ID. ZEYK JÁNOS: Bánsági utazás 1838-ban

(részlet)

Karánsebes, Mehádia, Jorgován, Ó-Orsova, Új-Orsova, Kazáni szoros, Traianus táblája, Veterani barlangja, Kazáni út


Karánsebes

A rónán fekvő csinos, mintegy 3000 lakost számláló kis katonavárost délről a középrendű, itt Temesbe ömlő, Sebes folyama mossa. Van három: egy katolikus, egy rác és egy román szép temploma, mindenik tornyos. Fő dísze a pompás katonalak, osztályvezérkari, katonahivatali lakok, katonaiskolák, derék vendégfogadók.


Itt van a karánsebesi gyalog román-illír határőrezred fő álláspontja. Ezenkívül léteznek még: hídvámhivatal, útlevélvizsgálás és postaállomás.


Népe aranymosással is foglalkozik. Völgye híres nagy csigák terméséről, erősségeiről és római útnyomairól, keletre a Mika-hegyen innen álló úgynevezett Ovidius-tornyáról, hol a száműzetett költő - monda szerint - szállásolt.


Miután Karánsebest elhagytuk s Újkazán vagy Svábsebesen, Bukinon, Sadován, Armoenison, a postaállomásos Teregován, a katonaiskolás Domsián, Kornián, Krusevkovceven, Plugován, Bélaréka folyóján - és itt márványhídon - átszállottunk, mély völgy fenekéből fölviláglott

Mehádia

A Karánsebesnél kisebb, 1500 német s román lakost számláló városka, szinte csak egy utcára szorulva, erdős kopár-szirtes hegyek alján nyúlik el. A fölötte függő Skrassic magas kőszirt - mely szakadozott romjaival derekát fenyegetni látszik - regényes tekintet ad a városnak, és igen jó csorgó vízzel látja el. Szemközt a nagy Szirttel és a város átelleni oldala fölött törpébb dombon négy cifra kereszt ünnepélyesen szenteli meg a zöld gyepes sima halmot, melynek talpát a várost átfolyó Bélaréka sebes hullámai csapkodják. Fölöttük két álló vámoshíd kapcsolja össze az ellenpontokat. Jobbról az erdőhegy szikláit ostromló hat öl magasságú Zuhany méltó megtekintésre.


Egy katolikus és egy román templom tornyai emelkednek fel a mély völgyből. Apróbb épületei közül kitűnőbbek: a kisded katonalak és iskola, só- és más raktárak, a királyi harmincadi áru- s veszteglési épületek, hídvám-, áru- és útlevélvizsgálati intézetekkel és postaállomással. Római út-, római s magyar arany-, ezüst-, rézpénz-maradványok is léteznek itt.

A gyalog román határőrezred mehádiai századának e fő állomásáról kiindulván, egy óranegyed alatt elértük a jelfát, melynek fekete bal karára fehér betűkkel ez van felírva: Weg in die Herkulesbäder, s hasonló jobbról az irat: Weg nach Altorsova; láthatólag mutatják az utat Herkulesfürdő és Ó-Orsova felé. Az orsovai sziklába vágott úton a Dunáig mind a nagy Cserna jobb partján s völgyén menve, Toplec mellett az ezen helységgel átellenben fekvő s attól csak a Cserna által elválasztott Jorgován nevet viselő kőszirthez érénk. Egy magas szikla, merő falként, tetejével bukó állásban, hajol be itt az út fölött, derekához mintegy támaszul több mint húsz ölnyi hosszú, három ölnyi magas s közel négy ölnyi boltozati íveket emelő óriási kőfal lapul. Mészből és téglából maga is kősziklává tömörülve, a felületével hajdani út vagy vízvitel romalapját képezi. A bábeli rom alja mellett vonul el a szép országút, melynek a magas, meredek és szikláspartú Cserna felőli szélét bátorságosító kőkarzat zárja be.


 Jorgován felett máig is a sötét, babonás őskor regéi lebegnek. Griselini török, mások római romoknak tartják. Óhajtandó s a tisztes romokhoz méltó lenne felőlük a valót felfejteni s tudatni.


A bűbájos szirtet elhagyván s Ó- és Új-Zsupanekon átmenvén, miután ez utolsó melletti úton belül a kis várost képező veszteglőintézetet is megtekintők, csakhamar elérők a Duna partját, hol fekszik Ó-Orsova...


A XIX. sz. első felében tett utazás folytatásáról a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. internetes mellékletében itt lehet olvasni.

TÓTH FERENC: Lebegve, a világ fölött

Tóth Ferenc útiképeiből
"Schaffhausen belvárosában láttam:
Csak egy buta tyúk téblábol át az úttesten..."

Szerző jópár éve már nincs az élők sorában, hátrahagyott emlékei az idő teltével pedig egyre elevenebbek, értékesebbek.


Tóth Feri bácsi - mindenki így szólította az erdélyi fotóstársadalomban, nem csak a fiatalok - a népi demokrácia hőskorában vált filmes szakemberré, miután bukaresti szakértők meglátták hegyi felvetéleit egy nagyváradi turisztikai iroda kirakatában, ahol dolgozott. Amikor egyetemre szólították a tehetségkutatók, már három gyerekes családapa. Bukarestben, bár alig tudott románul, egy órás látványos diavetítésével meggyőzte a bizottságot, hogy az egyetemen a helye. A több mint 100 jelentkezőből 12-őt vettek fel, köztük őt is. Az ezerkilencszáz negyvenes évek végén akkora operatőrhiány volt Románia-szerte, hogy számukra a négy éves tananyagot egyetlen évbe zsugorították. Ők voltak a romániai népi demokrácia első operatőr évjárata.


A végzős Tóth Ferenc az alig egy éve létesült Sahia dokumentumfilm stúdióhoz került, ahol a heti mozihíradó is készült. Képesítés nélküli, amatőr csapatot talált ott, aki olyan nehezen hozta össze a nyersanyagot, hogy a heti híradó négy hétben csak egyszer frissülhetett.


Feri bácsi és társai jövetelével látványosan meglendült a romániai dokumentumfilmgyártás. Tóth Ferencnek az egész élete a filmgyárban telt el. Kalandjai a szakmájával kapcsolatos változatos témákhoz és helyszínekhez kötődtek. Ő volt az a filmes, aki a dunai Vaskapu közelében valamikor idegenforgalmi szenzációként is közismert, török lakosságú, Romániához tartozó Ada-Kaleh szigetet a vaskapui vízierőmű megépítssése előtt, elárásztását megelőzően a filmstúdió megbízásából még egyszer, utoljára lefilmezte. Ezt a riportot vetítik azóta naponta többször is a vaskapui vízierőmű mellett berendezett múzeum előadó termében, ahol a létesítmény története mellett a letűnt Ada-Kaleh és lakossága is feléled 20 perc erejéig.


Az alábbi emlékezés Feri bácsi egy hosszabb, 1987-ben tollba mondott vallomásának egy jellemző, kalandos részlete. A teljes riport a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. mellékletének internetes változatában olvasható.


