 |
| A szerző (baloldalt) interjút készít |
Az An-24-es gép két erős motorja egyenletesen búg, biztonságosan röpíti az otromba, kacsaszerű törzset, egyenesen északnak.
A kora reggeli felkelés, az izgalom, a repülőtérre való rohanás, aztán a beszállással járó hercehurca elbágyasztott. Már messze jártunk Moszkvától, amikor úgy ahogy magamhoz tértem, s a lenti tájat szemügyre vettem.
Kényelmesen elnyújtózkodtam az ülésen, fejemet az ablaknak támasztottam. A motorok tompa moraja s az üveg enyhe remegése valamennyire megnyugtatott. Igaz, a nyugalom csak látszólagos. Ismerem ezt az érzést, átéltem máskor is. Valahányszor nagy feladatra vállalkozom, mindig erőt vesz rajtam. Ilyenkor a fel-feltörő ujjongás és a kétség váltakozik bennem, s azt hiszem, minden emberben. A titokzatos ismeretlen, amely felé igyekszünk, milliónyi változatban vonul el képzeletünkben. Ez a sajátságos képzelet-film állandó belső feszültséget okoz. Attól függően, hogy a jó vagy a rossz lehetőséget latolgatjuk, a türelmetlen kíváncsiságot a szorongás váltja fel... S amikor már hatalmukba kerítenek a kételyek, valaki megszólít, a légikisasszony cukorkával kínál, egy csomag a fejemre hull, szóval a hétköznapi élet valamilyen aprósága visszazökkent a valóságba. Néha szinte különös, hogy milyen semmiségek öntenek bátorságot belénk.
Ilyen érzésekkel indultam útnak. Kísérő nélkül vágtam neki a hőn áhított kirándulásnak. Az is
hihetetlennek tűnt, hogy a nemzetközi filmfesztivál mozgalmas és káprázatos világából egyenesen a zord észak ismeretlenjébe csöppenek. Képzeletemben még ott lebeg Sophia Loren a mosolyával, amely a nápolyi ég azúrját és Capri csodálatos színeit varázsolja elém; a karcsú Anna Karina könnyű táncával, amely a rafinált Párizst idézi; s mintha még erezném a finom cigaretták illatát is. De az ezüst madár közben a jeges világba, az örök hó birodalmába röpít: kietlen havas pusztákra, amelyek csak pár hónapra vedlenek zölddé, hogy lélegzethez jussanak, a száguldó rénszarvasok, füstös jurták, fóka- és szarvasbőrbe burkolózó emberek világába.
Alattunk nagy erdőfoltok, kacskaringós folyók és sziporkázó tavak váltogatják egymást. Pecsorához közeledünk. Az erdők tömör, haragoszöld szőnyegét itt-ott tisztások lyuggatják át. A tundra előhírnökei ezek. Néhány óra múlva talán a tundra kellős közepébe érünk, s ezzel életem egyik régi álma teljesül. Bármennyire is érdekesek voltak előbbi utazásaim, amelyeknek mindenike más és más hangulatú élményt jelentett, nem tudtak kiragadni észak állandó bűvköréből. A remény, hogy egyszer eljutok ide, éveken át élt bennem, pedig tudtam, hogy álomnak is túl merész. S most, hogy csak néhány óra választ el az északi tájaktól, szorongásom nőttön nő. Vajon milyen a tundra? Milyen meglepetést tartogat számomra a földnek ez a sarka, ahová igyekszem, s amelyről még mindig oly keveset tudunk?
Személyes élményem nincs, de az idők során sokat olvastam e tájról. Eszembe jut Ibn Battuta arab utazó, aki a XIV. században először jellemezte részletesebben északot és az ott élő népeket. Ibn Battuta annak idején a mostani Kazany városáig jutott el; azokról a tájakról a következőket írta: „Az utat odafelé apró szánokon lehet csak megtenni, ezeket megtermett kutyák húzzák. A pusztaságon olyan síkos a jég, hogy sem az ember lába, sem a ló patája szilárdan meg nem állhat; a kutyáknak viszont körmük van, meg tudnak kapaszkodni vele a jégen… A szánt a vezérkutya nyakához erősítik, s még három kutyát fognak be melléje. Ha a vezérkutya megáll, megállnak a többiek is. Ezért a vezér kutyát gazdája nem üti, kiáltással sem ingerli. Étkezés idején nem az embereké az elsőség. A gazda először a kutyáknak ad enni, különben a vezérkutya elszökne, és otthagyná utasait, kitéve őket a biztos pusztulásnak... Negyven napi szánkózás után letáboroznak. A magukkal hozott árut odébb viszik és kirakják, majd visszatérnek szokásos táborhelyükre. Másnap visszamennek, hogy áruikat megszemléljék. Jobban mondva azt, amit áruikkal szemben találnak: a coboly-, a szürkemókus- és a hermelinbőröket. Ha a tulajdonos meg van elégedve azzal az áruval, amit a sajátjával szemben talál, akkor elveszi. Ha nincs megelégedve, akkor otthagyja, hogy titokzatos üzletfelei még hozzátegyenek valamit. Néha azonban amazok veszik vissza a bőröket, és otthagyják a kereskedők áruját… Így történik azon a tájon az adásvétel. Az emberek, akik megfordulnak arrafelé, nem is tudják, hogy kiknek adják el a holmijukat, és kiktől vásárolnak, hogy amazok a dzsinnekhez vagy az emberi nemhez tartoznak-e, mivel senkit nem látnak."
Ennyit és ennyire esetlegeset tudtak tehát erről a tájról a XIV. században. De a későbbi leírások sem árulnak el sokkal többet az itteni népekről. Szervezett tudományos tevékenységről csak a XVII. század vége felé beszélhetünk, s ez is elsősorban gazdasági célokat követett. Ekkor kezdték meg Szibéria feltérképezését, a növény- és állatvilág leírását és az ott élő népek nyelvének, életmódjának és szokásainak tanulmányozását…
– Pecsora következik – jelentette be a nyúlánk, hirtelenszőke légikisasszony.
Kíváncsian néztem ki az ablakon. Alattunk a Pecsora vize kígyózott. Ez a majdnem kétezer kilométeres folyó, mely óriási deltájával a Barents-tengerbe torkollik, összeköti Pecsora városát Narjan-Mar kikötővel és a komik – régi, illetve inkább csúf nevükön zürjének – autonóm köztársaságának más nagyobb városával. Jobbról a távolban Pecsora gyárkéményei füstölögtek. A harmincezer lakosú város főleg fafeldolgozó üzeméről és bútorgyáráról nevezetes. Sajnos, csak olvasmányaimból tudom ezt, mivel a repülőtér nagyon messze esett a várostól, s így ez utóbbiból vajmi keveset láthattam. Igaz, hogy amúgy sem lett volna időm körülnézni, mert alighogy leszálltunk, máris áttessékeltek egy kétmotoros IL-be, azzal repültünk tovább.
– Három óra múlva Vorkutában leszünk – mondta a szomszédom, aki bizonyára észrevette, hogy először járok északon. – Jó rázós utunk lesz – folytatta mosolyogva, de mivel én nem voltam beszédes kedvemben, ő sem erőltette a társalgást, s rövidesen elbóbiskolt.
Az utasokat figyeltem. Túlnyomó többségük a tengerparti nyaralókból tartott haza. Csomagjaik nagy része déligyümölcsből és virágcsokrokból állt. Másokat kinevezésük szólított erre a tájra, s akárcsak én, szorongva néztek a titokzatos ismeretlennel való találkozás elé. Voltak olyanok is – üzemigazgatók, beszerzők vagy könyvelők –, mint például a szomszédom, akik hetenként megjárják ezt az utat.
Gépünk hamarosan befúrta magát a sűrű, tejfehér ködbe. Ez rendkívül bosszantott, mert csak ezután kezdődött az igazi tundra övezete, amelyből a köd miatt egyelőre semmit sem láthattam. Már-már elnyomott az álom, amikor a gép eszeveszett ugrálásba kezdett.
– Na, ugye mondtam – dörmögte felébredve útitársam –, kezdődik a tánc.
Minden oldalról havas eső csapkodta a gépet. Viharba kerültünk – gondoltam –, de ezt is kibírjuk. Szomszédom teljesen magához tért, rágyújtott, s kajánul leste, hogy vajon begyulladok-e. Nagyokat szippantott cigarettájából, és tüntetőén eregette a füstkarikákat.
Hiába leselkedsz – mondtam magamban –, legalább úgy hozzászoktam a repüléshez, mint te, ugyanis már tizennégy éves koromban vitorláztam… S valóban sokáig nem is történt semmi, szomszédom legnagyobb csalódására.
De amint bámultam az alattunk elrohanó felhőket, hirtelen úgy rémlett, mintha sötét foltot láttam volna. Most már figyelmesen vizsgáltam a tejfehér ködtengert. S valóban, itt-ott néhány pillanatra egy-egy zöldellő földdarab tűnt elő a felhőzet résein. Szinte elállt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy alig tízméternyi magasan repülünk teljes sebességgel, s így a nagy magasságokból szemlélt nyugalmas és szinte mozdulatlan föld szédítő iramban száguld visszafelé. Hogy lehet ilyen alacsonyan repülni? Bármelyik pillanatban nekimehetünk egy fának vagy egy telefonoszlopnak! Szomszédom észrevette, hogy mi nyugtalanít, s nyugtatni próbált.
