CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (6)

Mulatók, bárok... dzsessz

Hotel Riviera,
ahol a szerző megszállt

Mi lett a messze földön híres bárokkal, mulatókkal?
Becsukták őket?
A kétszázötven játékkaszinóból a múlt év végére már csak huszonnégy maradt; a mulatók azonban megszakítatlanul üzemelnek. Ahogy jelképei voltak a régi életformának, áthangolódva jelképeivé váltak a mostaninak is. Olyannyira, hogy még a legválságosabb órákban sem zárták be ajtaikat. A hatvanegyes partraszállás idején Zapata zöld mocsaraiban derékig süllyedtek a milicisták, s fejük fölött ott sivítottak az ellenséges vadászgépek, a mulatók estéről estére mégis kinyitottak.
És itt volt a mostani ostromzár is: a fenyegetettség s a komor idegfeszültség hónapja. Hiába volt kopár a nézőtér, hiába látszottak lövészárkoknak a fekete széksorok, a könnyű múzsa nem adta meg magát. Az énekesek ugyanúgy megjelentek a színpadon, mint máskor. A táncosnők ugyanúgy behozták estéről estére derekuk körül a lángot, mint Toulouse-Lautrec táncosnője a kígyót.
Nem volt szabad szállást készíteni a kétségbeesésnek.
A mulatók Kubában „üzemek” voltak, s azok maradtak továbbra is. Nem „állhattak” le, mert leállásuk fejvesztettséget jelenthetett volna. Nem állhattak le, mint ahogy nem állhat le ilyenkor egy-egy országban a közlekedés, az ércbányászat vagy a sütőipar.
A forradalom után az idegenforgalom megszűnése komoly fejtörést okozott: vajon mit csináljanak a rengeteg mulatóval, szállodával, mikor fönntartani csak ráfizetéssel lehet őket. Lerombolni nem rombolhatják le egyiket sem, átalakítani is csak a szállodákat lehetne diákszállónak vagy más efféle középületnek. Mit kezdjenek azonban egyik-másik lokállal, mely oszlopaival, lépcsőzetes és zegzugos beugróival eleve az éjszakai élet igényeihez, alkalmazkodott?
Ez volt a gond egyik fele, a másik meg az, hogy a kubaiak többségének ezek a lokálok, játékkaszinók voltak a bevehetetlennek látszó ábránd-fellegvárai. Ezekért irigyelték a gazdagokat és az idegeneket. Ezek voltak az ottani kastélyok, paloták. Megtehette-e volna a Castro-kormány, hogy bezárja ajtaikat? Nem tehette meg! Vállalni kellett még a ráfizetést is, hogy sokak ábrándját kielégítse. A sokáig szomjazónak különben sem lehet erkölcsi leckéket adni, ha odaért a forrásokhoz. Castróék nem is adtak. Sőt, külön mozgalmat indítottak, hogy a visszafojtott vágy minél szabadabban szétömölhessen. Ismerd meg hazádat – ez volt a jelszó. Nem nehéz ebben a hazafias mozgalomban a szomjoltáson kívül a leggyakorlatiasabb elvet is fölfedezni: hadd utazzék csak minél több kubai az országban, hadd lássa és hadd ismerje, amit nem láthatott és nem ismerhetett eddig, de egyúttal népesítse is be az üresen ásító szállodákat, melyek idő múltával ismét az idegenforgalom fészkei 
(...)
A régi közmondás, hogy a népnek kenyér kell és cirkusz, sajnos még ma is igaz. Sértő és elmarasztaló. De kizárólag azokra nézve sértő, akik a népnek eddig kenyér helyett mindig cirkuszt adtak. Vagy magára a népre nézve is az?
Szállodánkban, a Hotel Riviérában, meggyőződhettem arról, hogy mit is jelent ez a cirkuszigény. Az egykor híres játékbarlang helyén manapság követségi fogadásokat, értekezleteket vagy dzsesszdélutánokat rendeznek. Sikerült bejutnom egy ilyen délutánra. Persze, csak közbenjárással, mert a belépődíj két peso volt, ami nem is olyan kis összeg, hisz tizenkét pesóért már valódi krokodilbőr táskát is vehet az ember. Az egyik liftes fiú fogott karon és bevezetett.
A terem zsúfolásig tömve volt. Ablakot nem láttam rajta sehol, se a falakon, se a tetőn. Micsoda építészeti atavizmus! A barlangi hatást, ha kiagyaltan is, nemcsak a bejárat előtti égetett agyagfal inkamotívumai fokozták, de bent a mennyezetre karcolt primitív, ősi ábrák is: nap, hold, víz, csillagok, félkörösen ábrázolt égalj s másféle mitológikus jelek, melyek számomra valami égi matematikát idéztek.
Nemrég ezek alatt az ősi ábrák alatt a játék istenei kergetőztek, a szerencse vidám szörnyetegei, füstöt és felelőtlenséget okádva. Helyükben most a köznép szorong itt, illyési szóhasználattal élve, az aljnép, füstben és csodavárásban fulladozva. Nincs szabad hely talpalatnyi sem. Nemcsak férfiak s nők jöttek el szórakozni: a szülők magukkal hozták gyermekeiket; némelyek még a karonülőket is.
A jelenlevők közt meglepően sok a néger. Elvétve látni azonban közöttük kettőt-hármat, aki a terembe lépve levenné kalapját. Fönt hagyja, de mintha bent is sütne a nap, előretolja a szemére. Fejük búbja így mulatságosan kidudorodik fekete kalapjuk alól. Ők, a négerek volnának Kuba „parasztjai”?
Másfél órája vagyok már bent a teremben. Azóta szakadatlanul szól a dzsessz: két szakszofon, három dob, egy rumbatök, három trombita önti a zenét. Tánc? Arra itt nincs hely, de azt hiszem, nem is azért jöttek ide. Egyenes derékkal ülve vagy merev testtartással állva hallgatják a zeneszámokat.
Van ebben a zenehallgatásban valami templomi megilletődés. Nem tudom, attól-e, hogy a jelenlevők ugyanúgy isszák a zenét, mint egykor odahaza vasárnap délelőttökön parasztjaink isten igéjét; vagy attól-e, hogy még mindig meghatódnak az előkelő hely varázsától.
Ez volna hát a cirkusz?
Semmi esetre sem! A szegények meghatódása mindig tiszteletet érdemlő nyitány: az öntudatra ébredés előzménye.
Hát akkor mi?
Az, hogy az idesereglett köznépnek most ugyanaz a zene kell, ami azoknak kellett, akik néhány évvel ezelőtt még a játékbarlangot látogatták; az kell, aminek alig van már köze az eredeti dzsesszhez: a szórakozásban is ihletettséget kereső zenéhez. Mert hogy, az előkelő helyet megkívánták, az természetes. Ilyenről ők csak álmodozhattak. De a zene – az más! Zenéjük nekik is volt, mégpedig nem is akármilyen. A néger spirituáléktól a fadobok fojtott tamtamján át hosszú, de egyenes út vezetett a huszadik században megszülető, korszerű dzsesszig. Ezt az utat ők szinte észrevétlenül megtehették volna, hisz ismerték kanyarjait, izgalmát, végtelenségét; ismerték az ösztönök, az ütem, a rögtönzésre csábító vágy hajszáját. A konga- és a csacsacsaszerű népi ütemek gyakran határátlépő nélkül is átvándorolhattak a dzsessz világába. Gershwinek és Armstrongok zenei nyelvét nemigen kellett volna lefordítani a kubai négerek számára. De itt jön a cirkusz! A kubai négerek nem az Armstrongok zenéjét szívhatják magukba, hanem azt, amit az amerikaiak már saját magukhoz idomítottak, amit életformájuk zajos és látványos elemeivel vegyítettek.
A klasszikus dzsessz a század nagy vívmánya: nyers, vad, őszinte, érzékletes és érzelgősség nélküli. Egyaránt képes kifejezni a nagyvárosi ember örömvágtáját és szorongását: a magasvasutak sárkányzajából kihasadó fejek űzöttségét és a saját démonaikkal viaskodó szegények zaklatottságát. Léleklazító hatása általánosabb, mint a közös anyanyelvet megteremtő középkori vallásos énekeké. Olyan szelepeket nyit ki az emberben, melyeken át sivítva szökhet ki, ami lerakódva a lélekben, mélyítené csak a poklot.
(...)
Másfél órája hallgatom ezt a dzsesszt, de valahogy épp ez a szelepnyitó és fölszabadító hatás hiányzik belőle, pedig a zenekar förgetegesen dolgozik, csupa lucsok már. Az az érzésem, hogy fémtűk röpködnek körülöttem, sivító ezüst-víz-sugarak, trombita-torokból kicsapó lángok, s nem közönyömet vagy magányomat rombolják szét, hanem a dobhártyámat. Él, viharzik tőlük a pillanat. Nem marad kitöltetlenül egyetlen mákszemnyi ürege sem az időnek. El kell ismernem, hogy a dobogón a ritmus-képzelet fölülmúlhatatlan légtornászait látom: az érzékeny lárma szédületes artistáit. De hát hol a megrendítő és fölszabadító zene? Hol a fájdalomé, az érzékiségé? Hol a menekülésé és a hazatalálásé? (...)

