PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (3)

SQUEMISH-INDIÁNOK KÖZT

Vancouver, 1910 november

Vancouver, 1900

Az egyik faházikó ablakából gyönyörű nő néz mosolyogva az ucca másik oldalára. Ott egy házból fiatal ember integet át neki... Vasárnap van, a csend, szerelem ideje.
A hirdetések a palánkokon arról szólanak, hogy az Oroszországból kiűzött zsidók egészen idáig futottak, mert a színház a következő darabot hirdeti:

Expulsion from Kiev. Revolutionary Musical
Dráma. A szereplők : Nussbaum, Weiss, Katz, Miss
Grace de Vine (rád ismerek Wein !), Mdme Bertha de
Wolf, J. Greenblatt stb., stb.

Az uccán tűzoltóság rohan végig. Pompás, legújabb gőzszivattyúk, szerkocsi-automobilok, mentő-automobil, — Anglia ide adta ennek a készülő világnak legjobb embervédelmi intézményeit.
A kikötőn túl a másik parton újabb telepítvény látszik. North Vancouver. Ferryboaton megyek át. Még egészen kezdetleges minden. Csak egy-két kiépített ucca, töméntelen hotel, kávéház, ahol a megérkező „új élet"-kezdők elülhetnek, várakozhatnak, míg valami „akad", a föld még szűz, gyárak dübörgő gépeitől és az ősz vörös-arany színeiben mélázó erdők ölelik át a tájat. Vízesések, hatalmas lomb, fasűrűségek, közöttük egy-egy házikó kéményének kéken kanyargó füstje.
De azért már minden ki van jelölve, hogy majdan az új városnak melyek lesznek a főútjai, sétahelyei. A lombsűrűben egy fára kis tábla van függesztve „Esplanade" felírással, másik fán „Mahon Ave" ; de még mindenütt erdő, hervadó fák és avarral lepett föld. Fapalló vezet az erdőn át. Tíz percnyi séta után másik telephez érek. Össze-vissza vagy huszonöt- harminc ház. Csupa faházikó, apró kertecske. A telep közepén új, fehér templom, a templom mellett játszó tér, ahol tíz-tizenöt legény játszik egy nálunk ismeretlen labdajátékot.
Néhány apró gyerek jön velem szemközt. Ruházatuk rendes, vígan kergetőznek, messziről semmi különöset nem találni rajtok, de amint elmegyek mellettök, látom, hogy a szemök vágása kissé ferde, koponya alkatuk más, mint az európaiaké, bőrük sárgás-vörös és különösen az arcuk táján lesz erőteljesebb a vörös folt.
A szívem megdobban. Indiánok ! Gyermekkoromnak büszke, hős harcosai, hűség és bátorság, ügyesség és nemesség gyönyörű rézbőrűjei — a ti falutokba értem ! Kékruhás asszony jön velem szemközt, amint megpillant, befut a házba. A vízparton kerek kis gloriett, benne padok s csendesen pipázó indián férfiak. Csupa öreg. Rendes amerikai ruházat, széles kalap, amilyet a „west"-en hordanak. Nyugodtan ülnek, beszélgetnek. Rám ügyet se vetnek. Homlokuk magas, orruk markáns sasorr, pofacsontjuk erőteljes és állkapcsuk összeszorított volta kemény kifejezést ad arcuknak. Oh, nincs többé wigwam, nincs többé tomahawk, nincs többé semmi Fenimore Cooper szép világából! Csendesen üldögélő öregek vannak ösak, amerikai r hában futkározó gyermekek és békésen labdázó fiatalok. Hova lett Chingangoak, a cserkésző, a vadölő, a bőrharisnya világa, hova lett Uncas és fiatal korunk minden csodája, hova vágtatott el a rétség fehér paripája, mivé lettek a delawarok, a dacotahk, a pawneek s az egykor félelmetes nadonessiouxk? Hova lett a nagy főnök Lo-loch-ho-hoo-la és szép lánya, a „Tiszta forrás"?

Indián család

Faházikóban lakó múzeumi tárgyak lettek, Amerika néprajzi gyűjteményéhez tartoznak. A házikókból fonográf hangja hallik, — igen, a Tosca áriáját énekli Caruso az indiánoknak és az ablakok mellett Singer-varrógép áll. Elmúltak a háborúk, alig száz éve, hogy Long és O'Fallen őrnagy meghódította az indián törzseket s ma hónapokat tölthetsz Amerika földjén, csak véletlen, ha indiánokra bukkansz. Jó néhány hónapig voltam első ízben Amerikában, egyetlenegyet se láttam. De most itt vannak, megkerestem, megtaláltam őket Egy sarkon öreg asszonyok ülnek a kerítés alján, megállok, elnézem őket Körülbelül olyanok, mint a mi cigányasszonyaink. Fázósan burkolóznak kendőjükbe és haragosan néznek rám. Bizonyára nem értik, miért bámulom őket. Előbb indián nyelven beszélgetnek egymás között, majd az egyik dühösen kifakad :
— Shut up, devil!
Takarodj, fogd be a szád, ördög... Odébb állottam. A labdázó legények csoportját kerestem feL Mindegyik kezében kis, alig egy csöppet laza háló s ezzel igyekez nekkiki pártja szerint kapuba vinni a labdát... Angolul kiáltoztak, csak néha-néha egy-egy elkeseredett labdánál tört ki belőlük egy-egy furcsa, elnyújtott, vad ordítás, amilyet fehér ember nem tud hallatni. A kapuvédővel kezdtem beszélgetni. Okos, kedves, gyönyörű fiú. Tizenkilenc éves, termete karcsú, magas, arca határozottan szép és szeme fényesen csillogó.
— Milyen törzshöz jutottam? — kérdeztem tőle.
— Mi a squemish-indiánok vagyunk — feleli. — Összesen ötszázan élünk még a törzsből, kétszázan ezen a „reservation"-on (így nevezik az indiántelepeket, melyeket a kormány jelöl ki nekik), a többiek más felé. A főnökünk, Chief Tom, most azoknál van látogatóban. Ez a játék, amelyet játszóink, ősi indián játék, „ke-he"-nak hívják. Van a faluban iskola is, ott tanulunk mind angolul, m íg odahaza indián nyelven beszélünk. De minek jött maga ide ! Nem mondhatom meg neki, hogy látni akarok egy kihalóban levő népfajt, hogy az emberek állatkertje nek egy ritka példányát keresem, hát azzal állottam elő, hogy volt egyszer egy amerikai író, az olyan gyönyörű és csodás dolgokat írt a hős és nemes in diánokról, hogy Amerikába érve én is látni akartam ezt a kiváló népet.
— Ki az az író ? — kérdi a squemis-fiú.
— Fenimore Cooper ...
— Sohase hallottam a nevét, minket nem tanítottak erre az iskolában !... — és jegyzőkönyvet vesz elő, felírja a nevet, m ajd folytatja : Holnap bemegyek Vancouverba és elkérem a könyvtárból ezeket a könyveket.
Furcsa dolog, hogy az indiánok csak most fogják olvasni ezeket a szép meséket Mit szólanak vajjon majd hozzá ? Kinevetik-e, vagy elbúsulnak a daliás, múlt időkön ? Ki tudja ?...
— Miből élnek ? Mit dolgoznak ? — kérdem a fiútól.
— Vadászunk, fát fűrészelünk a fehéreknek, kosarat fonunk, bőrpapucsot csinálunk. Az indián nem dolgozik gyárba. A mienk a föld, a víz, az erdő, a leve gőnket a fehérek nem vehették el. Vasárnap templomba megyünk. Most építtettünk 18.000 dolláron új templomot Még nem egészen kész belül, de most nincs pénzünk.
— Hát a kanadai kormány nem ad pénzt?
— Nem, az csak a földet, a házakat adta nekünk. Jöjjön velem, elvezetem a házunkba. Beléptünk a kis faházikóba. Három szoba. Az első a barátomé, a pallón szőnyeg, széles rézágy és a falon rezes trombita.
— Rezes bandánk is van ! — magyarázza a fiú.
A második szoba a szülőké, a harmadik közepén van a tűzhely. Vígan lobog a láng. Főzik a vacsorát. Anyja és két kis leánytestvére : Rosina és Emmi, vannak odahaza. A kis lány ijedten húzódik tőlem, de a bátya indián nyelven bátorítgatja, azt mondja neki:
— Pacsita !...
S a csöpp kis indián jószág apró, vörös keze a tenyerembe csap.
Elbúcsúzom, künn járok megint. Benézek a templomba. Áhítatos félhomály, hátul, az utolsó sorban, egyes-egyedül öreg indián férfi térdel és imádkozik Jézus Krisztushoz.
Furcsa, leírhatatlan érzések fogják el a szívemet s mély megilletődéssel megyek el. Eszembe jut a fiú egy mondása;
— Harminc év előtt nyolcszázan voltunk, ma csak ötszázan vagyunk ...
Igen! A nagy állatkert ritka fajai kivesznek, Európa északi részén pusztulnak a szamojédok, eszkimók, Szibériában elhalnak a csuvaszok, cseremiszek, Ausztrália őslakóiból húszezer él mindössze és pár évtized elpusztítja az utolsó indiánt is. Hiába jutalmazzák minden újszülött anyját tizenöt, húsz dollárral, legfeljebb egyszer egy évben juthat csak ehhez a keresethez, de nem tud szaporodni, nincs helye élni — minden helyen városok, gyárak vannak, nincs többé szabad vadászterület, gyönyörű kóborlás — s amelyik állatnak, növénynek nincs helye élni, az elhal. Ballagok az őszi erdőn át, a vízparton indián csolnakok, a fa törzséből kifaragott, könnyű, egy darab canoe, amellyel hajdan a cserkésző siklott le „hangtalan nevetéssel" a gyors vizeken... Mindössze ennyi maradt meg a régi időkből. A hídon indián férfi jön velem szemközt. Újságot olvas. Briand és a francia kormány lemondott...

