GY. SZABÓ BÉLA: Kínai útivázlatok

A múlt század ötvenes éveiben született útibeszámoló – a korszak dogmatikus légkörén messze túlmutatva – egy vérbeli művész őszinte vallomása a világról, amelyben a földrajzi koordináktól függetlenül mindenütt otthonosan érzi magát. (Megjelent a marosvásárhelyi Igaz Szó 1957. májusi számában.)


Vajon igazán honvágy?

           Mielőtt Kínába elutaztam volna, Felvinczi Takács Zoltán - kitűnő műtörténész és keleti szakértő, aki éveket élt ott - azt izente, hogy irigyel, mert boldog ember vagyok, hisz mehetek Kínába... Előttem ottjárt művészbarátaim is elragadtatással beszéltek élményeikről.
            Visszajövet találkoztam néhány olyan emberrel, akik hosszabb ideig éltek Keleten, s könnyeztek, amikor utamról meséltem. Mindegyik vágyott vissza...
            Ezek az emberek fiatalságuk idején éltek ott - gondoltam -, lehet, hogy a Kína utáni vágyakozás a tovatűnt fialalság visszavárása... Otthagyták a fiatalságukat Kínában...
            Én igazán nem hagytam ott a fiatalságomat Kínában, mert csak azt lehet elhagyni, ami van... Meg aztán, csak egy hónapig voltam ott...
            Bukarestben azonban én is azzal az érzéssel búcsúztam el ismerőseimtől, hogy velem most valami nagy dolog történik...
            ...Nem célom ezzel az írással holmi idillikus jellemzést adni. Erre Kína igazán nem szorul rá. Épp úgy küzdenek a létért ott is, mint minálunk. Egy akkora területről, mint Európa, hatszázmillió emberről az általánosítás - ilyen rövid idő után - ­merészség is volna. Mégis, utazgatásaim, de főképp művészi műkö­désem közben sok apró, őszinte, mélyen emberi megnyilvánulást láttam meg egészen éles megvilágításban...

*

            Sokat olvastam Kínáról fiatal koromban. Igaz, hogy a császárság bukásáig, 1911 utolsó napjáig, nagyon színes, ha ugyan nem egyenesen káprázatos volt ez a világ. A császárok és főuraik élete nagy pompával járt, s e pompás külsőségekből kivette a részét mindenki - rangja s módja szerint. Ugyanakkor azonban a nyomorról s az egyszerű emberek rabszolgasorsáról is sokat írtak. Régebbi könyvekben képeket láttam a pekingi koldusok hídjáról, s nem egy utazó írja, hogy a kéregetők itt-ott egyenesen megrohanták.
            Ezt a színes, fényes Kínát én már nem találtam... Igaz, hogy egyetlen koldust sem láttam sehol. Részeget sem. Ma igen egyszerűen öltözködnek a kínaiak, de az utca képe vidám. Akinek a ruháján meglátszott a munka nyoma, arról tudtam, hogy kétkezi munkás. Arcukról viszont egyáltalán nem tudtam foglalkozásukra következtetni. Az első benyomás mindenesetre kitűnő volt, s jólesett közéjük elvegyülni. Egy - a hatszázmillió közé...

A varázsszék

            Foglalkozásom nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az egyszerű emberekhez megtaláljam az utat. Nem betűt, hanem képeket írok s így az emberek nem zárkóznak el előlem, hanem érdeklődve szemlélik - akár egy tenyérnyi papíron is - egy-egy mikrokozmosz teremtését. S hogy a  nézőközönség még jobban feloldódjék, abban kicsi székemnek mindenütt igen nagy szerepe volt. Más, rendesebb művész összecsukható háromlábú széket hordoz, a helyszínen szétnyitja, ráül a bőrülésre, előveszi alkotószerszámait és úgy döngeti a halhatatlanság kapuját. Én egy kicsi, alacsony széken dolgozom. Súlya könnvű, kényelmesen szállítható, csupán egy jó tenyérnyi deszka, abban négy lyuk és a belejáró arasznyi lábak. Az egész elfér az ember zsebében.
            Ez a szék egy bugaci kisgyermek széke volt: 1938 óta én bámulom róla ezt a változatos világot. Ugyanezt a formájú széket használják a kínai gyermekek is, de az övék nagyobb. S a kínaiaknak eszükbe sem jutott az én újításom, hogy a széket szét is lehet szedni. Ez nagyon tetszett nekik.
            (Csak egy helyen nem volt sikerem ezzeI a székkel: a kolozsvári elmegyógyintézetben. Annak idején modelljeim éppen azért tartottak a legnagyabb bolondnak, amiért szét mertem szedni egy széket...)
            Kínába ma nem utazik annyi idegen, mint régbben. Ennélfogva jobban meg is bámultak. Annyira, hogy mire kiszemeltem rajzom tárgyát, már legalább nyolc-tíz érdeklődő szemlélt - engem. A nagy jelenet: székem összerakása, mindenütt hatásos volt, fülig szaladt még a legilledelmesebb kínai szája is. Mivel a kínait a tárgyak nagyon érdeklik, a humort meg sokra tartja, ennek a széknek egész Kínában nagy sikere volt. El is neveztem "varázsszéknek".

Első csepp a tengerből

             Első rajzolásom idején egyéb is történt. A sors éppen derék asztalosak közé vitt. A Román Népköztársaság grafikai kiállításához gyalulták, fűrészelték, szegezték, vésték, fényezték a kereteket a kiállítás helyszínén. Olyan serényen, ahogy csak a kínai tud dolgozni.
            A helyszín a pekingi császárvárosban volt a Fehér Palota hegyének aljában, éppen az Északi Tó partján. A hegy úgy keletkezett, hogy amikor a tavat ásták, a földet egy helyre hordták. A hegyen magas nyárfák, szomorúfüzek, különböző fenyőfajták díszlenek, ez utóbbiak egészen a leggöcsösebb változatig. Egyik-másik még a régi kínai művészek munkáin is túltett, annyira ágas-bogas volt; külön rajzot lehetett volna készíteni egy-egy göcsről. Az épület takaros, sötétvörösre lakkozott, annak rendje és módja szerint sárga csempekupával fedve, tetejének sarkai felkunkorítva. Az ereszek alját módosan kifestették, főképp zöld, fehér, fekete és arany színekkel.
            Bájos udvarán sok délszaki növény - én csak a virágzó gránátalmát ismertem fel - s az eImaradhatatlan, messziről odahordott sziklák, amelyek a régiek gondoskodása folytán minden valamire való helyet díszítenek. Mindezt a maiak is tiszteletben tartják.
            S augusztus vége lévén, tessék még hozzáképzelni fenn, jó magasan a szikrázó napot, a párás pekingi meleget, fenyőillatot, az evezők csobbanásait, a csónakázók vidám társalgását (ordítást, kiabálást nemigen hallottam, mérsékelt hangon érintkeznek az emberek, sok torokhanggal) s mindezek tetejébe egy bogár állandó zümmögését, amely legjobban a vásári szerencsekerék percegésére emlékeztetett. Ez  úgyszólván egész Kínában végigkísért. Görög tengerpartokon hallottam még ezt a zajt, de a kínai bogár puhább és kitartóbb hangon ad életjelt magáról.
            Ebben az udvarban működtek - egy szál rövid nadrágban és egy szál ingben, vagy éppen anélkül - szapora mozgású asztalosaim. Nagyon vigyáztak, nehogy valamiben kárt tegyenek.
            Éppen ebédeltek, mire befejeztem félhivatalos működésemet: a terepszemlét, s megtárgyaltam a metszetek elhelyezését. Végre kiszemeltem az egyik szikár, meghatározhatatlan korú, hosszúkás fejű asztalost. A széket összerakom, hatása óriási. Leülök, kinyitom rajztartómat, rámutatok a hófehér papirosra és mutogatom, hogy le szeretném rajzolni.
             Erre ő a világ legtenmészetesebb mozdulatával odajön, mosolyog, s udvariasan megkínál az ételéből. Valami tésztaféle. Csodálkozás és kis szégyenféle fog el, de csak egy villanás az egész.
            Hirtelen megragad egy 1937-beli emlék. Akkor is augusztus  volt. Görög-Macedóniából tettek át Bulgáriába mint kémgyanúst. Az autóbusz vezetője - a Sztruma völgyében nem volt vasút - egy égzengéses vihar után szemerkélő esőben egyszer csak megáll, leszáll, bemegy egy kunyhóba, majd tálcán hoz ki egy pohár italt egyetlen utasának - nekem. Útlevelem nála, tudhatja, hogy a hátizsákon kívül egy kis pénzem csak kell, hogy legyen... Felvillan a gondolat: hátha ez a markos görög meg akar mérgezni?
            De nem akarom megsérteni, tehát Szokratészre gondolok és a poharat kiürítem... Azóta sem ittam olyan kitűnő szilvapálinkát! Most persze biztonságosabb a helyzetem. Emberem a tészta egyik felét már jóizűen megette. Letörtem hát egy jó darabot a tésztából, udvariasan megköszöntem, s eleinte tétovázva, de azután jó étvággyal megettem. Csak néztünk, egymásra mosolyogva, a többiek is mosolyogtak, minden olyan magától értetődő volt, s bennem kavarogtak az érzések és gondolatok.
            Szemben velem ez az egyszerű ember, a különös környezet, eszem ezt az ismeretlen, furcsa ízű ételt, amely mégis jólesik... Hová lett a régi idegenkedésem, amikor Olaszországban három napig nem mertem meleg ételhez nyúlni...
            S ahogy a kínai kopaszra nyírt fejét, bölcsen mosolygó arcát kanyarítgattam krétámmal, a szégyenfutamnak is megtaláltam a magyarázatát. Kosztolányi Dezső megállapítása jutott eszembe. Ezt írja a kínai emberről: "Hozzáképest a legalázatosabb európai is ­úgy látszik -- nagyzási hóbortban szenved". Ezt a jellemzést még elutazásom előtt többször emlegettem Bukarestben s íme...
            Amikor úgy húsz perc múlva a rajzot befejeztem, egy csomag cigarettával akartam megajándékozni. Óvatosan kivett egy cigarettát, udvariasan megköszönte, de a csomagot visszaadta. A többit nem volt hajlandó elfogadni. A rajzot még mosolyogva aláírta; erre én a fülemet mutogattam. Tagolva olvasta el az aláírást. Hadd írom ide a nevét: Szung Kui-juen-nek hívják. A hatszázmillióból az első kínai, akivel mint rajzoló összekerültem. Az első csepp a tengerből...
            Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megszólaljak kínai nyelven, tehát rámutattam a rajzra, s tagalva ennyit mondtam: "Lo-ma-ni-ja Zsen-min-zsi-bao!" A kínai "r" helyett "l"-et mond, s ő azonnal megértette, hogy ez azt jelenti: arcképe idevaló újságban fog megjelenni. Arca sugárzott. Megszorította a kezemet, amiért lerajzoltam...


