VÁSÁRHELYI MIKLÓS: Három liter benzin (3)

Tízezer dollár az óceánrepülőknek - Bethlen István a "közvetítő"

Az a hír, hogy Endresz és Magyar a Várban vannak, futótűzként terjedt el Budapesten. Mire a miniszterelnökség palotáját elhagyták, a tömeg már elözönlötte a Szent György teret. Most valóban  kötetlen, spontán  ünneplés  kerekedett. Nem volt itt sem dísztribün, sem szónoklat, sem protokoll. Csak őszinte öröm, forró együttérzés és az utca népe. Éjfélre alkalmi cigánybanda verődött össze a téren, és a rajkók rázendítettek a Rákóczi-indulóra.
A hivatalos ceremónia azonban nem maradt el - csupán késett. A pénteki, szombati és különösen a vasárnapi sajtót, a képes újságokat, a mellékleteket megtöltötték az úti beszámolók, interjúk, méltató vezércikkek, a külföldi visszhangok ismertetése. S hogy az érdeklődés ne lankadjon, tömeglélektani kiszámítottsággal, július 20-án, hétfőn délutánra időzítették az eredetileg előző csütörtök estére, Mátyásföldre tervezett ünnepséget. A bicskei kényszerleszállás még látványosabb kavalkádot kínált.

Pompásabbnak ígérkezett a díszlet és gazdagabbnak, változatosabbnak a kelléktár. Nemzeti bizottság alakult az ünnepség megrendezésére. A színhely: a mai Hősök tere, a Millenniumi Emlékmű előtt kiképzett félkör alakú térség, természetes szabadtéri színpad. A felvonulás útvonala: a Gellért tértől a Ferenc József- (ma: Szabadság-) hídon át a Vámház (Tolbuhin) és a Múzeum körúton keresztül az Andrássy úton (Népköztársaság útján), onnan pedig sugárirányban a Millenniumi Emlékműhöz. A Királyi Magyar Automobil Club felszólította valamennyi budapesti személygépkocsi tulajdonosát, hogy vegyenek részt a felvonuláson. Az ünnepség időpontját délután hat órára tűzték ki, hogy a munkaidő végeztével mindenki kényelmesen a helyszínre érkezhessen.

Az emberek már délután háromkor gyülekezni kezdtek a felvonulási utak mentén és a Millenniumi Emlékmű előtt. Mire az autóoszlop elindult a Gellért térről, tízezrek tolongtak a rendőrkordonok mögött. A pilóták diadalmenetben vonultak az élen haladó, nyitott sportkocsiban a Hősök tere felé. Itt a Mátyásföldre tervezett műsort bővített változatban bonyolították le. A Himnuszt ezúttal nem „szerény" öt szónoklat követte, hanem a duplája, tíz beszéd. Köszöntötte a hősöket az ünnepséget rendező nemzeti bizottság, a kormány nevében szónokolt Klebersberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, a főváros részéről felszólalt Ripka Ferenc főpolgármester. Beszélt a Magyar Aero Szövetség képviselője, az egész magyar társadalom nevében is elhangzott üdvözlet, a szónokok között volt Karafiáth Jenő, az Országos Testnevelési Tanács elnöke. Azután dikciót mondott egy ügyvéd Endresz szülőfaluja, Perjámos nevében. Külön-külön válaszolt a két óceánrepülő és Szalay Emil, az amerikás magyar, aki a vállalkozást anyagi támogatásban részesítette. Befejezésül repülőgépek írtak le díszköröket a tér fölött. A mutatvány némileg felvillanyozta a több mint kétórás szóáradattól elpilledt ünneplőket.
Este a Gellért Szállóban ünnepi banketten köszöntötték a pilótákat. Az ünnepi szónok az agg Apponyi Albert gróf...

A hétfői nap különben is bővelkedett a sajtó hasábjaira kívánkozó eseményekben. Reggel újra fogadta a pilótákat Gömbös Gyula. Aztán elkísérte őket a kormányzói kihallgatásra. Horthy délben félórás protokolláris audiencián fogadta az óceánrepülőket és Szalay bácsit. Mindhármukat a magyar érdemkereszt III. osztályával tüntette ki, Endreszt és Magyart szolgálaton kívüli századossá léptette elő, sőt megígérte, hogy „alkalmasint" elhelyezi őket a Légügyi Hivatalban. Feltűnően szűkös ez az elismerés...