(Folytatjuk)

Következik: A SING SING

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (2)

FELHŐKARCOLÓ 

New York , 1924. május. 

Ezek ördögök!

Amikor utoljára jártam itt, 1921-ben, még régi házak sorakoztak ezen a helyen egymás mellett. Hajdan ez a város előkelő lakónegyede volt, angol-hollandi mintára kis, egészen egyform a palotácskákat építettek egymás mellé. Lépcsős feljárat az üveges kapuhoz, amely nem nagyobb, mint nálunk odahaza az ajtó, onnan kis előszoba nyílik a tágas fogadóterembe (par-lor), abból széttolható ajtó az ebédlőbe vezet, onnan a konyhába jutni. A konyhába vezető ajtónak nincs kilincse, sarkon fordul, hogy a lábbal is be lehessen nyomni, ha hozzák az ebédet. A takaréktűzhely gáz csapos, fölötte vasernyő, a hideg-melegvizes csap alatt edénymosogató, a falba vágva étellift, amin át az ud varról érkező piaci holmikat fel lehet húzni vagy az ételt felküldeni az első, második emeletre, ha valaki nem akar vagy nem tud lejönni az ebédlőbe, — a kis kapu alá benyíló lépcsőházból lépcső vezet az emeletre ; mindenütt ugyanolyan nagyságú, berendezésű szobák, minden emeleten fürdőszoba, falba épített csillárok, szekrények, a nagyszobában kandalló emlékeztet a rég elhagyott angol fészekre, — ilyen volt a m ült század derekán m inden new yorki úri ház. Harminc, negyven, ötven sorakozott egymás mellé az ucca jobb- és baloldalán, amint nőtt a város, és az úri családok — üzletemberek, gyárosok — feljebb és feljebb hurcolkodtak.
Kávébarnára festve az egész negyed, az ablakokon fekete papírvászonrolló, egyenlő minden lépcső, minden kapualja ; aki egy házban otthon volt, otthon volt minden házban. Uniformis a házban, egyform a szabású ruhák, egyforma szabású gondolkodás, lélek ; így nőtt és lett óriás New York.
De m a ... 1924-ben hiába keresem az 1921 házait. Lassanként leromboljak az angol-hollandi tradíciókat, az az erős mag, amely New York és talán Amerika magvát alkotta, a puritán — yankee világ összetöredezett s az idegenek ütik bélyegüket New Yorkra.
Felhőkarcoló, hátaim as iroda és üzleti ház épült ott, ahol 1921-ben m ég családi házak voltak. Egy egész tömböt vásárolt össze a tőke és ma már valóban a felhőkig emelkedik a négyszögekre és kockákra osztott acélváz.
Milyen egyszerűen csinálnak itt mindent.
A földbe cementtömböket ágyaznak bizonyos távolságra egymástól, arra vörösre festett acélgerendákat srófolnak merőlegesen, haránt acélgerendákkal össze kötik, emeletről-emeletre feljebb és feljebb viszik az acélkonstrukciót és mire észreveszed magad, már a 20-ik emelet körül tartanak. Mint egy gyerekjáték, olyan az egész. Egy rettenetes erejű daruval fel is lehetne emelni és odábbvinni az egész acélkockajátékot. Ma még se kőművesnek, se üvegesnek, se ácsnak nincs köze hozzá. Ma még csak a vasmunkások dolgoznak az épületen. És ők azok, akiknek bámuló dicsérője ez az írás.
Tegnap délelőtt órák hosszat állottam egy épülő felhőkarcoló előtt és néztem a vasmunkásokat. Nem emberek ezek, de cirkuszi akrobaták, erőművészek és zsonglőrök, akik csodálatos mutatványaikat épülő házakon végzik.
Csupa fiatal ember, 20—30 év között, öregebb nem bírja ezt a munkát. Ruhájuk vastag vászon overall, hátul kis szerszámzseb. Cipőjük jó erős fűzős cipő, — a lábuk rendszerint nem nagy! (Meglátják, hogy ez milyen fontos.) Kezükön vastag bőrkesztyű. Hogy terelődött a figyelmem rájuk ? Az uccán jártam s az egyik oldalról a másikra akartam átmenni, amikor észrevettem, hogy egy csomó ember áll és néz a magasba. Mi történik ott?  Magasan az úttest fölött, épülő acélváz legtetején, a levegőbe meredő szabad acéloszlopra egy ember kúszik. De nem kötélen, se horgos cipővel... Nem ! Csak úgy ... Két térdét egymáshoz szorítja, lábát befelé fordítva hozzátapasztja az acélrúdhoz és kesztyűs kezével húzza magát. Egészen egyedül, legalább 25 méter magasságban... Ha leesik, száz halállal hal meg. De nem esik le ...
Mintha csak sétálna, úgy megy fel... Utána egy második, harmadik... A lent — 8 emelet magasságban dolgozók ügyet sem vetnek rájuk... Ők is tudják ugyanezt a kunsztot... A szabadon álló acélgerenda alul harántgerendával össze van kötve egy másik gerendával. Csakhogy az valamivel alacsonyabb. Alatta üres levegő, acélváz, rettenetes mélység, halál.
Előbb a mi emberünk, azután a többi megáll oda fenn és nyugodtan, mint egy légi balerina, átsétál, halálos magasságban a keskeny acélsínen. Ehez kell a kis láb ! A vér megfagy az ereimben. Ha ez nem istenkísértés, akkor semmi sem az.
Most következik az igazi cirkuszi produkció. Villamos hevítővel az egyik csavarokat hevít tüzfehérre és húsz emelet magasságban dobja át a másiknak, aki egy kis vödörben elkapja, és a helyére csavarja, hogy az acélgerendákat összekösse.
Cirkuszban, varietékben drága pénzért mutogatják azt, amit a vasmunkások a megélhetésért csinálnak. Lent a rendőr vastag fapálcáját himbálva egykedvűen járkál. Mi köze hozzá? Itt igy építenek. Aki leesik, az lenn van. Fahálózat, tartógerendák, védőutak az épülő ház körül, mint Európában... Ostobaság !... Sokba kerül, fölösleges munka... És aki nem akar, ne menjen épületi vasmunkásnak...
Tíz dollárt kapnak egy napra, — tudjanak érte valamit... A dollárt itt nem adják ingyen ! (Ezt... ezt kell a budapestieknek még megtanulniuk !)
De a cirkuszi mutatvány még nem ért véget.
Jön a vállalkozó mérnöki hivatal ellenőre. Azt vizsgálja, hogy a munkások rendesen dolgoznak-e? Kezén finom kesztyű, lábán sárga fűzőscipő, fején finom puha kalap, ruhája felett divatos felöltő. Mellzsebéből zsebkendő csücske kandikál ki. Megáll és mint a pók a szálon úgy kezd mászni az acélgerendán... fel, fel a magasságba. Ő is átsétál a gerendákon, megnézi az újonnan beiktatott csavarokat, isteni egykedvűséggel végzi halálos gyakorlatát, azután két kezével megfogja az oszlop két oldalát, lábát alul a cipője orránál nekifeszíti és csúszik le.
Ezek nem emberek ! Ezek ördögök ! Lent még csak lélekzetet se vesz... Megy egy másik épülethez ellenőrizni.
A lábam remeg az izgalomtól és az agyam kimerül...
Kábultan nézem az égbemeredő acélkonstrukciót, amely így épül.

(Folytatjuk)

Következik: SQUEMISH-INDIÁNOK KÖZT

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (1)

(Előhang helyett)

Pásztor Árpád az utazó riporter

Hajón, vasúton egyre csak járni,
Egyre csak szállni, meg sohsem állni.
Ma lenn, dús délen, virágmezőkön.
Holnap bús télen, mindenütt lenni
Köszönni és már búcsút is venni,
Egyre keresni, új útra lelni,
Másutt feküdni, másutt felkelni.
Tanulni egy dalt, egyet feledni,
Egy kéz virágot mindenütt szedni,
A múló létet megszaporázni, 
Hő napban égni, esőben ázni,
Minden földrészen átrepülni,
Mindenhol más lány ölébe ülni,
Minden népnél egy korty bort meginni,
Egy fájó nézést emlékül vinni, -
Jöjjön bárhol igy a halál értem, 
Karom kitárom… Mehetünk! Éltem.

(Írta: Pásztor Árpád / sz. 1877- mh. 1940/)

Tizennyolc esztendős gyerekifjú állított be három évtizeddel ezelőtt az egyik budapesti lap szerkesztőségébe és novellát nyújtott át a szerkesztőnek. A tizennyolc esztendős szálas ifjúnak zsebében mindig volt készen néhány novella és vers. A tizennyolc esztendős fiatalember irodalommal foglalkozott, bár az írással nem volt semmi messzebbmenő terve.
Ezernyolcszázkilencvennyolcban nagy ünnepség volt a Népszínházban, egy huszonkétéves szerzőnek a darabját mutatta be a Népszínház. A fiatal szerzőt Pásztor Árpádnak hívták.
Pásztor Árpád huszonkét esztendős volt, erős, élni és tanulni akaró fiatalember, akinek nem volt elég Magyarország. Vére, vágya és tudásszomja külföldre hajtotta. Pásztor Árpád bejárta az egész világot és a népszínházi szerzőből riporter lett. Riportokat küldött a magyar lapoknak a világ minden részéből.
Pásztor Árpád utazásának első etappéja Varsó volt. Varsó után Szentpétervár következett. Kis Kodakjával lefotografálta a cár teheneit és a cár palotáját. Moszkvában az orosz irodalmat tanulmányozta, Jasznaja Poljanában felkereste Tolsztojt, órákhosszat beszélgetett vele, Nizsnij Novgorodban a lüktető életet csodálta. Azután megunta a civilizált orosz városokat, vonatra ült és Szibériába utazott, Irkutzktól Charbinig figyelt, tanult. A kínai szokásokkal is megismerkedett. Port-Arturi emlékekkel megrakodva átugrott Japánba, hónapokig élt Tokyóban, naphosszat járta az agyagos utcákat. Japán barátjai voltak.
Színházba, mulatóba és kávéházba járt. Éjszakákon keresztül csatangolt a külvárosokban, tanulmányozta az éjjeli életet, megnézte a japán börtönöket. Majd meggondolta magát és hajóra szállt. Amerikába ment. Heteken keresztül élt az indiánok között. Newyorktól San Franciscoig keresztül-kasul utazta Amerikát, riportot ir a san franciscoi halottégetésről, Kalifornia nagyszerű levegőjéről.
Télen Los Angelesben szedi a virágokat. Felkeresi az aranyásó telepeket. Ohajoban felvéteti magát a bányába. West Orange-ben felkeresi Edisont. Edison megszereti s barátságosan bevallja neki, hogy a nőt tartja a világon a legjobb találmánynak. Hajóra ült, visszajön Magyarországra. Megint utazik, Páris, London, a nagy metropolisok. Megint Amerika. Megint külföld. „Hajón, vasúton egyre csak járni…” Utazik és utazik. Legutoljára két esztendővel ezelőtt volt Amerikában. (Huszadik Század, 1926. szeptember)

A továbbiakban amerikai utirajzaiból teszünk közzé néhányat. Forrás: Amerika Kanadától Panamáig. Világirodalom Kiadóvállalat, Weiler és Társa kiadása, Budapest.

A KÍNAI NEGYED

1908. május

China-town! Alig három-négy ucca New Yorkban, az olasz és zsidónegyed közé ékelve. Az alsóváros zegzugában, a hirhedt Boweryba torkolnak ezek a piszkos uccák, név szerint a Mott-street, a Pell-street és Doyer-street. Vörös téglából épített szegény amerikai házak, de az erkélyek lampionokkal díszítve, fantasztikus vasrácsok az ablakon, kínai felírású cégtáblák és hirdetések és minden második bolt: Laundry, mosoda.
China-town mosásból él. Az amerikaiak szennyes ruháit mossa és tenyérnyi nagyságú üzleteiben villanylámpa mellett szorgoskodik egész éjjel. Mert a laundryk este nyílnak meg s a kínai éjjel dolgozik itt. Miért ?... Ki tudja?... Fél talán a nappaltól, a yankee nyers erejétől, gúnyjától és üldözésétől s ezért menekül az éjszakákhoz, amelyben sok mindent megbocsátanak, még talán a születést is? Nappal alig is veszed észre, ha a kínai negyedbe tévedsz, a mosodák zárva, a kínaiak alszanak. Legföllebb ha egypár gyermek, vagy öreg férfi ténfereg az uccákon. Különben ez a három-négy ucca szinte beleszakad a Bowery süketítő zajába, hatalmas igáslovak patkócsattogása, zsibogásába, az Elevated-vasút dübörgésébe, a new-yorki nappali élet minket elszédítő forgatagába.

De ha jő az este, megelevenedik China-town. A kínai vendéglők erkélyein kigyulladnak a színes lampiónok, a kapuk előtt csoportosan álldogálnak a kinaiak. Faji sárgaságukat is leszámítva sápadt fejek, rosszul táplált, megtörött testek. Papucs vagy cipő, széles nadrág és bő, a gomboknál zsinórozott kabát. A zsinórozás emlékeztet a magyarra. Mind a kettő Ázsiából való. Fejükön szalma-, vagy kis fekete keménykalap. Ott állanak az uccasarkon, sugdolóznak, beszélgetnek az ő különös, vékony hangjukon. Szemük feketén, szenvedélyesen csillog. Ha fehér ember megy el mellettük, szinte öntudatlanul halkabban beszélnek, visszahúzódnak... Félnek, mert itt ők kegyelemkenyéren élnek: megtűrtek, megvetettek. A nyilvános életben részt nem vehetnek s csak az amerikai piszkos ruhaját moshatják. Aztán jön a rendőr. A newyorki, hatalmas, szálas „irishman", gyanakvón, feddőn, szigorúan néz a kínaiak csoportjára s ezek félénken, meghunyászkodva húzódnak vissza. Mennyit szenvedhetnek itt ezek az emberek, mennyi eltitkolt gazságot, kéjelgést hamlozhatnak fel, hogy egyenlővé billentsék az élet fájdalmainak és örömeinek mérlegét.
•
A New-York Herald néhány munkatársával jártuk be a kínai negyedet, ezt a különös, nekünk misztériumokkal teltnek látszó uccacsoportozatot. A Herald egyik riportere, aki megígérte, hogy vezetni fog bennünket, éppen kiküldetésben járt és elhatároztuk, hogy a Bowery egyik lebujában várjuk meg. Kétszárnyú üvegajtón keskeny folyosóra értünk és azon át széles, alacsony terembe. Terítő nélkül való asztalok, közöttük durva székek és maró, égető füst. A füstfelhőkben pedig a kikötők söpredéke. Az amerikai haditengerészet részeg matrózai, blúzuk kigombolva, szikár, de izmos mellükön hálóból horgolt ing, fejükön félrecsapott sapka s előttük sör, bor, pálinka. A szolgálat fegyelmében és a baromi munkában szinte állativá vált arcok, emberek, akiknek most három-négy nap szabadság adatott s ezt lebujból-lebujba vándorolva töltik el, közöttük egy-egy rózsás, szelíd, alig pelyhedző állú fiatal arc, — csak nemrég jöhetett otthonról — aztán részeg kikötőmunkások s az asztaloknál és a férfiak ölében vihogó, ordítozó félmeztelen lányok. Alakok, akik már Nebraska vagy Alaska aranyásóinak sem kellenek, asztaltól-asztalhoz vándorolnak, táncolnak a részeg matrózokkal és eltűnnek a folyosó sötétjében. És a sikoltozásnak, szivarfüstnek, nevetésnek, trágár tréfáknak különös ritmust ad egy gramofon recsegése. Ez a hely, ahol egy óvatlan pillanatban előkerülnek a kések, revolverek és fegyencarcú pincérek pillanat alatt kisöprik az egész társaságot. Künn az ajtó előtt automobil áll meg. Előkelő amerikai nők, gyémántosan, báli ruhában, frakkos fiatalemberek jelennek meg. Színház, vacsora után vannak, egy kicsit jönnek megfürdeni az iszapban. Velük persze egy-két detektív is. A hűhó, hahota, zsivaj egy kicsit elhal, a gazdagok és szegények — ősi ellenségek — egy pillanatra farkasszemet néznek, aztán újra kitör a rikoltás, lányok keringése. Ez a hírhedt Bowery, amelyről egy hozzánk szakadt amerikai trupp révén húsz év előtt egész Budapest énekelte:

The Bow'ry! the Bow 'ry!
The say such things, and they do strange things,
On the Bow 'ry, the Bow 'ry!
The never go any more.

De megérkezett a riporter, akire vártunk, China-town alapos ismerője — mehetünk!
•
Első utunk egy ópiumszívóhoz vezet. Amint nyolcan-tízen ballagtunk egymás mellett hangos szóval, nem egy rendőr nézett utánunk gyanakodva, mert az utóbbi évben nagyon őrzik a kínai negyedet s mi okosabbnak is láttuk kisebb csoportokra szakadni. A Mott-Street elején tizenkilenc-húszéves zsidófiú csatlakozott hozzánk: China-town guide. (Vezető.) Három esztendős korában került ide Orosz-Lengyelországból s felnövekedve, megtanult angolul és kínaiul. Átjáró házon vezetett egy másik uccába, majd egy kapunál hirtelen intett s mi óvatosan surrantunk be. De nem elég óvatosan ahhoz, hogy egy amerikai úr és hölgy ne surrant volna utánunk. A jómódú és gazdag amerikaiak idejönnek „izgulni". Szűk lépcsőn mentünk fölfelé, mikor a második emeleten egy ajtón hirtelen betoltak mindnyájunkat. Nyolcan-tízen állhattunk a kis szobában. A tipikus vörös, üveggömbös éjjeli lámpa, papírpillangók a függönyökön, olcsó, de nehéz parfőm szaga és a díványon — egy európai nő. Abból él — titokban ugyan — hogy ópiumot szív. A rendőrség üldözi az ópiumszívást s európai alig is juthat be kínai ópiumszívók közé. Meg kellett hát elégednünk ezzel is. Barátságosan, szinte megkövesült mosollyal fogadott, amilyen az öreg primadonnák ajkára fagyott és intett, hogy álljunk köréje. Lefeküdt és lábáról ledobta arany szálakkal hímzett papucsát. Csend volt, mindnyájunkon különös izgalom vett erőt, mint amikor valami természetellenes ténnyel állunk szemközt. És bevallom, rögtön különös meglepetés ért. Eddig azt hittem, hogy az ópiumpipára úgy kell rágyújtani, mint egy pipa dohányra, holott erről szó sincs. Az ópiumpipa is egészen másforma. Hosszú, egyenletes vastag szár, a közepén kis pipaszerű kehely, mely rózsaszínű tüllel van lekötve. Az ópium apró tégelyben van, kis tűz fölött megmelegített pálcikára nyomják, mint a viaszkot és szétkenik a tüllön. Mikor ez megvan, az ópiumszívó átadja magát a nyugodt fekvésnek és a pipát gyertya lángjához téve, kettőt-hármat szippant. Kis kék füst száll föl: ez minden ... Néhány ilyen ópiumpipa után következik el csak a mámor, a boldog álom. Barátnőnk felült és mosolyogva mondta, hogy többet nem szív. Ártalmas és ma még jönnek vendégek. Mindenki átadta a kötelező negyed- vagy féldollárt és eltakarodtunk. De csalódottak, nyugtalanok voltunk. Hátha az európai asszony megcsalt minket, hátha más az ópiumszívás. És a kis zsidó vezető intett. Megyünk egy kínai nőhöz. Ujabb átjáróházak, surranások, megint betolakodtunk egy ajtón és egy kínai hálószobában vagyunk. Egy meglepett férfi mosolygó alázattal fogad és élénken tiltakozik. De a társaság egyik tagja széttárja kabátját, alatta a kínai jelvényt pillantja meg. Detektív. Tehát maga a rendőrség kívánja. És odavezet az ágyhoz. Kis kínai asszonyka fekszik rajta. Az ágy kőből van; mozaikszerű kőből. Párna sincs rajta, csak tégla nagyságú, égszínkék, belül üres majolika-kocka, kis ütővel rá kell ütni, zengő hangot ad — a nő így altatja magát. Előbb megmutatja a lábát. A lírikusoktól annyira elkoptatott piskóta itt igazán túlzásnak látszik. A nő lába oly pici, mint egy másféléves gyermeké, szinte alig tud ráállni s legfeljebb, ha két-három lépést tehet. A nő nem arra való, hogy járjon, hanem hogy szeressék! Haja simán hátra van fésülve és a töve csodálatosan finom. Vékony, majdnem, hogy rajz, az erek, mint vékony jég alatt folydogáló patakok tletszenek át homlokán, a keze bájos, mint a játék, ujjai vékonyak és fehérek, körme hosszú, ragyogó és fénylő, mint a kolibri tollazata. A fehér asszony nem csalt; a kínai nő is éppen úgy szívott ópiumot. De lehet, mert a detektív is ott volt. A több pipával. És a pupillája kitágult, szemhéja felhúzódott, bőre még vékonyabbnak és sápadtabbnak tűnt fel, egész teste reszketett, már-már elfogta az önkívület... Végigfeküdt a kőágyon és hallgatta a majolikapárna zenéjét...,
•

