HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 2 (Loubens halála)

LOUBENS ÉLETE EGY CSAVARON MÚLOTT


Loubens hason feküdt keresztben a lejtőn, kissé oldalt fordult fejjel. Aggódva vizsgálgattam lámpám fényénél a véres arcot; a vér szájából és kicsit az orrából is folyt. A füléből, úgy látszott, semmi sem szivárgott.
-  Talán nincs koponyatörése.
Belekapaszkodtunk a reménységbe, csodára vártunk . . . Odahívtuk Occhialinit, aki még mindig a sátorban aludt.
Néhány kiáltás: „Hahó, Beppó!" Aztán: „Segítség!" Labeyrie ordított először, hogy azonnal megértesse Beppóval, hogy valami rettenetes történt, aztán én is vele kiabáltam.


Segítségért csak akkor kiált az ember, ha fölébe kerekedik, eltiporja, megsemmisíti egy olyan erő, amely ellen már nem tud egymagában küzdeni. Ez a tehetetlenség bevallása, szánalomért való könyörgés, a harcról való lemondás egy fajtája. Letaglózott bennünket ez a szörnyű katasztrófa.


Occhialini odajött hozzánk, lihegett a lejtő túl gyors megmászásától. Arra sem szakított időt, hogy bakancsot húzzon, csak rohant felénk a nedves és jéghideg kövön. Magával hozta a pehelyzsákokat és Labeyrie tábori ágyát.
-  A hátára kéne fordítani - véltem.
-  Igen, csak óvatosan! Ha eltört a hátgerince, nem szabad mozgatni.
-  Úgyis mindenképpen el kell vinni, nem lehet itt hagyni a kőhullásnak kitett zónában . . .
Occhialini tanácstalanul állt ott, ajkát harapdálva, semmibe meredő tekintettel.
-  Lemegyek egy sátorlapért - mondta hirtelen, és leereszkedett a lejtőn. Csak zokni volt rajta.


Egész súlyunkkal szorítottuk vissza alulról a testet, nehogy átcsússzék a kiszögellés szélén, ahol megállt, nehogy tovább folytassa szörnyű gurulását. Loubens gyorsan, hangosan lihegett, mint egy rémítő fújtató. Szemüvege leesett róla, s én néztem félig zárt szemét, két, egymásnak ellentmondó dologban reménykedve: hogy ez a szem kinyílik, jelezve, hogy „élni fogok", s hogy zárva marad, bizonyítva előttünk, hogy barátunk öntudatlan állapotban van, s így nem érzi a fájdalmakat.


Beppo visszatért a sátorlappal. Még mindig nem vette a fáradságot, hogy cipőt húzzon.
Lehordtam:
-  Megőrültél, ha tüdőgyulladást kapsz, attól nem jutunk előbbre!
Szemét összehúzva, fejét rázva válaszolta, igazi olaszhoz méltó gesztussal:"
-  Ugyan! ...


Rengeteg vesződségünkbe került, míg megfordítottuk Loubenset. Nagy és súlyos volt, rettenetesen súlyos. Becsúsztattuk a sátorlapba, igyekezve összeegyeztetni a kíméletet az egyensúly megtartásával. Aztán lépésről lépésre, méterről méterre az egyetlen, kövektől viszonylag védett helyre vittük, ahol vízszintesen le lehetett fektetni: jó öreg táborhelyünkre. Mindössze húsz métert kellett megtennünk; fél óráig tartott az út. Lefektettük Loubenset a tábori ágyra, betakargattuk pehelyzsákokkal. Két kézzel megfogtam a sisakot a fülénél, megkíséreltem lefejteni. Jacques Labeyrie megemelte Loubens fejét, és most már le tudtam húzni a sisakot. Szorongva vizsgáltuk meg a koponyát: semmi rendkívülit nem lehetett észrevenni rajta. A sisak külső részén, a festék lepattogzása miatt láthatóvá vált üvegrétegben két csillagocska fénylett: két ütődés helye. A tízméteres zuhanás végén az üvegsisak ellenállt. Egy acélsisak behorpadt volna.


-  Megnézem, vissza lehet-e húzni a huzal végét - mondta Labeyrie.
Én is éppen erre gondoltam; remélhetőleg eszükbe jutott visszaengedni, hogy telefonálhassunk. Labeyrie nyugodtan, nagy léptekkel behatolt a sötétségbe. Occhialini és én csendben vártunk. Csak a lejtőn leguruló kőtörmelék hangját hallottuk és a lábunk előtt heverő ember zihálását.


Labeyrie visszatért a huzallal. A fentiek nyilván észrevették, hogy valami rendkívüli történt, és engedtek rajta. Labeyrie megtalálta a fenti kőtömbök között az összesodort zsinór kinyílt végét. Kezében tartotta az alumínium gömböt, melynek a hurkot kell védenie az ütődésektől. Egyetlen szó nélkül, komor arccal jött felénk, ránk nézett, aztán átnyújtotta a tárgyat. A felső végén fúrt lyukba bement a huzal, itt olyan volt, mint rendesen. De a másik oldalon nem jött ki, nem volt ott az a kétszer egyhüvelykes hurok, melyre a hevederszíjakhoz erősített karabinert szoktuk kapcsolni: csak egy szétágazó, csupasz sodronyszálköteg bukkant elő, közepén az átlátszó műanyag tokba burkolt vörösréz telefonzsinórral, mely az acélhuzal belsejében fut.

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén (Loubens halála)

EGY RÖVID KIÁLTÁS ...

Marcel - még ereje teljében, akcióban

Még mindig itt ülünk nedves szikláinkon.
Múlik az idő.
Mi az ördögöt csinálnak ott fent? Ez így megy kezdettől fogva, mióta Loubens leereszkedett, öt nappal ezelőtt! Soha nem közlik a lentiekkel, mi történik tulajdonképpen, miért áll meg a huzal, miért nem felel órákig a telefonjuk.


-  Olyanok vagyunk, mint a katonák a fronton, akik szidják az arcvonal mögöttieket - vonta le a tanulságot Loubens.
-  Nem lepne meg, ha a fentiek meg minket szidnának.
-  Végeredményben érthető is. Hát hogy értsük meg egymást, mikor nem tudunk beszélni egymással ? Hogy közölhetnénk mondanivalónkat?
-  Mindegy, nem rózsaágyban heverészünk itt, és ha valami zűr van a csörlőnél, igazán megmondhatnák őszintén, beleértve a megjavításhoz szükséges időt is!
-  Lehet, azt nem akarják, hogy nyugtalankodjunk. 
A megértő Labeyrie békíteni igyekszik minket.
-  Nem akarják, hogy nyugtalankodjunk? Nem vagyunk gyerekek. Vagy meg lehet javítani egy hibát, akkor beletelik egy bizonyos idő, aztán gyerünk, vagy pedig nem lehet megjavítani, nem igaz? Ha nem lehet, akkor sincs mit idegeskedni: meg kell várni, míg hoznak egy másik csörlőt, vagy hágcsókat helyeznek el az aknában . . .


Fölkelek, megtornáztatom zsibbadt lábam, hogy felmelegedjek. Labeyrie is követi példámat. Loubensnek ez nem áll módjában, túlságosan be van bugyolálva felszerelésébe. Majdnem olyan tehetetlen, mint egy búvár a szárazon, aki nehéz vértjének foglya.
Labeyrie arrébb megy két méterrel, felhúzza gépét, és lefényképezi ezt a komor, mozdulatlan szobrot, ezt az úgy tetszik, bolygóközi utazásra beöltözött embert, akit ebben a vaksötétben csak a mellén levő villanylámpa világít meg. Csinál egy másik fényképet is: barátunk elszánt arca a sisak alatt.


Ebben a pillanatban érkezik fentről a hír: minden rendben, meg lehet kezdeni a felszállást.
- Szervusz, öregfiú! Kellemes felszállást! Üdvözöljük a srácokat. Rágd a fülüket, hogy küldjenek le néhány legényt erősítésül, mert ehhez a melóhoz soha nem lehetünk elegen!
A huzal ismét megfeszült. Loubens újra az omladékon megy fel kőről kőre lépkedve, lassan és különös mozgással, mintha valahogyan megszabadult volna a nehézkedés törvényétől.
Bal kezében tártj a a botszerű, fél méter hosszú magnéziumfáklyát, hogy néhány méteres emelkedés után meggyújtsa. Az éles fényben le kell majd filmeznem a levegőbe való felemelkedését, a plafonon levő négyszögletes lyuk felé, mely végül is el fogja nyelni.


Jacques Labeyrie megáll, nekilát fényképezni onnan, ahol éppen van. Én még feljebb megyek egy kicsit, Loubens nyomában, aztán mikor felemelkedik az omladék tetején levő nagy, sima tömb mellett, kissé balra húzódom, hogy megfelelő legyen a látómező.
Megvan, Loubens felemelkedett.
Lámpám fénynyalábjában jól látom lassan emelkedő, a huzal végén saját tengelye körül forgó, elmosódott alakját.
Szeretném megörökíteni ezt a lenyűgöző forgást, ezért nem is igyekszünk megszabadítani tőle Loubenset.
Egyébként általában igyekszünk enyhíteni a fel- vagy leszálló embernek ezt az elég kellemetlen forgását: erősen kifeszítve tartjuk a telefonzsinórt, mely az indulási ponton felállított kis orsóval köti össze. Egyébként ez a zsinór csak mellékesen látja el ezt az emberbaráti szerepet; fő rendeltetése megakadályozni azt, hogy a huzal végén levő, a biztosítógyűrűt és a telefonvevő készüléket tartalmazó alumínium gránát beleütközzék vagy beleakadjon valamibe, mikor a felszállás után üresen visszaengedik.


Loubens végre felért tíz méter magasra.
- Állj!
A huzal megáll. Gyufa sercen - meglepően fényes ebben a sötétségben -, majd kialszik. Loubens forog saját tengelye körül, látom eltűnni-megjelenni mell-lámpájának kis sárgás korongját, ezt a csöpp, pislogó világítótornyot. Még egy gyufa, egy harmadik . . . Minden pillanatban azt hiszem, hogy most gyullad meg a magnézium hasító fénye, de nem megy.
-  Nem lehet meggyújtani - kiáltja Loubens. - Benne vagyok a vízben meg még egy légáramlatban is ... (Így mondja: „légáramlat".)
Másodpercnyi szünet, aztán felszól:
-  Semmi, semmi, Tazieff-fel beszéltem!


Szememhez emelem a felvevőgépet. A keresőben jól látom, amint a fénylő pont, Loubens lámpája, fénylik, elalszik, fénylik, elalszik ... Ki tudja, lehet, hogy ettől meghatódik az ezüstnitrát, és a hatás meglepő lesz. Megnyomom a gombot. A felvevő halkan duruzsolni kezd.
A fáklya még mindig nem akar meggyulladni. Csak a kis jelzőlámpa forog, forog . . . másodpercenként egy fordulat. Megállítom a gépet, de szememen hagyom, felvételre készen, ujjammal a gombon.


