PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (13)

75. nap – november 14.

Horasan határában

Nem hagytam ki Pasinler várát Továbbra is kelet felé haladok, most épp Horasan a legközelebbi úticélom. Ma újabb jelképes mérföldkőhöz értem, a szó szoros és egyúttal átvitt értelmében is átléptem a 2,5 milliós határt, egészen pontosan 2 508 101 lépést tettem meg indulásom óta, ami hozzávetőleg 2 000 kilométernek felel meg. Jelenleg épp az egykori selyemúton haladok, melyet törökül Ipek Yolunak hívnak. Az útvonalam nagyjából Erzurum és az iráni Tebriz közötti szakaszon esik egybe a hajdani legendás kereskedelmi úttal, melyen karavánok szállították a selymet és más árucikkeket Kínából Európába. Marco Polo óta nagyot változott a selyemút, a menetirányonként kétsávos, kifogástalan minőségű aszfaltburkolaton karavánok helyett főleg kamionok közlekednek, sok köztük az iráni rendszámú, hiszen közeledek a határhoz. 
A személygépkocsi-forgalom lényegesen kisebb, mint odahaza, egy hasonló kaliberű műúton, mivel Törökországban, a rájuk kivetett luxusadó miatt az autók drágábbak, mint az Európai Unió tagállamaiban. Használt autókat be lehet hozni az országba, de olyan horribilis adókat és illetékeket kell fizetni utánuk, hogy nemigen éri meg, ezért aztán a gépkocsipark viszonylag modern. 
Tegnap egy országút melletti panzióban szálltam meg, egy szoba a szokásos 8 euróba került. Miután kifizettem, a tulajdonos, aki éppen ebédelni készült, két munkatársával közösen, a Yemek! felszólítással egy székre mutatott. Nem mondtam nemet, mivel a yemek azt jelenti, egyél. Biztos vannak olyan, a higiéniára nagy gondot fektető emberek, kiknek a gyomrát felkavarta volna közös étkezésünk látványa, az előétel ugyanis savanyú káposztából és tejfölből állt, utóbbit mindannyian ugyanabból a tálkából kanalaztuk, márpedig úgy enni tejfölt, hogy az ember ne nyalja le a kanalát, szinte lehetetlen. Az én étvágyam nem sínylette meg az egy tálból történő tejfölözést, szerencsére, mivel a káposzta után leves, majd olyan túrós csusza következett, amilyennél nagyanyám se csinált jobbat, pedig értette ő is a módját. Utóbbit, természetesen szintén egy nagy, közös tálból fogyasztottuk el. 
Mivel bármiféle erődítmény szinte delejesen vonz, nem tudtam elhaladni Pasinler büszke vára alatt úgy, hogy meg ne nézzem. Mivel a török kormány blokkoltatja a Wikipédiát, nem tudtam semmiféle érdemi információt szerezni arról, milyen korból származik, illetve kik ellen kellett védelmet nyújtania a sziklára épült erősségnek. Ahogy nézegettem, az volt a határozott érzésem, ostrom esetén védő szerettem volna lenni, nem támadó. 

77. nap – november 16.

Internetkávézó Törökországban

„Aki 30 felett van, sose kerüljön 30 alá” – mondta, jobban mondva írta ma reggel egy barátom viccelődve, a napi, kilométerben kifejezett teljesítményemre célozva. Meg is felelek ennek az irányelvnek, bár három napja hűléssel küszködöm, ami – nagy meglepetésemre – a teljesítőképességemet nem befolyásolja. A jó tanácsokat előre is köszönöm, gyógyszert pedig szedek. Eleskirt városa felé közeledem, onnan pedig már nagyon közel van Agri, rövidesen látszani fog az Ararát. Gyaloglás közben bőven van időm gondolkodni, s eltűnődtem azon, hogy akár más módon is utazhatnék Ladakhba. Választhattam volna a távolsági tömegközlekedést, mehetnék repülővel, busszal, vonattal. Mint opció, ez fel sem merült bennem, mégpedig azért, mert ha az utazás nehézségi fokát egy 0-tól 10-ig terjedő skálán kellene meghatároznom, akkor ez a változat nálam 1-es fokozatú lenne, márpedig én kihívásra vágytam. Jogosítványom nincs, kerékpározni pedig nem tudok, ezért a személygépkocsi, motorkerékpár és bicikli sem jöhetett szóba. Az autóstop ellenben lehetett volna alternatíva, azonban, hiába van benne kaland és bizonytalanság, nem éreztem volna elég nagy kihívásnak. Az én skálámon a stoppolásos utazás nehézségi szintje 4-es. A hónapokon át tartó gyaloglás, egyedül, nagy csomaggal a hátamon, számomra az optimális nehézségi szint, igazi kihívás, de vállalható, élvezhető, a skálámon 8-nak felel meg.
Mi lenne a 10-es szint? Az, ha kizárólag gyalogosan haladnék, járműre semmilyen körülmények között nem ülnék fel, sem betegség, sem extrém fáradtság, sem ennivaló vagy ivóvíz hiánya esetén, de biztonsági megfontolásból sem, például háborús övezetben. Ez nekem túlságosan kalandos volna, ilyesmire nem vállalkoznék.
Szeretnék tisztázni egy félreértést, az a benyomáson ugyanis, sokan azt gondolják, számomra ez az utazás egyfajta küldetés, misszió. Erről szó sincs, semmiféle küldetéstudatot nem érzek, nem gondolom, hogy egy nagy, nemes cél érdekében rónám a kilométereket. Kizárólag azért indultam útnak, mert kedvet éreztem hozzá, azt gondoltam, örömömet lelem majd benne, s mostanáig nem is csalódtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne benne rengeteg erőfeszítés, kínlódás, nehézség, de összességében mégis élvezetes. A motivációm ugyanakkor tulajdonképpen önös, lényegében a magam kedvéért járom ezt a hosszú utat. Természetesen, ha bárki számára érdekes, izgalmas, esetleg elgondolkodtató vagy inspiráló, amit csinálok, az számomra öröm és nem várt elégtétel. Sajnálom, ha bárkinek csalódást okoztam ezzel a vallomással, de a valóságot, ha kiábrándító is, értékesebbnek tartom az illúzióknál. Elég sokan kérdezték tőlem, miért épp Ladakhba megyek, miért nem Dardzsilingbe, ahol Kőrösi nyugszik. Számomra a sírok nem sokat jelentenek, azt gondolom, mindabból, ami egy emberi lényből fontos, semmi nem kerül a földbe vagy egy márványlap alá. Kőrösi életében Dardzsiling nem játszott fontos szerepet, teljesen véletlenszerű volt, hogy épp ott érte a halál, ugyanúgy meghalhatott volna Kalkuttában is vagy bárhol máshol. Amikor Kőrösön jártam, megnéztem Csoma szülőfaluját, a telket, melyen a családi ház állt s az emlékmúzeumot, kicsit olyan élményem volt, mintha zarándokúton lennék, egy dardzsilingi utazás ellenben nekem csak turizmus volna. Nagyenyed is óriási jelentőségű hely Kőrösi életútján, azonban meglátásom szerint a csúcspont Ladakh, az ott megszerzett tudás tette őt az egyetemes tudomány jeles alakjává, a tibetológia megalapítójává. Egyébként, bár közel három évtizede gyakorlom a tibeti buddhista meditációt, sosem vágytam Ladakhba vagy Tibetbe, egyik sincs rajta a bakancslistámon, az egyedüli ok, amiért oda tartok az, hogy Kőrösi hosszú hónapokon át Zanglában mélyült el a tibeti nyelv és kultúra rejtelmeiben.

78. nap – november 17.

