*** Életben maradtak / Olvasónapló Piers Paul Read regénye kapcsán

Piers Paul Read 1974-ben megjelent dokumentumregénye (Alive – magyar nyelven Életben maradtak címen jelent meg) valós történetnek állít – úgy tetszik – maradandó emléket. Egy 1972-ben, a chilei Andokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség történetét és túlélőinek viszontagságait dolgozza fel, a műfaj klasszikus eszközeivel. A könyv mintegy 5 millió példányban kelt el, de ez csupán néhány évvel ezelőtti adat, népszerűsége máig nem kopott meg, amire még csak ráerősített a dokumentumregény alapján 1993-ban készített megfilmesítés is.

(Magyarul több kiadást is megért, 1989-es megjelenése az Európa Zsebkönyvek sorozatban már a 4. kiadás; legutoljára 2017-ben látott napvilágot, ugyancsak az Európánál.) Nem egy kritikusa állítja, hogy a jelenkori irodalomban a túlélő-olvasmányok között is klasszikusnak számít. Közkedveltsége kevésbé vonatkozik a mű irodalmi értékeire, annál inkább a szenzációs történet lehetőségeire, amiket se a regény, se a film szerzői nem hagytak kihasználatlanul.

Az eseményről, dióhéjban számomra legrokonszenvesebben (és leghitelesebben) Piers Paul Read könyvének bevezetésében olvastam, ezért idézése távolról sem öncélú, még kevésbé a fantáziaszegénység jele.

„1972. október 12-én az uruguayi légierő egy F-227 típusú Fairchild repülőgépe, amelyet egy amatőr rögbicsapat bérelt ki, elindult az uruguayi Montevideóból a chilei Santiagóba. Jelentések érkeztek, hogy az Andokban rossz időjárás uralkodik, s ezért a gép kényszerleszállást hajtott végre Mendozában, egy kisvárosban a hegység argentinai oldalán. Másnapra az idő kiderült. A gép újra elindult, s a Planchon-szorostól délnek vette útját. Délután 3 óra 21 perckor a pilóta jelentette a santiagói Légiforgalmi Ellenőrzésnek, hogy a Planchon-szoros felett jár, majd 3 óra 24 perckor, hogy a chilei Curicó város fölött repül. Engedélyt kapott, hogy északnak forduljon, és megkezdje a leszállást a pudahueli reptéren. 3 óra 30 perckor a pilóta jelentette, hogy a magassága négyezer-hatszáz méter, de amikor a santiagói ellenőrző torony egy perccel később üzenetet akart továbbítani a Fairchildnak, választ már nem kapott.

A chileiek, argentinaiak és uruguayiak nyolc napig keresték a repülőgépet. A Fairchildon nemcsak a rögbicsapat tizenöt tagja utazott, hanem huszonöt barátjuk és rokonuk is., akik mind előkelő uruguayi családokból származtak. A kutatás eredménytelennek bizonyult. A pilóta nyilvánvalóan rosszul számította ki pozícióját és északnak fordult, Santiago felé, holott még mindig a hegyek között repült. A déli féltekén kora tavasz volt, és az Andokban szokatlanul erősen havazott. A repülőgép teteje fehérre volt festve. Kevés remény volt rá, hogy a gépet valaha is megtalálják,s még kevesebb, hogy a negyvenöt főnyi utas és személyzet közül bárki is túlélhette a szerencsétlenséget.

Tíz héttel később egy chilei paraszt, aki az Andok egyik távoli, mély völgyében nyáját legeltette, egy hegyi patak túlsó partján két férfit pillantott meg. Vadul hadonásztak, és térdre estek, mintha könyörögnének, de a paraszt azt gondolta, hogy tán terroristák vagy turisták, s ezért otthagyta őket. Amikor másnap visszatért ugyanerre a helyre, a két férfi még mindig ott volt,s újból integettek neki, hogy jöjjön közelebb. A paraszt odament a patakpartra,s zsebkendőbe burkolva egy darab papírt és egy tollat dobott át a túlsó oldalra. A szakállas, lerongyolódott férfi, aki elkapta a küldeményt, valamit írt a papírra, és aztán visszadobta a parasztnak. A papíron ez állt: „Azon a repülőgépen utaztam, amely lezuhant a hegyekben. Uruguayi vagyok…”

A szerencsétlenséget tizenhatan élték túl. Ez a történet azt mondja el, milyen szenvedéseken mentek keresztül, és hogyan maradtak életben.”

