ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (1)

ELŐSZÓ

Boulogne-sur-Mer, 1951. Tavaszi reggel. Az ügyeletes szobában alszom, amikor csöng a telefon.
-  Ügyeletes orvos?
-  Mi történt?
-  Hajótörés a Carnot-gátnál.
-  Megyek.

Sejtelmem sem lévén a baleset súlyosságáról, szitkozódva kapkodom magamra a ruhát, s rohanok lefelé. Még nem jöttek. Kérdezem a kapust. Elmondja, hogy egy halászhajó, az equihemi Notre-Dame-de-Peyragues a ködben nekiütközött a Carnot-gát-nak. Hideg van, de a tenger nyugodt. Nem izgatom magam túlságosan. Ez a gát a kikötő legkülső építménye; nagy szélben igen veszélyes, de csendes időben egészen könnyen el lehet haladni mellette.
Szirénázva érkezik a tűzoltóautó. Kicsapódik az ajtaja, s jelentőségem teljes tudatában előrelépek ... Sohasem fogom elfelejteni a negyvenhárom egymás hegyére-hátára hányt, görcsbe merevedett, mezítlábas áldozat látványát. Valamennyin rajta volt a mentőöv. Hiába minden erőfeszítés: senkit sem tudtunk életre kelteni közülük. Egy pillanatnyi balfogás eredménye - 43 halott, 48 árva.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá a hajótörés drámájának nagyságára, s ekkor fogant meg bennem a gondolat, amely később az Eretnek expedíciójában vált valósággá.

Hajótörés! Ez a szó számomra maga az emberi nyomorúság: egyértelmű a reménytelenséggel, az éhséggel, a szomjúsággal. Boulogne-nak minden évben 100-150 szülöttje fullad a tengerbe, s mint megtudtam, szerte a világon - békeidőben - évente 200 000 ember veszti így az életét. Az áldozatok negyedrésze többnyire, hála a mentőberendezéseknek, túléli ugyan a katasztrófát, de röviddel később, kegyetlen haláltusa után, mégiscsak elpusztul.

Már régóta érdekelt, meddig bírja az emberi szervezet a nélkülözéseket. Vizsgálódásaim meggyőztek arról, hogy az egyén néha tovább is élhet, mint azt a fiziológusok általánosságban lehetségesnek tartják.
Hosszú ideig alaposan tanulmányoztam a deportáltak, a hadifoglyok, a hiányosan táplált népek állapotát, de mint orvos, aki számára a gyakorlati alkalmazás lehetősége nélkül holt betű marad a tudomány, gyakran zártam le ezzel a kérdéssel elméleti kutatásaimat: „Mire jó mindez?"
S a hajótöröttek problémája most a többi mellé került. A különbség az, hogy itt az emberi nyomorúságot okozó külső feltételek nem függtek, mint a deportáltak esetében, sem emberi önkénytől, sem pedig, mint az indiai éhínségek esetében, elemi csapástól, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni. A hajótöröttek életbenmaradásának feltételeit kétségkívül veszélyes, de mindenesetre gazdag természetes környezet határozza meg, amelyben bőségesen előfordul minden, ami az ÉLETHEZ, legalábbis a TOVÁBBÉLÉSHEZ szükséges /1  köbméter vízben kétszázszor annyi élőlény  van,  mint ugyanannyi  földben/, amíg fel nem tűnik a szárazföld, vagy meg nem érkezik a segítség.

Egyszóval úgy okoskodtam, hogy a tenger, bár állandó veszéllyel fenyegeti a hajótöröttet, mégsem ellenséges elem, s főleg nem élettelen. A félelem legyűrése és az élelem megszerzése tehát nem ütközik legyőzhetetlen nehézségekbe.

A környezetet, a külső feltételeket illetően ez volt a kiindulópontom, ami pedig az adott környezetben tovább élni hivatott emberi szervezetet illeti (a súlyos feltételek közt hosszú ideig kiállott nélkülözések híres eseteit tanulmányozva), az alábbi következtetésre jutottam: a fiziológusok gyakran nem számolnak a lelkierővel, s annak a test reakcióira gyakorolt hatásával, holott ezt a hatást Gandhi többszöri böjtölése, Bligh kapitány utazása /akit a  fellázadt  legénység  egy  csónakban   magára hagyott a tenger  közepén,  mindössze  nyolc  napi   élelemmel  ellátva  több  mint negyven napig hányódott az óceánon, s csak a gyűlölet tartotta benne  a lelket/, Scott és Amundsen sarki expedíciója nagyszerűen bizonyítja. 

Van itt egy félreértés. Nem azt kell ugyanis mondanunk, hogy „ilyen és ilyen fizikai feltételek esetén életben lehet maradni", hanem - a matematikusok kedvelt formulájával élve - meg kell elégedni csupán ennyivel: „Minden egyéb körülményt azonosnak véve (gondolok itt a szellem, a lelkierő szerepére, a bátorságra, reménykedésre) lehetséges életben maradni, ha ilyen és ilyen fizikai feltételek megvalósulnak."

Ismét tanulmányoztam a statisztikát.
Hogyan lehetne megmenteni azt az 50 000 embert, aki évente a mentő csónakokban pusztul el?
Azok a szinte legendaszámba menő történetek, amelyeket egymásután olvastam, nevetségesnek, illuzórikusnak tüntettek fel minden reményt, minden erőfeszítést.

A Medusa utasai - Théodor Géricault festménye

A Méduse nevű fregatt 1816. július 2-án süllyedt el egy homok-zátonyon, 150 kilométernyire Afrika partjaitól. 149 személynek, utasoknak, katonáknak és néhány tisztnek, egy hirtclenében összeácsolt tutajon jutott csak hely, amelyet csónakok vontattak. A kötél titokzatos körülmények között elszakadt, a csónakok eltávoztak, s a magárahagyott tutaj sodródni kezdett az Atlanti-óceánon. A hajótörötteknek hat hordó boruk és két hordó édes vizük volt. A tutajra 12 nappal később találtak rá. Akkor már csak tizenöten voltak életben. Tizen haldokoltak, s rövidesen el is pusztultak.

1912. április 14-én a Titanic óceánjáró egy jéghegybe ütközött, s néhány óra leforgása alatt elsüllyedt. Három órával a hajótörés után, amikor az első segítség megérkezett a helyszínre, a mentőcsónakokban már számos halottat és őrültet találtak. Figyelemre méltó tény, hogy egyetlen tíz éven aluli gyerek sem volt azok között, akik ijedtségüket őrülettel, őrületüket pedig életükkel fizették meg, A gyermekek még normális idegállapotban voltak.

E példák megerősítették azt az érzésemet, hogy a lelki tényezők jelentősége elsőrendű. A statisztikai adatok szerint az áldozatok 90 százaléka a hajótörést követő három nap alatt pusztul el. Ez a megállapítás önmagáért beszél, hiszen ily rövid idő alatt az ember általában nem pusztul sem éhen, sem szomjan.

Ha a hajó eltűnik a hullámok között, a hajótörött azt hiszi, hogy az egész világ vele együtt süllyedt el, s mivel nincs a lába alatt néhány szál biztonságosnak látszó deszka, minden bátorsága, józansága elszáll. Ha sikerül mentőcsónakba kerülnie, azért még nem menekült meg: mozdulatlanul, magába roskadva elmélkedik a nyomorúságán. Az ilyen ember már eleve lemondott az életéről.
Rászakad az éjszaka, áthatja a nedvesség és a szél, megrémíti a hullámzás, a zaj, a csend - s három nap alatt vége.

Legendák hajótöröttjei! Én tudom, hogy nem a tenger, nem az éhség, nem a szomjúság okozta halálotokat, hanem, miközben rikoltozó sirályok keringtek hánykódó csónaktok felett, a rettegés volt a vesztetek.
Így hát hamarosan bizonyossá vált előttem: a hajótöröttek legtöbbje jóval előbb meghal, semmint a fizikai és fiziológiai feltételek önmagukban véve halálossá válnának. Hogyan lehet hát leküzdeni a reménytelenséget, amely biztosabban, gyorsabban öl, mint bármilyen fizikai tényező?

