PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (4)

A SING SING 

Ossining, 1914 január.

Ez nem a villamos szék, csak vizes
vallató. De hatásos ez is - már
nincs divatban...

Tegnap délben, félegy óra tájt szemtől-szembe állottam a rettenetes hírű Sing Sing fegyház villamos székével. Világoszöld olajfestékes kisebb terem, talán hetven négyzetméter lehet, a fal mellett alul körülbelül másfél méter magasságban barna faburkolat fut körbe, hátul és oldalt ablakok, balfelől sárgára festett vasajtó egyenesen a siralomházból nyit oda, különben pedig üres a terem, nincsen benne semmi, csak a sárga vasajtóval szemben egy megmozdíthatatlanul odarögzített szék.
Otromba, durva szélességgel készült „bútor". Szíjak és csatok lógnak le róla, lent középen, ahova az ülő lába szokott érni, két csat, hogy átkösse a bokákat, a támlánál két széles szíjazat, hogy lekösse a derekat és a kezeket, és mint valami kis sapka, az egyik karfára akasztva, két szabadon egymás alá varrott tenyér nagyságú bőr, az egyik a homlokra jön, a másik pedig a szájat csukja le — örökre.
Első pillanatban nem értettem meg, hogyan teszik a fejre, mire az őr a fejemre akarta tenni. Ijedten toltam el magamtól a modern Nibelung- sapkát, amely hordozóját ugyancsak láthatatlanná teszi!
És a szék támláján, mint a borbélyüzletekben, fel- és letolható bőrtámla a fejnek, hogy jobban alátámaszthassa, aki ideülni kényszerül. Majd féllépéssel a szék mögött hatalmas, barna fával befont villamos telep, fent fehér lakkos cső fut
ki belőle, gyenge ívvel közvetlenül a szék fölé hajlik, a csőből szigetelt, csaknem kissujj vastagságú sárga rézdrót fut le spirálisan, alul négy-öt centiméter hosszúságon szigetelés nélkül bújik ki, azt a lekötözött ember tarkójához teszik, aztán rábocsátják a 2200 voltos áramot. A villamos szekrény falán van az előírás is:

5 bells Get Ready
1 bells Turn on Current
2 bells More Current
3 bells Les Current
4 bells Shut of Current
6 bells All Throug.
(5 csengőjelzés: minden legyen készen, 
1 csengőjelzés: kapcsold be a feszültséget, 
2 csengőjelzés: nagyobb feszültséget, 
3 csengő jelzés: kisebb áramot, 
4 csengőjelzés: kapcsold ki az áramot, 
6 csengő jeízés: minden megtörtént.)

A vezető őr tanúsága szerint a kivégzés, illetőleg a halál bekövetkezésének ideje még csak egy pillanat sem. A testet azután átviszik a jobbkéz felé lévő kis ajtón a benyílóba, ahol fekete vaslábakon fekete kőlap várja, ott felboncolják s onnan temetik el. Megkértem a fegyház igazgatóját, hogy vezettessen elém egy magyar fegyencet. Az irodából telefonálnak az őrszobába: keressenek ki egy magyar foglyot. Mi a száma? Felírja: „No. 58742 A."
Előszedik sárga törzslapját. Neve: Frank Kish, alias Frank Kiss. Bűne: emberölés. Elítélése napja: 1908 dec. 22. Szabadulása ideje: 1928 június 22. Magassága: 5 láb 6 K hüvelyk. Súlya: 175 font. Vallása: római katolikus. Iskolázottságra: elemi iskola. Apja : magyar. Anyja : magyar. „Came to U. S. október 28. 1907." Tehát 1907-ben jött Amerikába s 1908-ban már embert ölt.
Lentről újra telefonáltak, hogy Kiss Ferenc az őrök szobájába fog jönni, ott várjam. Néhány lépcsőt lefelé haladtam az irodából, hatalmas, rácsos vaskapu nyílott meg. Mellette egy ingujjas ember azt jegyezte, hogy hányszor nyílik a kapu, ki jön be. Tőle balra hosszú, keskeny folyosó, jobb- és baloldalt sűrű, fonott drótháló. Kifelé, ahol szabad a járás-kelés, székek, akár csak az „Amerikan bar"-okban, befelé minden székkel szemben ketrec, benne guggoló ember. Azok a fegyencek, akiknek látogatójuk van. Ők a ketrecben guggolnak, a látogató a folyosón túl, a másik drótháló mögött a széken ül. Minden hónapban egyszer másfél óra hosszat fogadhat minden fegyenc vendéget. Éppen egy néger s egy olasz szórakoztatja vendégét. A négernek hölgylátogatója van. Hangosan, igen jóízűen nevet.
Beljebb haladunk. Csak néhány lépés és kietlen, rettenetes épülethez érünk. Óriási kőtömegek egymásra rakva, egymás fölött három emelet magasságban két-két 500 láb hosszú folyosó fut végig, jobbra-balra kriptaszerű kis benyílók, amelyeket felül rácsos vasajtókkal lehet elzárni. Ezek a cellák. Soha rettenetesebb odúkat még nem láttam, pedig bejártam a pétervári Péter Pál-erődöt, a belgrádi fegyházat, a japán börtönöket.
A Sing Sing cellái egy lépés széles és három lépés mély lyukak, ablakuk nincs és nappal csak a kietlen, felsővilágításu óriási folyosókról kapnak egy csöpp fényt. Az ágy a falra van erősítve, nappal felcsatol ható, az egyik oldalon a sarokban kis polc könyveknek, a másik sarokban a földön néhány szükséges edény. Ez minden. A cella mélyében a falon díszítések; minden fegyenc úgy díszítheti fel, ahogy akarja. Van, aki a hozzá érkezett képes levelezőlapokból keresztet rakott ki, a másik valami hirdetés  szép női fotográfiáját vágja ki és ragasztja a falra, hogy legalább így legyen közelében egy nő, van, akinél kis kézitükör lóg, sőt az egyik cellában a földön szőnyeget is találtam. De különben ez az eleveneknek való kripta a legkietlenebb és legrettenetesebb hely. Mozdulni sem lehet benne.
Délután öt órakor kell minden fegyencnek kriptájába vonulni, nyolc óráig dróthálós villamos lámpát égethet, azután reggel hétig sötét. Képzeljék el, mit jelent ez annak, aki, mint Kiss Ferenc is, 19 évre és hat hónapra, vagy talán életfogytiglan van elítélve. És ezenkívül büntetésképpen még „sötétzárkát" is alkalmaznak. Ó, milyen lehet az!
De meg kell védenem Amerikát. Modern fegyházai egészen mások, a Sing Sing 1823-ban épült. Rettenetes ház, nemsokára lerombolják, hogy humánusabb épületnek adjon helyet De ma még a régi, talán egyedülvaló s éppen ezért kerestem fel.
Az őrök szobája. Kisebb terem. Az őrök ruhája éppen olyan, mint az amerikai rendőröké, csak sapkájukon négy betű: N. Y. P. D. mutatja, hogy a State of Newyork Prison Departmentjéhez tartoznak. New York állam börtön őrei. Látható fegyverük nincs, kezükben csak a kis, ismert bot, de azért mindegyiknél akad, ha szükség van rá, browning is.
Kezdőfizetésük évi 680 dollár, három próbaév elteltével minden évben száz dollár fizetésjavítást kapnak, míg fizetésük eléri az 1200 dollár évi maximumot Az első őr évi fizetése 2000 dollár. Harmincnyolc éve van már a Sing Sing szolgálatában. Nyugdíjjogosultságuk nincs! Persze szabad lakás és étkezés jár ki nekik.
A Sing Singben most 1360 fegyenc van; az összes cellák száma 1200, tehát megesik, hogy egy cellában ketten is alszanak. Az ágyak, az egy lépés széles odúban, mint a hajón, egymás fölött vannak. A fegyházban összesen száz őr teljesít szolgálatot. Az őrök szobájába belép egy fegyenc. Leveszi a sapkáját, kezében jelentkező cédula. Neve: Kiss Ferenc.
Ruhája szürke daróci. (A moziból ismert fehér vörös csíkos amerikai fegyencruha már esztendők óta nincs használatban.) Balmellén „A" betű. Azt jelenti, hogy elsőízben ítélték el. Aki másodszor kerül fegyházba, „B"-t kap, többszörösen visszaeső „C" betűt. Ezenkívül „Frank Kish" balkarján három fehér csillag és négy sáv van. Mindegyik csillag öt, mindegyik sáv egy esztendőt jelent. (Különös, hogy az amerikai zászló is csillagos-sávos!)
Megszólítom magyarul, összerezzen, az arca kigyúl, mosolyog.
— Ó, magyar ember! Mióta nem beszéltem magyarral — mondja.
Jóképű fiú, somogyszentbalázsi születésű, fekete, csillogó szemű.