Ijedt, nagyon rövid kiáltást hallottunk.


A mély csöndben azonnal megláttam a hirtelen vonalat, melyet a fényes pont húzott lefelé. Egy másodperc töredéke múlva pedig velőmig hatolt a becsapódás szörnyű zaja. Barátom teste gurulva, ide-oda ütődve rohant el mellettem háromlépésnyire.


Megtörtént hát az, amit nemcsak hinni nem akartunk, hanem még a lehetőségét sem voltunk hajlandók soha feltételezni. A múlt évi expedíció után, meg emez előtt is, gyakran beszéltek róla az emberek: „És nem félnek ott lógni a majdnem négyszáz méteres mélység fölött egy néhány milliméteres huzalon?" Természetesen féltünk volna, ha szabadjára engedjük képzeletünket, ha hagyjuk, hogy ránehezedjék a finom huzalra, egy könnyű tengelyre, egy törékeny szegecsre. De hát gondolunk-e arra, ha repülőgépbe ülünk, hogy repedés lehet a légcsavar tengelyén?
És íme ... A gép, melyben megbíztunk, a gondosan megtervezett, lerajzolt, összeszerelt gép, a szakember alkotta gép - elárult bennünket.


Tízméteres zuhanás, harmincméteres gurulás és kőről kőre való ütődés után Loubens testének tehetetlen tömege végre megállt. Labeyrie utolérte, és ott tartotta a törmeléken, megakadályozta, hogy szörnyű esése folytatódjék.
Óvatosan, nehogy köveket rúgjak két társamra, nehogy sietségemben magamat is kitegyem egy balesetnek, leereszkedtem ezen a tizenöt-húsz méteres kőhalmazon.

(Folytatjuk)

Következik: Loubens élete egy csavaron múlott

Forrás: Haroun Tazieff - A Saint Martin barlang titka. Móra, 1969

HAROUN TAZIEFF: A Saint Martin barlang titka - képekben

Érdeklődésünk... a hegyvonulatok és az itt-ott fehér szikláktól és fűtől borított fennsíkok felé fordult, melyek ezer méterrel feljebb isszák be az égből alázúduló víztömeget... Hová lesz ez a víz meg az olvadű hó? Vajon nem ugyanez gyűlik-e össze, miután behatolt a hatalmas mészkőrengeteg milliónyi repedésén, hogy aztán előtörjön a hegyszorosok mélyén?

A kis csapat felderítő útra indult a zordon vidéken, mely felett az Arlas-csúcs és az Anie-csúcs gyakran ködbe burkolt sziluettje emelkedik. Egy nap, mikor kettejük, Georges Lépineux és Giuseppe Occhialini a Pierre Saint-Martinnek (Szent Márton kőnek) nevezett réges-régi határkő közelében pihent, ez előbbi észrevett egy csókát, mely egyenesen a sziklából látszott kirepülni, egy dolina mélyén, egy meredek vízmosásba harapó, mintegy tíz méter széles kútszerűségben. Lépineux jó megfigyelő volt. Gondolkozni kezdett, mint Newton, mikor leesni látta az almát. Ha a csóka kirepülhet ebből a sziklából, akkor ott egy lyuknak kell lennie, abban fészkel. Márpedig a csóka csak ott tanyázik, ahol űrt tud maga alatt. Minthogy pontosan a hegység üregeit keresték, a két kutató ügyesen leereszkedett a tízméteres mélységbe. Odafutottak a tízméteres sziklafalhoz, és valóban találtak egy lyukat. Kiszélesítették, és kavicsokat dobáltak bele. A kavicsok szédítő, szakadéknyi mélységben tűntek el. így fedezték fel a Saint-Martin-barlangot.

Nyolc napig tartott, míg előkészítettük a leszállást. A zsomboly bejáratát képező szűk ablakszerűség előtt a csoport száraz kövekből kiépített egy vízszintes teraszt. Perot, Cosyns, Janssens és Petitjean nagy gonddal szerelte fel és rögzítette a csörlőt. Aztán két napig keverték a maltert és cementezték össze a zsomboly mennyezetét alkotó és veszélyt jelentő összes kiugró, laza követ. Labeyrie, Lévi, Occhialini ellenőrizte a felszerelést, köteleket és létrákat hajtogattak, tekertek, megvizsgálták a lámpákat, elkészítették az élelmiszer-fejadagokat.

Aztán következett az egy napig tartó főpróba, majd egy másik, mialatt a csörlőt állították be véglegesen a működésre. És ezalatt kutyának való idő volt, szűnni nem akaró szemerkélő eső, sűrű köd...

...Kövek pattannak vissza a zsomboly falán, és szinte azonnal szétrobbannak a fenék óriási káoszában, tőlem nem messze. Űgy látszik, Loubens befejezte az első nyolcvan métert, s most a mélybe zuhannak a negyven fokkal előrehajló nagy terasz kődarabjai, melyek áthaladása miatt lazultak ki.

A huzal ölnyi darabonként érkezik, egyre tekerem. Az idő múlik, fogalmam sincs róla, milyen sebességgel. Néha pillanatokig, percekig semmi. Magam elé képzelem Loubenst, a jeges vízsugár alatt, amint várja, hogy újból mozgásba hozzák. A le- és felszállás átlagosan mintegy négyméteres percenkénti sebességgel megy végbe. A pók-ember, ha egy kis kiszögellést talál, kéri, hogy állítsák meg egy kicsit, hogy ráállhasson zsibbadt lábára, vagy kilazíthassa egy pillanatra bordáit a szíjak szorításából. De ezeken kívül is vannak leállások: váltják a pedálozót, vagy technikai akadályok merülnek fel. Mindig a legrosszabbkor jönnek: éppen mikor az ember a levegőben lóg, és nem érheti el a falat, csak forog körbe-körbe a feszes drótkötél végén, mely kemény, mint a vas.

Elmentem megtölteni egy csajkát a közelben csörgedező egyik vízsugárnál. Loubens felforralja a vizet. Már átvizsgáltuk az élelmiszert meg a felszerelést, és gondosan rendbe raktunk mindent. Órámra pillantok: hat óra! Hét és fél órája jöttem le a zsombolyba, és még csak a huzallal foglalkoztam.

- Meg fogsz lepődni - mondja Loubens -, mennyire nem számít az idő a föld alatt.

Valóban rendkívül gyorsan szalad itt az idő, szinte észrevétlenül, akár dolgozik az ember, akár várakozik. Furcsa! Azt hittem, hogy a sötétség, az unalmas semmittevés, a hideg éppen ellenkezőleg, véget nem érővé fogja tenni az időt.

Mi az, hogy idő? A barlang nedves hidegétől zsibbadt agyam hasztalan igyekszik megérteni azt, hogy hat óra sokkal rövidebb lehet, mint egy mélybe zuhanás egyetlen szörnyű pillanata, s hogy milyen gyorsan elszaladhat egy felnőtt ember életében egy év egy gyerekkori iskolapadban eltöltött unalmas óra örökkévalóságához képest.

Jacques bekapcsolta a hallgatót, feltette nyakára a gégemikrofont.

-  Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Halló, csörlősök?

...

-  Itt Labeyrie. Loubens lezuhant, körülbelül egy órával ezelőtt. Súlyosan megsebesült.

Megvárta a választ, aztán:

-  Jó, adjátok. Halkabban, ránk nézve:

-  Mindjárt adják Maireyt.

Mairey, a brigád egyik legjobb tagja, az expedíció orvosa volt.

CSEKE GÁBOR: Tazieff, a szemtanú

Egri László Óriásbarlangok c. sorozatának második részében (2012. január 13-i bejegyzés) a világ legmélyebb barlangja, a francia-spanyol határ közelében, Baszkföldön található Pierre Saint Martin felfedezésének kalandos és tragikus történetéről olvashattunk adatgazdag összefoglalót. A több szakaszban megejtett felfedező és feltáró munkának mindvégig cselekvő szemtanúja volt a világhírű vulkánkutató, Haroun Tazieff is, aki 1952-ben könyvben adta ki az 1951-52-ben a barlangban történtek krónikáját. Könyve azért is érdekes, mivel a barlangkutatásban kezdőnek számító Tazieff tulajdonképpen dokumentumfilmesként vett részt az expedícióban, ami a technika akkori állása szerint nem volt valami kényelmes megbizatás. Könyvéből - amely magyar nyelven 1969-ben látott napvilágot a Móra kiadónál (A Saint Martin barlang titka) - persze az is kiderül, hogy a technika tökéletlenségei annak idején minden tekintetben keresztbe tettek a kutatóknak, s a nagy mélységben lévő föld alatti barlangba egy omladékony, több száz méteres óriáskürtőn alászálló és felkapaszkodó barlangászok lépten-nyomon megszenvedték hol a telefonösszeköttetés, hol a csőrlőrendszer meghibásodásait. Tazieff szeme láttára szakad el a felvonó a felszínre igyekvő Marcel Loubens-szel, aki több tíz métert zuhan és súlyosan megsebesül.


Az addig vulkánkutatásban jeleskedő fiatal szakembert, aki 1914-ben született Varsóban s élete első éveit Leningrádban és a Kaukázusban tölti, majd hét évesen kerül Brüsszelben, ahol később agrármérnök lesz belőle, majd geológiát tanul és sikeres sportoló, a második világháború megedzi, s 1945-ben Belga-Kongóban telepedik meg, a gyémántbányászattal jegyezve el magát. Hamarosan a tűzhányók elcsavarják a fejét, s attól kezdve minden érdekli, ami a föld mélyével kapcsolatos. Így kerül kapcsolatba azzal a nemzetközi csapattal is, aki a Saint Martin barlang feltárására szövetkezett, s amelyről Tazieff így ír könyvében:


"Nem tudom, hogyan toborozzák össze a többi barlangkutató-csoportot, de a Saint-Martin-barlangé a legkülönbözőbb foglalkozású és nemzetiségű emberekből állt. Az az igazság, hogy kissé olyan, mint a tökfilkó kése, melynek előbb a nyelét, aztán a pengéjét is kicserélték, s mégis ugyanaz a kés maradt. Amióta Cosyns járja a Baszkföld és Béarn határán levő karsztvidéket, sok kutató váltotta egymást körülötte. Voltak köztük angolok és olaszok, belgák és franciák, de a szellem mindig ugyanaz maradt. A csoport jelenlegi tagjai közül egyesek a Jurából valók, mások gascogne-iak, vannak, akik Belgiumból vagy Olaszországból jöttek és természetesen Párizsból is. Augusztus elején mind összetalálkoznak Licq-Athereyben, az Alacsony-Pireneusokban. Ez a kezdeti szétforgácsoltság nem kedvez sem az expedíciókra való felkészülésnek, sem magának a kutatómunkának.


A tavasz, majd a nyár közeledtével a dolgok kezdtek mégis jobban haladni. A csörlőt Max Cosyns tervezte meg. Ezt már nem emberi erő fogja hajtani, mint az előző évit, hanem egy áramfejlesztő-telep által táplált villanymotor. Brüsszelben állítják össze, feltalálója felügyelete mellett. Elvileg fél óra alatt képes leereszteni egy embert a kürtő aljára. Ezzel a sebességgel napi négy, sőt hat leszállást lehetett tervezni, s ez lehetővé tette, hogy megfelelő létszámú, jó erőben levő és könnyen váltható csapattal dolgozzunk.


Mindenki 50-60 kg súlyú felszereléssel ereszkedhet le: letáborozáshoz, csónakázáshoz, víz alá merüléshez szükséges dolgokkal, létrákkal, kötelekkel. Az Elisabeth Casteret-terembe, ötszáz méteres mélységbe, támaszpontul szolgáló tábort terveztek, arra a kavicsos partra, melyről Loubens mint az általa felfedezett folyó partjáról beszélt."

Amikor Loubens felfedezte a folyóhoz vezető barlangi járat nyílását, s ezzel elégedetten a felszínre készülődött, hogy mások is részt vehessenek az úttörés dicsőségében, bekövetkezett a végzetes zuhanás, amely a szerkezet egy rosszul működő csavarján múlott... Az igazi felfedezést, a mélybe vezető utat életben maradt társai tették meg, miután a barlang mélyén összehordott kőhalom alá temették Loubens holttestét. Ahelyett, hogy hanyatt-homlok meneküljenek a gyilkos barlangból, a folytatásra vállalkoztak.


"Miért? - teszi fel a kérdést a szerző. - Egyszerűen azért, mert az utóbbi időben a felszínnel folytatott telefonbeszélgetéselből azt szűrtük ki, hogy a külvilág valamiféle hajótörötteknek tekint bennünket, hogy életveszélyben forgunk, és meg kell minket menteni... Csakhogy egyikünk sem érezte magát legyőzöttnek, éppen ellenkezőleg. Egyáltalán nem törtek össze az események, a hosszú-hosszú hét erőfeszítései sem, és ezt be akartuk bizonyítani. Arról is meg akartunk győződni, folytatódik-e ez az óriás barlang egy másik teremben, melynek Loubens éppen csak megpillantotta  a bejáratát. Be kellett bizonyítani, hogy Loubensnek igaza volt..."

Haroun Tazieff

Tazieff részletesen leírja, milyen tekervényes úton-módon szerezték be az expedícióhoz szükséges anyagokat, felszereléseket, és bár lelkesedésből nem volt hiány, a kezdetben elképzelt hatékonyságból később lépten-nyomon le kellett adniuk, a rögtönzések és az ezekből fakadó váratlan fordulatok miatt. Ma már megmosolyogni való, hogy milyen apróságokon múlott akkoriban a színvonalasabb filmfelvétel készítése: a világításra használt magnéziumfáklyák néhány másodperc alatt kiégtek, amit a kamera ezalatt lefilmezett, az operatőr azzal maradt, a filmet forgató szerkezet rugója a legváratlanabb pillanatban megmakacsolva magát elakadt, s a helyzetet csak a régi jó kurblis megoldással lehetett áthidalni, ehhez viszont a kurblinak állandóan kézügyben kellett lennie... Minőségi képet ezért Tazieff is inkább fényképezőgéppel készített, s fotói gazdagon illusztrálják-dokumentálják nem túlságosan bőbeszédű beszámolójának szövegét. 


A továbbiakban felvételeiből állítunk majd össze képes riportot a barlang felfedezéséről, illetve idézzük könyvéből azt a részt, amelyben szemtanúként leírja Loubens lezuhanásának és az azt követő több napos barlangi fogságuknak, majd megmentésüknek szomorú történetét.


Következik: A Saint Martin barlang titka - képekben

DEZSÉRI BACHÓ LÁSZLÓ: Damaszkusz (1935)

A bazárban

Mondják, hogy könnybeborult a szeme az itt utoljára parancsnokló török basának, amikor a háromszáz mecset örökszép városának nekiszegeződtek az ántánt-hadseregek ágyúi az Antilibanon csúcsairól és meg kellett nyitnia a hitetlen gyaurok hadai előtt az Omajádok székhelyének ősi kapuit. Sztambul után a régi török birodalomnak legjelentékenyebb és legszebb városa, a muzulmán Keletnek motívumokban és a bibliai történetek alakjaihoz hasonló típusokban leggazdagabb, kimeríthetetlen kincseskamrája, költők és festők álma, a francia megszállás óta szintén elindult már Algír és Tunisz útján, a lassú elnyugatiasodás, elszíntelenedés felé.


Még tart az Ezeregyéjszaka, de ki tudja, meddig? Még állanak az előkelő muzulmánok palotái, amelyek építkezési stílusa valahogyan nagyon közel áll a magyar ember lelkéhez, áll még a Keresztelő Szent János temploma helyén épült óriási mecset, ahol az udvar kolonnádjai alatt alhambrai hangulatok bűvölnek el. Itt vannak még az oleanderek között szundikáló kubbák, szentéletű arabok sírjai, amint egymásba elegyednek sötét sikátorok roskatag faházainak illatozó rózsakertjeivel. Megvannak még a rejtelmes, szűk utcák, gyékények és vászonlepedők alatt, hasadékaik között bujkál és rést keres a nehéztüzű napsugár, hogy át tudjon hatolni a. gyékénytakarók alatt álmodozó ósdi házak évszázados rejtelmein. Megvan még a régi Damaszkusz, a keleti csodáknak, bűvös meséknek, véres históriáknak ez az álombaringató, mesebeli földje. Nem is tudom, hol kezdjem nézni és hol fejezzem be?


Hamar elmenekülök a zöldvizű folyócska által átszelt főtérről, mert fáj a szívem látni, hogy a méltóságteljes, a török világból ittmaradt középületek előtt, a török katona helyett, füligérő szájú, koromfekete szenegálnégerek és az idegenlégió sovány, kiaszott kis katonái állanak poszton a drótakadályok előtt. Mert Damaszkusz úgy néz ki, mintha ostromlott város volna. Minden nevezetes pontja, fontosabb épülete egyszersmind erősség is és nemcsak a régi török erődítmény, hanem a város minden fontosabb pontja is teljesen körül van véve szegesdrótból készült sövényekkel és spanyol lovasokkal. Vannak, akik azt hiszik, hogy ezekre hamarosan ismét szükség lehet.

Befordulok egy sarkon és máris benne vagyok az Ezeregyéjszakában: gránátalmafa-ligetek váltakoznak narancskertekkel és égbeszökkenő pálmákkal, édeskés illatokban úszó kertek mélyén bájosán egyszerű, kőből, agyagból, fából összerótt házak bújnak meg a tetejükre lógó lombok és virágok alatt. A másik fordulónál csupa agyagból készült házak utcájába érek s nem is sejtem, hogy a csupasz falak mögött micsoda pompás udvarok, micsoda elegáns lakások rejtőznek. Csak akkor látom, amikor betoppanok az egyik udvarba, a tökéletes római átriumot, a spanyolos pátiót, ahol a padlózat márvány és mozaik, az udvar árkádjai pedig olyan fayence-lapokkal vannak kirakva, amilyeneket a délspanyol városokban lehet látni.


Egy ráncosképű, öreg bácsi, aki látható büszkeséggel mutatta meg kívülről olyan szerénynek látszó háza udvarát, hozzám szegődik és elkísér néhány sarokkal odább. Súlyos kalapáccsal kopogtat egy másik, az övéhez külsőleg teljesen hasonló ház kapuján. Lefátyolozott arcú nő nyitja ki a kaput, amelyen keresztül egy bájos, zöld oázis mosolyog felém. A csodaszép udvar közepén kék majolikalemezekkel födött kút vize csobog a merev mozdulatlansággal ráboruló pálmák alatt, a köröskörül nyíló rózsák illata belevegyül a ház mögött elterülő gazdasági kertben frissen kaszált széna ideszivárgó szagába. A fátyolos nő eltűnik és megjelenik a házigazda, az engem kísérő öreg arab fia, aki végigvezet gyönyörű birodalmán, a mozaikpadlójú, szőnyegekkel fedett termeken, ahol párnákkal borított, a falak mentén vonuló padkákon és alacsony asztalkákon kívül más bútorzatot alig látok, azután a másik udvaron, ahonnan a látogatásomról értesült női családtagok közben eltűntek, az árkádos folyosókon, ahol kutyák, cicák, pávák és galambok sziesztáznak boldog egyetértésben. A folyosóra nyíló szobák félhomályából csak a bútorok gyöngyházbetétjei ragyognak ki és egy hang sem zavarja az isteni, misztikus csendet, legjellemzőbb tulajdonságát a keleti ember otthonának.

Most ismét girbe-görbe sikátor következik és elvisz a keleti élet legbelsőbb rejtelmeinek küszöbéig. Zsákutcák, sötét arab kapuk, megint kertek, egész narancserdők, magányos kubbák, tele valami fájdalmas bájjal, sajgó nosztalgiával, azután bazárok jönnek, ahol a küszöb előtt csendesen, keleti módon guggolva vagy üldögélve patriarkális bibliai alakok adogatják egymásnak az aromás feketét és a színes, aranyos rojtokkal kicifrázott narghilét. Üzletek, ahol a gazda a vásárlót a szőnyegre ülteti le és órákon keresztül elhallgat vele a finom dohány illatos füstjénél; műhelyek, ahol dolgoznak ugyan, de valami finom és úrias lassúsággal és terek, tele illatos gyümölcshegyekkel.


Bolthajtásos, sötét kapu, mondhatnám alagút alatt egy másik térre érek. Közepén nagy kút van, körülötte lovak, öszvérek, szamarak és tevék, azután hajcsárok, jövendőmondók, varázslók és koldusok, tarkabarka, a Nyugat divatjától még meg nem fertőzött, keleti öltözetekben; lefátyolozott asszonyok, olyanok, mintha az Ezeregyéjszaka legrégibb kiadásának illusztrációiból vágták volna ki őket, fejükön és vállukon a vizeskorsó. Mindenütt adnak-vesznek és alkudoznak, de sietés, zaj, handabandázás nélkül. Köröskörül megszámlálhatatlan vásárosbódé, sátor, egyik színesebb, mint a másik. Most egy másik sötét utca jön, házai olyanok, mint az algiri Kasbah-negyed ódon épületei. A felső emelet kiugrik és majdnem összeér a szemközt levő ház emeletével. De ez nem zavar senkit, mert az ablakok sűrű rácsain keresztül úgysem lehet a szomszéd titkait kikémlelni. Az emeleteket ferde, vékony támasztógerendák tartják; csoda, hogy össze nem roskadnak a nagy teher alatt.

DEZSÉRI BACHÓ LÁSZLÓ: Cyprus szigetén (1935)

Ciprus szigete

A vakációzó turista, aki mithológiát keres ebben a kegyetlenül perzselő napfényben, amelynek ragyogó palástja mint olvasztott arany borítja be a tükörsima tenger selymes felületét, a józan Északról idevetődő, mondák és legendák rejtelmes hangulatai után sóvárgó vándor ne keresse itt a nagyszakállú Neptunust koszorús nereidáival; ne gondoljon a szírénekre, sem a hullámokból született Aphroditére. Mert amikor a huszadik század siető gőzhajója Cyprus legendás partjai felé közeledik vele, minden perc annál több kiábrándulást tartogat számára, minél jobban beleéli magát a mithoszok hangulataiba.


Sem természeti szépségeivel, sem városainak lovagkori pompájával nem veheti fel a versenyt Rhodosz csodáival Cyprus, a jeruzsálemi lovagok másik fellegvára. Az évezredes civilizációk terjeszkedési irányainak, régi és újkori kereskedelmi vonalak metszőpontján fekvő Cyprusnak partja cseppet sem igazolja a földdarab regényes nevét. Nincsenek itt buján tenyésző cipruserdők, a sziget egész hosszában a Balkán tengerpartjának megszokott képe kísér: égigmeredő csupasz hegyek, mint Portoré vagy Valóna felett. Lent a parton a már megszokott és meg is únt olajfakertek, a kevéssé bőkezű Természettői keserves munkával kicsikart művelhető földek mellett 8—10 házikóból álló házcsoportok szomorkodnak és Limasszol városa előtt mintegy figyelmeztetésül, hogy ettől se várjunk sokat, egy alacsony, meredek és teljesen csupasz földnyelv következik. Szépen bele kell tehát élnünk magunkat a sivár valóságba, hogy a romantikus nevű szigetország, ahol a mithológiai Aphrodité érdemesnek tartotta a habokból kiszállani, csupa borongós, leverő tájképeket mutat csalódott vendégeinek.


Ha Cyprus látogatója vigasztalódni akar, képzeletében menjen szépen vissza a ködös és valószínűtlen mithológia után következő feniciai, asszir és egyiptomi időkbe, de még mielőtt Limasszolban kiköt, arra is készüljön el, hogy a cyprusi történelem korszakaiból nem maradtak vissza olyan nagyszabású és teljesen ép állapotban levő műemlékek, mint a rhodoszi keresztesek vára és lovagtanyái.

Ahol a szép istennő partra szállt

Cyprus sztratégiai és kereskedelmi értékét a Nyugat és Kelet közötti előnyös fekvésének köszönheti. Ezt nem mostani urai, az angolok fedezték fel. Már az ókorban is gyakran cserélt gazdát a Kis-Ázsia, Egyiptom, a Szentföld és a Nyugat keresztútján fekvő szigetország. Olyan idő is volt, amikor ezen a kis területen kilenc, egymástól független király uralkodott. A Krisztus előtti V. században élt cyprusiak közül a történet Zena filozófus nevét jegyezte fel, aki Athénban a stoikusok iskoláját alapította meg. A kereszténység korai századaiban, amikor Cyprus római tartomány volt, az itt történt események közül az méltó említésre, hogy Pál és Barnabás apostolok ültették át ide a kereszténységet, Szent Ilona császárnő pedig, amikor Jeruzsálemből Rómába utazott, a Golgotha maradványai alatt megtalált keresztnek egy hiteles darabját hagyta itt és a Szent Kereszt tiszteletére kolostort is alapított.
Mohamed, a muzulmánok prófétája is megtisztelte látogatásával az országot Umm Haram nevű nővére révén. Ez annak az Ubaidának volt a felesége, aki a VII. században Cyprusba betört. A főrangú mohamedán hölgy a kis birodalom beutazása közben, leesett öszvéréről és egy szakadékban halálra zúzta magát. Ez a hely most is a sziget lakosságának húsz százalékát kitevő muzulmánoknak búcsújáró helye. De a Próféta követői nem tudták tartani magukat és a sziget görög uralom alá került. A görög jelleget a későbbi idők folyamán sem vesztette el, mert a mohamedán töredéket leszámítva, Cyprus lakossága ma is görög.

Limasszol kikötője (archív)

1928 nyarán volt ötvenéves évfordulója annak, hogy az angolok, az India felé vezető víziúton újabb bázist keresve, Cyprusra vetették szemüket és itt ki is tűzték zászlójukat. Ők sem először vannak itt. A XII. században Oroszlánszívű Richárd angol királyt, amikor a Szentföld meghódítására a harmadik keresztes hadjáratot vezette, hajóhadával együtt partra sodorta a vihar. A sziget görög kormányzója olyan barátságtalanul fogadta a váratlan vendégeket, hogy a felháborodott király csapatokat szállított partra és elfoglalta a tartományt. Feleségével, aragóniai Berengáriával abban a kis kápolnában kötött házasságot, amelyet Limasszol régi várában, mint a város csekélyszámú nevezetességeinek egyikét, minden turistának megmutatnak.


Richárd a szigetet később a templárius lovagoknak adta el, ezek pedig, miután a görög lakosság kormányzásával nagyon sok bajuk volt, a Szentföldről a szaracénok által kiűzött jeruzsálemi királynak, Lusignan Guidónak adták el. Ennek dinasztiája uralkodott itt 1192-től kezdve csaknem három évszázadig. Cyprus francia eredetű uralkodóháza betelepítette azokat a keresztényeket is, akik a szaracénok térhódítása miatt Szíriában nem érezték biztosnak a földet a lábuk alatt. Egy ideig Bouillon Gottfried is tartózkodott itt. Az utolsó, Lusignan-dinasztiából származó cyprusi király özvegye, Cornaro Katalin is úgy ajándékozta el a szigetet, mint valami karperecet vagy fülönfüggőt, a velencei köztársaságnak.

Limasszol óvárosában

Ennek dicsősége csak 82 évig tartott, mert a nagyszerűen kiépített várrendszer, amelynek maradványaiból itt Limasszolban is sokat lehet még látni, II. Szelim szultán hódító seregét nem tudta feltartóztatni. A minden cyprusi városban látható várromok akkori erejére jellemző, hogy Szelim szultán 1570-ben 300 hadigályát, több mint ötvenezer embert és számtalan ágyút küldött a várak megvívására. A nyolcezer főnyi várőrség hét hónapig tartotta magát Musztafa pasa katonái ellen, aki a kimerült védőknek szabad elvonulást ígért. De amikor Cyprus birtokába jutott, megszegte ígéretét és elrendelte a védőrség legyilkolását. A keresztény parancsnoknak, Bragadinónak füleit és orrát vágatta le, lenyúzott bőrét pedig a szultánnak küldötte el ajándéka a hadi tetteire büszke török basa, akinek győzelme után a törökök háromszáz évig tanyáztak Cyprus szigetén, sőt 1878-tól egészen a világháborúig, amikor a sztratégiailag annyira fontos területnek politikai sorsát az angolok javára véglegesen eldöntötték, a szultán fennhatósága alá tartozott.


Nagyobb járművek számára nincsen móló a kikötőben, ezért a mi hajónk a város előtt horgonyoz le és az utasokat csónakokkal szállítja ki a vámház elé. Angol vámőrök, remek khakiruhába bujtatott, napbarnított legények, gyorsan elintézik a vám- és útlevélvizsgálatot. Fesztelenül, otthonosan mozognak itt is, mint bárhol a világon, Kanada hómezőitől kezdve a Déli-tenger korállszigeteiig, az Észak hódító nemzetének fiai. Bizonyára alig várják, hogy más helyre kerüljenek el ebből a nagyon unalmas, szórakozást alig nyújtó görög kisvárosból, ahová balsorsuk vetette őket.


Limasszolban vezetőt fogadni nagyon felesleges, sőt könnyelmű dolog, mert ennek azonkívül, hogy tiszteletdíját zsebrevágja, vajmi kevés dolga akad. Azaz mégis akad valami, amit az ember nem szívesen végez el önmaga a görög városokban: távol tartani szaporabeszédű, tolakodó honfitársait, akik minden utason keresni szeretnének. Hogy némi ellenszolgáltatást nyújtson a könnyen megkeresett shillingekért, a már említett vár és az abban levő börtön megmutatása után, görög ismerőseinek kertjébe vezetett el, bizonyára azért is, hogy & is meneküljön a forróan perzselő nap heve elől. A barátságos, árnyékos cyprusi portákon nem is volt rossz dolgunk: az egész család a kertben gyülekezett tiszteletünkre, megkóstoltatta velünk a cukornedvtől csak úgy cse^ pegő gyümölcsöket és a jóféle cyprusi borokat. Az utcákon nem is érdemes sokat sétálni, mert az unalomig egyforma házakból és raktárakból álló vároá semmi érdekeset sem nyújt. Az egyhangú utcaképeket csak a gyümölcsöt áruló, vidéki parasztoknak a bosnyákokéhoz hasonló népviselete tarkítja. A városlakók európai ruhákat hordanak, de a zöm levantei, tehát meglehetősen kétes eleganciával öltözködik. A konzervatív patrícius hölgyek a máltai viselethez hasonló, fekete selyemruhát és ezen még egy, ugyancsak fekete gallérkát viselnek még nyáron is, 40—50 fokos hőségben.


Egy valahonnan előkerített, rozoga autóban tett körséta megmutatja Limasszol környékének nem is nagyon barátságtalan tájképeit, amelyek teljesen Görögországra emlékeztetnek. A hajóra visszatérve, még egy alkalom nyílt a cyprusi hölgyek szépségének megbámulására. Itt nem mindennapos a nagyobb hajó és a város unatkozó hölgyei csónakokon jöttek ki annak berendezését megtekinteni. Klasszikus szépségek nem voltak közöttük, de annál több olyan, akinek sürgős szüksége volt fogorvosra, a már molettnek sem mondható, kövérkés idősebbeknek pedig a kozmetikusra, a feltűnően kiütköző, fekete bajuszkák miatt. Egyetlenegy sem volt közöttük, aki a szépség istennőjére, aki pedig itt született, emlékeztetett volna.


Nagyon harcias benyomást keltő,  remekül felszerelt csendőrök vigyáznak a sziget nyugalmára úgy a városokban,  mint  a  környéken, rendőrség pedig nincsen. A csendőrség angol tisztek parancsnoksága alatt áll, az altisztek angolok és bennszülöttek. Cyprus most  olyanféle  mozgolódások  színhelye,  mint Kréta volt a múlt század utolsó éveiben. Itt van az egyiptomi görög komité által szított levantei görög irredenta   egyik  főfészke. A görög állam, amely Anglia   támogatásával jutott függetlenségéhez és ugyancsak azzal kezdett bele a világháború után kisázsiai hódító hadjáratához is, ezeket a mozgalmakat hivatalosan nem támogatja. A sziget görög lakossága, bár éppen annyit köszönhet az angol uralomnak, mint Rhodosz az olaszoknak, saját szakállára is indított már nyilt lázadást   az   angol uralom ellen, követelve annak megszüntetését és a csatlakozást a görög anyaországhoz. Még az itteni görög pátriárka is csatlakozott  a  lázadókhoz és az angol hatóságok ellen nyiltan tüzelte őket. A harcra elszánt felkelők már el is szállították a sziget belsejébe az asszonyokat és gyerekeket, de az Egyiptomból repülőgépen idehozott angol erősítések megjelenése nagyon lelohasz-totta a cyprióták harci vágyát és hamarosan véget is vetett a lázadásnak.

Anglia különben nagyon liberális módon kezelte Cyprust, uralma csaknem formaság volt. Karhatalmat is alig tartott itt és autonóm ügyekbe sohasem avatkozott. A sziget, ha angol fennhatóság alatt áll is, teljes önkormányzatot élvez. Most a brittek kissé meghúzták a gyeplőt és szigorúbban kezelik a cyprusiakat, akik — és ezt talán nem lehet nagyon felróni nekik — mégis csak görögök és nem tudják elképzelni azt, hogy a sziget sorsa, a mai állapottal, örök időkre meg van pecsételve.


* A szerző (1885-1953) történész, egy időben a Ludovikán tanár, majd Gyöngyös város levéltárának kezelője. Nyugatnémetországban hunyt el. Útirajzainak  1935-ban megjelent kötete (A közeli keleten. Benyomások, útijegyzetek, a Levante országaiból. Bp., Stádium Sajtóvállalat Rt.) a világjáró tapasztalatait rögzíti a múlt század harmincas éveiből. Forrásunk lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából.

MEZEY ISTVÁN: Magyar nyomok Nagaszakiban

Az Urakami katedrális a nagaszaki atomtámadás után

Nagaszaki a templomok és a történelmi emlékek városa. Sintó-templomok és japáni Buddha-templomok mellett feltűnik az 1629-ben épült kínai Buddha-templom, a Sofukuji, a Ming-korszak egyik legszebb építészeti emléke, valamint az Uracami-katedrális, a Kelet legnagyobb katolikus temploma, mely 33 évig épült és csak 1925-ben lett kész. A japáni „Mindenszentek" tiszteletére rendelt Suva-templom mellett áll az ouvai székesegyház, mely 1864-ben épült. Ez Japán legrégibb keresztény temploma. A japáni vallási türelmességre jellemző, hogy ezt az 1596-i katolikusüldözés huszonhat vértanújának emlékére emelt templomot a közoktatásügyi minisztérium nemzeti ereklyének jelölte ki.


A Suva-park a nyugati művelődés első japán emlékeit idézi fel. Még ma is kegyelettel ápolják itt azt a cseresznyefát, melyet Grant tábornok ültetett el 1879-ben, mikor a várost meglátogatta. Kőtáblák őrzik Kaempfer, Thumberg és Siebold doktor emlékét. Kaempfer Engelbert német orvos (meghalt 1716-ban) könyve volt az első hiteles leírás Japánról; Thumberg svéd botanikus volt (meghalt 1827-ben). Dr. Siebold német orvos pedig, ki hollandi szolgálatban állott (meghalt 1866-ban), a modern gyógyászati tudományoknak volt első úttörője Japánban.

Az újjáépitett katedrális  Nagaszakiban

A magyar-japáni kapcsolatok első nyomait is itt kellett keresnem Nagaszakiban, mert hiszen a reformkorszak előtt csak itt léphetett partra európai. A spanyolok és portugálok kiűzése után, 1673-tól kezdve csupán a kínaiaknak és hollandusoknak volt szabad kereskedelemmel foglalkozniuk. A hollandusok számára a nagaszaki öbölben fekvő kis Desima-szigetet jelölték ki.


1859-ig tehát csak Nagaszakin keresztül hatolhatott be az a kevés ismeret, amit Japán a Nyugatról tudott.
Vajjon eljutott-e valami hír felőlünk is ide? Vajjon a hajónaplókban találunk-e magyar nevet, vagy valamit, ami reánk vonatkozik?


Muto professzor, Japán régi nyugati kapcsolatainak szorgos kutatója, már előre elkészített mindent, ami magyar vonatkozású anyag fellelhető volt, mindenekelőtt a Tokugava-korszakban készült japáni földrajzkönyvet, mely a legrégibb leírást adja Magyarországról a nagaszaki könyvtárban. Hosszú heteken át kutattunk a két legrégibb Japánt járt magyar: Jelky András és Benyovszky Móric nyomai után.


Az első magyar ember, ki japáni földre lépett, a kalandos életű Jelky András volt. (Született Baján 1730. július 30-án, meghalt Budán, 1783. december 6-án.) A szegény parasztlegény közel kétszáz évvel ezelőtt indult el a Bácskából, elkerült Németországba, hol porosz verbunkosok elfogták. Ezektől azonban megszökött s eljutott Rotterdamba. Itt egy Kelet-Indiába induló hajóra ült. A hajón Algériába vetődött, hol rabszolgának adták el, de sikerült innen is megszöknie, és portugál hajón Kantonba ment. 1758-ban már Batáviában találjuk, hol mint szabó telepedett meg s meg is nősült. A nyugodt élet azonban, úgy látszik, nem tetszett neki, tovább ment Ceylonba, de a bennszülöttek elfogták, ketrecbe zárták és meg akarták sütni. A biztos haláltól a főnök leánya mentette meg, kivel megszökött a vadonba. Egy véletlenül odavetődött hollandi hajóval ismét visszatért Batáviába. Itt rövidesen tiszti rangot kapott és tekintélyes vagyonra tett szert. Saját előadása szerint 1770-ben a holland kormány Japánba küldte ,.követnek". Ebben az időben — mint tudjuk — Hollandia volt az egyedüli európai ország, melynek Japánnal kereskedelmi   kapcsolatai   voltak.   Feljegyezték,   hogy Maeno Ryotaku, e korszak egyik híres japáni orvosa, ki Rankwa néven jeles költő is volt, ötszáz hollandi szót tanult meg és ezért az „Oranda Geshin" nevet adták neki.

Jelky szobra szülővárosában

Ha netán járt is magyar ember Jelky előtt japáni földön, annyi bizonyos, hogy ő volt az első magyar, ki itt valamelyes hivatalos tisztet töltött be. Mindenesetre érdekes, hogy a hollandi kormány ilyen fontos misszióval magyar embert bízott meg. Jelky állítólag kereskedelmi szerződést is kötött országa nevében a sogunnal. Felesége halála után azonban elfogta a honvágy, visszatért Európába és ötvenhárom éves korában Budán halt meg.


Jelky Andrásról — sajnos — semmiféle feljegyzést nem sikerült találni a nagaszaki irattárakban. Valószínű, hogy nem volt sem a „követség" vezetője, sem a hajó kapitánya, mert ezekről időrendi sorrendben pontos naplót vezettek, ebben pedig Jelky neve nem fordul elő. Ezzel szemben Benyovszky Móric japáni útjáról meglehetősen nagy anyagot sikerült találni. Éppen egy évre Jelky András visszatérése után kötött ki Japánban a XVIII. század második nagy magyar  kalandora, Benyovszky Móric.


Benyovszky Móric (született Verbón 1741-ben, meghalt Madagaszkár szigetén 1786. június 4-én) tizennégy éves korában belépett a császári hadseregbe és a hétéves háborúban több csatában (Prága, Schweidnitz) kitüntette magát. Valami erőszakos birtokháborítási ügy miatt Lengyelországba menekült és a lengyel szabadcsapatba lépett be. Az oroszok elleni háborúban hősies védekezés közben, lovascsapata élén elfogták és Kamcsatkába hurcolták. Itt 1771 májusában zendülést szított az orosz kormányzó ellen, s kilencvenhat társával együtt csak a kormányzó leánya, Afanázia segítségével tudott megszökni.


Csodálatos szökésének történetét, melyet a szerelmes Afanázia kíséretében tett meg, az 1790-ben Londonban megjelent önéletrajzából ismerjük. (Memoirs and travals of Mauritius Augustus Count de Benyovszky.)


A szökevények május 14-én a Kamcsatkából Japánba átnyúló Kurili-szigetsor legészakibb két szigete között kivitorláztak a Csendes-óceánba és május 19-én kikötöttek az akkor még teljesen lakatlan Bering-szigeten. Benyovszky tette partra a sziget első telepeseit, azokat a kísérőit, kik lázadást kezdtek ellene. Bering-szigetéről délnek hajóztak és az Aleuti-szigetek mentén elérték „Alaksina ország" partjait. (Így nevezték a csukcsok Alaszkát.) Június 26-án hagyták el az Aleuti-szigeteket és hétnapi bolyongás után értek partot a szigeten. Kínaias arcú embereket találtak itt, kiktől napernyőt, pipát, dohányt kaptak. A napernyő „olajjal pácolt papírból volt készítve és kínai, japáni díszítményekkel festve. A pipát valami fehér fémből fúrták, a dohányzacskó hímzett atlasz volt... Mindezekből azt láttam, hogy a szigetlakók a japániakkal kereskednek."


Elhatározták, hogy Japánba hajóznak. Három hét múlva a Víz-szigeten kötött ki Benyovszky hajója, hol emlékkeresztet állított a nagy magyar utazó ezzel a felirattal: „1771. július 16-án e szigeten kötött ki a SztPál és Szt. Péter korvett, Benyovszky Ágost magyar és lengyel főúr és lengyel köztársasági tábornok vezetésével, aki az oroszoktól elfogatott és a cárnő parancsára Kamcsatkába száműzetett, onnan bátorsággal és vakmerőséggel elmenekült." Innen egy hét múlva elérték a japáni szigeteket és „Uzulpatkar öblében" kikötöttek. Halászhajók mentek elébük és a partraszállókat egy „kastélyba" vezették a japániak. Igen szívesen fogadták a menekülőket és térképet tettek eléjük, hogy megmutathassák, honnan jöttek.


Benyovszkyt a daymióhoz (eredetiben a királyhoz) vezették. Ezt nagyon meglepte kísérőinek magas termete és megkérdezte, hogy Benyovszky miért kisebb embereinél. Nehezen sikerült megértetnie, hogy sebesülése miatt a jobblába megrövidült. A daymiónak nagyon megtetszett Benyovszky, felajánlotta, hogy maradjon Japánban és a hadseregben magas tiszti rangot ígért neki.


„Megragadtam e kedvező alkalmat — írja Benyovszky önéletrajzában — és engedélyt kértem, hogy országába visszatérhessek és védnöksége alatt folytathassam a kereskedést." A daymió beleegyezett. „Erősíté, hogy mindaddig bízhatom benne, míg szándékaim csak a kereskedelmet illetik és sem a vallás felforgatására, sem várak építése által hatalomra nem törekszem... Végül követelte, hogy kötelezzem magam arra, hogy sohasem hozok Japánba hazámbeli bibliát, annál kevésbbé papot. Ezt meg is ígértem."


A daymió gazdagon megajándékozta Benyovszkyt és egy zászlót adott neki, hogy ha visszatér Japánba, megismerjék. Alig három hétig volt a daymió vendége. Augusztus ötödiki feljegyzését már így keltezi: „Japáni parton, nyugatra Idzo királyságtól." Ez a mai Yesszo szigete. Mizakiban kikötött és levelet írt „a Nangashaki holland gyarmat elöljáróságához". Egy hét múlva már Sikoko-szigeten (a napló szerint Xicoco) kötöttek ki, majd Takazima (Takasima) és Ximo (Simo-Kosiki) szigeteket említi Benyovszky önéletrajza.

MEZEY ISTVÁN: A mandzsúriai háború magyar haditudósítója

A Kantung hadsereg tisztjei, a mandzsu udvar főtisztviselői és a kharbini magyar kolónia tagjai szeretettel emlékeznek vissza arra a fiatal magyar újságíróra, ki 1933-ban, az új Mandzsukuó állam születése idején járta be Kínát, Mandzsúriát és Japánt.


Kovrig János volt ez a nagytehetségű fiatalember. Alapos előtanulmányok után indult el a Távol-Keletre. Útja nemcsak a magyar újságírás szempontjából volt egyedülálló teljesítmény, de nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy távolkeleti kapcsolataink, különösen Japánnal és Mandzsukuóval, megerősödjenek.


1933 elején érkezett Dairenbe, a délmandzsúriai vasúttársaság székvárosába. Közgazdasági ismeretei, a tapasztalatok, amelyeket Kínában szerzett, megnyitották előtte az utat a vasúttársaság vezérkarához. A röviden S. M. R.-nek nevezett társaság teljhatalmú vezérigazgatója, Yamasaki kitüntető szívélyességgel fogadta és intézkedett, hogy a hatalmas szervezet minden tisztviselője rendelkezésére álljon, nemcsak Mandzsúria egész területén, hanem Koreában és Japánban is, egyszóval mindenütt, ahol csak az S. M. R.-nek képviseletei vannak. A vasút sajtófőnöke, Mr. C. B. Kinney mutatta meg neki az S. M. R. daireni intézményeit, a pompás múzeumot, ahol Mandzsúria és Mongólia terményei, természeti kincsei vannak kiállítva, a szójabab-kísérleti állomást, a mintaszerű munkáslakásokat, a modern műhelyeket, gyártelepeket, amelyek szinte amerikai értelemben vett ipari várossá teszik Dairent. Az S. M. R. múzeumának tudós igazgatója, Niinomi elragadtatással nyilatkozott előtte a mi mezőgazdasági múzeumunkról. Látni ugyan sohasem látta a daireni tudós ezt a múzeumot, hírből azonban annál jobban ismerte, s ennek mintájára szándékozott megszervezni Mandzsukuó nagy mezőgazdasági múzeumát. Mr. Kinney és japán felesége, Hikedo asszony társaságában az S. M. R. autóján Kovrig ezután még megnézte Dairen környékét, Hosigaurát, a világhírű fürdőhelyet, s az egykori port-arthuri csatateret, majd búcsút vett a gyönyörű fekvésű kikötővárostól.

Kovrig három ízben is beutazta Mandzsúriát. Megfordult az országnak úgyszólván minden fontosabb városában. Az S. M. R. gondoskodása és vendégszeretete kísérte mindenhová. Mandzsúriái útjának három kimagasló eseménye volt: Pu-Ji államfőnél (jelenleg Kang Té császár) tett látogatása, a jeholi hadjáratban haditudósítói minőségben való részvétele és Mandzsúriában élő volt orosz hadifogoly honfitársaink ügyének felkarolása.


Mandzsukuó államfője 1933. április 21-én fogadta, ő volt az első magyar ember, aki a kínai excsászárt, mint mandzsu szuverént üdvözölte. Az audiencia a szokásos kereteket messze felülmúló szívélyességgel folyt le. A közvetlen beszélgetés főként a magyarság ázsiai kapcsolatai körül forgott. Álljon itt ennek a nevezetes látogatásnak története úgy, amint Kovrig János egyik cikkében megírta:


— A ceremóniamester kinyit egy szárnyasajtót és egy nyugati kényelemmel berendezett szoba barátságos környezetében előttem áll a világ legfiatalabb államának feje. Ruhája kínai szabású sötétkék selyem, halványabb színű körökben vannak beleszőve a boldogságot ígérő ornamentális, ősi írásjegyek. Nyolc generáció uralkodásának méltósága sugárzik erről a szimpatikus fiatalemberről. Milyen kár, hogy nem így öltözve ismeri a világ, hanem európai estélyi ruha profanizáló leplében. Ahogyan   kezetfog,   hellyel  megkínál   maga   mellett   a szoba fotöjökkel berendezett sarkában, nincs benne semmi keresettség, beszéde, gesztusa olyan úri és minden póz nélkül való. Pillanatra zavarttá tesz a gondolat, hogy ősei palotájában, a pekingi palotában egyszer kipróbáltam az ülést ősei sárkányos trónján. Szinte bocsánatot szeretnék kérni tőle ezért a huncutságért. De máris megindul a beszélgetés, a turáni fajokat hozom szóba és Pu-Ji, aki különös szeretettel foglalkozik a történelemmel, érdeklődve merül a témába. Bár kitűnően bírja az angol nyelvet, az udvariassági kifejezéseken kívül, szokásához híven, kínaiul beszél az államfő. Ilyenkor Mr. Jü végzi a tolmács szerepét. Ez a fiatal kínai nagy nyelvtehetség, egyforma könnyedséggel beszéli a kínai, japán, angol és az orosz nyelvet. Hármunkon kívül senki sincs a szobában, tehát nem igaz, hogy Pu-Ji-val nem lehet japán ellenőrzés nélkül beszélni. A kis szalónasztalkára teszem a propaganda-levelezőlapot, amelyet a Daidó-sya (turáni társaság Tokióban) elnöke, Sumioka ügyvéd adott nekem. Mind a hárman a kis színes térkép fölé hajiunk, amelyen sárga foltocska jelzi, hogy egy sokat vitatott elmélet szerint mi, magyarok is a turáni népek háromszázmilliós családjába tartozunk.


—  A mandzsuk  fel  vannak-e véve a testvérfajok közé? — kérdezi Pu-Ji és szeme melegen csillog, amikor Mr. Jü ujja nyomán felfedezi a mandzsu nép nevét. — Szép mozgalom — mondja elismerően —, és hasznossá válhat, mert az ázsiai népek összefogására nagy szükség van.
Majd így folytatja:
—   Amilyen   rokonszenves   a   turanizmus   nekem, ugyanolyan szívesen fogadott az együttműködés gondolata. A „Nagy-Ázsia"-elmélet nem faji ellentéteket keres, mint sokan gondolják, hanem éppen azért akarja megszervezni az ázsiai népeket, mert azokban különösen ki van fejlődve a nemzetközi együvétartozás érzése. Lehetnek fellobbanó szenvedélyeink, de Ázsia sohasem látott olyan gyűlöletviharokat, mint amilyenek Európát tépázzák szinte    matematikailag előre  kiszámítható periódusokban.


Kérdezem, hogy a Népszövetség ellen irányul-e a „Nagy-Ázsia"-mozgalom, amelynek az államfő aktív híve, vagy talán annak a feladatát akarja magára vállalni?


—  Sem egyik, sem másik  —   válaszolja elgondolkozva Pu-Ji. — De mi talán meg tudjuk teremteni az eszmét, amelyet a Népszövetség nélkülöz, s amelynek hiánya munkáját szinte lehetetlenné teszi: az internacionális mentalitást,   azt, hogy  a  népek  lelkében éljen a testvériség tudata. Ez a célkitűzés barátokat fog szerezni nekünk Ázsián kívül is, elő fogja segíteni egymás kölcsönös megértését.  Én  hiszek és bízom a  „Nagy-Ázsia"-mozgalom sikerében.


A kihallgatás után Mandzsukuó miniszterelnöke, Cseng-Hsziao-hszu fogadta Kovrig doktort. Cseng igen nagy tekintélynek örvend nemcsak Mandzsúriában, hanem az egész kínai kontinensen. Költő és filozófus, magánéletében aszkéta, politikai felfogását mély erkölcsi elvek jellemzik. A beszélgetés, amelyet éppen úgy, mint az államfővel való audienciát, az udvar és a kormány tisztviselői szóról-szóra lejegyezték és az okmánytárba helyeztek, a kormányzás erkölcsi alapgondolatairól folyt. A jelenlévők szerint a miniszterelnök még sohasem fejtette ki olyan tisztán kormányzati elveit, mint ezúttal, mikor tisztán bölcseleti témakörben folytathatott beszélgetést egy nyugati emberrel.


—   Mandzsukuó kormányzati  elve  a  „vang-tao"-n alapszik. Ez a kifejezés a mi felfogásunk szerint a jóakaratú kormányzás  útját jelenti. Húsz  évig tartott a rossz kormányzat Mandzsúriában, ennek következtében a nép nyomorba süllyedt. Már pedig, ahol a nép nyomorúságba süllyed, ott az emberek rosszra hajlamosak. Ahol az emberek rosszra hajlamosak, ott a jóakaratnak nincsen ereje. Ahol a jóakaratnak nincsen ereje, ott a kormányzat nem lehet eredményes, mert a kormányzatnak jóakaraton  kell  alapulnia.  Ha tehát  mi a jóakaratú kormányzat útján akarunk járni, akkor arról
kell gondoskodnunk, hogy a jóakarat eredményes legyen. Hogy a jóakarat eredményes lehessen, ahhoz jóindulatúvá kell tennünk az embereket. Az emberek csak akkor lesznek jóindulatúak, ha nem élnek nyomorban. A nép nyomorát azonban semmi sem előzheti meg annyira, mint a jó kormányzat. Tehát nekünk először a jó kormányzatra, igazságos közigazgatásra kell törekednünk, azután valósíthatjuk meg a vang-taot, a jóakaratú kormányzat útját. A vallás is alkalmas arra, hogy az embereket jóindulatúvá tegye, még ha azok szegények is. A mi célunk mégis az, hogy ne szimbólumokkal dolgozzunk, hanem gyakorlati eszközökkel. Aki a nyomorúságból kiemelkedik, annak nincs szüksége prédikálásra, hogy jóindulatú ember váljék belőle. Ha kevesebbet szónokolnánk és többet tennének az emberek jóléte érdekében, akkor több jóindulatú ember lenne a világon és boldog lehetne mindenki a vang-tao uralma alatt.