1963

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (5)

Látogatás egy dohánygyárban

Kubai munkások a dohányföldön egy raktár előtt
(20. sz. elején)

A kubai dohányiparnak mítosza volt. A Havanna-szivar már az én gyermekagyamba is fogalom gyanánt rögződött, pedig még azt se tudtam, hogy Kuba rajta van-e a térképen.
Churchillről, a nagy szivarkéjencről, a szivarpusztítás Nérójáról, mindig az ismeretlen Havannára gondoltam. Azt képzeltem, hogy az egy távoli ország, melynek a földje nem föld, hanem egymásra préselt dohánylevél, és lakosai nem csinálnak mást, csak reggeltől estig fejtik le egymásról a levélrétegeket, megsodorják szivarnak, és fölajánlják az olyan nagyon kövér és nagyon híres embereknek, mint amilyen Churchill. Hogyan is sejthettem volna még akkor, hogy micsoda történelem kavarog a miniszterelnök úr kövér füstfelhői mögött. Sőt, azt is csak Kubában tudtam meg, hogy mi minden tapad egyetlen szivarhoz is. Mennyi mellékes körülmény! Ki gondolta volna, hogy a bűvész ujjakkal megsodort szivar nem kerül rögtön a churchillek, rockefellerek szájába, mert előbb még külön tengeri kirándulásra indul, hogy a hetekig tartó „séta” közben minél fölülmúlhatatlanabb aromája legyen. Érlelje meg az óceáni levegő, illata vegyüljön össze a napsütötte víz illatával.
Micsoda szakadékokkal van tele a múlt! Olyanokkal is, melyeket a többi közt már nem is volt érdemes föltárni. Gyermekkoromban még jó néhány falusi öreg kummogva kapta be a mocskos bagót, e sátáni ganyét, mert a legolcsóbb pipadohányra se tellett mindig neki. Hülyén és átszellemülten rágták, miközben az óceánon ott ringott egy-egy kereskedelmi hajó, megpakolva szivarrakománnyal, hogy „jobb emberek” szája íze minél mennyeibb legyen.
E rendkívüli szivarsétáltatás is bizonyítja, hogy a kubai dohányipar megérte a tőkebefektetést. Olyannyira megérte, hogy még a dohánygyári munkások is jobban kerestek, mint más iparág munkásai. Rögtön hozzáteszem, hogy nemcsak a tulajdonosok jóvoltából. A dohánygyári munkások szakszervezete erősebb volt, mint jó néhány szakmáé, s így több kedvezményt, nagyobb bért tudtak maguknak kicsikarni.
A gyár, ahova látogatóba mentünk, illusztrációja volt annak, amit előzőleg a dohányiparról hallottam. Korszerű berendezés, megfelelő munkakörülmények, egészséges alkalmazottak. Elnyűtt, dohánylevél-arcú nőt vagy férfit egyet se láttam. A munkafolyamatok finomabb részét gépek végzik, a csomagolást sebesen villámló ujjak. Egyedül az tűnt csak föl, hogy az alkalmazottak közt négert keveset látni. Nyilván a gyár törzsgárdája már a forradalom előtt kialakult, még azokban az időkben, mikor a jobb kereseti lehetőséget a tulajdonosok nem a feketék számára igyekeztek biztosítani.

Egy havannai dohánygyár homlokzata

Az államosítás után lényeges változások nem történtek. Változatlanul megmaradtak azok az előnyök, melyeket a munkások még a forradalom előtt kiharcoltak maguknak. Keresetük tehát ma is jóval magasabb, mint például az egyik kozmetikai üzem munkásaié. Az efféle aránytalanság megszüntetése egyébként is komoly gondot okoz országszerte. A gyáron belül úgy próbáltak ezen enyhíteni, hogy a új munkások bérét nem a régiekéhez szabták, hanem az átlagosan kialakítható „eszményi” bérekhez. Persze, ez nem volt még megoldás, inkább csak útkeresés volt. A forradalom néha ilyen körülményeskedessél jár. (...)

A gyárban eltöltött másfél órában, ahelyett hogy szokásomhoz híven adatokra vadásztam volna, sokkal inkább a közhangulat iránt érdeklődtem. Az izgatott, van-e elég önismeretük s bátorságuk szembenézni életük ellentmondásaival.
Kellemes csalódás ért!
Nyoma sem volt olyasféle képmutatásnak, melyet eddigi gyakorlatomban én a gyárlátogatások műfajában tapasztaltam. A politikai édesszájúság Kubában még nem divat, és remélem, hogy nem is lesz. Az üzem vezetője, a munkásból lett igazgató, a mellette dolgozó műszaki ember, a csomagoló asszony úgy vallott saját életéről, mintha tudná: szépíteni csak azon kell, ami természetellenes.
Kereset? Azzal nincs baj! A ruhával, az élelemmel már igen. Kevés van mindenből. Ez rossz. Rosszabb, mint a forradalom előtt. A dohánygyáriak jó része azonban azt is tudja, hogy Kubában százezrével vannak olyanok, kiknek régen még a negyede se jutott annak, amit most jegyre megkaphatnak. Az országban hatszáz-nyolcszázezer idénymunkás volt, nádvágó és kávészedő. Ha róluk elfeledkeznénk, fojtott hangon bár, de megkérdezhetnénk, érdemes volt-e ilyen szívósággal rézbe metszeni a forradalom utáni időket, mikor gyöngébb ellenállású anyagba is belemetszhették volna? Érdemes volt-e tántoríthatatlannak lenni, mikor az Amerikával való szakítás után, eléggé tántorgóvá vált a gazdasági élet. De kérdezhetünk-e ilyet? A forradalom, mely az ember naggyá növésének jegyében fogantatott, elfeledkezhet-e a szegények százezreiről? Nem az ő mércéjükhöz kell-e épp mérni a történelmet? (...)

Dohánygyári életkép Kubából a 20. század elejéről

A dohánygyári beszélgetéseinkből kiderült, hogy négy esztendő után lassan-lassan befejeződik a kristályosodási folyamat. Közléseik merész kanyarjait követve, legszívesebben a százalékos megoszlás arányszámait jegyzem ide:
Az üzem harminc százaléka milicista. Azt hiszem, fölösleges bizonygatni, hogy nem törtetésből az. Kubában a fegyver nem dekorációs dísz. A haza vagy halál jelszava nem a leghajlékonyabb ugródeszka a magasra igyekvők számára. A tavalyi partraszálláskor minden milicista jelentkezett, de csak néhányan mehettek el Playa Gironba... A munkások negyven százaléka nagyon örül annak, hogy Kuba független ország, de ezen túl se nem ellenzi, se nem támogatja a forradalmat. Egyszerűen csak jól akar élni. „Jogos kívánság” – jegyezte meg az igazgató. A fent maradó harminc százalék pedig kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen, sőt lázadó. Nyilván a szegényebbek közt más a forradalom támogatói és ellenzői közti arány. Többen azt állították, hogy a kezdeti száz százalékkal szemben országosan mára már csak hatvan százalék tart Castróval, tizenöt százalék pedig határozottan ellensége.
E két adat persze nem mond ellent egymásnak. A mikroszkopikus tények többnyire csak a részletek és árnyalatok igazságát fejezik ki.
Egyébként az igazgató azt is elmondta, hogy dolgoznak a dohánygyárban néhányan, akikről nemcsak sejtik, de határozottan tudják, hogy ellenségei a rendszernek. Javarészük már föl is iratkozott, hogy ki óhajt vándorolni Amerikába.
– Ezt is lehet?
– Mért ne?
– Könnyen megy?
– Várni kell, míg rájuk kerül a sor.
– És addig?
– Meghúzzák magukat. Dolgoznak, és ameddig csak beszélnek, nincs baj. Beszéljenek. Szabad. Mi is beszélünk. Akinek nem tetszik Kuba, tessék, jobb, ha más hazát választ.
Megtudom, hogy a forradalom óta háromszázötven-négyszázezer ember vándorolt ki. Elsősorban orvosok, mérnökök, jó fizetésű szakmunkások. Amerika mézesmadzaggal csábította őket. Ha másként nem ment, így akarta szétrohasztani a forradalmat. A kubai menekülteket kint tüntetően a legjobb állásokba helyezték el.
Akármilyen vérveszteséget okozott is Kubának ez a kivándorlás, azt hiszem, mégis ez volt az egyetlen megoldás. Akit erőszakkal akarnak hazafivá nevelni, az előbb-utóbb elárulja a hazáját. Sebeket üt a homlokára, beleráncigálja homokba, trágyalébe. Ezt nyilván Castróék is tudták.
Ezért nyitották föl a zsilipeket, hadd ömöljön ki a fölszívódásra alkalmatlan szenvedély.
Volt ebben gesztus, nagyvonalúság, de volt ebben bölcsesség is! Veszteni is időben kell tudni! Aki ilyen nagy ügyben késlekedve veszít, az kétszeresen veszít.
Nagyvonalúságra vall az is, hogy Castróék nem átkoztak meg senkit, aki elhagyta az országot, kivéve az orvosokat. Kuba ötezer orvosából körülbelül ezerötszáz fogta az orvosi táskáját s állt odább. Castro szerint az az orvos, aki képes otthagyni a kisebesedett lábú gyerekek ezreit, a szegénység okozta nyavalyákban szenvedőket, egyáltalán magát a folytonos életveszélyben élő országot, becstelenebb, mint bármelyik ellenforradalmár...
Szerény adat, de érdemes idevésni: az orvosok, mérnökök s más értelmiségiekkel szemben mindössze két-három művész hagyta csak el az országot.

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (4)

Mozaikok

Orlando Yanes festő és fotográfus

A José Marti repülőtértől még félórányira van a város. Másfél napig tartó lebegés után jó érzés most ismét diplomáciai viszonyba kerülni a földdel. Élvezem az autókerekek surrogását.
Elhiggyem, hogy Kubában vagyok? Nehezen hiszem el. A pálmafák győznek meg végérvényesen.
Valaki tollsöprűhöz hasonlította őket. Tollsöprű? Nem rossz! De akkor olyan – toldom meg gondolatban –, mellyel a holdat is le lehet tisztogatni, ha túl sok korom rakódik rá az éjszakákból.
Volt idő, mikor irigykedtem azokra a költőkre, akik pálmafák, citrom- és narancsfák közt élhetnek. Nem regényességet és fülledt álmokat irigyeltem tőlük, hanem formákat, színeket és azt a közvetlen költőiséget, mely eredendően árad ezekből a fákból.
A pálmafa sarjadásától kezdve költői fa. Nőnemű. Sima bőrű, tiszta és érzéki. Sőt, mindenek tetejében még hiú is. Nem vet árnyékot, nehogy azt szeresse benne az ember.
Fut velünk az autó Havanna felé, s ahogy mindinkább átélem a megérkezést, különös átváltozáson esem át. Az autó gyorsaságával összhangban rohamosan emlékké kezd válni bennem minden nemcsak az, amit a hosszú repülőúton éreztem, gondoltam, és láttam, de az is, ami két perccel ezelőtt suhant át rajtam. A pálmafák, a repülőtér, a fogadtatás, Raul Castro és Jimenez kapitány.
Mitől lehet ez?
Kubába érve olyan közegbe léptem, amelyben boldog és szabad akarok lenni, és így minden új élmény számára akaratlanul is szállást készítek magamban? Vagy azért, mert visszatért a gyerekkor képessége – a csodálkozás?
Alig vagyok itt félórája, máris van néhány jellegzetes emlékem Kubáról. Mozaikok, mégis érdekesek.
Láttam két ablakmosót még kint a repülőtéren. A repülőtér üvegfalát tisztogatták. De megközelítően sem olyan szorgalommal, gyorsan és határozottan, ahogy idehaza láthatja az ember a szakma képviselőitől. Eleve más volt a ritmusuk, mint a körúti ablakmosóké. Szerencsém volt elkapni néhány pillanatukat.
Munkájukba a füttyszón kívül a táncot is belekomponálták. Egy hajolás le a vizesvödörre, egy-két tánclépés az üvegfal előtt; néhány dörzsölés a üvegfalon (csurog, ömlik le róla a víz); utána megint tánclépés – ama híres csa-csa-csa ütemre, mely főként Európában hatott modernnek, ott látszott csak vonaglásnak, azonban itt Kubában ugyanolyan népi tánc, mint odahaza a csárdás. 