A fegyháztisztviselő széket ad neki is, nekem is. Leülünk egymással szemben. Ahoz itt kell lenni Amerikában, a Sing Singben, hogy az ember azt a különös, megindító elfogultságot érezze, amelyet a magyar szó vált ki belőlünk.
Hát nem furcsa! Kiss Ferenc somogyi molnárlegény 1907-ben Amerikába m egy az Ultoniával, hogy ott kenyeret keressen s 1913-ban a Sing Singben akadok össze vele.
— Hát hogy esett a maga dolga! — kérdem.
— Magam se tudom — feleli. — Ma sem értem. A burdos-ház előtt lelőttem egy részeg legényt, mert ez kikezdett velem, azt mondta, hogy „megfixol", hogy ki ereszti a piros vérem ... Az én piros vérem !... mondtam ... És lelőttem.
— És ezért húsz évet kapott!
— Igen ... Nem tudtam angolul, nem volt pénzem ügyvédre. A fegyházban tanultam meg angolul be szelni, írni, olvasni. Könnyen ment, hiszen három évig szolgáltam a kaposvári bakáknál s felvittem a káplárságig. Ebből is láthatja az úr, hogy soha még csak büntetésem sem volt. Mert hogy lehetett volna akkor káplár belőlem ! Ha angolul tudtam volna, ha más lett volna a védelmem, lehet hogy csak egy évet kaptam volna ... így húszat...
— De ha jól viseli magát, úgy hallottam, hogy minden esztendőből elengednek két hónapot.
— O no... — feleli Kiss. — Az csak a visszaeső bűnösöknél van. H a az jól viseli magát, büntetéséből az első két évben 2—2 hónapot számítanak le, harmadik-negyedik évéből 4—4 hónapot, azután évenként 5— hónapot.
— De hiszen ez lehetetlen! — mondom. —A visszaeső bűnösökkel enyhébben bánnak el?
S hogy megtudjam, vajjon ez igaz-e, megkérdezem a tisztviselőt.
— Igen ... New York államban ez a törvény — feleli. — Hogy mi az oka, nem tudom.
— Az én büntetésem 10 év minimum és 19 óv 6 hó nap maximum ... Ha jól viselem magam, talán tíz év elteltével kibocsátanak.
— Miért jött ki Amerikába?
— Mert őrült voltam. Annyit írtak haza, hogy milyen jó itt, szép itt, hogy a molnárnak három dollár keresete is van naponta, hogy elbolondítottak. Félévig kóboroltam munka nélkül. Nagyon kiszívják az embert, ha itt pénzt akar keresni.
— Hány magyar van a fegyházban?
— Lehet vagy tíz.
— Mindig tudnak róla, ha jön egy új?
— Hogyne, mi mindenről tudunk. A műhelyben beszélünk, van ott tinta-toll; titokban dugunk egymásnak levelet.
— Azután szoktak-e kopogni úgy a falon, mint a  magyar fegyházakban?
— Nem ... A folyosó nagyon visszhangos, mi a cellákból kikiabálunk egymásnak.
— Szabad ezt?
— Nem szabad, de hát ha az őrök akarják, nem veszik észre.
— Hát azt tudják, hogy mikor van kivégzés!
— Hogyne... Az irodában is dolgoznak rabok, azok elmondják...
— Különben milyen az „intézet"!
— Amikor én bejöttem, még pokoli volt. Ma már minden emberségesebb, csak a cellák rettenetesek. Az igazgató nagyon finom ember. Én még az amerikai
magyar újságot is kapom. Nekem magyar könyvet is küldött a Kiss Emil newyorki könyvkereskedő úr, mert írtam neki. Tíz kötet olcsó Jókkait. Én kölcsönözöm oda a többi magyarnak, mert magyar könyv nincs a fegyház könyvtárában.
— Hát haza mit üzen!
— Tessék megírni, hogy mindenkit tisztelek, csak nagyon sajnálom szegény hazánkat a politika miatt. Borzasztó dolgok mennek ottan végbe.
Ezt üzeni a Sing Sing.
Keresztül-kasul bejárom a fegyházat. Négy-öt régi fajtájú gyárépülete van, mindegyik egy-egy nagy terem, az egyik nyomda s abban nyomják New York állam fegyházainak nyomtatványait, továbbá a fegyencek Star of Hope (A remény csillaga) című kéthetenként megjelenő újságját. Szerkesztője egy egyetemet végzett fegyenc, munkatársai is fegyencek. Nevük nincs és a cikkek alatt csak a fegyház neve és egy szám jelenti a szerzőt. Például: „Laughing in the Major 's Tent. By Auburn No 32608". (Nevetés az őrnagy sátrában. Irta az aubumi intézet 32608-as száma.) Mert a Star of Hope a Sing Sing, Auburn, Clinton, Great Meadow fegyházak lapja, még női rovata is van, , melyet az auburni fegyház női elítéltjei szerkesztenek. Van ezenkívül szövőgyár, vasrostély készítő műhely, cipőgyár, kötélverő. A műhelyek aránylag tisz ták, de messze elmaradnak a hasonló magyar intézményéktől.
Néhány gyárépületet most újra építenek, mert a múlt évben leégtek. Biztosan fegyencek gyújtották fel s a támadt zavarban hárman meg is szöktek. De a gyujtogatókat nem sikerült kinyomozni. Az udvaron egy szürkepapucsos, sápadt fiút vezetnek végig. Most fotografálták le. Villamosszékre van ítélve s tegnap hirdették ki előtte, hogy „guilty", — fellebbezését elutasították, ő lesz a 99-ik a Sing Sing villamos székén!
A műhelyekben szünetel a munka. Az 1300 fegyenc ebédelni megy. Egyetlen óriási terembe. Hosszú padok, asztalok, tányér, mindegyikben egy darab disznó hús, mellette egy csésze kávé, kenyér, villa, kés, az ablakokon pálmák. Bevonul a szürke sereg. Műhelyek szerint jönnek, mint katonai századok. A léptek csoszogása vagy félóráig nem szűnik meg. Egy őr vezeti őket s minden csoport mellett is egy-egy őr halad. Az egyik csoport balról jön, a második jobbról. Beszélni nem szabad, lekapják sapkájukat, szürkén, csoszogva, szótlanul vonulnak, míg egészen szürke nem lesz a terem, mintha egy óriási, gyászos felhő ereszkedett volna le.
Arab szakácsok hatalmas bödönöket hoznak babfőzelékkel tele, óriási merítőkanalakkal odacsapják a disznóhúshoz. Ezerháromszáz ember egyszerre csámcsogni kezd. Mindenféle faj, mindenféle nemzet. Néger és kínai, kanadai s román, mexikói és svéd, orosz és török, perzsa és magyar, amerikai és görög. Kicsiben minden faj és nép, amelynek erényei és bűnei felépítették az Egyesült Államokat.
Mégis az U. S. minden keleti állama fegyházainak legtöbb lakóját az Amerikában született olaszok adják. Ez a legveszedelmesebb, a leginkább bűnökkel terhelt faj. Miért, ez igen érdekes témája lehetne szociálpszichológusoknak. 