*


Amióta legelőször megláttam a Fogarasi-havasokat, gyökeret vert bennem a szándék, hogy egy nagyobb filmben örökítsem meg téli szépségeit. Csakhogy a magashegyi forgatás rengeteg nehézséggel jár. Akkor még sehol sem volt a Transzfogarasi átkelőhely, s akár északról, akár délről készült fölmenni oda az ember, akármilyen télidőben is csak gyalogos expedíció árán jutott el a Bîlea-tó partjára, az ottani menedékházhoz. Számolva minden nehézséggel, javasoltam munkatervemben egy Fogaras-filmet, s minden további nélkül el is fogadták. Az volt az elképzelésem, hogy egy kis történetet is kerekítek a film képanyaga köré; eszerint egy turistacsoport útját kísérjük nyomon, amint bejárja a hegyeket, meglehetősen felké­születlenül. A kétezres magasságon felül aztán - így a forgatókönyv - beborul felettük az ég, elromlik az idő, előkerül a rumosüveg, s amikor kiderül, hogy eltévedtek, a téli vihar is kitör a havason. Ez volt a "szüzsé", ami elég érdekesnek tűnt, s ennek keretében aztán nyugodtan felvonultathattuk a havasi táj jellegzetes szépségeit. A stúdió eleinte idegenkedett attól, hogy irodalmiasítsuk a témát, de aztán elfogadta a forgatókönyvet, mi pedig felköltöztünk a Bîleához, magunkkal vittük a turistákat játszó hat embert, meg három kolozsvári alpinistát is, akik ismerték a jégtechnikát, mert a tervek szerint ez utóbbiak fogják majd megmenteni a viharba került, már-már életveszély fenyegette kirándulókat. Negyven napra szabályosan megszálltuk a menedékházat, sőt, a gondnokot is rávettük, hogy Cezar nevű kutyájával szerepet vállaljon a filmben. Az volt a feladata, hogy amikor az "eltévelyedők", akik a menedékháztól indultak útnak, nem érkeznek haza, türelmetlenül nézegesse a kakukkos órát, amely éppen esti hatot üt, ez pedig télen meglehetősen ké­sei idő; vegye a viharlámpást, s Cezarral együtt induljon a ke­resésükre... A kutya szerepe az volt, hogyˇ nyomra vezesse a gondnokot. De hogyan filmezzük le a kutya "nyomozó munkáját", mert bármilyen értelmes állat is, Cezarunk magától képtelen fölfedezni a zugot, amelyben a turisták menedéket találtak. Akkor eszembe jutott, hogy Cezar szereti a cukrot. Kivittem a konyhából a cukrosdobozt, s a menedékháztól a jégzugig vékony csíkban elszórtam az édes kristályszemeket. A kutya, mihelyt orrát belenyomtam a hóba, buzgón nyalogatni kezdte azt, szerencsére esti filmezés volt, a félhomályban meg úgy hatott, mintha szimatolna. Sajnos, egy-egy helyre több cukor szóródott, ott túl sok ideig lehorgonyzott, ezért hátulról  állandóan kellett noszogatni, hogy ne vesztegessünk annyi filmet és időt. Ultrarapid filmmel dolgoztam, s előbb a menedékházi gondnok gázharisnyás lámpása világított, majd a segítségül érkező alpinisták kezébe nyomott, sztearinból és foszforból készített óriási fáklyák. A forgatókönyv szerint az eltévedésre a 2500 m-en felül került sor, egy jégfal alatt, fel is cipeltük oda a társaságot, hogy az útjukat s magát a tájat filmezhessük, a megmentést viszont a menedékház közelében rendeztük meg. Emlékszem, kemény téli este volt, fújt a szél, s hogy a hóvihar látványosságát fokozzuk, füstgránátokat használtunk, amiket a produkciósunk hozott utánunk egy lapáton. Állandóan utasítottam, merre tartsa, hogy a szél a kívánt irányba fújja a meglehetősen fojtogató füstöt. Ám egy váratlanul megforduló szélroham egyszer csak az egészet az illető arcába csapta, ő pedig a hirtelen slukktól szabályosan elterült a hóban. Kínos pillanatok következtek, egyrészt mert szükségünk volt továbbra is a füstre, hogy ne álljunk le a filmezéssel, másrészt azt se szerettük volna, ha a gyártásvezetőnk megbetegszik. Szerencsére aztán magához tért, s mi is elkészíthettük a zárójelenetet, amelyen az alpinisták mintegy 500 méter magasból síléceken, lobogó fáklyákkal a fejük fölött, mesterien kanyarogva siklanak le a hegyoldalon...

CSEKE GÁBOR: A titokzatos, száz éve feltárt Machu Piccsu

Hiram Bingham és öszvére

Száz éve fedezték fel a földkerekség e ma is titokzatos, ellentmondásos és tisztázatlan múltú romvárosát, amely sok-sok évszázadon át rejtezett anélkül, hogy az emberiség tudott volna róla. Ahhoz képest, az elmúlt száz évben - ennyi telt el ugyanis azóta, hogy az amerikai Hiram Bingham rábukkant a perui Andokban fekvő inka romvárosra - eléggé sikerült kiaknázni a hely tudományos-turisztikai jelentőségét és vonzerejét s kiépíteni egy olyan infrastruktúrát, amelynek révén a több mint 2430 méterrel a tengerszint felett található romváros jelenti Peru legforgalmasabb turisztikai látványosságát. 1983-ban a világörökség részévé nyilvánította az UNESCO, 2007-től pedig  a Világ Hét Új Csodája közé választották.


Létrejöttét a 15. századra teszik, a két híres inka uralkodó, Pachacutec, (nevének jelentése: "aki megrázza a Földet") és fia, Tupac Yupanqui idejére teszik, de ezen túl az elméleteknek se szeri, se száma. Odáig menően, hogy akadt kutató, aki a huszadik század hatvanas éveiben, expedíciói nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a Machu Piccsu szomszédságában található értékek tulajdonképpen egy hajdani virágzó, magyar gyökerekre utaló indián kultúra maradványai! Olyan barlangrendszerre bukkant, amelyet szerinte több mint fél évszázada emberi szem nem láthatott.


Móricz - az interneten keringő információk és hivatkozások szerint - először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967, 1968, 1969, 1970 és 1971-ben pedig Equadorban végzett kutatásokat. Járt a Titicaca-tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A közeli hegyekben található barlangokról azt állítják az indiánok, hogy azokon át el lehet jutni Cusco városába. Kutatott a cuscói Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscóhoz közeli Sakszauáman sziklavárában meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát, amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át közlekedtek a papok a cuscói Naptemplom, Sakszauáman és Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni, mert annak további részét omlás zárta el.


Móricz Jánosnak - másképpen Juan Móricznak - merész és vad elméletével sikerült megdobogtatnia a kalandos szenzációkra éhes honfiszíveket, s most sokan úgy tekintenek az inka történelemre, mintha az a magyar őshaza történetének egyik kései alfejezete lenne.

Hiram Bingham 1912-es helyszíni felvétele 

A száz éves felfedezés maga is a véletlennek köszönheti, hogy ma egyáltalán megemlékezünk róla. A Hawaiból származó, misszionárius családban született Hiram Bingham a Yale egyetem professzoraként, nagy gyanútlanul expedíciót vezetett a perui hegyvidéken. A női nemet rajongásig kedvelő, de a kalandos kutatómunkát is igen kedvelő professzor áldott szerencséjének köszönhetően nagyszerű, kettős haszonnal kecsegtető házasságot kötött: 1900-ban elvette a Tiffany-ékszerek örökösnőjét, Alfreda Mitchellt, a pompás vagyonból pedig nyugodtan pénzelhette kutatói szenvedélyeit, úgyhogy hamarosan felhagyott a tanárkodással. Minden vonalon bejött hát neki. Teljesítménye önmagában is látványos:  1906-ban végigjárta Simón Bolívar venezuelai és kolumbiai útját, 1909-ben a dél-amerikai történelmi kereskedelmi útvonalakat kutatta Buenos Airestől Limáig, majd tovább Cuzcóba. 1911-ben egy kisebb expedíciót indított, mert meg akarta találni az "elveszett várost", Vilcabambát, II. Manco Capac inka uralkodó utolsó rejtekhelyét, aki a spanyol hódítókkal harcolt 1530-as években. 

Amerikai emlékbélyeg Bingham tiszteletére

Bingham kis csapatával Cuzcóból egy Mandor Pampa nevű kis településre indult (öszvérháton), és egy helybéli farmer fákkal benőtt romokról mesélt nekik. Ebből lett Machu Picchu, vagyis Öreg hegy. Másnap, szakadó esőben csak egy kísérővel ketten másztak fel a csúcsra, ahol Binghamnek elállt a lélegzete. Körbejárva a teraszokat feltárultak előtte az inka építészet legszebb példányai. Bingham azt hitte, megtalálta Vilcabambát és ebben a tévhitben halt meg 45 évvel később. A hely örökre rabul ejtette, újra és újra visszatért és több ezer fotót készített. Bingham ezzel világhírű lett, s ennek köszönheti, hogy egy Hold-tenger is viseli a nevét, sőt, a később kitalált kalandor-professzorról, Indiana Jonesról Georges Lucas által készített majdani filmsorozat főhőse is sokat őriz prototípusa, Bingham professzor legendás alakjából.


Pablo Neruda Nobel-díjas költő versciklusa (A Macsu Pikcsu ormai) jelzik, hogy a kaland egzotikumán túl a világon egyedülálló történelmi lelet komoly spirituális értékrendje benne él a délamerikai emberek szellemvilágában, amelytől immár lehetetlen elvitatni.


(A vershez kattints a További bejegyzések-re)

GYÖRFI DÉNES: Egy élet Afrikában (Sáska László)

Sáska doktor arushai kertjében,
hűséges Simba nevű kutyájával

"Lent, Afrika Abesszínia nevű országában ágyúk dörögnek, fegyverek ontják a halált s a modern haditechnika gyilkoló szerszámával öli az ember az embert. Az egész világ feszült érdeklődéssel figyeli az eseményeket. Az életre-halálra menő párbajban melyik marad a porondon? Vajon a tűz nem csap-e át hozzánk is? Mohó kíváncsisággal olvassuk az újságokat s ideges kézzel nyitogatjuk a rádiókészüléket. Lessük, várjuk a legújabb híreket. S míg mi gondtalanul, érdektelenül izgulunk a fejleményekért, nem is tudjuk, hogy városunknak egy kedves családja gondterhes aggodalommal figyel a véres hadszíntérre. A vérökből való vérért, az édes fiúért, a szerető testvérért szállnak a fohászok ég fele egy csendes, szerény polgári hajlékból."


