CSEKE GÁBOR: Az Új Világ ellentmondásos emlékei

Napsütéses nyári napon, 2013 júliusában felkerekedünk, hogy a Huron-tó egyik öblében (Georgian Bay) egy kellemes hetet töltsünk. Mint legtöbb helyen a világon, a kanadai Új Világ is telisteli van történelmi és kultúrantropológiai emlékekkel, emlékhelyekkel, amiket jó üzleti érzékkel - bár távolról sem azonos hatásfokkal - ki is aknáznak. Victoria Harbourtól, ahol megszállunk egy tóparti cottage-ban, félórányi kocsiúton jutunk az ugyancsak tóparti Penetanguishene városkába, amelynek egyik kikötője fölött várja látogatóit a Discovery Harbour nevezetű erődmúzeum, az 1812-14-es ontariói amerikai-kanadai csata egyik hajdani kulcstámaszpontja. Már a bejáratnál osztogatott tájékoztató anyagokból kiderül, hogy az intézmény folyamatos rendezvénysorozattal emlékezett meg a tavaly s emlékezik meg idén és jövőre is az amerikai részről kissé túlbecsülten "második függetlenségi háború"-nak is nevezett csata eseményeire, főbb szereplőire. Az emlékezés, a kanadaiak számára győztes ütközetek, vízi csaták, tengerészbátorság, fegyvertestvériség stb. felidézése átfogják egész Kanadát, ám feltűnő módon a quebeci francia szellemű közösség mintha makacsul és egyértelműen távol maradna az akciótól. Mintha a kanadai britek és franciák emlékei nem lennének közösek. Tény, hogy a kanadai történelemben a brit annexió utáni három évszázad mintha inkább csak az angol érdekeltségre szorítkozik. Annak ellenére, hogy a három évig tartó csatának fontos szerepe volt a francia nyelv és kultúra megőrzésében is, hiszen ha a terület az Egyesült Államok részévé vált volna, Quebec sem marad fenn a mai formájában. Multikulturalitás ide vagy oda, az angol és a francia államnyelvi használata ellenére, az angol nyelvű többség mintha fölényesen - ha nem is szántszándékkal - elfedné a franciát. Hiába, többen vannak... (Az erődmúzeum eligazitó anyagai amúgy két nyelven készülnek, a honlapon további spanyol és német nyelvű eligazitást is találni...)

Edward és Zsófia hercegi pár Huroniában a kenu zsilipelésénél asszisztál
(2012)

Ráadásul az utóbbi háromszáz valahány év mintha valóban a brit történelem zajlásában telt volna el: az anyaország királyi sarjai úgy jöttek-mentek-diszponáltak Kanada sorsát illetően, ahogy az a nagykönyvben elő van írva. Királyi látogatások követték egymást, hercegi körutazások örvendeztették meg a kanadai Új Világ népét. Hogy csak a legutóbbiakat emítsük: a William és Kate hercegi párt tavaly vezette első útja éppen Kanadába, s tavaly szeptemberben látogatott el Quebec környékére Edward herceg és Zsófia hercegnő is. (Mindennek a teteje: a napokban arról is lelkesen cikkezik a kanadai sajtó, hogy netán William és Kate nehezen jött gyermeke brit trónkövetelő, s ezzel együtt kanadai uralkodó lehetne?!)

Cartier-féle emlékbélyeg

Pedig a történelem nem válogatós: mindent számon tart, ami egyszer az emberiséggel így vagy úgy megtörtént. Azt is, hogy a francia telepesek már 1603-ban Kanada földjére léptek: ők teremtették meg az Új Világban – Új-Angliával párhuzamosan - Új-Franciaországot. Őket követték a missziósok: előbb a francia ferencrendiek (hamar beletörött a bicskájuk az indiántérítésbe), majd Loyolai Ignác jezsuita hitvezér térítői elképzelésének francia követői, akik hittel vallották vezetőjük elvét: ha a rendnek csak 1 lelket is sikerül megmentenie, "már megérte". A francia jezsuita térítők ezzel az eltökéltséggel érkeztek a Huron-tó környékére, Huroniába, hogy az egy isten hitére térítve, "civilizálják" a primitív vadásztársadalomban élő huron lakosságot. Az 1625-ben érkezett első jezsuita misszionáriusok (vezetőjük a később vértanúvá lett Jean de Brébeuf). A tóhoz közeli Wy folyó mellett telepedtek le, s missziójukba lassan az ottani huron lakosság közel egy ötödét bevonták. Csakhogy a nemes szándékhoz képest a munka több volt, mint sziszifuszi: a téritőknek hamar rá kellett döbbenniük arra, hogy semmire se mennek az őslakosságénál jóval civilizatórikusabb szintjükkel, a helyi nyelvek, a szokások ismerete és a rettegett, az ősmagyar sámánokra emlékeztető varázslók hatalmának alapos ellensúlyozása nélkül. Legalább is ezt igazolták az első évek eredménytelen kisérletei. A Sainte-Marie-au-pays-des-Hurons (Huronföldi Szent Mária) elnevezésű telep helyén ma a már említett erődmúzeummal (Discovery Harbour) közös irányítás alatti - elsősorban régészeti profilú - múzeum fogadja pár kilométerrel Midland kikötője előtt az autósztrádán érkezőket. És bár specifikuma révén, a hely elsősorban francia kulturális érdekeltségű, a múzem által szervezett bemutató akciók angol nyelven zajlanak, a szórólapok kétnyelvűek, a múzeumi honlap viszont legalább egy tucatnyi világnyelven tájékoztat. Ami nagyon hiányzik: az a huron nyelvi megnyilvánulás - ez akkor is ünneprontó "gesztus", ha jó előre leszögezzük, hogy a huron lakosság mára szőrén-szálán felszívódott; a Huroniából elmenekült maroknyi, maradék lakosság Quebec mellett talált menedékre.

Huron kultúra ennek ellenére létezik: a jezsuiták első huroniai vezetője, Brébeuf még szinte tehetetlen volt, amíg meg nem tanulta a huronok nyelvét. Hogy ezt elérje, huron szótárt szerkesztett. Eleinte a huronok egyszerűen bolondnak tartották mind őt, mind a testvéreit. A katolikus ember erkölcsi törvényei kicsorbultak a törzsi, a természet elemeit istenekként tisztelő és félő huronok szokásain, annak ellenére, hogy a misszionáriusok egy fedél alatt éltek az őslakossággal, ugyanazt a kenyeret ették, az egyre nagyobb mértékben áldozatokat szedő betegségeket, járványokat igyekeztek megfékezni. Az áttörés ha furcsán is, de egyszer csak megtörtént. Igy adja ezt elő a magyarországi Koroknai Zoltán jelenkori jezsuita skolasztikus, aki több hónapot töltött Kanadában és a huron kultúra tanulmányozásának megszállottja (egyebek mellett hangjátékot és színpadi művet írt A huron misszió címmel):

"Brébeuf-öt először páratlan fizikai ereje miatt kezdték tisztelni, az Echon ('nehéz terhet cipelő') nevet kapta. Később misszionárius testvéreivel együtt felvette a harcot a varázslók ellen, s közben hirdették az egy, és mindenhol jelenlévő Istent, aki szereti az embereket, akit közvetlenül is meg lehet szólítani az imádságban (ergó nincs szükség drága ajándékokra és az önös hatalomnak való állandó behódolásra). A Szentmiséken igyekeztek elkerülni minden titokzatosság látszatát, nem volt sekrestye, a hívek szeme előtt öltöztek be miseruhába, hogy ezzel is érzékeltessék: nincs titkos varázslás. Jelentős engedményeket tettek az indián kultúra irányába, például a missziós templomban az oltár közelében tűzhelyett állítottak fel, mert az indiánok számára elképzelhetetlen bármiféle transzcendenica jelenléte tűz és lángok nélkül."

A kenu érkezése a misszióhoz (újrajátszás)

Jellegzetesen európai az a szemlélet, amelynek meggyőződése, hogy a Szent Mária-múzeum a huron lakosság életét tükrözi. Igaz, hogy a létesítmény inkább a misszió és az őslakosság mesterséges együttélésének és egymásra hatásának a tárháza, ám a helyhez fűződő emlékek jóval drámaibbak és tanulságosabbak, mint az itt található füstös-poros, lazán igazgatott, sorsára hagyott indián-skanzen. A kanadai viszonylatban is borsos belépti díj dacára szinte az egyetlen, valóságosan is a múlt viszonyait idéző látványosságnak a huron telepes erőd falai közé vezető, faragott facölöpökkel kibélelt, egy kenu szélességénél alig valamivel tágasabb víziút bizonyult, amelyen három igen egyszerű, kézzel felhúzható fazsilip jelentette a kaput az eltávozó, illetve a hazatérő szállítmányok előtt. Ha elgondoljuk, hogy az indián vadászok begyűjtött állatbőreit és szőrméit a távoli Quebec kereskedőihez kellett szállítani, s onnan minden szükséges élelmet, nyers- és építő anyagot, puskaport, gyógyszert, italt és egyéb közszükségleti cikket a telepre hozni, 28-30 napi fáradságos kalandozás árán tekervényes folyami úton megtenni a több mint 800 mérföldet, gyakran kitéve az ellenséges törzsek támadásainak és a természeti csapásoknak, nem csodálkozunk azon, hogy egy-egy karaván beérkezése sokszoros örömünnepet jelentett a misszió életében. Ezt az ünnepi pillanatot kísérelte meg ottlétünkkor játékos, színpadias külsőségekkel legalább egy negyedóra erejéig szuggerálni a múzeumnál gyakorlatozó régészhallgatók egy csoportja, akik nyári gyakorlatukat töltötték a huron falumúzeumban.

Hosszúház Huroniában

A látogató, mielőtt beléphetne a huron telep kőkirakásos erődített kapuján, a múzeum bejáratánál berendezett tágas moziteremben negyedórás dokumentumfilmet nézhet végig a telep történetéről, a hittérítők és huron gondozottjaik mindennapi életéről, mindarról, amit a vázlatos látnivalókhoz tudni érdemes. A többnyelvű kommentár végén felhangzik a jelenkori intés: a film tulajdonképpen csak tényeket közvetitett, azt, hogy melyik oldalon, kinél van az igazság, a látogatónak kell eldöntenie azzal, hogy átlépi a kaput. A vászonra kinagyított kapu látványa ekkor hirtelen eltűnik, a vászon zajosan fölcsapódik, s a helyén megjelenő résben felfénylik a kinti világ: a valódi kapu, amely tárva-nyitva várja a közönséget. Valódi rendezői mesterfogás ez, amit sajnos, a későbbiekben a szervezők rendre könnyelműen "eljátszanak", s így az igazságot továbbra is nehéz kiderítenünk...

Huron törzsfők

Alig van olyan helyiség a múzeum területén, amelyet ne ülne meg a fojtogató, orrot-szemet csípő tömény füst. A huronok ahol csak tehették, tüzet raktak. Jó volt ez a tartósításra szánt hús, dohány, az állatbőrök, különböző növények, bogyók, gombák stb. tartósításához. Kellett a tűz továbbá a jezsuiták által szorgalmazott kovácsmunkákhoz, kenyérsütéshez, főzéshez, a gyógyításhoz... Koronkai Zoltán szerint a jezsuiták is jelentős engedményeket tettek az indián kultúra irányába, például a missziós templomban az oltár közelében tűzhelyet állítottak fel, mert az indiánok számára elképzelhetetlen bármiféle transzcendenica jelenléte tűz és lángok nélkül.