Madártávlatból

A magyarokról egy kis statisztika a New York állambeli fegyházak évkönyvéből. New York állam öt fegyházában 1912-ben összesen 4646 fegyenc volt. Ezek közül olyan, aki az Egyesült-Államokban született, 2896, külföldi születésű: 1750. Az 1750 külföldi között magyar 33. Tudva azt, hogy New York államban igen sok a magyar bevándorolt, ez a szám igen kedvező és mutatja, hogy népünk erkölcse a legnagyobb bűnöket tekintve a többi nemzethez viszonyítva nagyon magas fokon áll. Hogy a kisebb bűnöknél nem ez az arány, azt nyelvtudásuk hiánya, kizsákmányolt voltuk, rettenetes lakásviszonyaik okozzák és az a törekvésük, hogy minden áron pénzt takarítsanak meg.
Az auburni női fegyháznak a múlt évben 130 lakója között egyetlen magyar sem volt. Különben pedig, hogy egészen lelkiismeretes legyek, Sing Sing egy indián törzs neve volt, amely ezen a vidéken élt és Ossining volt fősátorvárosa. A sátorvárosból város lett s így került ide a Sing Sing. Alatta folyik a hatalmas Hudson-folyó, partja mellett fut el a vonat, amelynek ablakából látni lehet a Sing Sing-fegyház húsz méter magas vörös téglafalait, melynek folytonosságát megszakítja a szürke, temetőnél szomorúbb cellaépület. Délelőtt féltizenegy órakor léptem át a fegyház kapúját, délután félháromkor hagytam el. Az ebédlőben a felügyelő egy darab kenyeret adott, mutatván, hogy milyen ízletes a fegyencek kenyere. Miközben a vasút felé haladtam, a Sing Sing kenyerét ettem. Ez volt ma az ebédem.

[És ráadásnak egy vers a szerzőtől a Nyugat c. folyóirat 1908/12-13. számából. A szöveg híven fejezi ki Pásztor Árpád mérhetetlen utazási és megismerési szenvedélyét a világ jelenségei iránt.

PÁSZTOR ÁRPÁD: 
NAPLEMENTE

Csak visszatérek mindig kék vizedhez
Gyönyörű tenger, örökös talány.
Nézem a távolt, hol határod elvesz,
Mig másnak épp ott kezdődik talán.
A nap most indul túlvilági útra,
Lebukóban lehiggad tűzszíne.
Beléje nézhetsz... Sugárkoszorúja
Lehamvadt róla;
Izzó golyója
Vérzőn omlik a tenger vizibe.

És úgy, amint fogy haldokló korongja,
Más szint ad néki minden pillanat.
A granát rozsdás bíborát kibontja,
Majd meg sávkeskeny rubincsík marad.
Vörös fátyolrongy... Ennyi lett belőle...
Hullám csapódik... Hol van!... Merre volt?
Halkan zokog a nap viztemetője
S mint özvegy árnya
Az ég boltjára
Némán úgy lép az ezüstfátylú hold.

Nékünk alkony, de túl a szemhatáron
Most van súgárzó, boldog virradat.
S amint a napot én most bukni látom,
Úgy nézi más fölkelni ezalatt.
Gyárkürtők hangja, madárdal köszönti
S míg itt lassan az alkonygyász leszáll,
Ez a nap ott túl fénykelyhét kiönti
S űzve az éjet
Indul az élet
S betódul a hajnal kapuinál.

És függönyöd aranytűvel kiszúrja,
Párnádra hinti porzó sugarát.
Félig ébredve, a kora fényt únva
Fordulsz a másik oldaladra át,
Nem is sejted, hogy tengeren túl, messze
Én éjbe veszni látom a napot,
Amely kíváncsin fekhelyedre lesve
Fiatal fénybe'
Ragyogva, égve
Tűzrózsákkal behinti ablakod.

Az atlanti óceánon.

