VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (8)

Egész reggel az úti előkészületekkel voltunk elfoglalva. Lebontottuk a bivákot, és becsomagoltuk hátizsákjainkat. Sátrakat, hálózsákokat, ruhát, felszerelést (köteleket, mászóva-sakat, biztonsági hevedereket, karabinereket, kampókat, kalapácsokat), élelmiszert, primusz főzőket, benzint, sőt a benzinfőzők tehermentesítésére fát is vittünk. A szemetet is össze kellett takarítanunk a bivák területén. Csak tíz óra tájban sorakoztunk fel. Vagy inkább hatalmas hátizsákjaink sorakoztak fel, mi pedig szerényen melléjük álltunk.

Alekszandr Alekszandrovics körbejárta a sort, és egyenként megpaskolta a hátizsákokat, így ellenőrizte a csomagolást. Fontos, hogy a hátizsák hátunkkal érintkező oldala sima és puha legyen.

- Mit is mondjak nektek? Az Akszájra megyünk, a Korona alá, hogy ismerkedjünk a hóval és a jéggel. A táborhelyünk 3200 méter magasan lesz, edzést pedig 3800 méteren tartunk. Szép a táj, igazi hegyeket láthattok majd, ha szerencsénk lesz az időjárással. De ülhetünk fent akár egy hétig is úgy, hogy ködön és esőn kívül semmit sem látunk. Közben akklimatizálódunk, alkalmazkodunk a magassághoz. Nem lehet az Akszáj kihagyásával azonnal a csúcsra indulni. Hátizsákokkal nehéz menetelni, de nincs mit tennünk. Felesleges holmit nem viszünk magunkkal. Csak a legszükségesebbet. Oda senki sem hozhat utánunk sátrat, kenyeret, kását vagy kötelet. A hátizsákot nem vállon kell vinni, hanem háton, helyesebben a keresztcsonton, másként nem jutunk vele messzire. Tehát homorítsatok így, kicsit hajlítsátok be a derekatokat és a hátizsák máris jól, kényelmesen fekszik rajta, a vállak pedig csak támasztják. A szokásos tempónkban megyünk. Ötven percet menetelünk, tíz percet pihenünk. Aki tud, tegyen még hátizsákjának zsebtakarója alá két-három hasáb fát. Fent szükségünk lesz rá. Mindenkinek megvan a sötét szemüvege? Akinek nincs, az máris itt maradhat. Kivétel nélkül. Bizonyára tudjátok, hogy aki sötét szemüveg nélkül jár a havasokban, elveszti látását. Később persze visszanyeri. De megvakulni, akár csak három napra is, kellemetlen dolog. Van kérdésetek? Hátizsákokat felvenni, induláshoz elkészülni. Valerij Georgijevics zárja a sort.

Mintha nem is haladna, hanem csak egyik lábáról a másikra állna csapatunk. Hosszú fényes testével egy hatalmas, fantasztikus csúszómászóhoz hasonlít, amelyik ízeit ringatva, lassan tekerődzve mászik fel a hegyre.
Ha még mielőtt az alpinista csoporthoz csatlakoztam volna, meglátok egy ilyen csapatot - miközben a szakadék mentén sétálgatok, vagy sziklán üldögélek -, elcsodálkoztam volna: mire való ilyen súlyokkal felvánszorogni a hegyre? Valószínűleg részvétet éreztem volna irántuk, és okvetlenül eszembe jutott volna a közismert dalocska: „Okos ember hegyre nem megy, az okos megkerüli a hegyet." Együttérző tekintetemmel elkísértem volna a felmálházott embereket, aztán kényelmesen és fölényem tudatában botommal kopogtatva a köveken leereszkedtem volna a zúgó patakhoz.
Most már én is itt menetelek a csapat élén, Alekszandr Alekszandrovics nyomában, és azt hallgatom, hogyan lélegzik mögöttem Olja. Nehezed szedi a levegőt, akárcsak én. Hátranézek a többiekre, a sorban lépkedő kislányokra: ők sem sétaflkálnak, homlokuk, orruk nekik is izzadságcseppékben úszik. Ha a kislányok is bírják, Olja is bírja, nekem is mennem kell tovább.

Szomjúságot nem éreztem. A túra végéig a lábaimat sem. Eleinte csak a vállaimra figyeltem. Valóban hasogattak. Megpróbáltam a hordszíjat kicsit jobbra, kicsit balra tolni, de ez öncsalásnak bizonyult. Igyekeztem akaratom megfeszítésével elfeledkezni fájó pontjaimról, ami majdnem sikerült is. De gondolataimat a bal karom irányította magára, amely a vállban való túlerőltetéstől teljesen elzsibbadt egészen az ujjam hegyéig úgy, hogy ha meg akartam érinteni vele az orromat (hogy letöröljek egy izzadságcseppet), akkor a fülemet vagy a számat találtam el. A bal karom elvesztette érzékelő- és koordinálóképességét. Egy ideig éreztem a hátamat is, de hamar megszoktam. Általában azt mondhatom, hogy az első emelkedőig semmim sem fájt, a bal karom kivételével. Az emelkedőn kezdett el rendetlenkedni a tüdőm, a mellem, a légzésem, a gégefőm, minden szervem, ami csak kapcsolatban áll a levegővétellel. Egyszóval jelt adott magáról a levegő, amint ritkább lett. De addig még volt két pihenő.

- Ha leveszed a hátizsákod, úgy érzed majd, hogy szárnyaid nőnek, és fel tudnál repülni! - vigasztalt Alekszandr Alekszandrovics.
Mikor végre megállt, és arccal a csapat felé fordulva bejelentette a pihenőt, levettem a vállamról a hátizsákot, és néhány pillanatra valóban súlytalanná váltam. A sor végén haladók még a pihenőhely felé igyekeztek, mikor én már hátizsákomhoz dőlve ültem, és örültem, hogy legalább egy percet nyertem. A bal karomról elfeledkeztem, közben feléledt, egyesült szervezetem többi részével, és feloldódott benne.

- Ehettek két-három szem cukrot - közölte velünk vezetőnk. - Jobb, ha szopogatjátok. Egyenesen a vérbe kerül. Minden cseppje drága.
(...)
Tehát az első pihenő alatt elszopogattunk két szem cukrot, megettünk egy almát, és mentünk is tovább.
Nehéz túrák közben a tízperces pihenők kimondhatatlanul boldog percekkel ajándékozzák meg a hegymászókat, amikor megállhatnak, és levehetik vállukról a menetsúlyt, de a szünet befejeződésének kínzó pillanatát nem kerülhetik el, amely túlságosan is gyorsan bekövetkezik. Akkurátus amerikai kutatók megállapították, hogy a tíz percnél hosz-szabb szünet (bármilyen munkáról is essék szó) megengedhetetlen, mert a szervezet elernyed, elpuhul, és minden lejárt perccel egyre nehezebb lesz folytatni a munkát vagy a túrát. Az embert elfogja a lustaság, nincs kedve mozdulni sem. Minél tovább tart a pihenő, annál kevésbé akar elindulni.

A sípszó pontosan kimérte a tíz percet. „Hátizsákokat felvenni. Induláshoz elkészülni."

Már magunk mögött hagytuk azt a mormotáktól lakott füves magaslatot, amelyet a fűlejtők és törmeléklejtők tanulmányozása idején küzdöttünk le. Nagyon mély szakadék szélén haladtunk, amelynek fenekén gleccserpatak zuhogott felénk. A víz a földi gravitáció örök törvénye szerint igyekezett a köveken bukdácsolva, gleccserforrásánál egyre lejjebb és lejjebb a szakadék lejtőjén - a fűre, a völgybe, a tengerbe kívánkozva. Hogy egyesüljön más folyókkal, hogy kiöntsön sík vidéken, hogy amíg csak lehetősége nyílik rá - egyre lejjebb és lejjebb áramoljon.
A második pihenő után kezdődött az, amit még a szabadtáborban emelkedőnek neveztek. A moréna (kőhalmaz) olyan magasra emelkedett meredeken fölfelé, hogy nem láttuk a végét. Balra kanyarodott egy sziklavonulat mögé hú-
zódva, és majdnem a zenitre célzott, mint egy felszállás előtti rakétafelgyorsító berendezés.
Általában, technikai szempontból nézve, jó morénán nem nehéz haladni. Kőről kőre lehet lépni, majdnem úgy, mint a lépcsőn. De a hátizsákom lefelé húzott, én viszont fölfelé emeltem. Ez a két egymással ellentétes irányban ható erő hasogatta a tüdőmet. Nem volt elég levegőm. Sűrűn, szaggatottan, betegesen lélegeztem. „Hangosan" szedtem a levegőt. Nyitott szájjal kapkodtam utána, a moréna pedig egyre emelkedett és emelkedett, mind meredekebben és meredekebben. Egyelőre még tartózkodtam a hegymászásnak attól a szégyenletes módjától, hogy a karommal is segítsek magamnak. El is mosolyodtam rögtön, mert „a négykézlábon való emelkedés" nevetségesen is hangzott volna. A legkritikusabb pillanatban, mint mindig, elérkezett a megváltás. Vezetőnk arccal a csapat felé fordult, megállt, és pihenővel ajándékozott meg bennünket. De kibírom-e a következő emelkedőt?
- Nincs panasza senkinek? Ki az, aki nem tud tovább jönni? Ki nem tudja vinni a hátizsákját? Olja, milyen a közérzeted?
- Jó - mondja Olja, és közben a földet nézi.
- Még egy jó kis emelkedő, aztán már könnyebb dolgunk lesz. Hátizsákokat felvenni!

Légzésem, amely a tízperces pihenő alatt kissé megnyugodott, már az első húsz lépés után felgyorsult. Hát ezt a jó kis emelkedőt nem fogom kibírni, legalábbis négykézlábra esés nélkül nem.