Az érdekes útirajz folytatását az RMSZ Kalandozó c. mellékletének online kiadásában - itt olvashatja.

NEMESS LÁSZLÓ: A Smaragd Szigeten

Az 1944-ben Marosvásárhelyen született erdélyi író, aki tragikusan hirtelen halála miatt már nem érte meg az új évezredet, sok éven át hivatásps tengerésztisztként járta a világot. Tengeri kalandozásai szolgáltatták írói világának meghatározó élmény- és forrásamyagát. A 20. Század hetvenes éveiben felhagyott hivatásával, újságíró lett, majd a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat (Igaz Szó) prózaszerkesztője. Könyvei (Hosszú út, Szilveszteri ajándék, Szarkalábakon jön a hajnal, Ködoszlás, A nyár utolsó éjszakája), cselekményességük okán népszerűek az olvasók körében. A riport, az útleírás és a próza köztes területét művelte. Alábbi útirajza eredetileg az Előre Kiskönyvtár Öt világrész utasai c. gyűjteményes kötetébe készült (1975).


Ahogy közeledünk hozzá, először a sziget zabolátlan dzsungel-fejdísze jelenik meg a láthatáron - egyre növekvő harsány-zöld folt az Indiai-óceán vízén - s csak azután tűnik fel a város. Olyan üde, tiszta az a vegetáció-halmaz; hogy nem csodálkozom a költői Smaragd Sziget elnevezésen. Mintha az iménti, melegövi tékozlással mért zápor egy képtelen méretű, de igazi drágakőről mosta volna le a port. A szememet is zöld-érzékennyé tette a 16 napi út, amely alatt a húszezer tonnás Ploiesti idáig hozott. Ezalatt csak kéket láttunk, meg néha az arab partok sárgás-vörös homokját. Megérkezéskor az egész legénység a fedélzeten nyüzsög, a parancsnoki hídon kézről kézre járnak a távcsövek; mindenki mohón bámulja a ceyloni partot.

Ceylonnak - ősi és legújabb neve Sri Lanka - a hindu legendákban betöltött szerepéről az embernek az ógörög Trója jut eszébe. A Ramajana hindu eposz szerint Rama herceg szépséges feleségét, Szitát, akárcsak Menélaosz Helénáját, a gonosz ellenség elrabolja, s miként Helénát a trójai várban, ezt Ceylon szigetén tartja fogva. Ez az ok a háborúra, melynek során a hindu seregek megostromolják és elfoglalják a szigetet. Az indiai szubkontinenstől dél-délkeletre fekvő Ceylont apró szigetek sora köti a szárazföldhöz. A legenda szerint az ostromlók által épített gigászi híd maradványai ezek a szigetecskék. Közöttük az óceán is sekélyebb, olyannyira, hogy a mélyjáratú hajóknak meg kell kerülniük Ceylont, nincs elég mély víz számukra a csatornában.

Mielőtt még a kikötőbe érnénk, újra megindul a zápor; méghozzá olyan hévvel, hogy a látási távolságot 15-20 méterre csökkenti. Lehorgonyzunk tehát a kikötő előtt, s megpróbálunk rádiótelefonon kapcsolatba kerülni a révkalauzzal. Ez sikerül, ha nem is minden nehézség nélkül. A révállomások és hajók közötti kommunikáció céljaira fenntartott 12-es csatorna hullámhosszán mások is társalognak. A révkalauz hangjába minduntalan két hölgy beszélgetése vegyül, melynek témája a reggeli bevásárlás, s az este rendezendő "party", némi fodrász-problémákkal fűszerezve. A jó, anyaországi angolsággal folytatott csevegésnek a parancsnokunk vet véget; felszólítja a hölgyeket, hogy vigyék át a receptjeiket egy másik hullámhosszra. Ezután nemsokára ránk is talál a révkalauz, egy jól táplált skót, akinek az arcán kívülről a trópusi napsütés, belülről a whisky munkálkodhatott jó sokat, amíg ilyen szép vörösréz színűre pácolódott.

Nemsokára a parthoz feszülő kötelek szorítják a Ploiesti 180 méteres vastestét az olajkikötő rakpartjához. A leeresztett pallón keresztül megindul a hivatalnokok áramlása. Kikötőkapitányság, rendőrség, határőrök, vámosok. A révkalauz még brit volt, de ezek már mind Sri Lanka szülöttei. Vékony lábú, vékony karú, vézna szingalézek. Rövid ujjú ing, combközépig érő nadrág van rajtuk, a rendőrök fején hetykén félrecsapott almazöld kalap, melynek széles karimája egyik oldalon fel van tűzve valami csillogó jelvénnyel.

A harmadtiszt és én (akkor még csak gyakornok voltam) legénységi lajstromokat, vámnyilatkozatokat teszünk elébük, nemsokára el is intézzük a formaságokat. A kikötőrendőrség képviselője kijelenti, hogy kimehetünk a partra. Aztán sietve hozzáteszi, hogy a rendőrség este hat óra után egyetlen külföldi biztonságát sem garantálja. A kapitány erre gyorsan kiiratja a lejáró lépcső melletti hirdetőtáblára: Kijárás legkésőbb este hatig.

 Utána megkezdődik a kirakodás. Húszezer tonna benzint hoztunk Colombóba. A rakpartról jó arasznyi átmérőjű csöveket cipel elő egy csapat szingaléz munkás. A csövek nehezek, alig bírnak velük. A munkások kis termetűek. Ügyetlenkedve csetlenek-botlanak a csövekkel. Lassan megy a dolog. Egyik matrózunk megsajnálja őket, felnyalábol egy jó hosszú csövet, felhúzza a vezetéket a fedélzetre, s rákapcsolja a Ploiesti fő kifolyócsövére. A ceyloniak elismerően mosolyognak rá, egyikük sincs több 50 kilónál, a román fiú pedig nyom vagy kilencvenet...

Az első nap nem megyek ki a partra, szolgálatos vagyok, a kirakodást kell ellenőriznem. A délután vége felé megjelenik a fedélzeten egyik gépészünk, s unalmában elkezd parittyával célba lőni a hajó korlátjára telepedett varjakra. Az egyiket el is találja, csak úgy száll belőle a fekete toll. Észreveszi ezt valaki a parton s rettentő patáliát csap. Másokat is odahív, nagy a felháborodás s mi a hajón nem tudjuk mire vélni. Nemsokára kisebb küldöttség kapaszkodik fel a hajólépcsőn, s a kapitányt keresi. Kiderül, hogy nemcsak a tehén, a varjú is szent állat errefelé, nem szabad bántani! A kapitány magyarázkodik, elnézést kér, a küldöttség végül megenyhülten távozik. A lövöldöző gépész fejmosást kap, a hajó hirdetőtábláján pedig megjelenik a krétafelírás: Varjakra parittyázni szigorúan tilos!

 Reggel fél nyolckor már a parton vagyok, a harmad tiszttel igyekszünk a kikötőt övező külvároson át a központba. Ha az ember a kikötőből indul, a nagyvárosok fényes szívéhez vezető út legtöbbször eléggé "árnyékos" külnegyedeken át vezet. Itt is...

Az útirajz folytatása az RMSZ Kalandozó c. mellékletének online változatában - itt található.

SZÉFEDDIN SEFKET BEY: Uz Bence bölcsőhelyén

Nyirő József szombatfalvi hajléka ma. Csak legenda, hogy
Kós Károly  tervezte volna...

Nyirő József, az élő erdélyi irodalom legolvasottabb íróművésze Kolozsvárott a Keleti Ujságot szerkeszti, ám csendes falusi harmóniákra vágyó lelke időnként visszakívánkozik az ő népe, legendás mesealakjai körébe, a világító homlokú Hargita hegye alá. A nagy székely író városi íróasztala mellől, ha csak teheti, haza-hazalátogat Székelyudvarhelyre, ahol a nehéz írói sors s az általános viszonyok fölött győzedelmeskedő makacs akarattal könyvei hozamából meleg otthont épített magának. Városcsodájára épült, minden ízében egyéni és székely stílusú családi háza ott áll a székely anyavároska szombatfalvi szakaszán s akik eljárnak előtte, mint helyi nevezetességet mutogatják:


– Ez a Nyirő Jóska hajléka.


Udvarhelyen jártunkban nem mulasztottuk el az alkalmat, hogy fel ne keressük otthonában az Uz Bence és a Kopjafák szerzőjét, ki akkor éppen hazalátogatott.


– Hogyan csinálta, mint csinálta? – kérdeztük az írót őszi kertjében, midőn éppen rózsafáit készítgette a nehéznek ígérkező télre. Raffiával szalmakötegeket bónyált az érzékeny, karcsú tövek derekára és a kérdésre huzakodva, csemetekertészeti szakismertetéssel válaszolt. Magáról nemigen kívánkozott beszélni, házáról, kertjéről annál inkább, amely legfőbb büszkesége tárgyát képezi, nagyeszű Csaba fia mellett. Az íróval nehéz boldogulni, baráti köre azonban egyet és mást kivallott a Nyirő-porta létrejöttéről. Ez a csodálatos kis székely kúria aránylag elenyésző összegből készült, de ha Nyirő József nem hátrál meg a kalákás szolgálatát felkínáló népe buzgó ajánlatai elől, még olcsóbban is elkészülhetett volna. Mert itt akkora sokadalom támadt minden rendű és rangú szerszámos, mesterségtudó székelyekből, amikor híre ment, hogy a „mü Jóskánk” épít s kubikolásra, anyaghordásra is annyian jelentkeztek, hogy a házkészítés a nyers bennevalón kívül egy lejébe se került volna az írónak. Nyirő József a megnyilatkozó szeretettel azonban csak annyira élt, amennyire saját keze és ösztönös mérnöki leleménye mellékes segítségre szorult. A ház külső kivitele ugyanis az utolsó sasfaragásig, kerítésdeszkáig az író tervei szerint készült. Végeredményben ezen csodálkoznunk kellene, egy írón, aki maga tervez és épít a szó fizikai értelmében is, ha nem székely emberről volna szó, aki az ezermesterkedő őstehetséget az anyatejjel szívja magába.


Az emeletes, manzardszerűen kiképzett épület legszembetűnőbb és legkedvesebb része az emeleti virágos tornác, amely a Hargitával néz szembe s minden ízében a székely fafaragó- és festőművészet remeke. A szépiabarna tornáckorlát, a tartóoszlopok s a tető alá simuló homloklecezés csupa faragás, választékos, jól összesimuló színek üde káprázata. A félkörös összekötők fölött faragott bütük s a tető csúcsán az elmaradhatatlan varjúkárogó. A földszint egyetlen tágas teremnek tűnik, csupán egy félkörös bolthajtás felezi. Itt volna az író dolgozószobája, kedvelt könyveit magábanfoglaló könyvtárával, a megosztás túlsó felében pedig az ebédlő. Azért mondtam az imént, hogy itt volna az író dolgozószobája, mert Nyirő József valójában, ha dolgozni akar, felhúzódik az emeletre, kényelmesen elhelyezkedik a Hargitára nyíló kilátással szemben s máris megvan az a helyzeti és lelki adottság, ami előfeltétele az írói munkának. A földszinti dolgozószobából remek fafaragású lépcső vezet az emeleti helyiségekbe, a nevezetes Nyirő-regényalakok tisztelgő, színes sorfala közt. A kopjafák tragikus hőseit, Juliát, a székely ballada szép leányát, Uz Bencét és más jellegzetes ismerőseinket találhatjuk meg ott. A legnevesebb erdélyi képzőművészek és festők, Kós Károly, Bánffy Miklós gróf és Haáz F. Rudolf munkái. Ennyi sok szépség mellett a leteregetett csergék, meg a szőttes takarók színpompája, a nép egyszerű fiainak szeretetteljes ajándéktárgyai, elmés szerkezetek, célszerű házitárgyak, faragott gyertyatartók s más díszek, írásos kispárnák, kanalak, agyagmunkák ütköznek mindenütt a szemünkbe a falakról, az almáriumról, a tálasról. Sok szeretnivaló apróság, ami közt úgy érezheti magát az író, mintha szünetlenül hívei rokonszenvtűntető sorfala közt járna-kelne.


Kedves történetet mond el az író felesége. Az utóbbi esztendőkben évről-évre eljárt a családhoz egy egyszerű medgyesi üveggyári munkás, aki igen nagy híve az író munkáinak. Első ízben gyalog jött el, hogy aláírást kérjen a Kopjafák kötetébe. Viszonzásképpen apró üvegdísztárgyakat hozott. A következő esztendőben már családostól tette tiszteletét az érdemes irodalombarát üvegcsiszoló s oly jól találta magát, hogy feleségével és két gyermekével napokig időzött az író családja körében. A házbeli üvegneműek mértéktelen elszaporodása mutatja egyébként, hogy az egyszerű munkásember és az író közti kapcsolatok mind sűrűbbé váltak.


Nyirő József ajtaja minden igazszándékú ember számára minden időben nyitva van. Innen van az író népszerűsége, amely az egyszerű harisnyás nép körében legalább olyan elhomályosíthatatlan, mint a „nadrágos” könyvbarátok szívében.