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (3)

SQUEMISH-INDIÁNOK KÖZT

Vancouver, 1910 november

Vancouver, 1900

Az egyik faházikó ablakából gyönyörű nő néz mosolyogva az ucca másik oldalára. Ott egy házból fiatal ember integet át neki... Vasárnap van, a csend, szerelem ideje.
A hirdetések a palánkokon arról szólanak, hogy az Oroszországból kiűzött zsidók egészen idáig futottak, mert a színház a következő darabot hirdeti:

Expulsion from Kiev. Revolutionary Musical
Dráma. A szereplők : Nussbaum, Weiss, Katz, Miss
Grace de Vine (rád ismerek Wein !), Mdme Bertha de
Wolf, J. Greenblatt stb., stb.

Az uccán tűzoltóság rohan végig. Pompás, legújabb gőzszivattyúk, szerkocsi-automobilok, mentő-automobil, — Anglia ide adta ennek a készülő világnak legjobb embervédelmi intézményeit.
A kikötőn túl a másik parton újabb telepítvény látszik. North Vancouver. Ferryboaton megyek át. Még egészen kezdetleges minden. Csak egy-két kiépített ucca, töméntelen hotel, kávéház, ahol a megérkező „új élet"-kezdők elülhetnek, várakozhatnak, míg valami „akad", a föld még szűz, gyárak dübörgő gépeitől és az ősz vörös-arany színeiben mélázó erdők ölelik át a tájat. Vízesések, hatalmas lomb, fasűrűségek, közöttük egy-egy házikó kéményének kéken kanyargó füstje.
De azért már minden ki van jelölve, hogy majdan az új városnak melyek lesznek a főútjai, sétahelyei. A lombsűrűben egy fára kis tábla van függesztve „Esplanade" felírással, másik fán „Mahon Ave" ; de még mindenütt erdő, hervadó fák és avarral lepett föld. Fapalló vezet az erdőn át. Tíz percnyi séta után másik telephez érek. Össze-vissza vagy huszonöt- harminc ház. Csupa faházikó, apró kertecske. A telep közepén új, fehér templom, a templom mellett játszó tér, ahol tíz-tizenöt legény játszik egy nálunk ismeretlen labdajátékot.
Néhány apró gyerek jön velem szemközt. Ruházatuk rendes, vígan kergetőznek, messziről semmi különöset nem találni rajtok, de amint elmegyek mellettök, látom, hogy a szemök vágása kissé ferde, koponya alkatuk más, mint az európaiaké, bőrük sárgás-vörös és különösen az arcuk táján lesz erőteljesebb a vörös folt.
A szívem megdobban. Indiánok ! Gyermekkoromnak büszke, hős harcosai, hűség és bátorság, ügyesség és nemesség gyönyörű rézbőrűjei — a ti falutokba értem ! Kékruhás asszony jön velem szemközt, amint megpillant, befut a házba. A vízparton kerek kis gloriett, benne padok s csendesen pipázó indián férfiak. Csupa öreg. Rendes amerikai ruházat, széles kalap, amilyet a „west"-en hordanak. Nyugodtan ülnek, beszélgetnek. Rám ügyet se vetnek. Homlokuk magas, orruk markáns sasorr, pofacsontjuk erőteljes és állkapcsuk összeszorított volta kemény kifejezést ad arcuknak. Oh, nincs többé wigwam, nincs többé tomahawk, nincs többé semmi Fenimore Cooper szép világából! Csendesen üldögélő öregek vannak ösak, amerikai r hában futkározó gyermekek és békésen labdázó fiatalok. Hova lett Chingangoak, a cserkésző, a vadölő, a bőrharisnya világa, hova lett Uncas és fiatal korunk minden csodája, hova vágtatott el a rétség fehér paripája, mivé lettek a delawarok, a dacotahk, a pawneek s az egykor félelmetes nadonessiouxk? Hova lett a nagy főnök Lo-loch-ho-hoo-la és szép lánya, a „Tiszta forrás"?

