RAOUL RENIER: Kiegészítés Willy Merkl tragédiájához*

* 2012. május 23-án jelent meg a Kalandozók-on Dékány András könyvének (A huszadik század világvándorai) egyik fejezete, amely a Nanga Parbat egyik hősi halottja, Willy Merkl tragédiáját meséli el. Az írással kapcsolatban RR. kiegészítéseket, helyreigazításokat sorakoztatott fel. Értő írásának itt adok hgelyet. (Kalandozó)

A meglehetősen túlméretezett csúcstámadó csoport nem kilenc, hanem huszonkét főből állt, és közülük tizenketten túlélték az eseményeket, amelyeket az ő elbeszélésükből tudunk rekonstruálni. Olyan feljegyzések, amilyeneket Dékány András emleget, nem készültek.

A bázis, ahonnan a csúcstámadás indult, a IV-es tábor volt. Ide először három serpa tért vissza július 5-én a VI-os táborból, akik az erejük végére jutottak és nem bírták folytatni az utat. Július 6-án dél körül csatlakozott hozzájuk Fritz Bechtold: ő a VII-es táborból fordult vissza két további, halálosan kimerült serpával, akik a saját erejükből valószínűleg nem tudtak volna visszajutni. Ekkor még derült volt az idő és semmi jele nem mutatkozott a későbbi tragédiának.

Bár a lemorzsolódókat visszaküldte, a csúcstámadó csoportot Merkl mindenáron egyben akarta tartani, így a sebességüket a leglassúbbakhoz kellett igazítaniuk. Ezért július 6-án, röviddel 14 óra után a serpák kimerültsége miatt tábort vert az Ezüstnyeregben (a VIII-as számút): itt lepte meg őket a vihar, 7.480 m magasságban. Merkl úgy döntött, várnak egy napot, hátha kitisztul az idő. Ez súlyos hiba volt. Ilyen magasságban a szervezet kedvező időjárási körülmények között sem képes regenerálódni, csak a tartalékait emészti föl. A csoport egész július 7-ét a VIII-as táborban töltötte. Július 8-ának reggele sokkal rosszabb állapotban találta őket, a vihar pedig nem csillapodott. Merkl lefújta a csúcstámadást és elrendelte a visszavonulást. A IV-es táborig kellett eljutniuk: segítségre, innivalóra, élelemre és tüzelőre az elhagyott táborhelyeken nem számíthattak.

Két csoportban vágtak neki az útnak: elöl a két legerősebb mászó, Schneider és Aschenbrenner haladt három serpával, őket követte Merkl, Welzenbach és Wieland a többi nyolc serpa társaságában. Az előörsnek kellett utat vágnia a friss hóban. Miután az egyik serpájuk megcsúszott és hajszál híján mindnyájukat a mélybe rántotta, az Ezüstnyeregből kiérve Schneider és Aschenbrenner leoldották magukat a közös kötélről és kettesben haladtak tovább, felszólítva a három serpát, hogy kövessék őket. Sötétedésre érték el a IV-es tábort, tetőtől talpig jéggel borítva és a teljes végkimerülés határán, abban a tudatban, hogy a többiek mindjárt megérkeznek utánuk. Tévedtek.

A három magára hagyott serpa csak az üres VII-es táborig jutott, itt töltötték az éjszakát, nyomorúságos körülmények között. A mögöttük haladó főcsoportnak még ennyi utat sem sikerült megtenni, és arra kényszerültek, hogy sátor nélküli ideiglenes táborhelyen (bivakban) éjszakázzanak, félúton a VIII-as és a VII-es tábor között.

Mire felvirradt július 9-ének reggele, a bivakban egy serpa meghalt, hárman pedig képtelenek voltak lábra állni. Merkl, Welzenbach és Wieland a maradék négy serpával elindultak a VII-es tábor felé; Wieland harminc méterre a sátortól szenvedett ki. A két túlélő német nem bírt tovább menni; az üres táborban maradtak, előreküldve a velük lévő négy serpát, hogy próbáljanak meg segítséget hozni.

