MADERSPACH VIKTOR: A zerge násza

Várakozó álláspont

Az őszi rózsa kivételével a völgyben nyíló kerti virágok már mind elhervadtak. Az ablak előtt zöldelő nyárfa levelei lehullottak. De október hó végén a Déli Kárpátokban azért még mindig vannak napok, sőt hetek, melyek az emberben a nagy költő által leírt szeptember végi elégikus hangulatot még nem keltik fel. A vénasszonyok nyara nem mult el és a nap sárga korongja, mely déli időben sem emelkedik túlmagasan a láthatár felé, a reggeli zuzmarát elolvasztotta és a nélkül, hogy pörkölne, oly melegen süt, mintha a már rég leszedett gyümölcs érését elő akarná segíteni.

Az immár teljesen kopasz bükkösben igyekszem felfelé. Egy-egy, az ösvény szélén nyíló tavaszi virágocska meggyőz arról, hogy a meleg időjárás egyes növényeket is tévedésbe ejtett. Egy előttem felrepülő szalonka szülőföldjén való tartózkodásának idejét egy hónappal toldotta meg. Ki tudja, hogy különcködéséért nem-e fog életével lakolni, amikor a hóborította Balkánon és a csonttá fagyott Havasalföldön útravaló táplálékát nem fogja bírni megszerezni.

Kis patakocskán kell átkelnem. A szerelem, mely sok állatot megszokott életmódjából teljesen kiforgat, talán egyet sem kényszerített annyira természetével ellenkező és veszedelmes helyzetekbe, mint a hegyi vizek fürge, színpompás lakóját, a pisztrángot. Aránytalanul nagy halak oly csekély vízben vergődnek, hogy testüknek nagy része abból kilátszik. Fövényes helyeken lubickolnak és a nemek kölcsönös érintkezése nélkül végbemenő nemzési aktus alkalmával igen gyakran vesztik életüket. Az embertől eltekintve a róka, a nyuszt, a varjú, a mátyás és más szőrös és tollas ragadozó ott leselkedik a parton, hogy a víz sekélysége miatt mozgási képességének legnagyobb részétől megfosztott halat könnyűszerrel megfoghassa.

A madárélet az erdőt még ilyenkor is igen élénkké teszi. A harkály mellett a különböző cinkék szereznek a természet barátjának sok gyönyörűséget. A fehérfejű és testű, hosszúfarkú őszapó, melyet nyáron csak kettesével láttam a magasabb hegyi régiók fenyveseiben, most nagyobb csapatokba összeverődve tartózkodik a bükkösökben, hogy azután a szigorú tél beálltával az emberlakta völgyekbe leereszkedjék.

A fenyves sokkal csöndesebb. A fenyőfa tobozainak apró magvait szedegető, tűzpiros mellű pirók úgy tündököl magas ülésén, mintha a természetnek egy kiszámíthatatlan szeszélye folytán a sötét tűlevelűn pipacsvirágok nyílnának. A fák tetejét még a meleg őszi napsugár csókolgatja, de a törzsek tövében, hová a láthatár közelében keringő nap egyáltalában nem tud bevilágítani, a fagyott földet vastag zuzmara borítja. Helyenkint a pár nappal ezelőtt hullott hóréteg, mely a verőfényes helyeken mindenütt eltűnt, az árnyékban megmaradt. A fehér jegyzőkönyv, melybe minden, a föld felszínén mozgó állatnak teljes utinaplóját be kell jegyeznie, részben nyitva fekszik előttem.

Az ösvényről letérve a sziklás hegyoldalon kapaszkodom felfelé, hogy a vadállomány viszonyai felől némi tájékozódást szerezzek. Vadászati szempontból azonban semmi közvetlen eredményre sem számíthatok, mivel itt az eredetileg puha hólepel, mely az első napokban a lépések zaját mint egy szmirnaszőnyeg letompította, többször váltakozó olvadás és újramegfagyás után recsegő kéreggé változott.

A mackónak a nyoma, mely pár nappal ezelőtt szétolvadt és újra megfagyott, oly méreteket mutat, melyek egy barlangi medvének is a becsületére válnának. A siketfajd csapája olyan, mintha azt egy struccmadár nyomta volna a hóba. Őz és vaddisznó szintén valamely alakban leadták a névjegyüket, de a nyári időben itt nagyobb számban tartózkodó zergének a nyomára nem lehet ráakadni.

Egy sziklára leülök és a messzelátóval a túlsó hegyoldalt szemlélgetem, melyet tőlem egy mély, canonszerű szakadék választ el. Már a szálas fenyőerdő régiója felett vagyok, ahol a földig ágakkal benőtt, zöld kúpokat alkotó fák oly gyéren állanak, hogy az azok közötti térbe be lehet tekinteni. Mivel az általam kémlelt hegyoldal déli fekvésű, a pár nappal ezelőtt esett hónak alig maradt nyoma. Zergét keresek, de egyet sem bírok meglátni. Két őz, lassan lép­kedve, a télen is zöldelő, széleslevelű, sásszerű füvet legelgeti. Már teljesen átvedlettek. A nyári vörös felöltőt a téli szürke mezzel cserélték fel. A bak az egyik agancsát lehullatta, a másik még ideig-óráig ott éktelenkedik a fején, melyet az egyenlőtlen megterhelés miatt szemmel láthatóan ferdén tart és időről-időre kelletlenül megráz. Egy róka szorgalmasan szedegeti a vörös áfonyát. Aztán hirtelenül megfordulva a levegőből valamit magas ugrással elkap. Bogár lehetett, mely ilyenkor, a téli álom megkezdése előtt, még egy utolsó dongó repülésre szánta el magát.

Az egész kép felett, melynek láthatárát sziklás, részben hóval fedett bércek alkotják, a legmélyebb csend uralkodik. Hirtelenül egy oly erős zúgást hallok, mintha egy repülőgép szállana el a fejem fölött. Feltekintve egy sok ezer éneklő madárból alkotott rajt látok, mely a kék levegőben úszik. Aki ezeket a látszólag minden cél nélkül végzett tömegmozdulatokat figyelemmel kíséri, azt veheti észre, hogy azokat bizonyos törvényszerűség irányítja. A valóságot talán akkor közelítem meg leginkább, ha a raj alakját egy ruganyos, háromtengelyű ellipszoidnak nevezem. Idomai aszerint változnak, amint a különböző légnyomásoknak engedve azoknak láthatatlan alakjához többé-kevésbbé hozzásimul.