Orlando Yanes festménye

A legmeglepőbb az volt számomra, mintha nem is jókedvükből csacsacsáztak volna munka közben, hanem önfeledtségből.
Ha tíz évvel előbb történik mindez, talán még én is ráfogom, hogy a fölszabadult nép öröme fejeződik ki mozdulataikban. Ma már iszonyodom a szólamoktól, és biztonság kedvéért az eredeti okokat keresem. Ezek a legnyilvánvalóbbak. A kubai népet két fő fajta: a spanyol és a néger alkotja. Mindkettő a tánc és a dal megszállottja. Nem csoda, ha lábukban, derekukban, izomrostjaikban folyton ott bujkál a legyőzhetetlen vágy: egy-két ütemet eltáncolni, ha úgy adódik, hát munka közben is.
Fut velünk az autó. A széles betonút két oldalán lassan kezd kibontakozni Havanna elővárosa. Semmi különlegesség. Vékony, földszintes házak maradnak el mellettünk, nyári laknak látszanak. Munkások, kispolgárok élhetnek bennük. Jobbra pillantva azonban szomorú „lakótelepen” akad meg a szemem. Négy-öt lakásból áll az egész. Hullámzó vaslemezből, esett deszkákból összetákolt kalyibák. Szerszámosbódéknak is elhagyatottak lennének. A kalyibák előtt, közel a betonúthoz, egy halomnyi roncs púposodik. Néhány szétszedett lakás maradványa: ajtók, vaságyak, bádogholmik; beköpte már őket a vörösen izzó rozsda. Nyilván azok hagyták itt, akiknek sikerült lakáshoz jutniuk és elköltöztek.
Mire összekaparom francia szókincsemet, hogy kalauzunktól, Orlandó Yanes festőtől megtudjak egyet-mást ezekről a Mária Valériá-s telepekről, beérünk Havannába. Az érdeklődést el kell halasztanom, mert az elém kerülő látvány lenyűgöz. Egy modern nagyváros küszöbét léptük át. Távolban felhőkarcolók, itt a Plaza de la Revolucion közelében pedig, ahol José Marti hatalmas termetű szobra áll, tíz-tizenöt emeletes üvegpaloták. Amott egy alacsony, kagylóhéj tetejű épület: a színház. Körülötte gipszből öntött absztrakt szobrok a fűben. Játékos, könnyed formák; az ember által létrehozott természet finom alakzatai.
– Hogy tetszik? – fordul hátra a vékony arcú festő.
– Remek.
– A szobrok is?
– Azok is! Ilyen környezetben szeretem őket. Díszítő elemként ilyen modern épületek köré csak ezek illenek. Naturális szobrok itt ijesztőek volnának.
Orlandó nyilván azért kíváncsiskodik, mert hallhatta, hogy a modern művészet ügye mifelénk néha botránykő. Ő maga realista. Az Ernst Múzeumban rendezett kubai festők kiállításán két vagy három képpel is szerepelt. Realizmusa tache-isztikus szín- és festékömléssel párosul. Szemében az absztrakt művészet hétköznapian természetes eredmény; a képzőművészet egyik ága, akár a zeneirodalomnak a kamarazene vagy a filmzene.

Orlando Yanes festménye

A kubaiak bármennyire utálták is az amerikaiakat, építészeti stílusukat és normáikat elfogadták. Havanna legkorszerűbb, leglenyűgözőbb negyedeit ők tervezték és építették föl. A bennszülöttek gyűlölték volna meg emiatt a felhőkarcolókat, a vasbeton és az üveg szárnyalását?
Városukkal együtt a modern művészetet is megszerették. Volt alkalmuk, meggyőződni arról, hogy egy-egy városképbe illeszkedő absztrakt szobor alkalomadtán nem lép elő valóságos merénylőként. Nem csináltak ideológiai ügyet abból, ami mögött ott kavargott ugyan az ideológia – nem csináltak, mert számukra a legmodernebb épület sem a dekadencia szellemi ficama volt, de lakható és bebútorozható valóság. Tudták, hogy nekik nem az absztrakt szobrászok és a meghökkentően modern építészek az ellenségeik, hanem az imperialisták.
A Külkereskedelmi Minisztérium épülete előtt haladva, Orlandó keményebb próbára tesz.
– És az ott, hogy tetszik? – mutat ismét egy absztrakt, úgynevezett szerkezeti szoborra.
A szobor vasból készült. Szerintem egymásra hányt geometria az egész. Hideg és kiszámított céltalanság. Nem más, mint egy elképzelt jelkép csontváza. Nem, ez már sehogy sem tetszik.
Ahogy nézem, hirtelen elém villan az imént látott ócskavas-halom: ágylábak, lavórok, bádogszekrények kupaca. Esküszöm, hogy művészibb volt számomra a szegénység ama vadul összehányt absztrakt kompozíciója, mint ez a nagy gonddal elkészített tudatos mű.
A két „kompozíció” különben megrendítően mutatta Kuba sarkpontjait. Az emelkedést és a mélybe hullás tegnapi dekadenciáját. Világosan éreztem, hogy e két véglet között feszült ki az ország, és Fideléknek e két véglet közt szétfeszülve kell megteremteniük az összhangot, létrehozniuk a korszerű jövőt.

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (3)

Előkészületek egy merényletre

Egy népszerű film:
A Maharadzsa lánya

Azt jósolták, az egyhangú motorzaj fárasztó. Engem, ahelyett hogy elcsöndesítene, inkább fölzaklat. Beszivárog agysejtjeim közé és megrészegít. Ötletet ötletre halmoz, egymásra dobál gondolatot és emlékképet. Arra eszmélek, hogy teljesen elfeledkeztem útitársaimról. Még a zöld ruhás néger nőről is, pedig itt ül egész a közelemben. A napvilágon sötétes, fahéjszínű arca a mennyezetlámpák szűrt fényében most feketén izzik. Ránézek, elkapja pillantásomat és elmosolyodik. Ahogy nézni, mosolyogni is másként mosolyog, mint az európai nők. Vastag hullámú szája lassan és érzékien nyílik szét. De van ebben a szétnyílásban valami ünnepélyesség is. Olyasféle, mint mikor lehull a lepel egy szoborról, vagy sűrű falombok mögül hirtelen fehér vízesés tárul elénk. Mosolya a fogaitól válik vakítóvá. Megérzem azonban, hogy a mosoly nem nekem, a férfinak szól, hanem az útitársnak. Magamban meg is köszönöm neki ezt az ösztönös őszinteséget. Ahelyett hogy tovább őrizte volna varázsát, ezzel a mosollyal kilépett belőle. Cinkosom lett, s így kedvesebb és egyszerűbb.
Én meg szabadabb lettem tőle.
Lehet, hogy különösen hangzik, de szép nők közelében ugyanúgy föllelkesülök, mint értelmes emberek társaságában. Szívesebben vitatkozom, választékosabban fogalmazok. A szépség, akár az emberé, akár egy műalkotásé, nem merev állapot. Mozgalmas és változó adottság, épp ezért folyton igazodni kell hozzá, alakítani kell körülötte a valóságot, boldoggá vagy boldogtalanná tenni, végzetessé vagy játékossá, egyszóval teljesebbé.
Ha tudnék spanyolul, most oda kéne menni ehhez a nőhöz, és így szólni hozzá:
– A mosolyával fölhatalmazott, hogy idejöjjek. Titokban ezt már megköszöntem, hadd köszönjem most meg hangosan is. Örülök, hogy együtt utazhatunk egészen Kubáig. Kint már sötét van, nem látni mást, csak itt-ott egy csillagot. Ne is nézzen ki. Figyeljen inkább rám. Szeret játszani? Akkor készítsünk elő közösen egy kalandot. Forduljon csak hátra, ott ül az a hanyag tartású, de rendkívül előkelő férfi a nőjével. Látja? Merényletet akarok ellenük elkövetni. A férfit, még lent a fölszállás előtt, elneveztem maharadzsának. Tévedtem volna? Ha igen, akkor se nagyot. Úgy tudom, Indiából jönnek, s nézzen csak rájuk, még a gombjaik is elárulják, hogy gazdagok. Bocsásson meg, de a nő majdnem olyan szép, mint maga, és majdnem olyan különleges is. Még Prágában kiszúrtam őket; ott várakoztak a kijáratnál – persze finoman elkülönülve.
A maharadzsa méltóságteljesen tette a szépet, irigyelnivaló előkelőséggel. A nőn, bizonyára maga is megnézte, rendkívül drága bunda volt, de különös módon mégsem a bundájából áradó gazdagságmítosz tette föltűnővé; valami más. Azt hiszem, a kucsmája! Valamilyen hosszú szőrű, nemes vad szőrméjéből készítették, de úgy, hogy a széléről körös-körül titokzatos elképzelés szerint csüngött lefelé a ragadozó szőre. A nő arcát félig eltakarta. Kihúzott vonalú szeme úgy villant mögüle elő, mintha sűrű sás közül nézne ki vagy egy őserdei kunyhó alól, melynek pereméről nyíratlanul lógna le valamilyen gyékény, háncs vagy hegyes levelű káka. A fátyol csökevénye lett volna körben az a furcsaság? A keletiesség szemérmes maradványa, a legújabb divat szerint átalakítva? Szó sincs róla! Dzsungeli divat volt: ragadozó ösztönt fejezett ki, nőstényi készenlétet. Gondolom, magának is ez a véleménye... De elnézést kérek, hogy eddig fecsegtem. Figyeljen jól, elárulom a merénylettervet. Az első repülőtéren nyomába szegődünk a maharadzsának, és megszólítjuk: „Uram, szabad egy percre? Önök, ugye, Kubába mennek, s nyilván nászútra? Ez eddig szép! Meg tudnák mondani, mért éppen oda? Tenger, nyár és pálmafa maguk felé is akad. Vagy ahhoz, hogy jól érezzék magukat, pénzt kell költeniük, mert a magukfajta embernek arról van csak emléke, amit jól megfizetett valaha? Állítólag, akiknek kevés képzelőerejük van, sok mindent pótolhatnak pénzzel. Nem mendemonda ez? Önök is a kevés képzeletűek kasztjába tartoznak? Képzelje, apám leghosszabb útja, amit életében önszántából megtett, az volt, mikor a háború után eljött értem Pápára, a gimnáziumba, hogy, karácsonyra hazavigyen. Vonatra nem volt pénze, így hát gyalog tette meg a százötven kilométert. Két napig tartó hóviharon vágta át magát a Bakonyban. A másik nagyobb útja pedig az volt – ugyancsak a háború után –, mikor befogta magát egy kétkerekű kordéba, és százhúsz kilométerről hazahúzta azt a két malacot, amiért néhány hétig dolgozott egy parasztnál. Rítt a két malac mögötte, míg hazatért világjáró körútjáról... Vagy maguk azért mennek Kubába, mert Kuba divatba jött, s az izgalmak tőzsdéjén újra magasra futott az árfolyama? Értem én azokat, akik regényességre áhítoznak manapság, és érdekességek után szaladgálnak. De bármennyire értem, el is ítélem őket, mert az ilyenek többnyire nem azért futkosnak, hogy valami reményre vagy föladatra bukkanjanak, hanem azért, mert bátortalanok, és félnek ítélkezni magukon, másokon egyaránt. Uram, ha ön azért utazik Kubába, mert azt reméli, hogy ott jobban tud majd bujálkodni – téved! A vérrel és halállal összekevert föld sok mindenre serkentheti az embert. Még tán szeretkezésre is. Persze nem mindenkit. Ha ezért áldozott az útra néhány ezer dollárt, mondjon le erről a reményről. Nem vagyok próféta, de figyelje meg, hogy félelem és lelkifurdalás fekszik le majd maga mellé az ágyba. Nem a pisztolyt hordó milicista nőktől, férfiaktól fog megijedni, hanem azoktól a pisztoly nélküli szegényektől, akiket otthon hagyott. Ha szórakozni akar, máshova kellett volna mennie. Vannak országok, ahol a gazdagság önfeledtté tehetné, mert elszigetelné a külvilágtól. Az autók vagy a repülők gyorsasága fölmentené, mint eddig bármikor, a megfontolt és módszeres önelemzéstől; nem hagyna rá időt. De olyan országban, ahol a szegények szegényen is kezdik otthon érezni magukat, nem lehet elszigetelődni. Ha azonban nem kíváncsiságból választotta Kubát, hanem rokonszenvből, akkor sem lesz romantikus az utazása... Uram, csodálkozik a merényleten? Ne csodálkozzék! Szerencsés utat!”

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (2)

Előzmények

Az utazás nemcsak Kuba miatt, a körülmények miatt is izgalmas volt. Az indulás idejét kétszer is elhalasztották. Ha másodszor nem halasztják el, repülőnk talán épp a blokád kihirdetése napján száll le Havannában, s könnyen megtörténhetett volna, hogy én, a fölvonulásoktól elszokott ember, lemondva rossz emlékeimről, ott vonulok még aznap a sose látott utcákon, a dühtől és a megszállottságtól fölkavart tömeg soraiban, üvöltözve a történtek miatt vagy pusztán csak elfehéredve a gondolattól, hogy háború lesz.

Kubai bélyeg a rakétaválság emlékére

Ha nem is voltam ott, ez az élmény idehaza is utolért. Személyes kihívásnak vettem a Kuba felé forduló ágyúk pökhendiségét. Nem csupán a kubaiakat fenyegették, általában és egyénenként, de engemet is. Azt veszélyeztették, amit legközelebbi jövőmnek éreztem: az utazást, melyhez hasonló legfeljebb csak egyszer adatik meg az ember életében. Soha nem volt még annyira személyes ügyem a világ, mint akkor. A bőröm volt, mit fölsértettek, a szemem volt, melybe beleköptek, a gondolatom, az ösztönöm, a szabadságom, mit összeziláltak. Jártam föl-alá zaklatottan Budapest utcáin, mint akit ketrecbe zárt az ősz. Mi mást is tehettem volna? Barátok nélkül, az újságcikkekre és a rádióhírekre hagyatkozva, tökéletesen tehetetlen voltam. Hiába próbáltam áltatni magam azzal, hogy nyugtalanságom és rokonszenvem a nehéz napokban teljesen odaköt a kubaiakhoz – nem sikerült. Szinte minden hazugságnak hatott. A távolság megsemmisítette az igazságot, és lényegtelenné tette érzéseimet. Még versben is pőre szólamnak éreztem volna az összetartozásról szóló vallomásaimat. Legjobban és legőszintébben tán az az ellentmondás kötött hozzájuk, hogy velük akartam lenni mindenképp, és nem lehettem velük semmiképp. Tehetetlenségemtől lelkiismeretfurdalást kaptam, mintha bűnös lennék valamiért. A gondolataimat körülvevő blokád akkor oldódott föl, mikor az övék.
S a blokád elmúlta után végre december tizenhatodikán elindulhattunk...

Kár volna tagadni: féltem a repülőúttól. A ködös, csúf idő beköszöntével egyre-másra zuhantak le a gépek. Indulásunk előtti hetekben öt vagy hat is lepottyant a világ különböző tájain, köztük egy magyar gép is Párizsban, három közeli ismerősömmel. Nem valami lelket derítő előjáték az ilyesmi egy tizenkétezer kilométeres úthoz. Különben is én a lét legostobább és legfölháborítóbb dolgainak az ilyen testi baleseteket tartom. Értelmetlenek és megalázóak. A testi tragédiák naturalizmusa minden más naturalizmusnál jobban kiábrándít.
A mulatságos persze ebben a furcsa félelemben az volt, hogy elsősorban a tenger fölötti úttól féltem. Hogy miért? A víz számomra igazi nagyhatalom még hatezer méter magasságból is. Csoda és szörnyeteg. A földön járó s az úszni nem tudó ember rejtett szorongásával gondoltam rá. Az, hogy hegyek és rétek fölött is lezuhanhatunk, eszembe se jutott. Szolgáljon mentségemül, hogy másokkal együtt sokat mulattam az elképzelt vízbezuhanás körülményein: Jónást emlegetve s a bibliából ismert, hatalmas gyomrú cethalakat.
Gyerekes és babonás izgatottságomat egy repülőszerencsétlenségből megmenekülő költő groteszk esete oszlatta el. A Kárpátok fölött repülve, gépe nekiütközött egy kiálló sziklacsúcsnak és lezuhant. A felhők közti karambol pillanatában ő a gép hátsó részében levő illemhelyen tartózkodott. S ez volt a szerencséje! A gép farokrésze leszakadt, s a költővel együtt másfél-kétméteres hóba esett. A múzsák barátja így egy kis agyrázkódással megúszta.
A hiteles történet elmondója megnyugtatásomra hozzáfűzte még azt is, hogy lám, akinek dolga van a földön, az még a repülő roncsai alól is kimászik.
A történetbe, mint valami gyerekkori szép babonába, belekapaszkodtam, s a továbbiakban már csak erre gondoltam.
Az utolsó vérhullám mégis akkor futott át rajtam, mikor a prágai repülőtéren a sok képzelgés után végre megláttam a gépet, amellyel majd menni fogunk. Izgatottságomat azonban nem árultam el senkinek. Kár is lett volna, mert a repülőtéri nyüzsgés nyomban magába fogadott, akár egy zajos, mozgalmas szekta. Így volt? Vagy csak én gondoltam így? Én, a vasúti várótermekhez, kietlen állomásokhoz szokott utas? A sípolásokra és a mozdonydohogásokra emlékező férfi, aki az otthoni, sertéstenyésztésre és védőoltásokra fölszólító plakátok helyett kubista freskót lát a falon s rajta egy szárnyas embert meg egy hatalmas, fehér napot?
A nap felé törő óriás, szinte átütve a váróterem mennyezetét, máris lendületes utazásra hívott. S ahogy kinéztem, utazni hívott a látóhatár s ott bent az egymásra rakott címkés bőröndök tömege, utazni hívtak a múzsák szerepében föllépő, sürgő-forgó légikisasszonyok, kikben tündériség és kaland bujtogatóan összeforr, kik fiatalságuk vágyait földrészek között feszíthetik ki, s azáltal hogy mindenütt otthon vannak a földön – tengerek fölött és idegen nagyvárosokban –, számomra az elkövetkező korok szabadabb embereit idézik. Közelükben pillanatok alatt magam is világutazóvá váltam.

(...)

(Folytatjuk)

CSOÓRI SÁNDOR: Kubai napló (1)

A nemrég elhunyt magyar költő fiatalkori (1963) művében a társadalomépitésnek elkötelezett alkotó lelkesedésével írja meg a szocialista Kubában tett hivatalos utazásának élményeit. Meglátásainak minden naivitása dacára, beszámolójának maradandó irodalmi értékei vannak. Érdemes néhány fejezet erejéig elkalandozni a huszadik század közepén.