A kövek között váratlanul képtelen tárgyak bukkantak fel. Furnérlemezből készült plakát egy kőbe vert boton: „Vége a lökdösődésnek". Vasútállomásokon láttam ilyeneket. Mellette egy oszlopon kör alakú vasdarabka nagy A betűvel. Autóbusz-megállóhely jelzése. Tréfacsináló alpinisták cipelték ide ezeket a tárgyakat lentről, azért, hogy az olyan kezdők, mint mi is, erejük fogytán elmosolyodjanak és új erőre kapjanak.

Még ötven lépést sem tettünk meg a pihenő után, amikor Alekszandr Alekszandrovics valamiért ismét megállt. Hosszúkás, szűk térséget pillantottunk meg egy függőleges szikla és a morénavonulat közé zárva. Mellette a szikla lábánál patak zuhogott lefelé, és a vízesés fehér organdija ömlött le a fekete kőlapokon.
Ez is a hagyományos tréfák közé tartozik: azt mondani pihenőkor, hogy még egy jó kis emelkedő áll előttünk, és öt perc múlva pedig éjjeli szálláshelyül szolgáló térre vezetni ki a csapatot.
- Hátizsákokat levenni, sátrakat felverni! Gyerünk mosakodni és ebédet főzni, vége a lökdösődésnek!

(Folytatjuk)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (7)

Az Adigené megmászásáig még meg kell szokni a tábori életet a hegyen. Szolouhin fanyar humorral ecseteli a témát s írja le felkészülésük körülményeit. A táborélet fő momentumai természetesen a pihenés és az étkezés köré csoportosultak. A szerző külön faházban lakott, de étkezni a közös étterembe sietett, ahol nem mondhatni, hogy túl változatos volt a menü, viszont a hegyi levegő csodákat művelt: mindenki farkasétvággyal evett, s talán még a bakancsszeget se hagyták volna az asztalon.

Néha hiába szólalt meg a gong, az étterem üres maradt, ha nem számítjuk a tábor személyzetét, akik ugyanitt étkeztek. A csapatok a hegyekbe mentek: a gleccserhez, a Korona alá, hogy ismerkedjenek a jeges és havas tereppel, vagy hegymászásra. A jelvényszerzők csapata a jelvényviselés jogának eléréséért. A minősített versenyzők csapata azért, hogy a megfelelő osztályba sorolják őket. Néhány nap múlva feketére égett arccal, megnyúlt vonásokkal, fáradtan tértek vissza. Ott jártak, ahová minket csak álmaink és ábrándjaink ragadnak.

A táborból, de a mi bivakunkról is a Teke-Tor csúcsa látszott a legjobban. Csillogó sipkája hol napsugaraktól lángolt, hol pedig a hold fényében ragyogott. De még sötétben is, amikor már a hold sem világított, ez a csúcs valamilyen égi fényt lelt és ivott magába, kiemelkedett, és ott tündökölt a csillagos égbolt közepén. Időnként felhők, fellegek és esőfüggönyök takarták el. De általában világosan kirajzolódtak legapróbb körvonalai is. Ilyenkor úgy tűnt, ha ember vetődne a Teke-Tor hófehér palástjára, azonnal észrevennénk. De csupán csak úgy tetszett. A valóságban azonban olyan magasan és messze volt a csúcs, hogy néha embernek néztük azokat a fekete foltocskákat, amelyek közelebbről megvizsgálva hatalmas sziklakiszögelléseknek és köveknek bizonyultak. Aljgert Mihajlovics távcsövével tudtuk jobban szemügyre venni a csúcsot. Még Alekszandr Alekszandrovics is csatlakozott hozzánk. Egyszer sokáig találgattuk vele a fekete pontocskákat figyelve, kövek-e azok vagy élőlények, és úgy döntöttünk, hogy az utóbbiak. De a távcső, amelyet Aljgert Mihajlovics sátrából hoztam magammal, egy pillanat alatt megcáfolt minket. Kiderült, hogy sziklák vannak előttünk, méghozzá hatalmasak.

Megtudtuk, hogy holnap pontosan tíz és tizenegy óra között alpinisták ereszkednek le a Teke-Torról. Egy másik, számunkra láthatatlan úton másznak fel, de leereszkedniük a mi irányunkban kell a hófehér hegyoldalon. Sziklamászóedzést tartottunk, de folyton a naptól gyönyörűen megvilágított távoli csúcsra tekingettünk. A távcsövet is magunkkal vittük. Végre valaki elkiáltotta magát:
- Ott vannak! Ott vannak! Látom őket!
Szabad szemmel azonban most sem láttunk semmit. A távcső mindent megmutatott. Egyik végét egy mozdulatlan kővállra kellett fektetnünk, másképp kezünk remegésétől és a hosszú cső elkerülhetetlen ingásától, rezgésétől a kép minduntalan kisíklott a kerek látómezőből. A kő mellett sereglettünk össze valamennyien sorban állva.
- Ereszkednek! - kiáltott fel a megfigyelő. - Ketten biztosítanak, egyikük pedig ereszkedik.
- Tehát vagy nagyon meredek a lejtő, vagy istentelenül mély a hó - kommentálta Alekszandr Alekszandrovics a felkiáltásokat.

Rám került a sor. Ahogy közelítettem, a havas csúcs megingott a szemem előtt. Éreztem a hó porhanyósságát, nyirkosságát és napsütötte hűvösségét. A hegyoldal, ha elölről, közvetlen közelről nézzük, mindig meredekebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, sőt majdhogynem függőlegesnek képzelnénk.

A Teke-Tor szűz meredélyén (megszoktam, hogy teljesen szeplőtelennek tekintsem) most egészen a csúcsnál kezdődő, a havas lejtőkön végigfutó függőleges barázdát láttam. Ebben a barázdában a csúcstól távolabb két alpinista állt, nyilván jégcsákányukat a hóba vágva biztosították társukat, aki jóval lejjebb állt náluk. A megfigyelés tárgyának távolsága és mérete akkora volt, hogy az alpinisták lefelé mozgását csak feltételeztük, de nem láttuk, ahogy a percmutató haladását sem lehet észrevenni a számlapon. De mégis, mialatt mindegyikünk belenézett a távcsőbe, és én újra sorra kerültem, és odatapasztottam a szemem, még egy alpinistának sikerült leereszkednie. Aztán mind a négyen egy helyen gyűltek össze, és egyikük még lejjebb kezdett ereszkedni. Ugyanilyen tehetetlenül és az áthidalhatatlan távolság tudatával meredtünk volna a Holdon járó kozmonautákra is: nem kiálthatunk, sem a kezünkkel nem inthetünk feléjük, jelt sem adhatunk magunkról. Az alpinisták más, távoli világban jártak, jóllehet nem egyszerűen légi kilométerekkel vagy kétnapi  hegymászással,  hanem másféle minőséggel, majdnem másfajta dimenzióval eltávolított világban...

Az edzések közti szünetben Szolouhin alpinista kézikönyvet böngész. Különösen a Veszélyek a hegyekben c. fejezet kelti föl az érdeklődését. Ebből sokmindent tud meg... Az olvasottak mélyebb értelmét pedig a tankönyv tulajdonosa magyarázza meg neki.

- A szerencsétlenségek zöme leereszkedéskor történik. Az ember elgyöngül, és ellazítja magát. Megmászta a hegyet, elérte a célját. De amíg nem ereszkedett le a fűre, a hegymászást sem tekinthetjük befejezettnek. A figyelem ernyedése a visszaúton, a hatalmas erőfeszítések után, teljesen természetes dolog, de éppen ez okozza a szerencsétlenségeket. Igor Roscsin és Jura Vetrov „hatos" falat másztak meg. A kaukázusi Csatin hegyen. De ereszkedéskor elröpültek.
Sehogy sem tudtam megszokni ezt az alpinista kifejezést, hogy „elröpültek".
- Hová röpültek?
- Elröpültek. A mentési munkálatokat nem koronázta siker. Nagyon nehéz arrafelé a mentés az aktív kőlavinák miatt. Mint tudjuk, a kőgörgetegek mozgása nappal felerősödik, amikor is az eltűntek után kutatnak.
- Miért nappal fokozódik a kőlavinák működése?
- Napsütésben a hegy olvadni kezd. Vízszivárgás indul meg. Hát így. Léna Muhamedova és Szaharov a Datih-Kaj-ról való leereszkedés közben repültek el. A Dombajról. Egy kötélen haladtak. Azt mondják, Szaharov egyfolytában tréfálkozott: „Ugyan miféle hegy ez, nincs vele semmi dolgom." Elröpültek. Pavel Menyajlov két lánnyal a kötélen röpült le a havas lejtőn. A hegyoldal tágas és kezdetben még tiszta is volt. Egy kötélen sodródtak el, és mindig elrántódtak, amikor valamelyikük megpróbált megállni. Szerencsétlenségükre útközben a havas lejtőn keresztben sziklakiszögellések vicsorítottak. Alacsony fogak meredtek ki a hóból. Mint fekete fésűk. Pavel arcát összezúzták, és kiverték a fogait, Ija átvetődött a sziklákon, de sértetlen maradt. Sőt később kiváló sportoló lett. Katya Benyuta pedig a tarkóját verte be...

Mindenki azt mondogatta, hogy „az Akszáj a hegymászás főpróbája". Körülbelül így is volt. Ha megjártad az Akszájt, az még nem jelenti azt, hogy feljutsz az Adigenére is. De ha nem tudtad megmászni az Akszájt, akkor már le is mondhatsz a hegycsúcs meghódításáról.

Érdeklődtem a mentőszolgálat parancsnokánál és a hegymászóoktatóknál, mi nehezebb, felmenni az Akszáj gleccserre vagy a csúcsot, az Elektro állomást megközelíteni, ahonnan általában az Adigené megmászására indulnak.
- Az Akszáj fizikailag nehezebb, de érdekesebb is. Gyorsabban emelkedik. (Azaz egyszerűen nagyon meredek - V. Sz.) Amolyan derűt sugárzó moréna. Az Adigenéhez vezető úton viszont unalmas, füves dombok hullámzanak előttünk. Csak mész, mész és sehol semmi... De magának a csúcsnak a megmászása természetesen nehezebb a  gleccsernél.  A hegymászás az hegymászás.

Senki sem tudta pontosan, hány órát kell menetelni a gleccseren az úgynevezett Raceka állomásig. Volt, aki szerint tízet, mások szerint pedig hatot. Alekszandr Alekszandrovics nyugtatott meg:
- Este ott leszünk. Igaz, két emelkedő vár ránk.
- Miféle emelkedő?
- A gyors magasságnövekedést nevezzük emelkedőnek.
- Azt, amikor nagyon meredeken visz az út?
- Igen, egy undorító morénán kell túljutnunk. Önmagában még nem is lenne olyan borzasztó, de hátizsákokkal...

Egyesek „derűt sugárzónak", mások pedig „undorítónak" nevezik ezt a morénát. Vajon én milyennek fogom találni? És valóban, itt vannak a hátizsákjaink is. Úgy tekinthetem, mintha a lábaimat ellenőriztem volna. Kiosztották a bakancsokat. A lábaimban bízom, elvisznek odáig. De hogy érzem majd magam a hátizsák alatt? Nem is emlékszem rá, mikor cipeltem utoljára ilyen súlyos terhet a hátamon. A hadseregben előfordult, hogy hátitáskát, köpenykoszorút és fegyvert kellett a vállunkra vennünk. Az sem volt éppen könnyű. De mikor is volt ez? És hány éves is voltam akkor? Mi lesz, ha fulladozni fogok a súlyos teher alatt az emelkedőkön ? És ha egyszerűen nem tudok hátizsákkal menetelni a hegyekben egész napon át? És hogy bírja ki ezt Olja, akinek egyáltalán nem szabad semmiféle súlyt emelnie?

Az indulás előtt két nappal óvatosan és mintegy mellékesen megemlítettem Olja előtt a túra nehézségeit, hogy közben sem lemaradni, sem megállással időt vesztegetni nem lehet, hogy hasogat az ember válla, hogy mennyire meg lesz terhelve a szív, és milyen megerőltető a lábmunka. De Olja egy gyakorlati kérdéssel félbeszakította fecsegésemet:
- Nem tudtad meg, mennyit kell odáig menetelnünk?
- Azt mondják, tíz órát. Felfogod? Tíz órát kell gyalogolnunk hátizsákkal a vállunkon, mindig csak hegynek felfelé. Nem pedig az ötödik emeletre.
- Na és, valamikor csak ki kell próbálnunk a tízórás hegymenetet is.

Amint ez lenni szokott, kifogytam az érveimből. Közben elérkezett az izgalmas óra - a tábori orvosi vizsgálat. Lev Nyikolajevics, leningrádi, szakállas tábori orvosunk öt perc alatt megoldja minden bizonytalanságunkat, kételyünket és problémánkat: „Tilos az Akszájra mennie, hegyet másznia úgyszintén." Az is elegendő, ha annyit mond: „nem javasolt". És mindjárt meg is indokolja a saját nyelvén: „Szívzörejek, egyenetlen érverés, általános fizikai készületlenség. . ." Tudja, mit kell írnia.

De addig nem utazhatunk el a hegyekből, amíg nem láttunk igazi havat és jeget, amíg nem káprázott a szemünk (még napszemüvegen keresztül is) az oly magasra és az égbolthoz oly közel emelkedő havasok ragyogásától, amíg nem szívtuk magunkba a hóból a tűző napsütés ellenére is áramló hűvösséget, amíg nem éreztük széles talpú, súlyos bakancsaink alatt a nagy kristályú, puha, felülről kissé felengedő, de soha el nem olvadó havat.

Olja eltűnt az orvosi szoba ajtajában, én pedig ott maradtam, hogy „drukkoljak neki", a rendelő előtti kövön üldögélve. Most Lev Nyikolajevics hússzor gyors egymásutánban leülteti, mire Olja szívecskéje rúgkapálni kezd, a lélegzete elakad, és akkor nem fogja megpillantani a havasokat. De ha most nem, akkor soha többé nem lesz rá lehetősége. Mikor adódna még egyszer ilyen alkalom?

Nekem úgy tűnt, hogy Alekszandr Alekszandrovics a fűlejtők és törmeléklejtők begyakorlása után határozottan eldöntötte, hogy nem viszi magával Olját a magaslatra. Igaz viszont, hogy a sziklamászó edzések során melegebben tekintett rá. Ezt a melegséget Olja állhatatos erőfeszítései csalták a szemébe. De bizonyos mértékig ő is kockázatot vállal. Ha bármi történik is valamelyikünkkel, neki lesz kellemetlensége. Mi azonban felnőttek vagyunk. Bármelyikünket érhet baleset. A bizottság tisztázza az ügyet, és megállapítja, hogy Alekszandr Alekszandrovics nem hibáztatható a történtekért. De ha Olját éri szerencsétlenség, akkor kiskorúsága miatt a felelősség elsősorban őt, másodsorban pedig ezt a szakállas tábori orvost fogja terhelni. Miért is kockáztatnának mindketten? Olja azonban vidáman, boldogan libbent ki a tornácra. Alsó ajkát beharapta, és lefelé nézett, így mutatta ki örömét, önmagával és az élettel való  megelégedettségét.

Tehát az utolsó akadály is elhárult előlünk.


(Folytatjuk)

Az utolsó fotók Erőss Zsoltékról

A himalajaexpedicio.postr.hu honlapon megtekinthetők az utolsó képek a Himalájába odaveszett Erőss Zsolt és Kiss Péter sikeres csúcsmászásáról. Az összeállításból a Kalandozókon a megnyugvás pillanatfelvételét közöljük. Még élet - csupa élet...

KOLLÁR LAJOS: Mi történt a hegyen?

"Arra gondoltam, Zsoltnak itt vége"

Telefonos interjú készült Kollár Lajossal, a “Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciós sorozat vezetőjével.  SportGéza szöveges összefoglalóban ismertette az elhangzottakat.

Kollár Lajos

A Kancsendzönga nagyon nehéznek számít a magassága miatt és van néhány technikai probléma, amit meg kell oldani a hegyen, mondta telefonon a 4bakancs.com-nak Kollár Lajos, az expedíció vezetője. Az interjút a 444.hu fedezte fel először. Kollár rádión tartotta a kapcsolatot a Himaláján a két magyar hegymászóval, ő beszélt velük utoljára. Szerinte a hegy megmászására képesek a magyar mászók - igaz, csak néhányan vannak ilyenek. Kollárék a tiszta hegymászás hívei: oxigénpalack és segítő serpák nélkül másznak, mert “a hegyet tiszteletben kell tartani”. “A nyolcezer méteres hegy azért akkora, mert a Jóisten így teremtette, azt kell megmászni, nincs értelme helikopterrel és oxigénpalackkal könnyíteni a dolgot” - mondta Kollár a sokszor csak nagyon rosszul hallható hangfelvételen.

Nem akarták szétégetni magukat a napon

Kollár Lajos Erőss Zsolt képességeit jól ismerte, hiszen több mint tíz éve csinálnak közös expedíciókat. Kiss Péter ugyan eddig nem mászott meg 5000 méternél magasabb csúcsokat, de Kollár szerint felkészültsége alapján egyértelműen helye volt a csapatban, és ha túlélte volna, újra beválogatná az expedícióba. Kollár utalt a tragédia után napvilágot látott számonkérő kommentekre, de szerinte Magyarországon nincs olyan szakember, aki érdemben hozzá tudna szólni a hegyen történtekhez: “vannak, akik konyítanak hozzá, de nem tudják, milyen egy ilyen hegy, ehhez ugyanis ott kell lenni, csak akkor tudja az ember hogyan működik egy ilyen hegy”.

A két mászó nagyon jó állapotban, megfelelően akklimatizálódva indult el a csúcs felé, de fent 32 fok volt, ami nagyon sok erőt kivett belőlük. Kollár azt javasolta nekik, hogy a csúcstámadás előtt érjék el a 7500 méteren lévő, felső 4-es tábort, de a rádión keresztül kialakult vitában végül hagyta magát meggyőzni. A két mászó nem akarta teljesen kimeríteni és szétégetni magát a napon, ezért végül 7250 méteren álltak meg pihenni. A koreaiak 100 méterrel feljebb csináltak tábort, épp amiatt, hogy a csúcsig már kevesebbet kelljen mászniuk.

Elszállt a serpák bátorsága

Amikor újra elindultak, Kollár megnyugodott, mert a magyarok be is érték az oxigénpalackkal mászó spanyolokat. Ott derült ki, hogy bár korábban mások a serpákkal megállapodtak abban, hogy 8200 méter felett fix köteleket feszítenek ki, ez végül nem történt meg. A többi mászó, így a magyarok is azt szerették volna, hogy az utolsó jeges, csúszós szakasz legyen kikötelezve. Ez felfelé menet se haszontalan, sokkal fontosabb azonban a biztonságos visszatéréshez.