Minden térítés, átnevelés óhatatlanul erőszakos cselekedet. A huron missziót tanulmányozók rendszerint megjegyzik, hogy a maguk nemében a jezsuita térítők nagyon is toleránsak voltak másokhoz képest, ezért az óhazában az első időkben azzal vádolták meg őket, hogy elszabotálják a civilizálást. Természetesen nem rohantak ajtóstól a házba, kivárták a megtérésre legalkalmasabb pillanatot, amelyek furcsa módon akkor váltak a legmeggyőzőbbeké, amikor veszélybe került a misszió és az egész huron lakosság léte: a véres agresszióval fenyegető irokéz indiánok rendre kiirtották a missziós személyzet közel felét, s ahol csak érték, pusztították a huronokat. A mártírrá lett jezsuiták szembeszegülésének példája, az, hogy minden úton-módon elítélték a kegyetlen rituális kivégzéseket, jótékonyan hatottak az áttérési „rátára”, s megjelentek az első huron keresztények is, akik remek további térítő munkát végeztek a továbbiakban. A múzeumban tetten érhető a huronok életének szkrizofén jellegzetessége: a megkeresztelkedett őslakosok és a megkereszteletlenek elkülönítve, külsőségeikben szinte megegyező sátrakban és „hosszúházakban” laktak, egymás szomszédságában és mégis külön, amíg végül a felvett vallás egyesítette őket.

Huron mártirok szenvedései

A jezsuita kísérlet sajnálatosan kudarcba fulladt: az irokéz ellenségeskedés, a kezükre juttatott lőfegyverek megsemmisítő ereje elűzte földjükről a huronokat. Megmaradt viszont a misszionáriusok mártíriumának példája, amelynek a misszió melletti, az autósztráda túloldalán, egy festői dombon kialakított szent zarándokhely a letéteményese. A Martyrs Shrine-nek nevezett sok hektáros kertben impozáns székesegyház áll a vértanúk és a világ szentjeinek tiszteletére. Alapitása közvetlenül a nyolc kanadai jezsuita mártir emlékét idézi, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. Név szerint: Daniel Antal, Garnier Károly, Lallemant Gábor, Brébeuf János, La Landei János, Jogues Izsák, Chabanel Natalis, és Goupil Renatus. A vértanúcsoportot Brébeuf Jánosról nevezték el. De az emlékhelyen maradandó nyomok őrzik II. János Pál pápa 1982-es látogatását: egy kifejező, fából faragott szobor és az alkalomra kialakitott pápai oltár. Szuggesztiv szobrok, emlékművek őrzik Teréz anya személyiségének kisugárzó erejét, az első afrikai szent, Josephine életének tanulságát, a kereszténység ázsiai terjedésének megannyi momentumát.

Szent Kateri: a mohawk indiánok lilioma

Külön „kertet” szenteltek a zarándokhelyen az őslakosok emlékének, illetve az első indián szentnek, akit korábbi boldoggá avatása után XVI. Benedek 2012-ben a szentek közé emelt. Az 1676-ban megkeresztelkedett mohawk lány, Tekakwitha Kateri tizenegy éves volt, amikor először hallott Krisztusról azoktól a jezsuita misszionáriusoktól, akik az őt nevelő nagybátyja falujában jártak. Szüleit még kisgyerekként elvesztette, himlőjárványban haltak meg. Tekakwitha is megbetegedett, és bár meggyógyult, hegek maradtak az arcán, s a látása is károsodott. Nevelőszülei népük hagyományai szerint tizenhárom éves korától férjhez akarták adni, de ő – talán még maga sem értette, miért – ellenállt e kényszernek. Néhány év után a család feladta a próbálkozást, és engedték, hogy a lány Jacques de Lamberville jezsuita atyánál katekizmust tanuljon. Az indiánok vallási megtérését ellenzők Kateri ellen fordultak, s boszorkánysággal, illetve szexuális szabadossággal vádolták meg. Hogy túlélje, egy Montreal melletti misszióba kerül, itt teljesiti ki szent életét kemény böjtölés és önsanyargatás közben. A „mohawk indiánok lilioma” - ahogy előszeretettel nevezik – halála pillanatában teljesen megszabadult az arcát elrútitó hegektől és egyéb csodák is történtek elhunyta nyomán.

A misszió sok évszázaddal ezelőtti tevékenysége nyomán létrejött szent hely – a kanadai jezsuita egyház jóvoltából – nemzetközileg elismert és szívesen látogatott kegyhely. A világi látogatók mellett nagyszámú, a világ minden tájáról érkező spirituális vendégek csoportjai keresik föl a mártiromság felszentelt emlékműveit. A missziót és a kegyhelyet fölkereső látogatók jelentős kedvezményben részesülnek – hiszen a két intézmény között az országút alatt, egy szűk alagúton át vezet a pár perces sétára hivó, összekötő gyalogút. De a mártirok dombja már angol szellemiségű világ: a kegyhelyet működtető helybeli jezsuiták mintha megfeledkeztek volna a francia gyökerekről. Mind a hely honlapja, mind a promóciós anyagok egy nyelven szólnak hozzánk... Igaz, világnyelvről van szó.

Toronto, 2013. augusztus 5.

*** A kalózok nyomorúságos élete

    (MTI-Press) - Dicsőítették, átkozták és üldözték őket; a legendákkal ellentétben nem voltak mesebeli alakok, sokan közülük nyomorúságos életet éltek. Az utókor mégis egyfajta hősként tartja számon a kalózokat, falábbal, szemtakaróval és vállukon papagájjal képzelik el őket. Fénykorukat a XVII-XVIII. században élték, a róluk fennmaradt mítoszokból azonban nem sok minden igaz. Kivéve a papagájt, mert az valóban kincsnek számított.

 Melyik a nagyobb veszély - amit ők jelentenek, vagy ami őket fenyegeti? Ez a kérdés a kezdetektől fogva kíséri a kalózok történetét. Elég csak egy példát említeni: Krisztus előtt 75-ben kilikiai kalózok Farmakoniszi szigeténél túszul ejtettek egy római tisztet, anélkül, hogy sejtették volna, mit is követtek el. A tengeri bűnözők jó fogásnak gondolták a rómait, pedig veszélyes ellenfél volt: nem más, mint Julius Caesar, a későbbi császár. Harmincnyolc nap elteltével - miután megfizették érte a váltságdíjat - Caesar bosszút esküdött. Szabadulása után az akkor 25 éves római azonnal valóra váltotta fenyegetését: négy gályán összesen kétezer katonát küldött a kalózok hajója ellen, amelyet el is süllyesztettek, a túlélőket pedig keresztre feszítették.
    
Tettesek vagy áldozatok? 
    
A kalózokat vagy istenítették, vagy átkozták. Feltűnő kalandorok, titkos kincsek - mítosz és igazság keveredett egymással történeteikben. Sokszor ábrázolták őket szabadságot hirdető hősökként, romantikus alakokként, falábbal, szemkendővel, papagájjal, miként az Robert Louis Stevenson híres regényében, A kincses szigetben is szerepelt. 
Akár Douglas Fairbanks, akár Errol Flynn vagy Johnny Depp testesítette meg őket, a tengeri rablók - ahogy őket a hollywoodi filmekből ismerni lehet - soha nem léteztek. "A kalózkodás története borzalmak és gyilkosságok végtelen láncolata, rablás és fosztogatás, nyomorúság és kétségbeesés, véres megtorlás és kegyetlen bosszú jellemzi" - írja A kalózok című könyvében Robert Bohn történész.
Már a rómaiak sem pazaroltak sok időt a kalózokra, akik éveken át fenyegetést jelentettek a Földközi-tengeri kereskedelemre, a birodalom nyersanyagellátására. Kr.e. 67-ben - nem sokkal Caesar elrablása után - Pompeius konzul ütőképes flottát állított össze. A kilikiai partok előtt tízezer kalózzal végeztek, rengeteg foglyot ejtettek. A római törvények szerint csak egy módja volt a büntetésnek, a kalózok halállal lakoltak bűneikért. 
A tengeri rablókat egészen a XIX. századig törvényen kívülinek tartották, tárgyalás nélkül végeztek velük. Senkinek sem kellett büntetéstől tartania, ha végzett egy kalózzal.
    
A társadalom pereméről érkeztek
     

Pedig kalózok a hajózás kezdete óta léteznek. Az antikvitásban a Földközi-tenger volt a vadászterületük, később oda költöztek, ahol épp virágzott a kereskedelem. A középkorban mindenekelőtt a vikingek keltettek rettegést sárkányhajóikkal, később a franciákat is félték a vizeken. 
A XIV. század végén a Hansa szövetségnek volt oka aggodalomra, a Dániával vívott háborúban felbérelt hajósok hamar ráéreztek a kereskedelmi hajójáratok "ízére", pedig eredetileg az volt a feladatuk, hogy élelmiszerrel lássák el Stockholmot. A legrettegettebb közülük Gödeke Michels és Klaus Störtebeker volt. Utóbbit a tengerek Robin Hoodjaként emlegették, de az élettörténetét kutató szakember szerint "még csak nem is lehet összehasonlítani az angol hőssel, mert a szegényeknek semmi sem maradt, a kalózok maguk is koldusszegények voltak".
    Kevés kivétellel mindenkor a társadalom pereméről érkeztek, rablás nélkül semmi esélyük sem volt arra, hogy biztosítsák túlélésüket. Sokszor bitófán vagy hóhérkézen végezték. Így járt Störtebeker is, vélhetően 1401-ben Hamburgban lefejezték. Az, hogy fej nélkül még elmasírozott 12 férfi előtt, hogy ezzel mentse meg őket a vérpadtól, egyike a sok legendának, amely halála után született. Igaz viszont, hogy a kivégzett kalózok fejét elrettentésül közszemlére tették.
    
Nagy volt a tét 
     

Störtebekernél sokkal többet tudni a brit kalózról, Sir Francis Drake-ről. Az úriember kalózként emlegetett Drake még lovagi címet is kapott a XVI. században. Története elüt a többi kalózétól. Szabadságlevéllel felfegyverezve I. Erzsébet megbízásából fosztogatta a spanyol hajókat. "Hogy megbirkózzanak a spanyol fölénnyel, a britek +szabadúszó+ kalózokat béreltek fel, valószínűleg így alakult ki a +háború a tengeren más eszközökkel+ jelszó" - vélekedik Bohn.
Gazdasági megfontolások mellett gyakran területi és vallási szempontok is szerepet játszottak a kalózkodásban. Keresztények muzulmánok ellen, protestáns angolok és hollandok a katolikus spanyolokkal és portugálokkal szemben. 
A tét nagy volt. Amerika felfedezése után a spanyolok a XVI. században megkezdték a dél-amerikai vidékek kizsákmányolását. Az arany- és az ezüstbányákból mérhetetlen gazdagság került felszínre. Ezt a britek sem hagyhatták szó nélkül, Drake 1577-ben elindult sokat emlegetett Famous Voyage, azaz Híres Út nevű küldetésére, és amikor három évvel később visszatért, több mint 500 ezer fontos - mai számítások szerint 100 millió eurónál is nagyobb értékű - zsákmányt hozott.
Az ilyen hódítások csábították a kalózokat, emellett a tenger olyan terület volt, amelyre nem vonatkoztak jogok, ez pedig kedvezett a rablók számára. A karibi partok végül kalózbirodalommá váltak Tortuga szigete és a jamaicai Port Royal központtal. Bástyái közé számított a floridai St. Augustine, Kuba, Nassau, Martinique és a mai Panama területén fekvő Portobello.
Manapság úgy tartják, hogy a XVII. és a XVIII. század volt a kalózkodás aranykora, valójában viszont a kalózok soha nem éltek meg aranykort. Ritka kivételektől eltekintve gazdagságról szőtt álmaik illúziók maradtak, legtöbben meghaltak, mielőtt pénzük lett volna. Elestek a harcokban, felkötötték őket, hullámsírba kerültek hajóikkal, nyomorúságos halált haltak az ivás, a szifilisz vagy a skorbut miatt. Voltak, akiket foglyul ejtettek és rabszolgaként tengették életüket. Volt, akit politikai érdekektől vezérelve végeztek ki, így járt például az 1645 és 1701 között élt William Kidd.