Töprengés az utazásról

A szerző fiatalkori arcképe (1962)

Nemcsak írni és olvasni, de utazni is meg kéne tanulnia az embernek. Erre akkor döbbentem rá, mikor elutazásom előestéjén hirtelen lámpalázt kaptam attól a gondolattól, mihez is kezdek majd az óceán fölött, másfél napig tartó égi száműzetésemben, én, az örökös gyalogjáró; vagy mit csinálok például Havannában, ha elszakadva az anyanyelv kötelékétől, magamra maradok valamelyik estén... Mert könnyű annak, aki sokszor utazott, és megtanult már megérkezni és elbúcsúzni; akinek annyi emléke van országokról és népekről, vonatokról és városokról, hogy nemcsak a sajátjával, másokéval is össze tudja hasonlítani. De mi jutott eddig nekem? Nyolc évvel ezelőtt egy romániai út, ellenőrizhetetlen élményekkel; adatok helyett az ifjúság csodálkozásra hajló ösztönével. Akkor láttam először tengert is, és – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – úgy megnéztem, hogy hullámaival minden más emléket elborított.
Vannak, aki azt vallják, hogy csak az ilyen, mindent elborító élményekért érdemes utazni, mert ezek mindig, maradandóbbak, mint amiket tudatosan hajszol az ember. Ha jól emlékszem, Kosztolányi írja ezzel kapcsolatban valahol, hogy élményeket nem lehet úgy gyűjteni, mint bélyeget, mivel egyetlen szoborra, tájra, nőre, tengerre sincs ráírva, hogy én leszek a te emléked. Fölényes és lefegyverző vélemény. Igaza van? Azt hiszem, nincs. Az élményeket szerintem nemcsak elfogadni lehet, hanem kihívni is. Kihívni és kivárni, akár a szerelmet.
A század utazói szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy miután a jelentéktelenné váltak a földi távolságok, s néhány óra alatt meg lehet tenni Kolumbus hónapokig tartó vergődését, az utazás elvesztette hajdani regényességét. A fölfedezések kora lejárt, mondják, s a mai világjárót legfeljebb csak az hozhatja izgalomba, hogy megfelel-e a könyvek, filmek és újságok alapján kialakított kép a valóságosnak, melyet több oldali szellemi tapasztalat után most már a szemével is ellenőrizhet. Némelyek szerint pedig az álom és a képzelet sokszor izgalmasabbnak mutatja az idegen világot, mint a benne való forgolódás, mert az élet, a szokások, az épületek, az öltözködés, sőt a műveltség is oly mértékben kezd kiegyenlítődni, vagy máris kiegyenlítődött, hogy alig jelent meglepetést.
Engem fölháborítanak ezek a mérsékelt bölcselkedések. Azok vallanak így, akik valami lefülelhető, tetten érhető csodát hajszolnak, és nem találnak sehol és semmiben, vagy akik csakugyan azzal indulnak neki az útnak, hogy fölfedezzenek valamit. Mennyivel rokonszenvesebb az, aki nem fölfedezni akar például egy népet, de megismerni és megszeretni; aki megfigyelések helyett találkozásokra készül és barátkozásra. Mert lehet, hogy a tizenhatodik vagy a tizenkilencedik századi világjárók izgalmas korszaka lezárult, de a népek és földrészek közti találkozás és ismerkedés korszaka most kezdődik el. S ezenkívül is, nemcsak világvárosok utcáin, felhőkarcolók és pálmaerdők látnivalói közt utazhat szemlélődve az ember, de – önmagában is. Az agy és a lélek földrajzi tájain is folyton akad meglepetés. Sőt, hiszem, hogy a természeti kincsek itt belül kimeríthetetlenebbek, mint a valóságban. Látnivaló és átélnivaló ugyanúgy akad, mint tengeren vagy a szárazföldön..

(Folytatjuk)

Forrás: DIA

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (7)

KÖVETKEZTETÉSEK

AZ ERETNEK útja véget ért. Most már azért kell harcolnom, hogy eretnekségem megértésre találjon, s a jövendő hajótöröttek ortodoxiájává váljék.
Bármelyik hajótörött legalább olyan fizikai állapotban érhet partot, akárcsak én. Ugyanolyan hajótörött voltam, mint a többi. Fizikai adottságaim nem kivételesek. Életemben három sárgaságon estem át, s a háború után átszenvedtem a hiányos táplálkozás súlyos következményeit. Nincs semmi tehát, ami különösképpen alkalmassá tett volna erre az átkelésre. Lefogyva, kimerülten érkeztem meg, de életben  maradtam.
Ismétlem, nem arról van szó, hogy jól él az ember, csupán arról, hogy életben marad, míg földet nem ér vagy össze nem találkozik egy  hajóval.
Most már kijelenthetem, hogy a tenger elgendő „enni- és innivalót" biztosít ahhoz, hogy a hajótörött bizalommal nézzen a menekülés  elé.
A Kanári-szigetek és az Antillák közti átkelés hatvanöt napja alatt nem volt különösebb szerencsém, s utazásom semmi esetre sem tekinthető  rendkívülinek, valamiféle vakmerő hőstettnek.
Lefogytam huszonöt kilót, s számos rendellenességet kellett elviselnie szervezetemnek. Nagyfokú vérszegénységet kaptam (induláskor ötmillió, megérkezéskor kétmillió ötszázezer vörösvérsejt), és a vér hemoglobintartalma  a biztonság határáig süllyedt.
Az Arakaka fedélzetén elfogyasztott könnyű étel utáni időszak csaknem  az életembe  került.
(...)
Tizennégy napon át, november 26-tól december 10-ig tartó erős bélhurutomat komoly vérzés kísérte. Kétszer csaknem elveszítettem az eszméletemet: november 23-án, a vihar előtti baljós előérzetek közepette,   és   december   6-án,   végrendeletem összeállításának   napján. Kiszáradt bőrömön pattanások ütöttek ki, melyek az egész testemre kiterjedtek. Lábujjaimról leestek a körmök. Komoly látási zavarokkal küszködtem; fizikai erőm kifejezetten csökkent, és állandóan éhes voltam. De élve megérkeztem.
Hatvanöt napon át kizárólag a tenger termékeiből éltem. A magamhoz vett fehérje- és zsírmennyiség elegendő volt. Nyilván a cukorhiány miatt fogytam, de bebizonyosodott, hogy az indulásom előtt elképzelt biztonsági  határ  nem volt irreális.
Ismételtem beigazolódott a pszichikai tényezők elsődlegessége a fizikaiakkal szemben: az Arakakával való találkozás után érzett pszichikai éhség sokkal inkább megtámadta az egészségemet, mint az organikus éhség, amelyet a földközi-tengeri nagy koplalás időszakában Palmerrel együtt elszenvedtünk. Az előző nem igazi éhség, inkább vágyakozás valami más után, s a kielégíthetetlen vágyakozás mindig veszedelmes. A második fajta éhség az első negyvennyolc óra alatt görcsszerű fájdalmak formájában jelentkezik; e fájdalmak később elcsitulnak, s aluszékonyságnak, legyengültségnek adják át a helyüket.
A szervezet az első esetben saját magát égeti ei, a másodikban csökkentett üzemre  áll  át.
A   megérkezés  után  megejtett orvosi vizsgálat során semmiféle IQO avitamínózisból fakadó betegség jelét nem észlelték. A plankton tehát biztosította a C-vitamin-szükségletemet.
Esővízhez csak az első huszonhárom nap elteltével jutottam. E huszonhárom nap során bebizonyítottam tehát, hogy a hal kellőképpen oltotta szomjamat, s hogy a tengerből igenis meg lehet szerezni a szükséges folyadékmennyiséget.
Monacóból való elindulásom után tizennégy napig tengervízen, negyvenhárom napig halhúsból kipréselt folyadékon éltem. Legyőztem tehát a  szomjúsagot.
Azt mondották, hogy a tengervíz hashajtó hatású. Nos, a földközi-tengeri koplalás hosszú időszaka alatt tizenegy napig nem volt székletem, sem nekem, sem Palmernek. A mérgezésnek semmiféle jelét nem tapasztaltam.  Nyálkahártyáim  sohasem  száradtak ki.
Orvosi következtetéseimet megfelelő indoklással, dolgozatomban fogom kifejteni. Kísérletem tapasztalatait a tengerészeti szervekkel együtműködve a hajótöröttek használatára írott könyvben fogom összegezni és szabályokba foglalni.
Szeretném kijelenteni e helyütt: egy mentőcsónak tíz napnál jóval tovább fennmarad a tengeren. Kormányozni is lehet kellőképpen, s a hajótörött megmenekülhet. Az Eretnek ezt ragyogóan bebizonyította. Továbbá meg akarom fogalmazni a hajótöröttek életmódjának szabályait, időbeosztást is akarok készíteni nekik, hogy tevékenyen tölthessék a napot, s akaratukat egyetlen célra: életbenmaradásukra összpontosítsák.
Ha valaki úgy érzi, hogy eljutott a kétségbeesés mélyére, mindig talál valamit, amiből kitartást meríthet, és talpra állhat, miként Anteus, akibe erőt öntött a föld érintése.
A mentőcsónakok aljára - belül - rá kell nyomtatni a Föld valamennyi tengerének szél- és áramlat-térképét. Hiszen ha az afrikai partok mentén történik is a baleset, a hajótöröttnek esetleg Amerikába kell eljutnia, akármilyen nagy a távolság.
Szeretném, ha emlékeztetőül és biztatásul ez a sor is itt lenne a szeme előtt: „Gondolj arra, hogy 1952-ben valaki megtette azt, ami lehetetlennek látszott."
De e kísérlet arra is tanít, hogy csak hasznos dologért érdemes kockáztatni az életet.
A remény nem egyéb, mint vágy valami jobb után. A hajótörött, mindentől megfosztva, nem tehet egyebet, mint hogy reménykedjék, s kell is reménykednie. Kíméletlenül szembe kell néznie az élethalál nagy problémájával; s az életbe vetett hitének minden szikrájára szükség van, hogy bátran megküzdhessen  a reménytelenséggel.
Gyermekek,  fiatalemberek,  akik  azt  hiszitek,   hogy  egy  csapásra híressé válhattok, vagy ingyen, csónakon eljuthattok Amerikába vagy akárhová, kérlek benneteket, gondoljátok meg előbb, vagy jöjjetek el hozzám. A délibábtól, a könnyű kaland reményétől megcsalatva, csak akkor tudjátok felmérni az életért vívott harc súlyosságát, amikor már késő, s amikor már nem tudjátok összeszedni a bátorságtokat. Kétségbeeséstek csak növekedni fog, ha rádöbbentek, hogy haszontalanul kerültetek életveszedelembe. Annyi alkalom van rá, hogy szép és nemes ügyre tegyétek fel az életeteket!
És te, hajótörött sorstársam, ha tényleg akarsz hinni és remélni, meglátod, hogy a napról napra elért apró eredményekből milyen önbizalmat meríthetsz, miként Robinson Crusoe tette a maga lakatlan szigetén. S akkor nem lesz okod rá, hogy elveszítsd hitedet.

Forrás: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. 
Fordította Nagy Géza

Ui. Az 1924-ben született  Bombard 2005-ben hunyt el, öt gyermek atyjaként, a touloni katonai kórházban.

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (6)

Az elindulás

Az expedíciónk körüli hírverés igen rossz feltételeket teremtett indulásunk számára. Nem vitás, hogy a rendes hírszolgálatnak tájékoztatnia kell a közönséget, de hát a legtöbb embert a puszta tényeknek nem az elmondása, hanem a tálalása érdekli. Igy viszont igen sokan teljesen hamis képet kaptak vállalkozásunk szelleméről, mások szemében pedig le is rontották hitelünket. Az indulás „szenzációja" közepette elfeledkeztek arról, mi is volt a tulajdonképpeni célunk a Földközi-tengeren: semmi egyéb, mint saját magunk és a felszerelés kipróbálása. Igy aztán természetes, hogy minden látszólagos ellentmondás azzal, amit mondottunk, vagy amit - s ez a súlyosabb eset - a szánkba adtak, teljesen lejárathatta expedíciónkat. Nem gondoltak arra, hogy minden kísérletnél először tétovázik és próbálkozik az ember. Akaratunk ellenére vastagbetűs újságcímekben szerepeltünk. A Földközi-tenger, mint már mondottam, nem lehetett egyéb, mint főpróba, és nem is akartuk, hogy más legyen. Ha a gyöngeség legkisebb jelét mutatjuk, el lehetünk készülve arra, hogy ócsárolnak, leköpködnek bennünket. A sajtó idő előtti közbeavatkozását meg súlyosabbá tette az a körülmény, hogy kísérletünk ellentmondott az általánosan elismert normáknak és a józan észnek. Eretnek voltam, méghozzá több okból is. Először: egy kormányozhatatlannak tartott vízijárművel előre meghatározott pontra akartam eljutni. Ez az első eretnekség felháborította a tenger- és a hajózás szakembereit. Több specialista kijelentette, hogy még az Hyéres-szigeteket sem fogjuk elhagyni. Még súlyosabb bűnömül azt rótták fel, hogy szembeszegültem a közhiedelemmel, amely szerint lehetetlenség kizárólag a tenger termékeiből megélni, hiszen már a sós víz is ihatatlan. Végül pedig hadd idézzek az egyik „nagy tekintélyű" újságban megjelent cikkből: „A tapasztalt tengerészek sem érzik magukat biztonságban a tenger, a szelek és az áramlatok szeszélyeitől, s ugyanakkor egy újonc rá meri bízni a maga és társa életét egy törékeny dióhéjra, amelyet ráadásul még hajózási szakember sem ellenőrzött."
Igy aztán  csónakunkat az Eretnek névre kereszteltem.
Szerencsére igen sok hivatalos személy támogatott bennünket. Jacques Gavini, francia tengerészeti államtitkár személyes beavatkozására megkaptam a hajózási engedélyt. Ezek után az Eretnek, francia lobogó  alatt,  útnak indulhatott Amerika  felé.

(...)

Nincs szél. Teljesen letört ez a szörnyű hasmenés és a vérzés. Nem merek enni; ha így megy tovább, a csónak megérkezik, de csak a holttestemmel. Már nem értem és nem is tudom, hol vagyok. Csak egy dolgot kívánok, ha a csónak célhoz ér: valaki keresse fel nevemben a hajótöröttek részére írott könyv szerzőjét, és jól pofozza fel, mert könyve csak arra jó, hogy tönkretegye a lelkierejét annak a szerencsétlennek, aki olvassa. Igy ír a jóember: „Számos fregattmadár feltűnése arra utal, hogy a föld nincs messzebb 100 mérföldnél." Hát már nyolc napja számos fregattmadarat láttam, és megtettem vagy 300 mérföldnyi utat. Tanulság: a szerző becstelen, amikor olyasmit állít, amiről tudja, hogy valótlanság; ha pedig nem tudja, akkor ne írja meg. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik a passzátszélről értekeznek: a napnál világosabb, hogy ők maguk sohasem győződtek meg állításaik helyességéről. Az Antillák szomszédságában két nap szél jut tíznapi teljes szélcsendre.
Apró probléma: ha óránként körülbelül száz métert teszek meg, mennyi idő alatt futom be azt a 150 kilométert, amely elválaszt a szárazföldtől? - ha van ilyen egyáltalán.
El fogok pusztuni, a melegtől, a szomjúságtól, az éhségtől: valóban minden összefogott ellenem. Ma reggel óta a saját levemben fövök: szörnyű a hőség, egyetlen felhő sem enyhíti, s ugyanakkor tőlem 800 méterre vastag felhőtakaró borítja az eget. Érdekes, menynyire gyötri az embert az üldözési mánia, ha a tengeren van; az az érzése, mintha minden ellene esküdött volna, mintha nem bírná tovább. A könnyű szellő lassan hajtja előre az apró felhőfoszlányokat:, inkább megkerülik a napot, semmint elébe menjenek és védelmet nyújtsanak nekem.
Erőm fogytán. Ha nem sikerül, akkor tényleg az az oka, hogy minden összefogott ellenem: nincs szél, csak velőtforraló hőség. Tegnap zuhogott az eső körülöttem, s rám egy csepp sem esett - kegyetlenség. Vitorlám balfelé csapkod, nyilván a passzát. A passzátszelek zónájának meghatározása szerintem: zóna, ahol gyakorlatilag soha sincs szél. Még az a vigaszom sincs meg, hogy a zavaros szelek zónájába jutottam; az ugyanis ebben az évszakban csak az 5°-ig terjed. Ezen a szélességen pedig már rég földet értem volna. S mindezek tetejébe ez a borzasztó hasmenés . . . Most már tisztán látok: ha vihar támadna, istenemre, nem vetném ki az úszóhorgonyt! Sorsomra bíznám magam. Mit tettem, mit tettem! Miért is nem álltam meg a Kanári-szigeteken!
Harminckét napja már, hogy nem láttam hajót, s huszonegy napja repülőgépet; teljesen kétségbe vagyok esve, már csak azért is, mert Jack kijelentette: nem fog sikerülni az erős szelek, a viharok és a tájfunok miatt, s valójában a teljes szélcsend miatt vall kudarcot a vállalkozásom. Legalább S. O. S. jeleket tudnék leadni! De sajnos! esztelen próbálkozás volna, hisz nincs, aki felfigyeljen rájuk! Egyetlen felhő sem takarja el a napot, pedig bőven van belőlük! Egyáltalán nem értem: most meg egészen alacsonyan szálló, apró felhők haladnak el sebesen, idelenn pedig olyan tökéletes szélcsend van, amilyet még a Földközi-tengeren sem tapasztaltam. Ó, ha meg tudnék fürödni!

Szombat, december 6. - Eléggé erős északi szél kerekedett, ez is jobb a semminél. Reggel még három „fehérfarkú trópusi madarat" láttam: ilyenkor a partnak 60-80 mérföldnyire illik lennie. Azért mégiscsak lehetetlen, hogy egy hajótöröttek részére írott könyv szerzője mindenben tévedjen: holnap vagy holnapután mégiscsak meglátom talán a földet? Leírom utolsó akaratomat, mert hátha nem érkezem meg élve!
í. Azt kívánom, hogy a feljegyzések alapján állítsanak össze egy könyvet, amelynek jogai feleségemet, Ginette Bombard-t illessék meg.
2.   Intézkedések feleségem és  gyermekem élete felől.
3.  Szükségesnek tartom  kijelenteni:  semmiképp sem  szabad,  hogy más hajótöröttek is áldozatul essenekegyes amorális   szerzőknek, akiknek a hajótöröttek számára írott könyveiben egyetlen adat sem pontos a szárazföld   közelségének jeleire   vonatkozólag, s akik az emberek önbizalmát letörve, halálukat okozzák. Halálomért azok is felelősek, akik hibájából most nincs adókészülékem.
Végül a következőkkel fejezem be: kísérletem ötven napra érvényes; ha holtan érkezem is, a hajótöröttek ne veszítsék el a reményt. Kívánatos volna, hogy a közép- és szakiskolákban a csillagászati és földrajzi ismeretek tanítását gyakorlati hajózási oktatással  is  egészítsék  ki.

Vasárnap, december 7. - Még mindig sehol semmi, de már nem lehetek messze (írásom itt újra lendületesebb lett). Ginette-ért, Nathalie-ért, Renaud-ért és Anne-ért kell, hogy élve érjek partot, de szörnyű  nehéz. A nap kegyetlenül tűz, szomjas vagyok. Vizem erősen fogy, legfeljebb 5 liternyi van még: borzasztó rágondolni, mennyit öntöttem a tengerbe! Literszámra!... Keveset halászom, de a zsákmány elegendő: szörnyű volna, ha újra tengervizet kellene innom, meg hallevet - ráadásul ez a kimerítő hasmenés! Valóban sokat szenvedek. A tegnapi északi szél 18 mérföldnyit délre sodort, így hát eltávolodtam Désirade-tól, a legközelebbi parttól. Most újra alábhagyott, kétségbeejtő. A tengerészeti útmutató mindenesetre megállapítja (Antillák, 2. köt., 8. old., 9-14 sor): „A passzátszél decembertől március-áprilisig a legerősebb és legrendszeresebb. Ekkor hatol a legészakabbra, és átlagosan 4 Beaufort körüli erővel, kelet-északkelet és északkelet felől fúj." Megáll az ember esze, mi minden zöldséget ki tudnak nyomtatni! Ha leghamarabb holnap vagy holnapután nem pillantom meg a földet, akkor már semmit sem értek, s nem érdekel többé az egész. Induláskor, 150 20' körül, 12 óra 10-kor végeztem a helymeghatározást; most pedig, vagyis a mai napon 15 óra 10-kor. A különbség 3 óra, tehát a nyugati hosszúság 60° 20'-e körül lehetek - Désirade a 61. fokon van, azaz 38 mérföldnyire nyugatra . . . Dominique és Marie Galante a 61° 20', illetve 61° 12'-en vannak, vagyis 56, illetve 49 mérföldnyire. Tehát? Még ha 30 mérföldet teszek meg egy nap alatt, holnap akkor is 28, illetve 19 mérföldnyire kellene lennem a parttól. Ha mindezek után sem látok semmit, akkor leteszem a lantot. Már rettenetesen elegem van az egészből. Folyton csak szegény Ginette-emre gondolok, aki nyilván félholt az aggodalomtól.
16 óra 30. - Nyugodtan elmondhatom, hogy minden összeesküdött ellenem, A szél feltámadt, de dél felé hajt. Nem valami óriási szerencse. Üsse kő, megyek délnek: a 240 mérföldnyire levő Grenadáig van helyem bőven: csak éppen túlságosan lelassítja előrehaladásomat  ez  az  elsodródás.
Az előjelek mind a szárazföld közelségére utalnak. Itt-ott kis fadarabkák úszkálnak a vízen, pérhalakra emlékeztető halak követik az Eretneket: mind olyan jel, amely a nyílt tengeren nem figyelhető meg. De én  a szárazföldre volnék már kíváncsi!