Az 1941-ben született angol nemzetiségű szerző, aki hosszú éveket töltött az Egyesült Államokban is, egyként művelte a fikciós irodalmat, mind a nem-fikciósat, ráadásul számos, személyiségek életét népszerűsítő mű szerzője, a dokumentarista műfaj valamennyi szabályát betartva, csapatban dolgozott. Munkáját két uruguayi újságíró segítette: az egyik a balesetet szenvedettek családi hátteréről, illetve mentőakciójáról gyűjtött be értékes anyagot, a másik az urugayi és a chilei kormányok hivatalosságainak intézkedéseit térképezte föl. A szerző egyben szabad kezet kapott ahhoz, hogy nyersanyagát kedve szerint használja fel, végül mégsem élt ezzel a szabadsággal („Egyszer-másszor kísértésbe estem, hogy a történet bizonyos részeit regényszerűbbé tegyem, mert ez fokozta volna drámaiságát, de végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy a puszta tények is elég érdekfeszítőek ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Egyes részek dialógusformába való öltöztetésétől eltekintve nincs semmi olyasmi a könyvben, ami eltérne az igazságtól, ahogyan azt az érintettek elmondták nekem” – áll a könyv élére illesztett írói vallomásban. Ebben viszont azt is elmondja, hogy amikor elkészült a kézirattal, elolvastatta azt az események túlélőivel, akik közül „többen csalódást éreztek a történetük előadása miatt. Úgy vélték, e lapokból nem világlik ki az a hit és barátság, amely a kordillerákban éltette őket…”)

Az esemény rendkívülisége tulajdonképpen két körülményen nyugszik, s a szerző egyiket sem kerüli meg: az első a hit, a küzdelemben, a cselekvésben való érzelmi-szellemi bizalom megléte mindazoknál, akik túlélték a kalandot. A második sajátosság az, hogy a túlélők, az éhenhalást elkerülendő, halott társaik húsára fanyalodtak, ami nem mindennapi belső konfliktusokat váltott ki belőlük. A közvélemény egyszerűen kannibalizmusként könyvelte el a történteket, viszont az egyik túlélő, a baleset kevés kulcsfiguráinak egyike, Roberto Canessa (aki ma gyermekkardiológus, 1972-ben még csak 19 éves és orvostanhallgató) a National Geographic-nak nyilatkozva ekként mérlegelte az Andokbeli eseményeket: tulajdonképpen egyfajta kísérletnek felelt meg, azt bizonyítva, hogyan viselkedik egy csoport egyetemista, istenfélő rögbijátékos egy ilyen helyzetben. Azt tapasztalta, hogy furcsa módon nem a legokosabb, legintelligensebb embereknek sikerült életben maradniuk, inkább csak azoknak, akikben a létezés öröme tartotta a lelket. Canessa úgy vélte, neki szerencséje volt, hiszen mindig akadt valami, amit csinálhatott, s a feladatai sűrűvé tették napjait. Neki nem volt szabad összeroskadni…

Az, hogy halott társaik húsából voltak kénytelenek enni, nem tekinthető kannibalizmusnak, ez a terminus ugyanis emberölést feltételez, ebben az esetben azonban ilyesmiről szó sem volt. Az orvos szerint az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük. Ezért léptek át egy erkölcsi tilalomfát.

A dokumentumregényt olvasva, lépten-nyomon megállapíthatjuk, hogy Piers Paul Read alapos mestermunkát végzett: a téma adva volt, ő pedig a kellő lelkiismeretességgel és műgonddal alaposan körüljárta, minden aspektusába igyekezett kellően fényt vinni, hogy lehetőleg semmi se maradjon tisztázatlan. Talán ez a teljességre, sokszálúságra törekvés  visszafogja néha és mellékvágányokra viszi a cselekmény fő sodrát, emiatt úgy tűnhet, számos érdektelen, mellékesnek ható információ nehezíti az olvasmányban való előre haladást, de ugyancsak ennek köszönhető, hogy szinte maradéktalanul képesek vagyunk átélni a történet minden vonatkozását, megérteni az egyes szereplők cselekvésének mozgatórugóit, a terep jellegzetességeit és földrajzi-társadalmi koordinátáit, amelyben a tragédia lejátszódik. A sok szereplős történet szálait mindegyre elszakítja egy-egy vétlen áldozat pusztulása, szinte törvényszerűnek tűnő halála. Minél kevesebben maradnak életben a lezuhant repülő utasai közül, annál egyértelműbb és egyenesvonalúbb a végkifejlet, amelyben a véletlent akár gondviselésnek is lehetne nevezni: az életben maradottak néhány fontos animátora, köztük Canessa, az orvostanhallgató, úgy döntenek, hogy a megmentésükre való tétlen várakozás helyett körülnéznek a környéken, hátha emberi élet nyomaira bukkannak, ami véget vethet a további szenvedéseknek. Napokon át vándorolnak, míg elérnek egy füves térségre, ahol vizet is találnak! Annyit ihatnak, amennyi csak beléjük fér… A mentséget egy, a közelben tartózkodó chilei pásztornak átadott üzenet mozgósította s hozta el a roncs mellett tartózkodó szenvedőknek – később kiderült, hogy Canessa apja, maga is orvos, éppen a körzet felett végeztetett felderítő repüléseket. A „szerencsés” 16-ot mentőhelikopter szállította biztonságos helyre, szigorú orvosi ellenőrzés alá vetették őket. A túlélők első dolga volt, hogy elhunyt társaik szüleit felkeressék és beszámoljanak nekik a történtekről. Megmenekülésük napján, december 22-én – vagyis, Karácsony küszöbén – a túlélők minden évben összejönnek és megemlékeznek az eseményekről, társaikról, küzdelmükről. Csapatuk azóta valószínűleg, megfogyatkozott, de a Roberto Canessa által megfogalmazott életbölcsesség egy fikarcnyival sem lett fakóbb: „Ha van hol aludnod, van mit innod és enned, szerencsés vagy. Ne várd meg, míg a géped balesetet szenved, hogy rájöjj, mennyire szerencsés vagy.”

Amióta a repülés helyet kapott az emberiség hétköznapjaiban, mindennapi életében és életvitelében, a légi katasztrófák gyakoriak és felette változatosak lettek. Jó pár eset nyomán született már irodalmi alkotás, játék- vagy dokumentumfilm, de jóval több azoknak a száma, melyek megmaradtak a statisztikák és az újsághírek szűkszavúságának keretei között. Piers Paul Read „szerencsés” fickó, hiszen egy olyan tömegszerencsétlenség „vámszedője”, amely hosszú lejáratú tanulságok megfogalmazásához és bemutatásához segítette hozzá a feldolgozására vállalkozó alkotókat.

A regény megfilmesített változata a szöveg olvasói számára azért jelenthet csalódást, mert inkább csak a feszültség fokozó, váratlan eseményeket adja vissza, az egészre való rálátásunk összképét nem képes rekonstruálni. Izgalmas kalandfilm, szó se róla, de csak hangulati szinten képes kommunikálni, s így megmarad az egyszeri, de közönséges kaland önkörében.

Cseke Gábor

Az Alive / Életben maradtak c. 1993-as játékfilm az alábbi linkre lépve tekinthető meg:

http://indavideo.hu/video/Eletben_maradtak_1

ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (2)

A   CSAVARGÓ

Bombard a monacoi tengeri
laborban

EZERKILENCSZAZÖTVENEGYBEN, egy szeptember végi napon telefonált Jean Van Hemsbergen, egyik ellenfelem a La Manche-csatorna átúszásában, s tengeri kirándulásra hívott. Egy új típusú mentőcsónakot akart kipróbálni. Alig vártam az ügyelet végét, hogy rohanhassak a tengerpartra. Barátom egy dinghy fajtájú csónakot mutatott, amilyen később az Eretnek lett, csak kisebb. A patkó formájú, felfújható gumihurkát nyitott hátsó részén egy deszkalap tartotta össze. 