Következik: A csavargó

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza

GERALD DURRELL: Noé bárkáján (3)

FINÁLÉ

Durrell emlékszobor (Jersey, Zoo)

A hazautazás nem a legkönnyebb része a gyűjtőútnak, bár bizonyára akadnak, akik erre gondolnak. Nekünk ez az út tizennégy napi, kemény munka volt, amelynek jutalmaképpen mindössze két állatot vesztettünk: egy madarat, amely már akkor sem volt egészséges, amikor felhoztuk a hajóra, pusztulása tehát nem okozott meglepetést; a másik egy monguz, amely valahogyan kiszabadult ketrecéből, s nem tudni, miért, egyenest átsétált a korlát alatt, bele a tengerbe, mielőtt még megfoghattam volna.
Olyat is hallottam már, hogy elég egy fontot csúsztatni valamelyik matróz markába, s azután partraszállásig akár megfeledkezhet az ember a gyűjteményről. De még ha akad is ilyen időmilliomos a hajó legénysége között (ami valószínűtlen), egyetlen ritka és kényes példány sem érné meg elevenen a hazaérkezést, mert ha a matróz a világ legjobb szándékú embere lenne is, akkor sem tudná, hogyan vigyázzon a rábízott állatokra. Nem, a dolog nem ilyen egyszerű. Bizony, le kell mászni az ágyról a legkegyetlenebb kora hajnali órában az első etetéshez, s attól fogva egész álló nap egyetlen szabad perce sem marad az embernek.
Sue okozta a legtöbb gondot: amíg a táborban éltünk, egész nap ágyamon hempergett, ott is elegendő friss levegőhöz és napfényhez jutott. Nem akartam ketrecbe zárni itt sem, de attól féltem, hogy ha kint hagyom a fedélzeten, esetleg felfedező útra indul (mert most kezdett mászni), s követi a monguzt a korláton túl, az Atlanti-óceánba. Tanácskozásra hívtam  a főstewardot, és előadtam problémámat. Kicsit töprengett, azután elsietett,   és kisvártatva egy bébi járókával tért vissza. Alighanem valamelyik, gyermekével utazó hölgy felejthette a hajón, és én szívből áldottam őt ismeretlenül is ezért az akaratlan jócselekedetért. A járókát felállítottuk a fedélzet egy védett sarkában, kibéleltük takarókkal, és beletettük Sue-t. Nagyon tetszett neki az új lakás, és néhány nap múlva már fel is állt benne   a felső rúdba kapaszkodva. Igaz, a hajó minden nagyobb ringására nehézkesen leült kerek fenekére, de mégiscsak egyenesen állt néhány másodpercig, és ezt nagy teljesítménynek érezte. Pompás játék is volt a járóka oldalára szerelve: dróton fel-lecsúsztatható több sor színes üveggyöngy. Sue csodálatosnak találta a játékot, órák hosszat húzgálta fel és le vagy reménykedve nyalogatta a gyöngyöket.
A matrózok szívét, persze, azonnal megnyerte, minden szabad idejüket a járóka körül töltötték, gügyögtek neki vagy kövér hasát csiklandozták. Mulatságos látvány volt, amint nagy szakállú hajófűtők (akiknek torzonborz külseje egy garas ára érzelmet sem árult el), a járóka fölé hajoltak, és gügyögtek a kis csimpánznak, amely vígan hempergett a takarókon, és hüvelykujját szopogatta. Azon a napon, amelyen Sue — görcsösen kapaszkodva a járóka oldalába — megtette -az első három lépést, mind a négy-öt matróz, aki jelen volt ennél a világrengető eseménynél, egyenest hozzám rohant, és olyan izgatottan jelentette a történteket, mintha Sue valamennyiük közös gyermeke lenne. Bizonyos vagyok benne, ha kívánom, a gépház teljes személyzete hozzáfog rugdalózót kötni Sue-nak, annyira rajongtak érte. A többi állat is részesült az általános, aggódó figyelemből. Ha megfázott vagy köhögni kezdett valamelyik majom, e vészhír villámgyorsan elterjedt a hajón, és sorra jöttek a matrózok egy-egy marék cukorral vagy más  csemegével: 
—  A  betegnek lesz, pajtás — mondták kedvesen. A szakács és valamennyi segítője mindig félretette a legfinomabb maradékot kedvenceiknek, amelyek között, természetesen, Georgeállt a lista élén. C természetesnek tartotta mindezt a kényeztetést, leereszkedő modorban, uralkodói arckifejezéssel fogadott ketrecében mindent, amit a rácsok között bedugtak neki. Az úton csak egyetlen egyszer viselkedett neveletlenül. Sparks, a rádiós is egyike volt azoknak, akik gyakran felkeresték George-ot és beszélgettek vele. Hogy jobban lássa a homályos ketrec mélyén ülő drillt, vastag szarukeretes szemüveget tett fel. George-nak nagyon megtetszett ez a tárgy, és csak az alkalmat várta, amikor közelebbről megvizsgálhatja. Egy napon Sparks túlságosan közel hajolt a ketrechez, George egy pillanat alatt kinyúlt, és berántotta a rég óhajtott szemüveget. Sok időbe telt, amíg rábírtam, hogy visszaadja, de úgy vigyázott rá, hogy az üveg szerencsére nem tört el.

A Land's End jelzőpóznája

A hazafelé vezető úton kedvezett nekünk az idő, nyugodt és derűs maradt, amíg csak el nem értük a Vizcayai-öblöt: itt ólmos hullámokkal fogadott a tenger, aprószemű, hideg eső szitáit, s ha nem mondják, akkor is tudtuk volna, hogy közeledünk Angliához. Ez az utolsó néhány nap volt a legrosszabb, mert rohamosan csökkent a hőmérséklet, vad, hűvös szél kerekedett, amely ketreceink között fütyörészett, és állataink reszkettek a hidegtől. Ha most fázik meg valamelyik majom, kevés az esélye a gyógyulásra. Takarókkal, ponyvákkal függönyöztük el a ketreceket, a majmok reggel és este forró tejet kaptak. A Land's End-fokot kerülte meg a hajó, bátorítóan hunyorgott ránk a világítótorony, miközben az éjféli etetést végeztük, azután továbbhaladtunk az Ír-tenger felé. S egy nyirkos, szürke reggelen megpillantottuk a Unilever épülettömb tetején gubbasztó fura, aranyozott madarakat, és tudtuk, hogy Liverpoolba érkeztünk. Utunk, minden bajával, gondjával együtt véget ért. Rövidesen részünk lesz a legnagyobb örömben: végignézhetjük, hogy állataink elhagyják kényelmetlen ketreceiket, és végre jót nyújtózkodhatnak oly sok hónapi rabság után.

Állatokat leszállítani a hajóról mindig megerőltető munka, de végül is valamennyi ketrecet levittük a rakpartra, és felraktuk őket a zárt állatkerti kocsikra. A ketreceikben szorgosan ágról ágra ügető medvemakik úticélja a londoni állatkert volt; a ketrece rácsai mögül vígan vigyorgó George és a nagy zaj és zűrzavar közepette is fekvő támaszait gyakorló Sue, a drillek, a feketelábú monguz és John sok madara a devoni Paignton állatkertjébe költözött. A cerkófok útnak indultak a chesteri állatkert új majomházába, a többi állaton a manchesteri és a bristoli állatkert osztozott.

Végre felrakták az utolsó ketrecet is, a kocsik kizötyögtek a dokkokból az apró cseppekben szemerkélő esőben, új hazájuk felé vitték az állatokat, s mi máris felkészülhettünk — a legközelebbi utazásra.

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, 1966. Vajda Gábor fordítása.

GERALD DURRELL: Noé bárkáján (2)