Szigorú szabályok 
    

A fedélzeten kemény volt az élet, az éjszakákat összezsúfolva töltötték patkányhadak társaságában. Napközben a trópusi napsütés kínozta őket, nedves ruha, romlott étel, poshadt víz volt jussuk, éhezés és betegség gyötörte a férfiakat. Ha betegek lettek, nem volt gyógyszer, a csatában megsérült végtagokat altatószerek nélkül vágták le. A fából készült lábak vagy karok harcképtelenné és a kalózéletre alkalmatlanná tették őket. Ha volt is némi zsákmányban részük, szigorú szabályok vonatkoztak arra, miként kell szétosztaniuk.
Aki megszegte a fedélzeten uralkodó törvényeket, súlyos következményekkel számolhatott. A tolvajokat kirakták egy lakatlan szigeten, ami biztos halált jelentett számukra. Ezek a rigorózus szabályok gondoskodtak a fegyelemről a hajón. A kapitányválasztásnál a legénység minden tagja szavazhatott, a "főnök" hatalma korlátozott volt, de rajtaütésekkor ő parancsolt. 
A támadások a kalózok leleményességét mutatták, kicsi, de gyors hajóikkal meglepetésszerűen rontottak rá a nagy kereskedelmi vitorlásokra, nagy csatazaj közepette szemtől szemben küzdöttek meg áldozataikkal. Még a pszichológiai trükköket sem vetették meg: a rémtetteiről híres Feketeszakáll - azaz Edward Teach - lassan égő kanócokat gyújtott arcszőrzetében, hogy kinézetével rettegést keltsen. Egyébként Feketeszakállnak sem jutott hosszú élet, 1680-ban született, 38 évvel később már halott volt.
Egy másik kalóz, Bartholomew Roberts zenészeket vetett be, akik fülsüketítő lármát csaptak, hogy megzavarják az ellenséget. A legfőbb cél az volt, hogy elkerüljék a veszélyes csörtéket, és elérjék, hogy a megtámadottak önként megadják magukat. Ezt a harci taktikát erősítette a XVIII. században megjelent halálfejes zászló, a Jolly Roger.
    
Alkoholra és szerencsejátékra költötték a zsákmányt 
     

Mítosz, hogy a kalózok elásták kincseiket. Amit zsákmányoltak, azonnal alkoholra és szerencsejátékra költötték. Arany és ezüst helyett legtöbbször bútorokban, nyersanyagban és élelemben volt részük, ezeket gyorsan elhasználták vagy eladták, mielőtt tönkrementek volna.
 Igazi kincs volt viszont számukra a papagáj. A beszélő madarak változatosságot hoztak a mindennapokba, emellett "dugipénzként" is szolgáltak. A papagájokért ugyanis jó pénzt adtak az európai vevők.
Nők viszont nem kellettek a fedélzetre, noha a kalóztörténelemben nekik is jutott hely. A leghíresebb kalóznők közé tartozott Anne Bonny és Mary Read, ők még ismerték is egymást, ugyanazt a kapitányt, Calico Jacket szerették. Férfinak öltözve indultak zsákmányszerzésre, különösen vadnak és bátornak tartották őket. 
Anne Bonny mindössze alig 30 évet élt, 1690-ben született, 1720-ban veszett nyoma. A legsikeresebb női kalóz azonban a kínai Csen Ji-sao volt, ő a XIX. század elején óriási hajóhadnak és vele együtt százezer férfinak parancsolt. Az egykori kurtizán királynőként uralkodott: teljhatalommal és kegyetlenül.
Minden fájdalom és nyomorúság ellenére, amelyben a kalózoknak részük volt, fennmarad a kérdés, miért tartják mégis izgalomban az utókort. Bohn szerint azért, mert életük egzotikus ellentéte korunk kötelezettségektől meghatározott mindennapjainak. "A kalózélet romantikus képe szemben áll a kötelmekkel: szabad és kötetlen életet sugároz" - hangsúlyozta. 
Csalóka kép, és olyan szabadság, amelyért drágán megfizettek.

DONÁSZY FERENC: Állatszeliditők

Harsognak a trombiták, a réztányérok csengnek és menydörög a nagy dob puffogása. Ebbe a lármás zenébe beledörren az oroszlán orditása, a tigris komor bőgése s a párducz rekedt nyávogása, a majmok sivitásától, a papagájok rikácsolásától kisérve és mikor ez a fülsiketitő zajongás elhallgat, akkor a kikiáltó hangja harsan fel, hogy: „most kezdődik az előadás az állatseregletben, melynek centrálkalitjában eddig nem látott mutatványokat végez az állatszeliditő betanított oroszlánjaival, szeliditett tigriseivel s csodaszámba menő dresszirozott párduczaival...”

Az állatszeliditő akkor már készen áll, csak a közönség betódulását várja. Hatalmas, herkulesi alak, izmai egy capuai viadoréval versenyezhetnek, mégis, a mint gömbösvégü, rövid korbácsának a nyelét szorongatja, izmos ujjai izgatott remegéssel babrálnak azon, mert, ki tudja, vajjon élve tér-e vissza állatainak a ketreczéből? Ha pedig neje és gyermekei vannak, nem tudja, viszontlátja-e őket?

Ez a gondolat minden előadás alkalmával az eszébe jut - és méltán! Mert hiába vannak vadjai a szelidség végső fokáig dresszirozva, a vadállat mindig vadállat marad, alattomos és megbizhatatlan természetü; hiába rejt korbácsának gömbje halálosan ölő robbanó löveget magában, hiába állnak kéznél az őrök, villákkal, elválasztó rácsokkal és más segédeszközökkel, mire ezeket használatba veszik, akkorra már rendszerint megtörténik a szerencsétlenség.

A legtöbb szerencsétlenség abból származik, hogy az állatszeliditő állatai szelidségében elbizza magát, azután nem számol az állatnak faji s egyéni természetével és szeszélyeivel, továbbá figyelmen kivül hagy némely csekélynek látszó jelenséget, a melynek pedig rendszerint nagyon sulyos következményei szoktak lenni, végre pedig nem gondol az állat életkorával.

Az elbizakodottságnak és meggondolatlanságnak kiáltó példáját mutatja a következő eset.
Az „Eagle” nevü gőzhajón a Baylei-Armstrong-féle állatsereglet részére egy fekete párduczot szállitottak New-Yorkba, mely egy erős deszkarekeszbe zárt vaskalitban volt a fedélzeten. Midőn az utasok ezt megtudták, mindenki látni szerette volna ezt a ritka pasasért, mit gazdája az élelmes yankee arra használt fel, hogy ülőhelyeket rögtönözve a fedélzeten, a kiváncsi utasokkal belépő dijakat fizettetett.

Miután néhány száz utas volt a hajón, ez az ötlete meglehetősen jövedelmezett, midőn pedig a vele utazó szeliditő kijelentette, hogy 150 dollárért kész bemenni a párducz ketreczébe és vele különféle mutatványokat végezni, a közönség szivesen ráfizette ezt az összeget. Voltak, akik erre a vállalkozásra a fejüket csóválták, mert ez a párducz nem a Szunda-szigetek kisebbfajta fekete párducza volt, hanem egy három és fél éves afrikai Felis pantherának a
fekete változata, egy oroszlán nagyságu és erejü állat, mely egy kétéves bikát képes elvinni az állkapcsai között.

Ezt a fékezhetetlen vad természetü bestiát a szeliditő már négy hónapig Hamburgban dresszirozta és mint elsőrendü ritkaságot akarta New-Yorkban bemutatni. A feltünés elkerülése végett eddig mindig csak éjszakánként etették és midőn levették a deszkarekesz falait, az odakészitett juhnegyed láttára meglátszott vadulni, olyan szökellést, fuvást és orditást vitt véghez... midőn pedig betolták neki a juhhust, melyet a szakács egy darab marhacsonttal toldott meg, a nézősereg összeborzadt, mert a juhnak gerinczét és az erős lábszárcsontot piskótaként morzsolta szét rettenetes fogaival, miközben fekete pofájából olyan ördögileg szikrázó szemek villantak a közönségre, hogy néhányan a kapitányhoz siettek és kérték, hogy tiltsa meg a szeliditőnek a bemenetelt.

A kapitány azonban igazi yankee nyugalommal csak vállait vonogatta:

- Psaw! Se apja, se gyámja nem vagyok a szeliditőnek! Tehet, mit neki tetszik! Ha vásárra akarja vinni a bőrét, én nem tilthatom meg neki!... - mondá egykedvüen, s e mellett ő volt az első, ki 100 dollárba fogadott, hogy a szeliditő nem kerül ki ép bőrrel a kalitból.
Ez a példa gyujtott! A többi yankeek is fogadásokat tettek és a nyeremény felét mindenki a szeliditőnek igérte oda, ki jókedvüen mosolygott a bajusza alatt, mert egészen biztos volt a sikerről.

Csak arra nem számitott és azt nem vette észre, hogy a párducz az örökös sötétségtől, a hajó folytonos ingásától és a gépezet zakatolásától ki van véve a sodrából, hanem elbizva magát abban, hogy eddigi próbálkozásai baj nélkül sikerültek, félrehuzta a kalit hátulján levő reteszt és fogai közé véve robbanó golyóval ellátott rövidnyelü vasbunkóját, lehajtott fejjel s négykézláb bujt be a kalitkának alacsony ajtócskáján. Mielőtt azonban lábraállhatott és a bunkót kezébe vehette volna, azalatt villámgyorsan, rövid pillanatok alatt a párducz az ajtó zörejére hátrafordulva, egyetlen szökéssel rávetette magát és a másik pillanatban feje kásává morzsolva, eltünt a vadállat torkában...

A hires Cassanovának és Wilhelmnek az volt a hátborzongtató forçemutatványuk, hogy fejüket az oroszlán kitátott torkába dugták. Ez a mutatvány mind a kettőjüknél számtalanszor minden baj nélkül sikerült. Egyszer azonban a rettentő állkapcsok összecsukódtak és mindkettőnek feje ott maradt az oroszlánok torkában. A szerencsétlenségnek az volt az oka, hogy Cassanova elfeledte lenyiratni a haját s néhány hosszabb hajszála megcsiklandozta az állatkirály torkát, Wilhelm pedig arczát sértette meg a fogak egyikében és a kibugyanó meleg vér szagára az oroszlán önkénytelenül összecsappantotta a fogait.