– Itt északon így is repülünk, kérem. Sehol egy bokor, fa vagy ház, ami veszélyeztetné a repülést. Akár alacsonyabbra is ereszkedhetünk. Még azt is számításba kell venni – folytatta –, hogy ezek a pilóták évek óta csak ezen az útvonalon közlekednek. Nem csoda, ha úgy ismerik, mint a tenyerüket, s még ilyen sűrű ködben is leszállnak radar nélkül.
Előkotort egy cigarettát, s ismét rágyújtott.
– Ami pedig a repülés tudományát illeti – fordult ismét felém –, az nem egyéb, mint a leszállás tudománya. Aki le tud szállni, az repülni is tud.
Hát ebben van valami igazság — gondoltam. Csak már ott tartanánk…
Óhajom rövidesen teljesült. Fél óra múlva simán földet értünk Vorkutában, az északi sarkkör fölött húsz kilométerre. Sűrű köd és havas eső fogadott. A tundrából, amelynek közepén leszálltunk, vajmi keveset láttam. Kedvetlenül és holtfáradtan érkeztem a szállodába. Szerencsére volt szabad ágy. Szobatársam nem lehetett több húsz-egynéhány évesnél. Alacsony, örmény arcú gyerek volt, aki néhány szokványos kérdés után magamra hagyott. Nekem egyéb sem kellett, pillanatok alatt a takaró alá bújtam.
Mély álmomból szobatársam óvatos lépteire ébredtem. Kapkodva öltözködtem, s bosszankodtam, mert a délutáni alvás miatt elszalasztottam annak a lehetőségét, hogy a várost nappali fényben lássam. Kellemesen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy odakint a kései óra ellenére világosság van.
– Ilyenkor északon a nap jóformán le sem nyugszik – mondta szobatársam. – Igaz, hogy ma csúnya, ködös az idő, de az éjszakák így is világosak. Miután ide kerültem, napokig nem tudtam aludni az örökös nappali fénytől.
– Régóta tartózkodik a városban? – kérdeztem.
– Néhány hete. Bányamérnökit végeztem délen, s most az itteni bányákban kísérletezem a bányalég semlegesítésén.
Úgy látszott, hogy ennél többet nem hajlandó elárulni munkájáról, hát nem is erőszakoltam. Csak most értettem meg a sok üvegfiola és gumicső rendeltetését, amelyeket egy nagy faládában őrzött.
Örömmel fogadta meghívásomat egy kis esti sétára. Kiléptünk a ködös utcára, s a központ felé kanyarodtunk.
– Ez itt a város első tömbháza – állott meg egy kétemeletes ház előtt, amelynek falán emléktábla tanúskodott arról, hogy 1937-ben épült.
– Akkor itt volt a város széle – magyarázta –, de ma ez már központnak számít.
Róttuk az utcákat. Szobatársam jó vezetőnek bizonyult; az alatt a néhány hét alatt, amióta itt van, alaposan megismerte a várost meg az embereket.
– Nézze csak! — mutatott egy düledező házcsoportra. – Ezek a házak azért állnak ilyen ferde összevisszaságban, mert a talaj egyenetlen felolvadása következtében valamelyik sarkuk mélyebbre süllyedt. A fagy aztán ebben a helyzetben rögzítette őket.
Valóban rengeteg düledező házat láttam. A legérdekesebb az volt, hogy minden ház más irányba és más szögben dűlt meg. Azt a benyomást keltették, mintha földrengés dobálta volna összevissza őket.
– Az ilyen, pisai ferde toronyra emlékeztető ház elég gyakori jelenség itt északon – mondta.
Időközben tágas térre értünk. Szemben a bányászklub, odébb a tanácsház épülete állott.
— Itt a menetjegyirodától és a könyvtártól a múzeumig minden megtalálható – folytatta kísérőm. – Ilyenkor nyáron az ember nehezen tudja elképzelni az itteni telet. Márpedig az az igazi próbatétel. A hó szeptember végén már lehull, s május végéig el sem olvad. Télen, a sarki éj beálltával, eltűnik a nap. és fel sem bukkan tavaszig. Ez az örök sötétség, a fergeteges hóviharok és a fagy időszaka. A szél olykor ötvenméteres másodpercenkénti sebességgel sepri végig a tundrát. Hóhegyek borítják az utcákat, a házakat s a vasutat. Ilyenkor az élet a házakban, bányákban és a hóba fúrt alagutakban lüktet tovább… Aki ezt kibírja és megszokja, az itt marad. Ellenkező esetben, s ez a gyakoribb, délebbre húzódik.
Szótlanul ballagtunk tovább. A felhők lassan felszakadoztak, s az ég megvilágosodott. Az óra szerint már rég benne jártunk az éjszakában, de ahelyett hogy sötétedett volna, lassan nappali világosság lett. A város azért nyugovóra tért.
(Folytatjuk)