—  A Népszövetségnek tehát a vang-taót  kellene megvalósítania?


— Igen. És az elmondottak alapján először arról kellene gondoskodnia, hogy a nyomor megszűnjék és mindenki jóindulatúvá váljék.


Így hangzott a beszélgetés legérdekesebb része. Jól rávilágít ez arra, hogy milyen emelkedett elvek alapján igyekeznek a keletiek a jó kormányzást megvalósítani.


A kormány többi tagjainál tett látogatása után sajtókonferenciára hívta meg Kovrig Jánost Kavasaki Torao sajtófőnök. Az összes lapok tudósítói megjelentek az előadáson, amelyet Kovrig dr. angol nyelven tartott a külügyminisztérium tanácskozótermében Magyarország történelméről, jelenlegi politikai viszonyairól, a magyarság ázsiai kapcsolatairól és azokról a benyomásokról, amelyeket az államfőnél, a miniszterelnöknél és a kormány tagjainál tett látogatásai alkalmával szerzett. Ez volt az első eset, hogy a kínai, mandzsu és mongol nyelven megjelenő lapok kimerítően foglalkoztak az előadó által tárgyalt kérdésekkel.


Mandzsúriában tett második útja alkalmával Kovrig János látogatást tett a japáni hadsereg hszinkingi főhadiszállásán. Fuzimoto őrnagynak, a sajtóügyek intézőjének kíséretében kihallgatáson jelent meg Mutó Nobuyosi marsainál, Japán követénél, aki egyben a mandzsúriai csapatok főparancsnoka is volt. Teázás közben Mutó igen szívélyesen elbeszélgetett a magyar újságíróval.


— Harminc évvel ezelőtt magam is jártam Magyarországon, — mondotta. — Feltűnt nekem, mekkora rokonszenvvel viseltetnek a magyarok irántunk, japánok iránt, örömömre szolgál, hogy elmondhatom: otthon éreztem magam önöknél.
Mutó marsalnak akkor már az asztalán volt a japáni hadügyminiszter rendelete, amely engedélyezte Kovrig János haditudósítói beosztását a Jeholban offenzíva előtt álló japáni csapatokhoz. Mutó nyomban intézkedett, hogy honfitársunk Jeholba indulhasson. Kovrig János még egy látogatást tett a magyaros arcú Koiso tábornoknál, akit részben katonai erényei, részben kiváló diplomáciai képességei juttattak aránylag igen fiatalon a tábornoki karba, azután elutazott a jeholi frontra.


A Kantung-hadsereg egyik fiatal tisztjét, Sinozaki Benjámint osztották be tolmácsnak és kísérőnek Kovrig János mellé. Mukdenben Mr. Steele, a New-York Times mandzsúriai tudósítója csatlakozott hozzája. Ők ketten látták egyedül közvetlen közelből a jeholi hadjárat katonai műveleteit, más lapok tudósítói vagy túlkorán, vagy túl későn érkeztek az újságírók fogadására fel nem készült hadvezetőséghez. Kovrig ilyenformán nemcsak egyedüli magyar tudósítója volt a japán-kínai háború e szakaszának, hanem egyben Európa egyedüli képviselője is a haditudósítók sorában.

Dr. BOZÓKY DEZSŐ: A chinai milliomos lakodalma

Még odahaza a vén Európában is kellemes dolog, ha első izben kerülünk valamely idegen városba s ha van egy odavaló emberhez szóló ajánlólevelünk, mert az bizonyos, hogy az ottani viszonyokkal ismerős ember kalauzolása mellett többet látunk, mintha egyedül kellene az idegenben bolyonganunk és minden látnivalót egyenként fölfedeznünk. Hát még milyen becses dolog, ha Kantonban, ebben az exotikus Bábelben kopogtathatunk be valakihez ajánlólevéllel. 


A véletlen hozzájuttatott engemet Hongkongban ilyen ajánló sorokhoz, a már hét év óta Kantonban praktizáló osztrák orvoshoz, dr R.-hez, egy végtelen rokonszenves, idősebb úriemberhez, aki az ottani legelőkelőbb chinai családoknak, a többi között a kantoni alkirálynak is háziorvosa s már folyékonyan beszéli a chinai nyelvet. Mindig hálával fogok a derék doktorra visszagondolni, aki lehetővé tette nekem, hogy olyasmit láthattam, mihez idegen nem igen jut hozzá Chinában, még ha tiz esztendeig ülne is ott. Egy chinai lakodalmat élveztem végig a doktor jóvoltából, még pedig egy többszörös milliomos mandarinnak előkelő házában. 


Már távozni készültünk Kantonból és búcsúlátogatást is tettünk a doktor agglegénylakásán, aki igyekezett bennünket rábeszélni, hogy maradjunk még néhány napig, hiszen olyan sok érdekes dolgot lehetne még itt megnézni. 


— Igen szívesen, ha például valami chinai lakomához juthatnánk — feleltem én. Ugyanabban a percben egy alantas rangú mandarin, olyan szolga-féle, kinek vörös lófarkos kalapja hegyén egyszerű sárgarézgolyó tündökölt, lépett be a szobába s egy hatalmas piros chinai névjegyet s egy aranyos cikornyákkal ékes, pirosboritékú levelet nyújtott nagy hajlongások közepette át a doktornak s azután távozott. 


— Fiúk, — mondta a doktor — ma estére egy ugyancsak előkelő lakodalomra vagyok meghíva. Bezzeg lesz ott chinai lakoma, mégpedig a javából! Egy fiatal milliomos tartja a lakodalmát. Szívesen elvinnélek titeket is oda, de hát sajnos a szigorú chinai etikett miatt ennek még a lehetősége is csaknem ki van zárva. Aki nem küldött oda előzetesen ajándékot, azt nem hívhatják meg a lakodalomra, már pedig ti bizonyára nem küldtetek ajándékokat? Ebben a dologban oly szigorúak az etikett-szabályok, hogy a melyik meghívott vendég például nem jelenik meg a lakzin, annak már másnap vissza is küldik az ajándékát. 


De hát, hogy az ördögbe is küldhettünk volna mi oda ajándékot, mikor néhány perc előtt még nem is tudtunk ennek a derék mandarinnak a létezéséről, gondoltuk magunkban. Hej hogy tüzelt pedig bennünket a vágy erre a lakzira elmehetni! Nem csupán az exotikus dolog láthatása izgatta kíváncsiságunkat, de az is, hogy mennyire le lesz főzve a „Ferenc József"-en mindenki, ha majd mi ketten beállítunk a nagy slágerrel, hogy valóságos chinai lakodalmon voltunk. Az étkezőben ugyanis mindig nemes versengés szokott lenni, hogy ki látott közülünk többet és érdekesebbet. Rendesen a vacsoránál referált mindenki az általa látott nagyszerű dolgokról s itt mutattuk be egymásnak a legújabb bevásárlásokat is, hogy egyszerre kelthessünk irigységet a vacsoránál teljes számban jelenlévő társaság minden tagjában. 


Addig zaklattuk tehát a jó doktort, hogy kedvünkért megkísérelte a lehetetlent is s azonnal levelet írt az illető mandarinnak s azonkívül személyesen is telefonozott oda érdekünkben. Nem hiszem, hogy lett volna az egész mennyei birodalomban boldogabb ember nálunknál, midőn még aznap délután bekopogtatott hozzánk a szállodában egy chinai szolga, akinek kezeiben megpillantottuk a már ismert, ezúttal nekünk szóló piros levélkét az arany díszítésekkel s a mandarin hatalmas piros névjegyével. Meg voltunk tehát mi is  híva. Nosza hamar elő a szmokinggal! (De jó, hogy legalább ezt magunkkal hoztuk, ha már a frakkot otthon hagytuk.) 


Most gyorsan beretválkozni! Már fél ötre jár az idő, fél hatkor pedig már a doktornál kell lennünk, mivel a lakzi már hatkor kezdődött. Útitársam kétségbe volt esve, mert nem kapott sehol sem borbélyt. Miután magam megberetválkoztam — hivatásomnál fogva kötelességem lévén szenvedő embertársaimon segíteni — megpróbálkoztam az ő arcával is. Persze a csillagokat látta szegény, de elnyelte fájdalmát nagy öröme mellett. Hej, hogy fognak bennünket a „Ferenc József"-en irigyelni! 


Fél hat órakor kilenc gyorslábú palankin vivő kuli toporzékolt a doktor lakása előtt s csakhamar úton voltunk a legsötétebb belső Kanton felé. A nap épen lemenőben volt, felséges narancssárga színnel öntve el mindent. Úgy a szárazon, mint a vizen kigyúladtak a lámpák és mécsesek, mi pedig érthető izgatottsággal himbálóztunk fönt a nyitott palankinokban. Ez az éjjeli vándorlásunk mindig a legérdekesebb és legfantasztikusabb emlékeim közé fog tartozni. Kissé különös érzés fogott el mégis az úton, mikor oly távol Európától, távol még a hajónktól is, a legnagyobb chinai városban, az idegent annyira gyűlölő népség milliói közepette, tekervényes, szűk, néha alagútszerű sötét utcákon, lépcsős kőhídakon nyargaltak velünk a kulik tova. 


Egy jó félóra múlva a lakodalmas házhoz érkeztünk, hol már temérdek palankint pillantottunk meg az utcán, a ház széles bejárójából kiáradó pazar világításnál. A márványpadlós előterem kapujában elhelyezett chinai zenekar éktelen zenélésbe fogott, ezzel jelezve jöttünket s a kapu előtti óriási lampionok alatt sziporkázva pattogtak a rakéták. Néhány családtag fogadott bennünket a kapuban. A doktornak még csak éppen annyi ideje volt, hogy felénk kiálthatta: — Fiúk, utánozzatok mindenben!


Beléptünk. Csakhamar körülfogtak bennünket a suhogó nehéz selyembe öltözött chinaiak. Három fényes termen mentünk keresztül, folyton hajlongva s ökölbeszorított két kezünk hüvelyujjait egymáshoz értetve, emelgettük ökleinket minduntalan a homlokunk elé, szorgalmasan mosolyogva hozzá, mint azt az etikett követeli. Először is a teljes díszben pompázó mandarinhoz mentünk, a házasulandó tizenhat éves fiatalember bátyjához, aki mint a család legidősebb férfi tagja, vezette a ceremóniát az elhalt apa helyett. A még csak huszonhat éves fiatal mandarin roppant előkelően festett hímzett nehéz selyemruhájában, mellén s hátán a rangját ábrázoló négyszögletes mezőbe hímzett madárral; nyakában óriási gyöngyfűzér lógott, fején fekete mandarin-kalap ékeskedett vörös lófarkkal, a csúcsán a rangját jelző sötétkék golyóval, míg az orrán óriási kerek szemüveg ült. Az előkelő mandarin egyenként kezet fogott velünk s székkel kinált. 


Letelepedtem egy drága faragott székre s szemügyre vettem a hatalmas szobát, mely talán kilenc méter magas volt Az összes termekben pompás selyemkelmék voltak teljes végekben fölakasztva a falakon. A meghívott vendégek ajándékai, melyekből később ruhákat készítenek. Sok szerencsét és boldogságot kifejező nagy írásjelek voltak mindegyikre tűzdelve, tenyérnyi széles nehéz aranypapírból. Száz meg száz ilyen selyemvég csüngött a falakon. A szoba egyik falánál értékes ópiumszívó-kerevet állt szép piros selyemmel bevonva, mögötte pedig értékes onyx-asztalon nagy kristályvázákban egész virágerdő. A menyezetről is hosszú sora a virágkosaraknak lóg le. Most teát hordtak körül ; minden csészében különös édesízű, szilva nagyságú gyümölcs úszkált. Közbe-közbe egy kövér chinai Ama, (olyan dajka-féle személy, az asszonyok meghittje minden benső ügyben) zöld levelekkel díszített tálon diót, mogyorót, pörkölt dinnyemagot, banánát stb. hordott körül. 

A szellemes mandarin — ki, mint a doktor mondta, szenvedélyes ópiumszívó — tűrhetően beszélt angolul. Vele csevegtünk éppen, mikor egy szolga küldöttségeket jelentett be. Két alacsonyabb rangú mandarin lépett be teljes díszben, akik térdre borultak a mandarin előtt s egy hosszúkás fedeles lakktálcát nyújtottak át neki s azután homlokukkal érintették a földet, illetve a márvány-padlót, lévén az egész lakás padlója fehér márvány. A tartóban valami hat nagy piros névjegy volt. A mandarin átvéve azokat, elegáns kézmozdulattal bocsátotta el a kettőt, kik gyorsan fölemelkedve távoztak. Közbe-közbe fölhangzott a lármás zene, jelezve, hogy új vendégek érkeztek. 


Már nyolc órára járt az idő, mikor belépett a vőlegény, egy tejfelesszájú csinos fiatal gyerek. Csak úgy ragyog az arca a boldogságtól. Ő is a bátyja mandarin ruhájába van öltöztetve, kalapján szintén az átlátszó sötétkék golyóval. Nem illeti ugyan meg ez a ruha, csupán az esküvőre öltötte magára. Vállán keresztbe vetve — akár az adjutánsi jelvény — széles piros-selyem szalag lóg, az oldalán nagy csokorra kötve, míg kalapján egy kis arany faág ragyog, csillogó levelekkel és gyümölcsökkel. Menyasszonya házából jön, hol vacsorán volt, de menyasszonyát még nem látta, sőt a legnagyobb illetlenség lett volna, ha kérdezősködött volna ott az ő hogylétéről. Kezet adunk neki is. Ő azonnal a doktorunkra veti magát, aki háziorvosa a menyasszony családjának is és kérdésekkel ostromolja, hogy szép-e a menyasszonya? 


Végre fél kilenckor őrült zenebona hallatszik be az utcáról. A bejárat előtt a rakéták gúlái röpülnek a magasba, mialatt egy tucat díszesen öltözött kuli görnyedezve hoz be az első terembe egy köröskörül teljesen elzárt, ablaktalan piros palankint, hihetetlen finom arany filigrán díszítéssel, szobrokkal, faragványokkal, melynek tetejéről arany ágak s gyöngyfüzérek lógnak le, míg elülső oldalán a boldogság isteneinek csoportja látható aranyozott domborműben. Benne ült dobogó szívvel a menyasszony, aki szintén nem ismeri még a vőlegényét. Néhány perc múlva beviszik a menyegzői palankint egy szobába, ahol kiléphet végre a szegény menyasszony az ablaktalan zárt odúból. Most kerül össze első ízben a fiatal pár a legszűkebb családi körben. Most látják egymást először életükben. 


A házassági szertartás igen egyszerű: egy kis csésze samsu-t, — chinai rizsbort — isznak egy közös kis csészéből s ezzel meg van kötve a házasság. Ebből az aktusból nem láttunk persze semmit. Az egész egy perc műve volt. Aminthogy a lakodalmas nép hölgytagjait sem igen láthatjuk, mivel a férfiak és nők el vannak egymástól különítve és csak néha vethetünk lopva egy pillantást a mellettünk levő, női kacajtól hangos terembe, mikor egy-egy kíváncsi gyermek, akik szintén a nőknél vannak, föllebbenti az ajtó nehéz selyemfüggönyét. Az asszonyok termeiben sem voltak kevesebben. A mi termeinkben pedig volt vagy százhúsz személy. 

Kilenc óra lett, mire megkezdődött a helyek megjelölésének ceremóniája. Szemben a főbejárattal, a második teremben van a família őseinek hatalmas, talán nyolc méter magas oltára, melyet értékes feketén lakkozott faragványok, filigrán áttört aranyozott arabeszkek díszítenek s melyről nehéz hímzett selyemterítők lógnak le. Az oltáron fönt a magasban vannak az ősök neveit mutató táblák, melyek előtt egész sora az öröklámpáknak ég. Ebben, valamint a szomszédos termekben már terítve van a sok négyszögletes asztal, mindegyiken nyolc-nyolc személyre. Az asztalterítő piros selyem, oldalain gazdag szines és arany hímzéssel. A piros a szerencse szine Chinában. Az asztalokon légióját látjuk a kisebb-nagyobb porcellántartóknak és csészéknek; mindegyikben más-más pikáns mártás van, persze csak egy evőkanálnyi. Mellettük állanak a pirinyó porcellánpoharak a rizsbor számára. A teríték egyetlen lapos porcellánkanál és egy pár ezüstfoglalatú elefántcsont evőpálcikából áll. Most a főterem közepén hosszúkás piros szőnyeget teritettek a padlóra, melynek egyik sarkára állt a mandarin, aki letette most szemüvegét, mint a hogyan az etikett ilyen fontos szertartás végzésénél megkívánja. Megszólalt a zene; csupa egyhúros hangszer, gong és réztányér. Egy szolga hangosan szólította valamelyik vendég nevét egy papírlapról, aki erre belépett a terembe s ott a piros szőnyegnek másik sarkára állt. Most a mandarin is, meg a vendég is, összekulcsolt kezeiket a homlok elé emelve, földig hajoltak egymás előtt, azután fölegyenesedve lebocsátották kezeiket csaknem a földig. A mandarin azután valamelyik asztalhoz vezette a vendéget a számára kijelölt helyre, ahol a segédkező szolga sajátságos ezüst edénykét nyújtott át a mandarinnak, melyet az az ősök oltára felé fordulva, két kézzel homlokához emelt, mialatt a mellette álló vendég újra az előbbi hajlongást végezte. Azután visszaadva az edényt a szolgának, a két evőpálcikát emelte a homlokához; ujabb hajlongás a vendég részéről. Most olyan mozdulatot tett kezével a mandarin, mintha a port akarná letörülni a vendég székéről, mire visszavonul a két suhogó alak a piros szőnyegre, hol ujabb hajlongás következik, melynek végeztével a vendég kimegy s belép a következő fölszólított vendég, ki ugyanazon ceremónián esik át. Nyilvánvaló, hogy a hires spanyol etikett kis Miska ehhez képest. Hiszen csak annak megmutatása, hogy az ember az asztal melyik sarkán űl, egy teljes óráig húzódott. Egy teljes órahosszat járta a mandarin ezt a táncfigurát vendégeivel. Persze, magam sem kerültem ki ezt a mulatságot. 


Most őrült recsegés-ropogás között, mintha ég és föld össze akarnának dőlni, ezer meg ezer rakéta sült el a főbejárat előtt, hogy a gonosz szellemek valahogy be ne jöhessenek hozzánk s végre valahára letelepszünk az asztalokhoz. Mi mint exotikus vendégek az ősök oltára alatt kaptunk díszhelyet. Egész sereg szolga vonult most be, magas talpas ezüst tálakkal. Minden asztal közepére tettek egyet, melyet mind a nyolcan egyszerre rohantunk meg evőpálcikáinkkal. A tálból egyenesen a szájba röpül a falat, tányér nincs, kenyér sincs, utóbbi helyett pörkölt dinnyemagot ropogtatunk. Az ételre meleg rizsbort hörpintünk, melynek kellemetlen szaga a denaturált spirituszra emlékeztet. Nem tudom részletesen leírni az összes ételeket, mert — megszámláltam, — negyven fogás volt. És én ezt a negyven fogást hősileg végigettem. Mert ha őszinte akarok lenni, jó volt minden, sőt némelyike az ételeknek igazán kényes ízlésnek való nyalánkság volt. 


Levesféle volt az első fogás; hal, gomba, meg zöld főzelék úszkáltak benne. Ezt persze a porcellán-kanalakkal merítettük a közös tálból. Azután újra leves következett, benne csupa csirkelábak, illetve karmakról lehúzott bőrrel. Hány ezer csirkét öltek meg ennek a levesnek kedvéért? Azután egészben pirosra sült, utána pedig megfőzött kacsa mosolygott reánk. Csak meg kellett érinteni s széthullott, olyan puha volt. Felséges nyalánkság! A falatokat kiki saját ízlése szerint mártogatja az asztalon álló pikáns mártások valamelyikébe. Őrült gyorsasággal sietek a tálból elcsípett húsdarabbal a számhoz, mert ha véletlenül nem tudom azonnal elcsípni falatomat, ami pedig az evőpálcikák kezelésében való járatlanságom miatt bizony gyakran megesik, túludvarias chinai szomszédom a következő pillanatban saját evőpálcikáival dug egy jókora kövér falatot egyenesen a számba. Ez pedig nem kellemes mulatság s mégis jó képet kell vágni hozzá, mert ezt a kitüntetést visszautasítani igen nagy sértés lenne. Csontot, szálkát, egyszerűen a padlóra dobunk, mely szokásnak annyiban örültem, mert így legalább néha egy-egy rámtukmált falatot is észrevétlenül az asztal alá csúsztathattam. A rizsbort melegen szokták inni, mely célból egy külön asztalkán állandóan forró vízben állanak a rizsborral telt kis porcellán kannák. Csakhogy itt megint az a furcsa, hogy betöltögetés előtt, mindenkinek boroscsészéjéből újra visszatöltögetik a kihűlt maradékokat a kis kannákba és ezeket a maradékokat is visszateszik a forró vizbe. A nekünk különben sem kellemes ital ezzel a keveréssel egy csöppet sem vált jobbá.