Antarktiszon sok türelem kell. Sok-sok türelem kell ehhez a hatalmas kontinenshez. Elszállunk valahová egy kurta napra — és elromlik az idő, aztán ülhetünk ott egy hétig vagy egy hónapig is, ha nincs szerencsénk. Hiába vergődnénk, hiába idegeskednénk, ez nem használ. Az itteni távolságokat száz kilométerekben mérik, gyalog nem tehetjük meg. a szitkozódástól pedig fel nem melegszünk és nem is fázunk jobban.
Egy „LI-2" típusú gépet már reggel teleraktak, készen állt, hogy Oaziszba induljon, de az erős szél csak nem akar alábbhagyni. Elmúlik a reggelizés ideje, az órák nyúlnak-nyúlnak, mintha fonalat gombolyítanánk le egy nagy gombolyagról, és máris itt az ebédidő.
14 óra 15 perckor végre mégis felszáll a gép. Pilótái Rizskov és Grigorjev. Utasai hárman vannak: Zakijev. a glaciológiai osztag vezetője, Liflandszfcij mirniji orvos. aki egy beteg rádióshoz megy Oaziszba, és én. Utvonalunk egyenese szinte pontosan kelet felé mutat, a keleti hosszúság századik foka felé haladunk.
A déli szél még mindig heves, már Mirnij felett tépázni kezdi gépünket. Közvetlenül alattunk a Davis-tenger. Telistele van jéghegyekkel és a parttól elszakadt, fehérlő jégtáblákkal. Köztük nagy területeken sötétlik a nyílt víz. A látási viszonyok jók, a kontinentális ié.ő határának élesen megrajzolt görbéje pontosan megállapítható: hol folyamatos, hol meg szakadozott.
A Heléna-gleccser felett szállunk. Kérges, gyűrődéses. megrepedezett jéghegyek, itt egymás hegyén-hátán. amott összevissza szétszórva — őrült, elképzelhetelen káosz. Micsoda erő, micsoda súly! És mindezeknek a jéghegyeknek a születési helye, ahonnét ezek a felülről pontosan látható és fehér "kompokra emlékeztető gigászok tova úsznak a nyári tengeren: a Heléna-gleccser. Csúcsától tövéig vakítóan éles napfényben fürdik. Kinek juthatott eszébe, hogy egy ilyen, vadságától és nagyszerűségétől gyönyörű vidéknek nőnevet adjon?
A Heléna-gleccser elmarad mögöttünk. Most nyugodt és fehér tengeri jeget látunk magunk alatt, balra az óceán a maga jéghegyeivel és hideg sötétkékjével, jobb-felől pedig a kontinentális jég meredek barriérja és Antarktisz menedékes kupolája, felette felhők terülnek szét. Lent, a jég szegélyén fókák mászkálnak, errefelé sok van belőlük. Egyetlen falkában huszonkét fókát számoltam össze.
A Rosko-gleccser. Ez nyugodtabbnak látszik, mint a Heléna-gleccser, bár a térkép szerint nagyobb és vadabb. A Heléna-gleccsert bizonyára azért éreztem olyan hatalmasnak és — hogy úgy mondjam — tevékenynek, mert útvonalunk a tengerre kiugró fok felett vezetett.
15 óra 30 perc. Valahol jobboldalt a kontinentális jégből előtörő, kopár, sötét sziklák látszanak. E halott birodalomban, amelynek nincs más élet jelensége, mint a jégmozgás, a szél és hó játéka meg a nap villogása —, még ezek a fókaszerűen kerekfejű sötét sziklák is szinte elevennek, barátságosnak látszanak.
A Denmannról és a Scottról elnevezett gleccserek fölött repülünk. Majd a Banger-oázis tárul elénk. Ott valahol, a közepén van a mi Oazisz-állomásunk, de még nem látjuk. A Banger-oázist gleccserek veszik körül. Ezek között, mint egy fantasztikus tájon vagy a Holdon, tömzsi sziklák szürkésbarna kúpjai emelkednek. Felülről nézve ez a táj vad, lélekölő, zord és egyhangú — oázisnak hívják, pedig itt sincs több élet, mint a gleccsereken.
Néhány perc múlva azonban a Banger-oázis már el is tűnt a szemünk elől. Nem szállhattunk le, mert odalent vihar tombolt: másodpercenként 25 méter sebességű szélvész. Gépünk annyira himbálózott, hogy az egész oázis egyetlen, szürkésbarna folttá olvadt össze.
Vissza kellett fordulnunk. Holnap újra nekivágunk.
A Kooperacija ma megérkezett Port Louis-ba.
1958. január 23.