Annál szívélyesebb volt az arisztokrácia. József királyi herceg, aki a fogadó bizottság elnöki tisztét is elvállalta és ott tündökölt minden ünnepélyes fogadáson, rózsadombi villájába teára hívta meg a két pilótát, ország-világ előtt hangoztatva atyai szeretetét, mintegy ellenpontozva a hűvös, kimért várbeli hivatalos szertartást.
Céltudatosan ütemezték az ünnepségek további rendjét is.
Kedden a Szent István-bazilikában rendeztek hálaadó misét.
Szerdán Endresz és Magyar megjelent a diplomaták karzatán az Országházban...
Szerdán az Otthon írók és Hírlapírók körében díszbanketten ünnepeltek. A végeláthatatlan köszöntők sorából az újságok Herczeg Ferenc és Eckhardt Tibor beszédét emelték ki.
Csütörtökön a Várban, a miniszterelnökségi palotában, Bethlen István nyújtotta át Endresznek és Magyarnak Lord Rothermere tízezer dolláros jutalmát. Az angol újságkirály a feladat sikeres teljesítése esetére még 1929-ben megígérte ezt az összeget, és most a magyar miniszterelnököt kérte fel a pénzjutalom átadására. Jellemző, hogy Bethlen vállalta a nem éppen grófhoz méltó kézbesítői feladatot. A magyar főúr az angol parvenü újgazdag megbízásából kétszáz darab ötvendollárost nyújtott át a pilótáknak.
Pénteken valamit lankadt az ünneplés lendülete. A propaganda kezdett kifulladni. Délután a Metró filmpalotában bemutatták az óceánrepülők érkezéséről és ünnepléséről készült híradófilmet. Este a Margitszigeten a MAC-klubházban négyszáz terítékes bankettet rendeztek. Ez volt az utolsó nagyszabású  rendezvény.
A hét végére az óceánrepülés lekerült az újságok címlapjáról, nem foglalkoztak már vele terjedelmes riportok. A főszereplők néhány napi tündöklés után a szerényebb hírrovatba szorultak. Egyre ritkábban szerepeltek, és többnyire abban sem volt köszönet. A vállalkozásról lekopott a rendkívüliség dicsősége és a frisseség hamva. A propagandagépezet köhögni kezdett, akár a kis piros gép motorja. Az újságírói képzeletből immár csak a nevetségest súroló talmiságokra tellett.
Az élet zord realitásai kérlelhetetlenül visszatértek. A kampányban élen járó Pesti Hírlap 1931. július 26-i, vasárnapi számában már más volt a sláger. Egy belső vezércikk: „Európa gazdasági összeomlása." Az illusztris szerző: Winston Churchill, aki volt brit pénzügyminiszterként jegyezte az írást.
Az óceánrepülőkről pedig a továbbiakban csak azt hallhatta az ország, hogy egy-egy város díszpolgárává, valamelyik egyesület tiszteletbeli tagjává választották őket, utcát neveztek el róluk, köszönetet szavaztak nekik különböző testületek. A neobarokk magyar társadalom kitombolta cím- és rangkórságát, cirádás retorikai szenvedélyét, torozó kedvét. A legtöbbre Szalay bácsi vitte. Őt a Húsiparosok Országos Szövetsége örökös díszelnökévé választotta. Nyilatkozatában azzal dicsekedett, hogy amerikai gyárában, a messzi Flintben, óránként kétszáz kilogramm virslit állít elő.
Az Atlanti-óceán hőseit lefényképezték az újdonsült Miss Magyarországgal, Tasnády Fekete Máriával, majd a hollywoodi filmsztárral, Kertész Mihállyal, aki éppen látogatóban járt idehaza. A pilóták nyújtották át a trófeát az Artisták-Színészek labdarúgó-mérkőzés győztesének. A Corvin Áruház díszkirakatot rendezett be az óceánrepülés emlékére. A cukrásztestület marcipánból és tejszínhabból megmintázta a ,,]us-tice for Hungary" modelljét.
Aztán végképp elcsendesedtek a szenzációhullámok. Egy hónap múlva Endresz György és Magyar Sándor neve már nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Többé nem volt rájuk szükség. Megtették kötelességüket. Átrepülték az óceánt, és - ami a legfontosabb - tíz napig lekötötték az érdeklődést, elterelték a közvélemény figyelmét bizonyos dolgokról...

