CSEKE PÉTER: Kufstein - képekben

Farkas József György:
Magyar rabok Kufsteinban

Ausztriában, Salzburgtól Innsbruck felé, nagyjából félúton magasodik Kufstein vára, a magyar történelem egyik rosszemlékű helyszíne. Tirol tartomány határán már messziről feltűnik a városka jelképévé is vált kufsteini vár. Először 1205-ben említik egy oklevélben a regensburgi püspökök tulajdonaként, később megosztották a bajor hercegséggel, véglegesen 1814 óta van osztrák kézben.
A vár leghíresebb része a Császártorony (Kaiserturm), melyet 1518–22 között I. Miksa építtetett, ez egyben Kufstein jelképe is. Számos politikai foglyot hurcoltak oda a Habsburg-birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi országából, így sok magyart is. Jelenleg a toronyban az ott bebörtönzöttek emlékére kiállítás látogatható, megtekinthetők a cellák, feltüntetve, hogy melyikben ki, mikor és meddig senyvedt. Az egyik helyiségben rövid filmet vetítenek az ott raboskodókról, magyar nyelven is.
A jeles személyiségek közül érdemes megemlíteni Kazinczy Ferencet (1759–1831), a magyar irodalom és a nyelvújítás meghatározó alakját. A Martinovics-féle összeesküvőkkel fenntartott kapcsolatai miatt perbe fogták, előbb fejvesztésre, később – kegyelemből – várfogságra ítélték. A brünn/brnói Spielbergbe/Špilberkbe, majd 1799-ben Kufsteinbe szállították, ahol egy évig raboskodott, utána (a közeledő napóleoni ármádia elől) Munkácsra vitték. Börtönéveit „Fogságom naplója” című könyvében összegezte.
A magyar történelem jeles alakjai közül  a kufsteini börtönben „vendégeskedett” idősebb Wesselényi Miklós, „a zsibói bölény”, Szentjóbi Szabó László költő, magyar jakobinus (ott is halt meg 1795-ben), az 1848–49-i szabadságharc számos tisztje, sőt, olyan neves honleányok is raboskodtak falai között, mint Leövey Klára pedagógus, Teleki Blanka grófnő (mindketten a negyvennyolcas forradalommal kapcsolatos tevékenységükért).
Kufstein lakója volt a hírhedt betyár, Rózsa Sándor (1813–78) is, aki a dél-alföldi „akcióival” szerzett kétes hírnevet magának, ám sokat lendített (el)ismertségén, hogy 150 tagú szabadcsapatával beállt a 48-as honvédseregbe. Világos után ezért is keresték, de csak egy 1872-ben tartott perben sikerült végérvényesen elítélni – életfogytiglanra. Egy évet húzott le Kufsteinben, ő volt a várbörtön egyetlen köztörvényes foglya, akit állítólag láncra verve mutogattak vasárnaponként a városka piacterén a borzongó közönségnek…

Forrás:  Magyar emlékek a nagyvilágban

Rózsa Sándor börtöncellája

Verseghy Ferenc: 
Szentjóbi Szabó László' halálára

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
   elköltözött az Alkotónak
      szent kebelébe Szabó barátunk!

Tsendes könyek köztt képzelem untalan'
mikint ohajtá: hogy remegő kezét
   búcsúzva még egyszer tehesse
      holta előtt szeretett kezünkbe.

De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytől elkülönöztenek,
   nem engedék meg, hogy halandó
      karjainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt a' komor éjszakát
   reménnyel áltató beszédnek
      váltogatási között kiültem!

Benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
   vég csókomat. Tebenned élt még
      énnekem, alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodonn kivül
érette váltig csüggedező szemem,
   csak bús nyögése tűnt be hozzám
      rejteke' réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indullyatok meg társotok' alkonyán,
   sirassuk eggyütt, kik köz okból
      mennyei szíve miatt szerettünk.

'S ha majd az enyhültt sors' könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit
   szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
      hempelyedő vizeken lefollyunk,

menjünk el eggyütt szent maradékihoz,
's öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit,
   könyzáporinkkal megjegyezvén
      hantföldelét elaludtt öcsénknek.

Ő majd lebegvén arczulatink között,
nedves szemünköt nyögve törülgeti,
   's érette sínlő szíveinket
      mennyei csendgyeivel megáldgya.

De ti, Tirolnak jámbor öregjei!
e' néki szenteltt földre ne lépjetek,
   hanem, ha néma tisztelettel
      mint örökös siralom' helyére!

Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei
   szelídnek, ah boldogtalannak,
      tett egyedűl az agyas Szerencse!


(1795.)

Dr. KÚNOS IGNÁCZ: Anatóliai képek

A szerző, akinek a műve 1891-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatalánál, előszavában többek között igy ir vállalkozásáról: "Három ízben rándultam le Konstántinápolyból Kisázsiába. Először 1885-ben Brussza havas Olimpusa mögé, a rákövetkező esztendőben Szmirna és Ájdin vidéke felé, és végül ennek az esztendő­nek a tavaszán Angora síkságára, az épülő új vonal mentén. Nyelvészeti és néprajzi tanulmányút volt valamennyije. Öt éven át tartózkodtam a törökök közt és első sorban a M. Tud. Akadémia volt az, mely erkölcsileg és anyagilag hathatósabban támogatott... Nyelvükön kivül a költészetüket is el akartam lesni. Nemcsak a beszédjük érdekelt, hanem a gondol­kozásuk is; és mialatt a külső életüket figyeltem meg, bepillanthattam a benső életük világába. Ime egy-két részlet a jegyzeteimből, egy kis darab Anatólia..." A továbbiakban dokumentumértékű útleirás II. fejezetét közöljük, a Magyar Elektronikus Könyvtárban található teljes mű nyomán.

II.

(Utazás az Olimpuson. Zejbek legények leányrablása. A kis lábú. Öregek meg ifjak kávéháza Kirezli-ben. A falu lantosa. Az ásik és a költői verseny. Tánczdalok. Mese a magyar arany eredetéről.)

Zejbek harcos

Öten voltunk (...) a brusszai nagy hegyi út vándor utasai. Hárman lovon, a negyedik öszvéren, az ötödik meg szamáron. Brussza kormányzó pasája, a kinek a sztambuli kormány hivatalos bujurulduját1 (parancslevelét) átnyujtottam, nem akart bennünket egy­magunkra útnak ereszteni. 