Hétfő, december 8. - Még mindig sehol semmi, újra elült a szél. Nehezen hihető, hogy olyan fráterek, akik könyvet írnak az amerikai tengerészet részére, minden egyes pontban tévedjenek. A szerző kijelenti, hogy a parttól legfeljebb 300 mérföldnyire látni fregattmadarat; ha feltesszük, hogy a legutóbbi, amelyet szerdán láttam, tényleg az volt, akkor jóval  messzebb repült 300 mérföldnél.
Szombat reggel újabb három trópusi madarat látok: róluk a könyv egészen félreérthetetlenül nyilatkozik: egyszerre három annyit jelent, hogy a part 60-80, na nem bánom, 100 mérföldnyire van. Ha felteszem, hogy szombaton meg vasárnap 40, és utána is 40 mérföldet tettem  meg, akkor  maximum  20 mérföldnyire kell  lennem. Ezzel szemben nem látok semmit, s újra kíméletlenül meleg nap készül. Az ötvenedik napja vagyok tengeren, vagyis átlagban napi 54 mérföldet tettem meg, eleinte jóval többet, azóta pedig - egy nap kivételével - tartom a 30 mérföldes átlagot. Újra elült a szél, egy árva szellő se rebben.

A Kanári-szigetekre (550 mérföld) tizenegy nap alatt értem el. Ezúttal ötször akkora távolságot kell megtennem: ha az időnek is az ötszörösét veszem, ötvenöt napot, akkor szombaton kell megérkeznem
Már nagyon kevés a vizem, a tengervizet pedig nem bírom az erős hasmenés miatt; keveset halászom, a halak bizalmatlanok. De hát nem törődöm velük, mert bőven van repüíőhal. Végszükség esetére meg itt az egész élelemtartalékom: megeszem, s aztán elpusztulok. Ha valaki a tapasztalataim alapján könyvet írna a hajótöröttek számára, az jól vésse eszébe, hogy a különféle madarak jelzik ugyan a szárazföld közeledését, de már jó pár száz mérfölddel előbb. Kétségbe vagyok esve; mégis ki kell tartanom. Szörnyű! Bárcsak pontosan meg tudnám határozni a hosszúságot! Az az érzésem, hogy ha tudnám, hol vagyok, egészen más lenne a hangulatom, még ha a véltnél jóval keletebbre volnék is. Azt hiszem, a szigetekről valamennyi hajó nyugatra, az Antilla-tenger felé indul, így hát egyáltalán nincs eshetőség rá, hogy akár eggyel is találkozzam. Eszembe jut, hogy még az utam kezdetén egyszer erős szélben kivetettem az úszóhorgonyt! Most már egy életem, egy halálom: fennhagyom a vitorlát, bármi történjék is. De hát szélnek nyoma sincs! Istenem, mit csináljak, hogy megszűnjék végre ez a kibírhatatlan   bizonytalanság?
Gyalázatosán meleg napra van kilátásom. Egyetlen felhő sem takarja el a napot. Minden elképzelhető nyomorúságot lehetségesnek tartok. Zuhoghat körülöttem, de rám egy csepp sem esik; köröskörül beborulhat, de rám változatlanul tűz a nap; a szabályos passzátszél időszakában egy szeles nap után egy szellős nap, majd két-három teljesen szélcsendes nap következik. A csónak gyakorlatilag mozdulatlan: már három napja, hogy vízbe dobtam, de még mindig látom a hátam mögött a fluoreszcein zöld foltját; így van ez 22-e, szombat óta. Húsz napja tart a szinte teljes mozdulatlanság. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy hittem egy „szakemberek" által írott könyvnek! Ezt nem felejtem el nekik! Csak éppen nem maradok életben - szerencséjükre! -, hogy a fejükhöz vághassam megállapításaikat! Húsznapi szélcsend, amikor a „passzátszél a legszabályosabb és a legerősebb!" Ha ilyen marad az idő, lehetetlen, hogy élve érjek partot, pedig nem lehetek messze.
14 óra 30. - Na tessék! Úgy kezdődik, mint pénteken: teljes szélcsend, petyhüdten csüngő vitorla! Éljen a passzát! Azt fogjuk majd mondani: ez a jele annak, hogy közel a szárazföld. Nos, mutassák nekem azt a földet! Semmi remény, még holnapra sem, hiszen egy tapodtat sem mozdulok előre.
16 óra. - Jó volna megfürödni és alaposan megvizsgálni a hajó víz alatti részeit. Az Eretnek épségben meg fog érkezni, még ha egy hónapig tart is az út - föltéve, hogy egy kardhal közbe nem avatkozik !
16 óra 30'. - A tenger hullámzik, jeléül annak, hogy valamerre fúj a szél, de itt még gyenge szellő sem érzik. Melegem van, gyötör a  szomjúság.
17 óra. - 40 mérföldnyire sem vagyok Dominique-től, mégsem fogok soha odaérni, mert nincs szél (s olyan rendetlen írással, ahogyan soha az életben nem írtam, hozzáfűzöm): micsoda kegyetlen nap  ez is!
Hosszas számításokát végeztem a helymeghatározás időpontjával kapcsolatban:
Október 19:  15°-nál voltam, helymeghatározás  12 óra  15-kor;
November 14: helymeghatározás 14 órakor, 1 óra 45 perckor később. Tehát a 41. foknál voltam, vagyis eddig az időpontig 1568 mérföldet tettem meg, 59 mérföldes napi átlagsebességgel;
December 8: helymeghatározás 15 óra 10-kor. Helyzetem 59°, vagyis 14-e óta 1044 mérföldet tettem meg, 43,; mérföldes napi átlagsebességgel. 116 mérföld van még hátra, vagyis híres madaraim 300, illetve 200 mérföldre repültek a parttól. A térkép szerint szerdán vagy csütörtökön, esetleg pénteken kell megérkeznem, ha lesz szél. De hát vajmi gyengén fújdogál.
A teljes szélcsendnél rosszabbat el sem tudok képzelni. Az Eretnek farán ülve figyelem a vérszegény barázdát, amelyet maga mögött hagy, midőn messziről észreveszek egy fekete, reszkető lapos tömeget. Amint egyre közelebb ér, mind jobban meg tudom különböztetni rajta a villogó, fehéres foltokat. Amikor vagy tizenöt méternyire ér, rádöbbenek, hogy ez a monstrum egy hatalmas rája. Minden józan megfontolás ellenére megnyugodom, mihelyt felismerem ezt az „élvezhető" állatot, s hidegvérrel elkezdem fényképezni, nem is gondolva arra, hogy ezúttal engem fenyeget az „elfogyasztás" veszélye. A rája nem  jön közelebb, tartja a távolságot.
Vagy két óra hosszat követ, majd elnyeli a mélység, mint valami feketén fénylő fémlemezt. Jóval később egy dakari halász kijelentette:
„Ekkor fenyegette a legnagyobb veszély:  a rája egyetlen mozdulatával felboríthatta volna  a csónakját, vagy pedig a levegőbe felugorva rázuhanhatott volna!"

Kedd, december 9,15 óra. - Az első gyenge fuvallat tegnap este hét óta; bárcsak kitartana! A nap továbbra is kegyetlenül tűz; egész éjjel rémképek gyötörtek. Még mindig sehol semmi, az volna a csoda, ha látnám a partot, hiszen tegnap alig haladtam valamit. Ma reggel ismét három trópusi madarat láttam: rikoltoztak, márpedig nem valószínű, hogy a madarak a parttól távol rikoltoznak. Összeállítottam magamban annak a vacsorának a menüjét, amelyet egy ismerősöm - aki fogadott, hogy nem fogok megérkezni - fizet majd nekem. Két változatot gondoltam ki. Az első: libamáj szarvasgombával, rákfelfújt, roueni kacsa, szalmakrumpli, különféle sajtok, omlett gyümölcsízzel, pezsgővel hűtött gyümölcs. A második: homár Thermidor-módra, gombás fogoly pirított kenyéren, zöldbab, különféle sajtok, Suzette féle palacsinta (legalább egy tucat), pezsgőben hűtött gyümölcs. A borok: Muscadet, Pommard 1928, Vosne-Romanée 1930, Mouton-Rotschild 1947, Cháteau-Yquem 1929, Vieille Cure és szivar.

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (5)

Lassanként arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy korábbi terveinkhez tartom magam: mindent előkészítek, s útitársaimat befejezett tények elé állítom. Arra gondoltam, hogy habozó társaim akkor végre józan belátásra jutnak, és az expedíció a tervezett primitív feltételek között ténylegesen útnak indulhat. Közölték velem, hogy májusra vagy júniusra minden kész lesz. Elhatároztam magamban, hogy erre az időpontra magam is mindent előkészítek, és akkor útnak is indulok.  S barátom nem fog visszatartani.