Indián család

Faházikóban lakó múzeumi tárgyak lettek, Amerika néprajzi gyűjteményéhez tartoznak. A házikókból fonográf hangja hallik, — igen, a Tosca áriáját énekli Caruso az indiánoknak és az ablakok mellett Singer-varrógép áll. Elmúltak a háborúk, alig száz éve, hogy Long és O'Fallen őrnagy meghódította az indián törzseket s ma hónapokat tölthetsz Amerika földjén, csak véletlen, ha indiánokra bukkansz. Jó néhány hónapig voltam első ízben Amerikában, egyetlenegyet se láttam. De most itt vannak, megkerestem, megtaláltam őket Egy sarkon öreg asszonyok ülnek a kerítés alján, megállok, elnézem őket Körülbelül olyanok, mint a mi cigányasszonyaink. Fázósan burkolóznak kendőjükbe és haragosan néznek rám. Bizonyára nem értik, miért bámulom őket. Előbb indián nyelven beszélgetnek egymás között, majd az egyik dühösen kifakad :
— Shut up, devil!
Takarodj, fogd be a szád, ördög... Odébb állottam. A labdázó legények csoportját kerestem feL Mindegyik kezében kis, alig egy csöppet laza háló s ezzel igyekez nekkiki pártja szerint kapuba vinni a labdát... Angolul kiáltoztak, csak néha-néha egy-egy elkeseredett labdánál tört ki belőlük egy-egy furcsa, elnyújtott, vad ordítás, amilyet fehér ember nem tud hallatni. A kapuvédővel kezdtem beszélgetni. Okos, kedves, gyönyörű fiú. Tizenkilenc éves, termete karcsú, magas, arca határozottan szép és szeme fényesen csillogó.
— Milyen törzshöz jutottam? — kérdeztem tőle.
— Mi a squemish-indiánok vagyunk — feleli. — Összesen ötszázan élünk még a törzsből, kétszázan ezen a „reservation"-on (így nevezik az indiántelepeket, melyeket a kormány jelöl ki nekik), a többiek más felé. A főnökünk, Chief Tom, most azoknál van látogatóban. Ez a játék, amelyet játszóink, ősi indián játék, „ke-he"-nak hívják. Van a faluban iskola is, ott tanulunk mind angolul, m íg odahaza indián nyelven beszélünk. De minek jött maga ide ! Nem mondhatom meg neki, hogy látni akarok egy kihalóban levő népfajt, hogy az emberek állatkertje nek egy ritka példányát keresem, hát azzal állottam elő, hogy volt egyszer egy amerikai író, az olyan gyönyörű és csodás dolgokat írt a hős és nemes in diánokról, hogy Amerikába érve én is látni akartam ezt a kiváló népet.
— Ki az az író ? — kérdi a squemis-fiú.
— Fenimore Cooper ...
— Sohase hallottam a nevét, minket nem tanítottak erre az iskolában !... — és jegyzőkönyvet vesz elő, felírja a nevet, m ajd folytatja : Holnap bemegyek Vancouverba és elkérem a könyvtárból ezeket a könyveket.
Furcsa dolog, hogy az indiánok csak most fogják olvasni ezeket a szép meséket Mit szólanak vajjon majd hozzá ? Kinevetik-e, vagy elbúsulnak a daliás, múlt időkön ? Ki tudja ?...
— Miből élnek ? Mit dolgoznak ? — kérdem a fiútól.
— Vadászunk, fát fűrészelünk a fehéreknek, kosarat fonunk, bőrpapucsot csinálunk. Az indián nem dolgozik gyárba. A mienk a föld, a víz, az erdő, a leve gőnket a fehérek nem vehették el. Vasárnap templomba megyünk. Most építtettünk 18.000 dolláron új templomot Még nem egészen kész belül, de most nincs pénzünk.
— Hát a kanadai kormány nem ad pénzt?
— Nem, az csak a földet, a házakat adta nekünk. Jöjjön velem, elvezetem a házunkba. Beléptünk a kis faházikóba. Három szoba. Az első a barátomé, a pallón szőnyeg, széles rézágy és a falon rezes trombita.
— Rezes bandánk is van ! — magyarázza a fiú.
A második szoba a szülőké, a harmadik közepén van a tűzhely. Vígan lobog a láng. Főzik a vacsorát. Anyja és két kis leánytestvére : Rosina és Emmi, vannak odahaza. A kis lány ijedten húzódik tőlem, de a bátya indián nyelven bátorítgatja, azt mondja neki:
— Pacsita !...
S a csöpp kis indián jószág apró, vörös keze a tenyerembe csap.
Elbúcsúzom, künn járok megint. Benézek a templomba. Áhítatos félhomály, hátul, az utolsó sorban, egyes-egyedül öreg indián férfi térdel és imádkozik Jézus Krisztushoz.
Furcsa, leírhatatlan érzések fogják el a szívemet s mély megilletődéssel megyek el. Eszembe jut a fiú egy mondása;
— Harminc év előtt nyolcszázan voltunk, ma csak ötszázan vagyunk ...
Igen! A nagy állatkert ritka fajai kivesznek, Európa északi részén pusztulnak a szamojédok, eszkimók, Szibériában elhalnak a csuvaszok, cseremiszek, Ausztrália őslakóiból húszezer él mindössze és pár évtized elpusztítja az utolsó indiánt is. Hiába jutalmazzák minden újszülött anyját tizenöt, húsz dollárral, legfeljebb egyszer egy évben juthat csak ehhez a keresethez, de nem tud szaporodni, nincs helye élni — minden helyen városok, gyárak vannak, nincs többé szabad vadászterület, gyönyörű kóborlás — s amelyik állatnak, növénynek nincs helye élni, az elhal. Ballagok az őszi erdőn át, a vízparton indián csolnakok, a fa törzséből kifaragott, könnyű, egy darab canoe, amellyel hajdan a cserkésző siklott le „hangtalan nevetéssel" a gyors vizeken... Mindössze ennyi maradt meg a régi időkből. A hídon indián férfi jön velem szemközt. Újságot olvas. Briand és a francia kormány lemondott...

(Folytatjuk)

Következik: A SING SING

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (2)

FELHŐKARCOLÓ 

New York , 1924. május. 

Ezek ördögök!