De még nem jártuk végig a porta emeleti részét. Az emeleten benézünk még az író otthon időző két gyermekének, Csabának és Ildikónak székely népi modorban készült szobájába. Az ágy oszlopfejei kopjafa faragásúak s csupa faragás a ruhásszekrény, a fali polc, a kicsi asztal s a székek is. Átmegyünk a lakályos hálószobán s kilépünk a virágtornácra. A hanyatló nap ferde fényküllőibe törve hever előttünk a székely anyaváros, ódon épületcsoportjaival, zeg-zugos utcáival s aztán lejtős, őszi dombhajlások, erdőcskék következnek s még afölött, mint mindent betöltő látomás, lilás őszi párázatokba fuló vonalaival s szinte követelő akaratosságával harsan a felhők pereméig a mitológikus székely őshegység: a Hargita... A Szarkakő s a Csere oldala alázatos apród számba megy a fejedelmi hegyóriás mellett.


Nyirő József széplátó, komoly barna szeme belefeledkezik a ködszerű távoli hegyvilágba, amely örök és minden nappal erősbödő varázsával egy életre ide, ehhez a földhöz és a székely író kemény, küzdelmes hivatásához láncolta kiválasztott fiát.


– A gyümölcsöst el ne feledd megnézni – töri meg a magábamélyedés szótlanságát az író s kedvtelve kalauzol a hátsó udvaron át pompásan kezelt oltvány és fajgyümölcs kertészetébe. Szíves készséggel, szinte személyenként mutatja be neveltjeit. Csak győzzem megjegyezni a különbnél különb fajták elnevezését: az almák közül az ismert batul és pónyik, az aranyparmen, meg a Török Bálint, a körték közül a híres baróti specialista, a Napoleon vajonc, meg a Budai Domokos s a téli esperes a legízletesebbek a Nyírő-féle miniatür-uradalom terméséből.


Az író dédelgetett búbostyúkjai már figyelmeznek ránk az üveges ablakokkal ellátott ketrecekből, amiket a házigazda sajátkezűleg készített. Oly célszerűek, hogy szabadalmaztatni kellene őket. Az írót a már bóbiskoló szárnyasok csipogó-gagyogó kérleléssel odakövetelik magukhoz.


Búcsúzóban még szemügyre vesszük a kecses kúria kerítését, mely egymás mellé szúrt kopjafák sorozata. Csak éppen a székely kapu hiányzik, annak a helye üres még, de valami jó fenyédi vagy kadicsfalvi bicskás népi művész jóvoltából majd csak létrejön. Mert a székely családi élet koronája és mértékadó ősi dísze nem hiányozhatik annak az embernek a házatájáról, aki minden cselekedetével és gondolatával veszendő ősi székely értékek felkutatásán, mentésén és jövőbe plántálásán fáradozik.


Forrás: A hét vár országa (Útirajzok, elbeszélések, cikkek. ) (Teljes szöveg). Budapest, 1941. A kötet előszavát Nyirő József jegyzi. - A Hargita megyei Kájoni János Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából


*  


Széfeddin Sefket bej (1913. június 6., Kolozsvár - 1967. november 22., Bejrút) A korabeli kolozsvári török főkonzul, Ahmed D. Dzselaleddin (Celaleddin) bej fia. Apai ágon az albán eredetű Köprülü-család tagjának, Musztafa (1637-1691) nagyvezírnek a leszármazottja. Másik őse Tiryaki Hasszán pasa (? – Buda, 1610. nov. 27.), nagyvezír, a szeldzsuk-törökség történetében fontos szerepet játszó család tagja. Édesanyja Incze Gabriella kolozsvári színésznő. 1930 és 1931 között a Jóbarát és az Ifjú Erdély című kolozsvári ifjúsági folyóiratokban jelennek meg első írásai. A két világháború között Kolozsvárott élt és tevékenykedett : a Kolozsvári Magyar Színház munkatársa, a romániai magyar közművelődési élet ismert újságírója, a kolozsvári Ellenzék című lap egyik belső munkatársa. Nyirő József és Dsida Jenő közeli barátja, Lakatos Demeter csángó költő fölfedezője. A Székelyföld és Kalotaszeg néprajzának kiváló ismerője és lelkes támogatója. 1945-ben a magyarországi Török Nagykövetség titkárja. A második világháborút követően újságírói tevékenysége miatt kiutasították Erdélyből. Előbb az Egyesült Államokban, majd Egyiptomban telepedett le. Kairóban rövidesen rendkívüli népszerű forgatókönyvíró- s filmrendezőként válik ismertté Seif el Din Khaw khat néven.

Wondersoftheworld.tv

Ami annyit tesz, hogy erről a csodás honlapról térképen és válogatott videók által rendre végigutazhatjuk a Föld mesés tájait, látványosságait.  Az angol nyelvű honlapra itt lehet rálépni, de néhány friss "idézettel" megpróbálunk kedvet csinálni a kalandozáshoz. Köszönöm mindezt Pusztai Péter barátomnak Montrealból, aki eljuttatta hozzám a hivatkozást...

Atomium country: belgium videos: 40 views: 241504 experiences: 15

Kinderdijk country: netherlands videos: 33 views: 102380 experiences: 2

Havana country: cuba videos: 40 views: 305638 experiences: 4

Persepolis country: iran videos: 40 views: 98249 experiences: 0

JUHAN SMUUL: Déli jégmezőkön / részlet

1958. január 25.


Antarktiszon sok türelem kell. Sok-sok türelem kell ehhez a hatalmas kontinenshez. Elszállunk valahová egy kurta napra — és elromlik az idő, aztán ülhetünk ott egy hétig vagy egy hónapig is, ha nincs szerencsénk. Hiába vergődnénk, hiába idegeskednénk, ez nem használ. Az itteni távolságokat száz kilométerekben mérik, gyalog nem tehetjük meg. a szitkozódástól pedig fel nem melegszünk és nem is fázunk jobban.


Egy „LI-2" típusú gépet már reggel teleraktak, készen állt, hogy Oaziszba induljon, de az erős szél csak nem akar alábbhagyni. Elmúlik a reggelizés ideje, az órák nyúlnak-nyúlnak, mintha fonalat gombolyítanánk le egy nagy gombolyagról, és máris itt az ebédidő.


14 óra 15 perckor végre mégis felszáll a gép. Pilótái Rizskov és Grigorjev. Utasai hárman vannak: Zakijev. a glaciológiai osztag vezetője, Liflandszfcij mirniji orvos. aki egy beteg rádióshoz megy Oaziszba, és én. Utvonalunk egyenese szinte pontosan kelet felé mutat, a keleti hosszúság századik foka felé haladunk.


A déli szél még mindig heves, már Mirnij felett tépázni kezdi gépünket. Közvetlenül alattunk a Davis-tenger. Telistele van jéghegyekkel és a parttól elszakadt, fehérlő jégtáblákkal. Köztük nagy területeken sötétlik a nyílt víz. A látási viszonyok jók, a kontinentális ié.ő határának élesen megrajzolt görbéje pontosan megállapítható: hol folyamatos,  hol meg szakadozott.


A Heléna-gleccser felett szállunk. Kérges, gyűrődéses. megrepedezett jéghegyek, itt egymás hegyén-hátán. amott összevissza szétszórva — őrült, elképzelhetelen káosz. Micsoda erő, micsoda súly! És mindezeknek a jéghegyeknek a születési helye, ahonnét ezek a felülről pontosan látható és fehér "kompokra emlékeztető gigászok tova úsznak a nyári tengeren: a Heléna-gleccser. Csúcsától tövéig vakítóan éles napfényben fürdik. Kinek juthatott eszébe, hogy egy ilyen, vadságától és nagyszerűségétől gyönyörű vidéknek nőnevet adjon?


A Heléna-gleccser elmarad mögöttünk. Most nyugodt és fehér tengeri jeget látunk magunk alatt, balra az óceán a maga jéghegyeivel és hideg sötétkékjével, jobb-felől pedig a kontinentális jég meredek barriérja és Antarktisz menedékes kupolája, felette felhők terülnek szét. Lent, a jég szegélyén fókák mászkálnak, errefelé sok van belőlük. Egyetlen falkában huszonkét fókát számoltam össze.


A Rosko-gleccser. Ez nyugodtabbnak látszik, mint a Heléna-gleccser, bár a térkép szerint nagyobb és vadabb. A Heléna-gleccsert bizonyára azért éreztem olyan hatalmasnak és — hogy úgy mondjam — tevékenynek, mert útvonalunk a tengerre kiugró fok felett vezetett.

Jobbfelől változatlanul a kontinens, északon azonban már eltűnt szemünk elől a nyílt víz, alattunk pedig végtelen és egyhangú, fehér jégmező terül el. Lejjebb a Shackletonról elnevezett self-gleccser (vagyis úszó gleccser), az egész déli sarkvidék egyik legnagyobb gleccsere. Egészen másnak gondoltam, azt hittem, nyugtalanabb, kaotikusabb, élőbb, és hogy sokkal több hasadék osztja darabokra. Kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Még a Mawson-sziget, amely Mirnijtől 150 kilométerre terül el ennek a gleccsernek a közepén — még az sem képes megeleveníteni ezt a fehér sivatagot. Igaz, hogy igen nagy, s amint feldomborul, óriási púpot alkot, de a. földet itt is teljesen betemette a hó és a jég. Olyan, mintha nem is sziget volna, hanem gigászi méretű hóbucka. Árnyékos oldalát nem látjuk, s ennek folytán e 'sziget még inkább  hóbuckához hasonlít.


15 óra 30 perc. Valahol jobboldalt a kontinentális jégből előtörő, kopár, sötét sziklák látszanak. E halott birodalomban, amelynek nincs más élet jelensége, mint a jégmozgás, a szél és hó játéka meg a nap villogása —, még ezek a fókaszerűen kerekfejű sötét sziklák is szinte elevennek, barátságosnak látszanak.


A Denmannról és a Scottról elnevezett gleccserek fölött repülünk. Majd a Banger-oázis tárul elénk. Ott valahol,  a közepén van a mi Oazisz-állomásunk,  de még nem látjuk. A Banger-oázist gleccserek veszik körül. Ezek között, mint egy fantasztikus tájon vagy a Holdon, tömzsi sziklák szürkésbarna kúpjai emelkednek. Felülről nézve ez a táj vad, lélekölő, zord és egyhangú — oázisnak hívják, pedig itt sincs több élet, mint a gleccsereken.
Néhány perc múlva azonban a Banger-oázis már el is tűnt a szemünk elől. Nem szállhattunk le, mert odalent vihar tombolt: másodpercenként 25 méter sebességű szélvész. Gépünk annyira himbálózott, hogy az egész oázis egyetlen, szürkésbarna  folttá olvadt  össze.


Vissza  kellett  fordulnunk.   Holnap   újra  nekivágunk.
A Kooperacija ma megérkezett Port Louis-ba.


1958. január 23.

Reggel ismét a repülőtérre mentünk, hogy Oaziszba szállhassunk. Heves szél fújt, rohamai meg-megrázták a repülőtéren álló gépet. Leültünk, cigarettáztunk, vártunk. De hiába. Rádió útján közölték velünk, hogy az a helikopter, amely Oaziszból elindult az onnét 25 kilométerre fekvő repülőtér felé, kénytelen volt visszafordulni, mert a sziklák felett túlságosan dobálta a szél. Oaziszra azonban a repülőteréről csak helikopterrel lehet eljutni, s ha azt nem küldik értünk, akkor nincs is értelme, hogy útra keljünk. A földi út ott nehéz és veszélyes, csupa hasadék. Még később azt a hírt kaptuk, hogy leszálláskor a helikopter forgószárnyának eltörött az egyik lapátja.  Hazamentünk.


Néhány nap óta Mirnijben tartózkodik a komszomolszkajai Pavel Szorokin. Többször találkoztunk a társalgóban és ma ismét összekadtunk. Pavel lesoványodott, arca sápadtabb, jókedve elhagyta, a tekintete komoly.


Elbeszélgettünk. Megkérdeztem, mi történt vele. Először elkomorodott, de aztán jóízűen, szívből elmosolyodott  és elmesélte szomorú  történetét. Közben   arcáról nagy-nagy csodálkozás sugárzott. Elmondta, hogy elsősorban gyógyszerekért érkezett Mirnijbe, és orvosainknál, Liflandszkijnál meg Schleifernél szállásolták el. Márpedig ezek megátalkodott tréfacsinálók. A legártatlanabb, legszívélyessebb, legrésztvevőbb képpel úgy megkavarják az embert, hogy aztán az egész expedíció a hasát foghatja a nevetéstől.


Schleifer nehézsúlyú, gömbölyű és izmos, már mutatkozik a pocakja, arca nyugodt és komoly, olyan a kifejezése, mint egy alvó Jupiteré. Nagy, nehéz szemhéjjal takart barna szeme tele van egykedvűséggel, szenvtelenséggel. Zsidó származású, szakképzettsége szerint fogorvos volna, de a szakmája: sarki expedíciók orvosa. Ami azt jelenti, hogy ismereteinek messze túl kell szárnyalniuk (és túl is szárnyalják!) a sztomatológia szűk kereteit.


A pufók Liflandszkij ugyanolyan korú. Sebész, nyolc évig működött a távoli Északon, tekintete ábrándos, külseje csupa jóindulat. A látszat azonban csal. A. helybeli kórházban és a helybeli "latinnyelvű konyhá"-ban a legfullánkosabb fondorlatok és beugratások vannak napirenden.


Íme egy példa.


Schleifernél és Liflandszkijnál jelentkezik egy fiatal, az egyetemről minap kikerült szakorvos, először van sarkvidéken. Az egyik távoli állomásra kell repülnie. Alaptalanul bár, de nagyon félti az egészségét. Az orvosok néhány gyakorlati tanács után azt javasolják neki, hogy vigyen magával egy külön melegítőt, amilyent a nagy hidegben egy különösen érzékeny testrész megvédésére szoktak használni. Valamelyikük — nem tudom, melyik — még hozzáteszi, hogy kétféle ilyen melegítő létezik: az egyik gyapjúból készült, ez az egyszerűbbik, és ezt az expedíció közönséges résztvevői kapják, a másik bonyolultabb, ezt a vezetők használják. Ez utóbbinak legfőbb alkatrésze a kutyaprém és egy villanymelegítő. A két orvos határozottan azt tanácsolja, hogy követelje a vezetőségi melegítőt, mivelhogy a halál, a törvény, a szakács és a fagy előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. S úgy gondolom, hogy ebből az alkalomból még néhány ékes szólam is elhangzott — az egyenjogúságról, a demokráciáról.


Mondanom sem kell, hogy sem gyapjúmelegítő, sem prémesmelegítő nem létezik. Az ifjú ember azonban ráharapott a csalétekre és hosszas beadványt írt. A kérvényre az expedíció gazdasági ügyeinek helyettes vezetője tömören csak ennyit írt: „Nem!" Tolsztyikov azonban először nem értette meg, hogy mi van a dolog mögött, és ezt mondta:
— Ha valóban létezik ilyen technikai csoda, akkor miért nem adják oda az embereknek?
Ez a história azután szájról szájra járt, mindennap hozzáadtak valamit, új részletekkel gazdagították, s ma már szerves része a mirniji szájhagyománynak.


Térjünk azonban vissza Szorokinhoz. Őt az orvosok a következő módon tréfálták meg.
Velük lakik Tyihomirov, a második expedíció orvosa, látszólag hideg, zordon férfiú. Szorokint az ő szobájába telepítették. Liflandszkij és Schleifer rábeszélte Tyihomirovot, hogy játssza meg az elmeháborodottat — nem a dühöngő őrültet, hanem a csendes bolondot. Miután a két cimbora már előre figyelmeztette Szorokint az esetleges kellemetlenségekre, Tyihomirov „bevonta" őt az orvosok elleni „cselszövényébe": Pavel szeme láttára az ablakon szórt ki bizonyos tablettákat, és megfogadtatta vele, hogy hallgatni fog. Majd megmutatta Pavelnak, hogy egy nagy kartondoboz fekszik az ágya alatt, s a doboz tartalmára célozva, csak ennyit mondott:
— Kooperacija durr, bumm!
Ez azt jelentette, hogy a hajó fel fog robbanni.

PALOCSAY ZSIGMOND: Borháncs, lépték =1:1

Keveset tud a térkép. Pár jellel mindent elintéz. Vékony vonal - ösvény, vastag vonal — út, kettős vonal — országút; a víz útját kékre festik. A vasút jelét mindenki ismeri. A térkép az idegent elvezeti. Fontos: ne tartsa fordítva maga előtt. Tartsa helyesen az égtájak szerint.


Szeretek térképet böngészni. Egyet tarthatok bárhogyan . . . Segíthetek pontosabban megrajzolni:

BORHÁNCS, lépték = 1 : 1

A vámtól egy cseppet beljebb áll a házunk: Kolozsvár délkeleti csücskén. A kert négy holdnyi. Szemben az Alverna-templom. Csuhás barátok kecmeregnek felfelé, mögöttük hivő nénék lépegetnek, rózsát, bazsarózsát visznek. Máriának, Szent Ferencnek. Apám rám kiált: - Jössz-e? — Hóna alatt puska lógáz. Persze, hogy megyek. Átvágunk a tarlón, a lucernáson, a patakon — csak csendesen! csendesen!


Tó ül a hegy tövében. Csendesen, csendesebben! Kicsi a tükre, a szélén siseg a sás. Nádcinke fireg, sárszalonka cipeg. Hááp! — a gácsér, ritkábban, vastagon. Hiphip! — a tojó szaporán, vékonyabban. Mindjárt, szól apám, s öklömnyi récék úsznak a színre. — Kicsiruca! Kicsiruca! — kiáltok. Visszaúsznak. - Fiam, ezt jól eltoltad!


Ősz van. A térkép mégis tartja a színét. Vékony vonal - ösvény, vastag vonal - út; a vadludak itt húznak! Egy-két V-vel, ökörnyálnyi vékony V-vel ezt is jelölhetnék, s ha fektetnék a betűt csőrrel nyugatnak, egyben jelezné a vezérlúd helyét. Fontos. Hogy el ne tévedjenek.

Kukoricás elöl, hátul. Tarló, maglucerna. Szól a puska, buknak a nyulak - Néró, a  vizslánk  hozza.   Murkot cipel   Diószegi néni. Deákék arrébb laknak; előttük sok fogoly esett. Aztán más ősz következett. — Ne félj, ne félj — recsegte apám —, ez nem tud célozni. — Porzott, preckelt a föld körülöttünk, felettünk vadászgép berregett. Cserebogár, legyintettem. Felek felől ágyúztak rendesen. A Házsongárdból messzehordó felelgetett percre, pontosan; félóránként csengette a fülünket, akár egy pontos vekker. Kukkereztünk a szilvafáról. A györgyfalvi erdő mellett három tank ereszkedett befelé. „Kraksz, maksz, fircén, hunderd, áhcén - fájer!" Az egres közt ültek a németek, hat ágyú ugatott egyszerre. Az első tank kigyúlt, a többi az erdőbe ment. Délután a kukoricát dicsérték kétfelől, két nyelven, hárásónak és gutnak, a kertünk mellett. Sütötték, ették - nyersen is. Mi kucorogtunk: mi lesz velünk, ha ezek felettünk összemennek. A bunkerunkba behúzódott egy ablakos és egy csebres, forrasztó Gábor meg a csűrben reszketett — tudtuk, most nem vesz el semmit. „Aufpacken!" Hála, a németek pakoltak és elmentek.


Apám szívbeteg. Nem vitték katonának. Mégis értett a gránátokhoz, a lövegekhez. Oktatott, mihez ne piszkáljak. Bedöglött akna ült elég a földeken. Keveset használt a lecke; én megúsztam — Laji is; csak könyökig szakadt le a keze —, s egy oncsaházinak elment a fél szeme. Az akna szabályos répaforma; a térkép könnyen jelezhetné egy-egy kövér felkiáltójellel.


Kevés a víz felénk. Messze volt a vezeték, taligával hordtam. Egyszer felkapott: a hordó hátracsúszott, s elvetett. Vadrózsabokorban ébredtem. Virágzik, ott van most is. Csak a fejem zúgott egy cseppet, a tövisszúrást fel se vettem
—  apám kertész, tőlem ez szégyen volna.


A vezeték mellett kocsma áll. Egy régi térkép háztömbként tünteti fel - cégér nélkül. Pedig igazi kocsma volt ez akkor. Székely bácsi, a tulaj, mérte az állást rummal szakadatlanul, és tudta: „kérem, hol kell aztat a marhát megütni, hogy ne sokat szédelegjen ..." Valóban, ehhez a dologhoz igen értett, tanúja lehetnék, ha élne. Vásárokkor mégis betörött a kármentője. Kék, zöld, fehér szódásüvegek röpködtek, ragadtak a nyirkos falba, olyan erővel dobták a  részeg  csordások,  marhakereskedők,   lókupecek egymás felé.


-  Mikit leszúrták! — Búsulásból — értesített egy este érzékenyen a „Kocsmatitkár". Aznap reggelig  húzták. A banda maradt,  ha akartad, ha érdemes volt, Székely  nem   zárt.   Vilmostól,   a   segédünktől,   „bunyó"-leckét  vettem.   Nappal elméletit,  este gyakorlatit.  Oktatott: - Ne félj,  pötyö!  He-he,   pötyö...  puff, pötyö, ha a pali „merkel"! Sarjad már a borjúszőr a füleden,  legyél ember!


Valóban . . . már udvaroltam. Emberkedtem. Az út mellől virágot szedtem szerelmemnek, ültünk a csipkebokor mellett. Ott is váltunk el. Könnyemből véres tócsa gyűlt e helyen — a térképező fel se vette kicsi piros pontnak. De anyám észrevette: - A parasztkakas korán kezdi! - Sok sejtéssel, lesújtóan mondta.


A györgyfalviak jöttek, mentek. Mindennap háton cipelve vitték Kolozsvárra iszákban a portékát. A földön ülve ebédeltek visszajövet, két óra tájt. Olcsó szalámit, jó szalonnát — kinyeret. Minden falást nyakig sóba veregettek, hogy „há ihassék réá az ember".


Sok volt a tehén, a juh, a ló, szeddegélő galamb, kontyos pacsirta Székelyek körül. Elhullt széna akadt, a szamárnak is. Nagyon szerettem ezt a helyet. Itt fordult meg Boér is kék-sárga tragacsával. - Ojtóbusz! Ojtóbusz! - mondogatták izgatottan a környékbeliek. Az vitt az iskolába. A „gátas" mindenkit megtaksált személyesen. Vitatkozott: ki meddig menjen? Hogy eddig nem ennyi, hogy azon túl már több lesz... Adtuk a pénzt szívesen, csak vigyen — „zeregjen". Amikor bedöglött, lelkesen taszítottuk. Boér „benzinhián mián" gázzal hajtott. — Nákhé ná bráziliu — rikoltotta Gábor, szedte a hátára a pléhet, s folytattuk gyalog. Így lett, hogy minden kőre léptem a városig és vissza. Ha siettem, meg se próbáltam felülni.


Vastag vonal — ugye út? Be tudnám kockázni térképemet elég pontosan, s a szélén futó macskakőnek se volna sok híja. Valahogy a biciklimet is jelezni kéne. Ha sár volt, nem gurult a vámtól kinnebb. Csökött bivalyát se taszigathattam volna nehezebben. A hátamon vittem. Vaszi, a tejes megdicsért, amikor végleg a földhöz vertem.


Mondom, már emberkedtem. Az idő jó béres. Szántott bennem is rendesen, akár a Csíki ökre. A gránáttölcsérek behuppadtak. Helyükben tömöttebb lett a pityókafészek. Térképem változott egy keveset. A diófa kiszáradt, helyébe mást vetett a csóka. Estig izzadtunk a kertben. Apám rózsát szemzett, én kötöztem a caninát hervadt kedvvel. Az Alvernából gyermekotthont szerkesztettek. Hiányzott a harangszó délben. Megszoktuk. A térkép ezt se jelezhette, és a fenyőfámat se, amit lenyírtak valakik karácsonyra maguknak, hogy feldíszítsék s mellette örülhessenek. A tetejéből, a szebbjéből, jó méternyit. Születésemkor ültette apám — csak ezért fájt különösebben. Így két évvel fiatalabbnak mutat engem. De nem pusztult bele. Kiheverte.


Kerítésünk kopott deszka. Az új kertet már jelezhetik cikcakkos térképjellel. Betonkígyóként kúszik Feleknek — befog sok hektárt. Mellénk épült egy kísérleti állomás. A tó feletti domb gyümölcs- és virágkísérletek helye lett. Kertünk szerény „levéltár" mellette. Gáz, sok víz kellett. Hordóval nem lehet annyit hozni. Télen ástuk a gödröket. A környék — a nők is, én is. Miminek fújtam a kesztyűjét - kék volt, egyujjas, angóra. Mire csurgott a víz és mire égett volna a gáz az üvegházban, elfogyott a szuflám. Mimi férjhez ment. Az ura mérnökember.


Szerettem volna megnőni gyorsan, híres lenni, s mindent „megbosszulni": megbosszulni a szerelmeimet. Hegedülni kezdtem. Elég későn. Nehezen ment. Azért egy-egy szerenádra tellett.  Kint laktam a  kajibában. Zöld  kajiba. Apámék — úgy mondták — benne kezdték az életet. Nyáron szellős volt, jó volt vikendháznak. Asztalomon gyertya égett, és könnyen meglóghattam belőle. Az ágyba butykót tettem, felhúztam rá a takarót, az ajtót kívülről „magamra zártam". Ha benéztek: — Már alszik a lelkem... — A vámnál a szódás fia várt, a harmonikás, a kéményseprő fia, a kontrás, Gyuszi, a gitáros, a kocsis gyereke, aki szépen tercelt, s a sintér öccse csak kísért - védett a kutyák ellen.


Hű, mekkora szívünk lett ilyenkor, amikor felzendültünk a csendben: „Holdvilágos éjszakán..." Mennyi gyufa gyúlt májusban éjjelente! Végigjártuk a környéket. Vakon beszöktünk minden kertbe, felvertünk minden serdülő lányt, Kati, a jófarú elvált asszony behívott...


A „prímásból" zeneakadémista lett. Sokáig nem láttam, nem hallottam magam körül. A kottatartó a megmondhatója, mit műveltem. Nagyapám szerint: egész nap fűrészeltem — és Paganini nem lettem. Ojsztrah se, Ruha Pista se, de diplomát azért szereztem. Megnősültem, s elköltöztem. Furcsállták, miért nem folytattam apám munkáját, a „bojológiát". Tálcán kaptál te mindent — hajtogatták.


Kicsi az udvarunk. A tűzfalak ránk hajolnak. Ha levegő kell, ég kell, menned kell kifelé. Török galamb, ritkán csóka ül az antennánkon. Ki-kiviszem asszonyomat a fertályomba, Borháncsra. Van itt minden! Neki itt minden új lehet. Kedvemre mesélhetek (1 : 1). Orbán úr az első állomás — illik sörrel kezdeni a sétát. Székely bácsiról beszélek, Hogy itt ezen a helyen „hogy kell megütni aztat a marhát, hogy ne sokat szédelegjen". A banda helyett cseh magnó, rádió „húzza"; van sör, van záróra az új helyiségben; külföldiek is látogatják, onétések. Minden fehér. A söntés műanyag. Jégszekrény hűti a „miccseket". A kármentő hiányzik — jelzem. — Mi az? — Te filológus! Hát olyan deszkaketrec-féle, védte az italt, az üvegeket.


Fordul egy busz — és nincs „gátasa". Heimerich bácsi ül a padon pizsamában: fehéredő kéményseprő. Barátja volt nagyapámnak tűzoltó korában. Nevem helyett apám nevén Rudinak szólítanak a jövő-menők. Bosszant. — Zsiga úr! — dörög rám Czink bácsi, a basszista. — Vissza egy sörre! Nincs mese, elvégre kollégák vagyunk! (Nyugdíjas cipész a közeli „csuperkában".) A kórus, a kórus, kérem, Gutmannal! — folytatja. — Emlékszik, azt a hangot én akkor is kitartottam!


A vámház kopott, már illetéktelen. Vasárnap van. Egy-két györgyfalvi lézeng ünneplőben, traktorra ülnek. Ló, szamár, szedegető galamb, elhullt széna — sehol. Aszfaltút vezet a kertünk felé. A papagájos is eltűnt a sorscédulákkal. — Itt lőttem, látod, az első nyulamat. — Hol? — Ott a pengeblokk mellett. — És a rókát, amit nekem adtál? - Nem messze a tótól, a toronyblokkoknál esett; a nádból hajtotta apám. Gyere odáig. — Gyengül a sás, a sárszalonka gyéren cipeg. A patakba kanálist kapcsolt a kísérleti állomás. Sajnálgatom a halaimat. És  sirathatnám  tovább  a  térképemet  ilyenformán,   de  ez   is:   Borháncs,   1 : 1.


Az új negyed lenyűgöz. Tévéantenna kiált Felekről felénk. Két gyermek császkál a földeken: leányka, fiúcska. Hagymát szednek, jó öllel. Intek feléjük; gyanútlanul odajönnek. - Hova viszitek a hagymát? - Haza. - Hogyhogy haza? - Szedtük. - A tiétek? - Nem. - Akkor vigyétek vissza, s tegyétek le oda. — Vállat vonnak, úgy tesznek. Megtetszett nekik, mondja az asszony. Valóban. Látom, nem loptak. Szedték, mert tetszett. Megdöbbent a nyíltság, ahogyan felelgettek. Hogy magyarázzam meg nekik, hogy a hóstáti egy marék lucernáért, amit a nyuladnak szedtél, vasvillával ment rád, s lehúzta az ingedet? ... Vagy beszéljek a közvagyonról? Itt künn a mezőn, most úgy hiszem, iskolaszagú volna. Ezek a gyermekek már nem borháncsiak - csak itt laknak az új negyedben.

Esteledik. Nem sietünk. Az asszony eldől a fűben. Parázslik a cigarettánk. Vakognak a békák. Halott út fövénye sárgáll előttem. Két vége be van kötve betonkerítéssel. Mímelő árnyak lejtenek végig rajta: „Forásztó! Óblók! La csuberé!" - tátogatják, s én értem, amit nem mondanak: az ablakos a csebressel elvonult; a blokknegyedben üres üveget gyűjtenek. Gáborból s a sintérből szemetes lett. Boros és bandája szerződött a bábszínházhoz, ott muzsikálnak. A szódás sofőr, jégszekrényt szállít házhoz a jegessel. A papagájos lozinplikket árul, s a kéményseprők itt Borháncson is egyre fehérebbek lesznek. Hol az elhullott lópatkó? Hol a szerencse? Ha ők is elmennek? Valamit elvesztettem?... Marad a térkép bennem: SZÜLŐFÖLD EGYENLŐ LÉPTÉK 1 :1.


Forrás: Utunk Évkönyv, 1974; 57-61. oldalak

BAJOR ANDOR: Nagyvárad

A szerző a Körös-parton

Nagyváradon születtem, éppen akkor, amikor apámat vidékre helyezték. Így ritka szerencsével a szülővárosom mellé azonnal szülőfalura is szert tettem, mégpedig akkora nagy falura, hogy évekig lehetett benne járni, és az ember még mindig nem jutott ki belőle.

Óriás erdők, a Codru égig érő csúcsa választotta el a világtól, csak üggyel-bajjal ment végig a határában az Örvényesről induló kisvonat, a váradi autóbusz pedig a gondviselés folytán rendszerint Kalácsán kapott defektet.

De amikor határozottabban kezdtem érdeklődni a világ dolgai után, rá kellett jönnöm, hogy a környéken a gondviselés sem működik zavartalanul. Egy téli estén — így beszélték — az erdő közepén romlott el egy autóbusz, mire a farkasok megették az egész utazóközönséget; csak a kocsi kerekeit hagyták meg.

De ezeket az apró hiányosságokat, a kezdődő gépkorszak átmeneti zavarait hamar elfeledtük, mert a tavasz és a nyár szelídsége más csodákkal kárpótolt.
Elvittek sétálni a kispusztára, ahol almafasor vezetett a Kopaszhegy felé, a hegy tövében bodzabokrok virágoztak, és ha utat törtünk az óriás tenyészetben, hamarosan följutottunk a csúcsra,  ahonnan  láthattuk, ami a világból  megtekintésre érdemes.