Folytatjuk


Forrás: Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Kossuth könyvkiadó, 1977. Népszerű történelem

VÁSÁRHELYI MIKLÓS: Három liter benzin (2)

Az indulás helye: Harbour Grace

Egynapos újabb kényszerpihenő után Endresz György és Magyar Sándor elhatározta, hogy július 15-én minden körülmények között nekivág az Atlanti-óceánnak. A meteorológia előrejelzése vegyes volt: a széljárás kedvezőnek ígérkezett, de az óceán felett sűrű köd gomolygott, ez pedig akkoriban halálos veszélyt jelentett. Az időjárás szakemberei nem tanácsolták a startot, de a magyar pilótákat már nem lehetett visszatartani, keserű szívvel, de elszántan vállalták a halálos kockázatot. Július 15-én, szerdán a reggeli órákban (középeurópai időszámítás szerint délután ötkor) felbúgott a „justice for Hungary" motorja.

Harbor Grace jelentéktelen kis halászfalu volt. Nevét csak az óceánrepülések tették ismertté. Új-Fundland szigetének ezt a legkeletibb csücskén elterülő fészket választották a minden csepp benzinjüket féltő óceánrepülők az átkelés kiindulópontjául. Harbor Grace annyit jelent: a „kegyelem kikötője". Polgárai nagy reményeket fűztek szülőhelyük kedvező földrajzi fekvéséhez. Arra számítottak, hogy később a rendszeressé váló óceánrepülések támaszpontja Harbor Grace lesz. Építettek hát egy hevenyészett fel- és leszállópályát a tenger közelében. A „repülőtér" kezdetlegességére jellemzőek Magyar Sándor szavai, amelyekből kiderül, hogy „indulás előtt még egy akadályt kellett a pilótáknak elhár-taniok: el kellett kergetni a pályáról az időközben besétált kecskéket".

Az első drámai mozzanatra a felszállás perceiben került sor. A gép összsúlya - az utólag fölszerelt benzintartályok miatt - négyezer kilogrammot tett ki. Ebből két tonna volt az üzemanyag: az olaj és a benzin. Úgy számították a magyarok, hogy ez 28 órás útra elegendő, vagyis háromszorosára az akkoriban szokásos repülési időtartamnak. A túlterhelés miatt a gép nehezen emelkedett. Magyar így emlékezik erre naplójában: „Endresz közvetlen a cserjés ágai fölött tartja a gépet. Egy-egy kiálló ág nagy csattanással vág végig az alsó szárnyfelületen."

Néhány percig tartó feszültség után a tenger fölé értek, és mindjárt sűrű ködbe kerültek. Vakon repültek, csak a műszereket figyelték. A túlsúly miatt hét órára volt szükségük, amíg - 1400 kilométeres vánszorgás után - sikerült 2000 méterre emelkedniük. Itt már jók voltak a látási viszonyok. Az időjárás a továbbiakban kedvezőre fordult, az óceán fölött ezért a nehezebb feladat Magyar Sándorra, a navigátorra hárult.

A gép kis rádió adó-vevőjének ugyanazt a hullámhosszat jelölték ki, amelyen az óceánjáró hajók nagy teljesítményű adói álltak kapcsolatban a kikötőkkel. A sűrű köd miatt viszont a nagy európai kikötők, Le Havre, Cherbourg, Marseille, Valencia, Hamburg, Bréma rádióállomásai állandóan foglaltak voltak. Innen irányították az Atlanti-óceánon közlekedő hajókat. A magyar pilóták üzeneteire, sürgető érdeklődéseire senki sem figyelt. Nyolc órája repültek már, amikor közép-európai idő szerint éjféltájt, valahol az óceán közepén, fele úton sikerült felvenniük az érintkezést az alattuk haladó „Stavangerfjörd" norvég áruszállító gőzössel. Csak ekkor tudták meg, hogy útirányuk egyáltalában helyes. A norvég hajó továbbította első életjelüket Londonba. A második híradás reggel, az ír partokról érkezett. Azután, nyolc óra körül, a „Maya" nevű spanyol gőzös jelentette, hogy a La Manche-csatorna felett látta elszállni a „Justice for Hungary"-t.
A magyar óceánrepülőkről befutott első híradásokat továbbították a nagy hírügynökségek. E közlések nyomán terjedt el július 16-án, csütörtök reggel futótűzként a hír Magyarországon: Endresz és Magyar túljutott a nehezén. Maguk mögött hagyták az út nagyobb és kockázatosabb részét. Leküzdötték az óceánt, és valahol Nyugat-Európa fölött repülnek. A kávéházak vendégei egyszerre aviatikái szakemberekké léptek elő. Folytak a számítások, találgatások: mikor érhetnek Budapestre? A siker bizonyosnak látszott.