Kollár kitért a spanyol Carlos Soria állításaira is, aki korábban azt mondta, a magyarok nem akartak fizeti a kötelezésért. Kollár szerint viszont korábban abban állapodtak meg, hogy ők is fizetnek 400 dollárt (a spanyolok eredetileg 600 dollárt akartak kéri tőlük hozzájárulásként). A hegyen derült ki azonban, hogy a serpák nem rakták ki a köteleket. Soria szerint azért, mert nem volt elég kötelük. Kollár Lajos szerint viszont nem a kötél fogyott el, hanem a serpák kedve és önbizalma a csúcs közelében, mert “hiába hívják magukat mászóserpáknak, hétezer méteren elfogy a bátorságuk”.

Kollár szerint ezután Soriáék “megrántották a vállukat, és a teljes udvartartással és operettlegénységgel levonultak a hegyről, aztán minket cseszegetnek, mert mi néhány szívességre megkértük volna őket, hogy Zsoltot és Petit segítség a táborban egy sátorral, amikor leérnek, ahelyett, hogy a serpákat cseszegették volna, hogy nem csinálták meg, amit kell”.

“Lalikám, annyira legyengültem”

A magyarok azonban úgy döntöttek, nem fognak visszafordulni, “mert jól érzik magukat és azért jöttek, hogy megmásszák a csúcsot”. Olaszokkal, osztrákokkal és a serpáikkal együtt indultak el a csúcs felé, később pedig még kínai mászók is mentek utánuk. A mászás a vártnál hosszabb ideig tartott, de de a két magyar jó kondícióban volt. Kiss Péter 18-20 perccel Erőss Zsolt előtt ért fel a csonkolt lábával mászó Erőss Zsolt előtt. A csúcsról Erőss bejelentkezett rádióján és Kollár ekkor Kissel is tudott beszélni. Ekkor már este háromnegyed hat körül járt az idő. Mindketten azt mondták, hogy kemény lesz lejönni, de megcsinálják. Kiss Péter csak annyit mondott, hogy fázik a keze, Erőss Zsolt pedig arra a kérdésre, hogy milyen állapotban van, azt válaszolta a rádión, hogy “Lalikám, össze tudom szedni magam”.

Este 8 óra lehetett, amikor újra beszéltek. Kollárt nagyon meglepte, hogy Erőss azt mondta a rádión: “Lalikám, annyira legyengültem, hogy nem tudok tovább menni”. Erőss itt már olyan állapotban volt, hogy ha egyet mozdult, annyira fölment a pulzusa, hogy azt hitte, menten vége van. Kollár és Erőss ekkor hosszan beszélgettek. Kollár ekkor azt mondta,  ”Zsolt, tudod, hogy ez mit jelent”. Erőssnek itt még tiszta volt a tudata, és ő is fel tudta mérni, hogy éjszaka, amikor -30 fok lesz a hegyen, nem maradhat ott. Amikor 20 perc múlva beszéltek, Erőss azt mondta a rádión, hogy látja kb 100-150 méterrel lejjebb Kisst és a többi mászó lámpáját, de hiába jelez nekik, nem veszik észre.

Kollár az interjúban azt mondta: arra gondolt, hogy “sajnos Zsoltnak itt vége”. “Ha ő ilyen állapotba kerül ilyen magasságban, ezzel lehet még ideig óráig cicázni, csúszkálni a veszélyes helyen. Ott, ahol le kell menni, ott egy koordinálatlan mozgású, legyengült mászónak a percei meg vannak számlálva. Kicsúszik, vagy ha nem mozdul, ott fagy meg”.

Kiss Péter visszafordult

Kollár azt kérte, hogy pihenjen, azonnal bújjon bele a zsákjába. A hegyen ekkor már -30 fok lehetett. Az újabb bejelentkezéskor azonban Erőss azt mondta, most ejtette le a zsákját. Két óra múlva Erőss azt mondta, kicsit kipihente magát és elindul lefelé. Kollár örült, hogy ezzel legalább a fagyásveszélyt elkerüli. Hajnali 4-fél 5 körül Erőss Zsolt már elég összefüggéstelenül beszélt.

Később váratlan fordulatként Erőss rádióján Kiss Péter jelentkezett be. Mint kiderült, Kiss visszafordult Erőssért. A rádión nagyon nyugodt hangon azt mondta Kollárnak: Erőss kicsit rossz állapotban van, de ő megmasszírozza, lassan felkel a nap, melegebb lesz és jönnek lefele.

Kollár szerint éjszaka vagy hajnalban egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy bárkit riadóztassanak a a bajba jutott magyarok megmentésére, mert “nincs serpa, aki egy mozdulatot is tenne éjszaka a hegyen”. Kollár szerint ez a serpáknak sem volt érdekük, ők ugyanis nem fizettek nekik. Másnap mondta is neki valaki, hogy “ha nem kellett serpa, akkor gyertek le egyedül”.

Kollár annyit próbált megszervezni, hogy ha a magyarok leérnek a táborba, az olaszok vagy a spanyolok orvosa segítsen Erőssön. A masszírozás után Kiss és Erőss 8100 méterig értek le. Ekkor hajnali fél 6 lehetett, de egy lavina elvitte a 2-es tábort és egy serpa és egy koreai mászó kicsúszott és meghalt. Kollár a lenti táborból a távcsövön ekkor már csak Erősst és Kisst látta lefelé jönni, de egy ködfolt hamarosan eltakarta őket. Amikor a ködfátyol eltűnt, a távcsövön már csak Erőss Zsoltot lehetett látni. Erőss Zsolt ekkor a kimerültségtől már összefüggéstelenül beszélt a rádión, Kollár tudta, hogy nagy bajban van.

Ilyen a hegy

Ekkor már délelőtt volt, a rámpát sütötte a nap. Kollár rádión azt mondta Erőss Zsoltnak, hogy nyugodtan aludjon, hiszen már jó idő van. Közben igyekezett minden szálat megmozgatni, hogy valamilyen segítséget szerezzen. Délután fé kettőkor Erőss bejelentkezett a rádión. Abban állapodtak meg, hogy nyugodtan pihejen még, hiszen az út lefele kb 2 óra. Ekkor hallotta utoljára Erőss Zsoltot a rádión. A hegyre újra köd ereszkedett és lassan leszállt az este. Kollár tudta, hogy Erőss Zsoltot is elveszítették.

Ekkor még szövetkeztek a koreaiakkal, akik két serpával egy mentőcsapatot küldtek föl, hogy korában meghalt koreai társukat megtalálják. A csapat fotókat készített, Kollárnak később ezek alapján kellett azonosítani Kiss Pétert.

Utólag elemezve a helyzetet Kollár szerint Erőss Zsolt esetében fél vagy egy liter vízen múlott a dolog. Erőss nagyon kevés folyadékot vitt magával, hogy kevesebb terhet kelljen cipelnie. A kimerült Erőss Zsolt a rádión többször mondta Kollárnak, hogy nem lát. Ezt a dehidratáció és a rendkívüli hideg okozhatta, ilyenkor ugyanis lefagy az ember szaruhártyája. Kollár szerint Kiss Péter valahol Erőss mögött kicsúszhatott és lezuhant, Erőss Zsolt pedig egyedül maradt és valahol végelgyengülésében lekuporodhatott.

Kollár szerint Kiss Péter fantasztikus emberi teljesítményről tett tanúbizonyságot. Nem szokás ugyanis, hogy egy mászó egy ilyen csúcsról lefelé tartva még vissza is forduljon: “Peti a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett”.  Kollár szerint mindketten nagyszerűen teljesítettek, de ilyen a hegy. Egy pillanat alatt megfordul egy szituáció és egy banánhéjon is el lehet csúszni.

Kollár Lajos június 4-én érkezik haza Nepálból.

(Forrás: 4bakancs.com)

RAOUL RENIER: Kiegészítés Willy Merkl tragédiájához*

* 2012. május 23-án jelent meg a Kalandozók-on Dékány András könyvének (A huszadik század világvándorai) egyik fejezete, amely a Nanga Parbat egyik hősi halottja, Willy Merkl tragédiáját meséli el. Az írással kapcsolatban RR. kiegészítéseket, helyreigazításokat sorakoztatott fel. Értő írásának itt adok hgelyet. (Kalandozó)

A meglehetősen túlméretezett csúcstámadó csoport nem kilenc, hanem huszonkét főből állt, és közülük tizenketten túlélték az eseményeket, amelyeket az ő elbeszélésükből tudunk rekonstruálni. Olyan feljegyzések, amilyeneket Dékány András emleget, nem készültek.

A bázis, ahonnan a csúcstámadás indult, a IV-es tábor volt. Ide először három serpa tért vissza július 5-én a VI-os táborból, akik az erejük végére jutottak és nem bírták folytatni az utat. Július 6-án dél körül csatlakozott hozzájuk Fritz Bechtold: ő a VII-es táborból fordult vissza két további, halálosan kimerült serpával, akik a saját erejükből valószínűleg nem tudtak volna visszajutni. Ekkor még derült volt az idő és semmi jele nem mutatkozott a későbbi tragédiának.

Bár a lemorzsolódókat visszaküldte, a csúcstámadó csoportot Merkl mindenáron egyben akarta tartani, így a sebességüket a leglassúbbakhoz kellett igazítaniuk. Ezért július 6-án, röviddel 14 óra után a serpák kimerültsége miatt tábort vert az Ezüstnyeregben (a VIII-as számút): itt lepte meg őket a vihar, 7.480 m magasságban. Merkl úgy döntött, várnak egy napot, hátha kitisztul az idő. Ez súlyos hiba volt. Ilyen magasságban a szervezet kedvező időjárási körülmények között sem képes regenerálódni, csak a tartalékait emészti föl. A csoport egész július 7-ét a VIII-as táborban töltötte. Július 8-ának reggele sokkal rosszabb állapotban találta őket, a vihar pedig nem csillapodott. Merkl lefújta a csúcstámadást és elrendelte a visszavonulást. A IV-es táborig kellett eljutniuk: segítségre, innivalóra, élelemre és tüzelőre az elhagyott táborhelyeken nem számíthattak.

