 |
| A szerző a Körös-parton |
Nagyváradon születtem, éppen akkor, amikor apámat vidékre helyezték. Így ritka szerencsével a szülővárosom mellé azonnal szülőfalura is szert tettem, mégpedig akkora nagy falura, hogy évekig lehetett benne járni, és az ember még mindig nem jutott ki belőle.
Óriás erdők, a Codru égig érő csúcsa választotta el a világtól, csak üggyel-bajjal ment végig a határában az Örvényesről induló kisvonat, a váradi autóbusz pedig a gondviselés folytán rendszerint Kalácsán kapott defektet.
De amikor határozottabban kezdtem érdeklődni a világ dolgai után, rá kellett jönnöm, hogy a környéken a gondviselés sem működik zavartalanul. Egy téli estén — így beszélték — az erdő közepén romlott el egy autóbusz, mire a farkasok megették az egész utazóközönséget; csak a kocsi kerekeit hagyták meg.
De ezeket az apró hiányosságokat, a kezdődő gépkorszak átmeneti zavarait hamar elfeledtük, mert a tavasz és a nyár szelídsége más csodákkal kárpótolt.
Elvittek sétálni a kispusztára, ahol almafasor vezetett a Kopaszhegy felé, a hegy tövében bodzabokrok virágoztak, és ha utat törtünk az óriás tenyészetben, hamarosan följutottunk a csúcsra, ahonnan láthattuk, ami a világból megtekintésre érdemes.
A hegyen ritka virágok nyíltak, szemben kivehető volt a világosi vár, alattunk pedig az óriás falu megművelt földjeivel.
Egy ízben kamasz társaság felügyeletével elgyalogoltunk a Rózsa Sándor barlangjához is, ahol a híres betyár akkor kovártélyezta be magát, amikor eljött megtekinteni a község nevezetességeit.
Hát ha eljött, akkor volt neki min bámészkodnia. Volt régi kastély, amelyet hír szerint Mária Terézia építtetett, mellette olyan kukoricás, hogy amikor belevettem magamat, egy óra hosszat kerestek. Öreg katolikus templom állott a domboldalon, égszínűre festett csillagos mennyezettel és Krisztus-szoborral, aki úgy tartotta a kezét, mintha a gyertyák védelmezéséért öltött volna emberi alakot.
A közelben volt a felekezeti magyar iskola, ahol már kitömött mókus is állt a szekrény tetején, és rendületlenül hallgatta a palavesszők gyötrelmes csikorgását.
Az állami iskolát a nagy téren építették, szorgalmas és rátermett tanítója lelkiismeretesen toborozta a tanulókat, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, és fényes jövőt ígért a neveltjeinek. Nem tudom ellenőrizni, hogy ígéretét beváltotta-e.
A két iskola között félúton volt a vendéglő, ahol kuglival is szórakozhattak a rátermettek, de volt a közelben alkalmi mozi is, ahol rendszerint „Rintintin, a csodakutya" izgalmas, de kevéssé érthető történetét mutatták.
Evvel azonban nem merültek ki a falu látnivalói: voltak nemes műkedvelők, akik a „Hahó, itt a vadász" című drámát játszották, bár végig izgultam, hogy a főszereplő, aki a fácántollas kalapomat kölcsönkérte, vajon az előadás után nem felejti-e a fején. Az érdeklődő idegen megnézhette a gyönyörű élőképet is, amely mellé a muzsikusok a „Kicsiny fehér meszelt szoba" című nótát játszották. És valóban, a színpadon kicsiny fehér meszelt szoba állt, benne ünnepre öltözött műkedvelő násznép.
Megható unalmassága mellett zavart a szereplők némasága. Miért nem beszélnek, ha előadják a meszelt szobát ?
Sötétben mentünk haza, csak a hold kanyarított halovány ösvényt.
A falu sötétsége bűvös és félelmetes volt. Hír szerint ilyenkor jártak a manók, a farkasok és a hullócsillagok.
Éjféltájt, egy alkalommal, az egyik leány az artézi kútra ment, és arra figyelt föl, hogy majmok ülnek a tér kőkerítésén.
Péter bácsi, a levél kézbesítő a tüneményt előttem magyarázta meg. Szerinte a majmokat a központból küldték a falusi nép ijesztgetésére. Erre a véleményre utólag magam is hajlok. Noha akkoriban erősen korlátozott lehetett a majmok száma.
Volt tapasztalatom a rossz szellemek indulatairól. Egy ízben gombászni mentünk, és átléptünk a mély törésvonalon, amely a falut közvetlenül összekötötte a gyehennával. Itt a hiedelem szerint vékonydongájú ördögök tanyáztak.