A serpák a hófúvásban nem találták meg a VI-os tábort, hóbarlangot vájtak maguknak, és abban töltötték a 10-ére virradó éjszakát; mint reggel kiderült, szinte a tőszomszédságában a Schneiderék által magára hagyott három másik serpának, akik 9-én folytatták az ereszkedést, de szintén eltévedtek. A hét serpa együtt haladt tovább az V-ös tábor felé, egy veszélyes szakaszon az előre kifeszített kötelekhez rögzítve. Közben hárman meghaltak közülük, egyikük pár méterre az V-ös tábor sátrától; holttestük ott maradt a köteleken lógva. A négy túlélő – hárman a főcsapatból és egy az előörsből – július 10-én késő délután vonszolta be magát a biztonságot jelentő IV-es táborba, leírhatatlan állapotban. A legerősebb közülük csak éjféltájban bírt megszólalni.

A bivakban és a VII-es táborban még mindig voltak élő emberek, a vihar dühének kiszolgáltatva. Július 10-ét és a 11-ére virradó éjszákat mindannyian hipoxiás kómaközeli állapotban töltötték. Közben a bivakban hagyott három serpa közül az egyik meghalt, de a két másik eléggé összeszedte magát, hogy elvánszorogjon a VII-es táborig. Itt megtalálták a delirizáló Merklt és a haldokló Welzenbachot, és megpróbálták rávenni őket, hogy menjenek együtt tovább, de hiába. Mivel maguknak is alig volt jártányi erejük, velük maradtak, a segítségre várva. A széllökések szüneteiben ugyanis látták, hogy a IV-es táborból segélycsapat igyekszik feléjük.

A tragédia bekövetkeztekor Fritz Bechtold a IV-es táborban teljesen tehetetlen volt. Mivel a csúcstámadó csoport gyakorlatilag a teljes expedíciót magában foglalta, a segélyakcióhoz a korábban végkimerülés miatt visszaküldött serpákon kívül csupán az expedíció orvosa és fényképésze állt a rendelkezésére; ráadásul gondoskodnia kellett a táborba betántorgó túlélőkről. Ettől függetlenül hősies erőfeszítéseket tett fentrekedt társai megmentésére. Amint Schneider és Aschenbrenner valamelyest erőre kapott, a fényképésszel és három beteg serpával együtt nekiláttak utat törni fölfelé a frissen hullott hóban, de július 12-ig csak az V-ös táborig jutottak. Ekkora már lépni is alig bírtak a fáradtságtól, és mivel a vihar közben egyre erősödött, vissza kellett vonulniuk, különben ők maguk is mentésre szorultak volna.

Fönt a VII-es táborban Welzenbach a július 12-ről 13-ára virradó éjszaka kiszenvedett, Merklt pedig 14-én reggel a két serpa vonszolni kezdte lefelé. A Mórfej névre keresztelt szikláig jutottak vele, még jócskán innen az V-ös táboron; itt nem bírták tovább. Az egyik serpa hóbarlangot ásott a szikla tövében, és beráncigálta magával Merklt. A másik segítségért kiáltozva folytatta az útját. A nehéz útszakaszt úgy kellett megtennie, hogy társainak a rögzített köteleken lógó holttestét kerülgette. A IV-es táborból eléje mentek, ameddig tehették. A serpa neve Ang Tsering volt, és szörnyű fagyási sérülései ellenére életben maradt.

Július 15-én és 16-án Schneider, Aschenbrenner és Bechtold két újabb kétségbeesett kísérletet tettek, hogy feljussanak a Mórfejig, 17-én pedig az alaptáborból az ítéletidőben felkapaszkodó tudományos személyzet is csatlakozott hozzájuk. Erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. Ekkorra már bizonyosra kellett venniük, hogy nincs élő ember fönt a hegyen.

Az illusztráción: a II-es tábor felé

Források:

Fritz Bechtold beszámolója 1935-ből

http://www.himalayanclub.org/journal/the-german-himalayan-expedition-to-nanga-parbat-1934/

Maurice Isser & Stewart Weaver: Fallen Giants. A History of Himalayan Mountaineering from the Age of Empire to the Age of Extremes (pp. 176-179.)

DÉKÁNY ANDRÁS: Willy Merkl, a Nanga Parbat hősi halottja

Merkl

A Himalaya a föld legnagyobb hegysége. Kezdődik Kasmírban, a Nanga Parbattal és vonul végig másfélezer kilométeren a Kancsendzsöngáig, Nepál határáig. A Himalaya a geológusok legérdekesebb témája: keletkezéséről és szerkezetéről a tudománynak még mindig nincsen tiszta képe. Annyit tudunk, hogy a föld legnagyobb hegylánca, — egyben a föld legfiatalabb hegysége is. Meredeken, hirtelen emelkedik ki a Ganges-síkságból és vonul, nyúlik északkelet és nyugat felé, egészen a hátsóindiai hegyrendszerig. A nyári monszun idején a hegycsoportot állandóan felhők burkolják és a hegyóriások helyét csak ködgomolyagok jelzik. A ködgomolyagok nagyritkán emelkednek magasabbra, mint a hegyek, úgyhogy a Himalaya az év legnagyobb részében láthatatlan és titokzatos birodalom. Járhatatlan völgyei, óriási sziklafalai sok helyen hozzáférhetetlenek, — a Himalaya — bennszülöttek nyelvén a „Hó hazája" — a titkok hazája is. A geológusok megállapították, hogy a hegység legnagyobb gyűrődését az eocén korszak végén szerezte, majd a hegység elpusztult, megkisebbedett és csak jóval később, a pliocén korszakban emelkedett újból az ég felé. Ekkor nőtt ki a Himalaya-hegység olyan nagy magasságba, hogy csúcsai körül tizenhárom túl van a 8000 méteren. Legmagasabb csúcsa a Mount Everest (8840 méter), sorrendben következő a Godwin Austen (8610 m), harmadik a Kancsendzsönga (8579 m), majd a Makalu (8470), a Dhaulagiri (8172) és a nyolcadik a Nanga Parbat (8125 méter), Kasmír legmagasabb hegyóriása, amely már annyi embert küldött a hó hazájából — az örök élet égi mezőire.

Nanga Parbat! Mennyien próbálkoztak már meg, hogy legyőzzék azt a hegyóriást, amelyik eltekint Tibet felé és lenéz a zöld kásmiri mezőkre! A Nanga Parbat jeges gleccsereit, szakadékait, sziklaóriásait emberi lábak, emberi kezek rohamozták görcsösen, hogy azután elernyedjenek a lábak, elfáradjanak a kezek és azok a hősök, akiket nem annyira a „rekord" csalogatott a jég és a hó közé, hanem a tudomány, az alpesi turisztika hősi halottjainak névsorába kerüljenek. Az első, akit magához hívott a Nanga Parbat és aki arra gondolt, hogy feljut az örökös jéggel és hóval borított, házfalmeredekségű hegytoronyra, az angol Mummery kapitány volt. 1895-ben kísérelte meg a Nanga Parbat meghódítását. Mummeryt úgy ismerték, mint a brit-indiai haderő legkiválóbb térképezőjét és kiváló hegymászót. Kisebb expedíciót szervezett, melynek katonatisztek voltak a tagjai, mint Collie, Normann, Hastings és Brucke, valamint bennszülött gurkha katonák. Az első próbálkozás eredménytelen volt, 4000 méter magasságig sem jutottak fel, rossz volt az idő, szörnyű szelek üvöltöttek végig a Himalayan, esett a hó és: kavargott a köd. Mummery várt és egykét héttel később, amikor némileg lecsendesedett az idő, 6400 méter magasságig jutott fel. De a csúcs elérhetetlen volt! Három nappal később két gurkha kísérőjével újból elindult a torony megrohamozására, de egyikük sem tért vissza. Elvesztek, örökre elvesztek az emberi szem elől, sohasem találták meg a merész Mummeryt és bennszülött katonáit!


Azután jött Willy Merkl, a legkiválóbb német hegymászók egyike!
Willy Merkl már tizenöt éves korában pompás eredményeket ért el az Alpesekben. Nem volt még tizennyolc éves, amikor bevonult katonának, a flandriai frontra került, de ott is csak az Alpokra és Dolomitokra gondolt, a havasok világára. Amikor befejeződött a háború, Willy Merkl technikai tanulmányokat végzett, vasúti főmérnök lett, de hivatali munkája mellett is dédelgette régi tervét: az Alpesek után meg akart ismerkedni Ázsia hegyóriásaival. 1929-ben a Kaukázusba ment és ennek a nagyszabású kirándulásnak köszönhette, hogy rábízták 1932-ben a német-amerikai Nanga Parbat-expedíció vezetését. Az expedíció nem sokat ért el: a nehéz időjárás, az állandó bizonytalanság megakadályozta Merkléket abban, hogy csak lábukat rátegyék a hegyóriásra.
Merkl, a magas hegyek rajongója, nem pihent.


Előadásokat tartott, valósággal agitált annak érdekében, hogy újabb expedíciót szervezhesen a Nanga Parbat meghódítására. Két évvel később együtt volt a kellő pénz, megkezdődhetett a szervezkedés. A német hegymászógárda legkiválóbbjait hívta Willy Merkl táborába. Ott volt a vele egyidős Willy Welzenbach, városi tanácsos, a müncheni akadémiai alpesi társaság elnöke. Welzenbach nagy tapasztalatokat szerzett a Monté Rosa, a Bernina és a Pfan megmászásánál. Másodmagával elsőnek tette a lábát a Wiesbachhorn északnyugati falára, 1925-ben megmászta a Mont Blancot, a lavinakutatás leghíresebb tudósai közé tartozott és ebből a tárgyból nyerte el a doktori címet is. Welzenbach, akárcsak Merkl, az Alpesek, a hegyóriások hőse. Huszonhat éves korában könyökizületi gyulladást kapott, hónapokig kezelték egy svájci gyógyintézetben, a gyulladást kiheverte, de a könyökei merevek maradtak. Welzenbach azonban merev karjai ellenére is tovább mászta a hegyóriásokat. 1931-ben barátkozott össze a két kitűnő ember, Merkl és Welzenbach. A barátságot mivel köthetik és szilárdíthatják meg még jobban azok, akik a hegyóriások szerelmesei, mint azzal, hogy elmennek a felhők magasságába, a csúcsok közé. Merkl és Welzenbach, a Mont Blanc-csoport Grands Charmoz-csúcsát szemelték ki; két napot és három éjszakát töltöttek a Charmozon — nagy viharban, tenyérnyi kis helyen, állandó kapaszkodás közben, szűkös élelemmel!