Gerald Durrell, kedvenc majmaival

Másnap este megérkeztek a teherautók, felpakoltuk a gyűjteményt, azután az élelmet, a krumplis-, gabonás-, baboszsákokat, a tojásos dobozokat, meg a kizsigerelt ökröt, nedves zsákokba burkolva, hogy a húst hűvösen tartsuk. Mire mindennel elkészültünk s indulásra készen álltunk, úgy éreztem, csúnyán berúgtam, fejem lüktetett, mintha nagydobot vertek volna benne. Sue, a csimpánzbébi társaságában felkapaszkodtam a teherautó vezetőfülkéjébe, ölembe vettem a takaróba csavart kismajmot, és díszfelvonulásunk kezdetét vette. Lidércnyomásnak is beillő utazás volt, mert az esős évszak már megkezdődött, s az első esők tapadós, agyagos ingovánnyá áztatták a vörös földet, őrülten bukdácsolt, láthatatlan sziklákon ugrándozott, csúszkált rajta a teherautó. A kocsi hátuljából hallottam a majmok rémült, tiltakozó karattyolását, és azon töprengtem, vajon melyik, immár pótolhatatlan ritka példány sérül meg vagy pusztul el ebben a zötykölődésben. Nyugtalanul és riadozva elaludtam, de nemsokára fogvacogva és jéggé dermedten ébredtem, s kénytelen voltam megállítani a teherautót, hátramászni néhány pokrócért és betakarózni. Tíz perc múlva annyira izzadtam, hogy megint csak le kellett dobnom magamról a takarókat. Legközelebb azért álltunk meg, mert John kocsija defektet kapott, ekkor John odajött hozzám, megkérdezte, hogy érzem magam, és megittunk egy-egy csésze jól megérdemelt teát a hőpalackból.
– A madarak hogyan bírják? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelt John komoran –, volt egypár szörnyűséges zökkenő. Meg sem merem nézni őket, mielőtt Tikóba érünk.
– Elhiszem, én is. így vagyok az enyéimmel. De hát semmit se tehetünk, amíg le nem rakodunk, legfeljebb imádkozhatunk. 
Amikor elhagytuk a Kamerun-hegység alsó nyúlványait és már a tenger felé lejtett az út, ritkás, hideg eső kezdett szemerkélni, s még sűrűbb homályba vonta az amúgy is hajnali ködbe burkolt tájat. Elértük az első pálmaültetvényeket, amikor a felkelő nap sugarai megpróbáltak áttörni a hegy fölé ereszkedő szürke felhőkön. Egy szakadék pereme alatt nemsokára megláthattuk a Tikó körül elterülő nagy síkságot. Ez már a civilizált Afrika, s a látvány megborzongatott: mérföldeken át semmi sem törte meg a banánfák egyhangú látványát, zöld sakktáblára emlékeztető rendezett sorokban álltak ezen a jellegtelen sík lapon. Undorítóan szabályos katonai alakzatban, zárt sorokban állt ott egymilliárd banánfa, s engedelmesen viselte gyümölcsét, amelyet még zölden tépnek majd le róla, hogy elszállítsák a kikötőben várakozó hajókra. Nincs semmi látnivaló, csak a nedvesen lebbenő banánlevelek, amelyek nagy, zöld pajzsokként ázottan himbálóznak végtelen sorokban. Olykor egy-egy tisztás töri meg ezt az egyhangúságot, fehér bungalow áll rajta, abban lakik  a fehér munkafelügyelő; vagy rozsdamarta vasfedelű viskók sora tűnik fel, ott húzzák meg magukat a banánszedők. Teherautóink lassan tocsogtak tovább a szitáló esőben, s végül megálltak egy parányi vasútállomásnál.
Füstölgő kis mozdonyok tolattak fel-alá a keskeny pályán, zöld banánfürtökkel tetézve megrakott, alacsony kocsikat vontattak. Mocsaras területen kellett áthaladniuk a vonatoknak a rakpartig, ott várta a gyümölcsöt a hajók tátongó gyomra.
Bosszúsan tapasztaltuk, hogy a kelleténél néhány órával korábban érkeztünk, és várnunk kell, míg gyűjteményünket a hajóra szállíthatjuk. A teherautókon hagytuk a ketreceket, mert ott legalább védve voltak az esőtől, és mivel a nap úgysem sütött, nem volt túlságosan meleg a ketrecekben. Amint ezt elhatároztuk, máris áttört a napfény a felhőkön, teljes erővel tűzött le ránk, az eső pedig csendesedett, majd elállt. Hozzáláttunk hát, hogy lerakjuk a ketreceket. A vasúti pálya mentén, az árnyékban egymásra halmoztuk őket, és aggódva kukkantottunk be mindegyikbe, épségben vannak-e még lakóik. Miután mindent leraktunk, összeállítottuk Johnnal a veszteséglistát.
– Én két nektármadarat vesztettem, szerencsére nem a legszebb példányokat. Azt hiszem, ijedtükben felrebbentek az ülőrúdról, és vaktában röpködtek ide-oda, amikor azon a nagyon rossz útszakaszon zötykölődtünk. A többi úgy látszik meglehetősen jól bírta az utat, de boldog leszek, ha már feljutottunk a fedélzetre és megetethetem őket, meg vizet adhatok nekik. Hát a tieid?
–  Az egyik drillnek elég csúnyán megsérült a mancsa. Gondolom, éppen akkor nyúlt ki a rácson a kis bolond, amikor zökkent egyet a kocsi, és egy másik ketrec nekivágódott, és összezúzta az ujjait. De ez meggyógyul szépen, semmi baj! Hálistennek, ez az egyetlen balesetem. A medvemakik jól vannak, csak mintha egy kicsit ijedtek volnának.
Némi várakozás után, amelyet mi egész örökkévalóságnak éreztünk, mert sem etetni, sem megtisztogatni nem bírtuk állatainkat, üres kocsisort vontató mozdony pöfögött mellénk, és azt mondták, felrakhatjuk ketreceinket. Alig tettük fel az utolsó ládát, amikor újra eleredt az eső, de most már nem csak úgy szitáivá szemerkélt, mint előbb. Védtelenül álltunk a szabad ég alatt, és Kamerun végre meg akarta mutatni nekünk, milyen  is  az igazi eső. Másodpercek alatt minden ketrecünkbe ömlött a víz, és embereink, John meg jómagam úgy álltunk ott, mint akiket a víztartályból  húztak ki. Végre megrándult a szerelvény, és a mozdony lassan vonszolt bennünket a part felé; mikor megérkeztünk a hajó oldala mellé, lélekszakadva, rohanvást cipeltük fel a ketreceket. A hideg rázott, és halálosan rosszul éreztem magam. Eszembe jutott az orvos jóslata, arra az  esetre, ha állapotom rosszabbodnék, lesiettem hát kabinunkba, száraz ruhát öltöttem, és megkerestem a főstewardot. A megértő férfiú saját kabinjába vitt, megitatott velem egy pohár méregerős viszkit, amely egy lovat is ledöntött volna lábáról, és máris éreztem, hogy szétárad ereimben az ital melege. Bevettem néhányat a doktor tablettáiból, és szó szerint feltántorogtam a fedélzetre. Minden ketrecem és lakóik is csuromvizesek voltak. Hozzá kellett látnom, hogy egyenként rendbehozzam őket, kikapartam az átázott fűrészport, szárazat hintettem helyére, azután két marékkal szórtam a fűrészport a majmokra, hogy valamennyire felszárítsam a nedvességet csöpögő bundájukról. Azután tejet melegítettem   nekik, gyümölccsel és kenyérrel etettem őket, szegény kis állatokat rázta a hideg, és tudtam, ha meg nem szárítom őket még napnyugta előtt, néhány bizonyosan elpusztul tüdőgyulladásban. A majmok után a medvemakikat tisztítottam és etettem meg, őket szerencsére nem érte annyira az eső, mert a fölébük rakott ketrecek némi védelmet nyújtottak.
Közben elmúlt a viszki hatása, és mind rosszabbul voltam. Úgy éreztem, emelkedik, majd süllyed a fedélzet, fejem meg legalább akkora, mint egy tök, és bármelyik pillanatban megrepedhet a benne lüktető fájdalomtól. Most először igazán megijedtem: végre feljutottam a hajóra, semmi kedvem sem volt dicstelenül távozni, méghozzá kórházba, s magára hagyni Johnt, hogy egyedül nézzen szembe a hazafelé vezető út minden gondjával, két ember munkájával vállán. Lekecmeregtem kabinunkba, és elnyúltam az ágyon. Lejött John, közölte, hogy többé-kevésbé rendbe tette madarait, és fél óra múlva segédkezhet nekem az állatoknál, én azonban mély és nyugalmas álomba merültem. Amikor felébredtem, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, s bár még kissé szédelegve siettem a fedélzetre, már bizonyos voltain benne, hogy nem halok meg. Elvégeztem az esti etetést, pokrócokat akasztottam a majmok és a medvemakik ketreceinek elülső oldalára, azután elkészítettem Sue-nak az esti italát. Teli torokból visongott, amikor meglátta, az eső tehát szemlátomást nem ártott neki. Végre túl voltam minden esti tennivalón és megpihenhettem – két nap óta első ízben könnyű szívvel. A korlátra könyökölve bámultam a nyirkos és undorító banánligeteket meg mangóve-mocsarakat, miközben az eső szüntelenül verte fejem fölött a ponyvát. Munkája végeztével John is csatlakozott hozzám, csendben cigarettáztunk, és bámészkodtunk az esőbe.
– Azt hiszem, az embereknek fogalmuk sincs, milyen is a gyűjtőmunka – elmélkedett John, a ketrecek sötét halmaira pillantva –, nem ismerik a nehézségeket. Vedd csak a mai napunkat: könnyen elveszthettük volna az egész gyűjteményt abban a felhőszakadásban. Erre sohasem gondolnak, amikor az állatkertben bámulják az állatokat.
–  De hát ezt nem is várhatjuk tőlük. Azt hiszik, olyan könnyen megy az ilyesmi, mint Noe idejében.
– Noé!  –  fortyant fel John undorral. – Ha Noé csak az ötödrészét pakolja fel annak, amennyiről mesélnek, elsüllyed a bárkája.
– Gondold meg, hányféle madarat és emlőst láttunk és gyűjtöttünk! Már akkor is kitehette volna a „megtelt" táblát, ha csak azokat veszi fel, amelyeket itt megszerezhet.
– A mindenit – morogta John ásítva –, szóval a mi bárkánk is „megtelt" azzal a néhány állattal, amelyet összeszedtünk? – Még egy pillantást vetett százegynéhány ketrecünkre. – No, én lefekszem. Hánykor szedjük fel a horgonyt?
– Azt hiszem, éjfél körül. Egy perc múlva megyek én is.
John lement, én meg ott álltam még és néztem a sötétbe boruló, esőverte tájat. Hirtelen kis tűz lobbant fel a fák között, mintha kis piros szív izzana a sötétben. Azután nagyon lágy dobszó hangzott, és hallottam, hogyan veszi át a ritmust a banánrakodók rekedtes hangja. Lüktető szívként lobogott a tűz, és szólt a dob a sötétben és az esőben. A lágy hangok régi dalt énekeltek, amely egyidős volt a nagy erdőségekkel. Faragatlan és primitív, panaszos és édes volt a dal, Pán isten énekelhetett ilyet. Miközben a fák között lüktető tüzet figyeltem, és az emberi hangokkal bonyolult összhangban keveredő és összeolvadó dobszót hallgattam, tudtam már, hogy vissza kell térnem ide egy napon, mert sohasem hagy nyugodni többé a szépséges és titokzatos Afrika.