Kínai vendéglő. Vagy nyolc-tíz is van a China-townban, de New York más negyedeiben is. A berendezésükért érdemes őket megnézni. A falakon köröskörül drága hímzések, művészi kínai képek, melyeket onnan hazulról hoztak még el. Fehérbőrű ember elé kést, .villát, kanalat is tesznek, de ha kívánod, eléd rakják a kis ébenfapálcikákat is és igen mulatnak azon, hogy nem tudsz bánni vele. De a pálcikákat be számítják a számlába, mert egészen bizonyos, hogy minden vendég ellopja: ezüstkanál helyett.... Kenyér helyett rizs járja, sótalan, sűrűre főtt rizspép.  Különben kaphatsz fecskefészket s min den kínai specialitást, amit szemed-szád megkíván. A vendéglős és a pincérek nagyrészt keresztények már. Copfjuk nincs, ellenben kihízottak, kövérek. Érdekes, hogy amint áttértek a keresztény hitre, mily kövéres, szélesképűek lesznek. Nem kell félniök úgy, mint lenn, a kapuk alatt, a laundrykban meghúzódó soványaknak, éheseknek, villogószeműeknek ... Hajnalodott már. Elhagytuk China-townt. Egy pillanatra benéztünk a külsőségekbe, láttuk az embereket, néztük a színeket és megfogtuk a hangulatokat. De a lélek, a lényeg, megfoghatatlan maradt. Az az idegen valam i, ami elválasztja a fehéret a négertől, a sárga fajtól, mely annyi emberben félelmet, visszataszító érzést, gyűlöletet kelt, mert egészen más, nekünk egészen idegen. A kelő napban már alig látszottak a lampionok lángjai és végig a Boweryn egész üteg tejeskocsi döcögött tova. A laundrykat becsukták, China-town aludni tért...

(Folytatjuk)

NAGY MIKLÓS KUND: Mesebeli Afrika

Beszélgetés Szeremley Huba Afrika-kutatóval

Valamikor a Balatonról indult...

Évekkel ezelőtt, még a dühöngő hidegháború idején, nyugati médiumokban nagy szenzációt keltett, hogy egy kis sportrepülő, alig a fák magasában szállva, kijátszotta az ellenőrző radarberendezéseket, átrepült a vasfüggönyön, landolt Magyarországon és kimenekített egy magyar családot Ausztriába. Az az úr, aki akkor fiatalon a menekülés e nem mindennapi módját választotta, nemrég Marosvásárhelyen járt. Szeremley Huba az akkori látványos szökése óta is gyakorta választotta az élet kalandosabb oldalát. Osztrák állampolgár, de nagyon sok időt tölt Nigériában, És. még merre? Egy s más kiderül a beszélgetésből, amelyet rövid vásárhelyi látogatásakor folytattunk.

Érdemes részleteznünk, hogyan lett egy magyar emberből osztrák, illetve nigériai polgár.
Pontosítsunk: magyar állampolgár is vagyok. Megtartottam az állampolgárságot, noha volt idő, amikor ezzel nem dicsekedett az ember. Jóval '56 után hagytam el az országot, sokáig még bíztam a változásban. Akkor döntöttem a távozásról, amikor a másodikként kezdett egyetemi tanulmányaim során a 7. szemeszterben kitettek az orvostudományi karról állítólagos izgató tevékenységemért. Segédmunkásként közben beláttam, hogy otthon az én karrieremnek vége, mindenféle formában. Először teológiát tanultam Esztergomban, a II. év végén rájöttem, hogy nem tudom ezzel megváltani az akkori Magyarországot. Azután következett a pályamódosítás.

Nem akármilyen körülmények közt hagytad el az országot.
Amikor az elhatározás megszületett, még nem jogerősen, de már el voltam ítélve. Útlevelet soha nem kaptam, még keletre vagy északra se. Azért mégis kértem a kiutazási engedélyt Ausztriába. Nevetve elutasították. Nemcsak nekem, hanem feleségemnek és kislányomnak is. Pedig a feleségem korábban osztrák állampolgár volt, de fiatalos meggondolatlanságból lemondott róla azért, hogy együtt élhessünk Magyarországon. Utána jugoszláviai utazási engedélyt kértem, gondoltam, onnan is tovább lehet menni valahogy. Azt is visszautasították. Maradt Bulgária. Már kint voltam Ausztriában, amikor megtudtam, hogy a fellebbezésemre megadták a bolgár kiutazási jóváhagyást.

De hogyan jutottál el Ausztriába?
Miután törvényesen nem ment, mindenféle megoldásra gondoltam. Olyasmire, hogy átúszunk a Dráván, lecsónakázunk a Dunán. Lehetett dróthálót átvágni, bokrot ugrani, meg ilyesmik. Mindent mérlegeltünk, de kezdett sürgetni az idő. Felötlött a repülős változat. Volt egy nagyon jó barátom, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot. Két hetünk volt. Ez alatt meg kellett tanulnia repülni, egy kis repülőgépet ellopni egy osztrák repülőklubtól, énnekem a határsávban preparálni kellett egy leszállóhelyet. Végül is leszállt, beültünk, kimentünk.

Ilyen egyszerű volt az egész?
Komplikáció csak annyi volt, hogy engem akkor már két autóval, két külön osztag figyelt éjjel-nappal. Miután kértem az osztrák kiutazási vízumot, sejtették, hogy valami nem stimmel. De tudott volt, hogy vannak hiányosságai a vasfüggönynek alatta is, fölötte is. Ez 1967-ben volt. Az ember meg spekulált. Egy Cesna 175-ös, négyüléses, egymotoros, kis sportgépet sikerült szerezni. Napközben többször megsértette a magyar légteret, át-átrepült a határon, kellett látnia, hogy hol, és mint fog leszállni. Emiatt a pápai repülőtéren is készültség volt. De a személyemmel nem kapcsolták össze a légi eseményt, pedig követtek. Akármilyen viccesen hangzik, de a magyarok az osztrák televízió esti híreiből tudták a két dolgot összerakni. Engem még kerestek a határsávban, mert leráztam a.követőket. Az autómat megtalálták, de a berepülést nem hozták kapcsolatba velem.

A pápai hatóságok sem tudtak a gép leszállásáról?
Nem, mert a radar nem észlelte. Azt meg bekalkuláltuk, hogy hajnalban a szolgálatos kiskatona álmos, s mire reagál, és telefonálni próbál, mi addig eltűnünk, így is történt. Ez később benne volt a periratokban. Alighogy lihegve jelentette, hogy berepült egy osztrák gép, máris hozzá kellett tennie: jaj, ki is szállt!

És az osztrákok?
Ők se vették észre. Se azt, hogy a gép kirepült, se azt, hogy mi megérkeztünk. Fölvertük a rendőröket, hogy itt vagyunk, de elküldték, hogy ilyen korán ne zavarjuk őket.

Aztán hogy alakult Ausztriában a sorsod?
Folytatni akartam az orvosi egyetemet, de elment tőle a kedvem. Más érdeklődési köreim lettek, hogy a nyugat kitárult. Elvégeztem egy gyorstalpaló gépészmérnöki és műanyag-technikai college-ot. Mire elvégeztem, zajlott a Biafra-háború. Kerestek valakit, aki lemenne Biafrába kórházakat, iskolákat szervezni, támogatni, az osztrák segélyeket a megfelelő helyre juttatni. '68 vége felé jelentkeztem egy ilyen misszióra. Volt egy barátom, akivel együtt jártunk az orvosira, ő az anatómiai tudományok professzora lett. Bujumburában.

Ez úgy hangzik, mint egy Rejtő-könyv helyneve.
Pedig létezik, Burundi fővárosa. Vékonypénzű gyerek lévén, nagyon jó alkalom volt számomra, hogy a barátomat, akiről azt hittem, egyhamar nem látom, meglátogassam. Így kerültem közelebbi érintkezésbe Afrikával. Akkor megfogadtam, hogy ez az első és utolsó afrikai utam.

Miért utolsó? Veszélyes volt?
Főleg Közép- és Nyugat-Afrika egy ilyen frissensült, amatőr kalandornak eléggé mellbevágó volt. Az egészségügyi körülmények, az étel, a hotel, plusz az emberélet labilitása. Három napon át ugyanazon az úton, ugyanazokat a hullákat átlépni, eléggé letaglózza az embert. Később sok mindent megszoktam.

Afrikából tényleg többnyire az óriási éhínség hírei jutnak el hozzánk, meg az, hogy ott nem sokat ér az emberélet.
Az éhezést nem vettem annyira észre, mint azt, hogy az emberi élet tényleg nem ér sokat. De ez a mai napig így van, nem csak Afrikában, másutt is.

Az első afrikai utat mikor követte újabb?
Úgy adta a sors, hogy előbb elkerültem Perzsiába, Iránba. Véletlenül pont egy olyan helyre, ahonnan egy Khomeini nevű úr származott. Teherántól délre, Iszfahán környékén, még a sah idejében meg akartuk váltani a világot. Zölddé akartuk változtatni a sivatagot. Ehhez hasonló bohó elképzelésekkel megrakottan, hét évet töltöttem Perzsiában, közben persze csavarogtunk is a környező országokban is.

Konkrétan mit akartatok csinálni?
Félig-meddig fantaszta dolognak tűnt a projektünk. Be akartuk bizonyítani, hogy a sivatagban is ugyanúgy lehet élni, termeszteni gabonát, füvet növelni, mint máshol.

Csak pénz kell hozzá?
Összekoldultunk mindenhonnan segítséget, sőt, ami saját pénzem lett addigra, azt is mind ebbe a kalandba fektettem.

És kiderült. hogy nem lehet a sivatagot termővé tenni?
Az ellenkezője derült ki. Egy formaldehid habbal operáltunk, aminek a 90-95 százaléka nyitott cellákból áll, majdnem olyan, mint a szivacs. Bizonyos mélységbe beépítve a földbe, mindenféle sókkal, nyomelemekkel stb. dúsítva, pontosan dimenzionálva, eredményes volt a kísérletünk. Azonban keresztülhúzta a számításainkat Khomeini reneszánsz mozgalma. Még az ajatollah idejében is visszamentem Perzsiába, próbáltam valahogy életben tartani a projektet, de amikor aztán elkezdődött az Öböl-háború, végleg feladtam. Khomeinben, a kis gyárunkban, amit mi építettünk, babot tároltak, a gépek eltűntek, temetőszaga volt az egésznek.

Újra kellett tehát kezdeni valamit.
Életemben már többször indultam nulláról. Nem volt újdonság. Időközben kapcsolatban maradtam Afrikával, főleg Nigériával. De voltam összevissza mindenfelé, szabványutakon: Amerikában, Kanadában. Egyik helyen se akartam maradni.

Afrika számunkra csak egy egzotikus világrész. Annak, aki már ismeri, mi benne az érdekes?
Talán az, hogy ott nagyon sok ember lakik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy magas a lélekszám, hanem úgy, hogy ott még ember az ember. Sokkal több ember szaladgál az utcán vagy az őserdőben, mint a mi modern, civilizált világunkban.

Úgy fogadják az európait, mint aki jó szándékkal megy oda?
Az afrikaiaknak, mivel közelebb vannak a természethez, van bizonyos megérzésük. Azt hiszem, ők szél ellen is inkább megérzik, hogy ki a jó és ki a rossz, nem mint mi itt, Európában.

Az iráni kudarc után mi volt a következő lépésed?
Újabb képesítést szereztem. A mai napig ez lett a hobbim, ez tölti ki az időmet: szoció-ökonómiának lehetne nevezni. Fából vaskarika, ugyanolyan haszontalan, mint medicinát vagy teológiát tanulni, erre később ott jöttem rá.

És ebből, ha ilyen haszontalan, meg lehet élni?
Nem. Az embernek időnként be kell nyúlnia a zsebébe.

Akkor ott kell is lennie valaminek. Honnan van?
A pénzt az ember többnyíre örökli, vagy szerezte valamilyen illegális formában, vagy megdolgozott érte. Nekem az első nem műfajom, a második nem tetszett, úgyhogy dolgoznom kellett. Keményen.

Mivel sikerült talpra állnod anyagilag?
Az én bevételi forrásom az, hogy az őserdőben távvezetékeket építünk, Nyugat-Afrikában transzformátorállomásokat és magasfeszültségű vezetékeket telepítünk. Ebbe is beletanultam. Ebből van a napi kenyérre való és az, ami a hobbira kell.

Ránézésre senki se mondaná, hogy Afrikában töltöd életed egy részét. Úgy képzelnénk hogy különféle jelek viselik Szeremley Huba testén a „vad" kontinens nyomát.
Tudnék azért jeleket mutatni, törött nyakcsigolyáktól kezdve a forradásos lábcsontokig, mély sebek, sérülések nyomáig. De nem az a lényeg, hogy ott kalandos lenne az élet. Európában talán sokkal kalandosabb. Afrikában minden sokkal jobban le van egyszerűsítve. Ez az életmód főleg bizonyos lemondásokkal jár. Nemcsak a televízió, a színház, a mozi, a rendszeres újságok hiányoznak, de még az étel, ital, gyógyszer is, sőt nélkülözés is felléphet. Afrikában bizonyos helyeken, főleg ott, ahol mi is sokat dolgozunk, így van. És van egy másik nagy probléma, sajnos, a most fölébredt nacionalista vagy törzsi villongások.

Ott se lehet szabadulni az európai átoktól?
Nem is tudom, hogy európai átok-e ez? Talán az istenek átkának lehetne nevezni.

A veszélyes törzsi villongások közepette mennyire használható a szoció-ökonómiai felkészültséged?
Ezt valójában nem tudom, annál is inkább, mivel ezeknek az ellentéteknek vallási hátterük is van, de az tény, hogy nem lehet megszökni a sors, a gondviselés vagy az istenek játékától. Az időm nagy részét ilyen jellegű dolgokra fordítom. Egy nagy emberkísérletet végzek, ott lenn. Remélem senki se érti félre. Nem szó szerint értendő, de emberkísérleti laboratóriumom van. Ez egy 1300 családnyi - átlagban 8-10 tagú - kisebb kísérleti telep.

Mi a kísérlet célja?
A szociális tényezők gyűjtése. Egy tanulmány megírása is.

Nemzetközi támogatásotok van? Segít az ENSZ?
Az ENSZ direktben nem. Inkább azokhoz a szervezetekhez fordultam, amelyek közvetlenül konfrontálódnak ilyesmivel. Megpróbáltunk az ADEB-bel (African Developpment Bank) közösen dolgozni. Ez tulajdonképpen egy rehabilitációs program vagy modell. Arról szól, hogy miképpen lehet bűnöző egyedekből újból a társadalom számára hasznos tagokat formálni.

A kísérlet szerint lehet?
Ez az 1300, bűnözői háttérrel, előélettel rendelkező család saját akaratából csatlakozott hozzánk.

És nem tekintenek úgy rátok, fehér emberekre, mint kívülállókra, akiknek semmi közük az egészhez?
Nem. Ezért mondtam azt, hogy ott ember az ember. Ő veled vigad, veled sír, szenved. Ezt itt, Európában, sajnos már egyre kevesebb helyen lehet tapasztalni. Közben a kísérleteimet elkomplikáltam azzal, hogy nemcsak egyszerűen csak bűnözőkkel foglalkozom, hanem a törzsi hovatartozást se vettem figyelembe, sőt még vallási válogatás se volt. Nigériában 286 törzs van. A nyelvük is teljesen különböző.

A telepen mi a közös nyelv?
Ez a telep egy kisebbfajta Bábel. De mindenki megérti a másikat. Hosszú, nehéz időszak után végre oda jutottunk, hogy már nem szükséges éjjel-nappal ott lennem velük, hosszabb ideig is hiányozhatom, elég, ha telefonon beszélünk.

Úgy képzelem, hogy érzelmileg is kellett kötődnöd a programhoz.
Ha érzelmileg egy ilyesmi nem fontos az ember számára, akkor jobb, ha hozzá se kezd. Mert azért ott is voltak intrikák. A helyi hatóságok nem nézték jó szemmel. Az ENSZ-nek is van egy hasonló programja, ennek én konkurenciát jelentettem, próbálták az életemet megkeseríteni.

Miközben nem adtad fel az osztrák állampolgárságodat se.
Én azt várom, hogy mikor válik lehetővé a világállampolgárság. Ez lenne az igazi. Egyébként a családom jelentős része Ausztriában él. Ott lenn az iskola, az egyetem problémája megoldatlan. A gyerekek elérték azt a kort, amikor haza kellett menniük egyetemre.

Az ismerőseidtől azt hallom, hogy van egy afrikai örökbe fogadott gyereked is.
Nem tudom, hogy örökbe fogadásnak lehet-e nevezni. Afrikában ez másképp van. Ha tényleg ott akarsz élni, legjobb, ha a személyzettől kezdve mindenkit azonnal örökbe fogadsz. Így tényleg megengedheted magadnak, mint én, hogy eljöjj onnan és lakásod ajtaja ne legyen kulcsra zárva. Ez nem vicc.

Nem tűnik el semmi?
Apróságok biztosan eltűnnek időnként. Egy kis cukor, vagy csokoládé, ilyesmik. De sokkal nagyobb biztonságban érzem magam ott, az emberevők között, mint itthon Európában.

Az emberevőket szó szerint kell értenünk?
Európában igen. Itt nagyon sok emberevővel találkoztam. Afrikában még nem.

Azt is mondták, hogy Ausztriába kellett menekítened egy bennszülött fiatalembert, mert ott veszélyben volt az élete.
Ez így megint nem igaz. És ez is csodálatos Afrikában. Otthon apám úgynevezett népellenes cselekedete miatt, osztályidegenként hetedíziglen megbélyegezték családunk föl- és lemenő ágát. Én X-esként ebben nőttem fel. Ennek a bizonyos gyereknek az édesapja egy régi jó barátom, aki a háború utáni Biafrában, a világ akkori talán leggazdagabb államának lett a kormányzója, az olaj-bumm idején. De mivel a mai katonai diktatúrával politikailag nem értett egyet és ehhez vallási problémák is hozzáadódtak, halálra ítélték. Annak ellenére, hogy ő lett 100 millió embernek, vagy feleannyinak az l-es számú ellensége, a feleségének, gyermekeinek nem lett semmi olyan bántódása, mint hasonló esetben volt ez Magyarországon vagy Európa más államaiban. Ott ebből a szempontból is sokkal humánusabbak. Merem ezt állítani, mert én a per előtt, alatt és után is az ő házukban laktam. Egyszer volt házkutatás, de azon túl a házat nem figyelték, a család levelezését nem lesték vagy ilyesmik. Szabadon utazhattak ki-be, nem volt probléma.

Szeremley Huba hazatért

Végül is, te, hol vagy otthon?
Ez nagyon nehéz kérdés. Úgy látszik, van egy magyar átok. A jelek szerint végleg hazatelepültem Magyarországra. Valamikor a Balatontól indultam, ott nőttem fel. Minden, ami gyerekkoromhoz tartozik, beleértve a kitelepítést, meghurcoltatást, apám elfogatását, mind oda köt. Most hazaértem és előbb-utóbb nem szeretnék semmi mást, csak szőlősgazda lenni.

Így ez az erdélyi utad is természetesen jön be a képbe.
Az erdélyi út régi programom. Családi kapcsolat is fűződik hozzá. Első feleségem szépanyjáéknál volt a világosi fegyverletétel. Szegről-végről Görgei retyerutyák is vagyunk. Sajnos eddig mindig nagyon távol voltam. Sokáig Afrika vagy Dél-Amerika könnyebben elérhető volt.

Itt másfajta tapasztalat érhetett.
Igen. Afrikában bármilyen szegény is egy falu, ott van élet, lüktet valami. Itt meg az volt az érzésem, hogy minden agonizál valahogy. Sötét falvak, a szekéren csak öregek ülnek. Ez mellbe vágott.

Már annyi ötletet kiviteleztél a világban. Itt is elkelne a segítség.
A segítséget nem kívülről kellene várni. Nemegyszer azért véreztünk el, mert kívülről vártuk a támogatást. A külső segítséget áhítozni nagyon kényelmes álláspont.

Csalódást vélek kihallani a hangodból. Csalódás érhet Magyarországon is?
Már ért is. A minimális elvárásokon ott is fennakadtunk. Mocsaras, ingoványos ország továbbra is. Újra kezdtem pakolgatni a bőröndömet.

Megmarad Afrika?
Be akarom fejezni, amit elkezdtünk. Ott a semmiből a rablókkal, gyilkosokkal fölhoztunk egy olyan kis közösséget, amelyben a víztől a villanyig, az iskoláig, a kórházig mindent saját magunk oldottunk meg, külső segítség nélkül. Teremtettünk magunknak munkahelyet, irodát, gyárat, lakóházat, templomot.

Minden keserű tapasztalatod ellenére úgy véled, lehet bízni az emberekben?
Azokban az emberekben, akik nem eléggé civilizáltak.

(1994. május)

[Forrás: Nagy Miklós Kund: Míg a magnó összekapcsolt... Interjúk, beszélgetések. Pallas-Akadémia Kiadó, 2006]

ROBERT GRAVES: Hegymászó évadunk

A Snowdon

George Mallory többet is tett értem, nemcsak könyveket adott kölcsön: az iskolai vakációkon magával vitt hegyet mászni a Snowdon-ra. 

Harlechi hálószobám ablakából nagyon jól ismertem a Snowdont. Távoli fehér hósapkája tavaszonként megejtő dicsfénybe borította az egész tájat. Amikor először mentem George-dzsal a Snowdonra, a Quellin-tó partján szálltunk meg, a Snowdon Ranger szállóban. Január volt, a hegyet hó borította. Sziklát keveset másztunk, de kötéllel és jégcsákánnyal fölkapaszkodtunk néhány jó, havas lejtőn. Emlékszem, amikor egyszer fölmásztunk a csúcsra. Az ottani menedékháznak az előző éjjel a szélvihar elvitte a tetejét, így a kelta sír kőhalma mellett ültünk le, és karlsbadi szilvát meg kenőmájas szendvicseket eszegettünk.Velünk volt Geoffrey Keynes is, a  Nonesuch Blake-kiadás szerkesztője. Ő meg George, aki hegymászás közben mindig valósággal megrészegedett az izgalomtól, köveket szedett fel a kőhalomról, és addig hajigálta a menedékház kéményét, amíg az is a tető romjai közé dőlt. 

George még ma is az alpinizmus történetének három-négy legjobb sziklamászója közé számít. Amikor először ment az Alpokba, olyan látványos haditetteket hajtott végre, hogy azt hittük, nem éli túl a hegymászó évadot. Utána sem hagyta el soha szinte esztelen merészsége, és mindent tudott, amit csak az alpinizmus technikájáról tudni lehet. Mindig tökéletes biztonságban éreztem magam vele a kötélen. George tüzérhadnagyként csinálta végig a háborút, mégis ép idegrendszerrel szerelt le – mert amikor szabadságon volt, sziklát mászott. Mire véget ért a háború, George jobban szerette a hegyeket, mint valaha. Öt év múlva halt meg a Mount Everesten. Senki sem tudja, hogy Irvine meg ő megmászták-e az utolsó ötszáz yardot, vagy visszafordultak, vagy hogy mi történt; de aki valaha is együtt mászott George-dzsal, meg van róla győződve, hogy feljutott a csúcsra, de lelkesedésében annyira meghajszolta magát, hogy a leereszkedéshez már nem maradt elég ereje. 
A haláláról szóló újságbeszámolóban nem említették meg, hogy Winchesterben, iskolás korában kezdett hegyet mászni, a gyönge szívét akarta erősíteni vele. Elmesélte, hogy Winchesterben olyan boldogtalan volt, hogy egyszer meg is szökött: semmit nem vitt magával, csak szeretett matematikakönyveit. George hírnevének másik alapja, hogy ő írta meg James Boswell első modern életrajzát. Csak fecsérelte az életét Charterhouse-ban, ahol, legalábbis az én időmben, a fiúk általában lenézték, mert nemcsak fegyelmezni nem tudott, de a futball és a krikett sem érdekelte. Barátilag próbálta kezelni az osztályát, ami zavarba hozta a fiúkat, és sértette is őket, hiszen az iskolai hagyomány szerint a diákok és a tanárok között kötelező a titkos háborúság. Ha tanárról volt szó, nem tartottuk szégyennek a csalást, a hazugságot vagy a becsapást sem, bár az iskolatársunkkal ugyanígy bánni erkölcstelen lett volna.

Mallory és társai

George a felügyelő tanárokkal is szembekerült, mert nem volt hajlandó elfogadni ezt a hadiállapotot, és amikor csak lehetett, barátkozott a fiúkkal. Amikor véletlenül gyors egymásutánban két olyan ház felügyelő tanára is meghalt, akik barátságtalanok voltak hozzá, így tréfálkozott: „Látod, Robert, hogy futnak meg előlem az ellenségeim!" Mindig keresztnevén szólítottam, akárcsak három-négy másik fiú is. A méltóságnak ez a hiánya a legtöbb fiú és minden tanár szemében valóságos bélyeg volt. Visszás helyzete nagyon megviselte, de mindig sikerült négy-öt fiút találnia, akik, akárcsak ő, nem találták helyüket, összebarátkozott velük, és elviselhetővé tette számukra az életet.
Utolsó Everest-expedíciója előtt elhatározta, hogy otthagyja Charterhouse-t, és Cambridge-ben vállalt munkát a Munkásoktatási Szövetségben; belefáradt, hogy gentlemanségre tanítsa a gentlemaneket. 

Egy évadot töltöttem George-dzsal meg egy csomó más hegymászóval a Snowdonon, a Pen-y-Pass szállóban, 1914 tavaszán. Ezúttal igazi sziklaszirteket másztunk meg, és abban a szerencsében volt részem, hogy együtt mászhattam George-dzsal, H. E. L. Porterrel (az ismert, kitűnő alpinistával), Kitty O'Briennel és bátyjával,Conor O'Briennel, aki később híres világkörüli utazást tett egy nevetségesen kicsiny hajón. Conor, mint elmesélte, főleg a gyenge idegeit akarta gyógyítani a sziklamászással. Roppant izgalomba jött, valahányszor valami kis akadály fölmerült, és rendszerint sivító magasságokba emelkedett a hangja. Kitty így szokta pirongatni:

„Ach, Conor drágám, legyen már egy kis eszed!" – mire Conor bocsánatot kért. Tengerész létére mezítláb mászott. Mászás közben az embernek gyakran a teljes testsúlyát néhány lábujjával kell megtartania – de kemény bakancsba bújtatott lábujjakkal. Conor azt állította, hogy meztelen lábujjait jobban meg tudja vetni a repedésekben, mint a bakancsot.
A legtiszteltebb ember Geoffrey Young volt köztünk: tanár Etonban és az Alpinista Klub elnöke. Négy legjobb barátja mind sziklamászás közben halt meg, ebből is látszik, hogy ő maga milyen rendkívüli gonddal vigyázott mindig magára. Ez a gondosság nemcsak a mászás előkészületeiben nyilvánult meg – szálról szálra, alaposan végigvizsgálta a mászókötelet, ügyelt a bakancs szögeire és a hátizsákjaki egyensúlyozott terhelésére —, a sziklán is roppant óvatos volt. Minden mozdulatot lépésről lépésre előre végiggondolt, mintha sakkfeladványt fejtene. Ha a következő kapaszkodót történetesen nem tudta volna egészen elérni, hogyha a következő lábtámasz csak egy kicsit is bizonytalannak tűnt, megállt, hogy kieszeljen valami biztonságos módot, amellyel meg lehet kerülni a nehézséget. George néha türelmetlenkedett, de Geoffrey sosem hagyta magát siettetni. Alacsony termete hátrányára volt, nem tudott olyan magasra nyúlni, mint mások. Bár nem volt olyan ruganyos testű és kitűnő kapaszkodó, mint Porter, és olyan kápráztatóan leleményes és vakmerő sem, mint George, tökéletes alpinista volt, és még ma is az, méghozzá annak ellenére, hogy az olasz fronton egy vöröskeresztes egységnél elveszítette a fél lábát. Most műlábbal mászik, és nemrég ő írta meg az alpinizmus egyetlen megbízható tankönyvét. Nagyon büszke voltam rá, hogy egyazon kötélen mászhatok GeoffreyYounggal, és amikor egy szép napon azt mondta nekem: „Robert, neked van a legjobb természetes egyensúlyérzéked, amit valaha alpinistánál láttam" – bókjának sokkal jobban örültem, mintha akár a Koszorús Költő dicsért volna meg, hogy az enyémhez fogható ritmusérzékkel fiatal költőnél még nem találkozott. 
Kétségkívül jó az egyensúlyérzékem. Egyszer Svájcban ez mentett meg attól, hogy kitörjem a lábamat, esetleg mind a kettőt. Anyánk az 1913/14-es karácsonyi vakációra vitt minket oda, színleg a téli sport kedvéért, valójában azért, mert úgy gondolta, alkalmat kell teremteni a nővéreim meg a húgaim számára, hogy kedves és jómódú fiatalemberekkel ismerkedhessenek meg. Körülbelül harmadik napja síeltem, amikor Champéryből, ahol megszálltunk, és ahol túl puha volt a hó, fölmentem a vagy ezer lábbal magasabban lévő Morgins'ba, ahol a hó olyan volt, akár a porcukor. Találtam egy jéggé fagyasztott bobpályát, és anélkül, hogy meggondoltam volna, hogy sítalp nem való jégre, uzsgyi, elindultam rajta lefelé. Néhány yard után ijesztően nőni kezdett a sebességem, akkor jöttem rá megdöbbenve, hogy mi áll előttem. A pályának több, magas falakkal védett, éles kanyarja is volt, és ha nem akartam összetörni magam, hajlonganom kellett, teljes testsúlyommal egyensúlyozva. Amikor végül is épségben, sítalpaimon befutottam a célba, a sportklub egyik ijedt tisztviselője csúnyán leszidott, amiért épp az ő pályáján tettem kockára az életemet. Írtam akkoriban egy esszét az alpinizmusról, amelyben azt mondtam, hogy ehhez a sporthoz képest minden más sport unalmas. 

Mallory a  Mount Everesten

„Új mászóutakra, vagy régebbiek új variációira nem a versenyszellem készteti az embert, hanem csak azért csinálja, mert nagyszerű érzés megvetni lábunkat ott, ahol még soha senki nem járt előttünk. Csodálatos dolog társként együtt lenni ezekkel a különleges, kiválasztott emberekkel, akikben tökéletesen meg lehet bízni. A sziklamászás, ha az ember nem tartja be a szabályokat, egyike a legveszélyesebb sportoknak, de ha az ember tartja magát a szabályokhoz, nem kell hozzá vakmerőség. Ha a csoport minden tagja kellő erőben van, ha gondosan figyelik az időjárást, alaposan átvizsgálják a felszerelést, ha nem sietnek, nem aggályoskodnak, és nem bravúroskodnak, az alpinizmus jóval biztonságosabb, mint akár a rókavadászat. A vadászatnak ellenőrizhetetlen tényezői vannak: egy rejtett drót, lyukak, amelyekben a ló felbukhat, a ló megriadása vagy megbokrosodása. A sziklamászónak viszont csak a saját lábára, kezére, vállára, egyensúlyérzékére, távolságbecslésére van gondja."
Első sziklaszirtem a Cribyddysgel volt: ez afféle próbapálya kezdők számára. A kőgörgeteg fölött mintegy ötven lábnyira – ez a magasság sokkal ijesztőbb, mint ötszáz láb, mert a halál szinte ugyanolyan bizonyosnak, de sokkal közelebbinek látszik – van egy keskeny sziklapárkány, amely fölött kifelé hajlik a hegy, körülbelül olyan szélességben, mint egy átlagos szoba, ezen a szakaszon kell jobbról balra átkelni. Nem kínál kapaszkodót se a kéznek, se a lábnak. A lejtése, azt hiszem, körülbelül negyvenöt vagy ötven fokos lehet. Állva gördültünk keresztül rajta, bízva a súrlódás fenntartó erejében. Ezen átjutva úgy éreztem, hogy a többi már könnyű lesz. Ezt a mászóutat „A Csel"-nek nevezték. Az előző évadban Robert Trevelyan, a költő került ez elé a próba elé, de szerencsétlen módon lezuhant. Néhány lábnyi zuhanás után felhúzták a vezető jól kihorgonyzott kötelével, de az élmény elvette a kedvét a sziklamászástól, és Pen-y-Passban töltött ideje hátralévő részében már csak sétálgatott a környéken A kihorgonyzás azt jelenti, hogy a derekunkra csavart kötélből gyorsan hurkot kötünk egy kiugró sziklára, és úgy helyezzük el a testsúlyunkat, hogy ha az alattunk vagy fölöttünk lévő mászó le talál esni, a kihorgonyzás az egész társaságot megtartsa, nehogy mindnyájan lezuhanjunk. Az alpinista kötélnek a hossza egyharmadánál van a szakítópontja. Bármely adott időpontban mindig csak a mászócsapat egyik tagja mozog, a többiek kihorgonyozva várakoznak. A vezetőnek néha ötven-hatvan lábnyit kell fölfelé kapaszkodnia, amíg biztonságos horgonyzóhelyet talál, ahonnan neki lehet vágni a következő kapaszkodónak, így ha ő csúszik le, és nem tudja magát valahogyan lefékezni, több mint kétszer ennyit zuhan, mire fel lehet húzni. Még ugyanaznap egy látványos, de nem különösebben nehéz útra is elvittek a CribGochra. Egyik pontján egy pengeéles sziklafalat kerültünk meg. Valamikor lehasadt róla egy pillérszerű sziklatömb, műnyelven monolit. Felmásztunk a völgy felett ötszáz lábnyira meredező monolitra, aztán egyensúlyozgatva sorra megálltunk a tetején. A monolit csúcsáról egy hosszú, óvatos szökelléssel lehetett átjutni a sziklafalra, amelynek párkánya olyan keskeny volt, hogy az ember éppen meg tudta vetni a bakancsa orrát, de onnan aztán kényelmes kapaszkodó vezetett éppen olyan magasra, hogy könnyen fel lehetett róla húzódzkodni a következő párkányra. Emlékszem, ahogy George fölülről lekiabált nekem: „Vigyázz arra a lábtámaszra, Robert! Nehogy letörd a szélét, különben soha többé nem tud rajta senki fölmászni. Annak még legalább ötszázévig ki kell tartania!"

Veszélybe egyetlenegyszer kerültem. Porter elvitt a hegység egy félreeső részébe. A kapaszkodóutat, amelyet Szalag-ösvény és Harisnyakötő-átjáró néven ismertek,akkor már tíz év óta nem is próbálta senki megmászni. Körülbelül félúton fölfelé egy kürtőhöz értünk. A „kürtő" függőleges hasadék a sziklában, amely elég széles ahhoz, hogy az ember egész teste beleférjen, míg a „hasadékba" csak a bakancs fér be. A kürtőn az ember oldalozva mászik fel, a hátával meg a térdével kapaszkodva, de a hasadéknál szembe kell fordulnia a sziklával. Porter ötven lábbal fölöttem kapaszkodott fölfelé a kürtőben, és ugrott egyet, hogy elérjen a kezével egy kissé magasabban lévő kapaszkodót. Eközben kimozdított a helyéből egy kőrakást, amely megszorult a kürtőben. A kövek csörömpölve zuhantak lefelé, és egy krikettlabdánál is nagyobb kő úgy eltalált, hogy elveszítettem az eszméletemet. Szerencsére jól ki voltam horgonyozva, és Porter elérte a célpontját. A kötél megtartott, néhány másodperc múlva magamhoz tértem, és sikerült folytatnom a kapaszkodást. Pen-y-Passban ráérősen szoktunk reggelizni, aztán kifeküdtünk a napra egy kupa sörrel, és csak késő délelőtt indultunk el valamelyik csúcs felé. A Snowdon eszményi hegység az alpinisták számára: sziklái szilárdak és nem csúszósak. És mihelyt az ember fölért valamelyik sziklaszirt tetejére – ezer láb magasak is akadnak köztük, de valamelyik oldaláról mindegyiket meg lehet mászni –, mindig talál egy könnyű ösvényt, amin le lehet kocogni. 

Este, amikor visszamentünk a szállodába, belefeküdtünk a fürdőkádba, és áztattuk magunkat a forró vízben. Emlékszem, ahogy bámultam a testemet – kicsorbult körmeimet, felhorzsolt térdemet, a mászóizmok csomóját, amelyek már kezdtek kidagadni a lábfejemen —, és ehhez az új rendeltetéséhez mérten szinte gyönyörűnek láttam. A legszerencsétlenebb mászásom a Lliwedden esett, a legveszedelmesebb sziklacsúcson. Egy olyan ponton, amely a legnagyobb figyelemösszpontosítást igényelte, egy holló kezdett körözni a társaság fölött nagy ívben. Furcsa módon ettől elvesztettem a biztonságérzetem; az ember végtére is mindig csak fölfelé, lefelé vagy oldalvást mászik, a holló viszont mintha más mozgásdimenziókat sugallt volna — kísértésbe vitt, hogy eleresszem magam és kövessem...