Az erdő feletti régiónak a déli napsugárnak kitett részei teljesen hómentesek. A sziklák és bércek árnyékában megmaradt hófoltok éppoly szaggatottak és bizarr alakúak, mint maguk az árnyékot okozó kőtömegek. A leáldozó nap vérvörös sugarai által megvilágított havastetők azt a benyomást keltik, mintha teljesen elhagyatottak és lakatlanok volnának. Az előttünk elterülő felületek óriási kiterjedése és a távolságok rendkívüli méretei, egyszóval az egész kép anorganikus kerete oly grandiózus, hogy az abban esetleg elhelyezkedő élőlény vagy vad, mely még a legjobb területeken sem verődik össze akkora tömegekbe, mint a nyájakba egyesített háziállatok, teljesen elvész. Azt többnyire csak a nézésben gyakorlott vadász jól felfegyverzett szeme bírja felfedezni.

A nap a nyugati láthatáron egy vérvörös, a hegycsúcsokhoz hozzásimuló felhőben készül elmerülni. Az összes, hóval fedett ormok vörös visszfényben pompáznak. Az ember szinte kelletlenül veszi a kezébe a látcsövet, hogy ezt a hihetetlenül színpompás képet, mely fegyvertelen szemmel szemlélve a maga egészében látszik a legszebbnek, az egyes részleteket pontosan feltüntető elemeire bontsa. De ha a mai napon még vadat akarok látni, sietnem kell. Mihelyt az izzóveres és rózsaszín, mely naplementekor a hegytetőket borítja, megfakul, a teljes sötétség áll be.

Nem kell soká keresnem. A hómezőkön tartózkodó zerge koromfekete nászruhája a mimikri szempontjából cseppet sem kedvező. A hegygerinc közelében tartózkodó sötétszínű állatok csapatja azonnal feltűnik. A vékony hótakaró alól a nagyobb kövek tövében kikandikáló fűpamacsokat nyugodtan legelészi. De az egész falka hirtelenül, mint a héja által felriasztott galambok, szétszalad, hogy azután éppoly gyorsan lecsendesedve, nyugodtan tovább legeljen. Csupán a zsarnokoskodó bak hajkurássza még egy ideig a neki engedelmeskedni nem akaró sutát, mely üldözője elől cik-cakban, folyton irányt változtatva, menekül. Rövid idő mulva azonban ő is lecsendesedik.

A világítás mind halványabb lesz. A szabad szemmel csak mint fekete pontok látható zergék a sötétszínű kövek, egyes gyalogfenyőbokrok és más, a hómező egyformaságát tarkító foltok között eltűnnek. Az égbolton csak a hegygerincek határozott körvonalai rajzolódnak le. A sötétség beálltával a levegő csípősen hideg lett.

Táborozási helyemhez sietek. Közvetlenül közelemben egy, a gyalogfenyőből a nyílt havasi rétre baktató nyulat látok. Fogolycsapat rebben fel előttem, mely rövidesen újra leszáll. Még jó ideig hallgatom az egymást hívogató tyúkocskák hangját. Azután füstszag üti meg az orromat. Gyorgye egy sziklafal tövében égő tábori tűz mellett foglalatoskodik. Száraz gyalog­fenyővel éleszti a tüzet és azért a füstöt alig lehet észrevenni. De az a csekélység, mely mégis keletkezik, nem akar felszállni. A cirbolyafenyő alján, a földön terpeszkedik. A feketekávé és a parázson sült bükkfagomba szagát majdnem teljesen elnyomja.

Mindebből időváltozásra lehet következtetni. Az Alduna felé húzó vadludak gágogása ugyanezt jelzi. A jelek nem csaltak.

Legjobb álmunkból a senyvedő parazsat szanaszét hányó vihar bömbölése ébreszt fel. Mivel azonban Gyorgye, a hosszú őszi éjszaka minden eshetőségével számolva, elegendő tűzifát gyüjtött, úgy a tüzet rövidesen újra meg bírtuk rakni és ezen epizód nem soká zavarta meg éjjeli nyugalmunkat. Reggel négy órakor, amikor még teljes sötétségben indulni készültünk, azt vettük észre, hogy az éj folyamán három ujjnyi hó esett. Az eget vágtató felhőfoszlányok borítják, melyek között egyes csillagok hol láthatókká válnak, hol pedig újra eltűnnek. A havazás ugyan megszűnt, de kósza szélrohamok a frissen hullott porhavat süvítve kergetik az arcunkba. Canyonszerű sziklahasadékba ereszkedünk le, majd annak fenekén haladunk felfelé. Mire virradni kezd, már a gyalogfenyő feletti régiót értük el. A reggel közeledését csupán egy, a keleti hegygerinc felett kivehető világosabb színű sáv és a helyenként kikandikáló csillagok halványosodása jelzi.

Pár pillanatra megállunk. A táborozási helyről való indulás után a ruházatnak vagy a felszerelésnek valami rendezése mindig szükségesnek mutatkozik. Többnyire a lobogó tűz bizonytalan fényénél nem elég gondosan befűzött lábbeli - a hegyi vadász leglényegesebb ruházati cikke - szorul némi utánigazításra. De a nehéz hátizsák sincs még úgy felcsatolva és szerelve, hogy azt órákhosszat kényelmesen lehessen vinni.

A nyugati hegyoldalról legördülő kavics okozta zaj arra enged következtetni, hogy ott vala­mely nagyobb állat mozgolódik. Gyorgye a homályra és túlkorai órára való tekintettel, medvére gondol. Nem osztom véleményét, mivel eddigi tapasztalataim szerint ez a nagy ragadozó oly óvatosan és macskaszerű ügyességgel szokott mozogni, hogy még a laza görgeteggel borított hegyoldalon sem okozza a legcsekélyebb neszt. De a kellő világosság beálltáig a kérdést nem lehet eldönteni.

Egyelőre várunk.

A biztonság kedvéért egy nagyobb kő mögé húzódunk, hogy kivilágosodáskor a vad azonnal észre ne vegyen. Az ez alkalommal állandóan kedvező irányból jövő széltől semmit sem kell tartanunk. A hideg szürkületben tétlenül várakozó vadász ideje igen lassan telik. A közvetlen közelben lévő tárgyakat ugyan meg lehet látni, de a távolabbi kilátást szürke felhőfal zárja el. De ez ebben a szeles időben semmiképpen sem kétségbeejtő dolog, mivel a felhők és párák állandóan mozognak és így a bennünket érdeklő havasi panorámát eltakaró függöny felgördülésére minden pillanatban el lehetünk készülve. Az időközben felkelt nap arra a bizonyos ködsávra közvetlenül kezd rávilágítani. Az most olyan, mintha végtelenül finom ezüstszálakból szőtt fátyol volna. A szél elállt és az ezüstköd szétfoszlása késik. A mind magasabbra emelkedő nap azonban nem sokáig tűri a homályt. A köd percről-percre ritkább és átlátszóbb lesz. A mögötte lévő hegyalakulat és szerteszórt sziklák és fatörzsek idomait sejteni lehet. Még egy­pár perc és az egész napsütötte hegyi panoráma tiszta, a legaprólékosabb részletet feltüntető képe bontakozik ki szemünk előtt.