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, 1966. Vajda Gábor fordítása.

GERALD DURRELL: Noé bárkáján (1)

A nagy állatbarát hírében álló Durrell-familia legkisebb fia, az 1925-ben született Gerald mulatságos, eredeti állatregényei révén lett méltán népszerű író. Élete mindvégig szorosan kapcsolódott az állatvilághoz: állatkereskedésekben dolgozott, majd állatkerti gondozó lett. Apai örökségét arra költötte, hogy ornitológus barátjával Kamerunba utazzon. Első könyve a Noé bárkáján volt, amelyben expedíciójának élményeit s azt meséli el, miként tértek haza tengeri úton egy egész állatsereglettel. Expedícióit később is megismétli és későbbi könyvei honoráriumából finanszírozza. Az alábbi részletek a könyv zárófejezetei és a kalandos hazautazás eseményeiről szólnak.

A BÁRKA ELINDUL

Úti előkészületek – Tíz tucat tojás és száz narancs, meg a többi csomag – Malária – Sáros az út – Még egy igazi kameruni felhőszakadás – Noé és az ő bárkája

Elég könnyű dolog feljutni bármelyik hajóra, amíg az ember el nem mondja, hogy poggyászának nagy részét száznál több ketrec képezi, s hogy a ketrecekben nagyon is eleven madarak, emlősök és hüllők utaznak. Meglehetősen sokat bajlódtunk, míg végre az Elders és Fyffe cég előzékenysége folytán helyet kaphattunk egyik hajójukon. Amikor megtudtuk, mikor szedjük fel a horgonyt, kétségbeesetten állapítottuk meg, hogy kevesebb időnk maradt az úti előkészületekre, mint amennyire számítottunk. Nem szállhattunk fel állatainkkal a hajó fedélzetére abban a reményben, hogy a szakács majd táplálja őket. Készleteket kellett vásárolni, húst rendelni, a ketreceket még az utolsó pillanatban megjavítani, nehogy a hajón megszökjék valamelyik állat, és még száz meg száz tennivaló várt ránk. Egyik-másik élelmiszerért, amelyik idelent az alföldön nem termett, kétszáz mérföldnyire is el kellett küldenünk embereinket az ország belsejébe, a magasabban fekvő vidékekre: a többi között például közönséges burgonyáért. Kumbóban bármilyen mennyiségben kapható édes burgonya, a közönséges krumpli azonban ismeretlen itt. No és a gabona, a szemes élelem: nagyobb mennyiségben, olcsóbban kaphatjuk ott, ahol termesztik, Kamerun mezőgazdasági területe pedig ugyancsak a felső vidék. Tíz tucat tojásra, negyven koszorú (nem egyformán érett) banánra, ötven pau-paura, száz narancsra, húsz ananászra, négy-négy zsák gabonára, édes, illetve közönséges burgonyára, két zsák babra, és a húsevő állatok részére egy egész kizsigerelt ökörre volt szükségünk. Mindezt – mint említettem – Kamerun különböző vidékeiről kellett összeszednünk és szállítanunk, méghozzá gyorsan, ha csak nem akartunk valamelyik fontos élelmicikk nélkül elhajózni.

A Durrell-família

És engem éppen ebben a nehéz időszakban vert le lábamról a malária. Nem ismertem fel, hogy maláriám van, azt gondoltam, nyilván kimerültem, és majd egy hétig küszködtem félholtan, míg végül beláttam, hogy mégiscsak lehet valami bajom, és felkerestem a helyi kórházat. Az orvos megvizsgált, hatalmas injekciót nyomott testem egyik legkényesebb részébe, és ágyba parancsolt. Nagyon bánatosan ágyban töltöttem két napot, miközben teljes káosz és zűrzavar uralkodott az állatházban, s John egymaga kínlódott a madarak etetésével, megvizsgálta a krumpliszsákokat, és ellenőrizte, megetették-e a majmokat. Úgy határoztunk, hogy éjszaka utazunk le a tengerpartra, és aznap hajnalban érkezünk majd, amikor behajózhatjuk a fedélzetre a gyűjteményt s indul a hajó. Az indulást megelőző napon betoppant az orvos, még egyszer meg akart vizsgálni. Kunyhónk kirakodóvásárra emlékeztetett, élelemmel tömött zsákok, tojásosdobozok, gyümölcsöskosarak hevertek szerteszét a padlón. Az orvos átevickélt ezen az összevisszaságon, megmérte lázamat, és még egy injekciót készült adni. Miközben a fény felé tartotta a tűt és egy kevés kinint fecskendezett ki belőle (szörnyű szokásaik vannak az orvosoknak), én meg remegve feküdtem és vártam a kegyelemdöfést, megkérdezte, mi ez a nagy sürgés-forgás.

Gerald kamaszkorában
kedvenc teknősével

– Ó, hát holnap éjszaka szedjük a sátorfánkat – feleltem kedélyesen, s a tűre sandítottam.

– Hogy érti azt, hogy szedik a sátorfájukat?

– Távozunk, hogy hajóra szálljunk. Kedden délelőtt féltizenegykor a fedélzeten kell lennünk.

– Maga azt hiszi, hogy elutazhat Tikóba, és hajóra szállhat holnap, ilyen állapotban? – rivallt rám, majdnem úgy, mintha azt mondtam volna, hogy keddre egy gyereket hozok a világra.

– De hát nem vagyok olyan nagyon beteg – tiltakoztam – ma reggel remekül éreztem magam.

– Idehallgasson – mondta az orvos dühösen –, közel harminckilenc fokos láza volt egész héten. Legalább két hétig ágyban kell maradnia. Nem utazhat el azzal a hajóval.

– De hát mennünk kell, doktor, eget-földet megmozgattunk, hogy elvigyenek. Ha lemondjuk, sohasem kapunk másik hajót. Higgye el, el kell mennünk ezzel a hajóval.

– El sem jut a hajóig. A maga állapotában őrültség ilyen útra vállalkozni: ha újabb rohamot kap, mire a partra ér (s ez nagyon valószínű), akkor azonnal kórházba kell mennie, vagy...

– Vagy?–tudakoltam.

– Vagy elpatkol – közölte minden köntörfalazás nélkül. És nagy szakértelemmel belémdöfte a tűt.

Mihelyt ismét szóhoz jutottam, folytattam a témát:

– De már nem mondhatjuk le. Mennünk kell.

– Rendben van – mondta az orvos –, de én semmiféle felelősséget nem vállalok magáért.

És kisétált a zsákok meg kosarak között a sötétbe.

(Folytatjuk)

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, Budapest, 1966. Vajda Gábor fordítása.

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (4)

EMKE kávéház (befejező folytatás)

Egy igazi Westinghouse, 1907-ből

Az idők során sok neves zenész lépett itt fel: például Kóczé Antal, az országos hírű cigányprímás, vagy később Magyari Imre, a híres debreceni cigányprímás.
Az új csoda, az automobil is meghódította az EMKE-t, amint arról az egyik helyi napilap is beszámolt: „A világvárosok nagyobb kávéházaiban vezették be nemrég azt az igazán csak elismerést és dicséretet érdemlő szokást, hogy a kávéházak törzsvendégeinek és a kávéházba igyekvő vendégek számára szerény viteldíj mellett bármely percben gyorsjárású, modern automobil áll rendelkezésükre.
Schönberger Sándor, az Emke bérlője, akinek minden igyekezete oda irányul, hogy vendégei minden elképzelhető készséggel legyenek kiszolgálva, a világvárosi kávéházak után indulva, az Emke kávéház számára egy Westinghouse 24 lóerejű automobilt szerzett be. A szép kiállítású gépkocsi már meg is érkezett, és az automobil mindenkinek rendelkezésére áll, aki a legcsekélyebb viteldíj mellett a kávéházba akár menni, vagy pedig a kávéházból haza akar térni. A tulajdonos az automobilt vidékre is kiküldi, ha egy társaság az Emke kávéházba akar berándulni."