Elegáns vidéki buszmegálló

Ismét egészségesnek érzem magam, s továbbra is tartom a napi 30 km feletti tempót. Megérkeztem Agriba, amit a törökök Arânek ejtenek. A magyar nyelvben nincs ilyen hang, a románban ellenben van, leginkább az ühöz hasonlít, de annál zártabb, torokból jön, kicsit nyögésszerű. Az otthoniakkal beszélgetve, gyakran az az érzésem, egészen téves elképzeléseik vannak Törökországról, elmaradott, szegény országnak vélik, amelynek a lakói örülnek, ha kerül napi két marék rizs a tányérba, ünnepnapokon egy kis kecskehús mellé, a mosógépet és az LCD tévét pedig legjobb esetben hírből ismerik. 
Mindez nagyon távol áll a valóságtól, időnként én is rácsodálkozom arra, amit látok. Szó sincs róla, hogy Törökország egy keleti Svájc vagy Hollandia lenne, azonban a gazdasági fejlettség tekintetében mindenképp megelőz minimum két EU-s tagállamot, Romániát és Bulgáriát. A nagyvárosok tiszták, a vidék ellenben szemetes, kisvárosokban és faluhelyen sok a szegényes, igénytelen lakóépület. Azzal a mélynyomorral azonban, amelyben emberek – főként romák – százezrei élnek a Kárpát-medencében, sehol sem találkoztam. Mindenfelé, a néhány ezres városkákban is, rengeteg az épülőfélben levő, vagy az elmúlt néhány évben felhúzott tömbház, társasház, kinézetre semmivel sem maradnak el a hasonló hazai lakóépületektől, sőt. 
Ezidáig öt lakásban töltöttem el minimum két napot. Azt tapasztaltam, hogy egy török és egy hazai lakás komfortszintje, berendezése, higiéniai állapota között semmi lényeges különbség nincs. Eltérés a méretben van, itt ugyanis egy 100 négyzetméteres lakás kicsinek számít, az átlagos alapterület 120-130 négyzetméter. Van még egy nagy különbség, mégpedig az árban. Sivasban, Erzincanban, Erzurumban legfeljebb a harmadába kerül egy lakás annak, amennyit Nagyváradon vagy Marosvásárhelyen elkérnek egy hasonló méretű ingatlanért, a kolozsvári árnak pedig a negyedébe. A felsorolt városokban 30 ezer euróért válogatni lehet a 100 négyzetméteres lakások között, de találni ennyiért 120 négyzetméterest is. A bérek tekintetében nincs nagy különbség Törökország és Románia között, egy jónéhány éves szakmai gyakorlattal rendelkező, de még nem a legmagasabb fizetési osztályba tartozó tanár itt közel 600 eurót keres. Az érem másik oldala az, hogy itt sok családban a férfi az egyedüli kenyérkereső, ugyanakkor diplomásokra ez kevéssé jellemző. 
Kelet-Törökországban sok olyan falun haladtam keresztül, ahol szinte minden házon napelem volt, ilyet odahaza nem láttam, nagy összegben mernék fogadni rá, hogy nincs is, sőt tíz év múlva se lesz. Yozgatban, egy Közép-Törökországi városkában, amelyet szerintem sok török nem tudna kapásból megmutatni a térképen, felfigyeltem egy XXI. századi színvonalú buszmegállóra. Teljesen zárt, csúszóajtós, wifi van benne és polc könyvekkel. Azóta Erzincanban, Erzurumban és Agriban is láttam hasonlókat. Ezen városokban az a közös, hogy télen nem ritka a mínusz 20 fok. Zimankós telek odahaza is vannak, a Székelyföldön a - 20 nem ritka, az azonban biztos, hogy nincs sok ilyen buszmegálló, el tudom azt is képzelni, hogy egy sincs. 
 Erzurumban láttam az épülőfélben levő, részben már működő új közegészségügyi központot, melyben rendelőintézet és több kórház kap helyet. A méretét tekintve szerintem nagyobb, mint az összes létező kolozsvári kórház együttvéve, kinézetre pedig akár irodaház is lehetne Frankfurtban vagy Milánóban. Erzurum egyébként távolról sem a legprosperálóbb török város, lakóinak száma negyedmillió körül van. A török állami egészségügyi ellátás színvonaláról nincs tapasztalatom. Természetesen Erzrumban vannak működő kórházak is, nem arról van szó, hogy mostanáig 300 kilométert kellett utazni egy gyomorfekéllyel, vagy mehetett az illető a javasasszonyhoz.
Szintén Erzurumban végigsétáltam az egyetemi campuson. A Babeș-Bolyai vagy bármely más hazai egyetem rektora lehet, rosszul lenne a sárga irigységtől, ha látná a helyi Atatürk Egyetem ingatlanállományát. Két diplomás ember is panaszkodott nekem a török felsőoktatás színvonalára, de abban is biztos vagyok, otthon sincs mindenki elájulva az egyetemeinken, vagy legalábbis némelyiken folyó szakmai munkától. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (12)

69. nap – november 8.

Ma nehéz napom van, kifejezetten fáradtnak érzem magam, nem is annyira fizikailag, hiszen 14 óráig már 26 kilométernél többet tettem meg, ami nem rossz teljesítmény, hanem pszichésen.  Az Ilica nevű városka felé tartok, ahonnan már csak egy ugrás Erzurum, tulajdonképpen ez tartja bennem a lelket. Ha nem lett volna ilyen gyönyörű, verőfényes nap, még nehezebb lett volna minden, nem csodálom, hogy a napos, meleg országok lakói általában boldogabbak, mint az északiak. 
Néhány nappal korábban szinte elvesztettem a telefonomat. Egy kisvárosban, egy gázpalackokat forgalmazó cég eléggé hevenyészett irodájában érdeklődtem, tudnak-e valami olcsó szállodáról, s rövid időre rá a két munkatárs egyike már fuvarozott is teherautóval a szállásomra. Mikor célhoz értünk, eszméltem csak rá, hogy a telefonom nincs a zsebemben, az irodában felejtettem. A visszaúton a sofőr, egy fiatal török, szinte végig átszellemülten énekelt egy dalt, melynek szövegében refrénszerűen ismétlődött az Allah Akbár. Az „isten nagy”- jelentésű arab kifejezés néhány éve a médiában is viszonylag gyakran hallható, mivel az öngyilkos merénylők gyakran ezt a kiáltást hallatva támadnak. A veszélyérzet egy pillanatig átfutott az agyamon, de gyorsan el is ült, ezért aztán, meg talán mivel nagyon ritkán nézek bugyuta hollywoody-i akciófilmeket, nem ugrottam ki a mozgó autóból. Arra gondoltam, sosem ártunk szándékosan olyan embernek, akin nem sokkal azelőtt segítettünk, lévén ő nemeslelkűségünk szemtanúja és élő bizonyítéka. Márpedig ki ne akarna jó ember lenni? Igazam lett, nem csupán túléltem az utazást, de a telefonomat is visszakaptam. Az Allah Akbározó török barátságosan köszönt el, a hangja pedig, túlzás nélkül, gyönyörű volt.  
Szintén a napokban történt, hogy miközben gyalogoltam, nem messze tőlem megállt egy személyautó, kiszállt belőle egy idősödő férfi és egy öl almát ajándékozott a másik menetirányban igazoltató két közúti rendőrnek. Bár nem hallottam, mit beszélnek, az volt a benyomásom, nem ismerték egymást korábbról. Utána az én kezembe is nyomott három almát, ropogósak voltak, savanyúak, pont olyanok, amilyeneket szeretek. Kizártnak tartom, hogy odahaza egy ismeretlen autós gyümölcsöt adjon rendőrnek, hacsak nem megvesztegetés szándékával, bár arra megfelelőbb a készpénz. A törököknél az egyenruhások nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint nálunk, lehet, meg is érdemlik. 
Egy falucskában az egykori brassói traktorgyárban készült munkagépre figyeltem fel. Egy ház előtt volt leparkolva, úgy tűnt, használatban van. Eltelhetett már vagy harminc év, mióta kikerült a szerelőcsarnokból, strapabíró jármű lehet. A traktor még dolgozik, miközben az üzemnek már hírmondója sincs, lakópark vagy bevásárlóközpont épült a helyén, ha jól tudom. Nem sírom vissza a régi rendszert, az egykori kommunista gazdaságról sincs jó véleményem, de pár gyárat, köztük a brassóit, lehet, hogy hiba volt felszámolni.” 

72. nap – november 11.

Karavánszeráj hangulat az erzurumi lokálban

Ma egy kis időutazást tettem, köszönhetően az Erzurumban működő iráni konzulátusnak. Iráni vízumot online is lehet igényelni, nekem azonban nem sikerült, ezért voltam kénytelen a diplomáciai kirendeltséghez fordulni. Vagy háromnegyed órás üldögélést követően, mely idő alatt nem úgy tűnt, mintha az ügyfélszolgálati munkatársak keze alatt égne a munka, egy megnyerő külsejű úriember végre hajlandó volt velem szóba állni, s kezembe nyomva egy névjegyet, rövid úton el is irányított valakihez, mondván, ő majd a segítségemre lesz. Utóbb rájöttem, az úgynevezett segítőm online vízumot fog nekem beszerezni, természetesen felárral, aminek egy része, gondolom, a konzulátusi munkatárs zsebébe vándorol majd.Internetes források szerint a vízum hivatalos ára 70 euró, az én emberem azonban először 120, majd 90, később 100, illetve 110 dollárt válaszolt azt firtató kérdéseimre, mennyit kell fizetnem a belépési engedélyért, az ő szolgálatait is beleértve. A 90-es évek romániai gyakorlatát juttatta eszembe az eljárás, persze, akkoriban a keresett, amerikai, német vízumok beszerzése fejében nem 40-50 dollár aprópénzt, hanem állítólag kemény ezreseket kértek el a követségek román alkalmazottai.Egy török idegenforgalmi portálon azt olvastam, hogy épített örökségét tekintve Erzurum Rómával és Barcelonával áll egy szinten. Az Örök Várossal való összehasonlítás kínosan túlzó, azonban tény, hogy Erzurumban kellemesen el lehet tölteni két napot, gyönyörű épületei vannak a szeldzsuk korból, a legrégebbi a XII-ik században épült. A vendéglátóipar tekintetében szintén nem kell szégyenkeznie a városnak.
Jó pár kávéházban, bisztróban, étteremben jártam már életemben, de a leghangulatosabbnak ezidáig a Tahiri Erzurum Evleri nevűt találtam. Egy hatalmas, régi lakóházban rendezték be, mely tele van korabeli használati tárgyakkal, karavánszeráj hangulatot kölcsönözve neki. Erzurum kulináris büszkesége a cag kebab nevű juh- és bárányhúsból készült nyársonsült, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána, pedig nem a birka a kedvencem.Múlt héten misét mondtak értem, pontosabban az utam sikeréért, az Orsolya-rend nagyváradi templomában. Különösen kedves gesztus volt ez számomra, mivel a rend egykori zárdájában működő, jelenleg Ady Endre nevét viselő líceumba jártam négy, felejtehetetlen éven át. Sosem gondoltam, hogy valaha misézni fognak értem, főleg, hogy az egyházhoz fűződő viszonyom a legnagyobb jóindulattal is csupán formálisnak mondható, kimerül abban a tényben, hogy szülővárosom egykori székesegyházában, a Szent László templomban kereszteltek meg. Az otthoniak figyelme, érdeklődése sokat jelent a számomra. Miután megírtam, lekopott a szandál a lábamról, többen érdeklődtek, van-e pénzem új lábbelire, azt követően pedig, hogy pszichés fáradtságra panaszkodtam, rengeteg bátorító, biztató üzenetet kaptam. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok egyedül az úton.

74. nap – november 13.

Át a piroson

Úgy döntöttem, nem várom meg, amíg az iráni konzulátus kiadja a vízumomat, ha majd meglesz, visszautazom Erzurumba. Pasinler felé haladok. Mostanáig nem írtam a törökországi közlekedésről, pedig érdemes. Az első napokban az volt a benyomásom, hogy itt ugyanaz az elv érvényesül, mint Nápolyban és Grúziában, vagyis a közlekedési szabályokat a forgalom valamennyi résztvevője javaslatnak, azok betartását opcionálisnak tekinti, s mindezt a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével. Igaz, hogy a lámpa piros, de kit érdekel? 
Isztambulban döbbentem rá, hogy ez csak részben igaz: a gépkocsivezetők tartják magukat a szabályokhoz, a közlekedési rendőrség pedig éberen ellenőrzi azok betartását, a gyalogosoknak ellenben szabad kezük van, azt csinálnak, amit csak akarnak. Ennek a kettős mércének számtalanszor voltam a szemtanúja, a gyalogosok bárhol átkelhetnek az úttesten, akár rézsútosan is, lavírozhatnak a gépkocsik között, a zebrát piros jelzés esetén is használhatják, s mindezt a közlekedésrendészet munkatársainak az orra előtt. A „Kisfiam/kislányom, megvárjuk, hogy zöldre váltson a lámpa, aztán szétnézünk, s csak utána megyünk át” mondat a legtöbb török családban valószínűleg sosem hangzik el, ugyanis kisgyerekes, babakocsit toló anyák, látszólag teljes lelki nyugalommal lépnek az úttestre, akkor is, ha piros, feltéve, ha épp nem jön semmi, s hasonlóképpen jár el mindenki, a jólöltözött hipszter éppúgy, mint a csadorba burkolt nénike. 
Törökországban STOP tábla nincs, DUR tábla ellenben van. A gyalogosok számára a török KRESZ egyetlen mondatban foglalható össze: Bármit megtehetsz, ami a testi épségedet nem veszélyezteti. Két török ismerősöm is mondta, hogy a gyalogosok megrendszabályozása már kormányszinten is téma volt, s meg is született a döntés az ügyben, a személyes tapasztalatom azonban az, hogy a rendőrség egyelőre nem siet azt gyakorlatba ültetni. Mindenki ott kel át, ahol épp kedve tartja. Ugyanakkor az autósokat sem kell félteni, az előzékenység és az udvariasság szavak nem szerepelnek a szótárukban, s ahogy kelet felé haladunk, úgy válnak egyre fegyelmezetlenebbekké. Sivasban és Erzincanban még általában betartják a jelzőlámpa jelzését, Erzurumban azonban már semmi meglepő nincs abban, ha a pirosat figyelmen kívül hagyva robognak át a gyalogátkelőn, az előnyszabályt pedig csak hírből ismerik. 
Törökországi tartózkodásom hét hete alatt egyetlen alkalommal láttam olyat, hogy egy gépkocsivezető előzékenyen átengedett egy gyalogost a zebrán, olyan kereszteződésben, ahol nem volt lámpa, mely viselkedés a helyi autóstársadalomban, gondolom, súlyosan deviánsnak minősül. Gyalogos az úttesten, menetiránnyal szemben. Erzurumban elmegy. Egyik házigazdám, aki öt éven át Németországban élt, s nagy híve és csodálója a német szabálytiszteletnek, miután hazaköltözött, eladta az autóját, nem bírta ugyanis az itteni vezetési stílussal járó stresszt. Megértem, bár ezen a téren én jobban kedvelem a török modellt.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (11)

65. nap – november 4.

Török lányok az utcán

Törökország, bár hagyományaiból fakadóan az iszlám világ része, az Európán kívüli muszlim országok közül minden bizonnyal a legnyugatiasabb jellegű. Ez döntő módon az első török köztársasági elnök, Musztafa Kemál Atatürk munkálkodásának tudható be, aki alapvetően átformálta, radikálisan modernizálta az országot. Atatürk nélkül a mai Törökország valószínűleg nem sokban különbözne Irántól. Az európai kultúra hatása az ország nyugati felében és a nagyvárosokban mutatkozik meg leginkább, kelet felé haladva egyre gyengül a nyugati befolyás, egyre dominánsabb az iszlámban gyökerező hagyományos török kultúra. Ez nagyon jól tetten érhető a nők öltözködésében. Hétköznapi viseletük alapján a török nőket négy kategóriába lehet besorolni megfigyeléseim szerint. Az első kategóriába tartozók öltözködése semmiben nem tér el az európai normáktól, legfeljebb valamivel kevésbé kihívó, bár még a konzervatív városnak számító Sivasban is láttam a hasát, köldökét közszemlére tevő fiatal nőt, Isztambulban pedig olyan dekoltázst, amely Európában is figyelemfelkeltőnek minősülne. A második kategória tagjai szintén nyugati divat szerint öltöznek, ám a hajat és a nyakat eltakaró kendőt viselnek. A harmadik kategóriába tartozók hosszú ruhát hordanak, amely lehet színes, mintás, akár karcsúsított is, alóla pedig gyakran farmer látszik ki és márkás szabadidő cipő. A negyedik csoportot a burka vagy más néven csador viselői alkotják, kiknek csak a szemük látszik ki a zsákszerű viseletből, mely jellemzően fekete színű. Törökországi utam kezdeti szakaszán, Ankarát is ideértve, két burkás nőt láttam, azóta már jó párat, de Erzincanban is, bár már igencsak keleten van, elenyésző kisebbséget alkotnak. Isztambulban, Ankarában és a nagyobb nyugat-törökországi városokban az első kategória dominál a népesség egészén belül, 30 év alatt pedig nagy többséget alkotnak. Sivasban már valószínűleg a második, az európai stílust a kendővel kombináló csoport a legszámosabb, Erzincanban pedig egyértelmű, hogy a kendőtlenek kisebbségben vannak, de az arányuk eléri a 25 százalékot. A négy kategória részaránya markánsan változik nem csak térségenként, hanem az életkor s az anyagi, társadalmi helyzet függvényében is. Az idősebb korosztály inkább keleties módon öltözik, de a hagyományos viseletet nem feltétlenül kényszerítik rá a következő generációra, gyakran lehet látni az utcán olyan anya-leány párokat, ahol csak előbbi visel kendőt. 
Ankarában, amikor egyetemek, kollégiumok környékén sétáltam, feltűnt, hogy a fiatal nők 95 százaléka fedetlen fővel jár, ellenben a város szegény negyedében minden nő kendőt viselt. Plázában felülreprezentáltak a nyugatiasan öltöző nők, a bazárban ellenben a fejkendősök. A hagyományhoz való eltérő viszonyulás nem emel falakat a nők közé, megszokott látvány, hogy két barátnő közül az egyik fejkendős, a másik pedig nem. Ami a férfi-nő kapcsolatot illeti, több ismerősöm kifejtette nekem: az iszlám szigorúan szétválasztja a nemeket, a szabadidő közös eltöltése sem lehetséges szigorú felügyelet nélkül. Feltételezem, hogy sokaknak van ilyen elképzelésük, ami igaz lehet egyes muszlim országokra, de köszönőviszonyban sincs a török valósággal. A városokban a fiatal fiúk és lányok együtt lógnak, megszokott látvány a randizó pár. Többször láttam, ahogy nyilvános helyen egy-egy fiatal férfi igencsak szenvedélyesen puszilgatja fejkendős párját, akinek ez szemmel láthatóan nincs ellenére, de a jelenet a környezetükből sem vált ki semmiféle reakciót. A törököknek egyébként szűk az intim terük, közel mennek egymáshoz, szívesen érnek hozzá a másikhoz. Egy ismerősöm mesélte, frászt kap attól, hogy társaságban, a lányok már a legelső találkozáskor búcsúpuszit adnak a fiúknak és viszont, mivel ő nem tipikus török, a testi kontaktust felületes ismeretség esetén nem szereti. A kelet-törökországi falvakban azért valószínű, hogy kevesebbet puszilóznak a fiatalok, arrafelé még előfordul, hogy a családtagok megölik a megesett lányt, amiért szégyent hozott a családra. Egyik vendéglátóm ismer olyan kelet-törökországi nőt, aki, mivel félti az életét, évek óta titkolja a családja elől, hogy házasságon kívüli kapcsolatból szült gyereket. A gyermekkel egy nyugat-törökországi nagyvárosban él, ahol senkit sem zavar a rendezetlen családi állapota. Egy barátom szerint elfogult vagyok a törökök javára, ám szerintem ez nem igaz. Gyalogos vándorként járni Törökországot pompás dolog, ám ha nő lennék, akkor egész biztosan nem itt, hanem valamelyik nyugat- vagy észak-európai országban szeretnék élni.

67. nap – november 6.

