SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (2)

/1947./ Február 3.

Dancs Artur: Irányok New Yorkban

Folytatom felfedező utamat gyalog, taxin, az autóbuszok emeletén, földalattin. A földalatti gyors, de nem szeretem; Párizsban, Madridban, Londonban a földalatti állomás csempés terem, melynek sajátos díszítése, ajtaja van, zárt és meleg helyiség; itt a földalatti-pályaudvarok egyformák, meghatározott méretek nélkül; sínek és járdaszigetek egymás mellett, meztelen falak közt, sötét és alacsony mennyezet alatt. Sehol egy alkalmazott. Csak a hosszú folyosók kezdetén van egy kis kioszk, ahol pénzt válthat az ember, és így szert tehet a szükséges nikkeldarabokra. Szinte sehol sincsenek jelzőtáblák: szerencsére a Manhattanen belül csak egy irányba járnak a vonatok. A Hudson és az East River között autóbuszra kell szállni; minden második háztömb előtt megállnak, ez kellemes szállítóeszköz, de lassú.
Felmentem az Empire State Buildingre. A jegyet a földszinten kell váltani egy utazási irodához hasonló helyiségben. Egy dollár. Két mozijegy ára. Sok látogató van, valószínűleg Saint Louis-i és cincinnati lakosok. Gyors felvonók felé terelnek bennünket, melyek egyhuzamban visznek fel a nyolcvanadik emeletre. Itt át kell szállni, hogy a tetőre érjünk: igazi vertikális utazás. Egy előtermen keresztül, melyben miniatűr empire state buildingeket és más emléktárgyakat árulnak, nagy üveges hallba lépünk: bár, asztalok és karosszékek. Az emberek az orrukat az ablaküveghez nyomják. A vad szél ellenére kimegyek és körbesétálok ezen az erkélyen, melyet évente több látványos öngyilkosság tesz híressé. Látom a Manhattant, mely égre tör délen, a félsziget csúcsán és ellapul észak felé; látom a Brooklynt, Queenst, Staten Islandet, a tengert és a szigeteket, a víz által darabokra szabdalt kontinenst, melybe két lusta folyam hatol. A térképrajz oly világos, a víz ragyogó jelenléte oly magától értetődően mutatja meg az eredeti földi elemet, hogy a házakat el tudom felejteni, New York úgy jelenik meg előttem, mint a bolygó egy szűz darabja. A folyók, a földnyelv, a félsziget hajlatai a történelem előtti időkbe nyúlnak; a tenger kortalan; a derékszögű utcákat viszont naivságuk teszi rendkívül fiatallá. Ez a város csak most született; könnyű kéreggel vonja be a vízözönnél öregebb sziklákat. Viszont amikor a fények kigyúlnak Bronxtól a Batteryig, New Jerseytől a Brooklynig, az ég s a tenger díszletté változik: a városban az ember uralma igazolódik, s ez a világ valósága.
Leszálltam a város mélységeibe: hosszasan bolyongtam a Rockefeller-Center föld alatti utcasorán. Ez is olyan külön világ, mint Fez szukjai, s labirintusa alig valamivel kevésbé bonyolult. Hosszú folyosók, utcakereszteződések, ahová mozgólépcsők vezetnek, üzletek, bankok, irodák, kávéházak, postahivatal, telefonközpont, fodrászüzletek, vendéglők; többször is észreveszem egy-egy kanyarnál, hogy körbejárok. Az alagsor szintjén, az utca alatt, nyitott tetejű görkorcsolyapálya támaszkodik az egyik buildingre: a járókelők egy korlátra hajolva nézik felülről a korcsolyázókat; de le is lehet ülni egy caféteriá-ban a pálya szintjén, és ice-cream mellett figyelni őket.
Elmentem a tárlatokra az 57. utcába, mely a mi La Boétie utcánknak felel meg: régiségüzletek, luxusboltok, műtárgyak. De a kiállítási termek nem az utcára nyílnak, hanem a tizedik vagy tizenkettedik emeleten vannak. Sok a francia festő: Masson, Picasso, Dubuffet. Az amerikaiaknál, úgy látszik, az absztrakt festészet még mindig nagy becsben áll; a fiatal szobrászoknál a szürrealizmus éli túl önmagát. Ennek a temploma Peggy Guggenheim képtára, melyet egy Kisler nevű mérnök tervezett. Ez a képtár nem hasonlít semmi máshoz: a környezet fontosabb, mint a tisztelet tárgyai. Brancusi madarai, Lipschitz nőalakjai nem lábazaton állnak, hanem a mennyezetre akasztott köteleken lógó lapokon vannak elhelyezve :vitorlakötélzetre, árbockosárra, hajóra emlékeztetik az embert; Chirico, Max Ernst, Dali, Tanguy, Miro képei nem a falon lógnak, hanem festőállványon állnak, vagy csak a földre vannak állítva, a Caligari doktor világához tartozó székek és zsámolyok közé. Az ember azt gondolná, hogy a műtárgyak célja ezt a különös palotát díszíteni, s nem pedig, hogy a palota e tárgyaknak a szolgálatára született: ez egész különös bájt ad neki. A szobrok és a képek mellett egy csomó különös tárgy van: palackra ragasztott kagylók, egy nagy hajókormánykerék, melyet forgatva egy Duchamp-reprodukciósorozat tűnik elő. Kicsinyített szürrealista kiállítás ez, tréfás ugratásokkal és apró csodákkal.
Magától értetődik, hogy meg akartam ismerni a Harlemet. Nem ez New York egyetlen néger negyede. Jelentős négerközösség él a Brooklynban, három vagy négy kis kiterjedésű negyed Bronxban, egy Jamaica nevű Queensben és még néhány a város szélén; New York szívében is találni itt-ott negyedeket, amelyekben fekete családok laknak. 1900-ig a Brooklynon kívül New York legjelentősebb néger települése az 57. West utca vidékén volt. A harlemi házakat eredetileg fehér lakók számára építették; de a század elején a közlekedés rossz volt erre, és a tulajdonosok nehezen tudták bérbe adni a negyed keleti részén levő házaikat: egy néger ingatlanügynök, Philip A. Payton javaslatára felajánlották a négereknek, hogy költözzenek be a 134. utca lakásaiba; először két házat szálltak meg, rövidesen többet is. A fehérek eleinte észre sem vették a színesek invázióját; amikor megpróbáltak gátat vetni neki, már késő volt. A négerek lassanként minden szabad lakást kibéreltek, és kezdték megvenni a Lenox és a 7. avenue közötti magánházakat. Erre a fehérek elkezdtek kiköltözni; amint egy néger családot jeleztek egy háztömbben, minden fehér menekült, mintha pestis tört volna ki. A négerek rövidesen elfoglalták az egész negyedet. Társadalmi és hivatali központok alakultak ki; néger közösség formálódott. A Harlem különösen 1914 óta kezdett rendkívüli módon kiterjedni.
Azok a franciák, akik térden állva imádják Amerika hatalmát, az amerikaiaknál is szolgaibban teszik magukévá ennek az országnak minden előítéletét. Egyikük így szólt: „Ha akarja, keresztülmehetünk a Harlemen autóval; autóval keresztül lehet menni a Harlemen, de meg ne próbáljon gyalog odamerészkedni." Egy bátrabb azt mondta: „Ha látni akarja a Harlemet, csak arra vigyázzon, hogy a főutakról le ne térjen: ha történik valami, ott mindig bemenekülhet a földalattiba; de a kis utcáktól nagyon óvakodjék." És borzongva mesélték, hogy hajnalban átvágott torkú fehéreket szoktak találni az útfélen. Én már életem során annyi helyen jártam, amelyről konzervatív emberek azt mondták, hogy oda nem lehet menni, hogy ezek sem tudtak komoly benyomást tenni rám: határozott léptekkel indultam a Harlem felé.
A Harlem felé mentem, de lépéseim nem voltak olyan gondtalanok, mint máskor; nem csak sétálni mentem, hanem egy fajta kaland felé. Valamilyen erő szinte visszafelé húzott, erő, mely a néger város határaiból áradt, s szinte hátrataszított: a félelem. Nem az enyém: a többieké, mindazoké a fehéreké, akik nem merik betenni a lábukat a Harlembe, akik úgy érzik, városuk északi részén hatalmas titkos és tilos zóna terül el, ahol ők ellenséggé változnak. Az egyik avenue sarkán befordultam, és hirtelen összeszorult a szívem: egy szempillantás alatt megváltozott a vidék. Azt is mondták nekem: „Nincs mit látni a Harlemben; ez csak New York egyik darabja, melynek lakói sötét bőrűek." És valóban, a 125. utcán megtaláltam a 42. vagy a 14. utca mozijait, drug-store-jait, boltjait, bárjait, vendéglőit; de az atmoszféra jobban megváltozott, mint ha hegyláncon vagy tengerszoroson keltem volna át. Hirtelen fekete gyerekek nyüzsögtek körülöttem élénk vörös és zöld kockás ingben, göndör hajú, barna lábú iskolás lányok csacsogtak a járda szélén; négerek ábrándoztak a kapuk előtt, s négerek őgyelegtek az utcán zsebre dugott kézzel; a gondtalan arcok nem a jövő egy láthatatlan pontjára irányultak, hanem egyszerűen tükrözték a világot, amilyen ebben a pillanatban, ez alatt az ég alatt volt. Nem volt itt semmi rémületes, sőt, úgy éreztem, olyan nyugodt vidámság születik bennem, amilyet még New York sosem adott nekem. Ha Lille vagy Lyon egyik álmos utcájának sarkán befordulva hirtelen a Canebiére-en, Marseille lázas forgalmú főutcáján találtam volna magam, ugyanilyen örömet éreztem volna. De e hirtelen környezetváltozásnak nemcsak pittoreszk dimenziója volt: nem volt benne semmi ijesztő, s a félelem mégis itt volt; rásúlyosodott erre a nagy népünnepélyre. Az úttesten keresztülmenve a félelem sűrűbbnél sűrűbb rétegeibe hatoltam bele: a félelembe, melyet ezek az eleven szemű gyerekek, csacsogó iskolás lányok, világos ruhás férfiak és sietség nélkül mozgó nők okoztak.
A 125. utca a határ: itt még van egypár fehér ember az utcán. De már a Lenox avenue-n minden arc barna vagy fekete. Ügyet sem vetett rám senki. A környezet ugyanolyan, mint a Manhattanben, és ezek a vidám és nemtörődöm emberek nem különböznek jobban Lexington lakóitól, mint amennyire a marseille-iek a lille-iektől. Igen, lehetett járni a Lenox avenue-n. Még találgattam is, mit kellene csinálnom ahhoz, hogy ordítva menekülhessek a földalatti védelmező torka felé; egy gyilkosság vagy erőszak kiprovokálása itt éppoly nehéznek látszott, mint a Colombus-Circle-ön, fényes délben. A konzervatív emberek fejében különös bacchanáliák folyhatnak; ez a békés, széles és vidám út az én fantáziámat elbátortalanította. Bepillantottam a mellékutcákba: egy pár görkorcsolyázó gyerek zavarta csak kispolgári nyugalmukat; igazán nem látszottak veszélyesnek.
Sétáltam a nagy avenue-kon és a kis utcákban; amikor elfáradtam, leültem a tereken: az igazság az, hogy nem történhetett velem semmi. És ha biztonságérzésem mégsem volt felhőtlen, ezt csak az a félelem okozta, mely a velem egyszínű bőrrel rendelkező emberek szívében honol. Ha egy nagyon gazdag polgár nem mer azokban a külvárosokban sétálni, ahol éhes emberek vannak, ez természetes: olyan világban jár, mely megtagadja az övét, s egy napon győzni fog fölötte. De a Harlem teljes társadalom, polgárokkal és proletárokkal, gazdagokkal és szegényekkel, akik nem léptek valamilyen forradalmi tett szövetségére egymással, akik be akarnak olvadni Amerikába, nem pedig elpusztítani azt. Ezek a feketék nem fognak hirtelen a Wall Street ellen vonulni, semmiféle közvetlen veszélyt nem jelentenek. A tőlük való értelmetlen félelem csak a gyűlölet és lelkiismeret-furdalás visszája lehet. New York szívében a Harlem úgy nehezedik a fehérek lelkiismeretére, mint a hivőére az eredendő bűn. A vele egyfajúak között az amerikai a jókedv, jóindulat, barátság álmát dajkálja, sőt erényeit gyakorolja: de mindez elhal a Harlem határánál. Az átlag amerikai, aki annyira igyekszik jó egyetértésben élni a világgal és önmagával, tudja, hogy ezen a határon túl az elnyomó és ellenség gyűlöletes vonásai tűnnek fel arcán; ettől az arctól fél. Gyűlöltnek, gyűlöletesnek érzi magát: ez a tüske, mely barátságos szívébe szúr, tűrhetetlenebb számára, mint a meghatározott külső veszély. Kisebb a bűnözés a Harlemben, mint a Bowery vidékén; ezek a bűnök csak szimbólumok; nem annak a szimbólumai, ami megtörténhetnék, hanem annak, ami történik, ami történt: itt az emberek minden percben ellenségei a többi embernek. És mindazok a fehérek, akikben nincs elég bátorság ahhoz, hogy kívánják a testvéri egyenlőséget, megpróbálják tagadni ezt a városon belüli szakadást, tagadni, elfelejteni a Harlemet; nem azért, mert fenyegetés a jövőre, hanem mert a jelen sebe; elátkozott város, mert ebben a városban ők az elátkozottak; önmagukkal félnek találkozni az utca sarkán. És mert én is fehér vagyok, bármit gondoljak, tegyek, mondjak, ez az átok rám is rám nehezedik. Nem merek a gyerekekre mosolyogni a tereken, úgy érzem, nincs jogom sétálgatni az utcákon, ahol az én szemem színe egyet jelent az igazságtalansággal, arcátlansággal és gyűlölettel.
Sokkal inkább ez az erkölcsi rosszérzés, mint a gyávaság az oka, hogy örülök, mert este Richard Wright kísér el a Savoy-ba; kevésbé gyanúsnak érzem magam. Értem jön a szállóba, s észreveszem, hogy a lobbyban hidegen néznek rá: ha szobát kérne, biztosan elutasítanák. Egy kínai vendéglőbe megyünk enni, mert az up-town vendéglőkben valószínűleg nem szolgálnának ki bennünket. Wright Greenwichben lakik a feleségével, aki brooklyni fehér nő, s azt meséli, hogy ha a felesége a negyedben sétál a kislányukkal, naponta a legsértőbb megjegyzéseket hallja. Különben amíg taxit keresünk, a férfiak ellenséges tekintettel méregetik ezt a négert, akit két fehér nő fog közre; nem egy sofőr nem hajlandó megállni a jelzésünkre. Ezek után tehetnék-e még úgy, mintha nyugodtan tudnék elkeveredni a Harlem életében? Azt a merevséget érzem magamban, amit a rossz lelkiismeret szül. Míg Wright belépőjegyet vált a Savoyba, Ellent és engem két tengerész leszólít, ahogy a világ minden tengerésze leszólítja a nőket a tánchelyek előtt, de most nagyobb zavarban vagyok, mint valaha is: vagy sértő leszek, vagy gyanús; már a puszta ittlétem is gyanús. Egy szóval, egy mosollyal Wright mindent rendbe tesz: fehér ember nem találta volna meg a megfelelő szót, kellő mosolyt, s tudom, hogy közbelépése – még ha természetes és egyszerű lett volna is – csak súlyosbította volna helyzetem kényelmetlenségét. Könnyű szívvel megyek fél a lépcsőn: R. Wright barátsága, jelenléte erre az estére mintegy feloldozást jelent számomra.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (1)