Hogy mennyi alapja volt annak idején az EMKE dicséretének, vagy csak egyszerű reklámfogás volt ez is, ma már nehéz volna objektíven megítélnünk. A Nagyváradi Napló 1913-ban kiadott jubiláns albumában megjelent sorokból mindenképpen érdemes felidézni az alábbiakat:

„A Bemer téri ragyogó fénnyel berendezett kávéházak között legkedvesebb, legkényelmesebb fészek az Emke, melynek népszerűségét, jó hírnevét még néhai Stern Hermán alapozta meg. (...) Stern Herman halála után Wiener Emil és Steuer Jakab egyesült erővel és teljes sikerrel vezették az Emkét tovább az ő szellemében. Agilitásukkal, gondos figyelmükkel csak fokozták az Emke hírnevét és gyarapították törzsközönségét, amelynek sorában ott találjuk a nagyváradi társadalom minden osztályát és rétegét.

Az 1911. év októbere óta nevezetes fordulópontra jutott az Emke fejlődésének krónikája. Az addigi bérlőktől ugyanis Schönberger Sándor, egy kiváló szakértelemmel, buzgósággal és agilitással bíró új bérlő vette át a kávéház vezetését, aki nagy áldozatkészséggel, igyekezettel és gondossággal törekszik arra, hogy emelje az Emke nívóját és még kellemesebbé, kényelmesebbé varázsolja a nagyváradi közönségnek ezt az intim szórakozóhelyét. Készségesen konstatáljuk, hogy az új bérlő másfélévi működésének máris meglepő a hatása. Olyan figyelmes, pontos a kiszolgálás, hogy szinte ellesik a vendég minden gondolatát. Mindenki azonnal megkapja az ő kedvelt kávéházi italát vagy ételét s az összes külföldi, budapesti helyi, képes, napi és heti lapokat. Ezenkívül négy elsőrangú billiárdasztal és külön kényelmes játéktermek díszei az Emkének.

Schönberger Sándor bérlő múltja és eddigi működése teljes garanciája az Emke felvirágzásának. 1893-ban Kolozsvárott kezdte meg munkásságát, majd Budapesten működött több előkelő vendéglőben. Mikor Rendes Szidor a Royalt megnyitotta, Schönberger volt a főpincér és része volt abban, hogy a Royal meghódította a nagyváradi közönséget. Később elhagyta Nagyváradot, hogy majd 1911-ben térjen vissza, hogy nagy ambícióval, munkavággyal és teljes sikerrel fáradozzék az Emke felvirágoztatásán és e régi, kedves kávéházi fészek törzsközönségének gyarapításán. Még ezekben a nehéz válságos időkben is legkedveltebb találkozóhelye az Emke Nagyvárad közönségének, ahol Bébe Károly varázshegedűje és kitűnő zenekara űzik el a gondot, bút és bajt, amelyek ezekben a háborúval fenyegető időkben nehezednek az emberekre..."

Háborúval fenyegető időkről írtak már 1913-ban. Ez is azt igazolja, hogy ekkor már érződött az első világégés kirobbanása. Már csak az indokra vártak...
S miközben a háború szele már megsuhintotta az embereket, a kávéházba való járás, nyáron a teraszon való üldögélés búfelejtőként még inkább divatba jött. Talán ezért is próbálták növelni a férőhelyet a közúti forgalom kárára, amire felfigyelt az egyik újdondász is: „Sok furcsa szokást vesz föl Nagyvárad a kánikulában. A Bemer téren a színház mellett az Emke kávéház egyszerűen a kocsiútra rakja a cigányzenét, s a barnaképű művészek elfoglalják a gyalog- és kocsiutat, s így muzsikálnak. Nem szólván arról, hogy ez a tempó meglehetősen mucsaias és borzasztó, és szóvá kell tenni a közterületnek ilyen okupálását. Elvégre igazán nem azért van a kocsiút, hogy azon a kávésok, akinek nincs olyan tágas teraszuk mint a többieknek, azt birtokba vegyék."

„Most, hogy a válság takarékosságra kényszerítő hatása miatt a máskor külföldi fürdőkön üdülő nagyváradiak itthon maradnak, felfedezik, hogy egész kellemesen lehet Nagyváradon is nyaralni. A Bemer téri kávéházak közül különösen az Emke kávéház figyelmes bérlője gondoskodik arról, hogy a nyári élet minden kellemes szórakozását megtalálja a közönség. A hűs terasz „estéről-estére" azért telik meg publikummal, mert köztudomású, hogy az Emkében vannak a legjobb kávéházi italok, hideg vacsorák és Bébe Károly kitűnő zenekara a legélvezetesebb hangversenyeket rendezi esténként. Családok és társaságok pedig az Emke minden komforttal berendezett különtermeiben találnak kellemes fészket összejöveteleik, értekezleteik részére."
(...)
Időközben kirobban az első világháború, és ezt követően már a háború következményei vették át a szerepet az EMKE életében is...

„Érdekes és hazafias tervet valósított meg 1914-ben Schönberger Sándor, az Emke kávéház agilis bérlője. Elhatározta, hogy az esti 9 órától való bevételekből 2 százalékot és ezenkívül külön minden üveg elfogyasztott pezsgő után egy koronát fizet be a hadbavonult katonák családjai részére a polgármesteri hivatalnál."

„Az Emke kávéház bérlője, Schönberger Sándor pompás trükköket tartogat az 1914-es esztendő szilveszter estéjére. Éjfélkor a szilveszteri ünnepség vidám tradíciói szerint kioltják a lámpákat és malacokat bocsátanak a közönség közé.
Ez a trükk igen mulatságos helyzetekre ad alkalmat, a nagy sötétségben mindenki igyekszik egy malacot ellopni, hogy hazavigye szerencsemalacnak."...
„Schönberger Sándor 1915 szeptemberében életbeléptette a kávéház kitűnő reggeli kávéjára, a kedvezményes szelvényfüzetek kiadását, amelyekkel tetszés szerinti időre elő lehet fizetni az Emke reggelire. Az Emke reggeli kávéját nem kell külön ajánlani, mert az utolsó vegyvizsgálat alkalmával hivatalosan megállapították, hogy az Emke első minőségű tejet, vajat és kávét használ."
A nagyváradi kávésok felemelték a kávé árát 6 fillérrel. Nem ez az egyetlen emelés, amit véghezvittek, a villásreggeli is többe kerül.
A kávéházi árak emelését egy öreg kávéházi ember jellemezte a legjobban:
„Tegnap még 50 fillért fizettem a kávéért és kaptam hozzá három kockacukrot. Ma felemelték a kávé árát 56 fillérre és adtak hozzá két kockacukrot..."

Schönberger Sándor, az EMKE kávéház bérlője 1916. október 30-án, hosszas szenvedés után, 42 éves korában elhunyt. A halála alkalmából megjelentetett nekrológban kiemelték, hogy a háború alatt hosszabb ideig teljesített katonai szolgálatot. A kávéház vezetését özvegye vette át.

1914. április 4-től 11 és 20 óra között megtiltották a kávé fogyasztását a kávéházakban és egyéb nyilvános helyeken. Az intézkedés érzékenyen érintette a kávéházi vendégeket. Egy napra rá újabb váratlan meglepetés érte a váradi kávéházakban a feketekávé-tilalom miatt kesergőket. 14 és 15 óra között rendőrtisztek járták sorra a kávéházakat, és igazolásra szólítottak fel minden civil ruhás vendéget. A békésen kártyázó, politizálgató, málnaszörpöt szürcsölő törzsvendégek riadtan engedelmeskedtek a szokatlan felszólításnak, s keresték zsebeikben a felmentésüket igazoló iratokat. Az igazolás ideje alatt a kávéházak ajtajaiban rendőrök álltak, és a kifelé igyekvőket szigorúan visszatérítették. Pár perc alatt végeztek minden kávéházban, ugyanis a feketekávé-tilalom óta alig lézengett a kávéházakban pár vendég.