Az Eufrátesz mentén

Tegnap, november 5-én 36 kilométert tettem meg, ráadásul még el sem fáradtam, úgy istenigazából. Azt hiszem, néhanapján menne a 40 km is, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, meg aztán egy több ezer kilométeres távnál az a pár kilométeres plusz igazán nem oszt, nem szoroz. 
A Tercan nevű városkához közeledek. Megfürödtem az Eufráteszben, amit itt Firatnak hívnak. Nem volt éppen igazi fürdés, csak deréktől fölfelé mosakodtam meg, pedig szívem szerint megmártóztam volna, de a körülmények  nem voltak kedvezőek, a levegő hőmérséklete 10 fok, a víz pedig jéghideg volt. 
Kelet-Törökország hegyei között az Eufrátesz még elég jelentéktelen folyócska, ahol megmártóztam benne, ott nem szélesebb, mint a Szamos Kolozsvárnál, nem sejteti, hogy pár száz kilométerrel odébb már tekintélyt parancsoló folyam, melynek partjain az emberiség legősibb civilizációinak bölcsője ringott. 
A Nyugaton Romániához kapcsolódó sztereotípiák egyike sokáig a kóbor kutya volt, napjainkban azonban sokkal inkább Törökország a kóbor ebek országa. A nagyvárosok és a falvak egyformán tele vannak szabadon csatangoló, javarészt nagy termetű kutyákkal. Ahmet barátom esküszik rá, hogy békések, sosem támadnak emberre, s nekem is ez a tapasztalatom, ám olyasvalaki számára, aki fél a kutyáktól, vérfagyasztó lehet egy ilyen falkával való találkozás. Legtöbbjükről lerí, hogy a világ leghatalmasabb termetű fajtái közé tartozó anatóliai juhászkutya, a kangal vére folyik az ereikben. Jó természetű, inkább tartózkodó, mint agresszív állatok. Némi ennivaló árán párral sikerült összebarátkoznom, egyiküknek, egy impozáns termetű hímnek, hosszú, éles és hegyes szegekkel kivert nyakörve volt, hogy a farkasok ne haraphassák át a torkát. Lehet olvasni, hallani arról, hogy a muszlimok megvetik a kutyát, tisztátalan állatnak tartják. A törökökre nagy általánosságban ez nem igaz, Isztambulban itatókat, szárazeledelt raknak ki nekik az utcára, a testes ebek ott hevernek az utca közepén, a járókelők pedig tökéletes lelki nyugalommal kerülgetik őket. 
Ma Zoltán és Attila összetalálkoztak egy kisvárosi kifőzdében. Zoltán én voltam, Attila pedig a szerény lokál török tulajdonosa. Mivel a törökök a hunok rokonainak tartják magukat, az Attila név viszonylag gyakori. A mai már a harmadik Attila, akivel Törökországban megismerkedtem, az első a Török Világ Alapítvány egyik munkatársa, a második pedig Isztambul Bayrampasa kerületének polgármestere volt.

68. nap – november 7.

43 362 lépéssel ma több mint 35 kilométert sikerült magam mögött tudnom. Askale városában vagyok, a helyi Grand Hotelben szálltam meg. A neve határozottan fellengzős, mivel egy teljesen átlagos konfortszintű létesítményről van szó, egy szoba ára itt is 8 euró. Szerencsém van a török szállodai árakkal, ugyanis kizárt, hogy sátorban aludjak, éjszakánként – 5 fok körüli a hőmérséklet. Miközben a leállósávban bandukoltam, adott pillanatban arra gondoltam, bemegyek az utamba kerülő első boltba, és veszek egy üveg vizet, mert érzem, hogy kezdek kiszáradni. Pár száz lépés múlva az aszfalton heverő, telinek látszó, negyedliteres ásványvizes palackra figyeltem fel. Megvizsgáltam, nem volt felbontva. Ha pénzt találok a földön, szinte mindig ott hagyom, arra gondolván, valakinek másnap nálam nagyobb szüksége lehet rá, ezt azonban felvettem, az utolsó cseppig kiittam. Az isteni gondviselés megnyilvánulása volt, a jó karmám gyümölcse vagy csupán szerencse? Agnosztikusként úgy döntöttem, nem foglalok állást a kérdésben, maga a történés azonban kedvemre való volt. 
Ma ismét láttam egy autót, melynek a motorházára a török lobogó volt felfestve. Ez már minimum a harmincadik ilyen jármű, amellyel találkozom, nem számolva azokat, amelyeken kis méretben, az egyik első lámpa felett ékeskedik a félholdas zászló. Odahaza még nem láttam olyan autót, amire a román zászló lenne felpingálva, pedig tavaly centenáriumi év volt, nem is hiszem, hogy létezik ilyen. Közép-Európa bármely országában valószínűleg közröhej tárgya lenne egy nemzeti színűre festett autó, Nyugat-Európában meg pláne. Még a trikolórmániás Funarról sem tudom elképzelni, hogy piros-sárga-kékre festette volna a kocsiját, pedig ő igazán nem fogta vissza magát, ha a román nemzeti színekről volt szó. A törökök többsége szerintem sem nevetségesnek, sem pedig giccesnek nem találja a zászlóval kidekorált motorháztetőt, igazán nem visszafogottak, amikor a hazafias érzéseik kinyilvánításáról van szó. Sivasban egyik reggel arra figyeltem fel, hogy a gyalogosok hirtelen, mintegy vezényszóra megállnak az utcán, némelyek vigyázzba is vágják magukat. Kis időbe telt, mire rájöttem, a számomra kissé meghökkentő jelenet kiváltója az volt, hogy a közeli iskola udvarán a tanulók a himnuszt énekelték. Ezt is nehezen tudom elképzelni egy európai város utcáján. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (10)

57. nap – október 27.

Búcsú lábbelimtől

1,866 milliónál is több lépésre, s közel két hónapra volt szükségem, hogy elérjem Sivas városát. Lakóinak számát tekintve ez egy Kolozsvár méretű település, Törökország szívében. A tengerszint felett 1100 méteren terül el, amivel odahaza messze a legmagasabban fekvő város lenne, azonban a hegyes Törökországban ez nem számít kirívónak, még a dobogó közelébe sem lehet kerülni vele. 
Lassanként Közép-Anatóliába is megérkezik az ősz. A fák többségén még zöldek a levelek, de a nyár és a jegenye már elkezdett sárgulni, barnulni. A helybeliek elmondása szerint az időjárás egyelőre szokatlanul enyhe, napközben 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, kora reggel azonban határozottan hűvös van, 4-5 fok körüli a hőmérséklet. Mivel megtörténhet még, hogy sátorban kell éjszakáznom, elhatároztam, hogy beszerzek néhány meleg felsőruhát. Futólag szét is néztem a bazárban, s elégedetten nyugtáztam, hogy csakúgy, mint az élelmiszer, a ruhanemű is roppant olcsó, 30-40 török líráért, 6-7 euróért, lehet venni egy jó pulóvert. Elképzelhető, hogy adnák olcsóbban is, azonban lelki alkatomnál fogva határozottan idegenkedem az alkudozástól. 
Apropó, árak. Amikor első alkalommal betértem egy török étkezdébe, boldogan konstatáltam, hogy 14 líráért, 2 euróért, kapok egy kebabot, egy adag sült krumplit és egy pohár, ayran nevű erjesztett tejitalt. Ez minimum a duplája annak, amennyit ugyanezért Kolozsváron elkérnek. Azóta rájöttem, hogy először elég drága helyen ettem, ma például 9 lírát, 1,4 eurót fizettem egy nagy adag, zöldséggel körített, kovásztalan kenyérbe csavart, ízletes húspogácsáért. Utána Sivas főterén beültem egy kávézóba, melyet egy középkori kőépület szökőkutas udvarán alakítottak ki. Két kávéért 9 lírát fizettem, kb. 7 lejt, Kolozsvár központjában, egy jobb kávéházban, egy kávé is többe kerül.
 Kénytelen vagyok megválni a szandálomtól, amelyet Nagyszeben óta folyamatosan viselek, ugyanis kilyukadt a talpa. Évekkel ezelőtt vettem, potom pénzért, egy sport- és szabadidő termékeket forgalmazó áruházban. Amikor elindultam, reméltem, Isztambulig ki fog tartani. Sok száz kilométerrel tovább bírta, hűséges útitárs volt.

59. nap – október 29.

Megint úton vagyok, Zara városa felé gyalogolok. Tegnap reggel ismét iskolalátogatás volt a program, második sivasi házigazdám, Serdar, aki angol tanár, hívott meg az intézménybe, ahol tanít. Ez alkalommal egy hetedik osztállyal találkoztam. Érdekes volt látni, hogy a javarészt faluhelyen élő, a városszéli iskolába ingázó diákok mennyire felszabadultak, cseppet sem zavartatják magukat az igazgató és két tanár, meg egy vadidegen egyidejű jelenlététől. Húsz percet tölthettem velük körülbelül, ez idő alatt alig győztem válaszolni a kérdéseikre, mindent tudni akartak, mikor és mennyit pihenek, milyen török étkeket szeretek, melyik törökországi város tetszett leginkább, mikor érek célhoz, stb. A közös csoportkép ez alkalommal sem maradt el, sőt autogramokat kellett osztogatnom, amit kissé túlzásnak tartottam, de lévén szó gyerekekről, mindenkinek, aki megkért rá, írtam néhány jó szót. Az angoltudás, jobban mondva nemtudás tekintetében ezek a gyerekek egy szinten állnak azokkal, akiket néhány nappal korábban Pazarcikban megismertem, maximum bemutatkozásra telik tőlük, bár második osztálytól tanulnak angolul. Nem lepett ez meg, ugyanis az öltönyös-nyakkendős-aktatáskás, minden bizonnyal egyetemet végzett ankarai fiatalemberek között is elvétve találni olyat, aki beszél angolul. 