Néhány nap óta Mirnijben tartózkodik a komszomolszkajai Pavel Szorokin. Többször találkoztunk a társalgóban és ma ismét összekadtunk. Pavel lesoványodott, arca sápadtabb, jókedve elhagyta, a tekintete komoly.
Elbeszélgettünk. Megkérdeztem, mi történt vele. Először elkomorodott, de aztán jóízűen, szívből elmosolyodott és elmesélte szomorú történetét. Közben arcáról nagy-nagy csodálkozás sugárzott. Elmondta, hogy elsősorban gyógyszerekért érkezett Mirnijbe, és orvosainknál, Liflandszkijnál meg Schleifernél szállásolták el. Márpedig ezek megátalkodott tréfacsinálók. A legártatlanabb, legszívélyessebb, legrésztvevőbb képpel úgy megkavarják az embert, hogy aztán az egész expedíció a hasát foghatja a nevetéstől.
Schleifer nehézsúlyú, gömbölyű és izmos, már mutatkozik a pocakja, arca nyugodt és komoly, olyan a kifejezése, mint egy alvó Jupiteré. Nagy, nehéz szemhéjjal takart barna szeme tele van egykedvűséggel, szenvtelenséggel. Zsidó származású, szakképzettsége szerint fogorvos volna, de a szakmája: sarki expedíciók orvosa. Ami azt jelenti, hogy ismereteinek messze túl kell szárnyalniuk (és túl is szárnyalják!) a sztomatológia szűk kereteit.
A pufók Liflandszkij ugyanolyan korú. Sebész, nyolc évig működött a távoli Északon, tekintete ábrándos, külseje csupa jóindulat. A látszat azonban csal. A. helybeli kórházban és a helybeli "latinnyelvű konyhá"-ban a legfullánkosabb fondorlatok és beugratások vannak napirenden.
Íme egy példa.
Schleifernél és Liflandszkijnál jelentkezik egy fiatal, az egyetemről minap kikerült szakorvos, először van sarkvidéken. Az egyik távoli állomásra kell repülnie. Alaptalanul bár, de nagyon félti az egészségét. Az orvosok néhány gyakorlati tanács után azt javasolják neki, hogy vigyen magával egy külön melegítőt, amilyent a nagy hidegben egy különösen érzékeny testrész megvédésére szoktak használni. Valamelyikük — nem tudom, melyik — még hozzáteszi, hogy kétféle ilyen melegítő létezik: az egyik gyapjúból készült, ez az egyszerűbbik, és ezt az expedíció közönséges résztvevői kapják, a másik bonyolultabb, ezt a vezetők használják. Ez utóbbinak legfőbb alkatrésze a kutyaprém és egy villanymelegítő. A két orvos határozottan azt tanácsolja, hogy követelje a vezetőségi melegítőt, mivelhogy a halál, a törvény, a szakács és a fagy előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. S úgy gondolom, hogy ebből az alkalomból még néhány ékes szólam is elhangzott — az egyenjogúságról, a demokráciáról.
Mondanom sem kell, hogy sem gyapjúmelegítő, sem prémesmelegítő nem létezik. Az ifjú ember azonban ráharapott a csalétekre és hosszas beadványt írt. A kérvényre az expedíció gazdasági ügyeinek helyettes vezetője tömören csak ennyit írt: „Nem!" Tolsztyikov azonban először nem értette meg, hogy mi van a dolog mögött, és ezt mondta:
— Ha valóban létezik ilyen technikai csoda, akkor miért nem adják oda az embereknek?
Ez a história azután szájról szájra járt, mindennap hozzáadtak valamit, új részletekkel gazdagították, s ma már szerves része a mirniji szájhagyománynak.
Térjünk azonban vissza Szorokinhoz. Őt az orvosok a következő módon tréfálták meg.
Velük lakik Tyihomirov, a második expedíció orvosa, látszólag hideg, zordon férfiú. Szorokint az ő szobájába telepítették. Liflandszkij és Schleifer rábeszélte Tyihomirovot, hogy játssza meg az elmeháborodottat — nem a dühöngő őrültet, hanem a csendes bolondot. Miután a két cimbora már előre figyelmeztette Szorokint az esetleges kellemetlenségekre, Tyihomirov „bevonta" őt az orvosok elleni „cselszövényébe": Pavel szeme láttára az ablakon szórt ki bizonyos tablettákat, és megfogadtatta vele, hogy hallgatni fog. Majd megmutatta Pavelnak, hogy egy nagy kartondoboz fekszik az ágya alatt, s a doboz tartalmára célozva, csak ennyit mondott:
— Kooperacija durr, bumm!
Ez azt jelentette, hogy a hajó fel fog robbanni.
