna meg eligazodni Kelet különleges világában, ha nem tanultam volna megérteni, elfogadni a mi elkényeztetett európai civilizációnktól és egyáltalán európai mivoltunktól olyannyira eltérő keleti életfelfogást, szokásokat, akkor talán „idegenként” és értetlenül utaztam volna Kelet útjain és sohasem érintett volna meg Kelet varázsa.

Létezik-e még egy olyan ország Ázsiában, sőt akár Európában is, ahol annyira kinyilvánítják az emberek irántunk baráti megbecsülésüket, mint Törökországban? A „türk ve macar arkadas”, azaz „a török és a magyar barát” volt az első mondat, amit törökül megtanultam. Nem lehetett nem megtanulni, annyit hallottam. Ne gondolja senki, hogy Törökországban ez afféle elcsépelt szólásmondás, nem, ez annál sokkal, de sokkal több, az élő török–magyar barátság megnyilvánulása. Azé a barátságé, amelyet a török nép egykoron legkeményebb ellenfele, az Európában őket feltartóztatni képes magyarság vívott ki magának. Olyan elszánt és bátor ellenfél voltunk, hogy ennek emléke most is él Törökországban, és máig hatóan táplálja megbecsülésünket, barátságunk alapjait.

A hetvenes évek legnépszerűbb könnyűzenei slágere is éppen ezt a korszakot idézte fel egy régi török katonaének modern feldolgozásával. A dal Esztergom városának elvesztését siratta. És amikor kedvemért és kívánságomra, a Kayseriben megrendezett Anatóliai Vásáron lemezről felcsendült Baris Manco érces hangján az „Estergon Kalesi", bizsergetően jó érzés volt az egykori kemény ellenfél kései leszármazottjaként hallgatni a dalt.

A történelem érdekessége, hogy az elbukott Habsburg-ellenes szabadságharcaink vezetői: Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos is hosszabb-rövidebb időre Törökországban, az akkori Oszmán Birodalomban talált menedékre. A magyar köztudatban mindenekelőtt Rákóczinak és hűséges kísérőjének, Mikes Kelemennek Rodostóban töltött évei ismertek. Kevésbé közismert, hogy az 1848-as szabadságharc leverését követően sok ezer magyar menekült az akkor török fennhatóság alatt álló Vidinbe, amely ma Bulgária része. A török kormány megtagadta az osztrák kiadatási kérelmeket, de olyan nagy volt a fenyegetőzés osztrák részről, hogy végül is jobbnak látták, ha több száz magyart áttelepítenek az egyik csendes kisázsiai városba, Kütahyába.

Kossuth és a magyar emigráció több jeles képviselője, köztük Mészáros Lázár hadügyminiszter és Batthyány Kázmér gróf külügyminiszter 1850 áprilisában érkezett Kütahyába, és egészen a következő év szeptemberéig élvezték a török kormány vendégszeretetét. Kossuth, mint ismeretes, végleg elhagyva Törökországot hosszabb időre az Amerikai Egyesült Államokba utazott.

Kütahyában mindenekelőtt azt a házat kerestem meg, ahol Kossuth és családja lakott. Könnyen kaptam útbaigazítást, mindenki tudta, merre van a Macar Sokak, a Magyar utca, ahol a keresett ház áll. Szemmel láthatóan nagyon meglepődtek alkalmi török ismerőseim, amikor elővettem egy százforintost és megmutattam rajta Kossuth portréját. A meglepetést az okozta, hogy bár hallottak Kossuthról és látták az egykori házában kiállított fényképeit, de azért ilyen nagy jelentőségű embernek mégsem gondolták. Papírpénzen viszontlátni egy államférfit, az ő gondolataikban rendkívüli jelentőségű volt, hiszen minden török papírpénzen a legnagyobb török, Kemal Atatürk képe látható. Valaki jól érthetően meg is jegyezte Kossuthról: — Macar Kemal Atatürk, azaz a magyar Kemal Atatürk.

A jellegzetes török ház utcai homlokzatán magyar és török nyelvű tábla hirdeti: „Az 1848-1849-es magyar szabadságharc lánglelkű vezetője, Kossuth Lajos, a török nemzet vendégszeretetét élvezve 1850–1851-ig ebben a házban lakott”.

Ha utazásom előtt nem kerül a kezembe Szöllősy Ferenc 1870-ben Lipcsében megjelent műve, a „Kossuth és a magyar emigráció török földön”, amelyben, mint az emigráció résztvevője megírta személyes élményeit, akkor talán éppoly megindultán tekintettem volna meg az elöregedett épület belsejét, mint a legtöbb idelátogató honfitársunk. Szöllősy sorai azonban kifejezetten visszatartottak attól, hogy bármiféle elérzékenyülés uralkodjék el rajtam a múlt emlékei előtt tett tisztelgő látogatásomkor. Ő nem csak arról a Kossuthról írt, aki az emigrációban is megmaradt a szabadságharc lánglelkű vezetőjének, hanem arról a Kossuthról is szólnak sorai, akit éppen úgy a hatalmába tudott keríteni az emberi gyarlóság, mint bármely más halandó embert.

Megérkezésükkor valamennyi magyart Kossuthtal együtt a város lovassági laktanyájában szállásolták el. A laktanya parancsnoka, Szulejmán ezredes, vendégszeretete minden jelével elhalmozta Kossuthot és családját, kapott lovakat, nyergeket és sok kisebb-nagyobb ajándékot, nem beszélve a rendszeresített pénzbeni járadékról. Kossuth azonban nem elégedett meg a törökök vendégszeretetével. Túlzott követelései és igényei többször felbosszantották Szulejmán ezredest. Gyakran robbantak ki nézeteltérések a magyarok között is. Kossuth sokszor méltánytalanul viselkedett társaival, napiparancsokat írt, személyes szolgálatokat követelt tőlük, amit Kütahyában nem minden emigráns vett jó néven.

Szoba az emlékmúzeumban

A magyarok egynémelyike viszont időről időre felöntött a garatra. Az ebből eredő duhajkodások és a laktanyában véghezvitt vandál pusztítások, bizony nem tetszettek a török vendéglátóknak, olyannyira nem, hogy Szulejmán ezredes többször meg sem látogatta Kossuthot, és lovas kísérőket rendelt el a kilovagló magyarok mellé. Kossuth ezen felingerlődve Asbóth alezredes vezetésével küldöttséget menesztett Szulejmánhoz. A magyarok, Szöllősy Ferenc sorait idézve: „a borospohárból a kelleténél többecske bátorságot merítvén”, fenyegető üzenetet hagytak Szulejmán tolmácsánál: „Mondja meg ön az ezredesnek, velünk ne komázzék, mert mi ha fegyverre kelünk az egész kaszárnyát kiverjük”. Szulejmán mértéktartó választ adott: „... ezennel kijelentem, hogy ha önök magukat illedelmesen nem viselendik, én kinek-kinek szobája ajtajára őrt állíttatok, s azt főnökük ajtaján kezdetem el”.

Végül a magyarok felismerték, valóban élvezik a törökök vendégszeretetét és a kisebb összezördülésektől eltekintve békésen teltek a küthayai hónapok. Kossuth később bérelte ki a ma múzeumként álló házat.

Azt hiszem, jó dolog, hogy az emlékezés tisztítótüzében lassan, de mindig elhamvadnak az ellenségeskedés hajdani gyökerei.

(Folytatjuk)

Forrás: Péczely Lajos: Kalandozások Ázsiában. Hungariasport, 1988.