Merkl az expedíció helyettes vezetőjéül Willy Welzenbach dr.-t választotta. A harmadik társ Ulrich Wieland dr. volt, régi Himalaya-hegymászó, aki 1930-ban sível indult neki a Kandcsendzsönga megmászásának. Azután ott voltak a többiek, régi, „hétpróbás" hegymászók: Peter Aschen-Brenner, Erwin Schneider, Alfred Drexel, Peter Mülritter, Willy Bemard, Fritz Bechtold, Herman Hörlin és Richárd Finsterwalder, meteorológusok, természettudósok, a hó és a jég rajongói.
Ilyen emberekkel talán mégis csak sikerül meghódítani a Nanga Parbatot! — ez volt az általános vélemény, amikor Willy Merkl és társai Münchenből, nagy ünneplés és kendő-lobogtatás között, elindultak Indiába. Mindenük megvolt, amire emberi számítás szerint szükségük lehet majd. Mindent a legnagyobb részletességgel terveztek ki, hogy az expedíció bebizonyítsa Merkl igazságát: az előző amerikai-német expedíció eredménytelenségét csakis úgy lehetett magyarázni, hogy az időjárás váratlanul teljesen elromlott és a húsznapos havazás felőrölte a résztvevők erejét, megtépázta idegrendszerüket és a leromlott szervezetükkel nem tudtak tovább a Nanga Parbat oldalán táborozni. A „hétpróbások" megmutatják, — hangoztatta Merkl, — hogy meghódítják a Nanga Parbatot!

Mummery útvonala

A főtábort a Rakiot-gleccseren, 3850 méter magasságban állították fel. Innen indultak ostromra. Ahogyan előrehaladtak, mindenütt depókat, menedékhelyeket állítottak fel. Ügy dolgoztak, mint a sarkvidéki expedíciók: a depók voltak az előretolt járőrök, szolgálták az előrehaladókat és egyben a visszavonulókat is. A Rakiot-gleccserró'l, nyolc tábor felállításával, 7600 méter magasságig jutottak fel.
A tragédia ezúttal is ott lebegett a Nanga Parbat fölött!


A hegyek szellemei, mint ahogyan a kásmiri bennszülöttek mondják, a Himalaya túlsó oldaláról, Tibetből nem szívesen nézik, hogy gyönge emberek fel akarnak jutni az éghez vezető lépcsőkre, a hegyekre és az istenek oltáraira, a hegycsúcsokra. Az első csapás június 8-án érte az expedíciót: Alfred Drexel tüdőgyulladásban meghalt; ott kellett eltemetni, jégcsákányok segítségével, az örök hó hazájában. Június 25-én a rádióvevőkészülék mondta fel a szolgálatot és azok, akik a főtáborból figyelték az előrehaladókat, nem adhatták le a vészjeleket, amikor vészjelekre lett volna szükség.


Az általános vélemény az volt, hogy Merkléknek sikerül a lehetetlen is. Akik ismerték céltudatos tervüket, mindenre kiterjedő beosztásukat, nem kételkedhettek abban, hogy feljutnak a Nanga Parbatra. Az előutazás előtt, még Münchenben, az expedíció orvosa, Bemard dr., kijelentette:
— Vállalkozásunk kétségtelenül nem megvetendő feladat, de minden remény megvan arra, hogy utunk sikerrel jár.

Drexel sírja a Himalájában

Minden számítást keresztülhúzott azonban a véletlen. A Himalaya kiszámíthatatlan. A szó igaz értelmében egyik percről a másikra csapnak le a hóviharok és akkor menekülni nem lehet. A Nanga Parbat-csúcson csakis kampókkal és kötelekkel lehet előrejutni, de oxigéntömlőkre is szükség van s ez szerfelett megnehezíti a mászást. Hóviharban kapaszkodni a Nanga Parbat falán, amikor méterre sem lehet látni és ráadásul el kell bírni a szél rettenetes marását, a ritka levegő tüdőt és szívet bénító szorítását, — bizony nem embernek, csak a hegyi szellemeknek való vállalkozás.


Évekkel ezelőtt mindnyájan olvashattuk az Indiából érkező jelentések alapján, melyik állomáshelyen várnak Merklék a Nanga Parbat megrohamozására. Mindnyájan olvashattuk, hogy az expedíció tagjai elérték az 5-ös tábort, a 6-ik, a 7-ik depót. Július 6-án találkoztak utoljára a főtábor tagjai Merkl, Welzenbach és Wieland társaikkal, akik hat kuli kíséretében indultak előre, hogy felállítsák a 9-ik tábort és ha sikerül: feljussanak a Nanga Parbatra.


A rádiókészülék elromlott! Ez volt a baj. A főtábor nem tudta értesíteni a 7900 méter körül járható Merkléket, hogy a barométer veszedelmesen zuhan, a szél fokozatosan erősödik, jöjjenek vissza. Július 7-én észlelték a főtábor meteorológusai a közeledő veszedelmet, de még jelzéseket sem adhattak, állandó hó- és ködfelhők kavarogtak, átláthatatlan falak a Nanga Parbat oldalában.
Mindössze egy-két rövid, odavetett feljegyzés maradt Merkléktől. Ebből tudtuk meg, hogy Wieland volt az első, aki nem bírta a nélkülözéseket és még útközben, a 8-ik és a 7-ik tábor között meghalt. Július 12-én meghalt Welzenbach is, a fagy szorította össze a szívét és a levegőhiány repesztette szét a tüdejét! A tragédiához a hegyek kórusa adta meg a gyászszimfóniát: borzalmas szél üvöltött, rázta a Nanga Parbatot — haragudtak a hegyek istenei, lerázták magukról a porszemnyi embert!


A bennszülöttek és Merkl bírták legtovább. Szörnyű nélkülözésekben lehetett részük, de egy sornyi írás sem maradt erről: csak találgatásokra vagyunk utalva. Eljutottak a 6-ik táborig, — a depót azonban elsöpörte a hóvihar! Nem volt menedék, nem volt hová bújni és élelmiszert felvenni. Merkl és bennszülött kísérői a jégbe vágták magukat, oda húzódtak be, borzalmas jégkavernába, hogy talán — mégis megmenekülnek. Az egyheti nélkülözést, az emberfeletti szenvedést, az éhséget, a gyötrelmeket, a megviselt szervezet nem bírta tovább: Merkl szeme előtt haiti meg négy benszülött, hűséges szolga. Majd július 16-án Willy Merkl is megpihent örökre a jégbarlangban!


Nem sikerült az, amiért annyit dolgozott. Hősi halált kellett halnia, hogy újabb bizonyítékot szerezzen a tudomány arra, hogy a Nanga Parbat meghódítása egyelőre megoldhatatlan és talán sohase fogják megoldani. A Nanga Parbat 1934. évi áldozatainak nevét emléktábla hirdeti a Himalaya tövében. Ez olvasható németül az emléktáblán:

Auf dem Orat des Nanga Parbat ruhen

WILLY MERKL géb. 6. Október 1900 in Kaltennordheim

WILLY WELZENBACH géb. 10. November 1900 in München

ULRICH WIELAND geb. 5. Juni 1902 in Ulm

und die Trager

Gaylay Sherpa, Dakshi Sherpa, Ni ma Dorje II Sherpa,

Nima Tashi Sherpa, Nima Norbu Sherpa,

Pintso Norbu Sherpa

Sie starben im Unwetter in den Tagén

vom 9. bis 15. Juli 1934.

R. I. P.

Fiatalok voltak, alig túl a harmincon!
Négy esztendővel később újabb német expedíció indult a Nanga Parbatra, Bauer dr. vezetésével. Nem az Indus völgyéből, hanem a Kagan-völgyön át kísérelték meg a feljutást. Öt tábort állítottak fel, de minden további kísérletük eredménytelen maradt. A Nanga Parbat most sem engedett, de annyiból kegyes volt, hogy Bauer doktorék 1938. június 30-án megtalálták Willy Merklnek és egyik szolgájának jég és hó között beékelt, teljesen épen maradt holttestét! Összehúzódva, görcsös merevségben pihentek a jégben négy esztendőn keresztül! Hogy Wieland és Welzenbach örök sírja a Nanga Parbat melyik részén van, máig sem tudjuk. A Nanga Parbat és a hegyek szellemei megőrzik a titkokat.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Almásy László, a "fehér halál" kutatója