E mondatokkal kezdi az Afrikába került Sáska Lászlóról szóló sorozatát az Enyedi Újság 1935. október 13-án. Arról a Sáska Lászlóról van szó, aki még annak idején, 1932-ben a fekete kontinensre költözött s aki fantasztikus tudományos munka gyümölcsét hagyva maga után, ott is fejezte be földi életét 1978. november 8-án.


Vessünk hát egy pillantást életútja fontosabb állomásaira.


1890. szeptember 26-án sokgyermekes szegény család fiaként látta meg a napvilágot Nagyenyeden. Iskoláit a helybeli elemi iskolában, majd gimnáziumi éveit a Bethlen Kollégiumban folytatta.


"Jó magaviseletű, szerény, szorgalmas diák volt. Tanárai szerették, különösen Szilády Zoltán, kinek a természetrajzi múzeumban jobb keze volt s kivel ma is levelez. Már itt arról volt nevezetes, hogy rajongott a természetért. Kalandvágyó s szabadságra törő lelke a mindent feledtető természet ölébe űzte, hajtotta. A magába mélyedt fiú a körülöttünk s távolabb eső kirándulóhelyeket járta s talán már itt szőtte-fonta élete változatos jövőjét." Így ír indulásáról a már említett Enyedi Újság, s hasonlóképpen vall enyedi indulásáról maga Sáska László is az 1969-ben megjelent Életem Afrika c. könyvben:


"Második gimnazista voltam a híres nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. Szájtátva hallgattuk természetrajztanárunk lebilincselő elbeszéléseit bogarakról, madarakról és sok egyébről, ami körülöttünk él és megnyilvánul a nagy természetben. Csodás mesevilág volt az, amivel ő minket elbűvölt. Megtanított bogarakat és lepkéket gyűjteni. Megismertük a kis szőlőilonca ormányos bogár kártevéseit. Meglestük a gabonaszipoly pusztításait a búzakalászokon. Ámulva figyeltük a galacsinhajtó bogarak tevékenységét. És ez a lenyűgöző új világ reám hihetetlen mély hatást gyakorolt. Aztán jött az év végi ünnepélyes évzáró, ahol nagy nyilvánosság előtt egyenként szólították elő a jutalomra érdemes tanulókat, kik az egész város lakosságának simogató szeme előtt vették át a megérdemelt jutalmat. A jutalmakat felsoroló tanár úr harsányan kiáltotta: ťSáska László II. gimnazista a legszebb rovargyűjtemény jutalmául kapja Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyvet, dr. Szilády Zoltán ajándékaképpen..


A világ forgott körülöttem, szédültem. Egy gyönyörű könyvet kaptam jutalmul, mert az én rovargyűjteményem volt a legszebb az osztályban! Ez a könyv és a rovargyűjtemény döntő hatással volt további életemre. Rabja lettem a természetkutatásnak olyan mértékben, amely már szinte veszedelmesnek is mutatkozott. Többé nem tudtam elszakadni tanáromtól, ki később a Nemzeti Múzeum állattárában fejtette ki tudományos működését, és mesteri kezekkel irányította egész további lelki fejlődésemet. Negyedik gimnazista koromban már a Gyilkos-tó környékén barangoltam, az ötödik osztály elvégzése után pedig a Pareng-havasokban töltöttem a vakációt - a kollégium anyagi támogatásával -, gyűjtögetve mindkét alkalommal az iskola múzeuma részére apró madarakat és a rovarvilág sok-sok képviselőjét. Havasi pásztorok tanyáján húzódtam meg éjszakánként, velük együtt ettem a kecskebőrben tartott zsendicét és ordát, amit csak ők tudnak készíteni. Velük együtt kiabáltam éjjel, ha a havasok ura, a barnamedve, Európa legnagyobb ragadozója a pihenő nyáj körül ólálkodott és a kutyák dühös ugatással jelezték az ősi ellenség közeledtét.


A Parengről olyan gazdag rovar- és egyéb zsákmánnyal tértem meg, mely még kedves tanárom várakozását is felülmúlta. A következő évben már Dalmácia sziklás karsztvidékén kóboroltam. Micsoda élményeim voltak! A tenger! Csodálatos állatvilágával lenyűgözte egész valómat. A tengeri sünök, csillagok, medúzák, virágállatok, rákok, tarka sekélyvízi halak és fényes csigaházak ezrei szerteszét a parti fövényen mindenfelé. Az apály, amikor messze bemehettem a szirtes téngerfenéken, jelentős nagyságú korrallképződmények között, azután a dagály ideje, amikor mennydörgő hullámhegyek vadul csapkodták a néhány órával azelőtt még száraz és magas parti sziklákat. A hullám millió és millió vízcseppé zúzódott a sziklafalakon, dübörgő és haragos morgással, a víz taraja messze a sziklák fölé csapott és tajtékká törve hullott vissza. Félelmetes látvány volt, melytől ijedten húzódtam messze hátra, és biztos helyről bámultam a természet fenséges játékát.


A dalmáciai partokról a boszniai Plitvicára, a vízesések gyönyörű hazájába mentem, a sebesvízi pisztrángok és édesvízi rákok eldorádójába. Szokatlan élményekben itt is bőven volt részem. Egy darabka húst kötve a zsinór végére, százszámra lehetett kiemelni a vízből a csalétekbe görcsösen belékapaszkodott, nagy termetű rákokat, amelyek a húst még akkor sem engedték el, ha már a partra vetettem őket! Milyen királyi lakoma volt számomra, ha este, a gyűjtögetés fáradalmai után, szép vörösre főtt rákhalomban dúskálhattam! Aztán az ivánhavasi kirándulás - ugyancsak Boszniában -, ahol a felhőkbe nyúló magaslatokon Európa egyik legszebb lepkefajtája él, az Apolló-lepke. Gyönyörű szárnyain tűzvörös, szivárványszínben tündöklő foltok vannak. E havasokon látott sok természeti csoda lenyűgözött.


Lassan vadász lettem és természetkutató. Nem tudtam a természettől többé elszakadni. Ha a mindennapi élet tülekedéséből kimenekülhettem a természet fenséges templomába, lelkem megbékült mindennel...


Az életút folytatását, illetve az Afrikában megtelepedett orvos beszámolóját a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában, itt olvashatják.

ELEKES FERENC: Képeslapok idegenből

NEW YORK

Kennedy repülőtér.


Éjfél elmúlt, de ezt csak az órák járásáról lehet észrevenni, akkora nagy a világosság.


Az álmosságról sem derül ki semmi. Attól függ, ki álmos. Mert más-más időben álmosodik el, aki Párizsból, Tokióból, Rejkjavikból vagy Siménfalváról érkezett.


 Micsoda furcsa dolog itt, ha az ember pont siménfalvi! Az az ember, aki a mellettem lévő fotelben alszik, az előbb még végigtapogatta nyelvtudásomat. Sokféle megtanult beszéddel próbálkozott, talán még kínaival is, hogy megtudakolja, honnan való vagyok.


Nem tudhatom, miért érdekelte a kilétem, talán azért, hogy nyugodtabban elaludhasson.


Meséltem is néki hosszadalmasan, hajlítgattam tudásom szerint az idegen szavakat, hogy szégyent ne valljak, magyaráztam, az én falum nincs rajta a térképen, de azért van, jó helyen van, kicsiny patak fut rajta végig, mint fűben a gyík, s a levegőjében száradó füvek szaga leng, eső után beáll illatozni a bürök, és a emberek, ha találkoznak, köszöntik egymást, és hogyha hallgatnak, akkor a múltat őrzik, a közösen kiejtett szavakat vigyázzák, és mindenre emlékeznek, különösen a kapuk előtt, estefelé, a kerek köveken, míg eliramodnak a hulló csillagok.


Legkönnyebben a sarkcsillagról lehetne látni az én falumat, örökké ott van a mi csűrünk sarkánál, a favágó tőkéről nézve, de ma még nincs, aki oda lenézzen a sarkcsillagról, csak a favágó tőkéről szoktam felfelé nézni, de ez nem számít, az a fontos, hogy nem fagytak meg a szilvafák ezen a télen, a pálmafák ki sem bírták volna az otthoni szelet, hát még az olajfák, a narancsról ne is beszéljünk.


