A hegyoldalt, amely előtt megálltunk, szinte függőlegesnek láttam. Az égboltot majdnem a zenitig eltorlaszolta, úgy emelkedett fölfelé. A hegyhát nyeregszerű volt (ahogy még a képen tanulmányoztam), a nyereg legmélyebb pontjával szemben helyezkedtünk el. Az a legalacsonyabb pont is iszonyúan magas volt. Ettől balra közvetlenül a csúcsig ívelt a gerinc tört, csipkézett vonala. A csúcsot innen, a hegy lábától nézve, nem láthattuk. Közeli sziklák takarták el. Nem tesz semmit. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Tőlünk balra, a hegyoldal aljából gótikus székesegyházakra emlékeztető sötétvörös sziklaképződmények emelkedtek ki a lejtőt szétszabdalva. A kölni gótikus dóm volt közöttük a leggrandiózusabb. De az igazi kölni dóm, az emberi kéz műve, játékszernek tűnt volna a természet e kőfantáziái mellett.
Eközben Rjabuhin a hegyoldalt vizsgálta, valószínűleg ösvény jeleit kutatta rajta. Hiszen előttünk is jártak emberek az Adigenén. Valamilyen jelet vagy nyomot hagyniuk kellett maguk után. Igy is volt, egy helyen három kő feküdt egymáson, mintegy tornyocskát, útjelzőt, iránypontot képezve. Rjabuhin ehhez a tornyocskához vezetett oda minket. Többé nem énekelte Bulahovot.
Észrevettem, hogy ha felemelem a fejem, és szétnézek, akkor jobban szédülök, és erősebben érzem a hullámzó légürességet a mellemben. Tehát, ha legalább a hágó gerincéig el akarok jutni, akkor a lábam elé kell néznem, és el kell terelnem erről a figyelmemet, valami másra kell gondolnom, nem pedig arra, hogy megtettük-e már a lejtő harmadát, vagy még csak a negyedénél járunk.
Ki találta ki ezeket a kifejezéseket, hogy „meghódítani", „hódítók", „meghódított csúcsok"? Ha távolról tekintesz ránk, észre sem veszel minket a lejtőn a gótikus, soklépcsős, sokcsúcsú kőtömbök között. Fekete pontocskák kúsznak felfelé, igen apró és valóban vakmerő lények. Lehet, hogy felmásznak egészen a hegy tetejére. De következik-e valami ebből? Ha egy hangyákból álló láncocska felmászik egy tizenkét emeletes ház tetejére, gondolhatja-e azt, hogy meghódították a házat? A hangyák ilyen hőstette, ahogy mondani szokás, nem sok vizet zavar a házban. De a hangyák valamit mégis bebizonyítottak maguknak; legyőzték a távolságot, elérték a tetőt. Én így mondanám „a csúcs elérése", „az elért csúcsok", „elértük az Adigené csúcsát". Elértük, de egyáltalán nem hódítottuk meg. Meghódítani pedig. . Én például legyőztem magamban a félelmet, az óvatosságot, a gyengeséget, az aggályosságot, a tehetetlenséget, a fegyelmezetlenséget és néhány életről és önmagámról alkotott ostoba elképzelést. Lám, az én Olgám is, ez a moszkvai kislány, aki minden sportfoglalkozás alól fel van mentve, hegyet mászik. Ő azt hitte magáról, hogy melegágyi virág, semmirevaló nyápic, orvosságokra és szobafogságra ítélt, gyengécske és beteges lény. Most itt halad, átlépte a tengerszint feletti négyezer méteres magasságot, fel fog jutni a csúcsra, akkor majd mondhatjuk, hogy győzött, önmagát győzte le és egyúttal mindazokat a körülményeket, amelyek hamis képet kíséreltek meg kialakítani róla.
Nem merek hátrafordulni, hogy ne lássam, milyen keveset emelkedtünk csak a hegyoldalon, felnézni is félek, majdnem a zenitre, hogy ne lássam, milyen sok van még hátra. Valahogyan megfeledkeztem arról, hogy a fő hegymenet akkor kezdődik majd, ha felértünk a hágó gerincére. Az a feladatunk, hogy odáig jussunk. Valamiért úgy tűnik nekem, hogy onnan már a csúcsig jelentéktelen út van hátra.
Nehéz. Nem kapok levegőt. A szívem annyira igyekszik, hogy túlhajtja magát. Nem kellene már megállni? Nem az egész csoportnak, csak nekem. Lehetetlen, hogy ilyen légzést, helyesebben ilyen légszomjat és szívverést normálisnak tartsanak hegymászás közben, és megengedjék, mint valami elkerülhetetlen jelenséget, amivel számolni kell.
Közben mentő gondolatom támadt. Eszembe jutott, hogy az alpinisták a csúcshoz közeledve néha négy ütemben haladnak. Lépés. Megállás. Három belégzés, három kilégzés. Következő lépés. Azért mennének így, mert jól érzik magukat? Talán kitűnő a szívműködésük és nyugodt, egyenletes a légzésük? Nyilvánvaló, hogy végső erejüket megfeszítve mennek így, és már nem is képesek másra. Te viszont egyelőre nem segítesz magadnak semmiféle számolással. Lépés - belégzés, lépés - kilégzés. Még nem jutottál odáig, hogy minden lépés után meg kelljen állnod. Hát akkor miért panaszkodsz? Úgy látszik, még jó erőben vagy. Ami pedig a nehéz légzést illeti, nézz csak hátra. Olga mögötted mászik. A többi kislány is ott lépked. Nyikita Vasziljevics is jön. Mindenki halad. Tehát te is tovább fogsz menni.