/A szerző előszava:/ Négy hónapot töltöttem Amerikában: ez kevés; azonkívül a magam kedve és a kínálkozó alkalmak véletlene szerint utaztam; az Újvilágnak hatalmas területei vannak, amelyekre még pillantást sem vethettem; úgy jártam ebben a hatalmas ipari országban, hogy nem látogattam meg gyárait, nem láttam technikai eredményeit, nem kerültem kapcsolatba a munkásosztállyal. De nem hatoltam be azokba a magasabb régiókba sem, ahol az USA politikáját és gazdaságát irányítják. Mégsem hiszem, hogy haszontalan lenne, ha a nagy körképek mellett, amelyeket nálam erre hivatottabbak festettek, magam is elmondom napról napra, hogyan leplezte le magát Amerika egy tudat: az én tudatom előtt.
Tanulmány helyett – ha azzal kísérleteznék, hiúság lenne – hűséges tanúvallomást akarok tenni. Minthogy a konkrét kísérlet magában foglalja az alanyt és a tárgyat, én sem próbáltam meg magamat kiküszöbölni ebből a történetből: nem lenne hiteles, ha nem vennénk számba azokat a sajátos, egyéni körülményeket, amelyek között minden egyes felfedezés megtörtént. Ezért választottam a naplóformát; ha utólagos is, ez a jegyzetekből, levelekből és friss emlékekből rekonstruált napló lelkiismeretesen pontos. Tiszteletben tartottam csodálkozásaim, bámulataim, felháborodásaim, habozásaim, tévedéseim időrendjét. Gyakran megtörténik, hogy első benyomásaimat csak a későbbiek világítják igazán meg. De hangsúlyozni szeretném, hogy egyik kiragadott részlet sem tartalmazza végleges ítéletemet; különben is elég gyakran előfordul, hogy nem jutok végleges eredményre, s határozatlanságaim, toldásaim és javítgatásaim együttese tartalmazza a véleményemet. Semmiféle válogatás nem előzte meg ennek a naplónak a kidolgozását: ez annak a története, amit átéltem, se több, se kevesebb. íme, ezt láttam és így láttam; nem is próbálok többet mondani.

/1947./ Január 27.

Ha meg akarom fejteni New Yorkot, akkor New Yorkiakhoz kell fordulnom. Nevek vannak a noteszomba írva, de egyikhez sem kötődik arc. Telefonon kell beszélni, angolul, emberekkel, akiket nem ismerek, s akik engem nem ismernek; a szálló lobbyjába lemenve félénkebb vagyok, mintha szóbeli vizsga előtt állnék. Ez a lobby különben is elszédít egzotikumával: visszájára fordult egzotikum. Én vagyok a biciklitől megijedő zulukaffer, a párizsi metróban eltévedő tanyasi. Újság- és szivarárusok, a Western Union távírótársaság kirendeltsége, fodrászüzlet, writing-room, amelyben gyors- és gépírónők dolgoznak a vendégek diktálására, egyszerre klub, hivatal, váróterem, áruház. Érzem magam körül a mindennapi életet szolgáló kényelmet, de nem tudom használni, a legkisebb cselekvés is problémát okoz: hogyan szerezzek bélyeget leveleimre? Hol kell bedobni őket? A felvonók körüli szárnysuhogás, a fehér villanások szinte látomásként hatnak rám. Egy üveglap mögött levelek hullanak a huszonötödik emeletről az alagsorba: ott van a levelesláda. Az újságárusnál van egy automata, mely bélyeget köp. De még összezavarom a pénzdarabokat. Egy cent az én számomra egyszerre egy fillér és tíz fillér; öt cent tehát öt fillér és ötven; tíz percen keresztül kísérletezek azzal, hogy vonalat kapjak a telefonban: minden gép visszaadja a pénzdarabot, amelyet makacsul abba a nyílásba dobok, ahová csak a huszonöt centet szabad bedobni. Az egyik fülkében ülök kétségbeesve; már-már szeretnék felhagyni a kísérletezéssel: meggyűlöltem ezt a rosszindulatú gépezetet. De végül is nem zárkózhatom a magányomba. Megkérem a Western Union alkalmazottját, hogy segítsen. Most válaszolnak. Egy arc nélküli hang vibrál a drót másik végén: beszélni kell. Nem várnak, s én nem nyújtok semmit. Csak azt mondom: „Itt vagyok." Nekem sincs arcom, csak egy név vagyok, melynek hírét közös barátok hozták. S azt mondom: „Szeretnék önnel találkozni." Még ez se igaz, s ők is tudják; nem őket akarom látni, hiszen nem is ismerem őket. A hangok mégis szinte barátiak, természetesek. Ez a természetesség fölüdít, mint a barátság. Három hívás után mégis lángoló arccal csukom be noteszomat.
Felmegyek a fodrászüzletbe: itt kevésbé érzem elveszettnek magamat. Minden városban, amelyet ismerek, hasonlítanak egymásra ezek a helyek: ugyanaz az illat, ugyanazok a hajszárító burák; a fésűknek, pamacsoknak, tükröknek nincs egyénisége. Amint átadom koponyámat a masszírozó kezeknek, már nem vagyok kísértet: e kezek között és énközöttem igazi kapcsolat van; ez én vagyok, szőröstül-bőröstül. De még ez a pillanat sem teljesen mindennapi. Például észreveszem, hogy a csipeszeket nem nekem kell egyenként adogatni a frizurámat készítő leánynak: csuklójára erősítve mágnest visel, azon lógnak a csipeszek, s egy mágnessel rántja ki őket a hajamból, amikor megszáradt: ez a kis játék elkápráztat.
Minden elkápráztat, a váratlan látomások éppúgy, mint az, amit vártam. Nem tudtam, hogy az elegáns negyedek házai előtt egy nagy számmal díszített zöldes vászonbaldachin húzódik a járda széléig, ki tudja, milyen ünnep jelzésére. A küszöbön portás áll, úgyhogy minden ház olyan, mintha hotel lenne vagy mulató. Az aranysujtásos házmesterek által őrzött bejárat is olyan, mint egy előkelő szálló hallja. A felvonót egy alkalmazott kezeli: nehéz lehet titkos látogatókat fogadni. Viszont a moziban gyakran láttam ezeket az ajtónálló nélküli házakat is, amelyek nagyon hasonlítanak a francia vidék házaihoz.
Ha átlépünk egy üvegajtón, egy sor csengőt találunk, mely az egyes lakókhoz szól; mindenkinek külön postaládája van. Csengetsz, s kinyílik egy második üvegajtó. Felismertem azokat a széles és lapos csengőket is, melyeket a filmeken láttam, s a francia csengőkénél halkabb berregést. Az ejt zavarba, hogy ezek a műtermi kellékek, melyeknek a valóságában sose hittem, mégis valódinak bizonyulnak.
Ez a sok apró meglepetés az első napok sodrában különös bájjal öltözteti fel ezt az időt; semmit sem tudok még unni. A hivatalos ebéd a 40. utca egyik vendéglőjében tökéletesen sivár; a szőnyegek, a tükrök, a csillárok az elegáns helyiségnek egy áruházi teázó jellegét adják, és természetesen túl meleg van. De a Martini, a paradicsomlé ízében Amerikát tanulom: ez az ebéd is úrvacsorává lesz.
Persze e bájnak is ára van. Az egzotikum, mely minden pillanatomat elvarázsolja, csapdákat is rejteget. Gyönyörű napsütés van, s szeretnék az East River mentén sétálni. De a drive, ez a széles, magas út, mely a folyó partján fut, az autók számára van fenntartva. Megpróbálok csalni, s a falhoz tapadva haladok előre. De Amerikában nehéz csalni; a fogaskerekek pontosan illeszkednek egymásba, a hatvan mérföldes sebességgel rohanó autók ezen az autósztrádán veszélyesen húznak el mellettem. A víz partján tér van, ott emberek sétálgatnak, de szinte lehetetlennek tűnik, hogy elérjem őket. Nekilendülök, elérem a vonalat, mely a két irányba haladó kocsikat elválasztja egymástól, de sokáig itt kell állnom, mint egy lámpaoszlopnak, várva, hogy egy kis hézag támad az autók között, melyen át megkísérelhetem befejezni az átkelésemet; még egy rácson is át kell ugornom, hogy végre biztonságban erezhessem magam. Melegen süt a nap, s nehéz télikabátomban fáradtabb vagyok ez után az átkelés után, mintha egy hegyet másztam volna meg. Pár pillanat múlva megtudom, hogy a drive alatt átkelőhelyek vannak a gyalogosok számára, s felüljárók is vezetnek keresztül rajta.
A folyónak só- és fűszerillata van. Emberek ülnek a padokon, a napban: csavargók és négerek. Görkorcsolyás gyerekek röpülnek az aszfalton, fellökik egymást, kiabálnak. A drive mellett olcsó bérű házak épültek: ezek a felfelé elkeskenyedő hatalmas buildingek nagyon csúnyák. De mögöttük látom a város nagy tornyait és a folyó túlsó oldalán a Brooklynt. A görkorcsolyák zajában leülök egy padra, nézem a Brooklynt, és boldognak érzem magam. A Brooklyn létezik, és a Manhattan is a felhőkarcolóival, és egész Amerika a horizonton; én nem létezem. íme, most értem meg, hogy mit kerestem, miért jöttem ide: a teljességnek, a betöltöttségnek ezért az érzéséért, amit csak gyermekkorban vagy nagyon fiatalon ismerünk, amikor valami rajtunk kívül álló befogadásáért úgy érezzük magunk: megsemmisültünk. Persze, éreztem ezt az örömet, ezt a bizonyosságot már más utazásokon is, de az nagyon illó volt. Görögországban, Itáliában, a spanyol ég alatt, Afrikában Párizs maradt számomra a világ szíve; sosem hagytam el teljesen Párizst, sosem mozdultam ki magamból.
Most Párizs elvesztette a hegemóniáját. Nemcsak egy idegen országban értem földet, hanem egy más világban, egy külön, önálló világban; kezemmel illetem ezt a világot, itt van előttem. Nekem adatik. Még csak nem is nekem adatik, túl szembeszökő nyilvánvalósággal létezik, hogysem megpróbálhassam a magam lépvesszőjére ragasztani ; ez olyan reveláció lesz, mely az én létezésem határain túl valósul meg. íme, egy csapással megszabadultam annak az egyhangú vállalkozásnak a gondjától, melyet az életemnek nevezek. Immár csak az elragadtatott tudat vagyok, mely befogadja a kitárulkozó szuverénTárgyat.
Sokáig járkáltam. Amikor a hídhoz értem, a nap már egész vörös volt, s a fémhíd fekete rácsozata a lángba borult eget keretezte; e vashálón keresztül lehetett látni a Battery magas, szögletes tornyait; a híd vízszintes, a felhőkarcolók függőleges lendülete felerősödött e találkozásban. A fény dicsfénnyé változott, mely merészségüket koszorúzta.
Hat órakor találkozóm van a Plaza szállóban, az 59. utcában. Felmegyek a magasvasút lépcsőjén. Ez a magasvasút megható, mint egy emlék, alig szélesebb, mint egy vidéki szellemvasút; a falak fából vannak, mint egy vidéki állomáson; az ajtó is fából van, de automatikusan nyílik, nincs alkalmazott; ahhoz, hogy bemenj, elég egy pénzdarabot bedobni, a bűvös nikkeldarabot, mely megnyitja a telefonokat, a szemérmesen „pihenőszobának" nevezett nyilvános illemhelyeket. A Bowery fölött gördülünk, az első emelet magasságában; megállás nélkül hagyjuk el az állomásokat: itt van már a 14. utca, aztán a 35., a 42.; várom az 59.-et, de csak elzúgunk felette; 70., 80., már sose fogunk megállni. Alattunk minden lámpa ég; íme, az az éjszakai ünnep, melyet megsejtettem a magasból: mozik, bárok, drug-store-ök, körhinták. Egy óriási vidámpark fölött száguldók, s ez a kis légi vasút is része a vásári mutatványnak. Meg fog-e állni valaha? Milyen hatalmas ez a New York...
Expresszvonatra szálltam. Az első állomásnál kiszállok, és átmegyek egy „helyi" vonalra. Hosszasan várakozom a Plaza parfümillatú, túlfűtött halijában; ugyanaz a légkör, mint délben a vendéglőben: túl sok tükör, túl sok szőnyeg, faliszőnyeg, csillár. Oly hosszú ideje várok már, hogy elcsodálkozom, s hirtelen észreveszem, hogy a Savoy-Plazában vagyok: szemben van a találkozóm helye. Fáradtan, zavartan, ennyi felfedezés és tévedés szé-dületében leülök a Plaza bárjában: szerencsére megvártak. A Martini felélénkít. A fekete tölgyfával bútorozott nagyterem túl van fűtve, tele van emberrel. Nézem őket. A nők meglepnek. Ápolt, hibátlanul berakott hajukon egész virágágyakat, madárfészkeket hordanak; a legtöbb bunda nercből van; a komplikált redőzetű ruhák telehintve csillogó flitterrel, nehéz, érték és fantázia nélküli ékszerek díszítik. Valamennyin nagyon magas sarkú és nagyon kivágott cipő van. Hirtelen elszégyellem magam gumitalpú svájci cipőm miatt, melyre oly büszke voltam. Az utcán, ezen a téli napon, nem találkoztam egyetlen nővel sem, aki lapos sarkú cipőben lett volna; egyiknek sem volt az a könnyed, kisportolt mozgása, amelyről azt hittem, az amerikai nők sajátsága; valamennyien selyembe s nem gyapjúholmiba voltak öltözve, fátylakkal, tollakkal, virágokkal, fodrokkal feldíszítve. Túl sok dísz, túl sok tükör, túl sok falikárpit; a tálakon túl sok mártás és szirup; mindenütt túl nagy meleg. A túlzott bőség is csapás lehet.
Tegnap D. P.-nél vacsoráztam, franciákkal. Ma este franciáknál vacsorázom. S vacsora után B. C, aki szintén francia nő, bárokba visz. Amikor franciákkal vagyok, ugyanazt a csalódást érzem, mint amikor szüleimmel voltam gyermekkoromban: semmi sem egészen igaz; a dolgok és közöttem üvegfal van, és minden madár szelídítettnek, minden hal akváriuminak, a majmok kitömöttnek látszanak: s én annyira vágytam a világot szabadon látni... Nem ízlik a whisky, csak azokat az üvegpálcikákat szeretem, amellyel keverik: mégis reggel háromig engedelmesen iszom a scotchot, mert a scotch Amerika egyik kulcsa. Be akarom törni ezt az üvegfalat.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter

Forrás: Amerikai útinapló. Európa, 1976.

VÁRKONYI NAGY BÉLA: Ének az óceánról

Egy elsüllyedt kaszinőhajó (Monte Carlo) kie
melése

Egy magyar költő (1896-1980), aki életének egy tetemes részét hazájától távol, az óceániai szigetvilágban töltötte - kényszerű, ugyanakkor rajongva vágyott kalandozásban; tulajdonképpen száműzetésben. Kötetnyi verse a felfedezett távoli világ lírai újrateremtése egy olyan úton, amelyen hajdanán Gaugin, Robert Louis Stevenson is jártak. A végtelennel dacoló, utazó ember lírai énregényéből válogattam néhány gyöngyszemet. (csg)





Induló hajó láttán

Hajó indul. Búcsúzkodnak.
Csapzott füstsáv lóg az égen.
Elmenőben mi loboghat
most a búcsúzók szívében?

Vágyak félszeg kézfogása,
mélybehulló kötelékek:
minden, mit a perc varázsa
múló napjaikba vésett.

Ujjaik közt sok-sok emlék
fonnyad szép csokorba kötve,
ölelésbe-torkolt esték
hattyúdala hull szívükre.

Árboc csücskén zászlót lenget,
sír a szél az esthomályban;
vannak, akik fölnevetnek,
s lelkük alján furcsa gyász van.

Szavak úgy cserélnek gazdát:
hallják! - s egyikük se tudja,
hogy a riadt lélekmorzsák
honnan estek asztalukra.

Látom gond-sebzett szemedben:
félsz, hogy én is messze vágyom! -
Hová vinném szárnyszegetten
benned-élő ifjúságom?

Hátam mögött felhők égnek,
lobognak a kontinensek;
ittam harmatát a fénynek
s mámorát az égöveknek;

messzi tájak vágya harsant
s égett áradó szívemben,
s mindenütt a képzelt összhang
védő gátjait kerestem:

azt a lelkünk mélyén féltve
őrzött egyértelmű percet,
melynek árnyas üdvössége
minden eddigit feledtet,

s felold bennünk minden rosszat, 
s nyíló ködfalakba tépve
hajnalsugarakat csorgat
házunk sötét küszöbére;

amit itt e vágyott tájon,
karjaid öblébe zártan
egy hunyorgó korall-zátony
börtönében megtaláltam...

Hajó indul messze-messze.
Füstgomolyra száll az alkony.
Mosolyodban horgonyt vetve
veled maradtam a parton.

Hová vinne még a vágyam
űzni gyémántszárnyú lepkét? -
Szemed sötét bogarában
kikötött a végtelenség.

1925


Polinéziai leánydal

Elvitte kedvesem
a gazdag kínai,
elcsalta dél felé,
sok pénzt ígért neki.

Dollárt, szabott ruhát,
fehérebb szeretőt!
A messzi tengeren,
jaj, hol keressem őt?

Egy hitvány kopra-farm
lehet most otthona;
s oly rossz vigasz anyám
babusgató szava.

Az ananász íze
azóta keserű,
nem kell a pálmabor,
a bódító nedű.

A vadbanán-berek
sötét és vágytalan;
süket vizekre hull
hívó panasz-szavam.

Hold-istennő, segíts!
Adj sebes szárnyakat!
Terítsd rám vértező,
anyás oltalmadat!

Kutasd fel, merre ment!
Hű társként fuss vele!
Őrizze őt az éj
sok száz csillag-szeme!

Te tudhatod csupán
az esthomályon át
sietve messzetünt
hajó hullám-nyomát.

Légy irgalmas velem,
tündöklő déli ég,
mutasd meg hontalan,
fiús tekintetét!

Mint elhagyott ladik,
oly hangtalan szívem,
gazdátlan hánytorog
a gyilkos tengeren.

1925

A Tonga-árok rajza

Mélység - magasság

Tízezer méter mély a tenger itt,
irdatlan víz-barlang a Tonga-árok;
hallom az iszony szárnycsapásait,
s a mélység szinte csontomig szivárog.

Fölöttem sokszög-testek: végtelen
világok hívó fényei lobognak.
Van ott is élet? - Harc, történelem
kis bolygóin a napkolosszusoknak?

Fönn tág egek, alattam víz-kelepcék;
két véglet, mely abroncsként átölel,
s én csillagokba indulnék a mélység
kimunkált, tiszta térképeivel.


Albatrosz

Egy albatrosz repül az ég alatt,
csőrében tart egy vergődő halat. -
A gyors Idő velünk is így repül:
vergődünk csőrén - tehetetlenül.

Forrás: Várkonyi Nagy Béla: Ének az óceánról. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (3)

Bűnösök, vagy ártatlanok?

Utca Szardiniában (Reismann János fotója)

Pasquale Pau szomorú történetében /lásd az előbbi fejezeteket/ több olyan motívum van, amely – mondhatni – tipikus abból a szempontból, hogy miért, hogyan kényszerül valaki a bujdosó sorsára /Szardíniában/.

Ellopják az állatokat, váltságdíjat követelnek. A lopásért bosszút kell állni. A bosszú rendszerint lopás vagy gyilkosság. Antonio Pau esetében a károsult nyilván lepénzelte a tolvajbanda egyik tagját, Salvatore Cartát, aki ezért lett árulóvá. Az árulásért – annál is inkább, mert az Antonio életébe került – ugyancsak bosszút kell állni. Pasquale Pau tizenhat évig várt az alkalomra. Egy-egy gyilkosság eredete sokszor évtizedekre nyúlik vissza. De nem felejtődik el.

A latitantékről az esetek jó részében nem lehet tudni, hogy valóban bűnösök-e. Nem állítható ez teljes bizonyossággal Pasqualéról sem, hiszen konkrét bizonyíték nincs ellene. Az, hogy elbujdosott, önmagában nem bizonyíték. Ha ugyanis történetesen nem ő a gyilkos, akkor is elbujdosik, mert tudja: a csendőrök először őt keresik és tartóztatják le, hiszen neki volt törleszteni valója. És ha nem találnak bizonyítékot ellene, akkor is börtönben tartják. Mert sokan kerülnek börtönbe, akikről aztán húsz-harminc év múlva kiderül, hogy ártatlanok. Elítélésük mutatja, hogy Szardínián az igazságszolgáltatás végzetes tévedéseket követ el. És az emberek jól tudják ezt.