A hegyen ritka virágok nyíltak, szemben kivehető volt a világosi vár, alattunk pedig az óriás falu megművelt földjeivel.
Egy ízben kamasz társaság felügyeletével elgyalogoltunk a Rózsa Sándor barlangjához is, ahol a híres betyár akkor kovártélyezta be magát, amikor eljött megtekinteni a község nevezetességeit.
Hát ha eljött, akkor volt neki min bámészkodnia. Volt régi kastély, amelyet hír szerint Mária Terézia építtetett, mellette olyan kukoricás, hogy amikor belevettem magamat, egy óra hosszat kerestek. Öreg katolikus templom állott a domboldalon, égszínűre festett csillagos mennyezettel és Krisztus-szoborral, aki úgy tartotta a kezét, mintha a gyertyák védelmezéséért öltött volna emberi alakot.
A közelben volt a felekezeti magyar iskola, ahol már kitömött mókus is állt a szekrény tetején,   és  rendületlenül   hallgatta a  palavesszők gyötrelmes  csikorgását.
Az állami iskolát a nagy téren építették, szorgalmas és rátermett tanítója lelkiismeretesen toborozta a tanulókat, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, és fényes jövőt ígért a neveltjeinek. Nem tudom ellenőrizni, hogy ígéretét beváltotta-e.

A két iskola között félúton volt a vendéglő, ahol kuglival is szórakozhattak a rátermettek, de volt a közelben alkalmi mozi is, ahol rendszerint „Rintintin, a csodakutya" izgalmas, de kevéssé érthető történetét mutatták.
Evvel azonban nem merültek ki a falu látnivalói: voltak nemes műkedvelők, akik a „Hahó, itt a vadász" című drámát játszották, bár végig izgultam, hogy a főszereplő, aki a fácántollas kalapomat kölcsönkérte, vajon az előadás után nem felejti-e a fején. Az érdeklődő idegen megnézhette a gyönyörű élőképet is, amely mellé a muzsikusok a „Kicsiny fehér meszelt szoba" című nótát játszották. És valóban, a színpadon kicsiny fehér meszelt szoba állt, benne ünnepre öltözött műkedvelő násznép.

Megható unalmassága mellett zavart a szereplők némasága. Miért nem beszélnek, ha előadják a meszelt szobát ?
Sötétben  mentünk haza, csak a hold  kanyarított halovány ösvényt.
A falu sötétsége bűvös és félelmetes volt. Hír szerint ilyenkor jártak a manók, a farkasok és a hullócsillagok.
Éjféltájt, egy alkalommal, az egyik leány az artézi kútra ment, és arra figyelt föl, hogy majmok ülnek a tér kőkerítésén.
Péter bácsi, a levél kézbesítő a tüneményt előttem magyarázta meg. Szerinte a majmokat a központból küldték a falusi nép ijesztgetésére. Erre a véleményre utólag magam is hajlok. Noha akkoriban erősen korlátozott lehetett a majmok száma.
Volt tapasztalatom a rossz szellemek indulatairól. Egy ízben gombászni mentünk, és átléptünk a mély törésvonalon, amely a falut közvetlenül összekötötte a gyehennával. Itt a hiedelem szerint vékonydongájú ördögök tanyáztak.
Alig értünk az erdőbe, egy fácán repült a kalapomnak, ami szerfölött ritka és baljós esemény. Szedtünk gombát, mentünk egyenesen előre, mígnem pontosan oda értünk, ahonnét elindultunk. Másodszor a dögtemetőhöz jutottunk ki, harmadszor megint a dögtemetőhöz. Sanyi bácsi ismerte föl helyzetünk természetét; rontásba léptünk. És háromszor keresztet vetett, igy sikerült hazavergődnünk a vonzó és félelmetes éjszakában.

De ami számomra a mesék és felfedezések világa volt, az apám számára exiliumot jelentett.
Apám sok éven át volt a váradi járásbíróság vezetője, és az önbizalom ritka pillanataiban avval, büszkélkedett, hogy IV. Károly táblabírói címmel tüntette ki. Ennek ellenére — a régi eskü alól való föloldatása után — kellő időben esküt tett a román királyságra. Idős fejjel megtanulta az állam nyelvét, úgyhogy románul vezette a tárgyalásokat. Lojális állampolgár volt, aki — számomra nehezen érthetően — különleges személyi áldozatokat is hozott az elfogult istenek kiengesztelésére.
Hivatalos okmányok aláírásakor, a gumiból készített pecséteken föláldozta nevünk j betűjét. Csak magánlevelein írta tovább is szabályosan.
— Azért írtam így — mondta illetéktelen felelősségre vonásunkra —, hogy helyesen olvassák a hivatalos személyek.
Az égő betű füstje azonban nem szállt az ég felé. Az elfogultság nyilván örökké áldozatot követel, bizonyításra bizonyítást, az obulus után aranyat: magát a lelket.

Apám a törvényesség védőjének hitte magát, ezért visszautasította a váradi dandárparancsnok közbeavatkozását egy perben.Ezután helyezték vidékre ; nem fegyelmi úton, hanem határozottságáért, mintegy kitüntetésképpen. Kihelyezése után pedig hamarosan nyugdíjazták.
A számára sértő és érthetetlen eljárás szótlanná és töprengővé tette. Néha — jó óráiban — mesélt a Nemtudomka királykisasszonyról, és a szövegébe belekeverte azt a csodálatos birodalmat, ahol azért hozták a törvényt, hogy betartsák. Ha jól emlékszem, ezt a felhők felett arányló országot jogállamnak nevezte.
Anyám, aki egy szilágysági tanító leánya volt, hol izgatottan, hol a vincés apácáktól belénevelt megnyugvással vette tudomásul az eseményeket.
A falu békés hely volt, ahol a románok és magyarok munkájuk szerint becsülték egymást.
Volt egy üveggyár is a falu közepén, csak éppen munka nem folyt benne. Béla bácsi, akinek ágyú alakú öngyújtója volt, pénzt fektetett az üzembe, mire a pénz a csendben és a jó levegőn elaludt. Egy tavaszi szélroham végül lerontotta az óriás gyárkéményt is, de a befektetett pénz még erre a világra szóló döndülésre se ébredt föl. Számomra azonban az volt a legnyugtalanítóbb kérdés, hogy mi történt a kémény tetején őshonos gólyacsaláddal. Sajnos, akkor nem kaptam létfontosságú kérdéseimre világos és megnyugtató feleletet.

Gyermekkori szorongásaimnak egyik forrása maga a falu neve volt. Ugyanis Bélnek hívták.
Pirulnom kellett, ha erre gondoltam.
Emlékszem a felnőttek beszélgetésére, hogy nem lehet Bélben élni, mert nincs benne színház. Ez a gondolat jellemző volt a felnőtt emberiség felületes szemléletére.
És vajon, ha színház van Bélben, akkor az ember msgfeledkezhetik-e arról, hogy miféle képtelenségben, a lét milyen gyanús alagútjában talált magának menedéket?
Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért szépnek találom a házakat, tisztának a patakot és elevennek az erdőt. Holott mindez Bélben van. Még úgyis, ha Bél Bihar megye egyik legrégibb települése.
Da a közeli falvak sem vonzottak meghökkentő nevükkel. A szomszédban volt Tagadó, amelyet eleve nem fogadtam el önmagában érvényes földrajzi pontnak, A váradi út mentén feküdt Ökrös: ezt bizonyára bukott elemisták alapították.

EMKE-kávéház

Egyszerre éreztem fájdalmat és örömöt, amikor apám bejelentette, hogy sokáig nem folyósított és most egy összegben kapott nyugdíjából visszaköltözünk Váradra.
Evvel a döntéssel  kezdődött  meg  hurcolkodásaink hosszú sorozata.
Előbb a kanyargós Szent János utcában béreltünk lakást, a Váli-féle szódagyár mellett - amely a környéket állítólag robbanással fenyegette.
Az utcát azonban Szent János védte, elsősorban a Körös áradásától, de nyilván a szódásüvegek fölrobbanásától is.
A szent az utca elején vigyázott, és néhány alkalmat leszámítva csakugyan megóvta a várost az áradattól. A szobor megfeketedett a napon, és a Körös is sötétítette alakját, ha netalán mégis elszabadult az árvíz.

Szent János volt az első szerecsen, akit láttam.