„Rein Jenő és Lőrincz Albert személyében két olyan kiválóan agilis ember vette át az Emke kávéház bérletét, akiknek eddigi más téren végzett értékes munkásságát ismeri és becsüli a közönség. Bizonyos, hogy az ő áldozatkészségük és gondos figyelmük csak emelni fogja az Emke kávéház eddigi hírnevét és közkedveltségét" - áradozott a Nagyváradi Napló egyik hírlapírója a két új bérlő 1918. március havi beiktatása alkalmából. Szép szavak, de ha valaki nem kávés, hanem más iparágból jött, kevesebb az esélye annak, hogy sikeres lesz. Sok példa volt erre a váradi kávéházi életben is. A legjellemzőbb, amikor az egykori Bihar kávéházat egy fakereskedő vette át. Hiába volt előzőleg sikeres a szakmájában, a kávéházzal megbukott.
A két, vállalkozó kedvű bérlő helyzetét még az egyre nehezedő háborús helyzet is nehezíthette. Ennek ellenére kitartottak 1918 őszéig, a Monarchia végnapjáig...

Forrás: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében. Várad – Libro Noran 2013

Végül pedig meghallgathatják Seres Rezső hangulatfestő dalát, mely meghódította nem csak a kávéházak közönségét...

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (3)

EMKE kávéház (folytatás)

...Nagyon népszerű volt az EMKE már a megnyitását kövező években. De bármennyire is jól mehetett az üzlet, a reklám soha nem árthatott, mint az alábbi sem, amely Nagyvárad és Bihar megye 1904-ben kiadott cím- és lakjegyzékében jelent meg: „Stern Herman Emke kávéháza - Nagyvárad, Bemer tér. - Az előkelő közönség találkozó helye. Színházi előadás után, valamint minden időben hideg ételek, és mindennemű kávéházi italok pontos, előzékeny kiszolgálás mellett.
Valamennyi bel- és külföldi napi- és hetilap. Hetenkint háromszor zene-estély."
Művészeket is meghívtak fellépésre, amint azt az alábbi kis tudósításban is beharangozták:
„Az Emke kávéházban ma este (1904. január 27-én) Schreier Sándor a flageolet királya, a bécsi akadémiát végzett híres hegedűművész hangversenyt rendez Hamza Miska zenekarának kísérete mellett."
A hírben az a különös, hogy egy akadémiát végzett hegedűművész hogyan lehetett egyben a flageolet (a fuvolának egy neme, ébenfából vagy elefántcsontból készítették) „királya" is. De ha már valóban olyan sokoldalú művész volt, hogyan vállalkozhatott arra, hogy egy vidéki kávéházban játsszon egy cigányzenekarral? Úgy tűnik, már akkor is ismerhették a reklám erejét!

Sztarill Ferenc építész 1906-ban a Szalárdi utcai mellékhomlokzatot újabb négytengelynyi résszel bővítette, ami azt jelentette, hogy megnagyobbodott az EMKE is.
1907. április 2-án, 57 éves korában elhunyt Stern Herman, mindenki Herman bácsija. „Az ő szimpatikus egyénisége, az ő bámulatos munkássága rövidesen egész gárdát toborzott maga köré az Emkében, és ma már valósággal »közéleti tényezők« az Emke kávéház törzsasztalai, ahol a legtöbb városi társadalmi és politikai kérdések először kerülnek megvitatás alá" - ahogy azt az egyik nagyváradi napilap felelevenítette a népszerű kávés halála alkalmából.

Valóban ilyen szerepe is volt a kávéháznak, ahogy arra Nagy Andor és Dutka Ákos is emlékezett. A különbség az volt, hogy Nagy Andor a történetben szereplő különtermet Bagolyvárnak, míg Dutka Kányavárnak nevezte...

„A Bagolyvár az Emke kávéház emeleti helyisége volt, amolyan klubféle,íratlan szabályokkal. A város jeles agglegényei, Rimler Károly polgármester, Mezey Mihály kir. közjegyző, Stark Gyula iskolaigazgató s mások jöttek össze eredetileg a kávéház különszobáiban délutáni feketére, főleg azért így, mert itt pipázni is lehetett, ami a kávéházakban már nem szokás, továbbá itt el is lehetett egy kicsit szundítani a nagy karosszékben. A társaság aztán mind jobban bővült, fontos közügyek dőltek itt el, a Bagolyvár a város életében jelentős tényező lett."

„Itt van maga a Kányavár, ez a rejtélyes, titkos agglegények összeesküvő csoportja. Talán klub, talán egy újfajta szabadkőműves szekta. Együtt kártyáznak, külön becsületkódexük van. Mind színházrajongók, mind agglegények, tekintélyes öregedő urak. Ők a város mindenható titkos urai, élükön a polgármesterrel, Rimler Károllyal és Mezey Miskával, a hallatlan jövedelmű közjegyzővel. Ők döntenek titkosan minden közügyben, a döntésük, hacsak meg nem lágyítja szívüket valamely ügyes női furfang, megmásíthatatlan."

Stern Herman áprilisban bekövetkezett halála után veje, Steuer Jakab vezette az üzletet, majd betársult hozzá Wiener Emil is, amiről özv. Stern Hermanné az alábbi rövid értesítésben számolt be 1907. augusztus 4-én a Nagyváradban:
„Tekintettel agg koromra, kávéházi üzletem vezetéséhez Steuer Jakab és Wiener Emil urakkal szerződtem. A mai naptól kezdve fent nevezettek velem egyforma jogkörrel fogják az Emke vezetését ellátni.
Midőn meg az eddig irántam tanúsított szíves támogatást hálás szívvel megköszönöm, kérem azt a jövőben mindhármunk részére fenntartani.
Mély tisztelettel, özv. Stern Hermanné."

A Holnap Társaság négy tagja (balról jobbra):
Ady Endre, Juhász Gyula. Dutka Ákos, Emőd Tamás

Bartsch Sándor emlékezése szerint (aki még fiatalember volt a 20. század első évtizedében): „Mikor pedig 1908 elején megjelent a Vér és Arany, Ady egyszerre a közérdeklődés előterébe nyomult, ő volt a mindennapi téma még – legalábbis Váradon – a politikát is háttérbe szorította. A közvélemény két táborra szakadt: az Ady-rajongók és Ady-ellenesek táborára. Ezt a két tábort jelképesen Várad(-Olaszi) főterének, a Bemer térnek két kávéháza képviselte: az Emke és a Royal. Ez utóbbi volt a »közvélemény« kávéháza, a váradi elitközönségé. Ide jártak a közigazgatás, a nagyipar, a nagykereskedelem, a pénzvilág vezető emberei, külön asztalhoz a híres Vilmos-huszárok gazdag, főleg arisztokrata tisztjei, ismét külön a fiatal jogásznemzedék. Ezzel szemben az Emke a kispolgárság, a haladó értelmiség, újságírók, tanárok, művészek s az akkor születő Holnap költőinek, íróinak kávéháza volt. Én mind a két kávéházba jártam. Mint bennszülött váradi a Royalba, ottani régi barátaimhoz, s mint fiatal, haladó gondolkodású tanár az Emkébe is, ahol szintén számos barátom tanyázott, így például barátom, ismerősöm volt A Holnap valamennyi tagja, Babits kivételével. Így hát tanúsíthatom, hogy Ady és költészete mindenütt szenvedélyes viták tárgya volt, ez idő tájt a legállandóbb, legérdekesebb napi téma. Ekkora érdeklődést az irodalom iránt soha többé és sehol másutt nem láttam. Persze mondanom sem kell, hogy a Royal kávéház látogatói képviselték, mégpedig erélyesen, sőt olykor dühösen a contra, az Emkebeliek pedig annál lelkesebben a pro álláspontot. Csak egy fiatal tanár volt köztünk, akit sohasem hallottam Adyról nyilatkozni: az akkor még ismeretlen nevű Szabó Dezső. Ez érthető is, mert szerinte már akkor is egyetlen zseni élt a magyar glóbuszon, s ezt véletlenül éppen Szabó Dezsőnek hívták."

Bartsch Sándor előzőleg csak futólag tett említést arról, hogy a holnaposok törzshelye az EMKE volt. Valóban így volt már a kezdetektől. A váradi fiatal költőket, írókat már régebben foglalkoztatta egy irodalmi társaság létrehozása, egy irodalmi folyóirat kiadása. Ezt a tervüket 1908. február 27-én sikerült Adyval ismertetniük, éppen a kávéházban.