Így meséltem sokáig a furcsa idegennek, s hogy beléaludt, meséltem tovább az anyanyelvemen mert az már mindegy volt, érti-e a szót, vagy nem érti csak az érdekelt már, hogy benépesítsem e fényes repülőteret hazai hangulattal, az égerfa s a rekettye illatával, s hogy értelmet adjak ennek a nagy, nagy világosságnak...

Siménfalvi panoráma

A szerző csokorba gyűjtött, múlt század végén keltezett képeslapjai (Róma, Milánó, Pisa, Moszkva, Amszterdam, Izland, Grönland, Cleveland, Szigetek stb.) a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének internetes változatában, itt olvashatók.

KREBSZ JÁNOS: A Székelyföld újraírása - Bálványos

(A torjai Büdös) 


Már többször elautóztam alatta, mindig Bálványos irányából érkezve; Torján eszembe jutott, hogy a torjai Büdös, meg kellene nézni, ha már itt vagyunk. A faluban viszont felvilágosítottak, hogy jó tíz-tizenkét kilométert vissza kell menni a barlangig. Most pontos idegenvezetést kapok a kollégától, a megfelelő helyen állunk meg az út szélén. Az út túloldalán privatizálódott szocialista nagyszálló, kipucolva, kifényesítve, környezetrendezve, s az út felett hatalmas transzparens hirdeti: ez egy nemzetközi konferenciaközpont. Állítólag bukaresti román vette meg, költött rá milliókat, üzletet lát a környezetben, a környékben. A kialakított parkoló diszkrét műanyagszalagokkal kerítve, tábla: parkolás csak a konferenciaközpont vendégeinek. Innen célszerű nekivágni a kaptatónak. A modernizált szálloda mellett egy romosodó szakszervezeti üdülőféle omló vakolattal, bezúzott ablakokkal, mögötte egykori úszómedence bedőlt falakkal, a víz helyén növendék fácskákkal. Balra fészerek, egyik előtt fűrészbak, két munkásruhás férfi húzza kétoldalról a fűrészt. Vidéken nem megyünk csak úgy el egymás mellett, ránkköszönnek, mi meg vissza. Természetesen magyarul.


Itt nem olyan meredek, mint a Bálványosvár alatt, a fiatalabbak nekem megfelelő tempóval haladnak, nem is kiabál a szívem. De azért elgondolkodtat az a furcsa ellentmondás, hogy ez a bizonyos Büdös mozgásszervi és ízületi betegségekre nyújt természetes enyhülést, gyógyulást, de akinek komolyabb ilyenfajta baja van, az nem jut el ide.


 A Büdös előtt busznyi középiskolás, öltözetükből, viselkedésükből magyarországiaknak tűnnek. Tolonganak egy kicsit a barlang szájánál, 8-10-nél több nem fér be, elhevernek a sziklákon, harsányak, jókedvűek. Továbbmegyünk a párpercnyire lévő timsóshoz, itt timsó rakódik le a kis barlang oldalára. Megkóstoljuk, ha már itt vagyunk, aztán visszaballagunk. Jól számítottunk, a kirándulócsapat továbbállt, miénk a Büdös.


A barlang eleje szépen ki van építve, két hosszú pad szolgál a gyógyulni vágyóknak, a falon magyarul és románul vagy tíz pontban fölsorolva a veszélyek és tudnivalók. Lehetett volna tizenkettő is a pontok száma (Mit kíván a magyar nemzet?)


Bentről szépen látni, ahogy áramlik kifelé a kéntartalmú gáz, a falakat sárgára festette a kicsapódó kén. Öngyújtóval próbálkozom, fejmagasságban meggyullad, aztán ahogy eresztem lefelé, egyszercsak kialszik. Leguggolok egy pillanatra, beleszagolok a halál leheletébe, nem fojtogató, nem büdös annyira. Tudták a régiek, miért ide jönnek meghalni. Nem gyötrelmes.


Nyugdíjaskorú román házaspár érkezik, túrabakancs, hátizsák, célszerű öltözék. Leülnek, egy darabig csönd van, aztán mi hárman csak folytatjuk a beszélgetést. Most éppen mi vagyunk a többségi nemzet ebben a lyukban. Kitárgyaljuk, hogy mit kellene éreznünk, s hogy mit meg nem tesz az ember az egészségéért. Az előírt tíz percet végigüljük, aztán távozunk. A román házaspár hangos "Viszontlátásra!" köszönéssel előz meg bennünket a búcsúzásban. Ez igen!


 Lefelé jövet szabadabban lélegzik a tüdő, jobban észrevesszük a látnivalókat, bizony azért ideért a civilizáció. Zacskók, műanyagpalackok papirosok jelzik a kirándulók útját. Kollégám megjegyzi: mi csak szeretnénk azt hinni, hogy ez a "szőrösnyelvűek" műve. Érik a fekete áfonya, addig csemegézünk, amíg szép kékes foltokkal tele nem lesz a kezünk, szánk...


A teljes útiriport a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. internetes magazinjában ott olvasható.

STEFAN ZWEIG: Harc a Déli Sarkért

A Terra Nova

Nem titokzatos immáron az a világ, amelyre a huszadik század letekint. Nincsenek fel nem fedezett országok, s a legtávolibb tengerek vizét is hajók szántották már. Olyan vidékek, amelyek egy emberöltővel ezelőtt még névtelenül ködlöttek a messzeségben, ma már Európa szükségleteit szolgálják; a Nílus forrásáig, amelyet oly soká kerestek, ma már gőzösök hatolnak el; a Viktória-vízesés, amely csupán egy fél évszázada látta szemtől szembe az első európait, ma már engedelmesen őrli az elektromos áramot; utak szelik át már az utolsó vadont is, az Amazonas körüli erdőséget, s lepattant az erényöv az egyetlen szűz országról, Tibetről. A régi térképek és glóbusok ismert szava, az „Ismeretlen föld", a „Terra incognita" immáron át van húzva - a huszadik század embere ismeri élete csillagát. A nyughatatlan szellem új utakat keres, a mélytenger fantasztikus növény- és állatvilágába akar leszállni, vagy a végtelen levegőégbe felrepülni. Mert járatlan utak már csak az égben akadnak, s egymással versengve röppennek fel az acélos repülőgép-fecskék, új magasságok, új messziségek felé, mivel a Föld már nem tartogat titkokat, s nem érdemes többé a földi kíváncsiságra.


Holott a Földnek mindmáig, századunkig, sikerült szemérmesen rejtegetnie emberszem elől egy titkot, sikerült megmentenie felosztott és megkínzott testének két picinyke darabját saját fiainak mohóságától. A Déli- és az Északi-sarkot, törzsének gerincét, ezt a két, már-már értelmetlen, lényegtelen pontot, amelyek körül tengelye évezredek óta forog, tisztán és szeplőtelenül őrizte meg a Föld. Jégtorlaszokat emelt ez elé az utolsó talány elé, s őréül - az emberi mohóság ellenében - az örök telet állította. Bejáratától fagy és vihar parancsolja vissza büszkén az utast, félelem és veszély fenyegeti halállal a bátrat. Még a nap is csak futó pillantást vethet erre a zárt övezetre, s az emberszem még ennyit sem.


Évtizedek óta követik egymást az expedíciók. Célhoz egyik sem ér. Valahol, még felfedezetlenül, a jég üvegkoporsójában nyugszik a bátrak közül is a legbátrabbnak, Andrée-nak holtteste - léggömbön akart átrepülni a Sarkon, s vissza nem tért soha. A fagy szikrázó hullámain minden roham fennakadt. Évezredek óta, mind a mai napig rejti itt előlünk Földanyánk az arcát - ez az utolsó győzelme teremtményeinek mohóságával szemben. Szemérme szűziesen és tisztán dacol a világ kíváncsiságával.


Ám az ifjú huszadik század türelmetlenül nyújtja ki kezét. Új fegyvereket kovácsolt laboratóriumaiban, új páncélzatra talált, hogy szembeszálljon a veszéllyel, s minden ellenállás csak növeli szenvedélyét. Minden titok nyitjára akar jönni, már első évtizedében meg akarja hódítani azt, amivel megbirkózni annyi ezredév sem bírt. Az egyes ember bátorságához a nemzetek vetélkedése társul. Nem a Sarkért folyik immáron a harc, hanem a zászlóért is, amely elsőnek lobog majd az új földön. Fajok és népek keresztes háborúja indul erre a szenvedélytől szentelt helyre.  Valamennyi földrész új  rohamba j kezd.   Az  emberiség  türelmetlenül  figyel, tudja, életterünk utolsó titka a tét. Amerikában Peary és Cook fegyverkezik az Északi-sark ellen. Délnek két hajó tart: egyiknek a norvég Amundsen, a másiknak egy angol, Scott kapitány a parancsnoka.