A szárd ember szánja a bujdosót. A latitante az ő szemében nem elvetemült gonosz, akit ki kell vetni a közösségből, hanem olyan ember, aki szerencsétlenebb a többi szerencsétlennél, akit a végzet bujdosásra kényszerített. Nyomorúságos körülmények között, odúkban, barlangokban él, de nem bántja a pásztort, inkább segíti. Lopás, emberrablás történik, amit a latitante nyakába varrnak? Annál jobb – gondolja a szárd pásztor –, legalább a csendőrség nem tudja megtalálni az igazi tetteseket. Persze, előfordul, hogy a vád nem megalapozatlan. A szárd pásztor ilyenkor is talál igazolást a bujdosó bűnére: a latitante megbüntette az igazságtalanokat, a rendőrségi besúgókat, az uzsorásokat, a fösvény gazdagokat. És becsüli kóbor farkas módra élő embertársát, aki mindannyiukért naponta kockáztatja az életét, segíti a bebörtönzöttek családját, a bajba, a nyomorba jutottakat, és vállalja a letartóztatás veszélyét, hogy még egyszer utoljára láthassa édesanyját a halálos ágyán.

A latitantek száma meglehetősen nagy, egy-egy gyilkosság esetén a gyanúsítottak köre széles. Ez a dolog természetéből következik. Egy gyilkosságot – éppen a vérbosszú törvénye miatt – öt – tíz másik gyilkosság követ, és ilyenkor gyanús mindenki, akinek oka lehetett a vérbosszúra. Ha például egy öttagú családból valakit megölnek – ha csak a legközelebbi hozzátartozókat vesszük –, már négy ember gyanús a legközelebbi gyilkosságnál. Éppen ezért egy-egy gyilkosságot, emberrablást tömeges letartóztatások követnek.

Kétségtelen: nincs könnyű dolga sem a rendőrségnek, sem a bíróságnak, hiszen egy-egy bűntény nyomozása során olyan szövevénybe gabalyodik, amelyben eligazodni sokszor szinte lehetetlenség.

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (2)

Négypróbás pásztorfiúk

Orgosoloi pásztorok (Fotó Reismann János)

A szardíniai pásztorcsaládokban a fiúgyerekeket már nyolc-tíz éves korukban munkára fogják. Megpróbáltatásaikról, keserveikről Giovanni Mario Tomainu, volt pásztor, ma egyetemi hallgató beszélt el egyet s mást:

– A pásztorok munkaideje nyáron délután fél öt körül kezdődik. Addig a nyájjal együtt az árnyékos fák alatt, a bokrok tövében próbálják kipihenni az éjszaka fáradalmait. A nyáj elindul jó legelőt keresni, fél vagy egy óra járásra is eltávolodik az akoltól. Közben a pásztor folyóhoz, patakhoz viszi az állatokat, hogy oltsák szomjukat. Az egész éjszakán át tartó legeltetés után reggel nyolckor térnek vissza az akolhoz. A fejés következik, majd a pásztorok sajtkészítéssel foglalatoskodnak. A reggelire csak ezután kerül sor. Már jó magasan jár a nap, amikor végre nyugovóra térnek.

A nyolcéves Giovanni is egyedül ballagott éjszakákon át a legelőkön, ember nem volt mellette, csak az állatok. Hogy félt-e? Amikor a szárd pásztor rábízza a nyáját a fiára, annak már több nehéz próbát kellett kiállnia.

A bátorság próbája:

Szinte mágikus rituáléja van ennek a próbának. A gyereket kizavarják a sötétbe. A közelben titokzatos fények és zörejek, s neki körül kell járnia az aklot, miközben kiáltásaival kihívja a gonosz szellemeket. Teli tüdővel kell kiáltania: „Jöjj gonosz szellem! Nem te fogsz elhurcolni engem, hanem én téged!" A fel-felvillanó fények a gonosz szellemeket jelképezik.

Giovanninak ki kellett futni a dühöngő orkánba, el kellett mennie egy távoli forráshoz és bemártani a vízbe egy kendőt. A vizes kendővel kellett bizonyítania, hogy valóban kimerészkedett a forráshoz. Giovanni azonban az első alkalommal meghátrált. Fekete árnyakat látott imbolyogni a bokrok között. A próba nem sikerült, elmaradt a jutalom is, 15 (!) líra.

A hallgatás próbája:

Giovanni egyik barátjával elkalandozott a nyájtól. Már jó messzire voltak, amikor valaki rájuk kiáltott: „Állj!" Két álarcos ember állt velük szemben. Pietro, a barát elszaladt, neki pedig valósággal reszkettek a lábai. „Hogy hívnak?" – kérdezte az egyik álarcos bandita. Giovanni megmondta a nevét. „Kivel vagy együtt?" – kérdezte a másik. „Senkivel" – válaszolt Giovanni. „Hol vannak az állatok?" – kérdezték, de Giovanni nem válaszolt. Megrugdosták, s mivel ismét nem válaszolt, tovább verték. „Nem tudom, nem tudom" – ismételgette sírva. Ekkor a „banditák" levették álarcukat, barátságosan rámosolyogtak Giovannira, megveregették a vállát: „Brávo! Legény vagy a talpadon!" – mondták, s közölték: tréfa volt az egész, Giovanni apja küldte őket, hogy tegyék próbára a fiát.

A barátság, a bizalom próbája:

Giovanni együtt üldögélt barátjával, egy nála nagyobb fiúval, aki így szólt: „Jó lenne, ha lenne egy pisztolyom." Aztán kis idő múlva benyúlt a nadrágzsebébe és elővett egy kendőbe gondosan becsavart revolvert. Giovanni úgy tett, mint akit nem érdekel a pisztoly. „Sohasem volt pisztolyom, érted? A pisztolyra szükségem van, de nincs pisztolyom" – mondta a barátja. Giovanni megint nem szólt egy szót sem. Néhány nap múltán egy másik fiú Giovanninak szegezte a kérdést: „Mit tudsz arról a bizonyos pisztolyról?" Giovanni így válaszolt: „Miféle pisztolyról?" Aztán az újabb „beugrató" megjegyzés: „Hát arról, amit te is láttál?" Giovanni így felelt: „Én? Nem tudok én semmiféle pisztolyról... Tévedsz..." Csak később jött rá, hogy barátai összebeszéltek: próbára teszik. Akkor vált ez benne bizonyossá, amikor néhány nap múlva találkozott azzal a barátjával, aki a pisztolyt mutatta neki, s most azt mondta: „Bízhatunk benned..."

Bármennyire sok próbát kiállt is már a fiatal pásztorgyerek, azért mégis bajba kerülhet, éppen azért, mert gyerek. Megtörtént a szerencsétlenség Giovannival is. Kártyázott egyik barátjával, s annyira belefeledkeztek a játékba, hogy nem vették észre: szétszéledt a kecskenyáj. A gazda meg-botozta őket.

Aztán a sok kísértés. Jöttek a szegény emberek és biztatták: lopjon el néhány állatot. „Megesszük" – mondták. Giovannit nem lehetett rávenni a lopásra. Tisztességes pásztor volt az apja, az akart lenni ő is. Mégis, amikor kollégiumba került, milyen sokat kellett kiállnia azért, mert szardíniai!

Ott ült diáktársaival a televízió előtt, és a híradóban bemondták, hogy orgosolói banditák megöltek két angol turistát. A terem egyszeriben felmorajlott. A fiúk meg sem várták, amíg a bemondó elmagyarázza, hogyan is történt a gyilkosság, mind Giovannira rontottak, mintha legalábbis ő volna a gyilkos. Az igazgató hiába próbálta lecsendesíteni őket, mintha a pokol szabadult volna el. Mert Orgosolo a nem szardíniaiak számára csak vért, rablást, banditákat jelent.

Titkos nász

1969. július 21., éjfél. Barbagia egyik kis községének, Onaninak templomába sietősen oson be egy férfi. Kívülről kihaltnak látszik a templom. Pedig odabent nemcsak a titokzatos látogató rejtőzik, hanem a plébános, don Antonio Fronteddu is ott van.

Fél óra múlva újabb alakok tűnnek fel a templom környékén. Ünneplő ruha van rajtuk. Néhány perccel később a menet bevonul a templomba. Most már látszik: esküvő lesz. A korábban érkezett férfi a vőlegény. A menyasszony láthatóan terhes. Bármennyire takarja is a menyasszonyi ruha, így is látszik, hogy már legalább a hetedik hónapban lehet.

A pap munkához lát. Nem telik bele tíz perc, s a jegyespár kezén csillog a karikagyűrű.

Gratulációk, csókok, és a násznép elvonul. De az új házasok nem egyfelé mennek. Az asszony szülőfalujába, az isten háta mögötti Lulába tér vissza, a fiatal férj pedig ki tudja hová. Rejtekhelye titkos. Nem véletlenül tartották az esküvőt éjjel.

Pasquale Pau, a férj, aki a házasságkötés idején töltötte be negyvenedik életévét, egy nagy szardíniai községben, Sinoscolában született, néhány kilométerre a sziget keleti partjától.

– Tisztes család tagja – mondják az ismerősök. – Olyan emberek, akik keményen dolgoznak a megélhetésért. Kecskéket, sertéseket nevelnek. Az öreg Pau a sok munkába halt bele...

Pasquale Paunak két fivére volt. Volt, mert az egyik, Antonio, már nem él. Még 1949-ben megölték a csendőrök, ők maguk mondták: „Éppen neki kellett meghalnia, a legártatlanabbnak valamennyi között."

Antonio tolvajbandába keveredett, merő kalandvágyból. Egy napon tehéncsordát raboltak. A bandában volt egy Salvatore Carta nevű fiú, ő tárgyalt a tulajdonossal a csorda váltságdíjáról. S amikor létrejött a találkozó a tulajdonos és a banditák között, megjelentek a csendőrök is. Ekkor lőtték le Pasquale Pau bátyját, Antoniót.

Az áruló csakis Salvatore Carta lehetett. Ő volt tehát a felelős Antonio haláláért. Salvatore Carta tudta: ha el akarja kerülni a vérbosszút, el kell hagynia a szigetet. Így is tett.

A szárd embert azonban a honvágy előbb-utóbb hazahajtja. Salvatore Carta tizenhat év után újra a szigetre lépett. Feleségét és négy gyermekét a kontinensen hagyta. Óvatosságból még a rokonait se értesítette érkezéséről, csak egy barátja várta.

1965. március 2-án este a hazamerészkedett áruló szülőfalujában, Siniscolában, színes karneváli forgatag volt. A hazatérés, a viszontlátás mámorában Carta gyanútlanul sétált barátjával a főtéren. Egyszer csak kialudtak az utcalámpák. Salvatore Carta éppen a templom mögött volt, amikor szembejött vele egy alak. Elhaladt mellette, majd mögéje kerülve három lövéssel leterítette Salvatorét, aki tíz órával később a kórházban meghalt.

Ki lehetett a gyilkos? Véletlen volt-e a rövidzárlat?

A csendőrök ki másra gyanakodtak volna, mint Pasquale Paura, akinek volt oka bosszút állni bátyjáért. Lázas kutatás kezdődött utána, de hiába, mert Pasquale a hegyekbe rejtőzött. Latitante lett, bujdosó. Inkább a küzdelmes, félelemmel teli szabadságot vállalta, mint a nyugalmas börtönt.

Pasquale Pau volt a gyilkos? Nincs rá bizonyíték.

De hogyan ismerkedett meg a lánnyal, akit 1969 júliusában, rejtekhelyéről előmerészkedve feleségül vett? És mi értelme van egy ilyen házasságnak, hiszen Pasquale a hegyek között éli a bujdosó pásztor életét, ha meg kijön, börtönbe kerül.

Ismerni kell a régi szárd szokásokat, hagyományokat ahhoz, hogy megértsük: sajátos érdekházasság köttetett itt. Még akkor is, ha a menyasszony Pasquale Pau héthónapos gyermekét hordta a szíve alatt. Az ismeretség született ugyanis érdekből, még ha azután szerelemmé vált is, ámbár erre sincs bizonyíték.

Ami bizonyos: Angela Marrasnak, a fiatalasszonynak a bátyja Pasquale Pau gyermekkori pajtása, jó barátja volt. S a szárd pásztor nem hagyja cserben bajba jutott társát. Inkább feláldozza a húgát. Mert lehetséges, hogy ebben az esetben ez történt.

Angela Marras elment a bírósági tárgyalásra és vitte magával a szíve alatt a kis magzatot – alibiként.

– Nem lehetett Pasquale a gyilkos, hiszen ő azon az estén velem volt... Íme a bizonyíték. Azóta vagyok terhes...

Angela Marrast néhány napig börtönben tartották. De végül is nem fogadták el alibinak a terhességét. Pasquale Paura 21 év börtönbüntetést róttak ki. És börtön várna Angela Marrasra is, ha kiderül, hogy hamisan tanúskodott. Hogyan lehet elkerülni ilyen esetben az ítéletet? Úgy, hogy feleségül megy Pasqualéhoz. Mint feleség ugyanis nem köteles a férje ellen vallani.

Ez hát a titkos nász rejtélye.

De vajon nem követett-e el valami szabálytalanságot don Antonio Fronteddu plébános? Hiszen tudta, kiket ad össze?

– Szabályos házasság – mondja a plébános. – Sőt, nagyon szabályos.

És igaza van. Ha Pasquale Pau és Angela Marras polgári házasságot kötnek, a polgármesternek kötelessége hívni a csendőröket, letartóztattatni a latitantét. Ha ezt nem teszi meg, bűnpártolást követ el. A pap ezzel szemben akkor követett volna el szabálytalanságot, ha hívja a csendőröket. Neki ugyanis segítenie kell a házasulókat. És a pap által celebrált házasság szentség, az állam azt törvényesnek ismeri el, ugyanúgy, mint a polgári házasságot.

Lula, Onani és Siniscola lakói azt mondják: a plébános kötelességét teljesítette. Hozzásegített egy férfit, hogy becsületes emberhez illően cselekedhessék.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (1)

A nuraghék földjén

Ez a mi földünk, a bazalt tömbje

s a fekete nuraghéké, melyek

úgy nyílnak itt, mint a láva-rózsák;

kőodúk, kőfészkek, kőkavargás!

S emitt a genyőte ágya.

Gyász-színű rét, gyász-színű ég,

fekete kutyák nyüszítő éjszakája!

Valaki jön ott, szarv ékesíti:

holt ökrök maszkja rejti a harcost.

S akik elbuktak, a nagyszerű Őrzők!

Töppedt sírjuk, mint aszott koponya virít.

(A „LETŰNT KOROK RAPSZÓDIÁJA" CÍMŰ VERSCIKLUSBÓL)

Mielőtt elindultam Róma kikötője, Civitavecchia felé, hogy a Tirrenia nevű hajóval átkeljek Szardíniára, a szigetet már ismerő külföldi tudósító kollégáim egy sor tanáccsal láttak el. Volt, aki a szárd konyhát és a kitűnő bort, a vernaciát ajánlotta figyelmembe, volt, aki intett: ha Barbagiában (a hírhedt banditavidéken) járok, legyek óvatos, s ha kérdezősködöm, ki ne szálljak a kocsiból! Mások azt ajánlották, ismerkedjem meg a népviselettel, a népszokásokkal. És mindegyikük a lelkemre kötötte: „Nehogy elfelejtsd megnézni a nuraghékat! Ilyen építményeket sehol másutt a földkerekségen nem láthatsz!"

Este indult a „traghetto", a komphajó.

Az első osztályú kabinban minden kényelmet kielégítő berendezést találtam, már amit egy kis helyiségbe össze lehet zsúfolni: mosdó, W. C, ventilátor, ragyogó tisztaság. Nem tudom, hányan utaztak még akkor az első osztályon, de a hosszú folyosón, akárhányszor végigmentem, embert jóformán nem láttam. Annál zsúfoltabb volt a fedélköz. A gyerekek a padlón feküdtek a kabátjukon. Fehér főkötős apácák ülve aludtak a padokon. Ember ember hátán: a zsineggel átkötött bőröndjükre hajtott fejjel szunyókáló, borostás arcú, nyilván a kontinensről vagy külföldről hazatérő szárd vendégmunkások, a hajókorlátnál csókolódzó fiatal párok, emberek, akiknek nem telik kabinra, akik megszokták, hogy a fedélzetközben bóbiskolják át az éjszakát. Reggel megérkeztünk Olbiába. Innen kocsival indultam tovább, Sassariba, a sziget túlsó oldalán fekvő nagyvárosba, ahol vártak rám.

Alig hagytam el Olbiát, majd Portó Cervót, egy Nieddu nevű község előtt tábla figyelmeztetett: innen nem messze nuraghe településeket láthat a turista. Ekkor lett volna alkalmam először látni a 2500—3000 éves, bronzkori településeket, de nem volt időm megállni.

Csak később, Oristanóból indulhattam el a nuraghékhoz. Pietro Pinna, a tartományi parlament képviselője egyik barátját adta mellém kísérőül.

Akkor még nem tudtam, hogy nagy szerencsémre a sziget egyik legszebb és leginkább épségben maradt nuraghéját fogom látni, a Losa di Abbassantát. Kísérőm nem sokat tudott mondani a nuraghékról, csupán azt, hogy bronzkori települések, a piramisokhoz hasonló módszerrel építették őket. Szűkszavúsága eszembe juttatta: nem először járok így Olaszországban. Nem tudom, így vagyunk-e vele mi is idehaza, de sok olasz, aki lépten-nyomon műemlékekbe botlik, vajmi keveset tud róluk. 1963-ban, amikor még turistaként jártam Itáliában, Hadrianus császár palotájának romjai között egy idős római megszólított: mondjam meg neki, mik is voltak annak idején ezek az építmények.

Beszéltem olyan rómaival, aki még nem járt az Angyalvárban. Parasztemberrel, aki egy etruszk templom romjainak a közelében lakott, ott dolgozgatott a romtól kétszáz méterre, de fogalma sem volt róla, mi is ott az a kőhalmaz.

Valahogy így lehetett kísérőm is, aki – mint elmondta – a villany- és gázművek számlázója, és egész héten Oristano környékét járja kocsin. Persze, hogy ismeri a nuraghékat, többször járt már e települések romjai között, de annak a kornak a történetét tudni, az már más dolog. Azt jobbára a turisták tanulmányozzák.

Robogtunk az országúton, és egyszer csak balra, nem messze az úttól egy magas, csonkakúp alakú építményt pillantottam meg. Az országútról egyenes út vezetett a bokrokkal és kúszónövényekkel, fűvel és virágokkal benőtt hatalmas kőépítményhez. Kerítést nem láttam, de nem látni máshol sem a nuraghék körül, hiszen van belőlük a szigeten vagy hétezer, s ezért nem tartják őket olyan nagy becsben.

Körüljártam a hatalmas kőtömbökből összerakott építményt.

Kísérőm, amikor látta, hogy egészen közelről vizsgálom a falat, elmondta, ne kutassam a titkát, hogyan, mivel forrasztották egybe a kőtömböket, mert kötőanyagot nem használtak. Pontosabban: ez nem volt más, mint a kövek egymásra nehezedő súlya. Hogy mekkora egy-egy ilyen kőtömb? Van amelyik fél méter, de akad egy méter átmérőjű is. S mivel a nuraghe nyolc-tíz méter magas, sőt van húszméteres is, önkéntelenül is kikívánkozik az emberből a kérdés: hogyan vitték fel a köveket olyan magasra 3000 évvel ezelőtt? Úgy, ahogyan a piramisoknál: a földhányásokon görgették, tolták, húzták mind feljebb és feljebb őket.

A nuraghék tetején eredetileg teraszok voltak – sajnos ma már beomlottak –, s úgy képezték ki őket, mint a bástyafalakat. Valóságos erődítmények voltak a nuraghék. A kor emberének ugyanis egyszerre kellett fedélről, lakásról és annak védelméről gondoskodni.

Felkapaszkodtunk a kőépítmény tetejére, s innen, a beomlott „mennyezetről" ereszkedtünk alá a „termekbe". Keskeny csigalépcsőn kapaszkodtunk meg, s miután megnéztük a felső „termeket", amelyeknek a „padlózata" már beomlott, lementünk az alsó helyiségekbe. A csigalépcső eredeti, sőt eredetiek azok a mélyedések is, amelyeket a korlátul, kapaszkodóul szolgáló falban láttunk. Ugyanott fogódzkodtunk meg, ahol 3000 évvel ezelőtt a nuraghe kor embere. A lenti helyiség is fél tojás alakú, felfelé keskenyedő falakkal.

Nyirkosak, hidegek a szobák. Pedig a beomlott tetőn utat talál magának a napfény, olyannyira, hogy az egyik helyiségben még fényképezni is lehet.

Hogy mire is szolgáltak a nuraghék, ezen még néhány évtizeddel ezelőtt is sokat vitatkoztak az archeológusok. Egyesek azt állították, hogy a Nap imádásának szentelt templomok voltak, mások szerint a hősöket temették ide, s végül voltak, akik abból indultak ki, hogy szúnyogoktól védett alvóhely céljára építették őket. Ez utóbbi feltételezés alapjául az a tény szolgált, hogy a szigeten ősi betegség volt a malária. Ám a betegség a kutatások szerint csak a punok bejövetelét követő időkben terjedt el, márpedig a nuraghék keletkezése ennél jóval korábbi. Ma már az ásatások kétségkívül bebizonyították, hogy a nuraghék egyformán szolgáltak lakóhelyül és erődítményül. Maga a szó egyébként nagyon régi, preindoeurópai eredetű. Szardínián ma is használják a nurra szót, amely rakást, halmot vagy üreget, mélyedést jelent, s valóban ezek a fogalmak jellemzik a nuraghékat.

A nuraghék a kutatók szerint Görögországból származnak. A hozzájuk hasonló építményeket ott tholosnak nevezték. Nem sokkal azután, hogy ezek Mezopotámiából és Kréta szigetéről eljutottak Görögországba, megjelentek Szardínián is. De amíg Görögországban sírok céljára szolgáltak (köztük a legnevezetesebb az Atreo sír), Szardínián megváltoztatták rendeltetésüket. Annak ellenére, hogy a nuraghék eredete nem szárd, mégis tipikusan szárd építményeknek kell tekinteni őket, hiszen nemcsak eredeti funkciójuk, hanem építésmódjuk is megváltozott a szigeten.

A nuraghén kívül, néhány méterre a magas faltól egy egészen szabályos kör alakú kőlap található, nyilván asztal céljára szolgált. Körülötte kisebb, laposra faragott kövek: az ülőhelyek. Itt étkezhettek, társaloghattak a sziget őslakói. Távolabb, a magasra nőtt fű között kőlapokon járunk. Alattuk vannak a sírok. A nuraghe sír tulajdonképpen hosszú, földbe vájt, kőlapokkal födött folyosó. Egy-egy ilyen közös sírban 100—200 tetem is nyugodott. Elejét mintegy 2—3 méter magas, álló, egyenes kőlap jelezte. A nuraghe kor emberei ezenkívül mesterségesen kimélyített barlangokba is temetkeztek. A régi szárd elbeszélésekből kiderül, hogy szívesen aludtak a sírok mellett. Elhunyt hozzátartozóiktól ugyanis tanácsot, védelmet, erőt, egészséget reméltek.

E kor szokásainak egyik lényeges eleme a víz kultusza volt. Nem véletlenül, hiszen a szárd pásztor számára a víz ma is élet-halál kérdése, s még inkább így lehetett ez 2500—3000 évvel ezelőtt. Ennek a kultusznak emlékét őrzik a kutak, szép lépcsőikkel, díszes, faragott oldalfalaikkal. Nem volt kisebb a nagy kövek kultusza sem. A kövekből menhireket, faragatlan oszlopokat emeltek, és az úgynevezett toruszokon (gyűrűfelületen) a természet teremtő, megújító jelképeit, az élet és a halál szimbólumait s a Nap és a Hold képmását helyezték el. A víz, a halottak, a Nap és a Hold tiszteletére négyszögletes templomokat emeltek.

Számos bronzból készült használati tárgyat találtak a nuraghe településeken, köztük olyanokat is, amelyek a kontinensről származnak. De a nuraghe kor bronztárgyai közül a legérdekesebbek a hajókat, az embereket és állatokat ábrázoló figurák, amelyeket az isteneknek ajánlottak fel. Ami az ember-figurákat illeti, ezek között a legkülönbözőbb foglalkozásokat űző alakok találhatók, de a legnagyobb művi gonddal elkészített figurák harcosokat ábrázolnak.

Mit tudunk a nuraghe kor emberéről? Eredeti nevét nem ismerjük. Maga a szárd név először egy i. e. IX—VIII. századbeli föníciai feliratban szerepel. A sziget lakóinak őseit nuraghoknak nevezik. A tudomány mai álláspontja szerint egy kis lélekszámú népről van szó, amely a Földközi-tenger keleti medencéjéből származott. Csatlakoztak hozzá az Ibériai-félszigetről való népcsoportok és – természetesen – a már a nuraghe kor előtt is a szigeten élő népek.

A nuraghe kort az i. e. 2000-től számítják, egészen addig, amíg a punok meg nem szállták a szigetet. A régészek a leletek alapján e korszakot különböző szakaszokra osztják. A terrakotta periódusban – emlékét sok égetett agyagból készült váza őrzi – a szigetnek szoros kapcsolata volt az Appennini-félszigettel. A bronz- és a vaskorszak között, az úgynevezett Bonnanaro korszakban érdes felületű, háromlábú vázákat készítettek, díszítés nélkül, s azokat fogantyúval, könyékkel látták el. A Monte Carlo korszakban henger alakú vázákat készítettek, rovátkolással. A közép-nuraghe korból különböző formájú vázák maradtak fenn. A késői nuraghe idők vázái már a klasszikus görög formákra emlékeztetnek; mintáikat a punok hozták magukkal.

Hogy mikor, melyik korszakban kezdték el a nuraghék építését – ez még ma is vitatott. Ami bizonyos: az elsők eredete a Monte Carlo elnevezéssel jelölt korszakra, az i. e. 1400—1200-ra esik. Többségüket minden bizonnyal a közép-nuraghe időszakban építették, i. e. 900 és 600 között.

