PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (8)

47. nap – október 17.

Egyik éjjeli szállásom: nem épp HIlton

Az elmúlt éjszakát Kirikkale városában töltöttem, isztambuli vendéglátóm, Ahmet barátai voltak a házigazdáim, valamennyien a török-magyar rokonság elkötelezett hívei. Díszvacsorát rendeztek a tiszteletemre, s ajándékot is kaptam, egy dedikált dvd-t egy híres török rendezőnek a Dunáról szóló dokumentumfilmjével, meg egy határidőnaplót. Előbbinek szívből örültem, utóbbinak kevésbé, mivel egyetlen fölösleges dekát sem akarok cipelni. Eldobni nem akartam, lévén, az nagy tiszteletlenség lett volna, inkább bementem egy étterembe, röviddel azután, hogy elhagytam Kirikkalét, s odaadtam a tulajdonosnak, aki cserébe meghívott egy teára.  
Néhány kilométerrel odébb, egy levendulaültetvény közelében kialakított parkolóban falatozó idősebb házaspár invitált meg hevenyészett asztalához. Lecsót ettünk, túrós lepényt, s helyben főzött teával nyomtattuk le. Azt, hogy eldiskuráltunk volna, épp nem mondhatom, pedig még a vadonatúj társalgási zsebkönyvemet is előszedtem, de tény, kellemes együttlét volt. 
Továbbra is keletnek tartok, Izzettin felé. Tegnap egy csendőrségi laktanya előtt haladtam el, s igazoltattak. Vizsgálgatták az útlevelemet, különösen a török határátkelőhelyen beleütött pecsétet, kérdezgettek a Google fordító segítségével, kíváncsiak voltak, nem Szíriába tartok-e.  Van egy telefonszámom egy eléggé befolyásos személytől, arra az esetre, ha zaklatnának a hatósági emberek, ám úgy éreztem, nem indokolt a pártfogását igénybe vennem, a csendőrök megnyilvánulásai bőven a normalitás határain belül maradtak, nem csodálom, hogy furcsállták, minek megy valaki mázsás hátizsákkal, gyalogosan Indiába. Adott pillanatban megmutattam nekik az utazásom Facebook-oldalát. Ez nem várt pozitív reakciót váltott ki belőlük, addigi bizalmatlanságuk mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna, vigyorogva mutogatták egymásnak a fotókat. Rövidesen közölték, hogy mehetek tovább, a rangidős szalutált, egyikük iziben lájkolta is az oldalt.  Kicsit értetlenül állok a történtek előtt, lehet, a csendőriskolában mondták nekik, hogy aki fenn van a Facebookon, az rossz ember nem lehet.

49. nap – október 19.

A lábam elég jól bírja a megterhelést, igaz, mióta elindultam Ankarából, valamelyest visszavettem a betegség előtti tempóból. A mai cél Yerköy, ahol maga a polgármester lesz a házigazdám, köszönhetően Ahmetnek, isztambuli jótevőmnek, aki folyamatosan figyelemmel követi és egyengeti az utamat. Kirrikale óta egy éjszakát sátorban töltöttem, tegnap pedig egy cukorrépaföld szélén, egy csőszkunyhóban aludtam. Eredetileg tegnap is sátorozni készültem, ám a kaliba tört németséggel beszélő tulajdonosa nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta az építményt, ahol ő szokott tanyázni. Nem volt épp egy Hilton szintű szállás, de én nem is kéjutazásra indultam.
Napi átlagban 15-20 autós dudál rám, villogtat, integet, ám tegnap megdőlt minden korábbi rekord, 40 körüli volt a sofőrök száma, akik valamilyen módon üdvözöltek. A körülményeket nem ismerő megfigyelő számára úgy tűnhetett volna, országos híresség vagyok. Egy, a harmincas évei elején járó teherautósofőr meg is szakította az útját miattam, ragaszkodott hozzá, hogy közös szelfit készítsünk és lefilmezett, ahogy az országút szélén ballagok. Mindezek után hosszasan és lelkesen magyarázott valamit, látván, hogy nem értem, növekvő hangerővel. Végül, úgy tűnt, rájött, hogy nem süket vagyok, hanem törökül nem tudok. Ma hét darab almát kaptam ajándékba két útszéli gyümölcsárustól és meghívtak egy teára is. Egy harmadik árus is magához invitált, őt azonban tisztelettudóan visszautasítottam, mivel sárgadinnyével kínált, amit utálok. Ezek spontán gesztusok a törökök részéről, nem provokálom ki őket, nem lesem, hol lehet potyázni, ugyanis minden nagyon olcsó, kevés pénzért bőségesen tudok étkezni. Idegenforgalmi vidékeken biztosan nem ilyenek, erre azonban ritka madár a külföldi. Tegnap egy lány szinte megbabonázva nézett vagy egy percen át. Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen benyomást tettem volna egy nőre, gondolom, Leonardo di Caprionak lehetnek hasonló élményei.
Ankara óta a táj szinte folyamatosan félsivatagos jellegű, kopár, sziklás hegyekkel, zöld foltokkal források, időszakos vízfolyások, folyók mentén. Bár a hajnalok kifejezetten hűvösek, 10 foknál hidegebb is volt már, a levegő annyira száraz, hogy harmat nincs. Mivel a földet szemmel láthatóan művelik, kell lennie csapadékos időszaknak is, nagy szerencse, hogy az nem most van.”