Tódor Manojlovics, az Ady baráti köréhez tartozó szerb irodalmár visszaemlékezése szerint az EMKE leghátsó kártyaszobájában gyülekeztek vagy húszan, de talán még többen is: fiatal írók, költők, újságírók és a város más, szintén fiatal, de tekintélyes polgárai, mind Adyra várva. „Úgy tíz óra körül aztán végre tényleg beköszöntött Ady a diadalmasan mosolygó Nagy Miska kíséretében. (...) Később Ady Dutkához, Nagy Miskához, Emődhöz és Hegedűs Nándorhoz fordult -, hogy hát mi az újság, mi készül, mi történik itt Váradon? Amire a váradi poéták azzal a maguk közt már rég ápolt ideával álltak elő, hogy a legjobb, legcélszerűbb lenne valami modern szellemű és programú irodalmi társaságot alakítani, amely elsőnek egy közös antológiával, azután talán saját folyóiratával is léphetne a nyilvánosság elé — és amelynek élére természetesen és feltétlenül Adynak kellene állnia. Ady szimpátiával vette tudomásul ezt a tervet a benne neki szánt szereppel együtt, és bár nem hallgatta el kételyeit annak keresztülvihetősége körül, jókedvvel belement a játékba. Persze, hogy nagy lett erre az öröm és lelkesedés — hiszen itt és ekkor született, illetőleg kapta meg első reális körvonalait is a Holnap eszméje..."
Már szó esett arról, hogy az EMKE kávéház emeletén volt a Bagolyvár – mások szerint a Kányavár – helyisége, amolyan klubféle, ahol a város jeles agglegényei, közöttük Rimler Károly polgármester megvitatták a város dolgait.
„Egyik alkalommal Rimler Károly polgármester, dr. Schwarcz István, dr. Dénes Sándor és dr. Fleischer Béla ültek egy asztalnál. Beszélgettek:
Rimler Károly: — Mégsem járja, hogy az ifjúság ebben a füstös levegőjű kávéházban tölti az idejét ahelyett, hogy megnősülne. Kedves, boldog családi otthont teremtene magának. Annyi szép fiatal lány van Nagyváradon, hogy igazán könnyelműség, hogy ilyen okos, csinos, gazdag fiatalemberek a kávéházban fecsérlik el idejüket, ahelyett, hogy háztűznézőre járnának és megnősülnének mielőbb.
Dénes Sándor: — No éppen a polgármester úrnak van legkevesebb joga a szemrehányásra! Ha olyan nagy boldogságnak tudja a házaséletet, miért nem nősült meg?
Rimler Károly: — Az egészen más! Egyszerűen nem értem rá. Annyira igénybe vették minden percem a városi ügyek, hogy nem jutott rá időm.
Schwarcz István: — Ez nem kifogás. Miért nem kért polgármester úr két heti szabadságidőt erre a célra? Bizonyosan megkapta volna."

Hogy e beszélgetés hatására vagy sem, ma már nem tudhatjuk, az ellenben tény, hogy 1916 május havában mégis csak szakított időt a polgármester arra, hogy megházasodjék és feleségül vegye Mandel Vilmát, Berkovits Miklós özvegyét.

Az egykori EMKE előtti járda annak idején talán még szélesebb lehetett, mint napjainkban, másképpen nehéz volna elképzelni, miért is dicsérték annyira: „Az Emke kávéház napfényes, kellemes és kényelmes terasza nyáridőben központja, legkedvesebb találkozóhelye Nagyvárad előkelő, úri társaságának. Az egyes asztaloknál Nagyvárad különböző társadalmi rétegei adnak egymásnak találkát. Az egyik törzsasztalnál a nagyváradi kereskedők, vállalkozók, bankigazgatók, a másiknál az orvosi kar, a harmadiknál a tanárok, a negyediknél a tisztviselők, az ötödiknél a hadsereg tisztikara, a hatodiknál az írók és művészek, a többi asztaloknál pedig Nagyvárad előkelő és bájos hölgyközönsége látható naponta főként ozsonna időben. Ez a kép is azt tünteti fel részben, hogy bár az Emke megnyitása óta sok új cifra kávéház nyílt is meg, a nagyváradi közönség zöme hű maradt az Emkéhez, és figyelmes és agilis bérlőihez, Wiener Emilhez és Steuer Jakabhoz."

(…)

1911 októberétől új bérlője lett a kávéháznak: Schönberger Sándor. Az ő neve az alábbi újságcikkben jelent meg először: „Színház után az Emke kávéház kellemes helyiségeibe özönlik a közönség, mert köztudomású, hogy itt lehet a legízletesebb és egyben legjutányosabb színház utáni vacsorát kapni. Schönberger Sándor, az Emke új bérlője rövid működése alatt meggyőzte a közönséget arról, hogy nemcsak megőrzi az Emke eddigi jó hírnevét, hanem nagy igyekezettel, buzgósággal és áldozatkészséggel törekszik arra, hogy emelje a nívóját, és még kellemesebbé, kényelmesebbé varászolja a nagyváradi közönségnek ezt a kellemes szórakozóhelyét..."

(Befejezése következik)

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (2)

/Nagyváradi/ EMKE kávéház

Sztarill Ferenc építész a Bemer tér és a Szalárdi utca sarkán 1902-ben, saját terve alapján építette fel önmaga számára a később a nevét viselő, kétemeletes palotát. Az emeleten lakásokat alakított ki, a földszinten kávéház kapott helyett.
Nagyjából ezen a helyen a színház felépítéséig a Rózsabokor sörcsarnok épülete volt.
Ezt az új ingatlant a városháza részéről 1902. október 11-én vették át, amint arról beszámolt a Nagyváradi Napló is:

„A Bemer téri kis cukorpalota teljesen elkészült, november elsején beköltöznek a lakók. A földszintet az EMKE kávéház foglalja el, amelyet Stern Herman régi kedvességével s tapasztalatával fog vezetni. A félemeleten a játszószobák, s a zenekar foglalnak helyet, legfelül vannak a magánlakások. A kávéház úgynevezett jugendstilben van berendezve, s igen szép falfestmények díszítik. A város részéről Szűts Dezső és Lovass Zsigmond tegnap vették át az épületet, melyet a jövő héten már elfoglalnak a lakók."

Az EMKE kávéház ünnepélyes megnyitóját 1902. december 10-én tartották. Ebből az alkalomból két napilap is fontosnak tartotta, hogy beharangozza az eseményt:

„Pár éve még Nagyváradnak nem volt egyetlen modern kávéháza sem" - kesergett a Nagyváradi Napló egyik cikkírója, majd így folytatta: „Két év óta a kényelmes, fényes és előkelő Royal hozott össze bennünket. Ma, szerda este egy új, előkelő kávéház nyílik meg Nagyváradon. Az Emke ez, a népszerű Stern Herman kávéháza. Igazi modern kávéház. Kissé szecessziós vonalaival izgató, de színeivel kibékítő. Szinte túlságig luxóriozus és mégis nagyon barátságos hangulatú. Specialitása a karzat, a fényesebbnél fényesebb szeparék. Ma este bizonyosan ott lesz tout Nagyvárad. Nem kell hát aprólékosabban leírni az Emkét. Megjósolni sem nehéz, hogy kedves, népszerű és előkelő találkozóhely lesz."

De bizony le kellett volna írni aprólékosan, mert mára már semmi sem maradt a kávéház belső beosztásából és abból a „szecessziós vonalaival izgató" dekorációjából...
A Nagyváradi Napló riportere szerint: „Stern Herman, a népszerű kávés, mindenki kedves Herman bácsija nagyon ismeri a közönséget, a mai kényelmet sóvárgó, idegembert. Erre vall a kávéház mesés konforttal való berendezése, mely egyik látványossága a városnak. A fényes új kávéház, melynek érdekes stílusa, pazar felszerelése meglepő, ma szerdán este nyílik meg a közönség számára."

Ugyanezen a napon Stern Herman a szokáshoz híven egy hirdetést is feladott, amelyben többek között azt írta: „Városunkban e szakmában 25 évi működésem alatt minden igyekezetemet oda irányítottam, hogy a t. közönség bizalmát kiérdemeljem. Ezen üzletem megnyitásával tisztelettel hivatkozva a múltra, kérem szíves támogatásukat..."

Stern Herman nevével korábban a Korona - régebben Magyar Korona — kávéháznál találkozhatunk, annak volt bérlője, majd a tulajdonosa.

De ha már szóba került a népszerű kávés neve, álljon itt Nagy Andor egyik írása, mellyel az EMKE első tulajdonosának állított emléket: „A testes kávés, a magyarruhás Stern Herman, a váradi 48-asok törzsökös oszlopa, nem hiába büszke rá. Különben is, nagy csata ez a kávéháznyitás. A csata még az angol—búr háborúval kezdődött. Stern Herman, aki akkor a {Szent László téri) Korona kávéház tulajdonosa volt, Rendes Szidorban ismerte fel ellenfelét, a Nagyvásár téri Lloyd kávéház tulajdonosában. Rendes angol zenekart hozatott, Stern Herman búr zenekarral tromfolt rá, amivel egyébként dacos szép világnézetének is kifejezést adhatott. No, de itt most gyorsan halad az idő: Rendes Szidor áttelepült a Bemer térre, most a Royal az övé. Kivágta erre Stern Herman is a rezet, itt van ő is, itt néz farkasszemet a Royallal, a valóban szép kávéházából, melynek a dicső Emke a neve."