Ezt remélte a két pilóta is. Pedig a neheze még hátra volt. Abban az időben a légi utak sorsát a természet kegye döntötte el, vagyis főként a széljárás és a látási viszonyok. Ez volt az oka annak, hogy még azok is, akik átrepülték az Atlanti-óceánt (a vállalkozóknak kevesebb mint a fele), rendszerint több száz kilométerre a kitűzött célponttól értek földet. Lindbergh többek között annak köszönhette világsikerét, hogy pontosan a kijelölt helyen szállt le Párizsban. Az Atlanti-óceán felett kedvező volt a széljárás, ezért a két magyar ezt az utat 250 kilométeres átlagsebességgel tette meg, ami akkortájt nagyon jó teljesítménynek számított. A jó szerencse azonban már a La Manche-csatorna felett elpártolt tőlük. Észak-Franciaországban viharba kerültek, majd sűrű ködbe. Vakrepülésben kóvályogtak Franciaország, Belgium és a Rajna-vidék felett. Rövid időre el is tévedtek. Rádiójuk olyan gyenge teljesítményű volt, hogy órák hosszat nem tudtak összeköttetést teremteni egyik állomással sem. A tévelygéssel legalább egy órát és sok üzemanyagot veszítettek. Közben maguk alatt hagyták Metz városát, és elérték a Rajnát. A folyó csíkját követve szálltak dél felé, egészen Baselig, onnan keletre fordulva a Bodeni-tóhoz. A bajorországi Ulmnál érték el a Dunát, s itt Magyar bejegyezte naplójába: „Már nem kell térkép, pihenhet a navigátor! Vezet bennünket a Duna."

Kényszerleszállás Bicskén

Valóban, most már egyre ismerősebb tájak felett közeledtek céljukhoz. Különösen Endresz érezte magát otthonosan ezen a vidéken, hiszen ő mint a polgári légiforgalom pilótája már sokszor követte a Duna ezüst csíkját. De a világ és Magyarország nem tudott róluk semmit. Az utolsó megbízható jelentések   szerint   reggel   nyolc   és   kilenc   között   bukkantak fel a La Manche-csatornánál. Aztán hosszú órákig némaság. A kezdeti nyugtalanságot balsejtelem és csüggedés váltotta fel. Időnként ugyan befutott egy-egy bizonytalan jelzés, kósza hír, de a hivatalos megerősítés mindig elmaradt. Mi több, a mátyásföldi repülőtér körkérdéseire negatív válasz érkezett valamennyi francia, német és osztrák légi kikötőtől. Párizs, Strassbourg, Frankfurt, München, Linz, Bécs nem tudott semmit a repülőgépről.
A hangosbeszélők délután kettőkor elhallgattak. Nem mondhattak semmi biztatót, a negatív válaszokat pedig nem merték közölni a felcsigázott tömeggel. Délután ötkor azután megtört a baljós hallgatás. A Bécs melletti Aspern repülőtere jelentkezett, és közölte, hogy sikerült felvennie a kapcsolatot a magyar pilótákkal. Az eltűntnek vélt gép öt órakor elrepült Linz felett és Bécs felé tart.

Pillanatok alatt feléledtek a remények. Vitéz jákfai Gömbös Gyula honvédelmi miniszter nyomban a politika nyelvére fordította a kedvező fordulatot, és szimbolikus jelentőséggel ruházta fel: „Csüggedésnek nincs helye - nyilatkozta -, ez a példa is azt mutatja, bátorsággal kell a jövőbe nézni, és akkor minden megpróbáltatást le tudunk majd győzni."...