Wilhelmnek a felesége is ügyes és merész állatszeliditőnő volt és különösen hires volt nagyon szelid Fatima nevü nubiai nőstényoroszlánjáról. Férjének halálát minden évben meggyászolta és egy izben az jutott eszébe, hogy ezen a napon szokásos jelmeze helyett fekete utczai ruhában lépjen oroszlánjai közé. Fatima a szokatlan öltözet láttára morogni kezdett s kedvetlenül és akaratoskodva végezte produktióit és midőn Wilhelmné erre korbácsával reáütött, nagy orditással rávetette magát és jobb karját tőből leharapta neki. A segitségére siető személyzet alig tudta kimenteni a feldühödt oroszlán körmei közül.

A szépségéről hires Miss Senide esete a legérdekesebb lélektani esetek közé tartozik s páratlanul áll a maga nemében. 1900-ban a párisi Cirque d’Hiverben tartott egyik előadásán Princz nevezetü óriási nagyságu és példátlan szelidségü himoroszlánja, mely öt év óta minden parancsának vakon és készségesen engedelmeskedett és vele szemben korbácsra soha nem volt szüksége, makacskodni és engedetlenkedni kezdett. A miss erre korbácsával arczonlegyintette, mire az oroszlán reárohanva, leteperte és fejét kezdte marczangolni, iszonyu orditás és hördülések között...

„Nem tudom leirni azt az érzést, - beszéli Miss Senide emlékirataiban, - midőn anyám rémült sikoltásait hallottam! A közönség sikoltozásai közül csak ez az egy hatott reám és az jutott eszembe, hogy áldott kezeit többé meg nem csókolhatom. Fájdalmat, félelmet nem éreztem; inkább sajátságos tompult érzéketlenség vett rajtam erőt... A pillanatok multak... Éreztem a nyakamon végigpatakzó vér melegét, midőn Princz az arczomba harapott és szikrázó szemei az én elhaló tekintetemet keresztezték. Erre egy mentőgondolat villant hirtelen agyamba. Félig aléltan emelém fel kezeimet és czirogatni kezdtem Princznek haragos ránczokba szedett pofáját... Princz! Princz! kiáltottam neki hizelgőleg. Czirógatásaimra rögtön eleresztette fejemet és okos tekintetét rám vetve, farkcsóválva sompolygott a ketrecz másik oldalára...”

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

DONÁSZY FERENC: Az állatok háborúja

Valamennyi élőlénnyel - a legkisebbtől a legnagyobbig - veleszületik az önfenntartás ösztöne, mely szakadatlanul arra készteti, hogy mindent elkövessen létének fenntartására s e létnek lehető nyugodt, kellemessé tételére. Ez az önfenntartás az, mi a természetben a soha meg nem szűnő küzdelmet, az élet-halálharcot a létért való küzdelemben előidézi. És e harcban nincs béke, nincs fegyverszünet, hanem folyton folyik a lét eredetétől a napok s idők elmultáig. Ez a természetben az, ami a vérkeringés az emberi testben; mihelyt megáll, megszűnik minden, - elmúlik az élet.

Az erdők magasztos csendjében, a levegő végtelen birodalmában hiába keresnők azt az örök békét, melyről az Írás szól. Mikor a dél vagy az alkony óráiban szendergő édes nyugalom látszik lebegni a liget és erdő fölött és a suttogó szellőről, a halkan csevegő csermelyről azt hisszük, hogy békéről, nyugalomról beszélnek, akkor is folyik a harc mindenkor és mindenütt: fenn a légben, lenn a vizekben, a bársonyzöld mohszőnyeg szálai közt, a cserjék, füvek között, a fa kérge alatt úgy, mint a szellős lombsátorok árnyában, a virágok kelyheiben. Mert az  az édesdalú madárka, mely csicseregve röppent el fészkéről, valóságos rablókalandra indult, hogy férget, rovarokat, hernyókat fogdosson; a szökellő evetke ágról-ágra ugrálva, fényes,
fekete szemével madárfészkek s tojások után keresgél, de nyomban követi a nemezis, mert a fölötte lévő vastag gallyon, meglapulva, mintha oda lenne nőve, leskelődik rá a nyest, hogy torkonragadja. A virágokon és faleveleken mászkáló hangyák az apró levelészeket s a levélbolhákat szedegetik össze, de ha egy-egy lepottyan a falevélről s beleesik ama kis tölcséralakú homokgödörbe, melynek fenekén egy félig eltemetett, fekete pontocska látszik, az a hangyales (Myrmecoleon formicarius) zsákmányává lesz, mely ezen a módon leskelődik a prédára. Ha pedig leszáll az éj s az éji bogarak, tücskök zümmögve, cirpelve örvendenek a létnek, a nagy éji pillangókkal egyetemben, nesztelen repülésű, árnyként elsuhanó alakok röpködnek a levegőben: a denevérek, lappantyúk s kapdossák, vadásszák a rovarokat, de őrájuk is rá-rácsap egy még nagyobb, nesztelen repülésű árny, a bagoly, mely szintén ilyenkor vadász egerekre, cickányokra, denevérekre, melyek viszont éji rovarokat, csigákat s férgeket zsákmányolnak.

A létért való küzdelemben az erősebbé s a ravaszabbé a jog, mely az erőben rejlik, nem pedig a jogban az erő. Azok a szegény antilópok és gazellák, mikor az alkony hűvösében, tikkadtan, égő torokkal sietnek az oázisok patakjaihoz, hogy kínzó szomjukat hűtsék, sejtik, hogy vész, halál leskelődik ott reájuk, de bíznak gyors lábukban, éles hallásukban és szaglásukban. A lomha hiénákat s a settenkedő sakálokat ügyes ugrásokkal kerülték ki s már mohón szürcsölik a vizet, de azért vigyázva, fülelve, futásra készen; egyszerre az egyik kétségbeesetten szöknék oldalt, ha a vízből villámgyorsan kiemelkedő páncélos szörny meg nem ragadta volna lábát. A többi riadtan menekül s a krokodil már készül vergődő áldozatát elemébe hurcolni, midőn megzördülnek a kaktuszok s a sások bokrai és egy hatalmas párduc veti magát a vergődő antilopra s iparkodik a krokodiltól elharácsolni. Elkeseredett küzdelem kezdődik a két rabló között. Egyik sem enged, a párduc körmei pattognak ellene páncélos hátán és fején, míg ez farkával a vizet korbácsolva, próbálja lesújtani a párducot. Egyszerre rettentő, hörgő bődülés dörren meg és egy szikrázó szemű óriás terem közöttük; egyik talpával a krokodil fejét szegezi a földhez, másiknak ütésével a párducot sújtja el két ölnyire s a prédát ő veszi hatalmas torkába; még párszor elbődül, mire menekül minden élő s búvik a bokrok védő rejtekébe e mennydörgő hangok hallatára. A krokodil is kirántva fejét, eszeveszetten veti magát vissza a tóba, csak a párduc szedi össze magát s dühében magánkívül rohanja meg az oroszlánt. Ez új, vértfagyasztó ordítást hallatva, egy csapással újra a bokrok közé hajítja ellenét, azután nyugodtan felfalja az antilópot s méltóságteljesen eltávozik. Ekkor a hiénák, sakálok, melyek eddig tisztes távolban ólálkodtak, nekiesnek a maradéknak s marakodva, veszekedve emésztik fel azt.

Ilyen és hasonló esetek folynak örökkön-örökké, megszakítás nélkül a természetben! Maga az állatvilág is, minél számosabb, minél kiterjedtebb, annál elkeseredettebb küzdelmet folytat egymás ellen, úgyhogy a gazdag faunájú tropikus világrészek minden talpalatnyi földjén a legváltozatosabb jelenetek játszódnak le, melyeknek főrúgója örökösen a létért való küzdelem, de amelyekben egyúttal bámulnunk kell a természet osztóigazságát is.

Az alábbi jelenetnek Poussielgue fiatal természettudós volt szemlélője Floridában, hol búvárkodásának aztán áldozata lett:

 „Velünk szemben, a mély mocsáron túl, egy vén, odvas ciprusfa állott, melynek gyökerei egész kis szigetet képeztek az álló, bűzhödt vízben. A ciprusfa ágain, akár csak egy emeletes házban, egymás fölött más-más lakók éltek, míg az odvas törzsben két üreg volt vájva, melynek két kijárása a kiemelkedő óriási főgyökér két ellenkező oldalára szolgált. Erre a gyökérre egy óriási szitakötő-féle szállott s egy rovarlárvát kezdett lakmározni, melyet a közeli mocsár kákáiról orzott. Amíg mohón fogyasztotta a rovarlárvát, egy kisebb üregből, a gyökér mellől, egy hosszú, nyálkás nyelv, azután egy csúnya, kúposodó lapos fej bújt elő, míg végre lassan előmászott egy óriási szemölcsös béka s tátott szájjal settenkedett a szitakötő felé. De alig hogy elkapta, már a másik üregből szintén egy prédára leselkedő lándzsa-kígyó (Trigonocephalus lanceolatus) vágódott elő s a béka még rá sem ért zsákmányát elnyelni, máris ágyékába vágta halálos mérgű méregfogait, azután az üregbe vonulva, várta mérge hatását. A béka elbocsátotta a szitakötőt, de már sem ugrani, sem visszafordulni nem bírt, hanem görcsösen reszketve remegett egész teste s halkan ümmögött, majd hanyattfordulva, pár rángás után, döglötten elnyúlott. Akkor a kígyó újra kisiklott az üregből s eltátva torkát, bekapta a béka fejét s nagy erőlködéssel kezdte elnyelni. Mikor javában nyeldeste, a ciprusfa alsó ágairól egy gólya-féle csapott reá s mivel a kígyó szája tele volt, méregfogaival nem tudta magát védeni, csak dühösen hánykolódott, csapdosott. De a gólya nem eresztette, hanem hegyes csőrével csakhamar agyonvagdosta. Azonban a kígyó sokkal nagyobb és nehezebb volt, semhogy a ciprusfa tetejébe szállhatott volna vele; az alsóbb ágakon s a pici szigeten pedig rajokban repkedtek a kormoránok, sirályok és más vízi madarak, melyek szintén részt kívántak volna a kígyóból, ezért a gólya pár percnyi habozás után felkapva a kígyót, nagy erőlködéssel átrepülte a keskeny víztükröt, egy szomszéd ciprusfa odváig vonszolta zsákmányát és oda belehajította, maga pedig az odú szélére állva, lakmározni kezdett belőle, de folyvást jobbra-balra tekintgetett, hogy nem jön-e valami hivatlan, lakomát zavaró vendég, szintén részt kívánni? Ennek a ciprusnak az ágain azonban két pelikán bóbiskolt, kiknek orrát csakhamar megcsapta a lakmározás szaga. Nem is késtek sokat, hanem leröppenve, megkapták a kígyó kilógó farkát s nagyot rántottak rajta. A gólya pedig a fejét fogta a kígyónak s így húzták, vonták, cibálták, nagy rikogatás, marakodás, huzakodás és szárnycsattogás közt a prédát. Dühében mind a három ellenfél eleresztette a kígyót, mely ott hevert az odú sötét nyílásánál, hogy annál jobban egymásnak eshessenek. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a kígyó lassan, majd gyorsan kezd az odúba befelé csúszni, míg végre egészen eltűnik. A gólya és a pelikánok is észrevették, de hiába kapkodtak utána, már későn volt és a lyuk nagyon is szűk lehetett arra, hogy utána bujhassanak. Miközben az odú előtt a három verekedő mérgesen kelepelt s az odúba nézegetett befelé, az odú nyílásán két sárgás tűzben villogó szem s egy görbe csőr jelent meg, mely kacagó rikoltozás között csapkodott a bekandikálók szeme közé, mire azok ijedten röppentek fel a szomszéd fákra. Az üreg egy mocsári bagoly tanyája volt, mely a verekedők orra elől behúzva a kígyót, szépen felfalatozta.”

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre!)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (12., befejező rész)

Hallom, amint a szívem vergődik a mellemben, néha pedig mintha meg is állna. Amikor túljutottunk a morénán, és megálltunk az Adigené lejtőjének lábánál, úgy éreztem, hogy minden szétolvad, elhomályosul és elfehérül a szemem előtt. A jégcsákányra támaszkodtam, nehogy valaki észrevegye gyengeségemet, és persze azért is, nehogy elessem. Amíg lefelé néztem egy vöröses kőben húzódó vékony, sötét jégréteggel összeforrasztott repedésre, valahogy kifújtam magam. A kő, a repedés és a vékony jégréteg jelentették számomra azokat a részleteket, amelyekre a kezdő fotográfus a homályos, sárga pontot irányozza, hogy pontosan be tudja állítani a fókuszt. A megkettőződött vonalak újra egybeesnek, feloszlik a köd, a filmkocka kitisztul, megvilágosodik. Ugyanígy néhány mély levegővétel után az én szemem elől is eltűnt a köd, és a repedés meg a vékony jégréteg tekintetem fókuszába került. Ekkor felpillantottam, és a húsz nap alatt most először nemcsak megborzadtam, hanem valahogyan el is szomorodtam, összeszorult a torkom.

A hegyoldalt, amely előtt megálltunk, szinte függőlegesnek láttam. Az égboltot majdnem a zenitig eltorlaszolta, úgy emelkedett fölfelé. A hegyhát nyeregszerű volt (ahogy még a képen tanulmányoztam), a nyereg legmélyebb pontjával szemben helyezkedtünk el. Az a legalacsonyabb pont is iszonyúan magas volt. Ettől balra közvetlenül a csúcsig ívelt a gerinc tört, csipkézett vonala. A csúcsot innen, a hegy lábától nézve, nem láthattuk. Közeli sziklák takarták el. Nem tesz semmit. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Tőlünk balra, a hegyoldal aljából gótikus székesegyházakra emlékeztető sötétvörös sziklaképződmények emelkedtek ki a lejtőt szétszabdalva. A kölni gótikus dóm volt közöttük a leggrandiózusabb. De az igazi kölni dóm, az emberi kéz műve, játékszernek tűnt volna a természet e kőfantáziái mellett.

Eközben Rjabuhin a hegyoldalt vizsgálta, valószínűleg ösvény jeleit kutatta rajta. Hiszen előttünk is jártak emberek az Adigenén. Valamilyen jelet vagy nyomot hagyniuk kellett maguk után. Igy is volt, egy helyen három kő feküdt egymáson, mintegy tornyocskát, útjelzőt, iránypontot képezve. Rjabuhin ehhez a tornyocskához vezetett oda minket. Többé nem énekelte Bulahovot.

Észrevettem, hogy ha felemelem a fejem, és szétnézek, akkor jobban szédülök, és erősebben érzem a hullámzó légürességet a mellemben. Tehát, ha legalább a hágó gerincéig el akarok jutni, akkor a lábam elé kell néznem, és el kell terelnem erről a figyelmemet, valami másra kell gondolnom, nem pedig arra, hogy megtettük-e már a lejtő harmadát, vagy még csak a negyedénél járunk.

Ki találta ki ezeket a kifejezéseket, hogy „meghódítani", „hódítók", „meghódított csúcsok"? Ha távolról tekintesz ránk, észre sem veszel minket a lejtőn a gótikus, soklépcsős, sokcsúcsú kőtömbök között. Fekete pontocskák kúsznak felfelé, igen apró és valóban vakmerő lények. Lehet, hogy felmásznak egészen a hegy tetejére. De következik-e valami ebből? Ha egy hangyákból álló láncocska felmászik egy tizenkét emeletes ház tetejére, gondolhatja-e azt, hogy meghódították a házat? A hangyák ilyen hőstette, ahogy mondani szokás, nem sok vizet zavar a házban. De a hangyák valamit mégis bebizonyítottak maguknak; legyőzték a távolságot, elérték a tetőt. Én így mondanám „a csúcs elérése", „az elért csúcsok", „elértük az Adigené csúcsát". Elértük, de egyáltalán nem hódítottuk meg. Meghódítani pedig. . Én például legyőztem magamban a félelmet, az óvatosságot, a gyengeséget, az aggályosságot, a tehetetlenséget, a fegyelmezetlenséget és néhány életről és önmagámról alkotott ostoba elképzelést. Lám, az én Olgám is, ez a moszkvai kislány, aki minden sportfoglalkozás alól fel van mentve, hegyet mászik. Ő azt hitte magáról, hogy melegágyi virág, semmirevaló nyápic, orvosságokra és szobafogságra ítélt, gyengécske és beteges lény. Most itt halad, átlépte a tengerszint feletti négyezer méteres magasságot, fel fog jutni a csúcsra, akkor majd mondhatjuk, hogy győzött, önmagát győzte le és egyúttal mindazokat a körülményeket, amelyek hamis képet kíséreltek meg kialakítani róla.

Nem merek hátrafordulni, hogy ne lássam, milyen keveset emelkedtünk csak a hegyoldalon, felnézni is félek, majdnem a zenitre, hogy ne lássam, milyen sok van még hátra. Valahogyan megfeledkeztem arról, hogy a fő hegymenet akkor kezdődik majd, ha felértünk a hágó gerincére. Az a feladatunk, hogy odáig jussunk. Valamiért úgy tűnik nekem, hogy onnan már a csúcsig jelentéktelen út van hátra.

Nehéz. Nem kapok levegőt. A szívem annyira igyekszik, hogy túlhajtja magát. Nem kellene már megállni? Nem az egész csoportnak, csak nekem. Lehetetlen, hogy ilyen légzést, helyesebben ilyen légszomjat és szívverést normálisnak tartsanak hegymászás közben, és megengedjék, mint valami elkerülhetetlen jelenséget, amivel számolni kell.

Közben mentő gondolatom támadt. Eszembe jutott, hogy az alpinisták a csúcshoz közeledve néha négy ütemben haladnak. Lépés. Megállás. Három belégzés, három kilégzés. Következő lépés. Azért mennének így, mert jól érzik magukat? Talán kitűnő a szívműködésük és nyugodt, egyenletes a légzésük? Nyilvánvaló, hogy végső erejüket megfeszítve mennek így, és már nem is képesek másra. Te viszont egyelőre nem segítesz magadnak semmiféle számolással. Lépés - belégzés, lépés - kilégzés. Még nem jutottál odáig, hogy minden lépés után meg kelljen állnod. Hát akkor miért panaszkodsz? Úgy látszik, még jó erőben vagy. Ami pedig a nehéz légzést illeti, nézz csak hátra. Olga mögötted mászik. A többi kislány is ott lépked. Nyikita Vasziljevics is jön. Mindenki halad. Tehát te is tovább fogsz menni.

A gerincen megálltunk. Egész testemmel várakozóan az Adigené csúcsa felé fordultam. Azt reméltem, hogy közvetlen közelről megpillanthatom. De előfordul a mesékben, hogy amikor valamilyen bátor legény közel jut a palotához, akkor az hirtelen fogja magát, és egészen a láthatár pereméig szökik előle. Igy távolodott el tőlem ez a csúcs is. Láttam az éles hegygerincet, amely minél messzebbre húzódott, annál magasabbra emelkedett, és végül egy nagyon meredek hókupolában csúcsosodott ki (de tőlem igen távol és magasan).

Néha egészen a gerincélen haladtunk, néha letértünk róla, többnyire balra, utunk kőről kőre, tömbről tömbre vezetett. Lefelé jobb volt nem is nézni (igaz, hogy nem is értünk rá), de mégsem tudtunk elszakadni a gótikus katedrálisok lenyűgöző látványától, ahogyan lent a mélyben megjelentek. Ha leesnénk, bizonyára éppen karcsú, soklapú csúcsaikra zuhannánk.

Nyugtalanság kerített hatalmába, a táj valahogyan más volt, mint amilyennek szerintem lennie kellett volna. Úgy élt bennem, hogy itt egyáltalán nem kellene szikláknak emelkedniük. Bárcsak emlékeznék a hegymászóút leírására...

A nap kibukkant a csúcs mögül, és lassan siklott le ezen a végeláthatatlan hegyoldalon, amely elkanyarodott, és további útja rejtve maradt előttünk. Mi vár rád odalent, ha valóban elcsúszol? Szakadék, sziklák, gleccser? Hány kilométert kell gurulnod? És hányadik nap talál rád a mentőcsoport? Hozzákapcsoltam magam karabinerrel a kötélkorláthoz, elindultam, pontosan az előttem járó alpinista nyomaiba illesztettem a talpamat, és igyekeztem ezeket a nyomokat még jobban bemélyíteni. így is kell az alpinizmus szabályai szerint, minden hegymászónak kötelessége gondosan javítani a nyomot a hóban, nem pedig szétrombolni és elrontani azzal, hogy úgy lép bakancsával, ahogy éppen sikerül neki.

Tehát, mi is történik velünk? Valóban beteljesül az álom? Most már csak egészen keveset kell a hegyoldalon felfelé mennünk jégcsákányra támaszkodva, felegyenesedni és lélegzetet venni pedig már tényleg a csúcson fogunk? Ha a nyomokat a hóban lépcsőfokoknak tekintjük, akkor hátravan még körülbelül... meg lehet saccolni, amennyiben hozzám legközelebb esik tíz-húsz nyom. Háromszáz-négyszáz lépcsőfok van hátra. Most, még ha nagy hibát követnénk is el, akkor akár kúszva, akár csak a karunkon vagy a fogaink és az állunk segítségével is, de ... Nálam még minden rendben : visznek a lábaim. Sőt kissé egyenletesebben is szedem a levegőt, mint nemrégen a lejtőn. A szememet nem homályosítja el a köd. Igaz, hogy a fejemben viszont finoman csilingel valami. Az oxigén mégiscsak nagyon kevés itt a légzés, még inkább a fokozott légzés számára. De a csilingelés semmiség. Folyhatna az orrom vére is, de mindegy, mert akkor is felmennék a csúcsra...

A hókupola sötétkék égbolton vezető körvonala, mely mostanáig hívogatott engem a maga magasából, hirtelen minden lépéssel lejjebb ereszkedett, és a horizont egyre alacsonyabb régióit tárta fel előttünk. Aztán a kupolasziluett mögött kirajzolódott a hegyi látóhatár fogazott vonala, majd még négyszerte mélyebbre süllyedve felfedte szemünknek az alattunk elterülő, számos csúcsával, gleccserével, cirkuszával és sziklafalával tisztán látható Tiensan havasi birodalmát. Az utolsó négy lépést tettem meg. Olga odajött hozzám, és felállt mellém. Lassan az egész csapat felhúzódott, és szorosan egymás mellett gyülekezett. Rjabuhin elmondta, melyik hegy hol található.