/E parancslevelet a török belügyminiszter Száid pasa állitotta ki, és tartalma a következő: »Kegyelmes Uram! Dr. Kúnos efendi, a kit Magyarország Akadémiája törökül tanulni küldött ide, ezúttal Anatólia külömböző vidékeire szándékozik. Minthogy őt még a mi külügyi hivatalunk is ajánlotta, arra kérem Kegyelmességedet, hogy e tanulmányútjának megkönnyebbitése és személybiztonsága érdekében minden lehetőt megtegyen. Konstántinápoly, 1303 (1886). Száid, a belügyminiszter«./

Utazásunk reggelén egy záptije jelent meg a hánunk (fogadónk) előtt, átadta a megbizó levelét és közölte velünk a pasa meghagyását, hogy ő lesz a mi fegyveres kisérőnk. Ömer efendi, a mint tisztességtudó törökhöz illik, vette az iratot és először ajkaihoz érintette, azután meg a fejebúbjához emelte. A parancs előtt való meghajlást fejezte ki ezzel. Zejbek fuvarosunk, Táhir efe is megjelent a két lóval és rásegítve bennünket az otromba fanyeregre, neki indultunk az Olimpusnak vezető nagy hegyi útra. Táhir efe öszvéren, kamasz fia meg szamáron követett bennünket.
»Adsza kezed Anadolu«, kurjantotta el magát az ifjabb zejbek, mig Ömer efendi egy csendes »Álláh nevébent« mormogott el magában. Jobb kezében a fegyver, úgy lovagolt előttünk Áhmed csaus, a muszka háborút látott zsandárunk, és mennél feljebb értünk az erdőbe vezető hegyi útra, annál bujább lett a vidék, annál megragadóbb a kép, mely egy-egy tisztásról elénk terült. Egyfelől az Apollónia tava csillámlott elő, távolabbról meg a Mármara tükre, szépen körvonalozott öbleivel. Majd meg meredekké vált az útunk és órákon át sem láttunk egyebet, mint a havas Olimpus rengeteg erdeit. Jókedvű zejbekeink folyvást szóval tartottak bennünket és csak a szofta fészkelődött egy kissé rémítő nyurga lován, melyet nemsokára fel is cserélt a kis zejbek fürge szamarával. Hosszú fekete kaftánja egészen a földig ért le és egyre emelgette nagy karimájú turbánját, hogy friss levegővel töltögesse.

Az első falu a hegység egy kis fensíkjáról szögellett elénk. Fából összeütött-kopott házak, fakilincs az ajtón, az ablakon meg nőket rejtő rostélyok, ezekből van a szűk utcza megalkotva. Az egyik végében egy egyszerű kis mecset, melynek mináréja alig éri el a kémény magasságot; a másik végén meg a kávéház, szükség idején karaván-szeráj, ennyiből áll egy kis török helység. Kis leánykák álldogáltak a kapu ajtaján és a mint megpillantottak bennünket: »dávet vár, dávet vár« (meghívás, meghívás), egyre kiáltozgatták felénk. Vándorembereknek néztek bennünket és mert úgy tartja a szokás, pihenőre, meg egy tál levesre szólítottak be. Ez egyszer kitértünk a szülői megbízásból jövő meghívás elől és megszakítás nélkül folytattuk utunkat egy másik falu, Kirezli felé.

Vagy három órányira lehettünk még e faluhoz, a midőn vad kurjantás, meg nagy riadalom hangzik fel a közelünkben. Vad lárma, meg énekszó; kaczaj, mely üvöltésnek is beillik. A zsandárunk hirtelen eltűnik mellőlünk, csak a zejbek marad ott, a ki kérdezősködéseimre ügyet se vetve, a legnagyobb figyelemmel várja a történendőket. A nagy riadalom egyre köze­ledik, sőt - Ámán Álláh - puskalövés is megrázza a levegőnket. Egyet bukfenczezik a szofta a szamarával és a másik pillanatban előttünk a csaus és - mosolygó arczczal jelenti, hogy jön az ufák ájákli: a kis lábú. Leányt, avagy az idevaló törökök nyelvén »kis lábút« fogtak a zejbek legények, ehol hozzák a városból a falujokba. Vagy húsz legény vágtatott fel erre a hegyoldalon, vadul pajzánkodva a virágokkal és lobogó kendőkkel feldíszített lovaikon. Egy rikító ruháju leányt - a kis lábút - fogtak közre, alig hogy kilátszott a csoportból. Oly eleven színekkel felcziczomázva és lova is úgy felvirágozva, hogy jó vastagon kifestett arcza és hosszúra feketített szemöldöke alig tetszett ki a sok színből. A mint ellovagoltak előttünk, megfékezték egy kissé a hangjukat, a kis lábú is úgy tettette, mintha el akarná az arczát takarni, de csak addig, mig elibünk nem kerültek.

Zenélő csengi

Leányrablás ez ünnepségnek a neve. Összeáll egy-egy falunak a legénysége és élükön a legmulatósabbal, a ki egyúttal a vezérük is, lerándulnak a városba. Az északi zejbekek Brusszába, a déli zejbekek meg Ájdinba, Szmirna közelébe. Addig keresik, addig járnak utána, míg megtalálják a »kis lábú« hajadont és viszik, ha a maga jószántából nem, erővel is. Egy-egy vállalkozó mindig akad a városban. Lefátyolozva vezetik ki a helységből, mindig csak az elsőnek az erkölcsi felügyelete alatt és mihelyt kiérnek a határra, leveti a szépségét takaró fátyolt és útra cziczomázza magát. Az úton aztán dinom-dánom, ki se fogynak az énekből. Ültében tánczol a lány a lovon, a legények meg énekelnek hozzá, máni dalokat, szerelmi szavakat. A vezér-legényé az első szó, az első dal:

»Szegfű virág, rózsa vagy, 
hamis is vagy, szép is vagy; 
se nem kicsiny, se nem nagy, 
éppen hozzám való vagy.«

Visszafelel a leány nagy hetykén:

»Felkél a hold, sütni akar,
 mézes ajkat fátyol takar; 
ez az én kis bolond szivem,
 minden áron legényt akar.«

Odaugrik erre a második legény és ezeket dúdolja, szerelmük közös tárgyának:

»Hegyoldalról száll le a lány, 
aranyos őv a derekán; 
kicsiny az én rózsám nagyon, 
megnő, ha még ölben hagyom«.

De ennek is megfelel a »kis lábú« és emígy ingerkedik vissza:

»Az almát felhasogattad, 
négy szeletre osztogattad; 
két karodban hitted a lányt, 
hát a párnát csókolgattad«.

Igy húzódik el a dalos tánczos menet, míg csak a falu határára nem érnek. A falu elején megint beburkolózik a leány és úgyszólván észrevétlenül csempészik be, az öregek iránt való illedelemből. Ott aztán egy kávéházba, »a legények kávéházába« helyezik el vendégnek s három nap és három éjjel ki se fogynak a tánczból, nótából. A három nap leteltével ismét lóra ültetik és azon módon viszik vissza, mint a hogy hozták.
Csausunk erősen szabadkozott e szokás ellen és váltig erősítgette, hogy csak a zejbekek közt divatos a leányrablás. Ők, az oszmánlik, meg se tűrnék az effélét. Táhir efe mi megütközni valót se talált rajta, a fián meg erősen meglátszott, hogy ő is inkább ott szeretne lenni közöttük, mint a szoftának a rémlován. Tünedezni kezdett eközben a falu határa. Megnyugvást keltőleg hatott ránk a falu kis mináréja, különösen a jó Ömerre, a ki a szamarán is megkezdte már a fészkelődést. Eltikkasztott a nagy meleg valamennyiünket, a fanyergen se volt valami nagy a kényelmünk. Annál több jutott ki belőle Kirezliben, a zejbekek hegyi falvában, a hol, a mint látszott, vártak is a jövetelünkre.

Török kávéház (XVI. sz.)

Az öregek kávéháza, a »nagy kávéház« előtt állottunk meg, ott szálltunk le lovainkról. Ez volt egyúttal a falu karaván-szerája is. Az imám, a falu egyedüli irástudója fogadott bennünket és nemsokára kávé mellett heverésztünk, melyhez a czukrot magunk hoztuk a városból. Átadtuk a két fontnyi ajándékot, melynél jobb dologgal aligha lehetne egy kisázsiai falunak kedveskedni. Volt is nagy öröme vele a kávésnak. Egyenként szállingózott be az egész falu népe és a szokásos üdvözletek után mindegyike nevében hoztak egy-egy kávét, mely ezúttal meg is volt már czukrozva. Illetlenség lett volna, ha külön-külön nem részesülünk a vendégszeretetükben. Mikor nem birtuk már a sok kávét, czukros vizet hoztak a findzsában, hogy legalább a látszatja legyen meg. Az imám a mi török földinkkel eredt mélyebb vitába és minthogy a Ramazán ünnepe is közeledőben volt, legátusnak hívta meg az ünnepekre. Épp úgy, mint a mi deákjaink, a szofták is eljárnak Ramazánonként prédikálni és abból élnek esztendőn keresztül, a mit ilyenkor összegyűjtögetnek.
Közeledett az estima ideje, hanyatlóban volt a nap. Köszönés nélkül ugráltak ki a jámborok, mert ez így szokás, hogy a vendégek nyugalmát ne háborítsák és egy pár pillanat mulva mint müezzin szólalt meg a minárén az imám. Míg a többiek a kis mecsetben fohászkodtak, addig én egy-két deli kánlival (ifjú legénynyel, szószerint: bolond vérűvel) kötöttem ismeretséget, és az egyik nagy titokban a fülembe súgja, hogy a többiek mind ott vannak ám a legények kávéházában, a «kis lábú« társaságában. Ha az a szofta nem lesz velem, - úgymond - eljön később értem és bevezet a mulatozók közé. Mert terjedt a híre a legények közt, hogy nótát gyűjteni jöttek el hozzájuk, és hogy ez a dal- meg mesegyűjtő a pádisáh engedelmével jár-kél.

Ramazani mulatozás

Ez alatt elkészültek az imádkozással és jött a meghívó a vacsorára. A kávéházban várt ránk az étel, alacsony kerek asztalon a mi részünkre, a többieknek egy abroszon a földön. Mellé és le­kuporodtunk valamennyien, úgy vártuk az Isten áldását. Egy-egy tál étellel jelent meg minden falubeli, az ételhez egy darab kenyér és miután nagy gondosan elhelyezték a szegletben, következett a kiszolgálás. Mindegyikünk ajkáról egy ájtatos biszmilláh és neki négy-öt ember egy-egy közös tálnak, melyet egy szolgálattevő legény szünet nélkül hozott és vitt a szegletből. Szolga mellett a gazdája, hodsa mellett a paraszt, ugy babráltak az ujjak a tálakban. Volt itt étel annyi és oly sok fajta, főleg a főzelék, meg a zöldségféle, hogy alig győztük várni a végét. Zöld babra a töltött tök, kebábra (sültre) a piláv, utána meg a sokféle tészta meg tej-édesség, se szeri se száma. Tiszteletünkre, minthogy madsar voltunknak híre kelt, egy Budin káleszi (Buda vára) nevű rétessel is kedveskedtek. Mindezek után ismét fekete kávé, majd meg rituális száj- meg kézmosakodás és a hálaadó elhámd-illáh (Álláh dicsértessék). Ült ismét kiki a rendes helyére, fal tövébe, köralakra.

Egyre élénkedett e közben a karaván-szerájul szolgáló kávéházunk. Átosont egy-két legény a szomszéd helyiségből, bevetődött egy-két utas zejbek és elevenedett a dsümbüs (társaság), sűrűbbödött a csibuk meg a nárgile füstje. Az imám a legelőkelőbb helyet, a szegletet foglalta el; mellette mi, a falu vendégei. Az »öregek kávéháza« emberei mind együtt voltak, ott az öreg mesemondó, meg a falu bolondja is.

Majd megjelent az ásik (szerelmes), a török falvak és helységek tipikus poétája. Fején óriási nagy turbán, mely még az imámét is felülmúló tekintélyt adott arczának, vállán meg húros hangszere, úgy köszöntött be nagy gangosan a szépszámú társaságba. Vegyüléke a parasztnak meg az efendinek (úrnak), úgy ruházatában, mint a beszédjében. A betűt nem ismeri, de utánozza az irástudókat; a költői nyelvet meg nem érti, de faragja a rigmusokat. Rozoga lantját búsan dümmögtetve kezd el a költéshez, mely többnyire saját szerzeménye, rögtönzött rigmus-nyögések. Itt-ott a népköltészet felé csap át a képzelete és még enemű dalaiban is beszéltetni szeret, kérdeztet és feleltet. Verset a próza, szavalást az ének váltogatja, refrainje meg a lant zizegtetése. Egy-egy történetet prózában mond el, aztán meg el is verseli, a nép szája ize szerint, annak a gondolatjárásával. Nem egy példánk van rá, hogy a nép közkincsévé váltak ilyes dalok és igen sokszor még az is kérdésnek marad, hogy az ásik dala vált e népdallá, vagy pedig nem egy népdallal könnyített-e a dolgán a népköltő. Ilyen a többek közt az a vers is, melyben apa és leány a beszélgetők, az ásik-dalosok módja szerint, de népies zamattal. Az apa kérdi, a leánya felel:

»Lányom! Veszek fejre valót.
- Nem apácskám, nem azt. -
Lányom! Veszek szép czipellőt.
- Nem apácskám, nem azt. -
Lány! az idén férjhez adlak.
- Lelkem apám, lelkem.« -
                    *
»Lányom! Kell-e szép harisnya? 
- Nem apácskám, nem az.  -
Lányom! Kell-e arany óra?
 - Nem apácskám, nem az.  -
Lány! az idén lakodalom. 
- Lelkem apám, lelkem.« -
                    *
»Lányom! Itt az arany gyűrű.
 - Nem apácskám, nem kell.  -
Lányom! Itt a smaragd függő. 
- Nem apácskám, nem kell. -
Lány! Ehol az iródeák.
 - Lelkem apám, lelkem.« -
                    *
»Lányom! Ime ékszert hoztam. 
- Nem apácskám, nem, nem.  -
Lányom! Ime gyöngyöt hoztam. 
- Nem apácskám, nem, nem.  -
Lány! Ehol a vőlegényed.
 - Oh én apám, lelkem.« -

Hasonló ehhez egy másik dal, melyben anya és leánya állanak egymással szemben. Férjhez akarná adni egy anya a leányát, de nagyon válogatós a legényekben. Hennás2 leányának hívja a gyermekét, mert ujján a körme, mint minden török nőnek, hennával van pirosra festve. Mint a kipirosított ajak, a hosszúra festett szemöldök, a kékes szempilla és az arczra rajzolt anyajegy, úgy a hennás köröm is a női szépségek közé tartozik. E dalt maga az ásik is népdalnak vallotta:

»Lányom, lányom, hennás lányom,
    szárráf akar feleségnek,
    oda adjalak? 
- Oh én anyám, ne adj oda,
    sok a pénze, sok aranya,
    számadásra fog.« -
                    *
»Lányom, lányom, hennás lányom,
    bákkál akar feleségnek,
    oda adjalak?
- Oh én anyám, ne adj oda,
    sok a méze, sok a czukra,
    torkosságra fog.« -
                    *
»Lányom, lányom, hennás lányom,
    kászáb akar feleségnek,
    oda adjalak? 
- Oh én anyám, ne adj oda,
    sok az ökre, sok a húsa,
    velem méreti.« -
                    *
»Lányom, lányom, hennás lányom,
    hálláds akar feleségnek,
    oda adjalak?
- Oh én anyám, ne adj oda,
    sok verője, sok pamutja
    velem vereti.« -
                    *
»Lányom, lányom, hennás lányom,
    terzi akar feleségnek,
    oda adjalak?
- Oh én anyám, ne adj oda,
    a szabónak sok a dolga,
    varrni valót ád.« -
                    *
»Lányom, lányom, hennás lányom,
    korhely akar feleségnek,
    oda adjalak?
- Oh éd’s anyám, adj csak oda,
    a korhelynek semmi dolga,
    gyöngy lesz életem.«

Ásik műve e harmadik dal, melyben legény és leány ingerkednek egymással. És oly elváltoztatott hanggal énekli a dallos e verset, hogy szinte a legényt hallani külön, meg a leányt is külön. Az egyik sort az ifjú kérdi, a rákövetkezőt a leány feleli:

»Kérdi: Gyöngysort látok kettőt. 
Mondja: Két szép sor fogam. 
Kérdi: Mik-e kálem3-tollak? 
Mondja: Két szemöldököm.
Kérdi: Hát a tizennégy év? 
Mondja: Annyi a korom.
 Kéri: Addsza egy két csókot. 
Igy szól, hogy: jaj, nem, nem, nem.«
                    *
»Kérdi: Hol az én halálom? 
Mondja: Itt a szememben. 
Kérdi: Hol a boldogságom? 
Mondja: Puha karomban.
 Kérdi: Hol a legszebb narancs? 
Mondja: Itt a keblemen.
 Kéri: Add, had ölelem át ,
Igy szól, hogy: jaj, nem, nem, nem.«

»Kérdi: Honnan ennyi szépség? 
Mondja: Tündér eredet. 
Kérdi: Cziprus hol is terem?
 Mondja: Nézd e termetet. 
Kérdi: Ám e kaczérkodás? 
Mondja: Hatja véremet.
 Kéri: Jöjj, oh szeretkezzünk. 
Igy szól, hogy: jaj, nem, nem, nem.«
                    *
Kérdi: Kié lelkem testem? 
Szól: Enyém, szultánodé. 
Kérdi: Fogsz-e vajh szeretni? Ugy szól, hogy: igen, igen.

Ilyen módon folyik a vigadozás és a népdalszerű rigmusokat nagyba kisérgeti a lantnak elevenebb pengése. Majd ismét kesergőbe csap át az éneke. Egy-egy szomorúbb történetet kezd el és az érzékeny hallgatóknak «áh uh» sóhajtgatásai közben, úgy sírja el a meghatónál meghatóbb eseményeket.

Török táncosnő
(a könyv eredeti illusztrációi nyomán)

Ha akad méltó párja, költői versenyre is kél az ásik. Ez a kávéházi mulatozások netovábbja, a kisázsiai nép szellemi életének legelevenebb kifejezője. Többnyire idegen, avagy vándor dalnok száll a helybelivel sorompóba, díjat tűznek ki és az köztük a győztes, a kinek csengőbben szól a százza (lantja) és főleg, a ki nagyobb mester a rögtönzésben. Közösen beszélik meg a megéneklendő tárgyat, közösen tűzik ki a pályadíjat. Többnyire ezüst pénzt, nagy ritkán aranyat is. Egy adott jelre megszólaltatja az egyik a lantját és egy dallamot végig billegtetve rajta, megkezdi a rögtönzött költést. A tárgy lehet a legprózaibb is, fődolog az összecsengő rím, meg a szótagszámok egyenlősége. E dalok ritmusa akár a magyar nép­daloké, még a szótagok mennyisége is egyezik valamennyire. Motivumaik a mindennapi életből valók; köznapiak, de a nélkül, hogy unalmasakká válnának. A humor adja meg nekik az elevenséget és azt a naiv tréfálkozást, mely a török köznyelvet oly annyira jellemzi. E humor sokkal inkább a nyelvé, mint sem a tárgyé és épp azért nem a tartalom, hanem a nyel­valak a mulattató. Az az ásik a győztes, a kiben legerősebb a nyelvérzék, a ki mindenre tud rímet kovácsolni, meg ritmust is ráolvasni. Még a trágárság is elkél e réven. Elnyert díjával a zsebében, felpántlikázott lantjával az oldalán, ő a falu babérkoszorúzott trubadurja.