A makulátlanul tiszta fehér hófelületen mozgó koromfekete zerge a legszembeszökőbb jelenség. A zaj okozója az az egyedüli kóborló kivert bak volt, mely az előttünk égbenyuló sziklatorony egyik párkányán haladt végig. A léptei által megmozgatott kavicsok szédítő magasságból lezuhanva nyáron sokkal nagyobb zajt csaptak volna, mint most, midőn a puha hóréteg azt tetemesen letompítja. Egyes kis, a kőesés által elindított fióklavinák az árok fenekéig gurultak. A nyom után ítélve akkor, mikor a kövek esését hallottam, a bak lőtávolon belül volt. Azóta azonban meglehetősen messze eltávozott, úgyhogy lövésre már gondolni sem lehet.

Távcsővel nézegetem. Középnagyságú bak. Pár ugrás után meg-megállva, a tulsó hegyoldalt figyeli. Bennünket nem vesz észre, mert figyelmét valószínűleg a falka szemlélése köti le, melytől erősebb versenytársa elkergette. Most eredeti menetelési irányától derékszög alatt eltérve, egyenesen felfelé tart. Végre elérte a gerincet. De nem tűnik el mögötte, hanem előbbi mozgási irányához párhuzamosan visszafelé haladva, újra felénk közeledik. Most velünk egyirányban van. De mostani helyzetében oly távol van, hogy a lövést nem merem megkockáztatni.

Egy üzekedéskor gyakran bevált cselhez folyamodom. Magam mozdítok meg egy követ, mely az alattam lévő árokparton, honnét a reggeli szél a havat elfújta, dörömbölve gurul lefelé. Azután a fedezékül szolgáló kő mögött kezdek mozgolódni. A bak észrevett. Pár pillanatig feszült figyelemmel néz felém. Most teljesen nyugodtan maradok, de úgy helyezkedem el, hogy a vad sötét öltözetemnek egy részét lássa.

Rettenetes iramban indul el. Nem tud egyenesen felém tartani, mivel a köztünk lévő sziklafal oly magas, hogy az azon való leugrást még ő sem kockáztatja meg. De a legközelebbi, Erdélyben surlónak nevezett kőgörgeteges árkon gumilabdaszerű ugrásokkal iramodik lefelé. Mihelyt a talajviszonyok megengedik, egyenesen felém tart. Csak, midőn húszlépésnyire közeledett, veszi észre tévedését. Megtorpan. A széles mellkasába fúródó Mannlichergolyó teríti le. Az üzekedéskor lőtt bak nem szolgáltatja a legjobb vadpecsenyét. A két kampó között lévő mirigy igen kellemetlen, az egész húsban érezhető bűzt áraszt. A tapasztalt szakácsnő azt azonban többé-kevésbbé el tudja tüntetni.

Úgy a magányosan kóborló kivert bakot, mint a legerősebb kampós pasa által összeterelt falkát üzekedéskor sokkal könnyebben lehet becserkészni, mint máskor. A vadkeresés magában véve már nem okoz semmi nehézséget, mivel az egyrészt folyton mozog, másrészt pedig fekete öltözetében a rikítóan fehér hótakaróról erősen lerí. A vezető suta szemmel látható szórakozottsága és a hideg által valószínűleg erősen lecsökkentett szaglási képessége miatt a falkát néha közvetlen közelből hosszú ideig egész zavartalanul volt alkalmam megfigyelni.

A vezető kapitális bak minden vetélytársát háremjétől a legnagyobb erőszakoskodással távol szokta tartani. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer két bak komoly összecsapásának lehetek a tanuja, de ebben az oly érdekesnek ígérkező látványban azért sohasem volt részem. A falka felé közeledő outsider, inferioritásának tudatában, mindig önként a leggyorsabb iramban hagyta ott a harcmezőt, az őt pár száz lépésen át elkeseredetten üldöző háremtulaj­donost messze maga mögött hagyva.

A birtokon belül lévő kapitális bak hatalmát mindig kíméletlen zsarnoksággal gyakorolja. A vetélytárs elűzése után a falka valamely sutáját űzi és sanyargatja, sőt kampódöfésekkel is kínozza. Ilyenkor a bak egy igen halk, körülbelül egy hosszúra nyujtott kurrrr-ral körülírható hangot hallat, mely majdnem a gerlice búgására emlékeztet, de távolról sem olyan hangos. A suta ellenben egy alig hallható, házikecskeszerű mekegéssel ad érzelmeinek kifejezést. Mindkét hangot csak a közvetlen közelből lehetett meghallani.

Ami az üzekedés kezdetének és végének pontos idejét illeti, úgy egyiket sem bírtam meghatározni. Azt hiszem, hogy az időjárásnak arra igen nagy befolyása van. Október hó 20-a után, viharos időben, majdnem biztosan lehet az üzekedés kezdetére számítani. Meleg, nyárias napokon ellenben a már teljesen fekete nászöltözetben pompázó zergék egymással szemben oly nyugodtan és közömbösen viselkednek, mintha még csak szeptember kezdete volna, amikor a vad a birkák által elhagyott havasi legelőkön sarjadzó friss füvön hízik. December első napjaiban viszont határozottan volt alkalmam teljes szenvedélyességgel üzekedő zergéket megfigyelni. Az ilyenkor lőtt bakok kampói között lévő bűzmirigyek sem tűntek még el.

A legtöbb élőlénynél a szerelem fogalma virágillattal, madárdallal, meleg, holdvilágos éjszakákkal van összenőve. A mi hatalmas fekete hegyi antilopunk nászdalát a legmagasabb bércek sziklatornyai között süvítő, havat és felhőfoszlányokat kergető vihar énekli.


Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544

MADERSPACH VIKTOR: Zergecserkészés ősz kezdetén

A könyv eredeti illusztrációiból

A havasi legelőkön szeptember közepe után mindenütt a lakatlan vadon teljes csendje uralkodik. A kurjantó pásztorok, kolompoló nyájak és az ugató kutyák visszatértek az erdélyi falvakba, vagy pedig a havasalföldi tarlókra ereszkedtek le. Az egyedüli hang, amely a szél­csendes időben a havastetőkön kóborló vadász (más ember olyankor ott nem igen jár) fülét megüti, a holló károgása. De ebben a templomi atmoszférában az is feloldódik, elvész, mint az Óceánba hullatott vízcsepp. Az emberlakta helyek oly távol vannak, hogy a mérföldekre elhallatszó harangzúgás, vonatok fütyülése és más, a modern kultúrától elválaszthatatlan hangok, oda el sem hatolnak.