A hiúság egyáltalán nem jellemző rám. Geiger hiúságra beállított számlálócsöve, ha hozzám emelnék, egyetlen hangot sem adna. Nem olvasom újra a cikkeimet, amikor az újságban megjelennek (hacsak nem azért, hogy megtudjam, sokat húztak-e ki belőlük), nem őrzöm meg azokat az újságokat és folyóiratokat, amelyek elbeszéléseimet vagy verseimet közölték, és nem gyűjtöm a könyveimről írt recenziókat sem, legkevésbé azokat, amelyekben csak megemlítenek. Nem törekszem gyűlések elnökségébe és tribünökre, nem irigylem kollégáimat, amikor díjakat, címeket, kitüntetéseket kapnak.
De most mélységes megelégedettséget, sőt büszkeséget éreztem. Rjabuhin megmutatta és sorban megnevezte a csúcsokat, cirkuszokat, gleccsereket, szakadékokat és folyókat, én pedig ezt suttogtam magamban, úgy, hogy senki se hallja: „Ezerkilencszázhetvenkettő augusztus huszonegyedike van. Reggel tíz óra. Negyvennyolc éves vagyok. Az Adigené csúcsán állok. Kitörtem a bűvös körből. Az Adigené csúcsán állok. Már nem tehetek róla. Az a valaki, aki nem állt még az Adigené csúcsán, eltűnt; most már mindig az leszek, aki megmászta a hegyet, aki mindent legyőzött, amit le kellett győznie, aki elérte a csúcsot, s aki most rajta áll. Az Adigené csúcsán állok."

(Vége)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (11)

Úgy éreztem, hogy nem aludtam öt percnél többet, de hallgatóztam, és ebből megállapítottam, hogy a tábor már talpon van. Kibújtam a hálózsákból. A hajnali enyhe fagyban a korai ébredéstől fogvacogva, gondosan, sorjában felöltöztem, és felhúztam a cipőmet. A fekete, alighogy zöldesen megcsillanó égbolton karácsonyfadíszekként függtek a csillagok. Egy világoszöld, kisebb alma nagyságú csillag ragyogott a sziklafok fölött, úgy látszott, mintha ember állt volna ott fénylő lámpát tartva a kezében. Esőnek, szélnek nyoma sem volt már a földön.

Körbejártam a tábort, láttam, hogy egyesek már felébredtek, de még bent öltözködnek a sátorban (fojtott hangok hallatszottak, suhogott a sátor fala, néha felnevettek a fruskák). Néhányan kimerészkedtek az istenáldotta napfényre (az istenáldotta sötétségre), de összerándultak a hidegtől, és szaporán futottak a bizonyos reggeli célokra kijelölt kövek mögé. Öt lépésről sem lehetett felismerni az embert, annyira sötét volt.

Amikor kimásztam a sátorból, a hálótársaim még benn maradtak, köztük Alekszandr Alekszandrovics is. Ennek ellenére megjelenését valamilyen megfoghatatlan módon megelőzte egy hír, és pillanatok alatt el is terjedt a táborban, engem pedig kétségbe ejtett. Ha azzal fogadtak volna, hogy éjjel eltűnt az Adigené, akkor valószínűleg kevésbé keseredtem volna el. Legfeljebb egy másik csúcsot másztunk volna meg.

Alekszandr Alekszandrovics megbetegedett. 38,3 volt a láza, fájt a torka, és elvesztette a hangját. Nem jöhet velünk hegyet mászni. A lehető legkellemetlenebb dolog történt, amire csak számítani lehetett, hogy akadályozza a túránkat.

A legkiválóbb alpinisták, a „havasi párducok" lesznek a vezetőink. De vajon abban a tempóban haladnak-e, amelyhez Alekszandr Alekszandrovics szoktatott bennünket, és ami biztonságérzetet adott nekem? Az utolsó néhány percben egy új mozzanat döbbentett meg. Kiderült, hogy a „havasi párducok" közül senki sem járt még az Adigenén, és nemcsak hogy a hegymászás útvonalát nem ismerik, de még azt sem tudják, hol van ez a hegy. 
Alekszandr Grigorjevics Rjabuhin, aki a csapat parancsnoka lett, tréfálva nyugtatta Alekszandr Alekszandrovicsot:

- Felmászni felmászunk rá. Csak a hegyet találjuk meg.
- Majd meglátjátok, ha a morénára kapaszkodtok fel. Nem fogjátok eltéveszteni. Ami az útvonalat illeti - használjátok az eszeteket. Előre lehetetlen mindent megmondani, és én is régen jártam már arra. Okosak legyetek. Először jön egy emelkedő a morénán, aztán a hágó gerince, majd maga a hegygerinc következik...
- Korlátra nem lesz szükségünk?
- Egy helyen kell kötélkorlátot kifeszíteni. Majd meglátjátok, hol. Csak ésszerűen csináljatok mindent.
- Nekem megvan a hegymászás útvonala. Tudom kívülről - kapcsolódtam bele félénken a parancsnokok beszélgetésébe.
- Ejha! - örült meg Rjabuhin. - Ez remek.

Úgy hozta a sors, hogy lényegében én vezettem az egész csoportot az Adigené csúcsára, éppen én, a legügyetlenebb és a legtapasztalatlanabb! Nem meglepő, hogy egyórás út után eltévedtünk, és kisebb kerülőt tettünk a hegyekben az ellenkező irányban, körülbelül negyven percet vesztegettünk így el, és eltékozoltuk hajnali, legfrissebb erőink egy részét.
A pihenő alatt a srácok néhány kőszáli kecskét fedeztek fel a sziklás lejtő tetején. Mindannyian arra fordultunk, reménykedtünk, hátha nekünk is sikerül megpillantanunk ezeket a ritka állatokat.
- Hol vannak?
- A háromélű pengéhez hasonló kő mellett.
- Nem látom őket.
- Mert rossz irányba néz. Figyeljen csak rám. Látja azt a nagy, kocka alakú kőtömböt? Ettől a pörölytől jobbra nyílik egy folyosó. Aztán következik egy sziklatábla és egy éles szurony. Attól egyujjnyira vannak.

Ahogy régen szoktam a hadseregben, kinyújtottam a karomat, hunyorítottam a szememmel, és az éles kőtől egy ujjnyival jobbra vittem a kezemet. Hát ezért nem vettem eddig észre őket! Azt vártam, hogy ennél nagyobbak lesznek. Csalóka a távolság a hegyekben. Biztosan messze volt tőlem az éles kő, hogy a nagy testű kőszáli kecskék helyett három apró vöröshangyát láttam mászni a füves lejtőn. Miután alaposan szemügyre vettük őket, és végre meg tudtuk különböztetni a vörösbarna köveket a vörhenyes élőlényektől, azt tapasztaltuk, hogy nem három, hanem sokkal több kecske van odafönt. Tetejében, a nyáj megindult, és mint parányi vöröshangyáktól nyüzsgő boly kelt át a hosszú hegyoldalon. Csak a kecskék sokkal fürgébben mozogtak, mintha valóban hangyák vándoroltak volna arra. Még ilyen távolságból is láttuk, hogy sebes könnyedséggel iramlanak.
- Nézzétek még egy, még egy! - kiáltozták a mieink.
- Mennyien vannak!
- Hatalmas nyáj.
- Mostanában kezdenek csak mutatkozni - magyarázta Rjabuhin. - Volt idő, amikor teljesen eltűntek az állatok a hegyekből. Ma már szigorúbban törődnek a természet védelmével. Újra benépesednek a hegyek.

Eleinte minden ragyogóan sikerült, attól eltekintve, hogy eltévedtünk. Egy hatalmas gátszerű morénához érkeztünk, amely elzárta előlünk az utat, és nem tudtuk eldönteni, hogy a jobb vagy bal oldalán másszunk-e tovább. A füzetemet sem hoztam magammal. Azt hittem, hogy jól emlékszem hegymászó utunkra, de ezt a helyet az útvonal leírásában sehogy sem tudtam felidézni magamban. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon rosszul tájékozódom a terepen. Ez az egyik gyönge pontom. Még a gyermekkorom óta ismerős olepinói erdőnkben is képes vagyok eltévedni. Valószínűleg képzelőerőm gazdagsága zavar a tájékozódásban. Alighogy körülnézek, máris elképzelem, milyen irányba vezethet az út, merre fekhet a falu, akkor lassan minden összeáll, és az én hamis verziómat igazolja.

Ugyanez történt most is, fejembe vettem, hogy az Adigenét a morénától balra kell megpillantanunk. Csapatparancsnokunk egyáltalán nem ismerte ezt a hegyszakaszt. Hitt nekem, és balra fordultunk. Miután azonban erőnket megfeszítve felmásztunk erre a nagyon meredek morénára, színét sem láttuk az Adigenének, és megzavarodva tekingettünk szét. Majdnem az ellenkező irányban, ahol nem is vártuk, a távolban szikrázott fel a havas hegyi cirkusz: a Panfilov-csúcs gleccsere alkotta a cirkusz bal, az Elektro pedig a jobb oldalát, és középen ott tündökölt a mi csúcsunk. A cirkusz nem kör alakú volt, mint az Akszájon, hanem hosszában elnyújtott, az Adigené ott ragyogott a távoli végében. Le kellett jönnünk a morénáról, amelyre tévedésből kerültünk, aztán pedig egy másik hosszú, fekvő tigrisre hasonlító morénán, ezen a tigrisgerincen kellett sokáig másznunk meredeken felfelé, egészen a hegy lábáig.

Hegygerincnek éppen hegygerinc, de ha közelebbről nézzük - hatalmas kocka alakú kőhalom. 

Különösnek találtam, hogy ebben az igen tiszta, hűvös reggeli levegőben nincs elegendő oxigén. Érthető, hogy a nagyon melegre fűtött, fülledt, telefüstölt, emberekkel zsúfolásig telt helyiségben vagy az állandóan benzingőzben úszó modern nagyvárosokban nincs elég oxigén. De reggel, a hegyek között, ahol a levegő annyira áttetsző, hogy egyetlen porszemecskét sem lehet kimutatni benne semmiféle műszerrel sem... Mégis kevés az oxigén, még sincs belőle elegendő. Ritka a levegő, és minden egyes lépéssel feljebb egyre ritkul és ritkul. Nem ezért válik-e mélykékké, ilyen valószerűtlenül mélykékké az ég, melynek sötétkékjét kiemeli a hó fehérsége? Azt mondják, hogy a világűrben az ég áthatolhatatlan, mint a fekete bársony. Természetesen, négy és fél kilométer a tengerszint felett nem isten tudja, milyen nagy magasság, de mégis egy lépés felfelé, az égbolt színében pedig árnyalatnyi változás a kozmikus feketeség felé.

Mintha egyik szervem sem adott volna életjelt magáról. Lábaimat nem éreztem (könnyedén haladtam), a vállaimat sem (élveztem, hogy nem kell hátizsákot cipelnem). Viszont az arcomat éreztem, mert el akart rejtőzni a kegyetlen ibolyántúli sugárzás elől, és kicsit a jobb oldalamat is, mert néha hasogatott. Ténylegesen csupán a szívem létezett, egészen akkorára nőtt, mint én, és teljesen lekötötte figyelmemet. Egyedül ettől a szivattyútól függött hegymászásom sikere.

(Vége következik)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (10)

Fokozott érdeklődéssel kezdtem figyelni a Korona megmászására készülődő egyedüljáró alpinistákat. Viselkedésük némileg eltért a miénktől. Elkülönültek tőlünk, bár mi is a kunyhóban tartózkodtunk. Esténként nagyon alaposan bekenték cipőjüket valamiféle speciális, büdös pasztával, amit mi nem csináltunk. Egészen mást vacsoráztak, mint mi. Nem ugyanaz három embernek vacsorát készíteni, mint egy közös kondérban főzni a mi siserahadunkra. Friss paradicsomot vágtak fel és megpirították a serpenyőben. Friss káposztát gyalultak melléje. Friss húst sütöttek ki. Olyan borscsot főztek, hogy az illata kikergetett minket a kunyhóból. De leggyötrelmesebb kínjaink akkor kezdődtek, amikor a jó erősre főzött feketekávé illata terjengett felénk. Olja belecsimpaszkodott a kabátujjamba.
- Papa, én nem bírom ki! Nem bírom ki! Kávét akarok.
- Nyugodj meg, mindjárt forr a kondérban a víz, és lesz tea.
- Az neked tea?! Csak forró víz. Egy nagy kondér forró víz. De én feketekávét kérek. Egy kis csészével. Érzed az illatát?
Olja félénk, elfojtott suttogása elhallatszott az egyedüljáró alpinistákig. Egy szakállas fiú odanyújtott Oljának egy csésze becses italt. A magasságunk 3200 méter. Körülöttünk néma hegyek. Egy félig felépült kunyhóban üldögélünk. A hőmérséklet kint nulla fok körüli, enyhe fagy felé hajlik. Nagyon nehéz nap van mögöttünk. Három emelkedő. Olja egy csésze igazi kávét tart a kezében. Azt mondja, soha nem érzett még ehhez fogható mérhetetlen boldogságot.
Este az egyedüljáró alpinisták gitároztak, és különböző dalocskákat énekeltek.
(...)
Éppen távozni készültem a kunyhóból, hogy ne kelljen tovább élveznem a koncertet, amikor hirtelen éles kiáltás har-sant a sziklákon, a vízesés felett. Valamennyien kirohantunk a kunyhóból a friss, hideg levegőre.

Az alpinista folklórban él a fekete hegymászó legendája, aki miután lezuhant, még ment, mászott egy ideig, végül éhen halt, és most itt bolyong a hegyekben. Amikor valahol alpinisták vacsoráznak, észrevétlenül melléjük telepszik, velük eszik, később pedig eltűnik.
Alekszandr Alekszandrovics, Aljgert Mihajlovics és Valerij Georgijevics a rájuk jellemző humorral elhatározták, hogy felvidítják a srácokat. Valerij Georgijevics vállalkozott a fekete alpinista szerepének eljátszására. E célból korommal kente be magát, felkapaszkodott a sziklákra, és most onnan kezdett üvölteni. De mindjárt világossá vált, hogy a tréfa nem sikerült. Először is ahhoz, hogy éjjel a sziklákon felhangzó kiáltás hatásos legyen, az szükséges, hogy különös atmoszféra uralkodjon a kunyhóban, például rémhistóriákat meséljenek, és misztikus hangulat kerítse hatalmába az embereket. Mi azonban nem voltunk ilyen hangulatban. Másodszor pedig, valaki rögtön megismerte Valerij Georgijevics hangját. Úgy tűnt, hogy a történet véget ért, lassan felmelegedtem hálózsákomban, amikor Alekszandr Alekszandrovics sípja riadóztatott bennünket. Kihirdették a gyülekezőt a kunyhónál.
- Mi történt? - kérdeztem halkan Aljgert Mihajlovicstól.
- Valerij Georgijevics már leereszkedett, mikor valaki villanylámpával végigment a sziklákon.
- Meg akartátok ijeszteni a gyerekeket, de valaki benneteket is megrémített?
Alekszandr Alekszandrovics már magyarázta is a riadalom okát.
- Rendkívüli dolog történt. Valaki elkövette a legdurvább szabálysértést - engedély nélkül ment fel a hegyekbe. Mégpedig éjnek idején. Mindjárt kiderítjük, ki tette, holnap reggel kénytelen leszek a bűnöst visszaküldeni a táborba és onnan egyenesen Moszkvába. Várom, hogy beismerje.
Halálos csend. Aztán a sötét sarokból a szakállas egyedüljáró alpinista lépett ki a kunyhó megvilágított közepére.
- Én mentem végig a sziklákon lámpával. Jól ismerem ezeket a sziklákat. Semmit sem kockáztattam...

Igy beszélt, de szavai mögött még más is hallatszott: „Utóvégre is, magának semmi köze hozzám. Nem vagyok az alárendeltje, azt csinálok, amit akarok."
Alekszandr Alekszandrovics nem várta ezt a fordulatot, egy ideig hallgatott, aztán pedig hősiesen kijelentette:
- Akkor nincs több mondanivalóm. Szétoszolhattok a sátraitokba.
Feszült és kínos csendben széledtünk szét, én legalábbis úgy éreztem.
Amikor a sátramhoz értem, vezetőink suttogása ütötte meg a fülemet:
- Meg kellene leckéztetni őket, annak rendje-módja szerint, de kényelmetlennek találom Vlagyimir Alekszejevics előtt.
- Igen, kellemetlen a dolog, de mégiscsak. ..
Amint felhajtottam a sátorlapot, rögtön félbeszakadt a beszélgetés.

Másnap tovább indultak, s elértek a gleccserhez. A túrázók nem győzik csodálni a természet szépségeit.

Minél feljebb emelkedtünk, annál tisztább lett a gleccser felszíne és annál áttetszőbb a szélén felénk rohanó gleccserpatak vize. És amikor körülöttünk végre minden ideális tisztaságúvá és fehérségűvé változott, a jégmező fölött két világospiros, remegő, cikcakkban egymás után röpködő pillangó bukkant fel. Ez a különös kőgombáknál és barlangoknál is jobban elbűvölt engem. Háromezer-nyolcszáz méteres magasságban, a hó és a jég birodalmában - pillangók eleven lángocskái! Alekszandr Alekszandrovics elmagyarázta, hogy a lepkéket a hegy lábánál elterülő sztyeppéról sodorják ide a meghatározott napszakban, valósággal menetrend szerint fújó állandó szelek.

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (9)

Az alsó teret ... kénytelenek voltunk elhagyni. Még a táborban figyelmeztettek rá, nehogy megállapodjunk rajta. A sziklákról szüntelenül kövek zuhannak lefelé, szinte „tűz alá veszik" az egész terepet. Előfordult már, hogy a kövek szétlapítottak egy sátrat, de szerencsére nappal, amikor nem tartózkodott benne senki. Valóban, az egész térséget néhány nemrég lezuhant fej, sőt komód nagyságú kő borította be. Az első szintnél száz lépéssel magasabban fekvő második tér már nem volt kitéve a kőbombák támadásának. Neki is láttunk rajta háromnapos bivakunk felverésének.

Tőlünk balra fekete sziklafal emelkedett, a lábánál patakvíz zubogott alá, és vízesés permetezte szét organdi-cseppjeit, jobbra pedig morénavonulat húzódott. Az általuk határolt harminc lépésnyi terület teljes mértékben elegendőnek bizonyult sátraink számára. Felülről szürke felleg takart be minket. A sziklafal eltűnt benne. A vízesés egyenesen a felhőből ömlött alá. A morénafal nem érte el a ködöt, de mögötte már semmit sem lehetett látni. Hamar megszoktuk ezt az alacsony fehéres boltozatot a fejünk felett, amelyről azt hittem, hogy csak az eget rejti el előlünk. A szél azonban félpercekre szétfújta a felső felhőrétegeket és ott, ahol csupán a tiszta égboltot sejtettem - mint mikor a fényérzékeny papírt előhívó oldatba eresztik -, grandiózus és gyönyörűséges valami kezdett kirajzolódni. A sziklás, hólepte óriások mintha felénk léptek volna a felhőből, úgy jelentek meg minden irányból magasan felettünk és hozzánk szoros közelségben az égen. A rongyos, sebesen szálló, olvadékony, de hamar össze is tömörülő párafoszlányok és ködgomolyagok hol belepték a fogazott csúcsokat, hol kitakarták őket élőttünk, amíg el nem illantak végleg, és mi, parányi lények ott álltunk megbabonázva a néma, zord és tiszta ősteremtmények hatalmában. Egy hatalmas sasmadár két kört írt le bivakunk felett. Alacsonyan szállt. Láttuk, hogy miközben mozdulatlanul lebeg és siklik a levegőben, ide-oda forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vehessen bennünket. A környező jégborította bércek körvonalai felett végleg kiderült az ég, lassan sűrűsödött az alkony, és hamarosan kigyúltak fent a csillagok. Fagyot éreztem a levegőben. Sátorban, hálózsákban kell eltöltenünk az éjszakát, de én már semmitől sem riadok vissza. Megtettem az utat hátizsákkal a vállamon. Ha holnap feljebb is mászunk a Korona alá, nem lesz nehéz. Ha pedig visszamegyünk a táborba, akkor egyfolytában lefelé haladunk majd.

Le sem vetkőztem, a pihekabátot is magamon hagytam, sőt még egy gyapjúzoknit is húztam a lábamra. Valahogy bepréseltem magam a hálózsák szűk száján, a fejem alá pedig majdnem kiürült hátizsákomat tettem (holmijaim nagy részét kivettem belőle). Végtelen, kozmikus, egyetemes csönd köszöntött be, nem is csönd, hanem némaság, amelyet azonban hirtelen a nyári vihar elvonulását kísérő mennydörgést tökéletesen imitáló távoli, átható dörej tört meg. Felismertem a hegyekben dübörgő kőlavinák hangját. Végül elhallgattak, és még súlyosabbá tették a csillagközeli, havasi csöndet.

Hálózsákban négy ember szűkösen fér el a sátorban. Szomszédaim közé szorulva azzal a perspektívával feküdtem le a jobb oldalamra, hogy így alszom végig az éjszakát forgolódás nélkül. Ebben a kényelmetlen helyzetben az lett volna a legjobb megoldás, ha mihamarabb elálmosodom. Már lassan el is szenderedtem, amikor csendes, egyenletes lélegzésemet, félálombeli szuszogásomat egyszer csak három gyors és mély, önkéntelen, álomból kijózanító, felüdítő lélegzetvétel szakította meg. A szívem is erősebben dobbant meg háromszor (valósággal szaporábban kezdett verni) a mellemben. Na, gondoltam, most jelentkezik a szokatlan magasság és a nappali terhelés miatt a szívelégtelenség, mennyi vesződséget okozok ezzel a csoportnak! De újra egyenletesen és halkan kezdtem lélegezni, megnyugodtam, egy idő múlva azonban megint három gyors és nagyon mély lélegzetvétel ébresztett fel. Felriadásaim rendszeresen ismétlődtek. Minden huszadik másodpercben tört rám az öntudatlanul mély, gyors, görcsös légzés. Úgy számoltam magamban a másodperceket, mintha Bickford-gyújtózsinóron közelednék a robbanás pontjához. A tizenötödik és a tizenhatodik másodpercben még semmi sem jelzi, hogy légzésem egyenletessége mindjárt megszakad, és háromszor egymás után mohón kapkodok majd a levegő után, és a szívem is zakatolni kezd. Tizennyolc, tizenkilenc. . . Most!

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (8)

Egész reggel az úti előkészületekkel voltunk elfoglalva. Lebontottuk a bivákot, és becsomagoltuk hátizsákjainkat. Sátrakat, hálózsákokat, ruhát, felszerelést (köteleket, mászóva-sakat, biztonsági hevedereket, karabinereket, kampókat, kalapácsokat), élelmiszert, primusz főzőket, benzint, sőt a benzinfőzők tehermentesítésére fát is vittünk. A szemetet is össze kellett takarítanunk a bivák területén. Csak tíz óra tájban sorakoztunk fel. Vagy inkább hatalmas hátizsákjaink sorakoztak fel, mi pedig szerényen melléjük álltunk.

Alekszandr Alekszandrovics körbejárta a sort, és egyenként megpaskolta a hátizsákokat, így ellenőrizte a csomagolást. Fontos, hogy a hátizsák hátunkkal érintkező oldala sima és puha legyen.

- Mit is mondjak nektek? Az Akszájra megyünk, a Korona alá, hogy ismerkedjünk a hóval és a jéggel. A táborhelyünk 3200 méter magasan lesz, edzést pedig 3800 méteren tartunk. Szép a táj, igazi hegyeket láthattok majd, ha szerencsénk lesz az időjárással. De ülhetünk fent akár egy hétig is úgy, hogy ködön és esőn kívül semmit sem látunk. Közben akklimatizálódunk, alkalmazkodunk a magassághoz. Nem lehet az Akszáj kihagyásával azonnal a csúcsra indulni. Hátizsákokkal nehéz menetelni, de nincs mit tennünk. Felesleges holmit nem viszünk magunkkal. Csak a legszükségesebbet. Oda senki sem hozhat utánunk sátrat, kenyeret, kását vagy kötelet. A hátizsákot nem vállon kell vinni, hanem háton, helyesebben a keresztcsonton, másként nem jutunk vele messzire. Tehát homorítsatok így, kicsit hajlítsátok be a derekatokat és a hátizsák máris jól, kényelmesen fekszik rajta, a vállak pedig csak támasztják. A szokásos tempónkban megyünk. Ötven percet menetelünk, tíz percet pihenünk. Aki tud, tegyen még hátizsákjának zsebtakarója alá két-három hasáb fát. Fent szükségünk lesz rá. Mindenkinek megvan a sötét szemüvege? Akinek nincs, az máris itt maradhat. Kivétel nélkül. Bizonyára tudjátok, hogy aki sötét szemüveg nélkül jár a havasokban, elveszti látását. Később persze visszanyeri. De megvakulni, akár csak három napra is, kellemetlen dolog. Van kérdésetek? Hátizsákokat felvenni, induláshoz elkészülni. Valerij Georgijevics zárja a sort.

Mintha nem is haladna, hanem csak egyik lábáról a másikra állna csapatunk. Hosszú fényes testével egy hatalmas, fantasztikus csúszómászóhoz hasonlít, amelyik ízeit ringatva, lassan tekerődzve mászik fel a hegyre.
Ha még mielőtt az alpinista csoporthoz csatlakoztam volna, meglátok egy ilyen csapatot - miközben a szakadék mentén sétálgatok, vagy sziklán üldögélek -, elcsodálkoztam volna: mire való ilyen súlyokkal felvánszorogni a hegyre? Valószínűleg részvétet éreztem volna irántuk, és okvetlenül eszembe jutott volna a közismert dalocska: „Okos ember hegyre nem megy, az okos megkerüli a hegyet." Együttérző tekintetemmel elkísértem volna a felmálházott embereket, aztán kényelmesen és fölényem tudatában botommal kopogtatva a köveken leereszkedtem volna a zúgó patakhoz.
Most már én is itt menetelek a csapat élén, Alekszandr Alekszandrovics nyomában, és azt hallgatom, hogyan lélegzik mögöttem Olja. Nehezed szedi a levegőt, akárcsak én. Hátranézek a többiekre, a sorban lépkedő kislányokra: ők sem sétaflkálnak, homlokuk, orruk nekik is izzadságcseppékben úszik. Ha a kislányok is bírják, Olja is bírja, nekem is mennem kell tovább.

Szomjúságot nem éreztem. A túra végéig a lábaimat sem. Eleinte csak a vállaimra figyeltem. Valóban hasogattak. Megpróbáltam a hordszíjat kicsit jobbra, kicsit balra tolni, de ez öncsalásnak bizonyult. Igyekeztem akaratom megfeszítésével elfeledkezni fájó pontjaimról, ami majdnem sikerült is. De gondolataimat a bal karom irányította magára, amely a vállban való túlerőltetéstől teljesen elzsibbadt egészen az ujjam hegyéig úgy, hogy ha meg akartam érinteni vele az orromat (hogy letöröljek egy izzadságcseppet), akkor a fülemet vagy a számat találtam el. A bal karom elvesztette érzékelő- és koordinálóképességét. Egy ideig éreztem a hátamat is, de hamar megszoktam. Általában azt mondhatom, hogy az első emelkedőig semmim sem fájt, a bal karom kivételével. Az emelkedőn kezdett el rendetlenkedni a tüdőm, a mellem, a légzésem, a gégefőm, minden szervem, ami csak kapcsolatban áll a levegővétellel. Egyszóval jelt adott magáról a levegő, amint ritkább lett. De addig még volt két pihenő.

- Ha leveszed a hátizsákod, úgy érzed majd, hogy szárnyaid nőnek, és fel tudnál repülni! - vigasztalt Alekszandr Alekszandrovics.
Mikor végre megállt, és arccal a csapat felé fordulva bejelentette a pihenőt, levettem a vállamról a hátizsákot, és néhány pillanatra valóban súlytalanná váltam. A sor végén haladók még a pihenőhely felé igyekeztek, mikor én már hátizsákomhoz dőlve ültem, és örültem, hogy legalább egy percet nyertem. A bal karomról elfeledkeztem, közben feléledt, egyesült szervezetem többi részével, és feloldódott benne.

- Ehettek két-három szem cukrot - közölte velünk vezetőnk. - Jobb, ha szopogatjátok. Egyenesen a vérbe kerül. Minden cseppje drága.
(...)
Tehát az első pihenő alatt elszopogattunk két szem cukrot, megettünk egy almát, és mentünk is tovább.
Nehéz túrák közben a tízperces pihenők kimondhatatlanul boldog percekkel ajándékozzák meg a hegymászókat, amikor megállhatnak, és levehetik vállukról a menetsúlyt, de a szünet befejeződésének kínzó pillanatát nem kerülhetik el, amely túlságosan is gyorsan bekövetkezik. Akkurátus amerikai kutatók megállapították, hogy a tíz percnél hosz-szabb szünet (bármilyen munkáról is essék szó) megengedhetetlen, mert a szervezet elernyed, elpuhul, és minden lejárt perccel egyre nehezebb lesz folytatni a munkát vagy a túrát. Az embert elfogja a lustaság, nincs kedve mozdulni sem. Minél tovább tart a pihenő, annál kevésbé akar elindulni.

A sípszó pontosan kimérte a tíz percet. „Hátizsákokat felvenni. Induláshoz elkészülni."

Már magunk mögött hagytuk azt a mormotáktól lakott füves magaslatot, amelyet a fűlejtők és törmeléklejtők tanulmányozása idején küzdöttünk le. Nagyon mély szakadék szélén haladtunk, amelynek fenekén gleccserpatak zuhogott felénk. A víz a földi gravitáció örök törvénye szerint igyekezett a köveken bukdácsolva, gleccserforrásánál egyre lejjebb és lejjebb a szakadék lejtőjén - a fűre, a völgybe, a tengerbe kívánkozva. Hogy egyesüljön más folyókkal, hogy kiöntsön sík vidéken, hogy amíg csak lehetősége nyílik rá - egyre lejjebb és lejjebb áramoljon.
A második pihenő után kezdődött az, amit még a szabadtáborban emelkedőnek neveztek. A moréna (kőhalmaz) olyan magasra emelkedett meredeken fölfelé, hogy nem láttuk a végét. Balra kanyarodott egy sziklavonulat mögé hú-
zódva, és majdnem a zenitre célzott, mint egy felszállás előtti rakétafelgyorsító berendezés.
Általában, technikai szempontból nézve, jó morénán nem nehéz haladni. Kőről kőre lehet lépni, majdnem úgy, mint a lépcsőn. De a hátizsákom lefelé húzott, én viszont fölfelé emeltem. Ez a két egymással ellentétes irányban ható erő hasogatta a tüdőmet. Nem volt elég levegőm. Sűrűn, szaggatottan, betegesen lélegeztem. „Hangosan" szedtem a levegőt. Nyitott szájjal kapkodtam utána, a moréna pedig egyre emelkedett és emelkedett, mind meredekebben és meredekebben. Egyelőre még tartózkodtam a hegymászásnak attól a szégyenletes módjától, hogy a karommal is segítsek magamnak. El is mosolyodtam rögtön, mert „a négykézlábon való emelkedés" nevetségesen is hangzott volna. A legkritikusabb pillanatban, mint mindig, elérkezett a megváltás. Vezetőnk arccal a csapat felé fordult, megállt, és pihenővel ajándékozott meg bennünket. De kibírom-e a következő emelkedőt?
- Nincs panasza senkinek? Ki az, aki nem tud tovább jönni? Ki nem tudja vinni a hátizsákját? Olja, milyen a közérzeted?
- Jó - mondja Olja, és közben a földet nézi.
- Még egy jó kis emelkedő, aztán már könnyebb dolgunk lesz. Hátizsákokat felvenni!

Légzésem, amely a tízperces pihenő alatt kissé megnyugodott, már az első húsz lépés után felgyorsult. Hát ezt a jó kis emelkedőt nem fogom kibírni, legalábbis négykézlábra esés nélkül nem.

A kövek között váratlanul képtelen tárgyak bukkantak fel. Furnérlemezből készült plakát egy kőbe vert boton: „Vége a lökdösődésnek". Vasútállomásokon láttam ilyeneket. Mellette egy oszlopon kör alakú vasdarabka nagy A betűvel. Autóbusz-megállóhely jelzése. Tréfacsináló alpinisták cipelték ide ezeket a tárgyakat lentről, azért, hogy az olyan kezdők, mint mi is, erejük fogytán elmosolyodjanak és új erőre kapjanak.

Még ötven lépést sem tettünk meg a pihenő után, amikor Alekszandr Alekszandrovics valamiért ismét megállt. Hosszúkás, szűk térséget pillantottunk meg egy függőleges szikla és a morénavonulat közé zárva. Mellette a szikla lábánál patak zuhogott lefelé, és a vízesés fehér organdija ömlött le a fekete kőlapokon.
Ez is a hagyományos tréfák közé tartozik: azt mondani pihenőkor, hogy még egy jó kis emelkedő áll előttünk, és öt perc múlva pedig éjjeli szálláshelyül szolgáló térre vezetni ki a csapatot.
- Hátizsákokat levenni, sátrakat felverni! Gyerünk mosakodni és ebédet főzni, vége a lökdösődésnek!

(Folytatjuk)