CSEKE DOMOKOS: A föld legmagasabb vasútja (1933)

Ma az autó és repülőgép korszakában még mindig csodálatra indítanak a vasútépítő technikának azok a nagyszerű alkotásai, amelyek a magas hegyek világába viszik fel az embert. Ezek a hegyi vasutak lehetővé teszik bárkinek olyan vidékek könnyűszerrel való meglátogatását, amelyeket azelőtt csak edzett és bátor turisták érhettek el nagy fáradsággal. Európában már sok helyen épültek nagyszerű hegyi vasútak, főképpen az Alpokban. Ezek a vasutak részint a magas helységeken keresztül segítik elő a szomszédos vidékek vagy országok közeledését, — ilyen a Gotthard- és a Simplon-vasút Olaszország és Svájc között, — részint a kényelmesebb turisták részére teszik könnyen hozzáférhetővé a nagyszerű kilátással kecsegtető magasabb hegycsúcsokat. Ilyenek a svájci Rigi- és Pilátus-csúcsokra vezető fogaskerekű pályák, vagy a Berni-Alpok egyik legszebb csúcsára, a Jungfrau-ra fölvezető pompás hegyi vasút, mely villamos erővel vontatja fel könnyűszerrel a turistákat a 4100 m. magas gyönyörű csúcsra.

De a föld legmagasabb hegyi vasútja nem Európában épült, hanem Amerikában, a minden lehetőség hazájában. Dél-Amerika nyugati részén, Peru államban találjuk a legmagasabb vasuti vonalat, amely Callao kikötőből, tehát a Csendes-Óceán szintjéből indul ki, és Lima fővároson át keresztülmegy az Andok hatalmas hegyláncán, miközben majdnem 5000 m magasra (4880 m.) emelkedik, végül a 3775 m. magasan fekvő  Oroya városkában  végződik.
Ezt az ú. n. perui Central-vasutat 1870-ben kezdte építeni egy amerikai vállalkozó cég. Mikor a Peruhoz tartozó parti szigeteken ráakadtak a nagy mennyiségű értékes madár-trágyára (guanóra), ennek kereskedelmi értékesítésére a peruiak nagy vállalkozásba fogtak és megépítették az Andokon keresztül vezető Central-vasutat, amely tulajdonképpen arra van hivatva, hogy összekösse a Csendes-Óceán partvidékét az Andok keleti lejtőin eredő Amazon-folyam hajózható vízrendszerével.
Callao és Oroya között a távolság légvonalban mintegy 150 km, de a vasútvonal tényleges hossza majdnem kétszer annyi a sok kapaszkodó szerpentin és kerülő miatt. A pálya helyenként rendkivül meredek és olyan nehezen járható terepen épült, hogy tervezése igen nagy fejtörést adott a mérnököknek, építése pedig rengeteg munkába és költségbe került. Képzeljük csak el, a vasútvonal némely helyen olyan meredek hegyoldalon vezet, hogy felülről lebocsátott függőállványokról vésték a munkások a szikla oldalába a pályát. Az ilyen munkákra csak kiszolgált tengerészmatrózokat használtak, akik hozzá voltak szokva a szédületes magasságokhoz.