Járművünk vázlatrajza

Ebben az időben, vagyis március utóján gyakorlatilag végére jutottam kísérleteimnek és elméleti tanulmányaimnak. A laboratóriumban Dr. S. K. Kon volt a szomszédom, a Reading-i egyetem munkatársa. Ö a gambarottik /apró, planktonnal élő rákfajta/ tanulmányozása végett jött Monacóba. Kollégám azt tanácsolta, hogy lépjek érintkezésbe a megfelelő szakemberekkel, és szerezzem be tőlük a még hiányzó felvilágosításokat. Angliába utaztam tehát, ahol Dr. Kon és az egészségügyi minisztériumban dolgozó Dr. Maggee révén a légierők és a tengerészet több tisztviselőjét ismertem meg, akiknek egyike, Dr. Wittengham, később   a   barátom   lett.   Valamennyien   érdeklődtek   tervem   iránt és kifogásaikat sem titkolták (amennyiben voltak ilyenek). Wittengham, miután találkozott mecénásunkkal, később Monacóban is felkeresett. Dolgom végeztével visszatértem Angliából, de sajnos, másodszor is elkerültem MacCance professzort, a cambridge-i plankton-szakértőt.
E rövid út kellemetlen  következményekkel végződött. A calais-i vámhivatalban az egyik finánc így szólított meg:
-  Nos, megint a La Manche-csatorna? 
Nevetve válaszoltam:
-  Á!  Most  messzebbre  megyek.  Átkelek  az  Atlanti-óceánon. 
Egy  pillanatig  hitetlenül   nevetett,   majd   rövid   elmélkedés   után azt gondolta: végeredményben miért ne ... és írt egy angol újságnak. Ezután a sajtó lassanként foglalkozni kezdett a históriánkkal. Újságíró keresett fel monacói laboratóriumomban, és egymás után jelentek meg a tudósítások, néha durván meghamisítva az igazságot. Tudtomon kívül olyan gépezetet indítottam meg, amelyhez képest a bűvészinas esete csekélység volt. Az újságírók egymást akarták túllicitálni: hol „Bombard-ról, az állami ösztöndíj első fokozatának nyerteséről", hol „Bombard professzorról" . . . stb. . .. beszéltek. Az egyre kellemetlenebb hírverés végül már munkánkban is akadályozott. Viszont, mivel minden rosszban van valami jó, tömegesen jelentkeztek az önként vállalkozók. Semmiképp nem akartam Van Hemsbergen nélkül útrakelni, s így a személyzet kiegészítése céljából csak egy személyre volt szükségem. 
Egy szép napon magas termetű, vörös hajú, flegmatikus angol keresett fel a szállodámban, felajánlotta személyét, szextánsát meg a hajóját. Herbert Muir-Palmer panamai állampolgár, egyszerűbben Jack Palmer volt az illető. Kitűnő hajós, aki - pontosan nem is tudom mikor - Panamából az Atlanti-óceánon át Kairóba hajózott, majd felesége társaságában Kairóból Monacóba érkezett 10 méter hosszú kis yachtján, az Hermoine-on, Ciprust, Tobrukot és a messinai szorost érintve. Már közel egy éve tartózkodott Monacóban, és mint igen sok utazó, állandó pénzzavarral küszködött. Pontosan elmondottam neki tervemet: ketten-hárman ugyanolyan körülmények között, mint a hajótöröttek, mentőcsónakba ülünk élelmiszer és víz nélkül, hogy bebizonyítsuk a világnak; ilyen mostoha körülmények között is életben lehet maradni. Néhány óra gondolkodási időt kért, nem akart meggondolatlanul nyilatkozni. Azután visszajött és egyszerűen így szólt:
-  Dr. Bombard, I am your man. /Dr.  Bombard,  a maga embere  vagyok./
Napról napra jobban elbűvölt, és mindinkább örültem a „felfedezésemnek". De hát még csak a szárazföldön voltunk. Akaratlanul is azt kérdezgettem magamtól szüntelen: „Mi lesz, ha éhesek leszünk? Nem fogunk-e veszekedni, egymásnak esni? Hemsbergent ismerem,  de  hogy  viselkedik  majd Palmer?"
Elhatároztuk, hogy nem közvetlenül Tangerből vagy Casablancából indulunk, hanem előbb próbautat teszünk a Földközi-tengeren. Ezen a csalóka beltengeren fogjuk kipróbálni a felszerelést és saját magunkat. Minél nagyobb megpróbáltatásokban lesz részünk most, annál könnyebben bírjuk később. így megtudjuk, mi vár ránk, és nyugodtabban   nekivághatunk   az   Atlanti-óceánnak.
A régebbi tervekhez visszatérve, megállapodtam a Csavargó tervezőjével, hogy egy hasonló, de nagyobb csónakot készítsen. Közben folytak a tárgyalások. Mindenfelől ostromoltak többé vagy kevésbé komoly kérésekkel, hogy elkísérhessenek. Az újságírók egy percnyi nyugtot sem hagytak.

A szerző az Eretneken

A kapott levelekben néha kedélyes vagy éppenséggel meghökkentő gondolatok vetődtek fel; egyik levélíró azt javasolta, hogy pusztán táplálék minőségében kísérhessen el bennünket. Kijelentette, hogy az expedíció kudarca esetén nyugodtan megehetjük. Egy második bevallotta, hogy háromszor akart már öngyilkos lenni: nyilván úgy vélte, hogy én magam az öngyilkosságnak sikerrel kecsegtető módját találtam  ki.
Egy harmadik az anyósát ajánlotta fel útitársul, és kérve kért, hogy életmentő tevékenységemet kezdjem a családján, s húzzam ki a kátyúból, ahová az e drága lélek hibájából került... És mit mondjak arról, aki megkérdezte, hogy - ha már ihatónak tartom a tengervizet - öntözheti-e vele a virágait, és azokról, akik a legvadabb konstrukciójú csónakokat ajánlották fel kipróbálásra?
Egy csütörtöki napon, május 15-én telefonhoz hívtak: Jean-Luc de Carbuccia, későbbi hű barátom keresett. Felajánlotta, hogy kiadja megírandó könyvemet, s olyan szerződést köt velem, amely biztosítja expedícióm anyagi alapját és feleségemet is nyugalommal tölti el. 17-én szombaton Párizsba érkeztem, s a tervezővel folytatott kemény vita után végre megkaptam a csónakot, amelyet később az Epreinek névre kereszteltem. Diadalittassan tértem vissza Monacóba „óceánjárómmal". Végre elindulhatott az expedíció, pedig már kezdtem kételkedni a sorsában. Táviratoztam Van Hemsbergennek és mecénásunknak, aki az indulás előtti este érkezett meg, és így szólt  hozzám:
- Ez   életem   legszebb   napja:   a   születésnapom   és   az   expedíció indulása   egyszerre.   Van   Hemsbergen   nem   tudott   jönni,   majd   én helyettesítem.
Nagy nehezen sikerült csak meggyőznöm, hogy az ő 152 kilója meglehetősen megnehezítené a dolgunkat egy ilyen törékeny és ingatag csónakban, és hogy sokkal nagyobb hasznot hajthat az expedíciónak, ha a szárazföldön marad és előkészíti utunk következő szakaszát.
Minden készen állt a 24-i indulásra.
A tervező, Debroutelle, a monacói kikötőben elvégezte az utolsó simításokat gumicsónakunkon. Az Eretnek 4,60 méter hosszú és 1,90 méter széles volt. Egyesítette magában az expedíciónk megkövetelte összes feltételeket. A hosszú, patkó alakú, felfújható gumihurka két végét hátul deszkalap kötötte össze, így elkerülhettük a gumifelület szimata, végzetes súrlódás, illetőleg kopás veszélyét. A gumicsónak alján vékony fapadló volt.
Az egész alkotmánynak egyetlen vas alkatrésze sem volt. A gumihurka két oldala négy légmentesen elválasztott részre oszlott, amelyek mindegyikét külön-külön lehetett nyitni és zárni. Később majd meglátjuk, hogy ez az elrendezés milyen hasznosnak bizonyult az utazás során. A csónak feneke gyakorlatilag lapos volt. Közepén kemény gerinc húzódott végig. Az előrehaladást egy kb. 3 négyzetméter felületű vitorla biztosította. A járműnek sajnos megvolt az a hibája, hogy az árboca túlságosan elöl volt, s emiatt nem lehetett szél ellenében lavírozni. Bizonyos mértékig lehetett irányítani a csónakot, az oldalához erősített két kormánylapáttal, bár ezek valójában  csak a kikötésnél  játszottak szerepet.
Most már csak a hajózási engedélyt kellett megszerezni. Azt hittem, csak egyszerű formaságról van szó. Mint kiderült, nem így állt a dolog, és egy pillanatig joggal tartottam attól, hogy nem indulhatunk; néhány nappal előbb ugyanis meglepetéssel értesültem, hogy kétezer frank felfüggesztett pénzbüntetésre ítéltek, mert a La Manche-csatornában megszegtem a nyílttengeri hajózásra vonatkozó szabályzatokat. Tisztázni akartam az ügyet, vonatra szálltam, hogy megfellebbezzem az ügyet.
Egy büntetőbíróság tiszteletre méltó légkörében zajlott le a második felvonása annak, amit az előbbiekben komikus közjátéknak neveztem. A bűnöm az volt, hogy hajózási engedély nélkül olyan járművel hajóztam a nyílt tengeren, amelyet „parti járműként" tartottak nyilván.
Átvettem a szót:
-  Bíró   úr,   mindenekelőtt   meg   kell   állapítanom,   hogy   enyhén szólva csodálkozom, amiért egyedül állok itt a bíróság előtt, jóllehet a tulajdonos jelenlétében, utasként tartózkodtam a szóban forgó járművön. S egyébként, ha szabad kérdeznem, megkaptam volna-e a hajózási engedélyt, amennyiben folyamodtam volna érte?
-  Nem  kapta volna  meg,  de vissza  sem  utasították  volna.
Barátaim le vannak sújtva. Feleségem félholt az izgalomtól. Palmerrel haditanácsot tartunk.
Most már biztosan tudom, hogy a rádió nem fog működni, de nem számít! Már egy hónapja nem gondolok rá. Hajótöröttnek nincs rádiója. El  kell  indulnunk.
De, minthogy a szél nem kedvező, másnapra toljuk az indulást, s így rádiósaink huszonnégy órai haladékot kapnak.
Örökre emlékezetemben maradnak az újságíró utolsó szavai, aki a motorcsónakról, amely 25-én vasárnap a tengerre vontatott bennünket, rádión közvetítette indulásunkat:
- Ha rádión megkérdezzük majd magukat, rövid vagy hosszú jellel válaszoljanak.
Isten vele doktor: rövid igen, hosszú nem, rövid igen, hosszú . . .
Még csak azt mesélem el, mi történt indulásunk napján. Amióta a sajtó felkapta a históriánkat, szüntelenül növekedett a kíváncsiak és az újságírók áradata. Kiismertem már, milyen érzés pillanatfelvételek tárgyának lenni: minden fényképész azt hiszi, hogy ő találta el a legjobb szöget. Már hetek óta nem tudok dolgozni a riporterektől. Indulásom napján az egész part perzsavásár jelleget öltött. Egy lépést sem tehettem az utcán feleségemmel anélkül, hogy egy ismeretlen meg ne szólított volna:
- Legyen szíves megcsókolni a feleségét, hogy lefényképezhessem magukat!

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza