ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (2)

A   CSAVARGÓ

Bombard a monacoi tengeri
laborban

EZERKILENCSZAZÖTVENEGYBEN, egy szeptember végi napon telefonált Jean Van Hemsbergen, egyik ellenfelem a La Manche-csatorna átúszásában, s tengeri kirándulásra hívott. Egy új típusú mentőcsónakot akart kipróbálni. Alig vártam az ügyelet végét, hogy rohanhassak a tengerpartra. Barátom egy dinghy fajtájú csónakot mutatott, amilyen később az Eretnek lett, csak kisebb. A patkó formájú, felfújható gumihurkát nyitott hátsó részén egy deszkalap tartotta össze. 

Délután négy óra felé indultunk útnak.
Ragyogó   idő   volt.
- Menjünk Folkestone felé? - kérdezte a barátom.
Beleegyezően bólintottam, s a csónak orrát nyugat-északnyugat felé irányítva a South Foundland-i világítótorony felé tartottunk, amelynek fénye szabályos időközökben fel-fclvillant a leszálló estében. A szél feltámadt, a hullámok csapkodni kezdtek. A Csavargó (így nevezte el a csónakot Van Hemsbergen) nagyszerűen állta a próbát, s éjjel tizenegy órakor befutottunk az angol kikötőbe. Bár nem volt útlevelem, a hatóságok részéről szívélyes fogadtatásban részesültem.
Az idő alaposan elromlott, kitört a csúnya északi-tengeri vihar. Bíztunk a csónakunkban, de azért inkább bevártuk az enyhülést. Hétfőn megpróbáltunk elindulni. Vállalkozásunk esztelenségnek látszott. Maradtunk.
A gyalázatos idő tovább tartott. A kórházban nyilván nyugtalankodtak miattam. Küldtem ugyan egy táviratot, de hát a szolgálatot csak el kell látni, bentlakásomnak ugyanis csak október elsején szakad vége.
Végül kedden, barátaink tanácsa ellenére, reggel kilenc órakor elhagytuk Folkestone kikötőjét, s nekivágtunk a háborgó tengernek. A mólónál oly nehezen tudtunk kijutni, hogy egy pillanatig gondolkoztunk, ne forduljunk-e vissza, de hát nehéz volt ellenállni a kísérlet vonzásának. Végtére is a hajótöröttek nem választhatják ki a  baleset  időpontját.  Vajon  az  esetek  háromnegyed részében nem viharos tengeren hányódnak-e a törékeny mentőcsónakok?
Állandóan elborítottak bennünket a hullámok, s féltünk, hogy a motor bármely pillanatban bedöglik. De nem volt semmi baj, minden pompásan működött. A Csavargó nagyszerűen állta a tengert. A Calais-i szorosban, ahol pedig szünet nélkül járnak-kelnek a hajók, egyetlen egyet sem lehetett látni. Miután többször is csak egy hajszálon múlott, hogy el nem süllyedtünk, este hat óra tájban kikötöttünk Wissant-nál.
A kísérlet sikerült. A parton egy hollandus várt bennünket, jövendő mecénásom. A 180 centi magas, 152 kiló súlyú, világos és barátias tekintetű neves mentési szakember magával ragadó szuggesztivitással beszélt, nyugalom és jóság áradt 
belőle. Legalábbis ez volt róla az első benyomásom.
Még aznap kölcsönösen fellelkesedtünk egymásért, s emberem ösztöndíjat ajánlott fel, hogy laboratóriumban kidolgozhassam a hajótöröttek életbenmaradására vonatkozó elméletemet.
A megállapodás szerint nekem kellett tudományosan megállapítanom az életbenmaradás élettani feltételeit, azután pedig - úgy terveztük - hármasban tengerre szállunk, hogy saját magunkon próbáljuk ki az elméletet. A jövendő hajótörötteket csakis az ilyen kísérlet tagadhatja ki a kétségbeesésből. Ugyancsak én tanulmányozom utazásunk útvonalát. Mecénásunk vállalta az anyagiakat. A monacói Óceanográfiai Múzeumot választottuk kutatásaink központjául.  Az indulást  az  év végére terveztük.
A sors azonban ezúttal is siettette a dolgok alakulását: kísérleteimet úgy kellett megkezdenem, mint közönséges, önkéntelen hajótöröttnek.

Mielőtt Monacóba indultunk, Van Hemsbergennel együtt Angliába voltunk hivatalosak egy közös barátunk esküvőjére. 

Kalandos útvonal

Október 3-án, szerdán, a wissant-i part mentén újabb motort próbáltunk ki. A Gris Nez-foktól három mérföldnyire észak-északnyugatra a motor elromlott. Minthogy csak rövid útra indultunk, nem vittünk sem vitorlát, sem evezőt. Az egyenletes észak-északkeleti széltől hajtva két nap és három éjjel sodródtunk a tengeren, anélkül, hogy közelebb tudtunk volna jutni a parthoz. S bár a föld eltűnt a szemünk elől, nem nyugtalankodtunk túlságosan, hiszen a part vonala a Somme torkolatától kezdve nyugat felé kanyarodik. Tudtuk, hogy a parttal párhuzamosan haladunk. Valahol St-Valéry és Dieppe között mindenképp ki kell majd kötnünk. Pénteken, reggel kilenc óra tájban észrevettünk egy halászhajót, a Notre Dame-du-Clergét, s gumicsónakunk ponyváját vitorla gyanánt használva igyekeztünk felé. Egy kis szerencsével megússza az ember a nagy veszedelmeket is. De ez a lecke nem volt haszontalan. Van Hemsbergen két napja nem ivott egy korty vizet sem. Én viszont fogyasztottam egy kevés tengervizet, tudva azt, hogy ilyen kis mennyiség nem jár semmilyen veszéllyel. Minden élelmünk fél kiló vaj volt, amely rejtélyes módon került a csónakba. Elképzelhető, hogy ettől a menütől csak szomjasabbak  lettünk.
A hajón aztán barátom felhajtott egy nagy kancsó vizet, s már én is nekikészülődtem, hogy hasonlóképpen cselekedjem, meg lévén győződve  kínzó szomjúságomról.  De  a  második  kortynál  megálltam: végeredményben nem is voltam szomjas, csak elhitettem magammal. Előrelátásomnak hála, szervezetem nem fogyott ki a vízből, s így nem is éreztem a hiányát. Ismételten megállapíthattam tehát, hogy a lelki tényezők erősen befolyásolják a szervezet állapotát,   s   olyan   hiányérzeteket   kelthetnek benne, amilyenektől szó sincs.

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza