Tőlünk balra fekete sziklafal emelkedett, a lábánál patakvíz zubogott alá, és vízesés permetezte szét organdi-cseppjeit, jobbra pedig morénavonulat húzódott. Az általuk határolt harminc lépésnyi terület teljes mértékben elegendőnek bizonyult sátraink számára. Felülről szürke felleg takart be minket. A sziklafal eltűnt benne. A vízesés egyenesen a felhőből ömlött alá. A morénafal nem érte el a ködöt, de mögötte már semmit sem lehetett látni. Hamar megszoktuk ezt az alacsony fehéres boltozatot a fejünk felett, amelyről azt hittem, hogy csak az eget rejti el előlünk. A szél azonban félpercekre szétfújta a felső felhőrétegeket és ott, ahol csupán a tiszta égboltot sejtettem - mint mikor a fényérzékeny papírt előhívó oldatba eresztik -, grandiózus és gyönyörűséges valami kezdett kirajzolódni. A sziklás, hólepte óriások mintha felénk léptek volna a felhőből, úgy jelentek meg minden irányból magasan felettünk és hozzánk szoros közelségben az égen. A rongyos, sebesen szálló, olvadékony, de hamar össze is tömörülő párafoszlányok és ködgomolyagok hol belepték a fogazott csúcsokat, hol kitakarták őket élőttünk, amíg el nem illantak végleg, és mi, parányi lények ott álltunk megbabonázva a néma, zord és tiszta ősteremtmények hatalmában. Egy hatalmas sasmadár két kört írt le bivakunk felett. Alacsonyan szállt. Láttuk, hogy miközben mozdulatlanul lebeg és siklik a levegőben, ide-oda forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vehessen bennünket. A környező jégborította bércek körvonalai felett végleg kiderült az ég, lassan sűrűsödött az alkony, és hamarosan kigyúltak fent a csillagok. Fagyot éreztem a levegőben. Sátorban, hálózsákban kell eltöltenünk az éjszakát, de én már semmitől sem riadok vissza. Megtettem az utat hátizsákkal a vállamon. Ha holnap feljebb is mászunk a Korona alá, nem lesz nehéz. Ha pedig visszamegyünk a táborba, akkor egyfolytában lefelé haladunk majd.
Le sem vetkőztem, a pihekabátot is magamon hagytam, sőt még egy gyapjúzoknit is húztam a lábamra. Valahogy bepréseltem magam a hálózsák szűk száján, a fejem alá pedig majdnem kiürült hátizsákomat tettem (holmijaim nagy részét kivettem belőle). Végtelen, kozmikus, egyetemes csönd köszöntött be, nem is csönd, hanem némaság, amelyet azonban hirtelen a nyári vihar elvonulását kísérő mennydörgést tökéletesen imitáló távoli, átható dörej tört meg. Felismertem a hegyekben dübörgő kőlavinák hangját. Végül elhallgattak, és még súlyosabbá tették a csillagközeli, havasi csöndet.
Hálózsákban négy ember szűkösen fér el a sátorban. Szomszédaim közé szorulva azzal a perspektívával feküdtem le a jobb oldalamra, hogy így alszom végig az éjszakát forgolódás nélkül. Ebben a kényelmetlen helyzetben az lett volna a legjobb megoldás, ha mihamarabb elálmosodom. Már lassan el is szenderedtem, amikor csendes, egyenletes lélegzésemet, félálombeli szuszogásomat egyszer csak három gyors és mély, önkéntelen, álomból kijózanító, felüdítő lélegzetvétel szakította meg. A szívem is erősebben dobbant meg háromszor (valósággal szaporábban kezdett verni) a mellemben. Na, gondoltam, most jelentkezik a szokatlan magasság és a nappali terhelés miatt a szívelégtelenség, mennyi vesződséget okozok ezzel a csoportnak! De újra egyenletesen és halkan kezdtem lélegezni, megnyugodtam, egy idő múlva azonban megint három gyors és nagyon mély lélegzetvétel ébresztett fel. Felriadásaim rendszeresen ismétlődtek. Minden huszadik másodpercben tört rám az öntudatlanul mély, gyors, görcsös légzés. Úgy számoltam magamban a másodperceket, mintha Bickford-gyújtózsinóron közelednék a robbanás pontjához. A tizenötödik és a tizenhatodik másodpercben még semmi sem jelzi, hogy légzésem egyenletessége mindjárt megszakad, és háromszor egymás után mohón kapkodok majd a levegő után, és a szívem is zakatolni kezd. Tizennyolc, tizenkilenc. . . Most!
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)