Rúmi kinetikus szobra

Voltam olyan vacsorán, ahol a 18 meghívott értelmiségi, egyetemi- és középiskolai tanárok, újságírók, orvosok, egyetemi hallgatók, színészek közül rajtam kívül egyetlen ember beszélt angolul. Találkoztam olyan, értelmesnek tűnő emberekkel Törökországban, akik a center, city center, internet, wifi szavak hallatán úgy néztek rám, mintha egy pápua törzsi nyelven próbáltam volna velük kommunikálni. Egy városkában egy ismerkedni akaró kamasz a What is this? (Mi ez?) kérdést szegezte nekem. Mivel semmire nem mutatott rá, a társalgásunk megrekedt ennél a megválaszolatlanul maradt kérdésnél. Gondolom, hogy az első angol órán még odafigyelt, utána már nem annyira. 
Azok a törökök, akikkel mostanáig Shakespeare nyelvén tudtam értekezni, kevés kivétellel angol tanárok voltak. Mindegyiküket megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy egy gazdaságilag ennyire fejlett országban kuriózumnak számít az angoltudás. A válaszaik egybecsengőek voltak: az oktatás módja teljesen elhibázott, a tanulók fejét nyelvtannal tömik, a vizsgákra készítik fel őket, nem az életre, amit beléjük vernek, az a mindennapokban használhatatlan, halott tudás. Mindez nagyon ismerősen hangzott, s nem csak az idegen nyelvek tekintetében, valószínűleg azért, mert én is jártam iskolába, egyetemre. 
Rövid sivasi tartózkodásom során felfedeztem két érdekességet: Rúmi, a nagy középkori misztikus költő kinetikus, forgó szobrát és a hozzávetőleg 900 éves Ulu Cami mecset ferde minaretjét. Előbbi roppant stílszerű, Rúmi ugyanis a keringő dervisek rendjének alapítója volt. Utóbbi szemmel láthatóan ferde, de sokkal kevésbé ismert, mint pisai társa, sőt talán közelebb áll a valósághoz, ha azt írom, szinte teljesen ismeretlen.

60. nap – október 30.

Magam mögött hagytam Zara városát, továbbra is keletnek tartok. Az idő egyre ősziesebb, ma reggel sűrű köd ülte meg a tájat. Hajnalban kifejezetten hűvös volt, ma például 3 fok, de az elkövetkező napokra mínuszokat is jósol a meteorológia. Szerencsére Törökországban a szállás is olcsó, 70-75 lírás, 11 eurós szállodát könnyen találni, de szerencsés esetben már 45 líráért lehet szobát bérelni. 
Az utóbbi hetekben sokan kérdezték, mit eszek, milyen a török konyha? Egyik helyi ismerősöm, Kerem, azt mondja, más népek azért esznek, hogy éljenek, a törökök azért élnek, hogy ehessenek. Van ebben a mondásban egy kis költői túlzás, de arra rávilágít, hogy a közös étkezés fontos szerepet játszik a törökök életében. 
Odahaza a shaormán és a kebabon kívül alig ismerünk más török ételt, pedig a konyhájuk igazán gazdag és változatos, nekem pedig olyan szerencsém volt, hogy nem csak az éttermi menüvel találkoztam, nyolc napon át ugyanis egy török nagymama házi kosztján éltem. 
A leveseik közül nekem a joghurtos lencseleves és a rizsleves a kedvencem, ez utóbbi erősen fűszeres. A kebabhoz leginkább marhahúst használnak, de a messze földön híres yozgati kebabot juhhúsból készítik. Otthon csak rendkívüli körülmények között vagyok hajlandó birkát enni, de el kell ismernem, hogy a yogzati kebab nagyon finom, a juhhúsnak karakteres, kellemes íze van. Az Erdélyben használt ízetlen pita helyett itt annál vastagabb, ízesebb, gyakran olajba mártott kovásztalan kenyérrel szolgálják fel a húst. 

Sivasi köfte

A török konyha másik remeke a köfte nevű húspogácsa, amit roston sült zöldségekkel, rizzsel, különféle szószokkal tálalnak. Van lecsójuk is, illetve egy pazar, számomra megjegyezhetetlen nevű egytálétel, aminek húskockák és zöldségek a hozzávalói, melyeket egy kerámia tálban főznek össze. A török pizzaként is emlegetett, pide nevű pékárúba szintén beleszerettem. Ennek tésztája valóban hasonlít a pizzáéhoz, az alakja azonban általában hosszúkás, bár van kerek alakú is. A feltét roppant változatos, lehet sajt, túró, húsos zöldség, de bármi más is, főleg, hogy egyes sütődékben személyre szabott pidét is készítenek, az ügyfél által hozott feltéttel. Az ellenben alapszabály, hogy fafűtéses kemencében készítik, a tésztát a vásárlók szeme láttára gyúrják, nyújtják. 
Török barátom, Ahmet szerint a mi gulyásunk is török eredetű, kaszárnyákban, hadjáratok idején főzték, innen a neve is, ku-lás, ami törökül katonák eledele. Nem tudom, tényleg így van-e, mivel a török konyhában jelenleg nincs gulyás jellegű étel, igaz, a hadsereg kondérjaiba egyelőre nem volt alkalmam bekukkantani.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (9)

52. nap – október 22.

Megyek tovább...,

Kezdem visszanyerni a régi formámat, a betegség óta tegnap volt az első nap, hogy 40 ezer lépésnél többet tettem meg, ráadásul a lábam kifejezetten jól bírta. Vasárnap Yozgatban voltam, ahol Metin Özisik várt, aki nyugállományú ezredes, jelenleg pedig a helyi kereskedelmi kamara elnöke. Kommunikációs problémáim nem voltak, hála vendéglátóm fiának, aki angol tanárnak tanul.
Yozgatban nagy megtiszteltetésben volt részem, ugyanis az egyik helyi múzeumban egy történész megajándékozott egy török zászlóval. „Nekünk a zászló szent”, mondta korábban Ahmet barátom, s nem túlzott, a félholdas-csillagos vörös lobogót ugyanis lépten-nyomon látni, nem csak középüléteken, hanem cégek székhelyén, magánházak homlokzatán, lakások ablakaiban.
Tegnap a Sorgun nevű kisvárosba értem, ahol ismét az önkormányzat vendége voltam. Egy kávézóban üldögéltem, s amikor megláttam, hogy megáll előtte egy nagy, fekete autó, amelyből két öltönyös, nyakkendős férfi száll ki, a yerköy-i tapasztalatok alapján már tudtam, hogy értem jöttek. Az 50-es évek borzalmait csak olvasmányaimból és filmekből ismerem, bennem a nagy, fekete autó mostantól kifejezetten kellemes érzéseket vált ki. Sorgunban először az alpolgármesternél viziteltem le, majd a város első emberénél, M. Erkut Ekincinél is. 
Az igazi meglepetés később ért, amikor a kocsi ablakából megpillantottam a szállásomat, egy ötcsillagos wellness szállót. A termálfürdők látogatása számomra az élet nem is annyira apró örömei közé tartozik, amikor a mozaikkal kirakott medencében belemerültem a forró vízbe, úgy éreztem, mintha hosszú száműzetés után tértem volna haza, visszataláltam volna az éltető elememhez. 
A termálvízben mintha eltűnt volna az izmaimból a sok száz kilométeres gyaloglástól felgyűlt fáradtság, a teljes ellazultság állapotában, szinte újjászületve másztam ki a medencéből. Igazi ajándék volt az az este, köszönöm polgármester úr! 

54. nap – október 24.

Teljesítményem az 54. napon

Tegnap, 23-án a természet nem volt túl kegyes hozzám, egész nap erős ellenszélben haladtam, ami sokat kivett belőlem. Ennek ellenére jókedvűen lépegettem, tudtam ugyanis, hogy a következő, Akdagmadeni nevű városkában várnak rám. Még Yozgatban voltam, amikor a polgármester megbízottja felhívott, hogy meghívjon a településre. Hogy a meghívásnak nyomatékot adjon, később egy WhatsApp üzenetet is küldött, egy rakás fénykép kíséretében, hogy meggyőzzön róla, szép a város, érdemes ellátogatnom oda. Nem kellett sokat győzködnie, főleg, hogy Akdagmadeni egyébként is útba esett volna. 
A település határában találkoztam a vendéglátóimmal, akik önkormányzati járművel érkeztek, egy Toyota márkájú, hatalmas, fehér városi terepjáróval. A polgármester, Nezih Yalcin háromfős csapatot bocsátott a rendelkezésemre: a megbízottját, aki a gondoskodni volt rólam hivatott, egy sofőrt és egy tolmácsot. Először a település legjobb éttermébe vittek, utána egy várromot néztünk meg, majd felvittek a hegyekbe, egy közel 2100 méteres csúcsra, ahonnan belátni az egész vidéket. 
Akdagmadeni környéke nem a tipikus, kopár közép-anatóliai táj, a várost hatalmas kiterjedésű fenyőerdők veszik körül, olyan, mintha a Székelyföldön lenne az ember. A napot egy kávézóban zártuk le, ahol házigazdáim elmondása szerint Törökország legjobb szalepjét készítik. Ez egy hagyományos ital, melyet egy orchideafajta megszárított és porrá tört szirmaiból készítenek, forró tejjel és fahéjjal. Ma reggel a város látnivalóit mutatták meg, XVII.-XVIII. századi épületeket, egy restaurálásra váró, Bizánc korából való romos templomot, valamint egy mecsetet, mely eredetileg szintén templom volt.
Eljátszottam a gondolattal, milyen fogadtatásban lenne része, mondjuk egy lengyelnek, aki gyalogosan szeli át a Kárpát-medencét. Felkeltené-e a sajtó figyelmét? Bizonyosan. Hát a helyi önkormányzatokét? Meghívnák-e, hogy látogasson el, egy adott településre? Gondoskodnának-e számára szállásról, megetetnék-e? 
Mivel nem vagyok lengyel, sosem fogom megtudni, ám vannak kétségeim. Ami a törököket illeti, az a benyomásom, ők a vendégszeretetet, a török-magyar testvériséget komolyan veszik, utóbbit persze csak azok, akik hisznek benne. Számukra ezek többek, mint hangzatos, tetszetős, de valós tartalommal nem bíró jelzők, melyeket előszeretettel aggat magára az ember, nekik a testvériség, a vendégszeretet személyes, kézzel fogható valóság, aminek egyedüli mértéke a tett. 
 Ma délelőtt, két kísérőm, Mehmet és Kerem azzal vált el tőlem, hogy ezentúl úgy gondoljak Akdagmadenire, mint második otthonomra, visszavárnak. 