50. nap – október 20.

jellegzetes török táj: ilyennek képzelem a prérit

Az elmúlt éjszakát Yerköy városában töltöttem, reggel indultam tovább, Yozgat felé. A yerköy-i fogadtatás minden előzetes elképzelésemet felülmúlta, mondjuk nem is volt nehéz, mert semmi extrára nem számítottam. Ehhez képest maga a polgármester, Ferhat Yilmaz jelent meg a kávéházban, ahol üldögéltem, több önkormányzati képviselő, egy újságíró és egy angoltanár kíséretében. Ez utóbbinak különösen örültem, nélküle kézzel-lábbal tudtunk volna csak értekezni. A városka első embere nagy magyarbarát, meggyőződéses turanista, aki biztosított róla, nagy örömére szolgál, hogy vendégül láthat. Én hasonlóképpen éreztem. Miután elmeséltem az utam részleteit, az egyik önkormányzati képviselő felvetette, hogy kerékpárral könnyebb dolgom volna. Ezt elismertem, azt azonban nem árultam el, hogy ha akarnék, sem biciklizhetnék el Ladakhba, mivel nem tudok kerékpározni. Megelőzendő az ilyenkor szokásos kérdést, elárulom a kedves olvasóknak, hogy úszni tudok. 
Miután elfogyasztottunk egy fenséges kebabot, a polgármester városnézésre invitált. Az állam akkor esett le, amikor kilépvén a lokálból megláttam, hogy a fekete szolgálati gépkocsi vár bennünket, sofőrrel, aki siet kinyitni nekem a bal hátsó ajtót. Az ajtónyitásos jelenet megismétlődött, amikor megérkeztünk a szállodához, ahol a polgármester nagyvonalúan szobát bérelt nekem. Kicsit lelkiismeretfurdalásom lett, a fülemben csengtek a verssorok: „...nemzedékem legjobbjai is megtanulták, hogy az elegáns szolgálati autóban a jobb oldali hátsó ülés az övék, és érkezéskor természetesen megvárhatnák, amíg a gépkocsivezető megkerüli az autót és kinyitja nekik az ajtót, de nemzedékem legjobbjai lelkük mélyén még tisztelik embertársaikat, hiszen erre szegődtek valamikor, és nem veszik igénybe a segítséget, hanem fürgén kiugornak”. 
A lelkiismeret szerencsére nem sokáig kínzott, mivel beláttam, a fürge kiugrás elmaradása az én esetemben nem az embertársaim iránti tisztelet hiányának a jele, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy sofőr vezette, fehér bőrüléses hivatali járművel furikázzak. Mielőtt elváltunk volna, a polgármester kijelentette, szívesen lát máskor is. Mivel a visszautat repülővel szándékozom megtenni, ezt nem ígértem meg, ugyanakkor úgy éreztem, nem tudtam kellőképpen megköszönni a vendéglátást. Nem a hiányos angoltudásom miatt, hanem mivel erre nem elegendőek a szavak. 
Ma reggel, röviddel azután, hogy elindultam, egy útszéli falatozóba invitáltak be határozott gesztusokkal. Először csak egy teáról volt szó, de rövidesen étel is került az asztalra, amit csak udvariasságból nem utasítottam vissza, ugyanis nem sokkal korábban bőségesen megreggeliztem. Vendéglátóim kurdok voltak, akik kijelentették, hogy a kurdok szeretik a vendégeket. Nekem is úgy tűnt. Ez biztató a jövőre nézve, mert rövidesen főleg kurdok lakta vidékre érek.

(Folytatjuk)