A vasút több helyen alagutakban tűnik el a sziklabércek között, majd ismét előbukkanva zúgó hegyi folyókat hidal át óriási viaduktokon. Az egyik ilyen áthidalás 180 m. hosszú és 4 hatalmas ívben vezet át a folyón. Az ívek 80 m. magas vastornyokon nyugszanak s a szükséges vastömegeket e célra épített acélsodrony-pályán gördülő kocsikon szállították a megfelelő helyre. Egy másik szakaszon két égbenyúló sziklacsúcs között hidalja át a nagy mélységet a vasúti híd és a sínpár, alighogy kijön az egyik alagútból, a hídon áthaladva egy másik alagútban tűnik el. Óriási és nehéz munkát kellett végezniök ezen a pályán a mérnököknek és munkásoknak egyaránt, hiszen a járhatatlan hegyoldalakon utak egyáltalán nem voltak, úgy kellett bevésni a kemény sziklafalba azokat az ösvényeket, amelyeken öszvérekkel szállították a szükséges anyagot a vasútépítéshez. De e nehéz és fáradságos munkánál is több bajt okozott a munkásoknak az a veszedelmes, kiütéses lázbetegség, amelynek a vasút építése alatt legalább 700  munkás esett áldozatul.
A mérnöki tudomány azonban mindeme nehézségek ellenére elkészült a vasútvonallal, amely a Galera-alagútnál levő vízválasztón éri legmagasabb pontját, onnan aztán fokozatosan ereszkedik Oroyáig. Ezen a rendes nyomtávú hegyi pályán ma is meglehetős primitív vonatok közlekednek és 8 óra alatt a tropikus éghajlatú száraz partvidékről az örök hó birodalmába szállítják az utast, olyan magasságba, mint a Mont Blanc. Ezen a szédületes meredek úton minden fogaskerék vagy sodronykötél nélkül, pöfögve cipeli fel az ócska szerkezetű mozdony a néhány kocsiból álló vonatot a legmagasabb pontig, ahonnan vígan zakatolva ereszkedik a végállomásig.

Aki végigutazik ezen a vasútvonalon, élvezheti a magas hegyi utazás minden gyönyörét és szépségét, de megkóstolhatja annak kellemetlenségeit is.
Ahogy a vonat elhagyja a növényzet borította tájat és a magashegyi régiókba ér, az utasok még változatosabb és nagyszerűbb tájképi szépségekben gyönyörködhetnek. Jobbról-balról meredek gránitfalak, csipkés sziklacsúcsok vagy szédítő mélységek, majd bevágások, alagutak és zuhogó vízesések teszik változatossá az utazást — egy ideig. Háromezer méteren felül a legtöbb utas, aki az alacsony vidékekről jön, szédülni kezd, sápadt lesz és rosszul érzi magát. Nem érdekli már a vidék szépsége, nem érdeklik a hegyi ösvényeken tovahaladó teherhordó lámák, sem a völgykatlanokban meghúzódó indián falucskák. Elfogja őket a „hegyibetegség." A légnyomás ilyen nagy magasságban sokkal kisebb, mint lent a völgyben, s az utast, aki ehhez a nagy nyomáskülönbséghez ilyen rövid idő alatt nem tud hozzáalkalmazkodni, természetesen rosszullét fogja el, nincs elég oxigénje, s úgy érzi magát, mint a vízből a levegőbe kivetett hal. Ilyenkor nem szabad sem dohányozni, sem szeszes italt fogyasztani, de még nagyon mozogni sem, mert az még rosszabbítja a helyzetet. A vonat egyészségügyi személyzete rendesen megjelenik minden kocsiban az oxigénkészülékkel, amelyből a sápadt utasok jókat szippantanak.
Érdekes, hogy az ilyen magasságban élő indián lakosok fürgén mozognak, nagy terheket cipelnek, kukorica pálinkát isznak, és nincs semmi bajuk. Az oroyai rézbányákban dolgozó munkások annyira alkalmazkodtak a magas hegyvidék ritka levegőjéhez, hogy ha lemennek a völgybe, tüdővészbe esnek, lázt kapnak és rövidesen elpusztulnak. Orvosi vizsgálatok megállapították, hogy a hegylakók vérében sokkal több a vörös vérsejt, mint a völgyben élő lakosokéban, hogy jól kihasználhassák a masgaslati levegő kevés oxigénjét.