56. nap – október 26.

Tegnap 46 ezer lépésnél is többet tettem meg, ezzel visszatértem a lábfertőzés előtti szintre. A Yildizeli nevű település közelében járok, ahonnan már csak egy napi járóföld Sivas, egy Kolozsvár méretű nagyváros. Sivasban vár rám valaki, aki el fog szállásolni. Ez megint Ahmet barátom munkálkodásának a gyümölcse, aki hihetetlenül kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, az ő folyamatos segítsége nélkül lényegesen nehezebb lenne az utam. 

Csoportkép iskolásokkal

Tegnap reggel Pazarcik falu iskolájába voltam hivatalos. A meghívás ötletgazdája Kerem volt, akdagmadeni tolmácsom, aki a helyi iskolában tanít, s úgy gondolta, hogy a velem való találkozás érdekes lenne a gyerekeknek, mivel valószínűleg még sosem láttak külföldit, olyat pedig biztosan nem, aki gyalogosan járja be a fél világot. 
 Igaza volt, a gyerekek már az udvaron tartott reggeli sorakozó alatt leplezetlen kíváncsisággal méregettek, az ebédlőbeli találkozón kérdésekkel bombáztak, a fiúk többsége pedig a hátizsákomat is meg szerette volna emelni. A tanerők szinte ugyanolyan érdeklődőek voltak, mint a tanulók, még ajándékot is kaptam tőlük, egy török lobogót. Ez már a második zászló, amivel Törökországban megajándékoztak, s bár nagy megtiszteltetés, remélem, hogy több nem lesz, a hátizsákom ugyanis már így is épp elég nehéz. 
Pazarcik egy 500 lakosú falu, melynek iskolájába további három, valószínűleg kisebb településről szállítják mikrobusszal a gyerekeket. Elképedtem, amikor megtudtam, hogy az iskolának 230 tanulója van, arra gondoltam, odahaza jó, ha tíz, 500 lelkes faluból össze lehet szedni ennyi gyereket. Egyébként nem csak faluhelyen, a városokban is szembeötlő, hogy mennyi a gyerek, a fiatal, a török társadalmat még jó ideig nem fenyegeti az elöregedés, s az ebből fakadó munkaerőhiány. 
Az elmúlt napok egyikén, miközben gyalogoltam, megállt mellettem egy kocsi, kipattantak az utasai, s egyikük felvillanyozva kezdte nekem magyarázni, mutogatással könnyítve meg a kommunikációt, hogy látott engem a televízióban, tudja, hogy több ezer kilométert gyalogolok. Ez nagyon meglepett, mivel nincs tudomásom róla, hogy bármely török tévéadó munkatársával szóba álltam volna. Az írott sajtóban jelentek meg rólam cikkek, gondolom az egyik szerző adta tovább az információkat a tévés kollégáknak. 
Minden újságíróval tolmács révén értekeztem, kíváncsi vagyok, milyen tévés anyag lett a tulajdonképpen harmadkézből kapott infókból. Arra azért nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a román kollégák kreativitásán nem tettek túl, az egyik legnépszerűbb otthoni kereskedelmi adón ugyanis az hangzott el rólam, hogy Forrest Gump módjára Ladakhig fogok szaladni. Értékelem, hogy kinézték ezt belőlem, az igazság azonban az, Enyedtől maximum Tövisig jutottam volna el kocogva, hátizsákkal pedig két kilométer után összeestem volna a fáradtságtól.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (8)

47. nap – október 17.

Egyik éjjeli szállásom: nem épp HIlton

Az elmúlt éjszakát Kirikkale városában töltöttem, isztambuli vendéglátóm, Ahmet barátai voltak a házigazdáim, valamennyien a török-magyar rokonság elkötelezett hívei. Díszvacsorát rendeztek a tiszteletemre, s ajándékot is kaptam, egy dedikált dvd-t egy híres török rendezőnek a Dunáról szóló dokumentumfilmjével, meg egy határidőnaplót. Előbbinek szívből örültem, utóbbinak kevésbé, mivel egyetlen fölösleges dekát sem akarok cipelni. Eldobni nem akartam, lévén, az nagy tiszteletlenség lett volna, inkább bementem egy étterembe, röviddel azután, hogy elhagytam Kirikkalét, s odaadtam a tulajdonosnak, aki cserébe meghívott egy teára.  
Néhány kilométerrel odébb, egy levendulaültetvény közelében kialakított parkolóban falatozó idősebb házaspár invitált meg hevenyészett asztalához. Lecsót ettünk, túrós lepényt, s helyben főzött teával nyomtattuk le. Azt, hogy eldiskuráltunk volna, épp nem mondhatom, pedig még a vadonatúj társalgási zsebkönyvemet is előszedtem, de tény, kellemes együttlét volt. 
Továbbra is keletnek tartok, Izzettin felé. Tegnap egy csendőrségi laktanya előtt haladtam el, s igazoltattak. Vizsgálgatták az útlevelemet, különösen a török határátkelőhelyen beleütött pecsétet, kérdezgettek a Google fordító segítségével, kíváncsiak voltak, nem Szíriába tartok-e.  Van egy telefonszámom egy eléggé befolyásos személytől, arra az esetre, ha zaklatnának a hatósági emberek, ám úgy éreztem, nem indokolt a pártfogását igénybe vennem, a csendőrök megnyilvánulásai bőven a normalitás határain belül maradtak, nem csodálom, hogy furcsállták, minek megy valaki mázsás hátizsákkal, gyalogosan Indiába. Adott pillanatban megmutattam nekik az utazásom Facebook-oldalát. Ez nem várt pozitív reakciót váltott ki belőlük, addigi bizalmatlanságuk mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, vigyorogva mutogatták egymásnak a fotókat. Rövidesen közölték, hogy mehetek tovább, a rangidős szalutált, egyikük iziben lájkolta is az oldalt.  Kicsit értetlenül állok a történtek előtt, lehet, a csendőriskolában mondták nekik, hogy aki fenn van a Facebookon, az rossz ember nem lehet.

49. nap – október 19.

A lábam elég jól bírja a megterhelést, igaz, mióta elindultam Ankarából, valamelyest visszavettem a betegség előtti tempóból. A mai cél Yerköy, ahol maga a polgármester lesz a házigazdám, köszönhetően Ahmetnek, isztambuli jótevőmnek, aki folyamatosan figyelemmel követi és egyengeti az utamat. Kirrikale óta egy éjszakát sátorban töltöttem, tegnap pedig egy cukorrépaföld szélén, egy csőszkunyhóban aludtam. Eredetileg tegnap is sátorozni készültem, ám a kaliba tört németséggel beszélő tulajdonosa nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta az építményt, ahol ő szokott tanyázni. Nem volt épp egy Hilton szintű szállás, de én nem is kéjutazásra indultam.
Napi átlagban 15-20 autós dudál rám, villogtat, integet, ám tegnap megdőlt minden korábbi rekord, 40 körüli volt a sofőrök száma, akik valamilyen módon üdvözöltek. A körülményeket nem ismerő megfigyelő számára úgy tűnhetett volna, országos híresség vagyok. Egy, a harmincas évei elején járó teherautósofőr meg is szakította az útját miattam, ragaszkodott hozzá, hogy közös szelfit készítsünk és lefilmezett, ahogy az országút szélén ballagok. Mindezek után hosszasan és lelkesen magyarázott valamit, látván, hogy nem értem, növekvő hangerővel. Végül, úgy tűnt, rájött, hogy nem süket vagyok, hanem törökül nem tudok. Ma hét darab almát kaptam ajándékba két útszéli gyümölcsárustól és meghívtak egy teára is. Egy harmadik árus is magához invitált, őt azonban tisztelettudóan visszautasítottam, mivel sárgadinnyével kínált, amit utálok. Ezek spontán gesztusok a törökök részéről, nem provokálom ki őket, nem lesem, hol lehet potyázni, ugyanis minden nagyon olcsó, kevés pénzért bőségesen tudok étkezni. Idegenforgalmi vidékeken biztosan nem ilyenek, erre azonban ritka madár a külföldi. Tegnap egy lány szinte megbabonázva nézett vagy egy percen át. Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen benyomást tettem volna egy nőre, gondolom, Leonardo di Caprionak lehetnek hasonló élményei.
Ankara óta a táj szinte folyamatosan félsivatagos jellegű, kopár, sziklás hegyekkel, zöld foltokkal források, időszakos vízfolyások, folyók mentén. Bár a hajnalok kifejezetten hűvösek, 10 foknál hidegebb is volt már, a levegő annyira száraz, hogy harmat nincs. Mivel a földet szemmel láthatóan művelik, kell lennie csapadékos időszaknak is, nagy szerencse, hogy az nem most van.”

50. nap – október 20.

jellegzetes török táj: ilyennek képzelem a prérit

Az elmúlt éjszakát Yerköy városában töltöttem, reggel indultam tovább, Yozgat felé. A yerköy-i fogadtatás minden előzetes elképzelésemet felülmúlta, mondjuk nem is volt nehéz, mert semmi extrára nem számítottam. Ehhez képest maga a polgármester, Ferhat Yilmaz jelent meg a kávéházban, ahol üldögéltem, több önkormányzati képviselő, egy újságíró és egy angoltanár kíséretében. Ez utóbbinak különösen örültem, nélküle kézzel-lábbal tudtunk volna csak értekezni. A városka első embere nagy magyarbarát, meggyőződéses turanista, aki biztosított róla, nagy örömére szolgál, hogy vendégül láthat. Én hasonlóképpen éreztem. Miután elmeséltem az utam részleteit, az egyik önkormányzati képviselő felvetette, hogy kerékpárral könnyebb dolgom volna. Ezt elismertem, azt azonban nem árultam el, hogy ha akarnék, sem biciklizhetnék el Ladakhba, mivel nem tudok kerékpározni. Megelőzendő az ilyenkor szokásos kérdést, elárulom a kedves olvasóknak, hogy úszni tudok. 
Miután elfogyasztottunk egy fenséges kebabot, a polgármester városnézésre invitált. Az állam akkor esett le, amikor kilépvén a lokálból megláttam, hogy a fekete szolgálati gépkocsi vár bennünket, sofőrrel, aki siet kinyitni nekem a bal hátsó ajtót. Az ajtónyitásos jelenet megismétlődött, amikor megérkeztünk a szállodához, ahol a polgármester nagyvonalúan szobát bérelt nekem. Kicsit lelkiismeretfurdalásom lett, a fülemben csengtek a verssorok: „...nemzedékem legjobbjai is megtanulták, hogy az elegáns szolgálati autóban a jobb oldali hátsó ülés az övék, és érkezéskor természetesen megvárhatnák, amíg a gépkocsivezető megkerüli az autót és kinyitja nekik az ajtót, de nemzedékem legjobbjai lelkük mélyén még tisztelik embertársaikat, hiszen erre szegődtek valamikor, és nem veszik igénybe a segítséget, hanem fürgén kiugornak”. 
A lelkiismeret szerencsére nem sokáig kínzott, mivel beláttam, a fürge kiugrás elmaradása az én esetemben nem az embertársaim iránti tisztelet hiányának a jele, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy sofőr vezette, fehér bőrüléses hivatali járművel furikázzak. Mielőtt elváltunk volna, a polgármester kijelentette, szívesen lát máskor is. Mivel a visszautat repülővel szándékozom megtenni, ezt nem ígértem meg, ugyanakkor úgy éreztem, nem tudtam kellőképpen megköszönni a vendéglátást. Nem a hiányos angoltudásom miatt, hanem mivel erre nem elegendőek a szavak. 
Ma reggel, röviddel azután, hogy elindultam, egy útszéli falatozóba invitáltak be határozott gesztusokkal. Először csak egy teáról volt szó, de rövidesen étel is került az asztalra, amit csak udvariasságból nem utasítottam vissza, ugyanis nem sokkal korábban bőségesen megreggeliztem. Vendéglátóim kurdok voltak, akik kijelentették, hogy a kurdok szeretik a vendégeket. Nekem is úgy tűnt. Ez biztató a jövőre nézve, mert rövidesen főleg kurdok lakta vidékre érek.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (7)

40. nap – október 10.

Atatürk poszter egy ankarai iskolán

Jövő szerdáig Ankarában pihenek: akkor mondják ki a verdiktet, folytathatom-e most még beteg lábammal a gyaloglást? 
Ismét voltam az orvosnál, azt mondja, a vérvizsgálat eredménye elég jó lett, a fertőzést okozó baktériumok koncentrációja viszonylag alacsony a szervezetemben. Jövő keddre visszarendelt egy utolsó ellenőrzésre.
Ha úgyis Ankarában kell időznöm, legalább megnézem a várost. 
Az ismerkedést Musztafa Kemál Atatürk mauzóleumával kezdtem. Azt már eddigi utam során is lehetetlen lett volna nem észrevennem, hogy a Törökök Atyját, ezt jelenti ugyanis az Atatürk, egészen elképesztő össznemzeti rajongás övezi, mely egy európai szemében akár személyi kultusznak tűnhet. Nem emlékszem, hogy láttam volna olyan iskolát, melynek udvarán ne lett volna ott a katonaként és politikusként is kiemelkedő Atatürk aranyozott mellszobra, vagy olyan városban, ahol ne állna emlékműve, de a képe ott van boltok kirakatában, irodák falán, szigorú tekintettel figyeli az éttermek, teázók vendégeit. Jártam olyan faluban, ahol tucatnyinál több példányát számoltam meg köztéren elhelyezett arcmásának, bronzba öntve, zászlóra, plakátra nyomtatva. 
Megéltem a Ceaușescu-éra legsötétebb éveit, amikor nemcsak a kondukátornak, hanem feleségének, a félanalfabéta akadémikus Elenának is hozsannázott az egész ország. A román diktátor házaspár groteszkbe hajló személyi kultusza és az Atatürk személye felé irányuló felfokozott, szinte vallásos tisztelet között alapvető különbséget látok: előbbi teljesen mesterséges, az államhatalom által generált és fenntartott jelenség volt, ellenben a modern Törökország megteremtőjét valós tisztelet övezi, ami ráadásul indokolt is. 
Még a szultáni hadsereg tisztjeként oroszlánrésze volt abban, hogy az 1915-ös gallipoli csatában a török csapatok presztízsvesztéssel együtt járó, súlyos vereséget mértek az angol-ausztrál-új zélandi expedíciós hadseregre. A világháborút követően a Törökország Antant általi megcsonkítását megakadályozó függetlenségi háború vezéralakja volt, neki köszönhetően nem lett török Trianon. 
A békekötés után, immár államelnökként, radikális modernizációt hajtott végre, európai arculatot szabott az elmaradott Törökországra: az iszlám törvénykezést az európai jogrenddel helyettesítette, az arab ábécét latinbetűsre cserélte, betiltotta a hagyományos fez viselését. Atatürknek köszönhetően a török nők hamarabb kaptak szavazati jogot, mint a svájciak. A magyar történelemben talán csak Szent István volt annyira korszakos személyiség, mint a törökben Atatürk. A mauzóleum nemzeti zarándokhely. Ottjártamkor a kínaiak mellett kisiskolások tették ki a látogatók zömét, egy népes delegáció pedig épp koszorút helyezett el. A mauzóleum azok számára is érdekes lehet, akiket jottányit sem érdekel a török történelem, a helyszínét ugyanis jó érzékkel választotta ki a tervezője, Ankara központi részén, egy dombon áll, pompás kilátás nyílik belőle a török fővárosra. 

42. nap – október 12.

Magyarokkal a követségen

Néhány napig még a gyógyulás, lábadozás állapotában vagyok, ami Ankarához köt. Nagy távokat gyalogolni egyelőre nem tudok, az eddigi útról, s a további tervekről beszélni ellenben igen, amit meg is tettem, Mátis Viktor úr meghívására, aki Magyarország ankarai nagykövete, ráadásul meglepően népes hallgatóság előtt. A találkozóra a nagyköveti rezidencián került sor, ahova eljött a helyi magyar kolónia jó néhány tagja, s olyan török érdeklődők is, akik értenek-beszélnek magyarul. 
Lassanként kezdhetném megszokni, hogy nagyköveti rezidenciákon vendégeskedem, de az igazság az, hogy ez a második meghívás is teljesen váratlanul ért, még mindig rácsodálkozom, hogy mekkora érdeklődés kíséri az utamat. A bukaresti rezidencia mint épület nyűgözött le, az arisztokratikus eleganciájával, az ankaraiban a berendezést találtam figyelemre méltónak, főleg a festményeket. Az élménybeszámolót Kossuth apánk figyelő tekintete előtt tartottam, a hátteret egy számomra ismeretlen nevű magyar festő nagy méretű, meglepően jó, romantikus olajfestménye, a Gül Baba halála szolgáltatta. 
Bekukkanthattam abba a szobába, ahol Bartók 1936-os anatóliai gyűjtőútja során vendégeskedett, a találkozónak otthont adó helyiségben pedig az azóta csak Bartók zongorájaként emlegetett hangszer állt a sarokban. Kellemes, oldott hangulatú együttlét volt, kötetlen beszélgetésekkel, egri bikavérrel és tokajival, ráadásul még egy kétnyelvű, történelmi tárgyú dokumentumkönyvet is kaptam ajándékba a nagykövet úrtól. Őszintén megörültem neki, mert nagyon ki vagyok éhezve a betűkre, a történelem pedig zsenge gyerekkorom óta érdekel. 

46. nap – október 16.

Ankarai szegénynegyed

Október 15-én, kedden  újabb orvosi ellenőrzésen estem át és lábam gyógyultnak találtatott. Legközelebbi úticélom Kirikkale.
Nyolc napot töltöttem Ankarában, öttel többet, mint amennyivel előzetesen számoltam. Először kifejezetten rossz néven vettem, hogy a lábam, illetve a fertőzés keresztülhúzta a számításaimat, de aztán megbékéltem a helyzettel. Így legalább alaposan bejárhattam Ankarát, s arra is jutott időm, hogy elovassam Ljudmila Ulickaja két remekművét, melyekre gondoskodó házigazdáim, Elif és Balázs könyvtárában találtam rá. Érdekes helyzeteket produkál az élet, 1000 km-nél több gyaloglásra és egy betegségre volt szükség, hogy felfedezzek egy ilyen zseniális írót, mint Ulickaja. Egyik nap megnéztem az ankarai várat, utána pedig bóklásztam kicsit a közelben húzódó szegénynegyedben. Ég és föld a különbség az ottani világ és a modern, jómódú Ankara között: a házak szegényesek, elhanyagoltak, a gyerekek az utcai kutakra járnak vízért, minden nő fejkendőt visel, az utcákon nem látni autókat. Balázsék nagyot néztek, amikor elmeséltem, merre jártam, azt mondták, az a főváros legveszélyesebb része, könnyen megtörténhetett volna, hogy kirabolnak. Erre én meresztettem nagy szemeket, meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyes a környék, egy pillanatig sem éreztem fenyegetve magam. 
Törökországban egyébként sokkal fokozottabb a rendőri jelenlét, mint Erdélyben, a szíriai offenzíva kezdete óta pedig még több a fegyveres egyenruhás az utcákon. Ankarában ugyanakkor nem tapasztaltam feszültséget, ha nem tudom a sajtóból, nem találtam volna ki, hogy az ország háborúban áll.
Sajnos nem vagyok tehetséges a nyelvtanulás tekintetében, ám az utóbbi napokban mégis ragadt rám néhány szó. Tudom már, hogy a yunus delfint, a balik halat, a coban pedig pásztort jelent, utam hátralevő részén bizonyára nagy hasznát látom majd szókincsem gazdagodásának.

Folytatjuk

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (6)

34. nap – október 4.

Barátkozás, útközben

Reggel felkerekedtem Isztambulból, jelenleg Izmit tájékán járok. 
Nehéz szívvel indultam el, váltam el Ahmettől és a családjától. A Facebookon talált rám, ismeretlenül fogadott be az otthonába, jól tartott két és fél napon át, megmutatta a várost, török telefonkártyával látott el és két darab pólóval. Az édesapja 80 éves, annyi érdeklődés szorult bele, amennyi ilyen korú embernél ritkaságszámba megy. Kíváncsi volt az új cipőmre, a kedvéért a vendégszoba közepén sátorállítási bemutatót tartottam. A perzsaszőnyeg és a parkett nem sínylette meg, a szegeket ez alkalommal nem vertem le. Az utolsó közös estén azt mondta, ha fiatalabb volna, velem jönne. Úgy tűnt, komolyan beszél.
1,2 millió lépést tettem meg, mióta elindultam Enyedről. Sok ez, kevés? Relatív. Sosem láttam arra vonatkozó statisztikai adatot, mennyit mozog egy nap alatt egy átlagos közép-európai városlakó, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az elsöprő többség 3-4000 lépésnél többet nem tesz meg, a 6-7000 lépés pedig már a „lejártam a lábam ma” kategória. Abban is biztos vagyok, hogy van egy, Kárpát-medencei szinten többszázezres réteg, amely jó, ha átlépi a napi ezres szintet. Lehet, hogy mégis sok az 1,2 millió? 
Ankara felé tartok, onnan pedig Szivasz, illetve Erzurum felé veszem majd az irányt. Az iráni határra valószínűleg kb. két hónap múlva jutok el, az ünnepek pedig Teherán környékén érnek majd. Ha esetleg valakinek kedve volna csatlakozni...  

35. nap – október 5.

Keletnek tartok, az Anatóliai félsziget belseje felé, Sakarya városának közelében járok. Ide is megérkezett az ősz, szerencsére nem hideggel, csupán csendes, áztató esővel. 
Sokan féltenek különböző veszélyektől, táliboktól, az Iszlám Állam fanatikusaitól, maláriától, vérhastól, rablótámadástól. Ha visszagondolok az elmúlt, közel öt hét élményeire, meg kell állapítanom, hogy valós veszélynek ezidáig egyszer voltam kitéve.  Amikor az Olt völgyének rövid szakaszain a műút mellett voltam kénytelen haladni, a szinte jelképes méretű útpadkán, tőlem 10 centire húztak el 90 km/órás sebességgel a kamionok, s a korlát másik oldalán többméteres mélység tátongott. Félelmetes élmény volt, nem szeretném még egyszer átélni. 
Még Törökország európai részén jártam, amikor egy falusi teázóban, a helyiek egy csoportja az utazásomról faggatott, kézzel-lábbal, néhány szavas angolsággal. Mikor felsoroltam a törökországi szakasz nagyobb városait, egyikük félreérthetetlen mozdulatokkal adta tudtomra, hogy Kurdisztánba ne menjek, mert ott a gerillák le fognak lőni. Nem sikerült belém tennie a frászt, sosem hallottam róla, hogy a kurdok külföldieket támadtak volna meg.  
Egy újságíró kolléga jószándékkal figyelmeztetett, hogy Ahmet társaságában a Szürke Farkasok nevű szélsőségesen nacionalista török szervezet jelét mutatva pózolok. Nem vagyok szélsőséges nacionalista, török pedig végképp nem. Ahmet azt mondja, a farkas a törökök ősi totemállata, még az iszlám előtti időkből, olyan, mint a magyarok turulmadara, a jel pedig egyszerűen a török identitás szimbóluma, bármiféle politikai üzenet, gyűlölködő nacionalizmus nélkül. Jó embernek ismertem meg, hiszek neki. 

37. nap – október 7.

Ázott rendesen Észak-Nyugat Anatólia az elmúlt két napban, özönvízszerű felhőszakadások váltották egymást csendes, apró szemű esővel. Bár én viszonylag olcsón megúsztam, a haladásban hátraáltatott az időjárás, órákat töltöttem tétlenül, útra készen, arra várva, hogy elálljon. Hendek városát már tegnap elhagytam, ma Düzcse az útirány. 
Miután elkanyarodtam a tengerparttól, az addigi ipari tájat mezőgazdasági vidék váltotta fel, kukoricatáblák, káposzta- és tökültetvények, gyümölcsösök, telepített nyárfaerdőkkel tarkítva. Hendeket elhagyva ismét változott a táj, ez már igazi erdős hegyvidék, nagy területen szétszórt házakból álló falvakkal. Sajnos, a bal lábam szabotál. Tegnap délelőtt éreztem először, hogy a sípcsont külső felén, a lábfej és a térd között húzódó izomcsoport bizonyos mozdulatokra fáj. Reméltem, hogy múló probléma az egész, de csalódnom kellett, hiába kentem be lóbalzsammal, reggelre sem múlt el, sőt. 
A járásban nem hátráltat, a fájdalom szintje messze a tűréshatár alatt van, mégis aggaszt, főleg, mivel úgy tűnik, kicsit dagadt is. Nem értem a dolgot, ütés nem érte, a túlterhelés pedig elfogadható magyarázat volna, de a bal lábamat nem használtam többet, mint a jobbat, annak pedig kutya baja. A helyzetben az a leginkább frusztráló, hogy egyébként mind fizikailag, mind pszichésen kifejezetten fittnek érzem magam, ráadásul az idő is ideális a gyalogláshoz, mehetnékem van, de aggódok a lábam miatt. 
Tudom, hogy van öngyógyulás, de nem akarok kockáztatni, hosszú út áll még előttem, szükségem lesz a lábamra. Úgy döntöttem, hogy Düzcséig még elgyaloglok, de onnan elstoppolok vagy elbuszozok Ankarába, s biztos ami biztos, felkeresek egy orvost.

39. nap – október 9.

Vizsgálják a lábam

Tegnap orvosnál voltam Ankarában, megvizsgáltatni a lábam. A diagnózis bakteriális fertőzés, aminek az okát nem sikerült azonosítani, de annyira nem is fontos. Egy orvos barátom azt mondja, egy szabad szemmel nem látható mikrosérülés is lehet a fertőzés forrása. A tegnapi nap a pihenésről szólt, szedem a gyógyszert, a lábam állapota pedig máris szemmel láthatóan javult, remélem, hogy minél hamarabb útra kész lesz. Bár egyrészt nem örülök annak, hogy betegség hátráltat, azt el kell ismernem, hogy a lehető legkedvezőbb helyen és időben tört rám. Egy magyar-török házaspár, Balázs és Elif vendégszeretetét élvezem, akik olyan szinten törődnek velem, mintha ezer éves barátság fűzne hozzájuk, jobb kezekben nem is lehetnék. Az egész út, s különösen az ehhez hasonló helyzetek alázatra tanítanak, arra, hogy nem lehet mindent akarással megoldani, vannak szituációk, amikor meg kell adnom magam a körülményeknek, s a legjobb, amit tehetek, hogy pozitívumot keresek a szándékaimat keresztező történésekben.  Jelen esetben ez nem is olyan nehéz, hiszen egy otthonos, védelmező közegben átadni magam a gondtalan semmittevésnek, feltöltődni az előttem álló útra egész kellemes. 
Annak kifejezetten örülök, hogy a problémát nem túlterhelés okozta, nem a magamnak diktált tempó volt erőltetett. Az elmúlt napokban rengeteg jókívánságokat, konkrét tanácsokat tartalmazó, segítséget ajánló üzenetet kaptam. Jól estek a figyelemnek ezek a megnyilvánulásai, ez is pozitív hozadéka a betegségnek. Korábban nem jártam Törökországban, s be kell ismernem, hogy nem épp valósághű elképzeléseim voltak róla, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Romániában elképesztő ritmusban kellene fejlődnie az úthálózatnak ahhoz, hogy 20 éven belül elérje a jelenlegi törökországi szintet, Ankara pedig infrastrukturálisan, urbanisztikailag közelebb áll Nyugat-Európához, mint bármelyik közép-kelet-európai főváros. 
A kórház, ahol megvizsgáltak, nyugodtan lehetne Frankfurtban vagy Milánóban, a szakorvosi konzultáció pedig 180 török lírába, mintegy 150 lejbe, 9000 forintba került. Kolozsváron ugyanezért a szolgáltatásért 200 lejt kellett volna fizetnem, igaz, odahaza van olyan opció is, hogy az állami ellátórendszerben kérek időpontot, s valamikor november végén, december elején kerülök sorra, persze, ha vagyok olyan szerencsés, és megérem. 

(Folytatjuk)