Forrás: Robert Graves: Isten hozzád, Anglia! Európa, Budapest, 1979. Fordította Szilágyi Tibor, Tótfalusi István

ERDÉLYI ISTVÁN: Magyarok Dagesztán földjén

Kakas István

A szépséges Kaukázus északkeleti vidéke, ahol a füves sztyepp és a Kaszpi-tenger hullámai találkoznak a hegység peremével, néptörténeti és nyelvészeti szempontból talán az egyik legérdekesebb része Európa eme végvidékének. Ez a táj már elég régen magára vonta a magyar kutatók érdeklődését. De még jóval a történelem és néprajz iránt érdeklődők előtt elvetődtek oda magyarok, bár jóval azután, hogy egy francia tollából Európa már a XV. század derekán tudomást szerzett a Kaukázus és azon belül Dagesztán népeiről.

Dagesztán hegyeit — igaz, hogy a Kaszpi-tenger felől nézve — a magyarok közül talán Zalánkeményi Kakas István, neves erdélyi diplomata pillantotta meg először, aki Habsburg Rudolf császár és magyar király megbízatásából erre vette útját 1603 tavaszán, miután Borisz Godunov orosz cár engedélyének birtokában Asztrahányból elindult Perzsia felé. Mint Tardy Lajos feldolgozásából megtudjuk, Kakas István azonban rövidesen elhunyt a perzsa parton, és csupán titkára érkezett vissza dolga végeztével Európába.

A következő magyar, aki Dagesztán földjére már tényleg rá is tette a lábát, több mint egy évszázad leforgása után adott hírt a Szulak folyó partjáról, ahol egykor az orosz—dagesztáni határ húzódott. Itt, a szulaki erődben szolgált huszártisztként a szikszói származású Turkai Sámuel, akinek Asztrahányból 1725-ben hazaküldött levelét még a múlt század végén közzétette Munkácsi Bernát a néprajzi szakirodalom hasábjain. A levelet egyébként Farkas Máté, egy tatár fogságból megszökött magyar vitte el Magyarországba. Turkai Sámuel 1716-ban ment ki Moldván át Oroszországba, és a Kuma menti Madzsar, az elpusztult középkori város romjait is felkereste (melyről úgy vélték, hogy magyar eredetű a neve, és talán lakói is azok lehettek) a Kaukázus előterében, sőt a Krím-félszigeten is járt, ahol hét magyar falut talált... Ám levelében Dagesztánról részletesen nem írt a hazaiaknak.

Egy derbecti várostörténész még arról is tudósít (Boros János tette közzé nemrégen adatait Kaukázusról szóló könyvében), hogy „Turkul őrnagyot" — ez Turkai Sámuel lehetett — Asztrahányból Derbentbe vezényelték, hogy megalapozza ott a bortermelést. További sorsáról nem tudunk.

Dagesztán ősi múltja nem ok nélkül izgatja a magyar kutatókat. Ugyanis ezen a földön állt valaha két kazár főváros, Szemender és Balangar (Belendzser), - annak a Kazár Kaganátusnak a városai, melyhez őseink a honfoglalás előtt szoros politikai és gazdasági szálakkal kapcsolódtak, egyes kutatók véleménye szerint majd kétszáz esztendőn keresztül. Mindenesetre a kazár hatás jelentős volt, és a Kaganátusból kiszakadt és a honfoglaláskor csatlakozott három kavar törzs a Kárpát-medencében telepedett le. Ám izgalmas Dagesztán múltja a magyar honfoglalást megelőző avarok miatt is, akiknek népnevét egyesek a kaukázusi avarok (saját nevükön maarulal) nevében vélik felfedezni, jóllehet népi kapcsolatról nem lehet ebben az esetben szó, amint arra híres tudósunk és utazónk Jerney János már 1829-ben — igen helyesen — rámutatott.

Zichy Jenő gróf és Vámbéry Ármin
(ülő sorban jobbról a második) kísérőikkel, 1864 

Részben az erdélyi születésű Bayer Frigyes geológus és régész nyomain járva, a múlt század kilencvenes éveiben Zichy Jenő gróf vezetett Dagesztán földjére is expedíciót, miközben Grúziában saját családja őseinek rokonait vélte megtalálni. Több éves kutató útjainak anyagát pompás kötetek egész sorában tette közzé munkatársaival, Posta Béla régésszel és Jankó János etnográfussal. Az utóbbi ugyan a helyszínen nem járt, de mintaszerű szorgalommal rágta át magát a szakirodalmon, és rendszerezte Zichyék hatalmas gyűjteményét. írásában igen jó jellemzést adott a Kaukázus népeiről, ezen belül Dagesztán tarka etnikai képéről. Ez volt az első tudományos leírás, melyet magyar nyelven erre a vidékre vonatkozóan néprajzi szempontból összeállítottak. Sajnos a nagyközönség a drága és ritka könyvsorozathoz nemigen juthatott hozzá, és így inkább Csudáky Bertalan XX. század eleji könyvecskéjére volt utalva (megjelent Budapesten 1907-ben), aki Dagesztán földjéről és népéről vajmi kevés jót és igazat tudott csak írni.

Számvetésünk nem volna még megközelítőleg sem teljes, ha nem szólnánk a híres alpinista és utazó Déchy Mór nagyszabású kaukázusi expedícióinak dagesztáni vonatkozásairól. Déchy, mint a magashegység megszállottja, főleg Dagesztán hegyvidékéről írt hatalmas kötetekre terjedő útleírásaiban, amelyekben a vele együtt utazó és dolgozó Hollós László botanikus és Papp Károly geológus eredményeit is közreadta. Egyébként maga Hollós is jelentetett meg útjukról 1899-ben egy kis könyvecskét Kecskeméten. Déchy először 1886-ban, majd pedig 1898-ban járt odakint. Először a csecsének földje felől érkezett.

A népek és nyelvek sokasága őt is lenyűgözte. Elsőnek a lezgeket említi, mint az egyik legnagyobb lélekszámú dagesztáni népet, majd Andiban és Botlichban járva azok hasonnevű nyelveiről is megemlékezik könyveiben. Felkeresve Hunzahot, az avar fejedelemség egykori fővárosát, illetve erődjét, a duna-meden-cei, hasonló kihalt avarokról megjegyzi, hogy a két nép nem volt rokon. A kaukázusi avarok jelenleg közel négyszázezren vannak.

1898-ban Déchy Belső-Dagesztán ormait utazta és járta végig, Botlich felől indulva el, át a kétezer méter magasságot messze túlhaladó hágók során, a didoi nyelvet beszélők falvaiba. Könyvei jeleskednek a saját maga által készített szebbnél szebb felvételekkel, amelyek részben néprajzi érdekességűek is. Ma már ritkaságszámba menő néprajzi felvételsorozatot hozott magával a Zichy Jenő-féle expedíció is, amely többek között szintén felkereste Hunzah és Gunib településeket. A (közöletlen) felvételek a Néprajzi Múzeumba kerültek. Jankó János Dagesztán területén negyvenkilenc népről tudósít. A lezgeken belül azonban tizenötféle nyelvről beszél. A mai kutatás ezek számát tízre teszi, de a dagesztáni helyi nyelvek száma több mint harmincra rúg, ha nem számítjuk az azerbajdzsániakat, ukránokat vagy oroszokat.

A Gobi-sivatagban mongolok tanítják íjazni Zichy grófot

De hát mi is az oka Dagesztán különös népi-nyelvi tarkaságának? A kutatók jelentős része földrajzi tényezővel, a terület erős tagoltságával ad erre feleletet: az elzárt völgyekben, teraszokon az egyes népcsoportok elszigetelődtek, nyelveik is eltávolodtak így egymástól. Azonban, amint ezt elsősorban Aglarov Mamajhan neves dagesztáni etnográfus nyomán elmondhatjuk, a kis települések nem mindig fekszenek „elzárt" völgyekben, ellenkezőleg, hegyoldalakon, kisebb-nagyobb fontosságú utak mellett helyezkednek el, és hozzájuk régebben is jól járható hágókon át vezet az út. A nyelvi tarkaság oka szociális gazdasági, sőt politikai természetű. Minden egyes ilyen közösség később írásba lefektetett szokásjog alapján védte területi integritását, és egységét szolgálta saját külön nyelve is.

Az egyes településcsoportok, népek, egymás közötti érintkezéséhez közvetítő nyelvekre volt mindig szükség. Ilyen volt a régi időkben a perzsa, újabban ezt a célt is szolgálja az orosz. A dagesztáni emberek általában két-három nyelvet beszéltek mindig és beszélnek manapság is.

A hatvanas években végre újra sikerült magyar kutatóknak eljutni Dagesztán földjére. Megfordult ott Istvánovits Márton magyar etnográfus (aki Tbilisziben védte meg grúz nyelven írt kandidátusi disszertációját!). 1966-ban és 1969-ben magam is áttanulmányoztam Derbent, Mahacskala gazdag műemlékeit és múzeumait, majd 1972-ben háromtagú küldöttség tagjaként, melynek vezetője Czeglédy Károly filológus professzor volt, meglátogattam ismét Derbentet, és ugyanakkor megtekintettük Balangar kazár főváros romjait, melynek ásatását M. Magomedov, mahacskalai régész vezette a Szulak folyó partján. Ezen kívül a nemrég elhunyt V. Kotovics, régész vezetésével Mahacskala határában, Tarkiban, meg jóval délebbre, olyan romokat szemléltünk meg, melyek egyike a kazár kori Szemender város maradványa lehet. Küldöttségünk, beleértve Bartha Antal történészt, sok termékeny vitát folytatott a helyszíni tájékozódáskor. (...)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1981 / 1. sz. 176-177. old.