Aki szereti az izgalmas utazást, annak a feljövetelnél még nagyobb élvezetet nyújt a pályakocsin való leereszkedés ezen a vonalon. A Galea-hágótól le egészen a fővárosig a majdnem 200 km. hosszú pályán egyfolytában minden hajtóerő nélkül le lehet ereszkedni egy kis, kézifékkel ellátott pályakocsival, és sokkal rövidebb idő alatt, mint vonaton, olyan sebességgel, amilyent csak utasok s a vezető vakmerősége és idegei megengednek. Olyasféle élvezet ez, mint a hullámvasúton vagy a ródlipályán való leereszkedés, csakhogy hol van ilyen hosszú ródlipálya a földön? De az élvezet mellett ez az út veszélyes is. Az éles kanyarulatokban mindig félhet az ember, hogy nagy sebességnél a centrifugális erő kiröpíti a könnyű pályakocsit a szédítő mélységbe, vagy a pályára eső szikladarabok okozhatnak veszedelmes kisiklást. Mindenesetre nagy lelkierő és óvatosság szükséges ahhoz, hogy baj nélkül leérjen az utas. De akik megtették ezt a veszedelmes utazást, azt mondják, hogy minden fáradságot és izgalmat megér az a  gyönyörűség, amelyben részük volt.


Forrás: Jóbarát (katolikus ifjúsági folyóirat) 1933. december 15. / Szerző kolozsvári földrajztanár volt a két világháború között, Kalandozó nagyapja.

CSEKE GÁBOR: A fehér titok

Taina... Románul a taina: titok. De ez itt most egy nő neve... Rögtön belesze-

rettem a nevébe.

1.

Még csak hallottam róla, de vágytam látni e sosem látott, magát megosztó, életerős nőt, akinek papírra vetett szavaiból annyi érző gondolat, lebegő elmésség és éles megfigyelés sugárzik.

Beleszerettem a nehéz időkben is szabadságvágytól feszülő, a dolgokat őszintén nevükön nevező beadványt fogalmazó emberbe. Hódolója lettem a gyermekét méhében hordó, de csapattársait nem hagyó, hegyet mászó asszonynak.

Vágytam a vele való találkozást, de féltem is tőle.

Attól tartottam, hogy neve sokkal szebb, titokzatosabb lesz, mint a fizikai valója. Végül is, engem a szelleme érdekelt, az indulatossága, a lázongása maga. Az esendő emberi csak a kiváncsiságomat csillapíthatta volna.

Az ismerkedést nem lehetett sokáig halogatni. Illett őt megismerni: Taina Dutescu Coliban, Románia legjobb női hegymászója. Még csak nem is múlt időben, bár soha többé nem tűnik fel közöttünk. De amit a hegymászásban véghezvitt, az épp úgy fennmarad, mint a hegyek maguk.

Pedig elsősorban nem ritka szép és nehéz túráira, nem a világ által is elismert trófeáira gondolok. Az az anyás aggodalom él bennem Tainából, ahogy a fiatalokat, az utánpótlást szemlélte, ahogy formálásukért próbált meg tenni, sokszor a semmiből varázsolva elő propagandaanyagot, szaktanulmányt, tájékoztató közlönyt, túraleírást.

Valami különös, nyugtalanító jelenséget gyanítottam személyiségében. De akkor még csak egy, a hegymászás tisztaságát és biztonságát hevesen védelmező beadványát olvastam, s alatta a nevet: Taina Dutescu Coliban. Férje a román hegymászás élvonalába tartozó Emil Coliban, maga is a versenyalpinizmus esküdt ellensége.

Egy megrendítő hegymászó baleset körülményeinek vizsgálata kapcsán jutottam el hozzájuk, s a sportágat megújító beadványaik segítettek jobban megérteni a hegyi emberek közötti viszonyokat. Azt, hogy miként volt lehetséges, hogy egy országos sziklamászó versenyen, leereszkedés közben, a hirtelen elromló időben - havazásban - néhányan eltévedjenek, kettő pedig közülük reggelre megfagyjon. A vizsgálatból végül regény lett (A bozót), meg is jelent 1989. március 2-án a bukaresti Kriterionnál, s napok alatt híre futott az alpinista társadalomban. Taina mindenáron azt szerette volna, ha a könyv megjelenik románul is. Egy magyar hegymászóval elolvastatta, aki dicshimnuszokat zengett neki az iromány objektivitásáról. A szándékból mégsem lett semmi: jött a romániai rendszerváltás, s hirtelen megsűrűsödött körülöttünk az idő.

