KARINTHY FERENC: A térkép dicsérete

Élek-halok a jó térképekért. Már csinos gyűjteményem van: nem a régiségek érdekelnek, inkább a jelen, azok az országok, amelyekben jártam vagy járni szeretnék. Bármerre fordulok meg, fölkeresem a szaküzleteket, és egyébként is ragadnak hozzám a térképek; az utazási irodák, benzinkutak, szállodai porták szabad választékának telhetetlen dézsmálója vagyok. S minden izgat, a vaskos, sokrétű földrészmappáktól a legapróbb részletekig, városok, negyedek, hegyek, szigetek, öblök, tavak, jelesebb folyószakaszok, mint a Rajna Köln és Mainz köze, a magyar Duna-kanyar, a Mississippi torkolatvidéke, a prospektusok kinagyított vázlatai a nevezetes helyek körül, a térképes névjegyek, melyek Japánban lakcímül szolgálnak, tengerek, áramok, mélységek, a tengerfenék, víz alatti hegyvonulatok, síkságok, szakadékok. Külföldi barátaimat, ismerőseimet váltig arra kérem, küldjenek térképet. Otthon esténként nagy utazásokat teszek a papiroson, gyalogosan szelem át Ausztrália járatlan őserdeit, atommeghajtású búvárnaszádon hajókázom az Északi-sarkra, a Holdra szállok. Apropó, a Hold felszínéről is van remek mappám, a National Geographic Society, az amerikai földrajzi társaság kiadványa: évi nyolc dollárért tagjuk lévén, kapom a folyóiratukat, valamennyi pompás melléklettel, és kedvezményes áron a csodaszínes atlaszokat, vászonra dolgozott, kiakasztható mesterműveket, amelyeken egyre akad új nézni- és fölfedezni való... 

Nekem a térkép a tökéletes realizmus. Minden rajta van, ami lényeges, és semmi, ami lényegtelen, esetleges. Feltétele a legteljesebb pontosság, szabatosság, félreérthetetlennek és félremagyarázhatatlannak kell lennie: a műfaj nem tűri meg a homályt, zavart, gőzös irracionalizmust. A legelegánsabban szűkszavú közlés, bőven hagy a képzeletnek, erősen számít a fantáziára. Arányos, gazdaságos, kis helyre sokat sűrít, s noha szenvtelen és megvesztegethetetlenül tárgyilagos, szárazsága csupán formai, az élet lüktet tündöklő színeiben, a táj, és benne az emberi mű. A legszilárdabb, kikezdhetetlen igazság, s mivel a változót, mulandót rögzíti, nem fog rajta az idő. Azt szeretném – elérhetetlen cél –, hogy amit írok, olyan legyen, mint a térkép.

Forrás: Marich Géza utolsó kalandja. Szépirodalmi, 1978.