A neki lelkesedett sokadalomból alig illanhattam el egy kis időre. Siettem az ifjak kávéházába, a hol már szintén javában folyt a zejbek ifjak mulatozása. Sajátságos volt a kép, mely ott elibem tárult. Akár egy trónuson, úgy ült a »kis lábú« a kávéház egy emelvényén és énekelt, a hogy csak a tüdejéből tellett. Taktust tapsoltak hozzá a legények, tisztességes távol­ból, sorjában elhelyezkedve. Alig látszott ki a leány a sok színből meg a czafrangból és bíborra festett arcza meg ajaka, kékre mázolt szempillája, feketére húzott szemöldöke és állára rajzolt két anyajegye, cseppet sem tett túl rikító szín ruházatán. Széles sálvárja (bugyogója) egész a bokáig ért le és aranyhimzéses papucsának a kékje alig tetszett ki a reá varrott gyöngy­szemektől. Derekán levő öve nem is egy arasznyi. Megint más színt mutatott a kis mellénykéje, mely zejbekesen kurtára volt szabva és ugyancsak felgyöngyözve és kizsinórozva. Lecsüngő haját gyöngyök tartották össze és jellemzetes főékessége a nagy rózsa, mely halántékára volt odatűzve.

Tánczdalokat énekelt a »kis lábú«, az úgynevezett csengi-nótákat. Dallamos és enyelgő tartalmú népdalok, inkább tánczot kisérni, mint énekelni valók. Szavak játszi ismétlése, mintha szerelmesek enyelegnének el benne:

»A kert falán általléptem,
 piros rózsát tőből téptem, 
megszagoltam, tovább léptem.
                    *
Gránátfa nincs gránát nélkül,
 rózsafa nincs rózsa nélkül, 
babám nincs el nálam nélkül«.

Majd meg felpattan a leány a helyéről és két kezét az égnek emelve, lejtegette azt a sajátságos tánczot, a keletiek úgynevezett hastánczát: a fántáziát. A test mintha beleolvadna a dallamba és ennek minden fordulatához, hol a derék, hol meg a csípő mintegy vonaglóan idomulna hozzá. Az elevenebb melódiára egyet fordul és most már nyakizmai mozgatásával is kiséri a dallamot. Mosolyog e közben a legények vezetőjére és némi czélzattal énekli egy másik a leánynak:

»Oh efendim, oh szultánom, 
fordítsd felé szép arczod, 
a mióta megszeretett, 
sem nem élő, sem halott«.

Mintha nem is neki szóltak volna, egyre folytatja a leány a tánczot. Panaszosan éneklik hozzá a legények:

»Átugrattam rózsám kertjén, 
almát nem leltem, 
szívem úgy ég, eloltanám, 
jeget nem leltem;
 hozzám illő, szerelmetes
lánykát nem leltem«.

A leány, mintha csak fokozni akarná bennök a szenvedélyt, még ennél is elevenebb nótába csap át. Karjaival kört képez a feje körül és oldalvást billegtetve a derekát, lépést tánczol az ifjak előtt. Jaj, be szívből éneklik hozzá:

»Karcsúbb a termete
karcsú cziprusnál, 
vék’nyabb a dereka
vékony ágaknál,
 csengőbb az ő nyelve
szóló madárnál«.

Féltérdre ereszkedik ismét a leány, odakúszik a legények elé és fejét, nyakát hátra vetve, úgy hajlogtatja jobbra-balra a derekát. Elénekli előttük a Fehmi asszony nótáját, a ki hűtlen lett az urához, hogy a fürdő gazdával, a hámámdsival csapodároskodhassék.
Ismeretes népdal, énekelik is mindenfelé:

»Beverték a fürdő ajtót, 
meglátták a két vigadót - ihaj!«

Fehmi ura neszét vette ugyanis a dolognak, rájok tört a fürdőbe, és ott találta a feleségét:

»A fürdőház fürdő köve,
 Fehmi íjas szemöldöke - ihaj!«

De rá se hederít a kikapós menyecske az urára. Nem törődik a haragjával, csak a szeretőjének járhasson a kedvében:

»Ha haragszik haragudjék, 
szeretőmnek kedve teljék - ihaj!«

Külömb legény is lehetett az uránál, fiatal göndörfürtű legény, az ura meg öreges, idejét múlt:

»Fürdőgazda göndör haja, 
félre van a feze rajta - ihaj!«

De nem nyugodott meg ennyiben az ura, janicsár-rendőröket hivatott és úgy vitette ki az asszonyt a szeretője hajlékából:

»A fürdőből jön ki éppen, 
gyöngy legyező a kezében - ihaj!«

Megmaradt azonban a szerelmük, és a hirhedtté vált dal refrainje egyre csak azt vallja:

»Szereti a fürdős Fehmit, 
szereti a fürdőst Fehmi - ihaj!«

És ezzel elnémúl a zene, vége szakad a táncznak. Odaguggol a leány a legények ölébe, odatartja nekik a homlokát, hogy a jutalompénzt ráragaszszák. Mindegyike ad neki egy-egy pénzdarabot, ki a kötényébe dobja, ki meg a homlokára ragasztja. A mint odadobtam a kötényébe én is egy darab pénzt, kiváncsian a kezébe veszi és nézegeti, hogy vajjon nem kirmizi-e? A törökök ugyanis a körmöczit kirmizi-nek (pirosnak) ejtik, mintegy magyarázatát adva vele a magyar arany ragyogó szép szinének. Magyar aranyat akart a leány, hacsak parányit is. Arany­csináló dervist emlegetett egyre, a kit egy magyar király hívott volt valamikor az országába, ettől tanultuk volna a pénzcsinálást. Ime a dervis története:

»Közepette a kisázsiai hegyeknek, nagy elvonultságban éldegélt egy nagy tudományú dervis. Álláhjához való könyörgésekkel és alamizsna-osztogatással töltötte el minden idejét és folyvást csak azt kutatgatta, hogy hogyan lehetne közönséges érczből aranyat csinálni. Addig-addig, hogy megtalálta a módját és felfedezte az aranycsinálás titkát.
Elterjedt ennek a híre az egész világon, még Magyarország királya is megtudta a dolgot. Hírvivőket küld a király a híres dervishez és meghívja, hogy látogasson el királyi udvarába. Sokat szabadkozott eleinte a dervis, de addig beszélték rá és addig kérték a király emberei, mig ráállott az aranycsináló és útnak indultak messze Magyarországba.
»Igaz-e, - kérdi tőle a magyarok királya - hogy felfedezted azt a titkot, a melyet évezredek óta mind hiába kerestek az emberek?«
»Álláh áldjon meg hosszú élettel és boldog kimúlással« volt a dervis válasza. Ezzel előmutat egy napnál is csillogóbb aranyat, mely sárga réz közé volt vegyítve«.
»Meg tudnád-e mondani, - kérdi ismét a király - hogy hogyan változtatod át ez érczet aranynyá?«
»Álláh segedelmével megmutatom« - mondja a dervis és kér a királytól egy-két darabka rezet. Hozzák az emberek a rezet és átadják a dervisnek. Ott a király színe előtt lát hozzá a munkához, tüzet rakat, felolvasztja a rezet egy üstben, és alig hogy belehintett egy porvegyüléket, melyet innen Kisázsiából vitt magával, olyan fényes aranynyá változott a réz, hogy alig győzött rajta eleget nézni a király.
Meglepte ez a csodálatos felfedezés a magyarok királyát és igéri a dervisnek, hogy dúsgazdaggá teszi, ha megismerteti az aranycsináló por titkaival.
»Kincsedre nincs szükségem«, felelt a dervis, - »hiszen ha azt akarok, csinálhatok magamnak, a mennyit csak az eszem kiván. De meg fogadásom is tiltja a gazdagságot. Szegény vagyok, annak akarok maradni; pénz, meg egyéb gazdagság nem nekem való dolgok«.
Akárhogy kéri a király az aranycsináló por titkát, hajthatatlan a dervis szive.
»E titkomat«, mondja a dervis, »nem árúlhatom el se kincsért, se szép szóért. Ha meghalok, velem együtt hal meg a tudományom is«.
»Legalább az emléked hadd maradna meg«, kéri ismételten a király. Elővesz erre a dervis egy másik porvegyüléket és mondja a királynak, hogy evvel nem csinálhat ugyan aranyat, de ha arany közé keveri, olyan fényessé és csillogóvá teszi, hogy a nap is elhomályosodik mellette. Ezzel átadja a port a királynak és aztán készül vissza Anatóliába.
»Mit kivánsz fáradságod fejében?« kérdi a dervistől a király.
»Azt az egyet kérném«, mondja a dervis, »hogy az én képemet veresd az aranypénzedre«.
Beleegyezett a magyarok királya és ez időtől kezdve a dervis porával verték a magyar aranyokat.
»Innen van«, végzi a mesélő, »hogy nektek, magyaroknak van a legszebb pénzetek és hogy a régi magyar aranyon ott az aranycsináló dervis képe«.

Rég elkiáltotta már az éjfélt az éjjeli őr, midőn végefelé járt a nagyok kávéházában is a mulatozás. Hoztak a szomszéd házakból, honnan párnát meg lepedőt, honnan derékaljat és úgy vetettek ágyat a kávéházban, melyből sebtiben alvó helyet teremtettek. Ömer efendi Álláhnak meg a csausnak ajánlván lelkét, nyugalomra tért és követtük a példáját megannyian. Csak a zejbek legények nem hagytak még abba a mulatozással és a másnap korán reggele ott találta őket ismét, társaságában a daloló és tánczoló »kis lábú«-nak.

NIKO VARTIAINEN: A sehonnan se származó – azaz a számi, aki délen nőtt fel

Számi család

A finnek többsége számára február hatodika éppen úgy telik, mint hetedike vagy nyolcadika, ötödikén viszont puncsos sütit majszolhatnak. A mintegy 10 000 finnországi száminak február 6. nemzeti ünnep.

A zenepalota kistermében pár százan gyűltünk össze, hogy ünnepeljünk. A színpadon egy napszemüveges, kopaszra borotvált fiatalember rappel - piros-fehér számi viseletben, hiszen az alkalom így kívánja. Körülöttem mindenütt hasonló színpompa: pirosak, kékek, feketék és sárgák, ékszerek és övek. Azt persze tudtam, hogy ünnepségre érkezem, de arról nemigen volt fogalmam, hogy mire számítsak. Az öltöny talán túlzás lett volna, a farmeringemben mégis kissé alul öltözöttnek érzem magam. Sokan együtt énekelnek a rapperrel. Én is szeretnék, de nem tudok. Csupán a finn nyelvű összekötő szövegeknél kapom el újra a fonalat. A rap északi számi. Abból egy kukkot sem értek, bár érzem, hogy kellene.

Néhány héttel később fontos levelet kapok. Délen talán sokakat hidegen hagyna egy efféle küldemény, de északon másképp van. Ott a levél tartalma miatt készek vagyunk a legkomolyabb jogi lépésekre is. A levél szerint felvettek a Számi Parlament választási jegyzékébe, 5800 társammal együtt. Egyszerűbben fogalmazva: számi vagyok.

Mostanság sokan erre vágynak. A tél folyamán több mint 800 fő kérvényezte a nyilvántartásba vételét, az elutasítottak száma azonban meghaladja a 300 főt. Az elutasítottak kétharmada nyújtott be fellebbezést a Számi Parlamenthez, melynek döntései miatt 182 panasz érkezett a Legfelsőbb Bírósághoz. Ez nem is lenne meglepő, hiszen arról, hogy ki tekinthető száminak és ki nem, már évtizedek óta folyik a vita Lappföldön.

A számiság meghatározása aszerint változik, kitől kérjük a definíciót. A kiindulópont az, hogy a számik egy őshonos nép tagjai, azaz az ENSZ szerint olyan ősök utódai, akik egy adott területen éltek már annak meghódítása előtt vagy a mai államhatárok kijelölését megelőzően. Fontos kritérium továbbá, hogy a közösség megőrizze nyelvi és kulturális sajátosságait, az őt körülvevő idegen környezetben is. Esetünkben ez a bizonyos terület Lappföld legészakibb vidéke, a többségi kultúra pedig a finn.