Amikor férjével 1985-ben visszatértek az első román Himalája expedícióról, felkerestem bukaresti otthonában. Heten indultak útnak 1985 tavaszán Kathmanduba, nyáron viszont már csak haton tértek vissza: Cezar, az expedíció fiatal, csupaszív orvosa odaveszett a Hegyen. Mivel a megszokottnál keményebb időjárás okán és belső feszültségek miatt a csapat kétfelé vált, s a Coliban házaspár Cezarral maradt, a doktor halála annyira megrázta Taináékat, hogy nyomban feladták a már-már elért csúcs ostromát. (Odahaza, hegymászó körökben egy ideig őket vádolták Cezar haláláért.) Nagyon szerettem volna magnószalagra mondatni velük az expedíció történetét; kötélnek is álltak, és meghívtak lakásukba.

Elfogódottan készültem a telefonon előzetesen egyeztetett vendégségbe. A megadott időpontban senki nem volt otthon. Hiába csengettem Taináék 7. emeleti panellházas lakása ajtaján. A sokadik próbálkozás után lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. A lakásban - egyik szobából nyitottam a másikba - senki. Leültem a nappaliban és a magammal hozott újságba temetkeztem. Fél óra múlva betoppant Emil: ezer bocs, mondta, dolga volt. Tőle tudtam meg: sose zárják kulcsra a lakásajtót. Nincs mit félteniük, számukra fontosabb, hogy barátaik, szaktársaik bármikor bejussanak és elvehessék azt a szakkönyvet vagy felszerelést, amire szükségük van. Még sose tűnt el a lakásból semmi. Pedig teli van zsúfolva értékes hegymászó kellékkel.

Aztán beállított Taina is, két kezében a családi bevásárlás két tömött szatyrával.

Tulajdonképpen akkor következett be a "csalódás". Szétfoszlott az addigi, titokzatos Taina-kép, s helyét átvette a kissé hadaró, jócskán szétszórt, középkorú, enyhén megereszkedett, hízásra hajlamos, örök időkrízisben szenvedő asszony szeleburdi gyerekessége, ösztönös közvetlensége.

Közben csatangolásukból megjöttek a gyerekek is: hol az egyik, hol a másik bukkant fel az ajtóban, majd a vendégasztalra kirakott sósropira rontottak, belemarkoltak és iszkoltak is kifelé a szobából. Taina bosszúsan, de engedékenyen küldte utánuk hangos anyai nemtetszését. Végül betoppant a legnagyobb Coliban gyerek, egy formás, öntudatos kamaszlány, aki kénytelen-kelletlen szárnyai alá vette a rakoncátlan kisebbeket.

Volt, amikor haragudtam is Tainára. Hetekig járatott például egy soha el nem készülő kézirat miatt. Amiből legfeljebb csak valamiféle suta interjú-töredék kerekedhetett volna ki, valamilyen fáradt hangú, szokványos lapban. Előkeresem Taina egykori, 1989-ben adott válaszait. Úgy írok ki belőlük, ahogy egy életműhöz nyúlnak, amin már egy vesszőt sem lehet változtatni.

- Tegyük föl, hogy ön semmit sem tud a hegymászásról. Miről olvasna szívesen e furcsa, sajátos életmódot tételező emberi tevékenységgel kapcsolatban?

- Nagyon nehéz elképzelnem, hogy ne legyen semmi közöm az alpinizmushoz. Jó, tegyük fel, mégis úgy van. Arra lennék akkor kiváncsi, hogy ha ennyire kényelmetlen és kockázattal teli tevékenységre adják a fejüket, milyen erő hajtja a hegymászókat? Csakhogy e kiváncsiságommal is azt bizonyítanám - az adomabeli erdélyi emberrel szemben, aki a zsiráfot meglátva azt mondja: ilyen állat nincs is! -, hogy mégsem annyira idege tőlem a hegymászás. Mindenesetre, szívesen vásárolnék a könyvesboltból hegyi túrákról írt kalandokat az alpinista irodalom nagyjaitól (Terray, Bonatti, Desmaison, Messner stb.), illetve romániai hegymászó alapművek újra kiadását (Bucura Dumbrava, Ionel Coman).

- Úgy tudom, évtizedek óta rendszeresen túranaplókat vezet, amelyekből nem egy érdekfeszítő könyvre, útleírásra bőven telne. Készül-e valami hasonló Taina Dutescu Coliban "titkos" műhelyében?

- Állandó időkrízisben élek, felét sem valósítom meg annak, amit eltervezek. Valahányszor a családban egyikünknek a körmére ég a gyertya, csak felemeljük a két kezünket és elrikkantjuk magunkat: "Bolondokháza"!... De azért készen áll egy könyvem az Alpokban tett mászóútjaimról. Sok félig megírt anyag gyűlt már egybe alaszkai és kaukázusi útjaimról is, s most dolgozom a Himalája expedícióról szóló könyvön. Ha elkészülök vele, hazai hegymászó történetekkel folytatnám a sort. Hogy mindebből mikor lesz közhasznú olvasmány, fogalmam sincs. ha kiadói fejjel gondolkoznék, azt mondanám: ez a hölgy nem kimondottana világ legjobb alpinistája, s mert léteznek világbajnok úszónőink, akikről még nem írtak könyvet, még várhat. Hát... várok...

2.

1989 után Emil a romániai hegymászószövetség szakvezetője lett, magáncéget alapított. Úgy tűnt, a hegymászók előtt kinyílt a világ.

1992 tavaszán Taina, aki továbbra is a bukaresti tudományegyetemen dolgozott és angol nyelvet tanított, Sanda Isaila (Miorlau) mászótársával, vele egyidős hegymászónővel minden különösebb hírverést mellőzve, csöndben nekivágott a 8172 méteres Fehér Hegynek (egyéb ismert nevei még: Dhaulagiri, Viharok Hegye, Istenek Trónusa). Akkoriban nyolcezer méter fölé román hegymászó még nem tette lábát, ráadásul a két hölgy mindenfajta állami támogatás nélkül, magánpénzből, minden garast a fogukhoz verve vágott neki a rég vágyott álomútnak. S mivel a Himalájában csak májusban vagy szeptemberben lehet viszonylag biztonságosan mászni, a többi idő a tomboló viharé (ami nem jelenti azt, hogy a jelzett két hónapban kötelezően jó idő vár az alpinistákra), Taináék úgy vélték: a május elegendő lesz arra, hogy meghódítsák a fehér mellett amúgy "gyilkosnak" is titulált csúcsot, számos becsvágyó expedíció rideg, életfogytiglani temetőjét.

A csúcs megmászásának gondolata 1949-ben merült fel alpinista körökben. Az első rohamot a franciák indították Maurice Herzog vezetésével (1950), de az útvonal helytelen megválasztása miatt retirálniuk kellett. Kárpótlásul az elmaradt győzelemért, még abban az évben Herzogék megmásztak egy másik nyolcezrest, a szomszédban magasodó Annapurnát.

1953-ban, miközben Edmund Hillary és Tenzing Norgay elsőként jutnak fel a világ tetejére (május 29), meghódítva a Mount Everestet, egy svájci expedíció próbálkozott meghódítani a Fehér Hegyet. De a hirtelen viharok kitörése miatt ők is meghátráltak. Egy évre rá argentinek kísérelték meg a csúcs ostromát, s mindössze négy órányira a csúcstól, mintegy 7 ezer méteren kellett feladniuk a harcot a gyakori viharok és az expedíciót vezető F. Ibanez súlyos állapota miatt; súlyos fagyásai sérüléseibe nem sokra rá meghalt a katmandui kórházban.

1955-ben német-svájci expedíció hátrált meg 7400 méternyi magasságból. 1956-ban újra argentinek kaptak mászóengedélyt, de a hamarabb kitört monszun miatt csak 7 ezer méterig jutottak.

1958-ban kis létszámú svájci expedíció kíséreli meg a lehetetlent. Német tagja, Detlef egy serpával 7600 méterig jut, s mert fényképezni akar, lehúzza a kesztyűit. Ujjai pillanatok alatt elfagynak, vissza kell fordulniuk. Szerencséje van: megússza ujjai amputálását.

Még egy év eltelik, s akkor az osztrákok kapnak csúcsengedélyt. Új útvonalat választanak, korábban indulnak útnak. Vezetőjük Fritz Moravetz, s csapatát a legjobb alpinistákból válogatta össze. Minden a legjobban ment, de akkor az expedíció egyik tagja - áthágva a legfontosabb szabályokat - a többiek tudta nélkül, egyedül elhagyta a tábort és belezuhant egy hófödte gleccserszakadékba. Mire megtalálták, már megfagyott, s a helyszínen temették el. Kitört a vihar, s Karl Preinert és Pasza Dava serpát 7800 méterről kényszerítette vissza. Az expedíció meghátrált, de levonuláskor még utánuk "rúgott" a hegy: három serpát hólavina sodort magával.

1960-ban váratlanul beköszönt a siker: a Dhaulagiri megadta magát a Max Eiselin vezette nemzetközi expedíciónak. Nagy segítséget jelentet egy Jeti nevű kisrepülőgép, amely a 15 tonnányi felszerelést 5300 méterig felszállította. Május 13-án hatan indultak a legfelső táborhelyről, a Viharok Táborából (7800 m) a végső rohamra. Mindannyian szerencsésen a csúcsra jutottak, majd egy napra rá újabb páros kapaszkodott fel az Istenek Trónusára.

3.

Taina a Fehér Hegyen is túranaplót vezetett, amelynek néhány lapját hazaküldte közlés céljából. A négy ízben érkező tudósításai megjelentek a bukaresti Cotidianulban, majd rövidítve és magyar nyelven a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. mellékletében.

Tatopani, 1992. ápr. 20.

Útközben alkalom adódott az írásra. Három napi járásra vagyunk Pocharától. Menettervünk: 1. Pochara-Chandrakot (teherautóval)-Tirke Dunga; 2. Tirke Dunga-Gorapani (2895); 3. Gorapani-Tatopani. Holnap Kalpani felé húzunk el és holnapután Tucuche Marphába. Négy és fél napig tart az út, de hatot fizetünk.

Kunga és/vagy a Turisztikai Minisztérium nyakunkba varrt egy szirdárt... Tetszik nekem és elégedetten nyugtázom első benyomásom helyességét. Felügyel a teherhordók menetére (azon kívül, hogy néha-néha rájuk mosolygok, semmi dolgom velük), alvóhelyet keres, szükség esetén főz is. Azt hiszem, jól fogna neki egy kis hírverés, én pedig nem fogom útját állni, sőt, ha a kötelékeim kitartanak, segíteni is fogom. Járt már a Dhaulagiri alaptáborában és jól beszéli az angolt.

Így hát 10 teherhordónk van, a szirdárral együtt pedig, aki le is körözi őket, 11. Könnyen indultunk, remekül érezzük magunkat, s valószínűleg 28-a körül érünk az alaptáborba.

Számításunk a Tucucha-i úttal az volt (és ezt Kunga is helyeselte): Marphában felszerelkezett teherhordókat fogadhatunk (valamivel többe kerülnek, mint a mostaniak napi 100 rúpiája), akik számtalanszor megjárták már a Marpha-Dhaulagiri Base Camp útszakaszt...

Kacérkodtunk a gondolattal, hogy Jomssomba repüljünk, de azt hiszem, túl sok lett volna egycsapásra nekivágni az irdatlan oromnak (Dambush Pass: 5200 m, French Pass: 5500 m), Katmandu erkélyein való három heti napozgatás után kipottyanni a gépből (no jó, túlzok, mert azért gyalogoltunk, bicikliztünk is, de mégis...). Végül is jobb, ha öt napon át lógatjuk a lábunkat, Marphában is ülünk egy napot, bevásárolunk ezt-azt (rizst, cukrot, kekszet, benzint), hogy újult erővel vághassunk neki a hegynek.

És bár hó van, komoly gondjaink nincsenek, a marphai legények ismerik az utat. Ma találkoztunk két német sráccal, a Dhaulagiri körül trekkingeltek, Muri-Bokharából érkeztek és magányosan, Tucuchán (French Pass) keresztül tértek vissza.

Hivatalosan a következőképpen áll a szénánk: elnevezésünk Romanian Himalayan Expedition to Dhaulagiri I, spring season 1992 Route: NE Face. A röhej az, hogy a Siberian-German Expe csavargóinak engedélye a nyugati falra szól, de ők is az északkeletinek mennek...

Sarala csudára kedves volt Kathmanduban, családjával együtt. Akárcsak Miss Howley. Az expedíciók főnökei különben valóságos szörnyetegek, amilyeneket nem látott a civilizált világ...

Megöregedtem. Mindegyre hazagondolok. De talán, ha összeszorítom a fogam, és kivárok, ahogy közelebb jutunk a hegyhez, elmúlik ez az érzés...

Ma "jó reggel" helyett a mi szirdárunk (Ang Kagi) azzal költött Shorepaniban (reggeli ötkor), hogy: "Madame, Dhaulagiri!"

Kipattantam az ágyamból és csakugyan: a hajnali fényen áttetszett az "Öreg", a pirosló rododendronok csúcsa felett.

Marpha, 1992. ápr. 23.

Tegnap délután öt körül értünk Marphába, és a Bhakti Guest House-ban ütöttünk tanyát. Bhakti e háza két szempontból is rendkívüli. Először is itt száll meg minden expedíció, aki a Dhaulagirit erről az oldalról készül megmászni. E célból az egyik emeleten expedíciós szobát (expedition room) rendeztek be - hatalmas szoba ez priccsel, vagy két ággyal, asztalokkal stb. -, a bejáraton ez áll: "Mind your head". (Az ajtó rendkívül alacsony, két 75 cm széles és vagy 5 cm vastag, okkerszínűre festett rododendron rétegből áll - akárcsak az agyagból vert küszöb és az oszlopok egy része.) Az expedition room-ból az expedition deposit room-ba jutni - egy belső térleválasztón át (ugyancsak fehér és sárga), ahol az ember (az expedíciós) a poggyászát tartja, és ahol nyugodtan tehet-vehet, kimoshatja a zsákjába ömlött mézet, átpakol ezt-azt, ilyesmi.

Másodszor, Bhakti háza, amely az apjáé s korábban a nagyapjáé volt, a tibeti építészet remeke, ami egy építésznek a csoda és a lidércnyomás közötti állapottal ér fel. Egy chilei fickó, aki szerencsétlenségére vérbeli építész, amilyen bambán viselkedett eddig, most tágranyílt szemekkel és leesett állal járkál a "házban".

Mint mondtam, az expedíciós szobát az egyik emeleten rendezték be. Ne kérdezd, melyiken. A marphai főutcából ugyanis, amely keskeny, kőtömbök keresztezte árok, alatta jókora és áttetsző csillámfalak között csörgedező erecske, odafent meg alig látszik az ég, egy hátsó udvarba léphetünk: oszlopok, szalma, lépcsők, farakások, virágcserepek mindenütt, s már feldereng valami a házból is.

Felmászunk néhány, térdünket verdeső lépcsőfokon (felfelé mászni még megy valahogy, de izomlázzal lefeleé mászni: jaj nekünk!), majd egy teraszra érünk, ahonnan az expedíciós szoba és a többi helyiség nyílik. Mintha látnánk a tetőt is, ahová tönkféleség, egy kivájt cédrusból készült lépcső visz. Miorlau, a maga lehetetlen macskatermészetével fölkapaszkodott megtapasztalni, milyen érzés a tetőn tartózkodni, és kiabálni kezdett. Magam is utána másztam, majd egy agyaggal tapasztott teraszra értem, ahonnan néhány lépcsőfok után farakásokkal és kockakövekkel kirakott ösvény vezetett egy... kapuhoz! A kapu mellett, egy ablakban meghallottunk valamit, de nem hittünk mindjárt a fülünknek. Abban a pillanatban megjelent az aggodalmas Puspa, aki azt hitte, az árnyékszéket keressük. Kinyitotta a leláncolt kaput és egy óriási, szalmával behintett urvarba vezetett minket, ahol néhány borjú bőgött - ekként győződtünk meg arról, hogy a harmadik emeleti ablakból hallottak nem csak a képzeletünkben éltek. Az udvarból ugyanis egy újabb tetőre lehetet kimászni, ahonnan a környékre látni: kiégett hegygerincek, zöld lankák, s Kali Gandaki felé, a folyón túl az Annapurna jónéhány csúcsa, magasba törő, keskeny imazászlók között. Arról a tetőről... folytassam-e?

Valahogy így reménykedünk abban, hogy egyszer a Dhaulagirira érünk.

4.

1993-ban, egy év elteltével már bizonyossá vált, hogy a két hölgy immár sose tér vissza. Sok neves és névtelen havasi sír között az övék is megfér.

Emil azóta sem tudott belenyugodni abba, hogy felesége valahol a Himalája örök hótakarója alatt, merevvé fagyva alussza örök álmát. Évről évre megpróbált egy-egy expedíciót rávenni, hogy Taináék holttestét is felderítsék, sőt, egy utazás erejéig maga is a helyszínre merészkedett, de a Dhaulagiri mostanig néma maradt.

Tainát azóta is hiány az életünkben, de gondolataimban egyre csodásabb. Ha elég pénzem lenne, talán én is elmennék megkeresni...

Egyelőre csak versben tudtam "utolérni"...

Ágyvetés

In memoriam Taina Dutescu Coliban

1

patakzó nevetés a távoli hegycsúcs alól

derékig hóban az ember épp hogy araszol

most lónyihogás kecskemekegés repülőzúgás lett a nevetésből

besötétül az ég és a föld is kinyílik végül

minden megtörténhet e percben és sehol semmi reménység

szomjúság tikkasztja mikor már nem kínozza éhség

vihar zúgása tépi szaggatja hagymázas álmát

annyiféle alakzatot lát mikor már semmit sem lát

tudja hogy vége lesz de melege van de fáradt

még pihen kissé csak azután vet ágyat

2

ágyamat megvetettem

pihenj meg életemben

bár ülnöm is lehetne

ki lebeg itt hebegve

gumimatracom lenne

míg felfújom szelelve

a széllel sose szembe

cammogva jő a medve

bőgő motor a kedve

imbolygó képkeretbe

fölöttünk elmerengve

a kutya nézi hallja

félelmét meg ne vallja

a ritmus gyorsul még légzem

kezem csupa rongy vérzem

bajtárs eredj a tűz után

oly rövid ma a délutan

eressz el szél kushadj vihar

ne játssz szívem labdáival

felkapva homokot követ

légy égen úszó jajsziget

míg megyek utánad a szóval

a jóval a vigasztalóval

szívdübögésű zeneszóval

feszülő fojtogató lasszóval

(Illusztráció: túrarajz a Fehér Hegyről)