Délután négy óra felé indultunk útnak.
Ragyogó   idő   volt.
- Menjünk Folkestone felé? - kérdezte a barátom.
Beleegyezően bólintottam, s a csónak orrát nyugat-északnyugat felé irányítva a South Foundland-i világítótorony felé tartottunk, amelynek fénye szabályos időközökben fel-fclvillant a leszálló estében. A szél feltámadt, a hullámok csapkodni kezdtek. A Csavargó (így nevezte el a csónakot Van Hemsbergen) nagyszerűen állta a próbát, s éjjel tizenegy órakor befutottunk az angol kikötőbe. Bár nem volt útlevelem, a hatóságok részéről szívélyes fogadtatásban részesültem.
Az idő alaposan elromlott, kitört a csúnya északi-tengeri vihar. Bíztunk a csónakunkban, de azért inkább bevártuk az enyhülést. Hétfőn megpróbáltunk elindulni. Vállalkozásunk esztelenségnek látszott. Maradtunk.
A gyalázatos idő tovább tartott. A kórházban nyilván nyugtalankodtak miattam. Küldtem ugyan egy táviratot, de hát a szolgálatot csak el kell látni, bentlakásomnak ugyanis csak október elsején szakad vége.
Végül kedden, barátaink tanácsa ellenére, reggel kilenc órakor elhagytuk Folkestone kikötőjét, s nekivágtunk a háborgó tengernek. A mólónál oly nehezen tudtunk kijutni, hogy egy pillanatig gondolkoztunk, ne forduljunk-e vissza, de hát nehéz volt ellenállni a kísérlet vonzásának. Végtére is a hajótöröttek nem választhatják ki a  baleset  időpontját.  Vajon  az  esetek  háromnegyed részében nem viharos tengeren hányódnak-e a törékeny mentőcsónakok?
Állandóan elborítottak bennünket a hullámok, s féltünk, hogy a motor bármely pillanatban bedöglik. De nem volt semmi baj, minden pompásan működött. A Csavargó nagyszerűen állta a tengert. A Calais-i szorosban, ahol pedig szünet nélkül járnak-kelnek a hajók, egyetlen egyet sem lehetett látni. Miután többször is csak egy hajszálon múlott, hogy el nem süllyedtünk, este hat óra tájban kikötöttünk Wissant-nál.
A kísérlet sikerült. A parton egy hollandus várt bennünket, jövendő mecénásom. A 180 centi magas, 152 kiló súlyú, világos és barátias tekintetű neves mentési szakember magával ragadó szuggesztivitással beszélt, nyugalom és jóság áradt 
belőle. Legalábbis ez volt róla az első benyomásom.
Még aznap kölcsönösen fellelkesedtünk egymásért, s emberem ösztöndíjat ajánlott fel, hogy laboratóriumban kidolgozhassam a hajótöröttek életbenmaradására vonatkozó elméletemet.
A megállapodás szerint nekem kellett tudományosan megállapítanom az életbenmaradás élettani feltételeit, azután pedig - úgy terveztük - hármasban tengerre szállunk, hogy saját magunkon próbáljuk ki az elméletet. A jövendő hajótörötteket csakis az ilyen kísérlet tagadhatja ki a kétségbeesésből. Ugyancsak én tanulmányozom utazásunk útvonalát. Mecénásunk vállalta az anyagiakat. A monacói Óceanográfiai Múzeumot választottuk kutatásaink központjául.  Az indulást  az  év végére terveztük.
A sors azonban ezúttal is siettette a dolgok alakulását: kísérleteimet úgy kellett megkezdenem, mint közönséges, önkéntelen hajótöröttnek.

Mielőtt Monacóba indultunk, Van Hemsbergennel együtt Angliába voltunk hivatalosak egy közös barátunk esküvőjére. 

Kalandos útvonal

Október 3-án, szerdán, a wissant-i part mentén újabb motort próbáltunk ki. A Gris Nez-foktól három mérföldnyire észak-északnyugatra a motor elromlott. Minthogy csak rövid útra indultunk, nem vittünk sem vitorlát, sem evezőt. Az egyenletes észak-északkeleti széltől hajtva két nap és három éjjel sodródtunk a tengeren, anélkül, hogy közelebb tudtunk volna jutni a parthoz. S bár a föld eltűnt a szemünk elől, nem nyugtalankodtunk túlságosan, hiszen a part vonala a Somme torkolatától kezdve nyugat felé kanyarodik. Tudtuk, hogy a parttal párhuzamosan haladunk. Valahol St-Valéry és Dieppe között mindenképp ki kell majd kötnünk. Pénteken, reggel kilenc óra tájban észrevettünk egy halászhajót, a Notre Dame-du-Clergét, s gumicsónakunk ponyváját vitorla gyanánt használva igyekeztünk felé. Egy kis szerencsével megússza az ember a nagy veszedelmeket is. De ez a lecke nem volt haszontalan. Van Hemsbergen két napja nem ivott egy korty vizet sem. Én viszont fogyasztottam egy kevés tengervizet, tudva azt, hogy ilyen kis mennyiség nem jár semmilyen veszéllyel. Minden élelmünk fél kiló vaj volt, amely rejtélyes módon került a csónakba. Elképzelhető, hogy ettől a menütől csak szomjasabbak  lettünk.
A hajón aztán barátom felhajtott egy nagy kancsó vizet, s már én is nekikészülődtem, hogy hasonlóképpen cselekedjem, meg lévén győződve  kínzó szomjúságomról.  De  a  második  kortynál  megálltam: végeredményben nem is voltam szomjas, csak elhitettem magammal. Előrelátásomnak hála, szervezetem nem fogyott ki a vízből, s így nem is éreztem a hiányát. Ismételten megállapíthattam tehát, hogy a lelki tényezők erősen befolyásolják a szervezet állapotát,   s   olyan   hiányérzeteket   kelthetnek benne, amilyenektől szó sincs.

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza