 |
| Barátkozás, útközben |
Nehéz szívvel indultam el, váltam el Ahmettől és a családjától. A Facebookon talált rám, ismeretlenül fogadott be az otthonába, jól tartott két és fél napon át, megmutatta a várost, török telefonkártyával látott el és két darab pólóval. Az édesapja 80 éves, annyi érdeklődés szorult bele, amennyi ilyen korú embernél ritkaságszámba megy. Kíváncsi volt az új cipőmre, a kedvéért a vendégszoba közepén sátorállítási bemutatót tartottam. A perzsaszőnyeg és a parkett nem sínylette meg, a szegeket ez alkalommal nem vertem le. Az utolsó közös estén azt mondta, ha fiatalabb volna, velem jönne. Úgy tűnt, komolyan beszél.
1,2 millió lépést tettem meg, mióta elindultam Enyedről. Sok ez, kevés? Relatív. Sosem láttam arra vonatkozó statisztikai adatot, mennyit mozog egy nap alatt egy átlagos közép-európai városlakó, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy az elsöprő többség 3-4000 lépésnél többet nem tesz meg, a 6-7000 lépés pedig már a „lejártam a lábam ma” kategória. Abban is biztos vagyok, hogy van egy, Kárpát-medencei szinten többszázezres réteg, amely jó, ha átlépi a napi ezres szintet. Lehet, hogy mégis sok az 1,2 millió?
Ankara felé tartok, onnan pedig Szivasz, illetve Erzurum felé veszem majd az irányt. Az iráni határra valószínűleg kb. két hónap múlva jutok el, az ünnepek pedig Teherán környékén érnek majd. Ha esetleg valakinek kedve volna csatlakozni...
35. nap – október 5.
Keletnek tartok, az Anatóliai félsziget belseje felé, Sakarya városának közelében járok. Ide is megérkezett az ősz, szerencsére nem hideggel, csupán csendes, áztató esővel.
Sokan féltenek különböző veszélyektől, táliboktól, az Iszlám Állam fanatikusaitól, maláriától, vérhastól, rablótámadástól. Ha visszagondolok az elmúlt, közel öt hét élményeire, meg kell állapítanom, hogy valós veszélynek ezidáig egyszer voltam kitéve. Amikor az Olt völgyének rövid szakaszain a műút mellett voltam kénytelen haladni, a szinte jelképes méretű útpadkán, tőlem 10 centire húztak el 90 km/órás sebességgel a kamionok, s a korlát másik oldalán többméteres mélység tátongott. Félelmetes élmény volt, nem szeretném még egyszer átélni.
Még Törökország európai részén jártam, amikor egy falusi teázóban, a helyiek egy csoportja az utazásomról faggatott, kézzel-lábbal, néhány szavas angolsággal. Mikor felsoroltam a törökországi szakasz nagyobb városait, egyikük félreérthetetlen mozdulatokkal adta tudtomra, hogy Kurdisztánba ne menjek, mert ott a gerillák le fognak lőni. Nem sikerült belém tennie a frászt, sosem hallottam róla, hogy a kurdok külföldieket támadtak volna meg.
Egy újságíró kolléga jószándékkal figyelmeztetett, hogy Ahmet társaságában a Szürke Farkasok nevű szélsőségesen nacionalista török szervezet jelét mutatva pózolok. Nem vagyok szélsőséges nacionalista, török pedig végképp nem. Ahmet azt mondja, a farkas a törökök ősi totemállata, még az iszlám előtti időkből, olyan, mint a magyarok turulmadara, a jel pedig egyszerűen a török identitás szimbóluma, bármiféle politikai üzenet, gyűlölködő nacionalizmus nélkül. Jó embernek ismertem meg, hiszek neki.
37. nap – október 7.
Ázott rendesen Észak-Nyugat Anatólia az elmúlt két napban, özönvízszerű felhőszakadások váltották egymást csendes, apró szemű esővel. Bár én viszonylag olcsón megúsztam, a haladásban hátraáltatott az időjárás, órákat töltöttem tétlenül, útra készen, arra várva, hogy elálljon. Hendek városát már tegnap elhagytam, ma Düzcse az útirány.
Miután elkanyarodtam a tengerparttól, az addigi ipari tájat mezőgazdasági vidék váltotta fel, kukoricatáblák, káposzta- és tökültetvények, gyümölcsösök, telepített nyárfaerdőkkel tarkítva. Hendeket elhagyva ismét változott a táj, ez már igazi erdős hegyvidék, nagy területen szétszórt házakból álló falvakkal. Sajnos, a bal lábam szabotál. Tegnap délelőtt éreztem először, hogy a sípcsont külső felén, a lábfej és a térd között húzódó izomcsoport bizonyos mozdulatokra fáj. Reméltem, hogy múló probléma az egész, de csalódnom kellett, hiába kentem be lóbalzsammal, reggelre sem múlt el, sőt.
A járásban nem hátráltat, a fájdalom szintje messze a tűréshatár alatt van, mégis aggaszt, főleg, mivel úgy tűnik, kicsit dagadt is. Nem értem a dolgot, ütés nem érte, a túlterhelés pedig elfogadható magyarázat volna, de a bal lábamat nem használtam többet, mint a jobbat, annak pedig kutya baja. A helyzetben az a leginkább frusztráló, hogy egyébként mind fizikailag, mind pszichésen kifejezetten fittnek érzem magam, ráadásul az idő is ideális a gyalogláshoz, mehetnékem van, de aggódok a lábam miatt.
Tudom, hogy van öngyógyulás, de nem akarok kockáztatni, hosszú út áll még előttem, szükségem lesz a lábamra. Úgy döntöttem, hogy Düzcséig még elgyaloglok, de onnan elstoppolok vagy elbuszozok Ankarába, s biztos ami biztos, felkeresek egy orvost.
39. nap – október 9.
 |
| Vizsgálják a lábam |
Annak kifejezetten örülök, hogy a problémát nem túlterhelés okozta, nem a magamnak diktált tempó volt erőltetett. Az elmúlt napokban rengeteg jókívánságokat, konkrét tanácsokat tartalmazó, segítséget ajánló üzenetet kaptam. Jól estek a figyelemnek ezek a megnyilvánulásai, ez is pozitív hozadéka a betegségnek. Korábban nem jártam Törökországban, s be kell ismernem, hogy nem épp valósághű elképzeléseim voltak róla, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Romániában elképesztő ritmusban kellene fejlődnie az úthálózatnak ahhoz, hogy 20 éven belül elérje a jelenlegi törökországi szintet, Ankara pedig infrastrukturálisan, urbanisztikailag közelebb áll Nyugat-Európához, mint bármelyik közép-kelet-európai főváros.
A kórház, ahol megvizsgáltak, nyugodtan lehetne Frankfurtban vagy Milánóban, a szakorvosi konzultáció pedig 180 török lírába, mintegy 150 lejbe, 9000 forintba került. Kolozsváron ugyanezért a szolgáltatásért 200 lejt kellett volna fizetnem, igaz, odahaza van olyan opció is, hogy az állami ellátórendszerben kérek időpontot, s valamikor november végén, december elején kerülök sorra, persze, ha vagyok olyan szerencsés, és megérem.
(Folytatjuk)