Két csoportban vágtak neki az útnak: elöl a két legerősebb mászó, Schneider és Aschenbrenner haladt három serpával, őket követte Merkl, Welzenbach és Wieland a többi nyolc serpa társaságában. Az előörsnek kellett utat vágnia a friss hóban. Miután az egyik serpájuk megcsúszott és hajszál híján mindnyájukat a mélybe rántotta, az Ezüstnyeregből kiérve Schneider és Aschenbrenner leoldották magukat a közös kötélről és kettesben haladtak tovább, felszólítva a három serpát, hogy kövessék őket. Sötétedésre érték el a IV-es tábort, tetőtől talpig jéggel borítva és a teljes végkimerülés határán, abban a tudatban, hogy a többiek mindjárt megérkeznek utánuk. Tévedtek.

A három magára hagyott serpa csak az üres VII-es táborig jutott, itt töltötték az éjszakát, nyomorúságos körülmények között. A mögöttük haladó főcsoportnak még ennyi utat sem sikerült megtenni, és arra kényszerültek, hogy sátor nélküli ideiglenes táborhelyen (bivakban) éjszakázzanak, félúton a VIII-as és a VII-es tábor között.

Mire felvirradt július 9-ének reggele, a bivakban egy serpa meghalt, hárman pedig képtelenek voltak lábra állni. Merkl, Welzenbach és Wieland a maradék négy serpával elindultak a VII-es tábor felé; Wieland harminc méterre a sátortól szenvedett ki. A két túlélő német nem bírt tovább menni; az üres táborban maradtak, előreküldve a velük lévő négy serpát, hogy próbáljanak meg segítséget hozni.

A serpák a hófúvásban nem találták meg a VI-os tábort, hóbarlangot vájtak maguknak, és abban töltötték a 10-ére virradó éjszakát; mint reggel kiderült, szinte a tőszomszédságában a Schneiderék által magára hagyott három másik serpának, akik 9-én folytatták az ereszkedést, de szintén eltévedtek. A hét serpa együtt haladt tovább az V-ös tábor felé, egy veszélyes szakaszon az előre kifeszített kötelekhez rögzítve. Közben hárman meghaltak közülük, egyikük pár méterre az V-ös tábor sátrától; holttestük ott maradt a köteleken lógva. A négy túlélő – hárman a főcsapatból és egy az előörsből – július 10-én késő délután vonszolta be magát a biztonságot jelentő IV-es táborba, leírhatatlan állapotban. A legerősebb közülük csak éjféltájban bírt megszólalni.

A bivakban és a VII-es táborban még mindig voltak élő emberek, a vihar dühének kiszolgáltatva. Július 10-ét és a 11-ére virradó éjszákat mindannyian hipoxiás kómaközeli állapotban töltötték. Közben a bivakban hagyott három serpa közül az egyik meghalt, de a két másik eléggé összeszedte magát, hogy elvánszorogjon a VII-es táborig. Itt megtalálták a delirizáló Merklt és a haldokló Welzenbachot, és megpróbálták rávenni őket, hogy menjenek együtt tovább, de hiába. Mivel maguknak is alig volt jártányi erejük, velük maradtak, a segítségre várva. A széllökések szüneteiben ugyanis látták, hogy a IV-es táborból segélycsapat igyekszik feléjük.

A tragédia bekövetkeztekor Fritz Bechtold a IV-es táborban teljesen tehetetlen volt. Mivel a csúcstámadó csoport gyakorlatilag a teljes expedíciót magában foglalta, a segélyakcióhoz a korábban végkimerülés miatt visszaküldött serpákon kívül csupán az expedíció orvosa és fényképésze állt a rendelkezésére; ráadásul gondoskodnia kellett a táborba betántorgó túlélőkről. Ettől függetlenül hősies erőfeszítéseket tett fentrekedt társai megmentésére. Amint Schneider és Aschenbrenner valamelyest erőre kapott, a fényképésszel és három beteg serpával együtt nekiláttak utat törni fölfelé a frissen hullott hóban, de július 12-ig csak az V-ös táborig jutottak. Ekkora már lépni is alig bírtak a fáradtságtól, és mivel a vihar közben egyre erősödött, vissza kellett vonulniuk, különben ők maguk is mentésre szorultak volna.

Fönt a VII-es táborban Welzenbach a július 12-ről 13-ára virradó éjszaka kiszenvedett, Merklt pedig 14-én reggel a két serpa vonszolni kezdte lefelé. A Mórfej névre keresztelt szikláig jutottak vele, még jócskán innen az V-ös táboron; itt nem bírták tovább. Az egyik serpa hóbarlangot ásott a szikla tövében, és beráncigálta magával Merklt. A másik segítségért kiáltozva folytatta az útját. A nehéz útszakaszt úgy kellett megtennie, hogy társainak a rögzített köteleken lógó holttestét kerülgette. A IV-es táborból eléje mentek, ameddig tehették. A serpa neve Ang Tsering volt, és szörnyű fagyási sérülései ellenére életben maradt.

Július 15-én és 16-án Schneider, Aschenbrenner és Bechtold két újabb kétségbeesett kísérletet tettek, hogy feljussanak a Mórfejig, 17-én pedig az alaptáborból az ítéletidőben felkapaszkodó tudományos személyzet is csatlakozott hozzájuk. Erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. Ekkorra már bizonyosra kellett venniük, hogy nincs élő ember fönt a hegyen.

Az illusztráción: a II-es tábor felé

Források:

Fritz Bechtold beszámolója 1935-ből

http://www.himalayanclub.org/journal/the-german-himalayan-expedition-to-nanga-parbat-1934/

Maurice Isser & Stewart Weaver: Fallen Giants. A History of Himalayan Mountaineering from the Age of Empire to the Age of Extremes (pp. 176-179.)

CSEKE GÁBOR: "A hegymászó nem akar meghalni"

Megszakítom Vlagyimir Szolouhin nevelő célzatú alpinista sztoriját, hiszen Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése a Himalájában megérdemel "egy misét". Arra gondoltam, hogy összeállítok egy dossziét a blogjaimon és íróasztalomban szanaszét heverő írásokból Erőss Zsoltról, illetve ajánlok néhány internetes videófelvételt a jútubról.

Indításnak egy frappáns interjúrészlet, amely akár sírfelirat is lehetne Zsolték fölött - ha egyáltalán lenne sír...

"Számomra az a csúcs, hogy végig kell élnünk az életet szépen, és tudnunk kell megöregedni szépen. A hegymászó nem akar meghalni, és az a jó hegymászó, aki megöregszik." (Erőss Zsolt)

Jelenetek www.parokia.hu riportjából

Az Erőss-dossziénak külön oldalt szánok, amit innen is el lehet érni, de a belépés állandóan megtalálható az oldal fejléce alatt.

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (6)

Bármilyen szerény magasságot is ostromoljon az ember, a kiképzést - se az elméletit, se a gyakorlatit - nem úszhatja meg. Szerzőék, s mindenek előtt a fiatalok szorgalmasan tanulták a csomókötés különböző technikáit. Hogy miért? Íme...

Szabad, de nem „tiszta" mászás előtt álltunk. Nem szándékoztunk kampókat és mászólétrákat használni, de kötelekkel biztosítanunk kellett magunkat. Hát ezért tanított meg minket Alekszandr Alekszandrovics csomót kötni. A csomókat rendeltetésük szerint három csoportra osztotta. Két kötélvég összecsomózásának eredményeként keletkezik: az egyszerű csomó, a takácscsomó, az árboccsomó és az akadémikus csomó. A kötél végéhez vagy közepéhez kell bekötni magunkat, így jön létre: a vezetőcsomó, a bulincsomó, a kettős bulincsomó és az úgynevezett kapaszkodócsomó, amelyet kezdetben Prusik-csomónak hívtak svájci vagy osztrák származású alpinista feltalálójának neve után. Később azonban a Nyugat előtti hajbókolással folytatott harc éveiben „lefokozták", és most csak kapaszkodócsomónak nevezik.

Valóban furfangos csomó. Az alpinista miután segédkötéllel hozzákapcsolta magát a biztosítókötélhez, szabadon mászhat felfelé, és közben a kezével a szükséges mértékben tolja a csomót is. A Prusik-csomó fölfelé könnyen és szabadon csúszik. De ha az alpinista lezuhan, akkor teljesen rászorul a kötélre, nem csúszik le, meg sem mozdul. Mesélik, hogy maga Prusik egy buta hiba miatt halt meg a kötélen. A kötél és a közte lévő hegymászózsinór hosszabb volt a karjánál. Mikor lezuhant, az általa kieszelt csomó rászorult a kötélre, és kifogta zuhanását. A levegőben lógva azonban nem tudta elérni karjával a csomót, hogy odahúzódjon a sziklához, rákapaszkodjon, és folytassa a hegymászást vagy leereszkedjen. Hosszú idő elteltével találtak rá függő állapotban. A csomó azonban nem bomlott ki.

Egész nap, nemcsak az edzéseken, hanem a táborban is bulincsomót, kettős bulincsomót, árboccsomót, takácscsomót, akadémikus csomót és Prusik-csomót kötöttünk. A lányok gyorsabb felfogásúaknak bizonyultak nálunk, hamarabb megjegyezték a csomókat, ujjaik fürgébben mozogtak a mi nehézkes ujjainknál. Minduntalan hozzájuk fordultunk segítségért...

Miután a tanfolyamon résztvevők alaposan elsajátították a hegymászás alapelveit, jöhetett a sziklára kapaszkodás is.