Amikor utoljára jártam itt, 1921-ben, még régi házak sorakoztak ezen a helyen egymás mellett. Hajdan ez a város előkelő lakónegyede volt, angol-hollandi mintára kis, egészen egyform a palotácskákat építettek egymás mellé. Lépcsős feljárat az üveges kapuhoz, amely nem nagyobb, mint nálunk odahaza az ajtó, onnan kis előszoba nyílik a tágas fogadóterembe (par-lor), abból széttolható ajtó az ebédlőbe vezet, onnan a konyhába jutni. A konyhába vezető ajtónak nincs kilincse, sarkon fordul, hogy a lábbal is be lehessen nyomni, ha hozzák az ebédet. A takaréktűzhely gáz csapos, fölötte vasernyő, a hideg-melegvizes csap alatt edénymosogató, a falba vágva étellift, amin át az ud varról érkező piaci holmikat fel lehet húzni vagy az ételt felküldeni az első, második emeletre, ha valaki nem akar vagy nem tud lejönni az ebédlőbe, — a kis kapu alá benyíló lépcsőházból lépcső vezet az emeletre ; mindenütt ugyanolyan nagyságú, berendezésű szobák, minden emeleten fürdőszoba, falba épített csillárok, szekrények, a nagyszobában kandalló emlékeztet a rég elhagyott angol fészekre, — ilyen volt a m ült század derekán m inden new yorki úri ház. Harminc, negyven, ötven sorakozott egymás mellé az ucca jobb- és baloldalán, amint nőtt a város, és az úri családok — üzletemberek, gyárosok — feljebb és feljebb hurcolkodtak.
Kávébarnára festve az egész negyed, az ablakokon fekete papírvászonrolló, egyenlő minden lépcső, minden kapualja ; aki egy házban otthon volt, otthon volt minden házban. Uniformis a házban, egyform a szabású ruhák, egyforma szabású gondolkodás, lélek ; így nőtt és lett óriás New York.
De m a ... 1924-ben hiába keresem az 1921 házait. Lassanként leromboljak az angol-hollandi tradíciókat, az az erős mag, amely New York és talán Amerika magvát alkotta, a puritán — yankee világ összetöredezett s az idegenek ütik bélyegüket New Yorkra.
Felhőkarcoló, hátaim as iroda és üzleti ház épült ott, ahol 1921-ben m ég családi házak voltak. Egy egész tömböt vásárolt össze a tőke és ma már valóban a felhőkig emelkedik a négyszögekre és kockákra osztott acélváz.
Milyen egyszerűen csinálnak itt mindent.
A földbe cementtömböket ágyaznak bizonyos távolságra egymástól, arra vörösre festett acélgerendákat srófolnak merőlegesen, haránt acélgerendákkal össze kötik, emeletről-emeletre feljebb és feljebb viszik az acélkonstrukciót és mire észreveszed magad, már a 20-ik emelet körül tartanak. Mint egy gyerekjáték, olyan az egész. Egy rettenetes erejű daruval fel is lehetne emelni és odábbvinni az egész acélkockajátékot. Ma még se kőművesnek, se üvegesnek, se ácsnak nincs köze hozzá. Ma még csak a vasmunkások dolgoznak az épületen. És ők azok, akiknek bámuló dicsérője ez az írás.
Tegnap délelőtt órák hosszat állottam egy épülő felhőkarcoló előtt és néztem a vasmunkásokat. Nem emberek ezek, de cirkuszi akrobaták, erőművészek és zsonglőrök, akik csodálatos mutatványaikat épülő házakon végzik.
Csupa fiatal ember, 20—30 év között, öregebb nem bírja ezt a munkát. Ruhájuk vastag vászon overall, hátul kis szerszámzseb. Cipőjük jó erős fűzős cipő, — a lábuk rendszerint nem nagy! (Meglátják, hogy ez milyen fontos.) Kezükön vastag bőrkesztyű. Hogy terelődött a figyelmem rájuk ? Az uccán jártam s az egyik oldalról a másikra akartam átmenni, amikor észrevettem, hogy egy csomó ember áll és néz a magasba. Mi történik ott?  Magasan az úttest fölött, épülő acélváz legtetején, a levegőbe meredő szabad acéloszlopra egy ember kúszik. De nem kötélen, se horgos cipővel... Nem ! Csak úgy ... Két térdét egymáshoz szorítja, lábát befelé fordítva hozzátapasztja az acélrúdhoz és kesztyűs kezével húzza magát. Egészen egyedül, legalább 25 méter magasságban... Ha leesik, száz halállal hal meg. De nem esik le ...
Mintha csak sétálna, úgy megy fel... Utána egy második, harmadik... A lent — 8 emelet magasságban dolgozók ügyet sem vetnek rájuk... Ők is tudják ugyanezt a kunsztot... A szabadon álló acélgerenda alul harántgerendával össze van kötve egy másik gerendával. Csakhogy az valamivel alacsonyabb. Alatta üres levegő, acélváz, rettenetes mélység, halál.
Előbb a mi emberünk, azután a többi megáll oda fenn és nyugodtan, mint egy légi balerina, átsétál, halálos magasságban a keskeny acélsínen. Ehez kell a kis láb ! A vér megfagy az ereimben. Ha ez nem istenkísértés, akkor semmi sem az.
Most következik az igazi cirkuszi produkció. Villamos hevítővel az egyik csavarokat hevít tüzfehérre és húsz emelet magasságban dobja át a másiknak, aki egy kis vödörben elkapja, és a helyére csavarja, hogy az acélgerendákat összekösse.
Cirkuszban, varietékben drága pénzért mutogatják azt, amit a vasmunkások a megélhetésért csinálnak. Lent a rendőr vastag fapálcáját himbálva egykedvűen járkál. Mi köze hozzá? Itt igy építenek. Aki leesik, az lenn van. Fahálózat, tartógerendák, védőutak az épülő ház körül, mint Európában... Ostobaság !... Sokba kerül, fölösleges munka... És aki nem akar, ne menjen épületi vasmunkásnak...
Tíz dollárt kapnak egy napra, — tudjanak érte valamit... A dollárt itt nem adják ingyen ! (Ezt... ezt kell a budapestieknek még megtanulniuk !)
De a cirkuszi mutatvány még nem ért véget.
Jön a vállalkozó mérnöki hivatal ellenőre. Azt vizsgálja, hogy a munkások rendesen dolgoznak-e? Kezén finom kesztyű, lábán sárga fűzőscipő, fején finom puha kalap, ruhája felett divatos felöltő. Mellzsebéből zsebkendő csücske kandikál ki. Megáll és mint a pók a szálon úgy kezd mászni az acélgerendán... fel, fel a magasságba. Ő is átsétál a gerendákon, megnézi az újonnan beiktatott csavarokat, isteni egykedvűséggel végzi halálos gyakorlatát, azután két kezével megfogja az oszlop két oldalát, lábát alul a cipője orránál nekifeszíti és csúszik le.
Ezek nem emberek ! Ezek ördögök ! Lent még csak lélekzetet se vesz... Megy egy másik épülethez ellenőrizni.
A lábam remeg az izgalomtól és az agyam kimerül...
Kábultan nézem az égbemeredő acélkonstrukciót, amely így épül.

(Folytatjuk)

Következik: SQUEMISH-INDIÁNOK KÖZT

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (1)

(Előhang helyett)

Pásztor Árpád az utazó riporter

Hajón, vasúton egyre csak járni,
Egyre csak szállni, meg sohsem állni.
Ma lenn, dús délen, virágmezőkön.
Holnap bús télen, mindenütt lenni
Köszönni és már búcsút is venni,
Egyre keresni, új útra lelni,
Másutt feküdni, másutt felkelni.
Tanulni egy dalt, egyet feledni,
Egy kéz virágot mindenütt szedni,
A múló létet megszaporázni, 
Hő napban égni, esőben ázni,
Minden földrészen átrepülni,
Mindenhol más lány ölébe ülni,
Minden népnél egy korty bort meginni,
Egy fájó nézést emlékül vinni, -
Jöjjön bárhol igy a halál értem, 
Karom kitárom… Mehetünk! Éltem.

(Írta: Pásztor Árpád / sz. 1877- mh. 1940/)

Tizennyolc esztendős gyerekifjú állított be három évtizeddel ezelőtt az egyik budapesti lap szerkesztőségébe és novellát nyújtott át a szerkesztőnek. A tizennyolc esztendős szálas ifjúnak zsebében mindig volt készen néhány novella és vers. A tizennyolc esztendős fiatalember irodalommal foglalkozott, bár az írással nem volt semmi messzebbmenő terve.
Ezernyolcszázkilencvennyolcban nagy ünnepség volt a Népszínházban, egy huszonkétéves szerzőnek a darabját mutatta be a Népszínház. A fiatal szerzőt Pásztor Árpádnak hívták.
Pásztor Árpád huszonkét esztendős volt, erős, élni és tanulni akaró fiatalember, akinek nem volt elég Magyarország. Vére, vágya és tudásszomja külföldre hajtotta. Pásztor Árpád bejárta az egész világot és a népszínházi szerzőből riporter lett. Riportokat küldött a magyar lapoknak a világ minden részéből.
Pásztor Árpád utazásának első etappéja Varsó volt. Varsó után Szentpétervár következett. Kis Kodakjával lefotografálta a cár teheneit és a cár palotáját. Moszkvában az orosz irodalmat tanulmányozta, Jasznaja Poljanában felkereste Tolsztojt, órákhosszat beszélgetett vele, Nizsnij Novgorodban a lüktető életet csodálta. Azután megunta a civilizált orosz városokat, vonatra ült és Szibériába utazott, Irkutzktól Charbinig figyelt, tanult. A kínai szokásokkal is megismerkedett. Port-Arturi emlékekkel megrakodva átugrott Japánba, hónapokig élt Tokyóban, naphosszat járta az agyagos utcákat. Japán barátjai voltak.
Színházba, mulatóba és kávéházba járt. Éjszakákon keresztül csatangolt a külvárosokban, tanulmányozta az éjjeli életet, megnézte a japán börtönöket. Majd meggondolta magát és hajóra szállt. Amerikába ment. Heteken keresztül élt az indiánok között. Newyorktól San Franciscoig keresztül-kasul utazta Amerikát, riportot ir a san franciscoi halottégetésről, Kalifornia nagyszerű levegőjéről.
Télen Los Angelesben szedi a virágokat. Felkeresi az aranyásó telepeket. Ohajoban felvéteti magát a bányába. West Orange-ben felkeresi Edisont. Edison megszereti s barátságosan bevallja neki, hogy a nőt tartja a világon a legjobb találmánynak. Hajóra ült, visszajön Magyarországra. Megint utazik, Páris, London, a nagy metropolisok. Megint Amerika. Megint külföld. „Hajón, vasúton egyre csak járni…” Utazik és utazik. Legutoljára két esztendővel ezelőtt volt Amerikában. (Huszadik Század, 1926. szeptember)

A továbbiakban amerikai utirajzaiból teszünk közzé néhányat. Forrás: Amerika Kanadától Panamáig. Világirodalom Kiadóvállalat, Weiler és Társa kiadása, Budapest.

A KÍNAI NEGYED

1908. május

China-town! Alig három-négy ucca New Yorkban, az olasz és zsidónegyed közé ékelve. Az alsóváros zegzugában, a hirhedt Boweryba torkolnak ezek a piszkos uccák, név szerint a Mott-street, a Pell-street és Doyer-street. Vörös téglából épített szegény amerikai házak, de az erkélyek lampionokkal díszítve, fantasztikus vasrácsok az ablakon, kínai felírású cégtáblák és hirdetések és minden második bolt: Laundry, mosoda.
China-town mosásból él. Az amerikaiak szennyes ruháit mossa és tenyérnyi nagyságú üzleteiben villanylámpa mellett szorgoskodik egész éjjel. Mert a laundryk este nyílnak meg s a kínai éjjel dolgozik itt. Miért ?... Ki tudja?... Fél talán a nappaltól, a yankee nyers erejétől, gúnyjától és üldözésétől s ezért menekül az éjszakákhoz, amelyben sok mindent megbocsátanak, még talán a születést is? Nappal alig is veszed észre, ha a kínai negyedbe tévedsz, a mosodák zárva, a kínaiak alszanak. Legföllebb ha egypár gyermek, vagy öreg férfi ténfereg az uccákon. Különben ez a három-négy ucca szinte beleszakad a Bowery süketítő zajába, hatalmas igáslovak patkócsattogása, zsibogásába, az Elevated-vasút dübörgésébe, a new-yorki nappali élet minket elszédítő forgatagába.

De ha jő az este, megelevenedik China-town. A kínai vendéglők erkélyein kigyulladnak a színes lampiónok, a kapuk előtt csoportosan álldogálnak a kinaiak. Faji sárgaságukat is leszámítva sápadt fejek, rosszul táplált, megtörött testek. Papucs vagy cipő, széles nadrág és bő, a gomboknál zsinórozott kabát. A zsinórozás emlékeztet a magyarra. Mind a kettő Ázsiából való. Fejükön szalma-, vagy kis fekete keménykalap. Ott állanak az uccasarkon, sugdolóznak, beszélgetnek az ő különös, vékony hangjukon. Szemük feketén, szenvedélyesen csillog. Ha fehér ember megy el mellettük, szinte öntudatlanul halkabban beszélnek, visszahúzódnak... Félnek, mert itt ők kegyelemkenyéren élnek: megtűrtek, megvetettek. A nyilvános életben részt nem vehetnek s csak az amerikai piszkos ruhaját moshatják. Aztán jön a rendőr. A newyorki, hatalmas, szálas „irishman", gyanakvón, feddőn, szigorúan néz a kínaiak csoportjára s ezek félénken, meghunyászkodva húzódnak vissza. Mennyit szenvedhetnek itt ezek az emberek, mennyi eltitkolt gazságot, kéjelgést hamlozhatnak fel, hogy egyenlővé billentsék az élet fájdalmainak és örömeinek mérlegét.
•
A New-York Herald néhány munkatársával jártuk be a kínai negyedet, ezt a különös, nekünk misztériumokkal teltnek látszó uccacsoportozatot. A Herald egyik riportere, aki megígérte, hogy vezetni fog bennünket, éppen kiküldetésben járt és elhatároztuk, hogy a Bowery egyik lebujában várjuk meg. Kétszárnyú üvegajtón keskeny folyosóra értünk és azon át széles, alacsony terembe. Terítő nélkül való asztalok, közöttük durva székek és maró, égető füst. A füstfelhőkben pedig a kikötők söpredéke. Az amerikai haditengerészet részeg matrózai, blúzuk kigombolva, szikár, de izmos mellükön hálóból horgolt ing, fejükön félrecsapott sapka s előttük sör, bor, pálinka. A szolgálat fegyelmében és a baromi munkában szinte állativá vált arcok, emberek, akiknek most három-négy nap szabadság adatott s ezt lebujból-lebujba vándorolva töltik el, közöttük egy-egy rózsás, szelíd, alig pelyhedző állú fiatal arc, — csak nemrég jöhetett otthonról — aztán részeg kikötőmunkások s az asztaloknál és a férfiak ölében vihogó, ordítozó félmeztelen lányok. Alakok, akik már Nebraska vagy Alaska aranyásóinak sem kellenek, asztaltól-asztalhoz vándorolnak, táncolnak a részeg matrózokkal és eltűnnek a folyosó sötétjében. És a sikoltozásnak, szivarfüstnek, nevetésnek, trágár tréfáknak különös ritmust ad egy gramofon recsegése. Ez a hely, ahol egy óvatlan pillanatban előkerülnek a kések, revolverek és fegyencarcú pincérek pillanat alatt kisöprik az egész társaságot. Künn az ajtó előtt automobil áll meg. Előkelő amerikai nők, gyémántosan, báli ruhában, frakkos fiatalemberek jelennek meg. Színház, vacsora után vannak, egy kicsit jönnek megfürdeni az iszapban. Velük persze egy-két detektív is. A hűhó, hahota, zsivaj egy kicsit elhal, a gazdagok és szegények — ősi ellenségek — egy pillanatra farkasszemet néznek, aztán újra kitör a rikoltás, lányok keringése. Ez a hírhedt Bowery, amelyről egy hozzánk szakadt amerikai trupp révén húsz év előtt egész Budapest énekelte:

The Bow'ry! the Bow 'ry!
The say such things, and they do strange things,
On the Bow 'ry, the Bow 'ry!
The never go any more.