Finnországban a számiságról vajmi keveset tudnak az emberek. Az iskolákban többnyire beérik annyival, hogy a számik Lappföldön élnek, ilyen és ilyen a viseletük, s ennyi.

Nem csoda hát, ha még manapság is születnek a számikról olyasféle olcsó karikatúrák, mint amilyeneket annak idején Pirkka-Pekka Petelius készített. Példaként legyen elég említeni a rapper Uniikki Nunnuka-lai-laa című videoklipjét vagy az új Visít Finland reklámfilmet, amely az egzotikus Lappföldet úgy gondolta eladhatóvá tenni, hogy a számikat mocskos erdei vadakként ábrázolja. Amikor pedig szót emeltek a film ellen, a válasz kimerült ennyiben: „Bocsánat, nem úgy gondoltuk.”.

Nem árt tehát átismételni az alapokat. A számik lélekszáma összesen kb. 100 000 fő, akiknek a fele Norvégiában él. Finnország számik lakta vidékei Utsjoki, Inari, Enontekiö és Sodankyla északi része. Ezeken a területeken három számi nyelvváltozatot beszélnek: az északi, az inari és a koltta számit. Ezek olyannyira különböznek egymástól, hogy beszélőik nem értik meg egymást maradéktalanul. A legtöbben az északi számit beszélik, a koltta csak Finnország és Oroszország területén használatos, az inari számi pedig kizárólag Finnországban. A legkevesebb képviselője a kolttáknak van. Én magam közéjük tartozom. Összesen mintegy 700-an vagyunk, és kevesebb mint 50%-unk beszéli a koltta számi nyelvet. A 40 évesnél fiatalabb koltta számi beszélők számát mindössze 50-re becsülik.

Ilyen kis közösségben szinte mindenki ismer mindenkit. Gyökereim felderítéséhez elegendő adatnak bizonyult édesanyám lánykori neve és néhány további kérdés a bácsikáimról, a számik közössége ugyanis mindmáig a családhoz tartozás alapján azonosítja tagjait. Mindkét nagyapám Petsamo területéről, evakuáltként került a mai országhatárokon belülre a II. világháború után, Inari más-más részére. Az evakuáltak érkezésekor a finn állam törvényben biztosított a koltták számára saját területet, amely azonban összecsúszott a másik félreállított kisebbség, az inari számik lakóközösségeivel. A földért, a vadászati és halászati jogokért vívott harc megkeserítette és feszültté tette a két csoport viszonyát, amit édesanyám családja éppúgy érzékelt a háború utáni időkben, mint a későbbi generációt képviselő Sanila-Aikio is gyermekkorában. (...)

Számi viseletben

Elméleti szinten a számiság meghatározása egyszerű ugyan, a gyakorlatban azonban mégsem olyan egyértelmű a dolog megítélése. A jelenlegi kritériumok szerint az a személy tekinthető száminak, aki maga, vagy akinek valamely szülője vagy nagyszülője első nyelvként sajátította el a számi nyelvet, vagy akinek az édesanyja vagy az édesapja szerepel a Számi Parlament választási nyilvántartásában. Hasonló meghatározás van érvényben Svédországban, míg Norvégiában a dédszülőket is figyelembe veszik. Finnországban emellett létezik egy sajátosság, az úgynevezett lapp-kritérium, amelyet 1995-ben csatoltak a törvényhez. Ezen kritérium alapján száminak tekinthetők a hagyományosan számik lakta vidékek lakóinak leszármazottai, amennyiben bejegyezték őket az adózási vagy személyi nyilvántartásba. Az akkori hivatalos szervek ellenezték a lapp-kritériumot. Kompromisszumként azt indítványozták, hogy az csupán az 1875 előtti dokumentumokat érintse. A javaslatot elfogadták, azonban az Alkotmányjogi Bíróság hibája miatt egy évtizedet elvesztegettek - vélekedik Veli-Pekka Lehtola, a számi kultúra professzora az oului egyetemről. A jelenlegi helyzet meglehetősen abszurd: a számi mibenlét legfőbb tényezője, a nyelvismeret mindössze három generációig nyúlhat vissza, míg a kevésbé meghatározó elemnek tekintett történelmi szempontok nincsenek időben korlátozva. Elméletileg tehát bárhonnan előbukkanhatnak számik, akár évszázados okiratokra hivatkozva. A számik attól tartanak, hogy az őshonos nép meghatározása ekképpen jelentőségét veszti. A számivá válni vágyó finnek ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy a számik 1960-as évekbeli feltérképezése hiányos. „A számik közül sokan azt mondják, hogy ha egyszer az állam elfecsérelt egy évtizedet, ki is kellene köszörülnie a csorbát" - vélekedik Lehtola. Csakhogy az állam erre nem mutat hajlandóságot.

Egy évvel ezelőtt a Számi Parlament javaslatot nyújtott be az országgyűléshez a lapp-kritérium kiegészítésére. Eszerint a rokonsági kapcsolatokat nem tekintenék a számiság feltételének, amennyiben a nyilvántartásba vételét kérelmező személy elsajátította és követi a számi kultúrát. Az Alkotmányjogi Bíróság leszavazta a javaslatot, majd az országgyűlés is elutasította azt. Lehtola szerint az országgyűlés jobban bízott a lappföldi képviselőkben, akiket ő azonban nem tart pártatlan forrásnak ebben a kérdésben. A Számi Parlament elnöke, Sanila-Aikio szerint az ügyben egyszerűen átléptek rajtuk, tekintélyüket semmibe vették.

A lapp-kritérium húsz éve létezik, s ez idő alatt semmiféle hátrányt vagy kárt nem okozott a számiknak. A vitatott nyilvántartásba vételek megítéléséért felelős Legfelsőbb Bíróság a számik oldalán állt, a számiság meghatározását ugyanúgy értelmezte, mint maga a Számi Parlament.

2015 őszén azonban valami megváltozott. Az ebben az évben benyújtott 182 panasz közül 93-at helybenhagyott a Legfelsőbb Bíróság. A Számi Parlament megdöbbent a friss adatok láttán. Az ügyben rendkívüli ülést hívott össze, a legradikálisabb gesztusként pedig a korábbi elnök, Klemetti Nakkalájarvi kérelmezte, hogy töröljék őt a választási névjegyzékből.

Alapvetően arról van szó, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem tartja tiszteletben a számik önrendelkezési jogát, amelyet pedig az ENSZ-egyezményekben is megerősítettek. Hasonlóan vélekedik Lehtola is: „A Számi Parlament önrendelkezési joga romokban hever. Jelenleg azt sem képes meghatározni, kik vagyunk mi, számik."

Olyan vendégként érkeztem a zenepalota ünnepségére, aki az anyanyelvén kívül nem beszél más nyelvet. Az esemény szervezésében részt vevő nővérem sürög-forog - én pedig senki mást nem ismerek a jelenlévők közül. Legalábbis azt hittem. Idegen környezetben az ismerős arcokat is nehezebben fedezzük fel.

„Mit csinálsz te itt tulajdonképpen?"

Ismerősöm éppoly meglepettnek tűnik, mint én magam. Sorsunk hasonló: a számi területektől távol felnőve elszakadtunk a számi nyelvtől és kultúrától, még ha gyökereink északhoz kötnek is bennünket.

Édesanyám 15 évesen elhagyta a koltták földjét, 19 esztendős korában már Savóban élt. Az Inari-tó délkeleti partján a finnek világában nőtt fel, számiságát titkolnia kellett. Anyanyelvére nem tanított meg engem, miként testvéreimet sem. Számunkra a számiság csupán a lappföldi rokonlátogatások egy eleme volt.

A háború után Finnországban minden erővel az egységességre és az idegen hatások elkerülésére törekedtek. Lappföldön a gyerekeket bentlakásos iskolákba vitték, ahol a finn tanárok felügyelete alatt a számi nyelv használata nem hogy nem volt megengedett, de sok esetben büntetés járt érte. Finnországban felnőtt a számiknak egy olyan nemzedéke, amelynek tagjai elkezdték rejtegetni és szégyellni a saját kultúrájukat. Az, hogy a ma száminak születő gyerekek már nem beszélik őseik nyelvét, nem az ő hibájuk. Az én számiságtól távol tartott generációmnak nem volt választási lehetősége, nekünk azt egyszerűen nem tanították. Jelenleg a számiknak kevesebb mint fele beszéli anyanyelveként a számit, és kétharmaduk lakóhelye már nem a hagyományosan számi területeken van.

Én és az ismerősöm mindketten érdeklődünk a gyökereink iránt. De olyan nagy a távolság, a kézimunkákhoz se vagyok elég ügyes, a természethez is vajmi kevés közöm van már... Életem során hét idegen nyelvet tanultam, de északi számiul nem futja tőlem többre, mint hogy jó napot és köszönöm, koltta nyelven még ennyire sem. És most száminak kellene lennem, ami voltaképpen tényleg vagyok, és mégsem. A törvény betartatik, a számik közösségében nyilvántartanak, és azt a választásokról szóló levelet is már másodszor kaptam meg az idén.

De miért is olyan becses az a levél?

A számiság akkor vált áhított státusszá Lappföldön, amikor az ENSZ 1989-ben elfogadta az ILO (azaz a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) őshonos népekre vonatkozó 169-es egyezményét. Ennek célja, hogy megerősítse az őshonos népek helyzetét és jogait, illetve biztosítsa azok kulturális és gazdasági fejlődését. Azóta Finnországban is napirenden van az egyezmény ratifikációja, Katainen (2011-2014) és Stubb (2014-2015) kormányprogramjában is szerepelt, a dolog mégis kudarcba fulladt, megrekedt a szóbeli egyeztetések szintjén. A párbeszéd nem zökkenőmentes, mivel a konkrétumok megbeszélése helyett a felek rémképekkel ijesztgetik egymást.

Az egyezmény kimondja, hogy az államok kötelesek az őshonos népesség földhasználati igényeinek eleget tenni. Ezt a lappföldi finnek azonban úgy értelmezik, hogy a számik elűzhetik őket Lappföldről és megfoszthatják őket földhasználati joguktól. Ezzel szemben a számik egy része úgy véli, hogy a „papírszámik" csupán azért szeretnének felkerülni a Számi Parlament választási listájára, hogy megakadályozhassák az ILO-egyezmény ratifikálását. Veli-Pekka Lehtola professzor szerint az ilyesfajta félelmek arra utalnak, hogy a Számi Parlamentnek nagyobb hatalmat tulajdonítanak, mint amilyennel valójában rendelkezik.

Vessünk csak egy pillantást például a földhasználat kérdésére! Finnországban a számi területek 90 százaléka állami tulajdonban van, az egyezmény pedig a magántulajdont nem érinti. Norvégiában, ahol jóváhagyták az egyezményt, az érintett megyékben a számik és norvégok együtt döntenek a földhasználatról.

„Jelenleg a Számi Parlament hatalma nyelvi és kulturális kérdésekre korlátozódik. Az önjelölt számiknak az a tévképzetük, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb" - fogalmaz Lehtola.

A számik szempontjából az a bosszantó ebben a helyzetben, hogy a földhasználati kérdés csupán egy az ILO-egyezmény érintette témák közül. Számukra a legfontosabb az őshonos népek önrendelkezési joga: az, hogy saját ügyeikben maguk dönthessenek, és azt is ők határozhassák meg, kik tartoznak közéjük s kik nem. Ez az, amit a finnek nehezen értenek meg - magyarázza Lehtola. Nyelvi kisebbségként elfogadják a számikat, az őshonos nép fogalma azonban idegen a finnek számára. Az iskolákban még mindig nem tanulnak a számikról, jóllehet a Számi Parlament régóta szeretné elérni, hogy az általános iskolai tananyagba bekerüljön a számi kultúra alapszintű megismertetése. A számi többségű Utsjokiban mindmáig csak úgy kaphat számi nyelvű orvosi ellátást a páciens, ha tolmácsigényét előre jelzi.

A közeljövőben aligha várható pozitív fordulat az ügyben, a sajtóban fellelhető hírek szerint ugyanis a jelenlegi kormánynak nem áll szándékában ratifikálni az egyezményt.(...)

A számisághoz kötődő emlékeim közül az az egyik legkorábbi, amikor a nálam egy évvel fiatalabb unokatestvérem a reggelizőasztal mellett tanítgatott, hogy mondják északi számiul azt, hogy „nem tudom".

A válaszom tehát: In diede. Nem tudom.

(Fordította és szerkesztette: Falk Nóra)

Forrás: Finnugor Világ, 2015. december