A mi szikláink gyakorlósziklák voltak. A legvalóságosabb nehezen megközelíthető sziklák, de egy könnyebb kerülőút is vezetett rájuk. így az elöl haladóknak, akikre a biztosítás kötelessége hárult, nem kellett alsó biztosítással menniük, hanem egy ösvényen másztak fel, és hamarosan fölénk kerültek a kötelekkel.

Fent a biztosító rádobja a kötelet egy megbízható sziklafokra, és valamivel lejjebb megáll. A kötél egyik vége leugrik, a másikba a biztosító kapaszkodik, miközben a lábával is megtámaszkodik. Lent beköti magát a másik alpinista, és kezdődik a sziklamászás. Amilyen mértékben emelkedik a hegymászó, a biztosító úgy rövidíti a kötelet, hogy majdnem teljesen megfeszüljön. Zuhanás esetén az alpinista fennakad a kötélen, amely rá van akasztva a sziklafokra, a biztosító pedig erősen tartja, néha még a biztonság kedvéért a vállán is átveti, úgy engedi a hóna alá. Csak az ingadozást kell elkerülni, azaz a sziklán egyenesen a biztosító felé kell haladni. Ha félrehajolsz, könnyen beláthatod, akkor zuhanáskor nemcsak egyszerűen fennakadsz a kötélen, hanem a kilengés mértékében el is repülsz, hintázni fogsz, de az is előfordulhat, hogy még neki is ütődsz a sziklának.

Pruszik csomó

Ez a felső biztosítás lényege De mit tegyünk, ha nem gyakorlósziklákkal állunk szemben, az útvonal ismeretlen, nincsenek kerülőutak és ahhoz, hogy az egész felfelé mászó csoport biztosítását megszervezzük, először egy alpinistának kell felmennie? Akkor azt mondjuk, hogy alsó biztosítással indul el. Képzeljük el az alpinisták akcióit ebben a helyzetben. A csoport megáll egy téren, ahol ha nem is kényelmesen, de mindenesetre állni lehet. A felfelé menő beköti magát. Lent erősen fogják a kötelet.. Néhány méter után sürgősen sziklafokot kell találni, amin átvetheti a kötelet. Átdobja rajta, balra fordul, és megint fölfelé megy. Ha most lezuhan, akkor fennakad ezen a sziklafokon (lent erősen tartják a kötelet). Nem is szabad tőle három méternél magasabbra távolodnia. Ha lezuhanna, három métert repülne a sziklafokig és három métert utána, azaz összesen hat métert. Ez még nem veszélyes. De tízméteres repülés esetén a biztosítókötél a fennakadás pillanatában eltöri a bordákat. Tehát az alpinista egyik sziklafoktól a másikig mászik fölfelé, amíg ki nem választja a megfelelő terepet, ahonnan a csoport többi tagját már a célszerűbb felső  biztosítással  biztosíthatja.  Aztán minden kezdődik elölről...

A biztosítók első csoportja felment, és ledobta nekünk a köteleket. Mindössze nyolc mászóutat tettünk meg, amelyek egyre nehezebbek voltak.
Alekszandr Aiekszandrovics odalépett a számomra teljesen simának tűnő sziklafalhoz, és bekötötte magát.
- A biztosítás kész? - kiáltotta fölfelé.
- Kész. 
- Elindultam!
Ezt már mozgásban kell kiáltania. S utána rögtön indulnia kell. Ugye egyetértenek velem abban, hogy ha valaki azt kiáltotta, hogy „elindultam", nincs más tennivalója, mint nekivágni. Ha elkiáltottad magad, hogy „elindultam", nem állhatsz egy helyben, és nem toporoghatsz határozatlanul. Ha elindultál, hát el is indultál.

Alekszandr Alekszandrovics felnyújtotta a kezét, és megtapogatta a szikla felszinét, egy ideig megvasalt cipőtalpával kaparta a sziklalapot, aztán hirtelen fél métert emelkedett. Másik lábával a nem létező dudorokra támaszkodott, megint emelkedett, karjaival átölelte a sziklát, és még mielőtt alaposabban szemügyre vehettük volna mozdulatait, már ott is termett a biztosító mellett, és leoldotta magáról a kötelet. Mindössze két perc alatt tette meg azt a tíz métert, amely a harmadik mászóútnak volt kijelölve.
Egyik kiáltás a másik után hangzott fel:
- A biztosítás kész?
- Kész.
- Elindultam!...

Alekszandr Alekszandrovics Kuznyecov, a kiváló sportoló, aki megjárta a legnehezebb mászóutakat, az úgynevezett „hatosokat", bevallotta, hogy egyszer rémület fogta el a sziklafalon. Nem is annyira megrémült, mint inkább határozottan megfogalmazódott benne: mit keresek én itt? Mi az ördögnek jöttem ide erre a falra? Miért nem vagyok otthon, a melegben, a könyveim között, és főleg vízszintes felületen? Ha életben maradok, többet sose mászom sziklafalra...
Később természetesen mindez elmúlt, és újra elindult a hegyekbe, „hatosokat" tett meg a rá jellemző ügyességgel, technikával és állóképességgel.
-  Mit jelent a „hatos"?- kérdeztem Alekszandr Alekszandrovicstól.               :
-  Hát mondjuk, hogy nyolc napot sziklafalon - felelte nyugodtan Alekszandr Alekszandrovics.
-  Hogyhogy „nyolc napot sziklafalon"?
-  Sziklafalon kilencven-száz métert haladunk előre egy nap alatt, összesen viszont hétszáz-nyolcszáz métert kell megtennünk.
-  Hát a pihenéssel, alvással, evéssel mi lesz?
-  Mindent a sziklafalon csinálunk. Kampókat verünk be, hozzákötjük magunkat, és függeszkedve alszunk. Vagy ha akad egy megfelelő bevágás, akkor arra ülünk. Vagy függőágyat feszítünk ki.
-  Négyszáz méteres mélység fölött?
-  Ez eszünkbe sem jut.

Csoportunkból csupán egyetlen kislánynak kellett szüntelenül leküzdenie félelemérzését. Nem egyszerűen csak a sziklamászóút nehézségeit, hanem félelmét is le kellett győznie. Ezt mindnyájan észrevettük. Olja Troickaja maga sem szégyellte bevallani, hogy fél a magasban. Mégis megtette az összes mászóutat. Felülkerekedett félelmén, de nem szabadult meg tőle... 
Legjobban a saját lányom miatt aggódtam. Alekszandr Alekszandrovics nekem is és Óljának is célzott rá a fűlejtők és törmeléklejtők után, lehet, hogy nem jöhet velünk az Akszájra és még kevésbé hegyet mászni. Akkor megéri-e neki, gondoltam magamban, kínlódni ezeken a sziklamászóutakon? Tudtam, hogy Olga sejti Alekszandr Alekszandrovics kétségeit, aki kívülről figyeli viselkedését. Két lehetősége volt arra, hogy megakadályozza Olga útját a magaslatra. Formálisan megtehette, hogy ne engedje hegyet mászni, mivel még nem töltötte be a tizenhatodik évét, hivatalosan ugyanis tizenhét éves kortól fogadnak el alpinistának. Az is megeshet, mint ahogy elő is fordult már, hogy előzetes megállapodásuk szerint a tábori orvos meghallgatja, megvizsgálja, és megtiltja a hegymászást. Panaszkodni pedig, ahogy mondják, nincs kinek. Hegymászás elölt kötelező az orvosi vizsgálat.

Látom, amint Olja a kötél végéhez lép. Ez az első mászó-útja. Bekötötte magát. Rácsavarodott a karabiner. Nem túl magabiztos hangocskáján felfelé kiáltotta:
-  A biztosítás kész?
A világjáró szibériaihoz hasonló, szakállas Vologya válaszolt neki, hogy igen.
-  Elindultam! - kiáltotta Olga, és az éles sziklavájatokba. párkányokba kezdett kapaszkodni eddig csak tollhoz és a pianinó billentyűihez szokott ujjaival. Mindannyiunk, de különösen Olga keze-lába tele lett kék-zöld foltokkal és zúzódásokkal. Első sziklán tett mozdulatából kiderült, hogy leggyengébb pontja a keze, amely őszintén szólva semmire sem alkalmas. Ujjaiban megvolt a kapaszkodóképesség, de az erő hiányzott belőlük. Bár a szabály arra utasít, hogy a „lábaddal haladj", gyenge kézzel azonban mégse jutsz rhesz-szire. Amikor a helyében bárki megkapaszkodott volna egy sziklabevágásban, hogy felhúzódzkodjon, és emelkedés közben még segítette is volna magát lábának vízszintes irányú nyomásával, akkor Olga egyedül a lábára kényszerült támaszkodni. A kősíkra ráfeszülve (arccal feléje fordulva) bakancsával a sziklát kaparta. Így keresett sokáig lábának támaszt, ujjhegyével hosszú ideig tapogatódzott kapaszkodási lehetőségek után kutatva, miközben keze-lába elfáradt az erőfeszítéstől. Az első mászóúlon egyik csapattársunk kerek, sziklarepedésben nőtt arcsabokorra bukkant. Jobbról kerültük meg. Ehhez a jobb lábunkat, amennyire csak lehet, oldalra és kicsit felfelé kellett nyújtanunk, és akkor egy majdnem tenyérnyi széles párkányra támaszkodhattunk vele. Kitűnő kiugrás, jobb támaszt elképzelni sem lehetne. De a láb ilyen kinyújtott helyzetben elerőtlenedik. Sehogy másként nem tudtuk rá áthelyezni testsúlyunkat, csak ha fokozottan igénybe vettük a karunkat is. Eközben a hasprés any-nyira megfeszült, hogy izmaink majd megpattantak. Egy ilyen manőver nemcsak meghaladta Olga erejét, hanem a kéthónapos, operáció utáni varrat miatt is megvalósíthatatlannak tűnt. Amint ez várható volt, sokáig üldögélt a szerencsétlen bokor alatt. A szakállas Vologya türelmesen várakozott, miközben felülről figyelte. Ő tanácsolta neki azt, hogy próbálja balról megkerülni a bokrot. A sima sziklafelületen három centiméter széles hasadék húzódott vízszintes irányban, de kis emelkedővel. Ez a három centiméter elég ahhoz, hogy szöges bakancsának peremét beleillessze, és továbbmenjen. Igaz, hogy kapaszkodnia nem is nagyon volt mibe. De ezt csak mi képzeltük így lentről. Olga valamiféle dudorokat és parányi repedéseket fedezett fel, amikbe legalább ujjhegyeit beledughatta.

Kipirulva, véresre zúzódott kézzel, de első győzelmétől boldogan ereszkedett le föntről.

(Folytatjuk)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (5)

Az alapfokú hegymászókiképzés éppen csak elkezdődött. A résztvevők - így a szerző is - az "ábécével" ismerkednek.

Az a lejtő, amelyikhez Alekszandr Alekszandrovics elhozott minket, közepes méretű, hegyes törésű kövekből állt. Emberfej nagyságúnál kicsit kisebb vagy kicsit nagyobb szikladarabokból. Nem nevezhetők sem négyszögletesnek, sem gömbölyűnek, mivel nem volt semmiféle határozott formájuk. Annyi biztos, hogy hegyes törésűek voltak, nem pedig lemezesek. A meredek kuloárban kőfolyamot alkotva kígyózott a sziklatörmelék, a kőfolyam forrása pedig valahová a magasba veszett, ahol a zöld hegyoldalt hegyes, ugyancsak kígyószerűen kiugró sziklák szegélyezték.

- Az apró törmeléken nagyon rossz fölfelé menni - magyarázta Alekszandr Alekszandrovics -, mert kicsúszik az ember lába alól. Az alpinisták ezt biciklizésnek nevezik. Rendkívül fárasztó. Ereszkedésre viszont az apró törmelékkő kiválóan alkalmas. Nagy ugrásokkal igen gyorsan le lehet rajta jutni, a megcsúszó kövek ilyenkor csak segítik a haladást. És attól sem kell félni, hogy ha az elmozdított kő legurul, esetleg eltalál minket vagy valamelyik társunkat. Az ilyen közepes törmeléken, mint ez, fennáll ennek a veszélye. Ezért itt cikcakkban, szerpentinben kell haladni. A lejtőt átlósan szeljük át. Alattunk nincs senki. A kő senkit nem találhat el. Persze a legjobb, ha nem mozdítjuk el a köveket, hanem óvatosan haladunk, és minden egyes követ kipróbálunk a lábunkkal, mielőtt áthelyeznénk rá testsúlyunkat. Amikor elérjük a lejtő szélét, megvárjuk, amíg mindenki följön, és csak akkor indulunk el a következő átlón. Ha valaki mégis elmozdít egy követ, azonnal kiáltsa el magát: „Kő!" Aki észreveszi, hogy előtte haladó társa lába alól kigurult egy kő, köteles a követ lábával nyomban megállítani, mielőtt még fölgyorsulhatna.

Furcsa, de majdnem megfeledkeztem kitaposatlan bakancsomról. Mással voltam elfoglalva: azon gondolkodtam, mennyire lesz nehéz eljutni ennek a kőfolyamnak a forrásáig, nem zsibbad-e el a lábam, nem rendetlenkedik-e majd a túlterhelés vagy a magasság miatt a szívem.
Cikcakkban, szerpentinben, kőről kőre lépkedve haladunk, és miközben minden egyes kő készen áll arra, hogy elmozduljon és kicsússzon a lábunk alól, mi egyre magasabbra jutunk. Lám, már a mormotás völgyet is úgy látjuk, mintha repülőgépről néznénk, és nem valahol távol kell keresnünk, hanem mélyen alattunk.

Alekszandr Alekszandrovics megállítja a csoportot, és mindenkit felszólít, hogy mérje meg a pulzusát. Ő maga pedig órája másodpercmutatóját figyeli.
- Megvan? Felkészülni. Vigyázz. Most!
Mutatóujjam és a középső ujjam hegyén érzem az agyonhajszoltan lüktető, szapora érverést. A szivattyú odabent rákapcsolt, lökései majdnem olyan sűrűek és erőteljesek, mint egy fejtőkalapácsé.
- Kész! - vezényel Alekszandr Alekszandrovics. - A kapott értéket szorozzuk meg néggyel. Kinek több száznegyvennél ?
Harminckettőt megszoroztam néggyel, az eredmény százhuszonnyolc.
- Olja?
- Nekem harminchárom.
- Vagyis százharminckettő! Elég sok. A többiek?
- Száznyolc.
- Száztizenkettő.
- Száz.
- Kilencvenhat.
Hát igen! Nemhiába húsz-huszonkét évesek. Ráadásul mindannyian rendszeresen sportolnak, futnak, ugranak, túráznak. Még irigykedni is hasztalan volna. Fiatal és edzett szívükkel legfeljebb a lelkierőt szegezhetjük szembe. De vajon lesz-e nekünk Oljával elég lelkierőnk?

- Mint mondottam, az alpinisták fölfelé lassan mennek, lefelé viszont futnak. Nagyon gyakran előfordul, hogy éppen ilyen törmeléklejtőn kell leszaladni. Most megmutatom, hogy kell ezt csinálni, és figyeljétek meg, hogy nem ész nélkül szaladok lefelé. Van, amikor páros lábbal ugrom. Máskor felváltva ugrom hol a jobb, hol a bal lábammal. Kiválasztom a legalkalmasabb helyet, ahová ugrani fogok: van, ahol egyenesen lefelé, van, ahol kicsit oldalvást. A jégcsákányt önfékezésre előkészített helyzetben, a jobb csípőm mellett tartom. A legfontosabb dolog, amire a gyors ereszkedés közben ügyelnünk kell, hogy kissé hátradőljünk futás közben - így legrosszabb esetben is a súlypontunkra pottyanunk. Tehát az a fontos, hogy ne hasra essünk. Amint látjátok, a kövek rendkívül élesek és kemények. Ha arccal előre bukunk, és utána még vagy tíz métert zuhanunk a köveken, az nagyon kellemetlen. Kényelmesebb hátrafelé esni. Ugyanezen okból arra is ügyelni kell, hogy a bakancs vasalása ne akadjon bele a nadrágszárba. A bakancs erre sajnos nagyon hajlamos. Ha pedig egyik bakancsunk éles vasszögei beleakadnak a másik lábunkon a nadrág szárába, akkor elkerülhetetlenül hasra vágódunk. Egy német alpinista ezért halt meg, egy keskeny gerincen történt ez vele, és lezuhant. Éppen ezért a tapasztalt hegymászók, különösen Nyugaton, szívesebben viselnek lábszárvédőt, hogy ne fityegjen a mászónadrág bő szára, így a cipőnek nincs mibe beleakadnia...

Vezetőnk könnyedén, egyszerűen és határozottan futott le a lejtőn, sietség nélkül, de mégis gyorsan ereszkedve lefelé. A „futás" szó (bár valóban futott) mégsem egészen illik erre az ereszkedésre. Talán inkább szökdelt? Vagy ugrált? Egyes helyeken másfél métert is ugrott egyszerre. Máshol pedig apró, szapora lépésekkel ereszkedett lejjebb a köveken. Látszott a testtartásán, hogy ha el is esik, csakis hátrafelé esik, pontosabban szólva leül a kövekre, amelyek a lejtő meredek volta miatt a hátához egészen közel vannak. Semmi esetre sem zuhan fejjel és arccal a kövekre, amelyek ugyancsak a lejtő meredek volta miatt elöl igencsak messze vannak tőle, és jókorát repülne addig is, amíg leér a földre. Nem telt bele öt perc, és Alekszandr Alekszandrovics már egészen kicsikére zsugorodva állt ott, ahol a lejtő fekete kő-folyama a szubtropikus rét zöldjébe torkollik. Kezével jelt adott. Én is leereszkedtem. Egymás után mindenki sorra került. Odalent állva már könnyű szívvel figyeltem, milyen merész ugrásokkal jönnek lefelé a fiúk, hogyan ereszkednek - ki bátrabban, ki félszegebben - a lányok. Csak amikor Olja következett, akkor szerettem volna elfordítani a fejemet vagy behunyni a szememet, de szerencsésen leérkezett ő is. Rövid megbeszélést tartottunk.
- Elsőre egészen jól sikerült, de hősködni fölösleges. Igor például nagyon bátran, gyorsan, sőt azt is mondhatnám, szépen jött le, de nem elég biztonságosan. Aggódtam is miatta. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elvágódhat. Hál' istennek, nem történt meg, de borzasztó volt nézni. Az ereszkedésnek gyorsnak, szépnek, de biztonságosnak is kell lennie. Most fölmegyünk, és még egyszer leereszkedünk. (...)

Nyomasztó reggeli hangulatom - képes leszek-e vajon végigcsinálni azt, ami a mai napon előttem áll, és amit a többiek megcsinálnak - elmúlt tehát. Egészen másnap reggelig. Ma mindent elvégeztem. Jól, rosszul - de megbirkóztam a feladattal. Kétórás út maradt a táborig. Két óra, mindig csak lefelé! A szívnek könnyebb, a lábnak viszont nehezebb. A lábnak nagyon kényelmetlen és szokatlan dolog a meredek fűlejtőkön lefelé menni. Különösen a bokája fárad hamar el az embernek, könnyen kifordul, megrándul. Szinte hihetetlen, hogy létezik valahol sima talaj is, amelyen nyugodtan lehet járni. Ráadásul ezen a napon, ebben a két utolsó órában kínzó szomjúság tört rám.