(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

HALÁSZ GYULA: A föld felfedezői és meghódítói

(Recenzió, Révai kiadás, 1939)

Most, hogy ennek a tetszetős könyvnek a köteteit forgatom kedvemre, eszembe jut hadifogságom első napjainak izgató fejtörője egy erdélyi magyar városkában. A román parancsnok bevitt a ház könyvtárszobájába, és nagylelkűen rászabadított a könyvekre: "Ami belefér egy hátizsákba, magával viheti a fogolytáborba".


Melyiket szeressem?


Motyóm máris dagadásig tömve könyvekkel, többi közt benne "lapult" egy Kosztolányi-kötet, egy Shakespeare, Moliere, és miniatűr Goethe. És a Műveltség Könyvtára két vaskos kötete: A Föld meg a Világegyetem. Ezekhez szerettem volna térképet szerezni. Nem találtam.


Napokkal később, már román földön elkobozták tőlem A Földet. Különösen Littke Aurél kitűnő fölfedezéstörténetét gyászoltam meg benne. (Másfél évi rabságunk alatt mennyit tanulhattunk volna belőle nyolcvanan, magyarok!)


Azóta 23 év pergett le, s csak most került rá a sor, hogy egy újabb ilyen munka napvilágot lásson: A Föld felfedezői és meghódítói. Öt testes kötet. A legszebb, legérdekesebb könyvek egyike, hosszú idő óta. A nyolc szerzőtárs derekasan oldotta meg feladatát. Szerencséjük volt tárgyukkal is, a terjedelemmel is. Mondanivalójuk nem zsugorodik ösztövér felsorolássá, és sehol nem válik terjengőssé. Adat inkább kevés van benne, mint sok. A hiányzó részletekért kárpótol a jól gördülő elbeszélés. Egy-egy fejezete pompás korrajzzá kerekedik. A fölfedezések története világtörténetté tágul.


Amerikában a konkvisztádor jár elől - egyesíti magában a hódítót és a fölfedezőt. A szigetlakók gyanútlanul megcsodálják a jövevényeket. Mexikó és Peru ősnépei égből leszállt isteni lényeknek nézik a közéjük robbanó lovas vitézeket. Sohsem láttak még lovat! Rémületük sietteti végzetüket.


Észak-, Közép és Dél-Amerika gyarmatosításának regényes történetét Baktay Ervin, Juhász Vilmos és vitéz Temesy Győző írta meg. A regény szenvedő hőse az indián. De a virágzó azték és inka műveltséget eltaposó fehérek sorsa sem irígylésreméltó.


Ausztráliában a fenyítő gyarmat nyomorult száműzöttei az első települők. A fehér bevándorlók mohó térfoglalása ott is szégyenletes irtóhadjárattá fajult. Az őslakók kipusztultak, mint Amerika bölényei. A honalapítók másfélszáz éves történetét és Óceánia ezernyi szigetének fölfedezését Bulla Béla beszéli el egy jókora félkötetben. A kötet másik felében Baktay Ervin szemléletes képet rajzol a portugálok, hollandusok, franciák és angolok vetélkedéséről Kincses Indiáért. A fölfedezések történetét itt is háttérbe szorítja - maga a történelem.


Afrika is kegyetlen harcok színtere (Szudán, rabszolgakereskedelem, Dél-Afrika), de földerítésében mégis több szava jut a földrajznak, mint a történetnek és hadtörténelemnek. A kutatók - ha olykor fegyveres karavánnal járnak is - békésen igyekeznek behatolni ismeretlen vadonaiba. A maguk bőrét viszik a vásárra. Kéz Andor egy egész kötetet írt róluk. Megragadó olvasmány.


Az Ázsiáról szóló kötet egyik részét - Arábiát - Germanus Gyula írta meg. Germanus a maga tapasztalásaiból ismeri az arab világot, nemrég jött meg onnan, s most ismét útban van a Vörös-tenger felé. Európáról, Kisázsiáról, Belső- és Kelet-Ázsiáról Cholnoky Jenő ír. Legszívesebben Kínával foglalkozik. Kelet-Ázsiáról szólva a Széchenyi-expedíció vezetőjéről meglehetősen szókimondó ítéletet mond. Kreitnert sem kíméli. Annál magasztalóbban ír mesteréről, Lóczy Lajosról.


A bíráló hangját sohsem fojtja el magában. Kínában jártában dolga akadt egy franciával: "Jószívű ember volt, de... az eszközökben francia módra nem válogatós." Egy másik franciáról ezt írja: "Valódi francia sarlatántípus!"


Még szenvedélyesebb ítéletmondónak bizonyul a délsarki fölfedezésekről írt fejezeteiben. A sarkvidéki kutatásoknak szentelt ötödik kötet első fele - az Északi Sark - Mendöl Tibor kitűnő munkája. Kár, hogy ennyire tömörítenie kellett ezt a mozgalmas és zsúfolt történetet. Ő is, Cholnoky is csak a legkiemelkedőbb sarkutazók életével foglalkozik.


A hatodik világrésznek mindössze száz lap jutott a kötetben. Ez nem volna baj, hiszen a délsarki fölfedezések alig másfélszáz évre nyúlnak vissza. Egynémelyik kutatóval elég mostohán bánt a szerző, de ezek még mindig jobban jártak, mint akikkel (megfoghatatlan okból) neheztelését érezteti. Amit Amundsenről, a nagy norvég kutatóról ír, egészen szokatlan efféle munkában.


Plágiummal vádolja, amiért az angolok útvonalán járt, pedig kiindulópontjuk 600 kilométerre volt egymástól. Megrója, hogy "az angoloktól és az eszkimóktól tanult". Szemére veti, hogy mozgófényképeket vett fel útjáról, "mert ezekkel... több pénzt lehet szerezni" és hogy ezek "hatalmas reklámot jelentettek a hiú embernek". (Másutt "hiú öregembernek" nevezi.)


Mindnyájan emlékszünk a második Scott-expedíció filmjére, Shackleton hajójának elsüllyedését is filmen láttuk. Hálásak lehetünk (Byrdnek is), hogy bemutatták a világnak az Anktartika elérhetetlen tájait.


Amundsent okolja az időjárásért is. Bűnéül rója fel, hogy Scotték viharba kerültek. "...a fennsíkról lezuhanó orkán bömböli, hogy ő itt az úr... Ez a veszedelmes főnszél volt a főgyilkos...". Értsd: Amundsen tettestársa volt a gyilkos viharnak.


A norvég kutató - tudjuk - öt héttel megelőzte az angol csapatot a déli sarkon. Scottot és társait annyira leverte a csalódás, hogy - Cholnoky szerint - szándékosan veszejtették el magukat. "Nem akartak tovább menni...", holott: "egy gyermek megmenthette volna őket".


"Amint közeledtek a tanyához - írja -, mindjobban megelevenedett képzeletükben az a lehangoltság és legyőzetés, amit híradásuk keltene az angol közönségben... Ilyen kudarccal nem mertek a világ szeme elé kerülni." "Pedig - jelenti ki szerzőnk - mindenki a sunyin dolgozó, rekord után futó, gúnyolódó Amundsent ítélte volna el." A világ nem ítélte el Amundsent, az angolok sem.


Scott naplójából és megrendítő búcsúleveleiből tudja a világ, hogy az angol kutatók a balsors áldozatai.


Búcsúszavában is megírja (Üzenet a nemzethez): "Balszerencse nem lehet már ennél gonoszabb, mint amit összehalmozott ellenünk a sors... Négy napja nem hagyhatjuk el sátrunkat, a förgeteg őrjöng körülöttünk." A négy napból kilenc lett. "...sátrunkba szorít a vihar, és sehol egy falat ennivaló és tüzelőanyag". Egy másik levelében ezt írja: "föláldoztuk magunkat beteg társainkért". "Balszerencsénk egyik oka társaink betegsége... a borzasztó időjárás és a váratlan kemény hideg..." "Senkit sem szabad hibáztatni..."


Önkényesség ráfogni Amundsenre, hogy "a kitűnő Scott tragédiáját ő okozta, lovagiatlan eljárásával".


"De rajta is beteljesült a sors bosszúja..." - állapítja meg szerzőnk. Talán az is a sors bosszújának műve volt, hogy Amundsen bajtársi hűségből föláldozta életét Nobileért? Cholnoky kérlelhetetlen haragját a norvég kutató hősi halála sem engesztelte ki.


Észrevételeinket ezzel be is fejezzük. A könyv értékét ezek a szépséghibák nem ronthatják le. Százezer sorból mindössze száz sor az, amit kívánatos lett volna másképp írni meg. Több megfontolással és kevesebb fanyarsággal.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Albisi BARABÁS BÉLA: Amerikából — francia fogságba (3., befejező rész)

A breszti erőd

Kazamaták között


Éjfél felé vonultunk be, ők gyalog s én a kenyeres kocsin Crenzon várába, amelynek falai, árkai, kazamatái egészen hasonlatosak az aradi vár építkezéséhez. Alacsony kapukon, leeresztett várhidakon  keresztül,   kifáradva,   agyongyötörve   érkeztünk a  vár egy kis udvarára, ahol még sok idő telt el, amig kijelölték férőhelyünket. A francia tisztek elég figyelmesek voltak velünk, parlamenti tagokkal szemben s míg a többiek tömegesen lettek elhelyezve, ahol még csak le sem ülhettek, addig mi hárman egy külön helyiséget kaptunk s hozzánk osztották be azt a szegény fiút, aki velem utazott a kenyeres kocsin. Egy téglával falazott üres félkörü helyiség jutott számunkra, nedves, nyirkosszagu, cement padlattal, ablak nélkül, valamikor katonaruharaktár volt. De különös kegyképen bedobtak részünkre négy nyaláb szalmát, ami rnár használva volt ugyan, kissé szagos is, de arra jó voit, hogy összeroskadva rádobtuk magunkat, nem aludni, csak pihenni, kinyujtózkodni. A fejem alá egy zsebkendő került, a felsőkabát volt a takaróm. Aludni nem tudtunk s tettük egymásnak a szemrehányást, hogy miért indultunk el Amerikából s azon morfondíroztunk kétségbeesve, hogy mi következik ezután ? A kimerültség s az álom elnyomott. Éjfél után két óra lehetett, amikor kulcscsörömpölés, ajtóvasak leemelése, zord hangok előtörése riasztott fel s elkeseredetten jósoltuk: na most visznek ki a sáncárokba s agyonlőnek, mint a kutyákat. Nyílik az ajtó, mi már felültünk, figyelünk, amikor egy szuronyhegyre tűzve nyúlik elő egy füstölgő lámpás, utána négy fegyveres katona, akik lábhoz állított puskával glédába sorakoznak s jön még egy kezelő tiszt, aki udvariasan szól hozzánk, átad egy-egy darab komiszkenyeret s egy bádogszelencéböl rákén valami ételfélét. Egy cserépcsészéből végig itatnak s kimennek. Hálát adunk az Istennek, hogy semmi egyéb más nem történt. A zár csikorog s utána már csak az ajtónk előtt posztoló katona csizmájának egyhangú kopogása hangzik altatónak, ismét ledőltünk s olykor-olykor felriadva, rosszat álmodva, megértük a reggelt. Várjuk az ajtónyitást sok minden okból. A két képviselőtársam már hat óra után fel s alá járnak, sóhajtoznak, panaszkodnak, újra ledobják magukat a szalmára, elalusznak. Reggel nyolc órakor háromszor is próbálják az ajtónkat felnyitni, de nem lehet. Végre előkerül a kulcs. Ismét eszünkbe jut, vajjon nem-e kivisznek a sáncárokba s belénk eresztenek egy-két golyót, mert különben miért venne minket közre öt szuronyos marcona közlegény? Visznek, kisérnek a közeli tágas udvarra reggeli levegőzésre, vagy inkább levegő reggelizésre. Már ott van mintegy 100—120 fogolytársunk, sétálgatnak a kellemes napsütésben s panaszkodnak nekünk a kíméletlen bánásmód felett. Mi még egy lócát is kaptunk, s jól esett sütkérezni a napon, de ez nem tartott sokáig, egyenkint, két-két szuronyos katonától kisérve, vittek  vissza elég sötét zárkainkba. De előbb átkutattak s amit jónak láttak, azt elszedegették tőlünk, dohányt, gyufát, ceruzát, bicskát, noteszt, régi újságot, levelet, csak az igazoló iratainkat hagyták meg és a pénzünket, amit megszámláltak, feljegyeztek, azért, hogy tudják, ki képes magát a saját költségén legalább egy darabig eltartani. Jött az ebéd, főtt paszuly, jó kemény, egy kis darab húscafat, egy negyed kenyér. Sehogysem izlett a hajón volt elsöosztályu pompás ebéd után. Előkerült később egy kemény baka- vagy rabszalmazsák, kemény párna s egy rongyos pokróc. Ez is valami a bűzös szalma helyett. Mindjárt ki is aludtam magamat.


Szabadulás.


Nemsokára egy felülvizsgáló-bizottság került elő, hogy a nem ellenséges államok polgárait, a betegeket, a 60 éven felül levőket kimustrálják s majd visszakisérik a hajóra. Egy alacsony termetű major-generális volt az elnök, helyesebben a döntő nagy ur, tudott németül is. Mire rám került a sor, én göthös, szánalmas külsőt maszkíroztam magamra, sőt — Isten bocsássa meg bűnömet — egész nyugodtan hazudtam, hogy tul vagyok a hatvan éven, pedig még 59 sem voltam s a társaim, Hédervári és Baza Barna ezt olyan becsületesen igazolták, hogy egész könnyen mondták ki fejem fölött a szabadulás ítéletét, pedig elég szigorúan ment a vizsgálat. Csak nyolcan voltunk a nagy rabtársaságban, akiket hasonló szerencsés határozat örvendeztetett meg. Egy 75 éves csongrádi magyar, egy igen idős német zsidó rabbinus 18 éves fiával, egy amerikai állampolgár, két hatvan éven felüli német parasztgazda s egy román ember, akinek semmiféle irása nem volt, nem is tudott más nyelven, csak románul s én voltam a tolmácsa. Mire véglegesítették a határozatot, én már megbántam, hogy elkívánkoztam jóbarataimtól, többi embertársaimtól, akik tovább fogják szenvedni a hadifogság nehéz idejét. Ha a két napi gyötrelmeken nem menteni volna át, könnyebben néztem volna neki a bizonytalan eljövendőknek.


Ugyancsak ez a bizottság kiválasztotta a katonatiszteket, mintegy 50—60 embert, akik kivételes bánásmódban részesülnek, jobb kosztot kapnak s kiviszik őket a dohos kazamatákból. Rövid idő alatt sorakoztatták s gyalog útnak indították őket Brest várába. Mielőtt elindultak kaptak menázsit s mi nyolcan is egy-egy darab száraz husdarabot és kenyeret. Mikor a bizottság végzett, a többi hadifoglyot visszakisérték helyeikre, akik könnyező szemekkel s talán irigykedve is néztek reánk, a szerencsésekre. Kevés idő maradt az elbucsuzásra és én szívesen ígértem meg Héderváry Lehelnek s Búza Barnának, hogy mihelyt hozzájutok, készségesen követek el mindent szabadulásukra. Néhány levelet s irást is vettem át, amiket öveikhez fogok juttatni. Meleg baráti kézszoritással váltam el tőlük, mert már előállott a katonai kirendeltség, amely minket visszakisér egész a hajóig, amelyről leszedtek.


Két altiszt s egy tengerész  közlegény  vesz  minket, a nyolc kiválasztottat kezelés alá s gyalog indítanak ki Crenzon  várából. A várkapu bezárva, a hid felvonva,  fegyveres őrök állják utunkat. Jelszó kicserélés,   néhány  rideg szóváltás,  kulcsnyikorgás,  tompa zuhanása a felvonó hídnak s előttünk a kijárás. Ez egy külső kapunál megismétlődik s mikor kiérünk, az őrháznál padokat kapunk, leülünk, várunk egy   kocsira. Hallom a várkapu bezerását,  a felvonóhid katonáinak veszekedését, a hid  helyrezökkenését.  Megnézem az órámat, pont nyolc  óra. Ebben  a   pillanatban  odahallszik egy közeli falu estharangjának szelid hangja, én felnézek az égre, hálát rebegek szabadulásomért s felsóhajtva törlőm meg könnyes szemeimet, ismét gyalogolunk száz lépést, elhagyjuk az utolsó őrt is s felkapaszkodunk az odaérkezett nagy társas-autóra, amely visz Crenzon városon  keresztül, ahol  engem   ugy  megcsufoltak, rnegkinoztak. Az utcán alig lézeng egy-két ember, nincs már nyoma sem a gyűlölködésnek.  Megállunk két percre ugyanazon  korcsma előtt, ott áll az a pékruhás alak, ki bár rám  ismer, félrefordulva mosolyog, de már nem henceg, nem kiabál. Ugyanazon utón haladunk vissza, utolérjük  a gyalog menetelő tiszteket,  elszaladunk mellettük s csakhamar beérkezünk a kis kikötő Le Fret városkába, ahol podgyászainkat leraktuk. Látom a helyet,  ahol azt a lengyel fiatalembert lelőtték, látom azt az alacsony követ, amelyen ültem fegyveres őrök között. Egy bolt előtt megállunk, közel a kikötőhöz, leszállunk s egy „Hotel Terraz" felirásu piszkos ház előtt a földre letelepszünk. El kezd cseperegni   az eső, hűvös  van.  Körülöttünk ismét csoportosulnak a  kíváncsiak.   Egy  jószivti  asszonyság  egy pohár meleg rumos groogot hoz, idenyujíja nekem szelid mosollyal. Én a poharat előbb átadom a mellettem didergő román embernek, aki felét kikanalazza, a másik felét megiszom én, az öreg magyar. Megköszönjük s kap hasonlóan a többi is, ebből a jóleső meleg italból.


Ezalatt megérkeznek a gyalogló fogoly tisztek, akiket egyenesen belehelyeznek a készenálló propellerbe. A minket kisérő altiszt előáll, felolvassa a nyolc nevet,  az enyém  a  negyedik s  hangos „Jelen" szóval jelzem ittlétemet, amely után minket is ugyanazon propellerbe helyeznek el, amelybe a tiszteket, de tőlük elkülönítve. Már sötét este van, megindulunk vissza a bresii belső kikötőbe s félóra múlva meglátom az én rokonszenves otthonomat, a nagy „New-Amsterdam" hajót, amely még ott vesztegelt.


Ismét a hajón.


De boldog voltam, amikor a leeresztett lépcsőn felhaladtani a hajóra, ahol a fősteward nyugta mellett átvett minket s én azonnal visszakaptam a 121 számú kabinomat. Lesiettem az ebédlőbe, ahol még együtt volt néhány ismerős német asszony, akik körülfogtak, örvendeztek, faggattak. És előkerült a már pihenésre készült Rózsika is, a nyakamba borul s ugy örül a viszontlátásnak. De még bele sem kezd a beszédbe, amikor magyarul hangosan rámszól, nehogy valami rosszat, vagy kedvezőtlent mondjak a franciákról, könnyen bajom lehet, mert spicli van a társaságban. Jól tette, hogy figyelmeztetett. Hoztak aztán nekem mindenféle jó enni valót, de alig nyúltam hozzá, nem izlett. Csak egy pohár jó bor enyhített rajtam, fáradt, kimerült voltam, de azért már éjfél elmult amikor elvonulhattam lepihenni. Milyen jól esett az a keskeny, de tiszta és puha hajóágy. Hamar elzsibbasztott a kellemes érzés s mert a hajógép sem zakatolt, csendes éj volt, elaludtam, álmodtam, hogy Szeptember 5-ike van, nekem nevezetes és fájó nap. Az egész világon csak ketten tudunk róla, én és a feleségem, akivel ezen a napon együtt érezünk, egymásra és arra a harmadikra gondolunk, aki már nincs. Ma van a mi Lajos fiunk születésnapja. Fájó szívvel gondolok reá s igyekszem magamat azzal vigasztalni, hogy ha élne, nem-e lenne most a harctéren, életveszedelemben, avagy már a hősi halottak között. Egy kis imát mormolok el emlékezetére.

Albisi BARABÁS BÉLA: Amerikából — francia fogságba (2)

Le Fret, ahol kikötünk a bretagne-i partokon

Aggodalmak


A mi hajónk csak halad, a gépek monoton üteme uralja az egész hajótestet. Már több mint 2200 tengeri mértföldet jöttünk s az óránkat ismét előbbre igazítottuk 35 perccel. Augusztus 31-ike a hatodik nap a nyilt tengeren. Mindjobban erősödik a kósza hir, hogy angol fogságba fogunk kerülni s az a „Potsdam" nevű hollandi hajó, amely német katonákat szállított haza, egy kisebb angol kikötőben vesztegel s zárlat alá került. Délután a hajókapitányság egy írott hirdetményt tett közzé, amelyben minden utast saját érdekében felhív, hogy amennyiben a hajót akár angol, akár francia részről feltartóztatják és vizsgálat alá veszik, ugy mindenki ellentálló cselekedetektől avagy ellenséges kifejezésektől tartózkodjék. Erre összegyűlnek az utasok s egy kis küldöttséget menesztenek a hajó kapitányához, hogy tegyen valamit avégből, hogy a hajó utasai le ne tartóztassanak. Mintha ez a hajó kapitányától függne 


Azonban a kapitány mégis tett valamit. Azt, hogy felszólította az utasokat, miszerint jelentkezzenek mindazok, akik a szemközt jövő „Rotterdam" holland hajón vissza akarnak Amerikába utazni, azokat oda átszállítja. Igen sokan feltartották kezüket  jelentkezésre s megkezdték a visszautazni kívánók összeírását. Már kész is volt a névsor, sőt az illetők össze is csomagoltak, amikor ujból hirdetés jelent meg, hogy a „Rotterdam" hajó annyira tele van hazasiető amerikaiakkal, hogy ez a hajó nem vesz át egyetlen embert sem. Csak természetes, hogy én nem kívánkoztam s nem jelentkeztem a visszautazásra. A késő éjszakában, ugy éjfél felé láttuk az Amerikába igyekvő „Rotterdam" hajót, egy jó kilométer távolban mellettünk tova surrani. Későn feküdtünk le, korán keltünk, mert izgattak a fejlődő események, a rossz hírek s az üres biztatások. Az utazás ideje alatt összeismerkedtünk a szintén hazaigyekvő más magyarokkal is, kik nagyobbrészt II. osztályon utaztak, ők nem jöhettek át hozzánk az I. osztály fedélzetére, hát mi mentünk át társalogni, beszélgetni, egymást vigasztalni. Ezek között emlékszem Halász László aviatikusra, Keresztfalvy Antal, Horvatovich László zombori fiu, Polyakovits, idősebb ember 18 éves fiával, Starek vezérkari százados, Almásy, Salcer nevekre és Gebauer Zsigmondra, aki állítólag Aradon lakott. Ezek kivétel nélkül francia fogságba kerültek s ott is maradtak.


Szeptember elsején a nappal izgatottsággal, kombinálásokkal van tele. Mindenkit felhívnak a hajón, hogy tartozását fizesse ki. Az már nem is volt baj, hogy elfogyott a cigaretta, az Appolinaris viz, a Niernsteiner-bor, mert komolyabb bajokkal voltunk elfoglalva. A kapitány kiadta a rendeletet, hogy esti 8 órán tul sem az ebédlőben, sem a dohányzóban, sem a japán-kávéházban nem szabad szeszes italt kiszolgáltatni, amely tilalmon azzal fogtunk ki, hogy elővettük és fogyasztottuk azt, amit Amerikában ajándékba kaptunk. Ez még jobb volt. A hajón éjjeli 11 órakor még élénk az élet, mert mindenki a holnapi kritikus nappal foglalkozik, amikor beérünk a La Manche csatornába. Meglehetős köd van, a hajó szirénája percenkint rettenetesen bug, a menetsebesség lefokozódik. Az egész nap egyik érdekessége a társalgó-terem, a dohányzó s a levélíró szoba, hol a férfiutasok egymásután ontják a sok levelet haza az esetre, ha fogságba kerülnek, szinte tülekedés van a helyért, amely alkalmas a levélírásra. Ámde a levélpapír kifogy, előkerülnek a noteszok üres lapjai, meg a pincérek számoló-cédulái.


Szeptember 2-ika csakugyan a kritikus nap, meg a kálváriajárás kezdete. Egész éjjel nem tudtam aludni, azért sem, mert a sziréna rémes bugása is izgatott Már világos van, pedig csak fél 5 óra. A nap korongja 5—6 arasznyira a tenger elvesző láthatárán mint egy piros tányér mered ki a ködből s végigaranyozza a vizet. A fedélzeten, folyosókon  szaladgálás, — a hajó áll. Gyorsan felöltözöm, kimegyek én is, a  kabinokból az utasok vonulnak  ki csakúgy felkapva   magukra  valamit. A  hölgyek, — dehogy  igéző pongyolában — hanem rendetlenül, kócosan, bekötött fejjel tódulnak elő, mind akarja tudni, hogy mi történt, miért állt meg a hajó ?


Francia feltartóztatás


Azt látom, hogy a hajó teljes személyzete, mintegy háromszáz ember, össze van gyűlve a hajó egyik oldalán s néhány francia katona áll előttük. Mi történt? Az egyik magyar útitársunk Horvatovich, a zombori fiu mondja el, hogy ő egész éjjel nem tudott aludni, várta, leste, hogy mi lesz? Jól elmúlt éjjel 3 óra, a hajó lassan, óvatosan s folyton búgva haladt előre, amikor egy közeli másik hajó különböző szinü jeleket ad, de a mi hajónk csak megy tovább. Egyszer csak egész közel előbukkan egy francia hajó, valami szines jelt ismételget, de mert a mi hajónk erre sem reagál, egy hatalmas lövést ad le, mire megállunk. Alig tiz perc után néhány francia tiszt hágcsón felkuszik a mi hajónkra s csakhamar eltűnnek a parancsnoki irodában. Tehát, ime, fel vagyunk tartóztatva. Déli 12 óráig 20—30 fegyveres francia katona vonult fel a hajóra, akiknek töltényeket osztanak ki és szétvezényelik őket őrködésre. A francia tisztek csakhamar átveszik a hajó feletti rendelkezést olyképen, hogy minden hivatalos iratot lefoglaltak, a podgyász helyiséget lezárták s a kormányzó-hidon ők intézkednek. Már délután egy óra van, a mi hajónk napfényes, szép időben szépen megindul francia vezetés alatt. Előttünk megy egy-két mértföldnyire a francia csatahajó amely elfogta a mi „New-Amsterdam" hajónkat s utána kocogunk mi. Azért is elől megy a francia hajó, mert útközben a tenger alatt robbanó aknák vannak lerakva, azokat ki kell kerülni. Még meg is kell köszönni a franciáknak, hogy elfogták hajónkat, mert különben neki szaladt volna valami bolond aknának, ami ha fel robban, én bizonnyára most nem irnám le ezeket a „kedves" emlékeket. A hajóélet csakhamar visszanyeri rendes képét, azzal a külömbséggel, hogy az étkezéseknél bort és sört nem szolgálnak fel, sem a többi helyiségekben. A hajónk lassan halad, s mi is egykedvüen megyünk neki a bizonytalanságnak, fatálisan belenyugszunk sorsunkba, mert hiszen egyebet úgysem tehetünk.


Pont három óra van délután, hajónk ismét megáll és közelünkbe érkezik ugyanaz a francia hajó, a „La Savoy", amely gróf Károlyi Mihályt és társait elvitte La Havre-ba s amely rövid idő alatt hadihajóvá lett átalakítva.   Egy csónakon két magasabbrendü tiszt átjön a mi hajónkra, akik átveszik a Marconi-drótnélküli távirószobát s a készülékeket s egy jó félóra múlva ismét megyünk tovább, most már a „La Savoy" hadihajó vezetésével. Nem is vesszük észre, hogy visszafelé megyünk. A hajón levő francia katonák igen csendesek, csak járnak fel s alá, figyelik az utasokat, de nem szólnak senkihez s nem mutatnak kárörvendő arcokat. A tisztek igen udvariasak, egyikbe már bele is kötött a mi magyar leány útitársunk, mert szeretett volna egyet-mást kitudni, de nem sikerült. Megyünk, megyünk. Az esti szürkületben már látszik a Bretagne-part egyik világító tornya, amelynek fénye percenkint felvillan. Esti 7 óra van, megyünk estebédre, de már senkisem öltözik frakkba. Az ebéd alatt hangos beszélgetés, mindenki sokat tud, de senki semmit. Étkezés után séta a fedélzeten, a tiszta égről tele hold mosolyog le, csillogó széles ezüst sávval hinti tele a viz felszínét. Egy kisebb hajó szalad el mellettünk s fényszóróval világit rá hajónkra, egy-két francia vezényszó, aztán eltűnik a sötétségben. A hajó ismét megáll. Már észrevehető sötétben is a partok árnya, ahonnan fényszemek világítanak. Már elmúlt 9 óra, ismét megindulunk, kisérve három torpedó-hajó által. A hajó gyakran megáll, mintha nem tudná mi a célja, hová kell mennie. Meguntam a sok ácsorgást, elvonultam, lefeküdtem. Éjfél után Brest kikötője elé érkeztünk, ahol újból pihenés. Csakhamar előkerül három kis vontatógőzös, amiket drótkötelekkel hozzáerősitenek a mi lomha nagy hajónkhoz s lassan bevontatják a francia kikötő belsejébe, ami eltart reggelig.


Másnap délelőtt volt a hajón levő utasok egyenkénti átvizsgálása. Iratainkat átnézték, személyi adatainkat kikérdezték, jegyzékbe foglalták s számokkal láttak el. Egy-egy cédulát kaptunk, rányomva: „General de la Marini Balst" azután a név és a szám 116. Semmi hatását nem éreztük annak, hogy parlamenti férfiak vagyunk. Egyforma bánásmód, de müvelt, franciás. Délután megkezdődött az összes férfiutasok leszállítása a hajóról, kivéve az angol, francia, hollandi s az amerikai polgárokat. Sietve kellett összepakolni, a nőket beterelték az ebédlőbe, még csak elbúcsúzni sem engedték azokat sem, akik családjaikkal együtt utaztak. Mintegy ezer férfit szállítottak le, előbb a II., III. osztály és fedélközi utasokat.


Fogságba kerültünk.


Reánk, az I. osztályú utasokra csak esti 6 órakor került a sor. A német katonákat egy külön vasdereglyére helyezték, hogy hová s merre vitték, nem tudom. Minket egy propellerre zsúfoltak össze kézipodgyászainkkal együtt. Az ebédlőbe zárt hölgyek a kis kerek ablakokból integettek zsebkendőikkel s elindultunk. Fegyveres katonák közömbös arccal néznek reánk, a hadifoglyokra, de ők sem tudják hová visznek. Egy fél óra telik s megérkezünk egy kis parti városkába, a neve : Le Fret.


A parton a már előbb érkezettek és nagy néptömeg várja a különös szállítmányt. Kiszállunk, magunkkal cipelve utipodgyászunkat. Fegyveres katonák kisebb csoportonkint fognak körül s egy altiszt szigorúan követeli a négyes sorrendet. Az összegyűlt tömeg gúnyolódása, röheje és fenyegetődzésének sorfala között vonulunk be a kis városka piacára, oda vezetnek egy nagy, sötét üres raktárhoz, ahová mindenki köteles volt kézi podgyászát letenni. Itt már nagy tömege volt a rendetlenül felhalmozott bőröndök, ládák, összekötött csomagoknak. Ezután sorba állítottak a kőparton. Eddig ment a dolog rendesen s kedélyesen tűrtük a szinte komikusnak látszó hadi elbánást. De csakhamar elborult a hangulatunk, mert az utolsó csoportban lévő egyik fiatalember nem akarta beadni a raktárba a kis kézitáskáját, amelyben pénze volt. A fegyveres katona ki akarta ragadni a kezéből, de a szegény polyák nem engedte. Láttuk a civódást s szinte elhült bennünk a vér, amikor a katona előveszi revolverét s minden teketória nélkül ott, előttünk belelő négyszer egymásután a fiatalemberbe, aki kezében a táskával, halva rogyott össze. A lövések nemcsak minket riasztottak meg, de a bámészkodó tömeg futva menekült a térségről, szörnyülködve a kegyetlenségen. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt reánk ez a durva cselekmény s minő gondolatokat s érzéseket támasztott bennünk. A halottat csakhamar elhurcolták s aztán mintha mi sem történt volna, folyt tovább „a hadifoglyok szabályszerű kezelése."


Sorba állítottak ismét, négyesével, mert fegyveres katonák között tovább kellett gyalogolni. Hogy hová, senki nem tudta. Egy francia kapitány elég udvarias volt hozzánk s Héderváry Lehel barátom terjesztette elő azon kérelmet, hogy én, mint öreg ember, nem birom ki a gyalogolást, de fájt is a lábam, gondoskodjék valami járműről az én számomra. Meg is lett az eredmény, mert kiléptettek a sorból   s  külön   állítottak,   de két   szuronyos   katona örizete alatt. Fáradt voltam, a közelben ott volt egy hajókötél erő-sitő alacsony kőoszlop s kegyes engedelemmel szabad  volt arra ráülnöm. Már este 8 óra volt, amikor a menet megindul s én ott maradok egyedül azon a tengerparti kövön, apatikusan várva, mi fog velem történni? Mellettem a két zord katona, fegyveresen, de némán, buta pofájuk most is  előttem van. Lassankint egy kis em-bergyürü keletkezik körülöttem, részben sajnálnak, többen kárörvendenek, gúnyolnak, de a két katona leintésére abbahagyják csufolódásaikat. Meg is szólítanak, de nem tudok a nyelvükön, annyit azonban igyekeztem megértetni, hogy én nem vagyok német, hanem magyar. Egy fiatal hölgy férkőzik hozzám, aki beszél németül s kérdésemre közli, hogy a gyalogment csoport egy öt kilóméterre lévő várerőditménybe kisértetett.