A helyi viszonyokat nem ismerő idegen, azoknak a csekélyszámú turistáknak a kijelentése szerint, akik a Retyezát- vagy a Páreng-hegységet ilyenkor bejárták, azt hiszi, hogy teljesen kihalt vidéken tartózkodik. Ha egy-egy canyonszerű völgy fenekén, az égbemeredő szikla­falak között halad felfelé, a tökéletes csend, melyet egy hegyipatak mormolásának egyhangúsága csak fonetikusan aláhúz, nyomasztólag hat kedélyére és lelkére. A madárdal elhallgatott és csak egy-egy feketeharkálynak a legmagasabb staccatóban elhangzó, riasztásszerű szólama üti meg a vándor fülét, amint az a szép fekete madár hullámszerű repüléssel valamely villámsujtotta lúc- vagy cirbolyafenyő felé igyekszik, melyet csőrének kalapácsszerű ütéseivel dob módjára szokott megszólaltatni.

A déli órákban, még verőfényes, napsütéses időben is, alig lehet állati életnek a nyomát felfedezni. Néhány havasi sármány látszólag céltalanul keresgél a lelegelt meredek hegyoldal kövei között. De ha nem sajnáljuk a fáradságot és tevékenységét gondosan megfigyeljük, azt vesszük észre, hogy egyes sodronyszerű fűfajoknak az érett magvait szedegetik.

A havasokat bebarangoló alkalmi turista az ottani nagy faunából alig lát valamit. Ismételten hallottam oly kijelentéseket, hogy a Déli-Kárpátok vadbőségéről elterjedt hírek csupa hazugság és túlzás. Medve, farkas, zerge talán valamikor volt, most azonban a régóta kipusztított állatok közé sorozandók. Alig maradt hírmondójuk. Az ember hetekig járhat azokon a vidékeken, a nélkül, hogy közülük egyet is megláthatna. A turista rendesen nem is lát vadat, mert többnyire figyelmetlen. A természetimádat templomában többnyire úgy viselkedik, mint a fővárosi korzón. Hangosan beszél és kurjant.

A zergét a mimikry, melynek állítólagos törvénye szerint majdnem minden vadállat színe a környezetével többé-kevésbbé egyezik, a legtöbb esetben teljesen elrejti annak a szeme elől, aki még nem tanult meg nézni. Csak igen ritkán fog abba a helyzetbe kerülni, hogy ennek a nagy emlősnek a létezését egyáltalában észrevegye. Képe, mely a fenséges vidéket bámuló szemnek recehártyáján bizonyára már ismételten lerajzolódott, minden alkalommal beleolvadt a kövekből, fagyökerekből, cserjékből alkotott környezetbe, melyből azt az iskolázatlan szemlélő gyakorlatlan felfogóképessége még nem tudta kihámozni.

A gyakorlott vadász az előtte elterülő hegyoldalt vagy sziklafalat, melyet a turista felületes megszemlélés után azzal a kijelentéssel intéz el, hogy azon egy szőrszál sincs, a legbehatóbb vizsgálat tárgyává teszi. Ez esetben a »fal« szó a fogalmat talán csak igen tökéletlenül írja körül. Egy tornyocskákból, oszlopokból, függőleges sziklalapokból összerakott labirintus emelkedik ég felé, melyet repedések, rések, barlangocskák, párkányok és bevágások még tagozottabbá tesznek. A délvidéknek még ebben a tengerfeletti magasságban is bujának nevezhető flórája minden alkalmas helyet, mely ezen hatalmas kőalkotmány felületén kínálkozik, elfoglalt. A szélesebb párkányokon valóságos cirbolya- és lúcfenyő-ligetek képződtek. A fatörzsek között a legbujább, nagy kék bogyókkal megrakott áfonyacserjék tenyésznek. Egyes repedésekbe gyalogfenyőbokrok ékelték be gyökereiket, melyek a függőleges falba kapaszkodva azt a benyomást keltik, mintha felfüggesztett cserepekben tenyésztett dísznövények volnának. De a növényi életnek a létért való küzdelmében a havasi fűz és egy, alacsony bokor alakjában tengődő, égerfaj is kiveszi a maga részét. A korallszerű, rikítóan vörös madárbogyókon a hurosmadarak örökké mozgékony hada lakmározik.

A jó prizmás távcső ilyenkor a legelengedhetetlenebb segédeszköz. Az eljárás teljesen azonos a nagyítóüveggel kutató tudóséval, aki egy laboratórium asztalán az előtte fekvő kő- vagy fadarabon az azon előforduló, illetve feltételezett, parányi élőlényt kutatja. A vadkeresésnek ezen módjánál szigorú rendszerességgel kell eljárni. Aki találomra össze-vissza nézeget, alig fogja meglátni azt, amit keresett. A látcső első helyzetének megfelelő képet figyelmesen átkutatva a szerzett részletbenyomásokat tüzetesen és szigorúan kell osztályozni és nem szabad tovább menni mindaddig, míg minden tárgy felől pontosan nem tájékozódtunk. Tudnunk kell, hogy az a bizonyos valami, amiről kezdetben nem bírtuk megállapítani, hogy kődarab, fagyökér, mohacsomó, avagy árnyékocska, micsoda? És ha azzal ez alkalommal semmiképpen sem bírtunk tisztába jönni, úgy jegyezzük meg azt a helyzetet, amelyben azt a bizonyos, körül nem írható benyomást szereztük és egy idő eltelte után, miután közben más képeket szemléltünk, nézzük meg újra. A nap helyzetcseréjével együttjáró világítási változások a legtöbb esetben a talány megoldását teszik lehetségessé. Ha azután minden részlettel tisztába jöttünk, akkor a látcső tengelyét csak annyira toljuk el, hogy az új kép az előbbivel folytonossági hiány nélkül függjön össze.

Ha a kutatást ezzel a rendszerességgel folytatjuk, igyekezetünket a legtöbb esetben siker fogja koronázni. Az a bizonyos valami, melyet kezdetben sehogy sem bírtunk meghatározni, tüzetesebb vizsgálat, esetleg második megtekintés után, testet, éspedig állati testet fog ölteni. És csodálkozásunkba a bosszankodásnak egy neme fog vegyülni, hogy azt a most oly tisztán látható zergét, mely nyugodtan kérődzve fekszik annak a cirbolyafenyőnek az árnyékában, csak oly későn ismertük fel és oly soká tévesztettük össze egy szikladarab árnyékával.

Miután a nyár elmult, a legnagyobb valószínűséggel arra számíthatunk, hogy szorgalmas kutatással még több zergét fogunk felfedezni. Ilyenkor csak az egészen kapitális bak csatangol egyedül, hogy azután az üzekedési idő kezdetén, a fiatal vetélytársak kiverése után, a falka feletti korlátlan uralmat gyakorolja. A gidás és gidanélküli suták, a fiatalabb bakokkal összeállva, kisebb-nagyobb, néha 40 darabot is számláló, csapatokat alkotnak, melyeknek vezetését valamely vén, tapasztalt suta gyakorolja. Ha szorgalmasan tovább kutatunk, a legnagyobb valószínűséggel azt is meg fogjuk találni. Olyan helyen tartózkodik, ahonnét az egész környéket könnyen tudja áttekinteni. Bennünket bizonyára sokkal előbb vett észre, mint mi őtet. Tekintetét állandóan ránk szegezte és minden mozdulatunkat a legnagyobb figyelemmel kísérte. Jelenlétünket a nagy távolság miatt nem tartja aggasztónak, és ezért a falka pihenését sem akarja megzavarni, de közeledésünket azonnal azzal a bizonyos jellegzetes füttyel és lábdobbantással jelezné. A zergék azután, látszólag minden sietés nélkül, mozgási képességük fölényes voltának teljes tudatában, néhány ugrás után meg-megállva és visszanézve, libasorban vonulnának fel a hegygerinc tetejéig, mely mögött egyenkint tűnnének el szemünk elől.

A tapasztalt vadász azonban a falka déli pihenőjét semmi esetre sem fogja megzavarni. Nyugodtan heverészve figyeli őket, míg maguk fel nem kerekednek. A délutáni órákban, amikor az árnyékok már kissé megnyúlnak, egyik zerge a másik után felkel, nyújtózkodik és a közvetlen közelben kezd legelészni. Az őrtálló suta, amely eddig szoborként, mozdulatlanul állva figyelt bennünket, kezd mozgolódni. Azután lassú ugrásokkal, időnként visszanézve, igyekszik a hegygerinc felé. Az egész falka libasorban követi. Így lassan haladnak felfelé mindaddig, míg a tulajdonképpeni legelőhelyet el nem érik, hol azután, mint háziállatok nyája, egy bizonyos, az állandó éberséggel figyelő vezető suta által áttekinthető területen, szétszóródnak.

Most kezdődik a zergevadász tulajdonképpeni tevékenysége. A legkönnyebb, és vadászati szempontból legkedvezőbb eset akkor forog fenn, ha az embernek nem a falkával, hanem azzal a bizonyos, egyelőre egyedüljáró, minden társulást megvető bakkal van dolga. Pihenőhelyén őt sem lehet könnyen becserkészni. Rendesen igen nehezen megmászható sziklán fekszik. Hulló kövek és recsegő száraz ágak többnyire idő előtt árulják el a cserkésző vadász közeledését. A vad pedig, a bokrok között nyúl módjára bujkálva, eltűnik, a nélkül, hogy az embernek a legcsekélyebb támaszpontja volna arra nézve, hogy hol és merre keresse. De a szemünk láttára az erdőrégió feletti havastetőre felvonuló és ott legelésző öreg urat sokkal könnyebben lehet belopni, mint a figyelmesebben vigyázó vezető suta által megőrizett falka bármely tagját.

Akár a rekordkampókkal ékesített öreg kapitálist, akár pedig a csapatot akarja az ember megközelíteni, a legfontosabb tényező, amellyel mindig és minden körülmények között számolnunk kell - a szél. Azért a cserkészés legelső és legalapvetőbb szabályának kell tekintenünk: igyekezzünk szükség esetén, bármilyen fáradságos és hosszadalmas kerülő árán, a szél alá jutni.

Eddigi tapasztalataim alapján majdnem azt merem állítani, hogy a zerge, legelési helyének megválasztásánál, talán épp annyira figyel a szél irányára, mint a cserkésző vadász. Néhány száz lépés távolságig az ember kövek vagy cserjék által fedve könnyen bír közeledni. De ekkor eléri azt a bizonyos szabad, teljesen áttekinthető teret, rendesen egy semmiféle fede­zéket sem nyujtó havasi rétet, melyet az őrködő suta át bír tekinteni. Ez szokott a legnehezebb akadály lenni, melyen az embernek át kell haladnia, mielőtt lövéshez jutna.

De a látszólag legsímább réten is lehet oly talajredőket találni, melyek mögött az ember egészben vagy részben elbújhat. A megközelítésnél ezeket kell felhasználni. A becserkészést azonkívül megkönnyíti azon körülmény, hogy bármilyen nagyszámú falkánál az embernek mindig csupán az őrtálló suta éberségével kell számolnia. A többiek teljesen megbíznak abban, és a legnagyobb gondtalansággal legelésznek. Ilyformán a cserkésző vadász azt a pillanatot, amikor a csapat négylábú őrangyala másfelé néz, vagy a zamatos alpesi fűből egypár harapást eszik, felhasználhatja arra, hogy egy kis teret nyerjen.

Térnyerés alatt persze a világért sem szabad lépésekre gondolni. A nyílt réten cserkésző vadász a hasán fekszik és megelégszik azzal, hogy adandó kedvező alkalommal pár centiméterrel tolhassa magát előbbre. Ha az a bizonyos suta azután feléje néz, kővé kell merednie. A kellő színű ruhába öltözött mozdulatlan embert, még ha meg is látja, nem veszi figyelembe, mert egy, a fűben fekvő kőnek nézi. Mészkőhegységben legalkalmasabbnak találtam a fehér nyári ruhát, mely az ugyanolyan színű kövektől cseppet sem különbözik. De a khaki és a csukaszürke éppoly megfelelő. Ismételten jó eredményeket tudtam azáltal elérni, hogy egy csomó, a puskaszíjjal összekötött fenyőgallyat toltam magam előtt, melyek mögött akkor, ha a zerge odafigyelt, egészen jól meghúzódtam. Néha az is megesett, hogy a vezető suta észrevett, de azért nem volt bizonyos abban, hogy az a valami, amit meglátott, tényleg egy közeledő ellenség. Olykor a riasztó füttyöt ugyan hallatja és a lábával is dobbant, mire az egész falka közelében gyülekezik, de azért még nem adja ki a menekülési parancsot. Helyben marad mindaddig, míg a tényleges veszély közeledéséről meg nem győződik. Ebben a stádiumban kellő óvatossággal még félre lehet vezetni. Ha a kedvező szélirány meg nem változik és az ember kellő kitartással mozdulatlan marad, a játszmát még meg lehet nyerni. A menekülésre kész csapat egyes tagjai újra kezdenek legelni és lassan szétszóródnak. De az őrködő suta még soká lankadatlan figyelemmel nézi azt a gyanús pontot, mely miatt védenceit már egyszer felriasztotta. Végre azután ő is lehajol, hogy egy harapásnyi füvet legelésszen, sőt esetleg meg is fordul. De azért az embernek még nem szabad elbizakodnia, mert a suta hirtelenül felkapja a fejét és a nélkül, hogy újra megfordulna, hátranézve percekig figyeli az egyszer gyanúsnak talált helyet. Ilyenkor kerül abba a bizonyos helyzetbe, melyben eddig soha se lefényképezve, se lerajzolva vagy festve még nem láttam. Az embernek újra tökéletes mozdulatlanságban kell kitartania.