E komor kőfészkek csaknem 2000 éve állnak itt, sem az idők vihara, sem a pusztító háborúk nem fogtak ki rajtuk. Az örökkévalóság jelképei.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

SIR JAMES BISSET: Hét tengeren (3)

WILLIAM THOMAS & CO

A milliomos – Szerződést kötünk – A County of Pemhroke – A kapitányi asztalnál – Irány: a Föld körül

A County of Pemhroke

A William Thomas & Co. walesi cég vitorlás flottájának Liverpool volt az anyakikötője. Amikor a küldöncfiú a főnöki irodába vezetett, magát William Thomast találtuk ott. Mr. Thomas nagy tekintélynek örvendett hajóskörökben, és milliomosnak ismerték. Megdermedtem a tisztelettől, mégis kissé csalódottan láttam, hogy ez a fontos személyiség meglehetősen kopott öltönyt, kitérdelt nadrágot viselt. Semmiféle milliomosra valló fényűzés jelét sem fedezhettem fel rajta, sőt gallérját mindössze egy pennyért vesztegetett rézgombocska erősítette ingéhez. Az iroda kicsiny volt, és egyszerű bútorzatú. A főnöki méltóság egyetlen jelvényeként lapos keménykalap lógott egy kampón.

Mr. Thomas kezet nyújtott atyámnak, s közben éles pillantással mért végig engem. Azután, minden további idő- és szófecsérlés nélkül nyomban rátért az üzletre.

– Elhozta a bizonyítványokat? – kérdezte. Az egészségi állapotomat jellemző orvosi bizonyítványról és a kereskedelmi minisztérium liverpooli kirendeltségének igazolásáról volt szó, amely tanúsította, hogy megfelelően éles a látásom, és nem vagyok színvak, Mr, Thomas mindkettőt átfutotta, bólintott, majd nyomatékos hangsúllyal tudakolta: – A pénzt elhozta?

– Igen – felelte atyám, és leszámolta az asztalra a keservesen megszolgált pénzéből megtakarított húsz aranyfontot. A milliomos szeme villogott, mintha csak az arany fénye tükröződnék benne.

– Nos, akkor rendben van – jegyezte meg, és csengetett. Megjelent az írnok, és két zizegő pergamentet hozott; legfelül ez állott rajtuk: „Tanoncszerződés".

Ide-oda csúszkáltam székemen izgalmamban, zúgott a fülem, szemem majd kiugrott fejemből, amikor az írnok felolvasta a szerződést. Én mint „tanuló", William Thomas és Tsa mint „mester" és atyám mint „kezes" voltunk a szerződő felek.

Az okirat tanúsította, hogy én önként kötelezem magam négy évi tanulóidő letöltésére a cégnél.

A „mester" tanulóidőm első évében három, a másodikban négy, a harmadikban öt, a negyedikben pedig nyolc fontot fizet nekem.

Összesen tehát húsz fontot kereshettem négy év alatt, s ehhez ingyenes szállás és ellátás járt. A szerződés azonban a továbbiakban azt is meghatározta, hogy magamnak kell gondoskodnom ,,a fedélzeten használt minden ágyneműmről, minden ruhaneműmről és más szükségletemről, hús, italok, szállás, gyógyszerek és orvosi kezelés kivételével", továbbá azt, hogy a „mester" rendelkezésemre bocsátja ugyan „a szükséges ruházatot vagy ágyneműt", a holmik ellenértéke azonban béremből levonható.

A szerződés végül nyugtázta – zálogképpen, azért, hogy eleget teszek a benne vállalt kötelezettségnek – húsz font összegű biztosíték lefizetését. Ha tehát nem válok be, ez a készpénzben kifizetett összeg elvész.

Másfelől a szerződés teljesítése esetén, tanulóidőm leteltével a cég visszafizeti atyámnak ezt az összeget. Mindezt tisztázván, atyám így szólt hozzám, mielőtt nevét aláírta:

–  Nos, Jimmy, tarts ki derekasan, hogy visszakapjuk a húsz fontunkat!

Mindhárman aláírtuk a két szerződéspéldányt. Mr. Thomas gondosan megszámolta az asztalon heverő aranyakat, majd elzárta páncélszekrényébe. Azután kezet rázott velem, és megsimogatta fejemet:

–  Őszintén remélem, James, hogy tetszik majd neked az élet a tengeren!

Búcsúzóul utasított, hogy tüstént jelentkezzem John Williams kapitánynál a kikötőbeli Salthouse-öbölben horgonyzó háromárbocos barkvitorlázatú County of Pemhroke fedélzetén. Egyenest odasiettünk hát.

Sunderlandben bocsátották vízre 1881-ben a karcsú vonalú, acéltörzsű, deszka fedélzetű, acél árbocozatú, 1098 bruttoregisztertonnás hajót. Hossza kevéssel meghaladta a hatvanhat métert, tíz és fél méter széles volt, merülése hat métertől nyolc méter hetven centiméterig terjedt. Hátsó része alacsony, úgynevezett „majomfar" volt.

A közepén nagyon alacsony County of Pembroke-nak, csak fara és orra nyúlt a rakpart fölé, a hajó közepe nem látszott. Hajóhídként egyetlen átfektetett deszkaszál kötötte össze a parttal. Végiglépkedtünk a deszkahídon, és leugrottunk a fedélzetre.

Alacsony, kerekded, vörös arcú, hordóalakú férfi bukkant fel a tatfedélzeten, és közeledett felénk. Kék szerzs-öltönyt viselt, alul jócskán bővülő nadrággal, magas fehér gallért, fején pedig kihívóan ült fekete keménykalapja. Erős hangsúlyú, éneklő s nehezen érthető walesi táj szólást beszélt.

–  John Williams kapitány vagyok az észak-walesi Pwllheliből. Szabad megkérdeznem, mi járatban vannak a hajómon?

Atyám ugyanilyen szertartásosan magyarázta megjelenésünk célját. A kapitány vizsla szemmel méregetett mindkettőnket, de különösen engem.

–  Valóban? Akkor hát jöjjenek a kajütömbe, hadd beszéljük meg a dolgot.

Követtük őt a hajó farába, a hófehérre súrolt deszkafedélzeten. A tikfából készült hajókorláton csillogott a friss lakkozás, a rézborítás ragyogott, mégis kissé mocskosnak látszott minden, egyhónapi kikötői tartózkodás után. A farban rövid lejárón át követtük a kapitányt a kajütbe. Most léptem életemben először ilyen szentélybe, és elnémított a csodálkozás. Fényezett asztal állott a helyiség közepén, két hosszanti oldalán ülőalkalmatosságokkal.

–  Foglaljanak helyet – mondta udvariasan a kapitány.

Ekkor ültem először és utoljára ennél az asztalnál. Kint a tengeren csak a kapitány és a tisztek ettek itt, a kikötőben az üzletfeleknek is rendelkezésére állt ez a pompás hely.

–  Óhajt inni valamit? – kérdezte a kapitány.

–  Erre nem mondhatok nemet  –  válaszolta atyám őszintén.

A hajó ura rumospalackot és két poharat tett az asztalra. Koccintottak, és ittak.

Ezután anélkül, hogy ügyet vetettek volna rám, az én jövendő sorsomról beszélgettek, s közben újra meg újra rummal erősítették magukat. Megtudtam, hogy a háromárbocost félig már megrakták, s hogy teheráru rakományával rövidesen elvitorlázik Melbourne-be. Megkerüli majd a Jóreménység fokát, és e tizenkétezer tengeri mérföldes úton egyetlen közbenső kikötőbe sem fut be. Melbourne-ben terményt vagy bármilyen más felkínált szállítmányt kell felvennie. Azután a Horn-fokot megkerülve térünk majd vissza Angliába, vagyis: körülvitorlázzuk a földgolyót.

A kapitány becslése szerint tíz hónapig, talán egy évig is eltart majd az út. A háromárbocos teljes személyzete huszonegy fő. A kapitány mellett Mr. Owen (első tiszt) és Mr. Slater (második tiszt) szolgált a hajón. Hárman voltunk inasok – vagy tisztjelöltek –, a másik kettő már harmadik esztendejét töltötte, továbbá egy szakács, egyszemélyben steward is, egy ács, egy vitorlakészítő és tizenkét matróz.

A kapitány átadta atyámnak a szükséges felszerelési tárgyak lajstromát. Olyan hosszú volt a lista, hogy azon töprengtem, miképp fér el vajon ennyi minden egyetlen tengerészládában meg egy zsákban. Atyám végül gavalléros gesztussal kinyitotta alaposan lesoványodott erszényét, kivett belőle két aranyfontot, és átnyújtotta a kapitánynak „zsebpénzként" részemre.

– De nagyon fukaron bánjon vele, csak végszükségben adjon belőle, érti? És akkor sem sokat egyszerre!

Minthogy a rumosflaskóban beállt az apály, s a beszélgetés hivatalos részét is befejezték, atyám immár jó barátként kezet rázott a kapitánnyal, és felmentünk a fedélzetre. Atyám sikerrel küzdötte le a hajóhíd támasztotta nehézségeket, én pedig a nap csodálatos élményeitől mámorosan követtem őt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor atyám néhány kortyocskával többet ivott, mint amennyit szomjúsága kívánt, de hát ezt a rendkívül fontos esemény indokolta. Öt kilométert gyalogoltunk a kikötőtől hazáig, és nagyon éhesen érkeztünk meg. Anyám pompás főztjével várt.

Forrás: Útikalandok c. sorozat, Táncsics Könyvkiadó, 1967. Fordította Vajda Gábor