De megérkezett a riporter, akire vártunk, China-town alapos ismerője — mehetünk!
•
Első utunk egy ópiumszívóhoz vezet. Amint nyolcan-tízen ballagtunk egymás mellett hangos szóval, nem egy rendőr nézett utánunk gyanakodva, mert az utóbbi évben nagyon őrzik a kínai negyedet s mi okosabbnak is láttuk kisebb csoportokra szakadni. A Mott-Street elején tizenkilenc-húszéves zsidófiú csatlakozott hozzánk: China-town guide. (Vezető.) Három esztendős korában került ide Orosz-Lengyelországból s felnövekedve, megtanult angolul és kínaiul. Átjáró házon vezetett egy másik uccába, majd egy kapunál hirtelen intett s mi óvatosan surrantunk be. De nem elég óvatosan ahhoz, hogy egy amerikai úr és hölgy ne surrant volna utánunk. A jómódú és gazdag amerikaiak idejönnek „izgulni". Szűk lépcsőn mentünk fölfelé, mikor a második emeleten egy ajtón hirtelen betoltak mindnyájunkat. Nyolcan-tízen állhattunk a kis szobában. A tipikus vörös, üveggömbös éjjeli lámpa, papírpillangók a függönyökön, olcsó, de nehéz parfőm szaga és a díványon — egy európai nő. Abból él — titokban ugyan — hogy ópiumot szív. A rendőrség üldözi az ópiumszívást s európai alig is juthat be kínai ópiumszívók közé. Meg kellett hát elégednünk ezzel is. Barátságosan, szinte megkövesült mosollyal fogadott, amilyen az öreg primadonnák ajkára fagyott és intett, hogy álljunk köréje. Lefeküdt és lábáról ledobta arany szálakkal hímzett papucsát. Csend volt, mindnyájunkon különös izgalom vett erőt, mint amikor valami természetellenes ténnyel állunk szemközt. És bevallom, rögtön különös meglepetés ért. Eddig azt hittem, hogy az ópiumpipára úgy kell rágyújtani, mint egy pipa dohányra, holott erről szó sincs. Az ópiumpipa is egészen másforma. Hosszú, egyenletes vastag szár, a közepén kis pipaszerű kehely, mely rózsaszínű tüllel van lekötve. Az ópium apró tégelyben van, kis tűz fölött megmelegített pálcikára nyomják, mint a viaszkot és szétkenik a tüllön. Mikor ez megvan, az ópiumszívó átadja magát a nyugodt fekvésnek és a pipát gyertya lángjához téve, kettőt-hármat szippant. Kis kék füst száll föl: ez minden ... Néhány ilyen ópiumpipa után következik el csak a mámor, a boldog álom. Barátnőnk felült és mosolyogva mondta, hogy többet nem szív. Ártalmas és ma még jönnek vendégek. Mindenki átadta a kötelező negyed- vagy féldollárt és eltakarodtunk. De csalódottak, nyugtalanok voltunk. Hátha az európai asszony megcsalt minket, hátha más az ópiumszívás. És a kis zsidó vezető intett. Megyünk egy kínai nőhöz. Ujabb átjáróházak, surranások, megint betolakodtunk egy ajtón és egy kínai hálószobában vagyunk. Egy meglepett férfi mosolygó alázattal fogad és élénken tiltakozik. De a társaság egyik tagja széttárja kabátját, alatta a kínai jelvényt pillantja meg. Detektív. Tehát maga a rendőrség kívánja. És odavezet az ágyhoz. Kis kínai asszonyka fekszik rajta. Az ágy kőből van; mozaikszerű kőből. Párna sincs rajta, csak tégla nagyságú, égszínkék, belül üres majolika-kocka, kis ütővel rá kell ütni, zengő hangot ad — a nő így altatja magát. Előbb megmutatja a lábát. A lírikusoktól annyira elkoptatott piskóta itt igazán túlzásnak látszik. A nő lába oly pici, mint egy másféléves gyermeké, szinte alig tud ráállni s legfeljebb, ha két-három lépést tehet. A nő nem arra való, hogy járjon, hanem hogy szeressék! Haja simán hátra van fésülve és a töve csodálatosan finom. Vékony, majdnem, hogy rajz, az erek, mint vékony jég alatt folydogáló patakok tletszenek át homlokán, a keze bájos, mint a játék, ujjai vékonyak és fehérek, körme hosszú, ragyogó és fénylő, mint a kolibri tollazata. A fehér asszony nem csalt; a kínai nő is éppen úgy szívott ópiumot. De lehet, mert a detektív is ott volt. A több pipával. És a pupillája kitágult, szemhéja felhúzódott, bőre még vékonyabbnak és sápadtabbnak tűnt fel, egész teste reszketett, már-már elfogta az önkívület... Végigfeküdt a kőágyon és hallgatta a majolikapárna zenéjét...,
•

Kínai vendéglő. Vagy nyolc-tíz is van a China-townban, de New York más negyedeiben is. A berendezésükért érdemes őket megnézni. A falakon köröskörül drága hímzések, művészi kínai képek, melyeket onnan hazulról hoztak még el. Fehérbőrű ember elé kést, .villát, kanalat is tesznek, de ha kívánod, eléd rakják a kis ébenfapálcikákat is és igen mulatnak azon, hogy nem tudsz bánni vele. De a pálcikákat be számítják a számlába, mert egészen bizonyos, hogy minden vendég ellopja: ezüstkanál helyett.... Kenyér helyett rizs járja, sótalan, sűrűre főtt rizspép.  Különben kaphatsz fecskefészket s min den kínai specialitást, amit szemed-szád megkíván. A vendéglős és a pincérek nagyrészt keresztények már. Copfjuk nincs, ellenben kihízottak, kövérek. Érdekes, hogy amint áttértek a keresztény hitre, mily kövéres, szélesképűek lesznek. Nem kell félniök úgy, mint lenn, a kapuk alatt, a laundrykban meghúzódó soványaknak, éheseknek, villogószeműeknek ... Hajnalodott már. Elhagytuk China-townt. Egy pillanatra benéztünk a külsőségekbe, láttuk az embereket, néztük a színeket és megfogtuk a hangulatokat. De a lélek, a lényeg, megfoghatatlan maradt. Az az idegen valam i, ami elválasztja a fehéret a négertől, a sárga fajtól, mely annyi emberben félelmet, visszataszító érzést, gyűlöletet kelt, mert egészen más, nekünk egészen idegen. A kelő napban már alig látszottak a lampionok lángjai és végig a Boweryn egész üteg tejeskocsi döcögött tova. A laundrykat becsukták, China-town aludni tért...

(Folytatjuk)