Ez nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Késő ősszel, az erőltetett mászás után átizzadt ruhában a hideg szélben nyugodtan kuporgó vagy fekvő ember pár perc mulva rettenetesen fázik. Az a hegyes kő- vagy gyökérdarab, mely az első pillanatokban kissé kényelmetlennek tűnik fel, negyedórai fekvés után szinte tűrhetetlen fájdalmakat okoz. Egy alkalommal pedig, szeptember kezdetén, egy vipera telepedett le előttem, melyet nem mertem agyonütni, de el sem bírtam kergetni.

Ilyformán néha órák telnek el, melyeknek lefolyása alatt az ember csak néhány pillanatot bír felhasználni arra, hogy közelebb jusson. A legtöbb esetben azonban egy bizonyos távolságon át végzett kúszás után az ember elér egy-egy szakaszt, hol a vad szeme elől elrejtve hosszabb távolságokon át járva, sőt szaladva bír haladni. Természetesen ilyenkor is a legnagyobb óvatossággal kell eljárni, mivel a lépések zaja, különösen kavicsos talajon, könnyen elárulhatja az embert. Én a magam részéről rendesen mezítláb szoktam cserkészni. Ezt azonban senkinek sem merem ajánlani, mivel ez már a gyermekkorban szerzett megszokást és gyakorlatot tételezi fel. Gumitalpú vagy saroknélküli teniszcipő szintén megfelel, míg a sziklák közti mászkálásnál oly nélkülözhetetlen szöges cipőt a tulajdonképpeni cserkészés megkezdésekor többnyire le kell vetni.

Ha végre a zsákmányt leterítő lövés eldördül, az egész falka minden irányban szétszalad, hogy azután észbekapva újra a vezető sutát felkeresse és azt kövesse. Ilyenkor gyakran megesik, hogy egyes darabok egyenesen a vadásznak mennek neki és egy második lövésre nyujtanak alkalmat. Én a magam részéről ezzel nem igen szoktam élni, mert egy falkából egy darabnál többet nem szeretek kilőni.

A megzavart vad ilyenkor, hóesés előtt, majdnem minden alkalommal az erdőben keres menedéket. Míg az elejtett vad kizsigerelésével voltam elfoglalva, sokszor volt alkalmam a mélyen alattam elvonuló zergéket nézni. De ők akkor már nem szaladtak. Ez a nemes vad csak pillanatokig siet. A legrövidebb idő alatt visszanyeri fölényes nyugodtságát és akkor az egész falka újra meg-megáll, visszanéz és csak pár ugrással halad tovább. A zerge ilyenkor már jóval sötétebb színű, mint nyáron. Különösen a bak siet koromfekete nászruháját felvenni, melyből a mellén lévő fehér folt mint az estélyi öltözet ingmelle világít ki.

Minden ilyen őszi cserkészés mint felejthetetlen szépségű sportesemény örök időkre az ember emlékezetébe vésődik.
De ez az igazi vadászatnak csak a praeludiuma. Az október végén beálló üzekedéskor kezdődik csak az, amit a cserkésző-vadászat koronájának kell tekinteni.

Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544

MADERSPACH VIKTOR: A farkas

A vadonnak legtitokzatosabb csavargója. Tevékenységének és kártékonyságának a nyomát  lépten-nyomon lehet észrevenni, őt  magát igen kevesen látták, még kevesebben jöttek lövéshez. Ahol Erdélyben és Havasalföldön marhalegeltetést űznek, ott ő is mindenütt jelen van. Ha keresik és üldözik, nem lehet megtalálni.

A farkas üvöltésének hallgatása gyermekkorom legkorábbi emlékei közé tartozik.  Házunk halijából esténként a vadásszá fejlődő fiú érdeklődésével figyeltem a közeli hegyekben lévő marhakarámokból jövő farkasriadók zaját. A pásztorok ordítása és a kutyák izgatott csaholása, egyes lövések, mindig elárulták a farkasnak vagy farkasoknak többé-kevésbbé sikerült támadását.

A farkasok több alkalommal a parkban saját házőrző kutyánkat gyilkolták meg. Még a szöges nyaklánc sem segített mindig.  Bátran merem állítani, hogy a farkasok télen nagyrészt falusi kuvaszokból táplálkoztak, melyeket néha a házak között fogdostak össze.

Mikor felcseperedtem és puskával kezdtem járni, az volt a vágyaimnak netovábbja, hogy egy farkast ejtsek el. Nyomát már korán tudtam a kutyáétól megkülönböztetni. Úgy nézett ki, mintha egy nagy  újfundlandi vagy bernáthegyi kutya lábától származnék, melyet szűk cipőben keskenyre nyomorítottak össze.  A kutyáéhoz hasonlít, de aki a különbséget egyszer jól megfigyelte, az sohasem fogja a kettőt összetéveszteni.

A Zsil folyó télen helyenként annyira megfagyott, hogy a jegén még szánokkal is teljes biztonságban át lehetett kelni. A nyomok elárulták, hogy több farkas minden éjjel a megfagyott folyó jegén átkelve, a közeli sűrű bükkösből a faluba jött, hol a kutyák között nagy pusztítást végzett. Az átkelési hely közelében egy, a téli fagy által vesztegelésre kényszerített malom állott, mely pompás leshelynek kínálkozott. Egy holdvilágos éjszakán itt lestem. A farkasok este
10 óra felé, amikor a faluban a lámpákat eloltották, megjelentek.  Teljes mozdulatlanságom dacára észrevettek. Arra soha nem tudtam rájönni, hogy jelenlétemet melyik érzékük árulta el. Alig bírom elképzelni, hogy a teljes szélcsendben 400 lépés távolságra megszimatoltak volna. Nagy hidegben a szimat különben is gyenge szokott lenni. Az, hogy megláthattak vagy visszafojtott lélekzetemet meghallhatták volna, el sem gondolható.

A tiszta hómezők felett ragyogó telihold szinte nappali fényénél a kis ablakon át kényelmesen megfigyelhettem, amint 300—400 lépésnyi távolságban megállottak, gyanakodva körülnéztek és azután a folyó partján lefelé haladva, messze lőtávolon kívül, libasorban keltek át a jégen, hogy a falu kerítései mögött eltűnjenek. Lessel nem mentem semmire. Ha hideg, holdvilágos éjszakákon valamely erdőőrrel kimentem, hogy egy megriasztott tyúk hangjával ragadozókat csalogassak, rókát igen gyakran lőttem. A vörös rabló 15—20 lépésnyire közelítette meg azt a szénaboglyát, melynek belsejében George néha válogatott kínokkal gyötört meg egy-egy flegmatikus tyúkot, hogy riadójeleit a csendes, holdvilágos éjszakába kiáltsa ki.

Két alkalommal farkas is közeledett. Kétszáz lépésen belül azonban sohasem lehetett őket csalni. Egy sötét téli éjszakán a kunyhóban rókára lestem. Csaléteknek pörkölt kutyahús volt kitéve. A világítás igen rossz volt és azért cseppet sem csudálkoztam, hogy a vad a lövés után nem maradt helyben. A dög körül settenkedő árnyékszerű alak nyomtalanul eltűnt. Egyenesen hazamentem. A lövés helyét az éj folyamán meg sem vizsgáltam, mivel a nyomokat nem akartam összetaposni.