Alig értünk az erdőbe, egy fácán repült a kalapomnak, ami szerfölött ritka és baljós esemény. Szedtünk gombát, mentünk egyenesen előre, mígnem pontosan oda értünk, ahonnét elindultunk. Másodszor a dögtemetőhöz jutottunk ki, harmadszor megint a dögtemetőhöz. Sanyi bácsi ismerte föl helyzetünk természetét; rontásba léptünk. És háromszor keresztet vetett, igy sikerült hazavergődnünk a vonzó és félelmetes éjszakában.
De ami számomra a mesék és felfedezések világa volt, az apám számára exiliumot jelentett.
Apám sok éven át volt a váradi járásbíróság vezetője, és az önbizalom ritka pillanataiban avval, büszkélkedett, hogy IV. Károly táblabírói címmel tüntette ki. Ennek ellenére — a régi eskü alól való föloldatása után — kellő időben esküt tett a román királyságra. Idős fejjel megtanulta az állam nyelvét, úgyhogy románul vezette a tárgyalásokat. Lojális állampolgár volt, aki — számomra nehezen érthetően — különleges személyi áldozatokat is hozott az elfogult istenek kiengesztelésére.
Hivatalos okmányok aláírásakor, a gumiból készített pecséteken föláldozta nevünk j betűjét. Csak magánlevelein írta tovább is szabályosan.
— Azért írtam így — mondta illetéktelen felelősségre vonásunkra —, hogy helyesen olvassák a hivatalos személyek.
Az égő betű füstje azonban nem szállt az ég felé. Az elfogultság nyilván örökké áldozatot követel, bizonyításra bizonyítást, az obulus után aranyat: magát a lelket.
Apám a törvényesség védőjének hitte magát, ezért visszautasította a váradi dandárparancsnok közbeavatkozását egy perben.Ezután helyezték vidékre ; nem fegyelmi úton, hanem határozottságáért, mintegy kitüntetésképpen. Kihelyezése után pedig hamarosan nyugdíjazták.
A számára sértő és érthetetlen eljárás szótlanná és töprengővé tette. Néha — jó óráiban — mesélt a Nemtudomka királykisasszonyról, és a szövegébe belekeverte azt a csodálatos birodalmat, ahol azért hozták a törvényt, hogy betartsák. Ha jól emlékszem, ezt a felhők felett arányló országot jogállamnak nevezte.
Anyám, aki egy szilágysági tanító leánya volt, hol izgatottan, hol a vincés apácáktól belénevelt megnyugvással vette tudomásul az eseményeket.
A falu békés hely volt, ahol a románok és magyarok munkájuk szerint becsülték egymást.
Volt egy üveggyár is a falu közepén, csak éppen munka nem folyt benne. Béla bácsi, akinek ágyú alakú öngyújtója volt, pénzt fektetett az üzembe, mire a pénz a csendben és a jó levegőn elaludt. Egy tavaszi szélroham végül lerontotta az óriás gyárkéményt is, de a befektetett pénz még erre a világra szóló döndülésre se ébredt föl. Számomra azonban az volt a legnyugtalanítóbb kérdés, hogy mi történt a kémény tetején őshonos gólyacsaláddal. Sajnos, akkor nem kaptam létfontosságú kérdéseimre világos és megnyugtató feleletet.
Gyermekkori szorongásaimnak egyik forrása maga a falu neve volt. Ugyanis Bélnek hívták.
Pirulnom kellett, ha erre gondoltam.
Emlékszem a felnőttek beszélgetésére, hogy nem lehet Bélben élni, mert nincs benne színház. Ez a gondolat jellemző volt a felnőtt emberiség felületes szemléletére.
És vajon, ha színház van Bélben, akkor az ember msgfeledkezhetik-e arról, hogy miféle képtelenségben, a lét milyen gyanús alagútjában talált magának menedéket?
Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért szépnek találom a házakat, tisztának a patakot és elevennek az erdőt. Holott mindez Bélben van. Még úgyis, ha Bél Bihar megye egyik legrégibb települése.
Da a közeli falvak sem vonzottak meghökkentő nevükkel. A szomszédban volt Tagadó, amelyet eleve nem fogadtam el önmagában érvényes földrajzi pontnak, A váradi út mentén feküdt Ökrös: ezt bizonyára bukott elemisták alapították.
 |
| EMKE-kávéház |
Evvel a döntéssel kezdődött meg hurcolkodásaink hosszú sorozata.
Előbb a kanyargós Szent János utcában béreltünk lakást, a Váli-féle szódagyár mellett - amely a környéket állítólag robbanással fenyegette.
Az utcát azonban Szent János védte, elsősorban a Körös áradásától, de nyilván a szódásüvegek fölrobbanásától is.
A szent az utca elején vigyázott, és néhány alkalmat leszámítva csakugyan megóvta a várost az áradattól. A szobor megfeketedett a napon, és a Körös is sötétítette alakját, ha netalán mégis elszabadult az árvíz.
Szent János volt az első szerecsen, akit láttam.