A történelmi hűségnek tartozunk azzal, ha megírjuk azt is, hogy a megnyitót követő napokon az EMKE-ben Bura Károly zenekara, majd Dula Miklós zenekara játszott.

Hamar ideszokott Ady Endre is, akinek rövidesen a törzshelyévé is vált. Megfigyelte a körülötte zajló eseményeket, s megtörtént — amint az alábbiakban is olvasható —, hogy cikk lett belőle. „Beszélgetés a kávéházban" címmel az alábbi tárcát közölte Ady a Nagyváradi Napló 1903. szeptember 6-i számában:

„Apa és fiú fagylaltot esznek az egyik Bemer téri kávéház előtt. A mama a kisleányát vitte beíratni a polgári iskolába. A kisebb fiú a gimnáziumban van. Talán éppen a megnyitó ünnepen. Az apa és gólyajogász fia beszélgetnek.
- Az indexedet nem írták még alá?
- Még nem is írhatták apám.
- Sokan vagytok?
- Sokan. X professzor azt mondja, hogy megint sok a zsidó.
- Hajh, ők mindenütt sokan vannak. Barátkoznod nem okvetlenül kell velük, de lefőzhetni lefőzheted őket...
Az ifjú mosolyog s egy feltűnően öltözött hölgyet igyekszik szemtelenül nézni. Az apa folytatja:
- Jól megválogasd majd a társaságot. Ez a jogakadémia mégiscsak jobb hely, mint akár a kolozsvári egyetem, akár a debreceni akadémia. Itt még mindig tudnak válogatni, s különbséget tenni az emberek között. Csak ügyesen, fiú. A veni sancte-n [misével egybekötött ünnepélyes tanévnyitón] ott légy...
Megérkezik a mama és a kisleány, később a gimnazista. A mama boldog. A kisleány nagyon előkelő családok leányaival barátkozott össze. A gimnazista is boldog. Ezelőtt két nappal letette a pótvizsgát, s nem kell ismételnie, mint már kétszer. Legboldogabbak a papa és mama. De legeslegboldogabb a gólyajogász. Délután utaznak papa és mama. Arra a bodegai korhelykedésre gondol, melyet előre megbeszéltek kis és nagy pattyantyúi Pattyantyús Pistával és a Nemesrévy Bandival..."

Ady és Léda

A tárca megjelenésének napja Ady életében sorsfordítónak bizonyult. Ezen a napon, az EMKE kávéházban ismerkedett meg a fiatal poéta és szerkesztő Diósyné Brüll Adéllal, későbbi versei Lédájával.

… Fehér Dezsőné mutatta be egymásnak a két fiatalt. Érdekes, hogy úgyszintén Fehérnének volt döntő szerepe abban, hogy Ady később megismerkedett Boncza Bertával, akit feleségül is vett. De ez már egy másik történet, amely csak annyiban kapcsolódik az EMKE-hez, hogy amikor fiatal házasokként Csúcsáról Váradra látogattak Fehérékhez, minden alkalommal beültek ebbe a kávéházba is.

(Folytatjuk)

Forrás: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében. Várad – Libro Noran 2013

PÉTER I. ZOLTÁN: Főúr, fizetek! (1)

Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében

Az Osztrák-Magyar Monarchia legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom kései korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját.

A legelőkelőbb kávéház legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. Egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel természetesen szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott vagy játszott egy parti rexet barátaival. Nagy biliárdasztalok, melyeken karambolbiliárdot lehetett játszani, csak a város előkelőbb kávéházaiban álltak. A kávéházban minden vendég társas életet élhetett — leginkább persze az idegen, a városka szállodájának vendége.

Nagyvárad kávéházi életének fénykorát 1900 táján élte, amikor igen gazdag volt a nyilvános társadalmi élet. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből sok ismeretet szerezhetünk a különböző kávéházakról. Ezek egymással versenyezve és egymást kiegészítve fontos részei voltak a szellemi izgatottságnak, mellyel a szecessziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa 1900 körül feltöltődött.

Itt működött az elegáns Royal kávéház, a Rimanóczy szálloda földszintjén, az élet fényűző pillanatai számára. Itt álltak a legjobb biliárdasztalok, itt találkoztak a város legelőkelőbb körei, itt reprezentáltak, itt ünnepeltek. A szálloda frontoldala a Sebes-Körösre néz, de a kávéház nagy teraszával ma is a város legfontosabb terére, a Bemer térre nyílik. Ebben a városban fejlődött Ady Endre harcias gondolkodásmódja, itt találta meg az első hangokat modern költészetéhez. Gyakran üldögélt a Royal kerthelyiségében délelőtt, ha egyáltalán délelőtt felkelt egy átlumpolt éjszaka után. A gazdagon díszített termek ma is bámulatosán jó állapotban vannak, és a szintén megőrzött kerthelyiséggel együtt – néhány évi dicstelen bútorüzleti kitérő után – étteremként szolgálnak.

A Bemer tér, melynek arculatát leginkább a színház hatalmas épülete jellemzi, egykor a város abszolút kávéházi központja volt. A nagyváradi szellemi élet számára a Royalnál is fontosabb szerepet töltött be az EMKE kávéház. Itt üldögélt Ady esténként, sokszor késő éjszakába nyúlóan, ennek a háznak a falán – ma az épületet a szállodával együtt Astoriának hívják – helyezték el emléktábláját. Ez volt a szabadkőművesek találkozóhelye és mindazoké, akik radikálisabb eszméket vallottak a szabadságról, melyekkel túl kívántak lépni a Bécsben és Budapesten kormányzók tétova engedményein. Ebben a kávéházban alakult meg 1908-ban a fiatal írók azon csoportja, amely a Holnap című antológiával mértékadóvá vált a modern magyar költészet számára.

A város harmadik kávéház-büszkesége a Fekete Sas szálloda hatalmas épülettömbjében helyezkedett el, a Sebes-Körös másik partján. A Fekete Sas palotában nagy dísztermek voltak zenei, színházi rendezvények, irodalmi és kabaréestek számára. Az épület - a szecesszió játékos erődítménye — még régi helyén pompázik. Az eltűnt kávéházzal és a szállodával ellentétben a Fekete Sasban máig megmaradt a bevásárlóudvar. Ezzel az impozáns, üvegezett passzázzsal bizonyította a város a századfordulón, hogy elkötelezte magát a modernizáció mellett, általa is igazolódott a mítosz, mely szerint Nagyvárad egy kis Párizs – ha Pece-parti is – a Sebes-Körös partján.

Egy fontos helyet kell még megemlítenünk. Akkoriban Müllerájnak hívták: kioszk-kávéház az egykori Széchenyi téren, amilyen a Monarchia nagyobb városaiban a parkokban és sétálóutak mentén gyakran volt megtalálható. Egy kis kávéspavilonból láttak el kiterjedt kerthelyiségeket itallal és édességgel.

Végezetül megállapítható, hogy a bécsi kávéháztípus képes volt meghonosodni a Monarchia egész területén, ha nem is mindenütt olyan sűrűségben, mint Nagyváradon, amely olyan város volt, ahol a rendkívül erős zsidó polgárság aránytalanul sok kávéház létrejöttét tette lehetővé.

(Következik: Az EMKE kávéház)

Forrás: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon, a Monarchia idejében. Várad – Libro Noran 2013

CSEKE PÉTER: Prágai album

Karafiáth Orsolya: Rövidfilm Prágáról

Az első kockákon nem ismered fel: 
ez itt Visehrad, az meg Kafkova. 
Hagynád, hogy máshol, másnak is peregjen 
a Vencel tér, a hostel ablaka...

Egy háztető, pár szó - a nyári Prága - 
egyszerre csak szemünkbe visszanéz. 
A csönd, a város színeváltozása 
nem tény, csupán a rossz átrendezés.

Míg kópiánk szétfoszlik és elévül, 
mûsorra tûz egy rég bezárt mozi. 
Tömeg lesz, telt ház, épp csak hogy beférünk, 
s a film recseg, nem kíván látszani.

Történetünk retróval játssza végig. 
Megtorpansz, nézed. Állok s nézek én is.

Forrás: Jelenkor, 1999

Utak Prágába

A mai Prága

Sorakozó

Prágai hidak - a második az örökké zsúfolt, gyalogos Károly-híd

Déli harangszó

Prágai idő

TV-torony