A szerző, vadászaton

Reggel, legnagyobb csudálkozásomra, azt  vettem észre, hogy távozásom után egy róka a csalétek nagy részét megette. Eltekintve a nyomoktól, a kis vörös rablóra abból is lehetett következtetni, hogy a csalétekről  letépett, erősen megpergelt kutyaszőrt a környéken  szanaszét szórta. A havon látható és könnyen követhető friss vérnyomok azonban azt bizonyították, hogy lövésem talált. Csak távozásom után jöhetett egy másik róka, mely a csalétekből evett. A vérnyom szokatlanul nagy volt. Midőn arról a területről, ahol a hó teljesen össze volt taposva, kijutottam oda, ahol már nyomozni lehetett, legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy a havon látható piros vérrózsák egy farkasnyommal függnek össze. Nem nagyon bíztam abban, hogy prédámat tényleg viszont fogom láthatni.  Az apró, rókának szánt sörét, és a farkas szívóssága, mint olyan tényezők jelentkeztek, melyek a siker ellen szólottak. De ettől eltekintve az a körülmény is elkedvetlenített, hogy a nyomból határozottan láttam, hogy a farkas az egyik lábát sántítva vonszolta maga után a hóban. Ebből nyilván láblövésre lehetett következtetni. Már pedig egy farkas három lábon még mindig gyorsabban tud elmenni, mint én kettőn.

A vérnyomot inkább a kötelességérzés szavára hallgatva követtem. A sebzett állat azonban nagyon beteg lehetett, mert az erdőalatti lejtőn csak többször megállva, pihenve és vérezve tudott feljutni. Miután a bozótot elérte, a hegymászást egészen abbahagyta. A legközelebbi ároknak a feneke felé tartott. A leereszkedés sem ment simán.  A nyom tisztán mutatta, hogy útjának egyes részeit gurulva tette meg. Az árok fenekén megtaláltam. Csonttá fagyott.

Jó lapockalövése volt. Sántaságát egy régebbi lövésnek köszönhette, mely egyik első lábát eltörte. A seb azonban már régóta begyógyult. Testi fogyatkozásának dacára ez a ragadozó cseppet sem volt leromolva és telt idomai azt mutatták, hogy nem szenvedett hiányt. Gyomrában kutyaszőrön kívül a szemétdombokon összeszedett rongydarabokat, csirketollat és egérszőrt találtam.

Sok hivatalos és nemhivatalos hajtóvadászaton vettem részt. Rendesen eredménytelenül végződtek. Néhányszor azonban mégis volt alkalmam, hogy a farkasnak a hajtásban tanúsított magaviseletét megfigyelhessem. Jól betanított, fegyelmezett hajtók voltak. Egymásközti összeköttetést halk füttyökkel (nem ordítozással) és a fáknak fejszével való kopogtatása által fenntartva, mint a jó katonák, folytonosságihiány nélküli vonalban haladtak előre. Magas kövön ültem. Egy előttem álló fa kellően eltakart. A lábaim alatti rétsávon túl kezdődő bükksürübe, melynek lombjai már lehullottak, bele bírtam tekinteni. A hajtóvonal a rét szélét már majdnem elérte. A hajtásnak az a stádiuma következett, amikor a fegyelmezett vadász már arra gondol, hogy a puska kakasát eressze le és a töltényt a csőből vegye ki. Ebben a pillanatban meglátom a farkast. Nem tart egyenesen a tisztás felé, hanem a hajtóvonallal párhuzamosan surran végig az erdő szélén lévő fák között. Szemét pillanatra sem veszi le a hajtókról. Egész viselkedése azt az igyekezetet árulja el, hogy fedezze fel azt a rést, amelyen át visszafelé lehetne kitörni. Mozdulatai teljesen a rókáéra emlékeztetnek. Ügy néz ki, mintha hosszú, egyenesen kinyújtott farka volna az a szerv, mely a fák és bokrok között végzett kígyószerű mozdulatainál  mint kormánylapát szerepel. De a hajtók lánca nem inog meg, nem mutat semmi rést és a farkasnak rá kell szánnia magát arra, hogy a búvóhelyet és védelmet nyújtó sűrűt elhagyva, a következő fedezékig a nyílt réten át meneküljön.

Ebben a pülanatban az egész állat megváltozik. A földön kúszó, rókaszerű ravaszsággal mozgó szökevény elszánt, testi erejében és gyorsaságában bízó rablóvá vedlik át. Hatalmas, őzszerííen hullámos ugrásokkal tör előre. Oly könnyen mozog, mintha a nehézkedés törvényének nem is volna alávetve. Bokrokon, köveken, egy árkon gumilabdaszerű könnyedséggel és mozgékonysággal szökik át. A Mannlicher-Schönauer golyó sem bírja ezt a lendületet megállítani. Az expanzív lövedék által átlyukasztott mellkasát még jó darabig viszi, mielőtt a belső legnemesebb részeket szétszaggató fémszilánkok bénító hatása mutatkoznék.

Azt a kevés farkast, amit sikerült elejtenem, a hajtóvadászaton lőtt egynek kivételével, tisztán a véletlennek köszönhettem.

A falu melletti, többnyire mogyorócserjékkel benőtt dombokra, friss hóesés után nyulászni mentem.  Egy embert vittem magammal haj tónak. Az egyik ároknak a fővölgybe nyíló torkolatánál egy cigányputri állott. Érkezésemkor az egész Pintyea-nemzetség kétségbeesve jajveszékelt és szurtos fekete  fürtjeit tépdeste. A farkas az éjjel, jobban mondva a kora reggeli órákban, a vesszőkből font ólacskából kiszedte a disznót és megette. A hó tele volt vérrel. A malac kétségbeesett visításának hallatára a putriból kirohanó cigányok lármája nem akadályozta meg a rablót abban, hogy prédáját maga után vonszolva az árok sűrű mogyoróbokrai között el ne tűnjék. Meg voltam arról győződve, hogy a farkas rablásának színhelyétől már igen messze távozott el. A cigányok azonban megesküdtek, hogy a farkasnak még az árokban benn kell lennie. Miután itt mindig róka is szokott lenni (nyúl nem volt, mert nyom sem mutatkozott), elhatároztam, hogy az árok felső végét el fogom állani és a szakadékot meghajtatom. Az adott jelre a hajtóm a bosszút lihegő purdékkal, kik a térdigérő hóban mezítláb gázoltak, a bokrok között hajtva megindult.