A gerincen megálltunk. Egész testemmel várakozóan az Adigené csúcsa felé fordultam. Azt reméltem, hogy közvetlen közelről megpillanthatom. De előfordul a mesékben, hogy amikor valamilyen bátor legény közel jut a palotához, akkor az hirtelen fogja magát, és egészen a láthatár pereméig szökik előle. Igy távolodott el tőlem ez a csúcs is. Láttam az éles hegygerincet, amely minél messzebbre húzódott, annál magasabbra emelkedett, és végül egy nagyon meredek hókupolában csúcsosodott ki (de tőlem igen távol és magasan).
Néha egészen a gerincélen haladtunk, néha letértünk róla, többnyire balra, utunk kőről kőre, tömbről tömbre vezetett. Lefelé jobb volt nem is nézni (igaz, hogy nem is értünk rá), de mégsem tudtunk elszakadni a gótikus katedrálisok lenyűgöző látványától, ahogyan lent a mélyben megjelentek. Ha leesnénk, bizonyára éppen karcsú, soklapú csúcsaikra zuhannánk.
Nyugtalanság kerített hatalmába, a táj valahogyan más volt, mint amilyennek szerintem lennie kellett volna. Úgy élt bennem, hogy itt egyáltalán nem kellene szikláknak emelkedniük. Bárcsak emlékeznék a hegymászóút leírására...
A nap kibukkant a csúcs mögül, és lassan siklott le ezen a végeláthatatlan hegyoldalon, amely elkanyarodott, és további útja rejtve maradt előttünk. Mi vár rád odalent, ha valóban elcsúszol? Szakadék, sziklák, gleccser? Hány kilométert kell gurulnod? És hányadik nap talál rád a mentőcsoport? Hozzákapcsoltam magam karabinerrel a kötélkorláthoz, elindultam, pontosan az előttem járó alpinista nyomaiba illesztettem a talpamat, és igyekeztem ezeket a nyomokat még jobban bemélyíteni. így is kell az alpinizmus szabályai szerint, minden hegymászónak kötelessége gondosan javítani a nyomot a hóban, nem pedig szétrombolni és elrontani azzal, hogy úgy lép bakancsával, ahogy éppen sikerül neki.
Tehát, mi is történik velünk? Valóban beteljesül az álom? Most már csak egészen keveset kell a hegyoldalon felfelé mennünk jégcsákányra támaszkodva, felegyenesedni és lélegzetet venni pedig már tényleg a csúcson fogunk? Ha a nyomokat a hóban lépcsőfokoknak tekintjük, akkor hátravan még körülbelül... meg lehet saccolni, amennyiben hozzám legközelebb esik tíz-húsz nyom. Háromszáz-négyszáz lépcsőfok van hátra. Most, még ha nagy hibát követnénk is el, akkor akár kúszva, akár csak a karunkon vagy a fogaink és az állunk segítségével is, de ... Nálam még minden rendben : visznek a lábaim. Sőt kissé egyenletesebben is szedem a levegőt, mint nemrégen a lejtőn. A szememet nem homályosítja el a köd. Igaz, hogy a fejemben viszont finoman csilingel valami. Az oxigén mégiscsak nagyon kevés itt a légzés, még inkább a fokozott légzés számára. De a csilingelés semmiség. Folyhatna az orrom vére is, de mindegy, mert akkor is felmennék a csúcsra...
A hókupola sötétkék égbolton vezető körvonala, mely mostanáig hívogatott engem a maga magasából, hirtelen minden lépéssel lejjebb ereszkedett, és a horizont egyre alacsonyabb régióit tárta fel előttünk. Aztán a kupolasziluett mögött kirajzolódott a hegyi látóhatár fogazott vonala, majd még négyszerte mélyebbre süllyedve felfedte szemünknek az alattunk elterülő, számos csúcsával, gleccserével, cirkuszával és sziklafalával tisztán látható Tiensan havasi birodalmát. Az utolsó négy lépést tettem meg. Olga odajött hozzám, és felállt mellém. Lassan az egész csapat felhúzódott, és szorosan egymás mellett gyülekezett. Rjabuhin elmondta, melyik hegy hol található.
A hiúság egyáltalán nem jellemző rám. Geiger hiúságra beállított számlálócsöve, ha hozzám emelnék, egyetlen hangot sem adna. Nem olvasom újra a cikkeimet, amikor az újságban megjelennek (hacsak nem azért, hogy megtudjam, sokat húztak-e ki belőlük), nem őrzöm meg azokat az újságokat és folyóiratokat, amelyek elbeszéléseimet vagy verseimet közölték, és nem gyűjtöm a könyveimről írt recenziókat sem, legkevésbé azokat, amelyekben csak megemlítenek. Nem törekszem gyűlések elnökségébe és tribünökre, nem irigylem kollégáimat, amikor díjakat, címeket, kitüntetéseket kapnak.
De most mélységes megelégedettséget, sőt büszkeséget éreztem. Rjabuhin megmutatta és sorban megnevezte a csúcsokat, cirkuszokat, gleccsereket, szakadékokat és folyókat, én pedig ezt suttogtam magamban, úgy, hogy senki se hallja: „Ezerkilencszázhetvenkettő augusztus huszonegyedike van. Reggel tíz óra. Negyvennyolc éves vagyok. Az Adigené csúcsán állok. Kitörtem a bűvös körből. Az Adigené csúcsán állok. Már nem tehetek róla. Az a valaki, aki nem állt még az Adigené csúcsán, eltűnt; most már mindig az leszek, aki megmászta a hegyet, aki mindent legyőzött, amit le kellett győznie, aki elérte a csúcsot, s aki most rajta áll. Az Adigené csúcsán állok."
(Vége)