Szervezetem vízháztartásának egyensúlya nem állt még helyre. Úgy folyik rólam a víz, mintha csavarnák, ugyanakkor igyekszem a lehető legkevesebbet inni. Ez az oka annak, hogy a mai túrán egyszerre csillapíthatatlan szomjúságot éreztem a torkomban, az ajkamon, a nyelvemen, a szájpadlásomon. Mennyit tudtam volna most inni! Például sörből ... Ha csak egy kortynyi lett volna! Emlékszem, egyszer nyáron egy barátommal üldögéltünk... Micsoda képtelen ötletnek tűnik ez innen, a fűlejtőről nézve! Szántszándékkal növeltük szomjúságunkat, hogy aztán legyen mit csillapítani! Amikor fizetésre került a sor, kiderült, hogy tizennyolc korsó sört iszogattunk meg aznap. Fejenként kilencet. De minek? Hisz nem is voltunk akkor szomjasak. Ha csak egy korty itt lenne most abból a tizennyolc korsóból! Bár valami azt súgja itt belül, hogy bizonyára akkor sem tudnék most sört inni, egyetlenegy kortyot sem, ha valaki közvetlenül az ajkamhoz emelné a poharat. Szomjas vagyok, ez igaz. De végre valahára nem folyik rólam a víz. Homlokomat és arcomat nem csiklandozza a veríték. Könnyedén megyek. A szívem nincs agyonterhelve. Éppen csak a lábam bicsaklik meg néha-néha. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha most meginnék egy üveg sört, újból elöntene az az utálatos veríték, a mellkasomban pedig olyan nyomást éreznék, mintha nem is szív, hanem valami ragacsos, hideg macskakő lenne odabent. (...)

A tábor klubhelyiségében, ott, ahol a falon a Szovjetunió legmagasabb hegycsúcsairól  készült  fényképek,  valamint különféle oktató célzatú plakátok  láthatók - „Átmászás gleccserhasadék fölött", ,,Önfékezés jeges terepen", „Elsősegélynyújtás", „A sérült szállítása kötélhálóban és síhordágyon" stb. -, felfedeztem egy térképvázlatot, amelyen a kékesfehér és a barna különböző árnyalatai váltakoztak. A kép az Adigenét ábrázolta a csúcshoz vezető útvonalakkal, és vastag szaggatott vonal jelölte a legkényelmesebb mászó-utat. Magát a hófödte csúcsot a rajzoló a kép felső részében helyezte el.  A csúcstól jobbra meredek havas hegyoldal ereszkedett a rajz közepéig, a hegyoldal két pontján hegyes sziklák meredtek fölfelé. A hosszú lejtő egy nyeregbe torkollott, majd újabb emelkedő következett. Ide, ehhez a nyereghez vezetett a kép aljától függőlegesen a szaggatott vonal, amely itt balra kanyarodott és a havas hegyoldalon haladt tovább, útba ejtve az első sziklakiszögellést és megkerülve a másodikat. A csúcsot, ahogy illik, piros zászlócska jelezte. Elszaladtam a jegyzetfüzetemért, és lelkiismeretesen lemásoltam a magyarázó szöveget:

„Adigené-csúcs (4404 méter)
Fekvése
Az Adigené-csúcs az észak-déli és kelet-nyugati irányú Dzsalamisi-nyúlvány gerincén található. A csúcstól kisebb nyúlványok indulnak ki. Északi lejtőjén meredek jégfal.
Megközelítése
-Az Elektro tábortól indulunk el déli irányban konglomerátumterepen. Fölmegyünk a gleccser homlokmorénájának jobb oldaláig, majd a morénák és az Elektro lejtői közötti vájatban folytatjuk utunkat. Kaotikus törmelékhalmokon haladunk tovább előbb dél felé, majd nyugati irányban a Panfilov-csúcs vonulata és az Elektro-Adígené hegylánc kö-
zötti hasadékban. Az út a Panfilov gleccser nyelvétől jobbra húzódó hosszanti morénán folytatódik, de ezen nem megyünk egészen végig, hanem a meredek törmeléklejtőn kapaszkodunk fel a hágóig.
A hágótól 30°-os meredekségű széles, lepusztult gerincen mászunk föl a csúcsig. Az emelkedő középső részén két sziklavonulattal találkozunk. Az elsőn a lepusztult sziklafolyosón keresztül jutunk át, a másodiknak a bal oldalán megyünk el. A csúcs alatt száz méterrel található fekete sziklát jobbról kell megkerülni. A hegymászók biztosítására ezen a helyen kötéíkorlátot kell kifeszíteni. A csúcsról a leereszkedés ugyanezen az úton történik. A hágótól a jobb oldali apró törmeléken célszerűbb lejönni."

Ettől kezdve gyakran néztem be a klubba, és sokáig álldogáltam a kép előtt.        :
A csúcs körvonalai, meredekebb bal oldali és kevésbé meredek, de hosszabban elnyúló jobb oldali lejtőjével már bevésődtek emlékezetembe, és a kép nélkül is magam előtt láthattam őket. De hamarosan újabb fontos felfedezést tettem, melynek következtében feleslegessé vált, hogy egy festői papírlap előtt ácsorogjak a klubban. (...)

Egy délután a szerző, lányával a hegyoldalon látható magányos jurtákig merészkedik, tudván, hogy bennük rendszerint található kumisz és ajrán. Meg is kínálják őket e különleges hűsítő hatású itallal, s miközben az író szájához emeli a bögrét, észreveszi az áhított Csúcsot.

... Arról a helyről, ahol a jurták álltak, egy harántirányú hasadék tárult elénk, amely a mi táborhelyünkről nem látszott. A hasadék bejáratát két erdővel és cserjével benőtt domb jelezte. Ez a hasadék kapuját alkotó két kis hegy nagyon közel volt hozzánk, így alaposan szemügyre vehettük őket. A fényviszonyok éppen olyanok voltak, hogy a felénk néző hegyoldalak sötétnek látszottak. A hasadék mélyén jobbról és balról lefutó zöld lejtők keresztezték egymást. Az első két lejtő, a második kettő (távolabb és magasabban az első kettőnél), a harmadik (távolabb és magasabban a második kettőnél), a negyedik, az ötödik... Az, hogy ezek a lejtők zöldek, inkább csak feltételezhető volt, mivel tudtuk, hogy fű borítja őket. A legközelebbi kettő valóban zöld volt, pontosabban sötétzöld, az erős árnyék miatt, a második kettő világoszöld (valahonnét több fény esett rájuk), a harmadik kettő lila, a negyedik világoslila, ezután pedig kék, majd világoskéken ködlő hegyoldalak következtek, és e fölött a messze távolba vesző hegyláncolát fölött magasan az égbe nyúlva tündökölt az Adigené szelíden rózsaszínű, hófödte csúcsa! Első pillantásra fölismertem - lehetetlen volt nem fölismerni! Nem kellett már nekem semmiféle olajvázlat, hiszen a leszálló alkonyaiban láthattam valóságos hótakaróját, valóban égbe nyúló magasságát, igazi messzeségét. Bevallom, ebben a pillanatban éreztem először: lehet, hogy végül mégsem sikerül följutnom erre á csúcsra. Megmarad számomra ilyen rózsaszínű látomásnak, ahogy előtűnt a kék hegyek fölött, amikor a hideg ajránt ittam és szünetet tartva az ivásban, hirtelen megpillantottam. Vannak a világon dolgok, amelyekről az ember, ha szembenéz az igazsággal, kénytelen azt mondani? „Ez nem nekem való. Ez már nem nekem való."

Ettől kezdve a szürkület előtti órákban néha elmentem a táborból arra a helyre, ahonnan jól látszik a hófehér Adigené. Mikor a felhők nem burkolták vattatakaróba a hasadékot, elfödve a csúcsot is, órákig elüldögéltem ott egy kövön, magam alá terítve viharkabátomat.   

Van egy közismert példázat. A felszínes, rohanó élethez szokott európai turistákat japán vendéglátóik elvitték egy bizonyos helyre, ahonnan szép kilátás nyílik a Fudzsijamára. Ott leszállították őket az autóbuszról, és közölték velük, hogy a busz két óra múlva jön vissza.
- Mit fogunk itt addig csinálni ? - kérdezték felháborodva a vendégek. - Nekünk megvan az útiprogramunk, nem vesztegethetünk el két órát. Meg akarjuk ismerni Japánt.
- A programban - felelték a japánok udvariasan - kilenc harminctól tizenegy harmincig gyönyörködés szerepel.
Ennyi az egész: ülj és gyönyörködj. Eleinte képtelenségnek tűnik, hogy két órán át csak ülj, és folyvást ugyanazt a távoli hófödte csúcsot bámuld, de később tudatod berzenkedő, bizsergő pontjai beletörődnek a megváltoztathatatlanba és lecsillapodnak, s szabaddá válik az út a lélek mélységei felé. Mintha egy függönyt húztak volna el, mintha egy kertre nyíló szoba tolóajtaja nyílna ki hirtelen - a válaszfal leomlik, lélek és külvilág egybeolvad. És lehet, hogy most már nem is lesz elég a két óra...

Miközben az Adigenében gyönyörködtem, tudtam, hogy a köztünk lévő távolság és szintkülönbség legyőzése sok-sok óra, sok-sok nap tréninget jelent, sziklamászást, az Akszájt, amelyről azt tartják, hogy mintegy az Adigené főpróbája és egyben erőpróbája is: aki az Akszájt megmássza, lehet, hogy följut az Adigenére is. Lehet, hogy följut, de az is lehet, hogy nem. Az viszont biztos, hogy akinek az Akszájra nem futja az erejéből, annak az Adigenéről egyszer és mindenkorra le kell mondania.

(Folytatjuk)