Semmi bizalmam sem volt ahhoz, hogy a farkas puskacső elé kerüljön. Csupán rókát vártam és annak megfelelően töltöttem. Abból, hogy az árokból kivezető farkasnyommal nem találkoztam, nem mertem semmiféle következtetést levonni, mert az a másik, általam be nem járt oldalon is, észrevétlenül kijöhetett volna. A hajtó és a purdék alig lehettek tőlem 20 lépésnyire, amidőn a farkas hirtelenül előttem termett. A rókának szánt sörétes lövéssel 10 lépés távolságról
leterítettem. A sok elfogyasztott disznóhústól úgy megdagadt, mint a ballon. Gyomrában a disznónak majdnem egy­
kilós, teljesen összerágatlan darabjai voltak. Amikor elmentem, a purdék, a húsdarabokat a hóban mosogatva, azon tanakodtak, hogy nem lehetne-e azokat még megenni.

Ha a véletlen nem segíti az embert, úgy a farkas elejtése egyáltalában nem könnyű. Egyet a nyílt országúton egy nagy havazás után 150 lépés távolságból golyóval terítettem le. Ez is tiszta véletlen volt. Olyan helyen ért ez a szerencse, ahol arra legkevésbbé sem voltam elkészülve. De ha valamely reális bázis után elindulva, egy bizonyos terv szerint vadásztam farkasra, a fent leírt hajtóvadászat kivételével, sohasem tudtam eredményt elérni.

Hiába lestem éjjel-nappal a farkasok által megtámadott és megdézsmált juhkarámok mellett. Az éj sötétjében jött, elvitte a prédáját, felriasztotta a pásztorokat és a kutyákat, de mint a kísértet, láthatatlan maradt. Egy alkalommal 12 hétig voltam a Paréng-hegycsoporthoz tartozó havasokon térképkészítéssel elfoglalva. Erdőöreim, figuránsaim, lovászaim és szakácsom egy kis karavánt alkottak, melyhez rendesen egy-két, levágásra szánt kos is tartozott.

Egy viharos éjszakán a farkasok egy kost és egy kutyát hurcoltak el. Attól a naptól fogva heteken át a karavánnak állandó kísérői maradtak. Besötétedés után táborunkat körül kezdték üvölteni. Négyen voltak. Már mindegyiknek a hangját  ismertük és annak mélysége szerint az éjjeli énekeseknek külön neveket is adtunk. Mindent  megkíséreltem, hogy egyet is puskacső elé kapjak. Holdvilágos éjszakákon lestem, mekegő kecskét kötöttem ki préda gyanánt, csapdát és hurkot állítottam. Minden hiábavaló volt. Se én, se embereim egyet sem bírtunk meglátni.

Pásztorok között

Havasi tömegszerencsétlenségek alkalmával, amikor például a villám egy juhnyájba belecsapva annyi állatot ölt meg, hogy a tulajdonosok a megnyúzott tetemeket fel sem bírták használni, a farkas mindig megjelent, hogy a keselyűkkel a prédán osztozkodjék. De ilyenkor is oly óvatos, hogy csak egyszer nyílt alkalmam arra, hogy lövéshez jussak. A szerencse azonban nem kedvezett. A távolság oly nagy volt, hogy a katonafegyverből tett öt lövés közül egy sem talált.

A farkas becsületére meg akarom említeni, hogy a háború alatt a havasi harctereken  sohasem tapasztaltam, hogy úgy, mint a róka, hullafosztogatóként lépett volna fel. Óvatossága, úgy látszik, még a halott emberhez sem engedi közeledni.  A legtöbb farkasnyomot Oláhországban láttam. A Zsil folyótól nyugatra elterülő dombvidék, melyen legnagyobbrészt tölgy-, gyertyán-, galagonya-, vadrózsa- és kökénybozót nő, legkedvesebb tartózkodási helye. Midőn egy téli napon ezen a vidéken körülbelül egy 80 küométeres  szánutat,  váltott lovakkal tettem meg, rengeteg rókanyomon kívül több mint 30 farkasnyomot volt alkalmam megszámlálni. Nyúlnyomot azonban csak egyet láttam.

Hunyad megyében a farkasvadászat nagymestere a boldogult Zúdor Jóska volt. Minden évben annyit  lőtt, hogy egy-két bundára tellett. Hogy miképpen csinálta, azt sohasem tudtam meg. Csak annyit árult el, hogy nem dolgozott méreggel, ellenben hasznára fordította a farkasnak azt a közismert szokását, hogy sok kilométerre terjedő vándorlásai alkalmával lehetőleg az ember által használt erdei és mezei utakon halad. Ami végre a farkasnak az emberre nézve való veszélyességéről elterjedt híreket illeti, úgy, eziránt mutatkozó érdeklődésemnek dacára, egytlen esetet sem bírtam megállapítani, mely azokat igazolta volna. Arra emlékszem, hogy gyermekkoromban az éjjeli vendégségekbe járó urak fáklyákat és petróleummal átáztatott  szalmacsomókat tartottak a szánokban készenlétben, hogy azokkal a támadó farkasokat megriasszák. Egyetlen eset sem jutott azonban tudomásomra, hogy arra tényleg szükség lett volna. A farkasok szagától megriadt lovak állítólag egyszer egy szánt felborítottak. »A parosényi vörös pópát megették a farkasok.« Ezt jelentette a csendőrjárőr. A helyszíni szemlét tartó bizottsághoz én is csatlakoztam. A csontváz a mogyorófavesszőkből font kerítés tövében feküdt. A személyazonosságot a havon szétszórt vörös szakállszőrökből, melyek után a pópa előnevét kapta, könnyen meg lehetett állapítani. A csizmák is megvoltak. A kemény szárak által megvédett lábrészek épek maradtak. A járőr jelentés a valóságnak tökéletesen megfelelt, csupán a farkas szónak ki kellett volna maradnia. A pópát a nyomok tanúsága szerint ugyanis a rókák ették meg.

Halálát ellenben megfagyás okozta, miután az áldozat a kerítés tövében részegen elaludt.

A Petrosény keletkezése utáni időkben a hivatalos farkasvadászatok  igen gyakoriak voltak. Gyülekezés: a Petrilla felé vezető út hídjánál. Víg társaság a Ritwaldnál addig mulatott, míg a kocsmáros maga nem zavarta haza az urakat, hogy készüljenek a vadászatra. Kvaterkázás közben természetesen kizárólag farkaskalandokról beszéltek. A nagy szót az Amerikát járt órás vitte, aki a mellett nagy vadász hírének örvendett.

A téli hajnal sötétségében gyülekező vadászok a város végén egy fűzfa tetején kuporgó embert pillantottak meg, ki torkaszakadtából segítségért kiáltozott.
— Lőjjék meg a farkast!
— Hol a farkas?
— A fűzfa tövében ül. Segítség !
A köpenyegén, melyet az órás a fáramászás sietségében elejtett, bernáthegyi kutyája ült. A hű állat illuminált
állapotban lévő gazdáját őrizte.

Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544