Egy óra múlva már úgy tetszett, biztos a siker. Az újabb asperni jelentés szerint a gép öt óra ötvenhárom perckor elrepült Bécs felett. Rövid számítgatás után a szakértők megállapították, hogy az óceánrepülőknek legkésőbb hétre meg kell érkezniük. Ekkor félbeszakadt a minisztertanács, és Bethlen István miniszterelnökkel az élen Mátyásföldre indult a kormány, a diplomáciai testület, az előkelőségek kocsikaravánja. Nyomukban a sajtó, a rádió riporteri hada, a filmhíradó. Horthy kormányzó indulásra készen várakozott gödöllői vadászkastélyában. Most már öt-tíz percenként érkeztek a friss jelentések Pozsonyból, Győrből, Komáromból. Íme, a mátyásföldi repülőtér is felvette a közvetlen összeköttetést! Az utolsó jelentés Tárnokról érkezett hét óra tizennégy perc-
kor. Hatalmas ujjongás: tizenöt perc múlva itt kell lenniük! Minden szem az égboltot kémlelte. És ekkor váratlanul újra komor csend. A katasztrófa balsejtelme suhant végig a tömegeken.

Endresz György és Magyar Sándor valóban vergődött az apró piros géppel. Győr felett vették észre, hogy a benzintartályból akadozva szivárog az üzemanyag a motorba. Kört írtak le a város felett, és arra gondoltak,   leszállnak,   azután úgy döntöttek:  megkísérlik a lehetetlent.   Tovább   repültek. Hetven kilométer után azonban köhögni kezdett, majd elnémult a motor. A pilóták azt hitték, hogy a lyukas tartályból elszivárgóit a benzin.   Ezt írta a sajtó is.   Csak az utólagos műszaki ellenőrzés állapította meg, hogy üzemanyag még volt, de a benzinvezeték eldugult. A pilótáknak fel kellett adniuk a küzdelmet. Kiszemeltek egy üres zöld foltot a vasúti pálya mentén, és siklórepülésben kényszerleszállást hajtottak végre. A göröngyös   talajon a gép megbillent.   Előrebukott,   majd balra dőlt. Az egyik légcsavar meggörbült, a gépház burkolata behorpadt, megsérült a bal oldali szárny. A pilóták nem sérültek meg. Csak éppen nem sejtették,   hová   pottyantak. Arra döcögött szekéren egy parasztember, tőle tudták meg, hogy Bicske határában, Budapesttől légvonalban mintegy harminc kilométerre értek földet. Endresz a gép mellett maradt, Magyar pedig felkapaszkodott a szekérre, 'hogy megkeresse a   legközelebbi   távbeszélőt.   Nem is volt ez olyan   könnyű. A falusi postahivatalok zárva voltak. Végül, több eredménytelen kísérlet után az elnyűtt, holtfáradt, csapzott óceánrepülő bebotorkált az alcsuti jegyző hivatali szobájába.

Bicskén - a leszállás emlékére

A jegyző éppen Mátyásfölddel beszélt. Magyar ezt hallotta belépésekor.
-  Kérem, a „Justice jor Hungary" lezuhant Bicskén.
-  Nono, nem egészen így történt - vetette közbe az érdekelt.
-  Ne zavarjon, nem látja, hogy Pesttel beszélek? - förmedt a pilótára a jegyző.
A burleszkbe illő párbeszéd kapkodó, kölcsönös magyarázkodásba fordult. Magyar Sándor átvette a kagylót, és szabályszerűen jelentette a történteket a repülőtér parancsnokának. Megtudta, hogy már el is indult értük egy gép. Mátyásföldön ugyanis már néhány perccel korábban értesültek a történtekről. Elsőnek a legközelebbi vasúti őrházi bakter jelentette az eseményt a Keleti pályaudvar állomásfőnökének, aki nyomban telefonált a repülőtérre. Közvetlenül ezután ért földet a menetrendszerű Bécs-Budapest légijárat gépe. Pilótája látta a kényszerleszállást, és pontosan megjelölte a helyét.
Amint az előkelőségek tudomást szereztek a bicskei kényszerleszállásról, feltűnés nélkül távoztak a repülőtérről. A felcsigázott tömeg is némi csalódással kezdett oszladozni. Csak néhány ezren maradtak ott, hogy megvárják az óceánrepülőket.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a pilóták segítségére küldött Fokker utasszállító üzemanyagot is visz magával, a pilóták tehát saját gépükön tehetik meg a hátralevő harminc kilométert, végül tehát mégis Mátyásföldön szállnak le. A „Justice for Hungary" azonban nem volt üzemképes. Endresz és Magyar a Fokkeren, utasokként érkeztek Mátyásföldre. Ez este kilenc óra tájban történt.
A hivatalos ünneplés tehát elmaradt. Csak maroknyi lelkes várakozó és a legszűkebb család (Magyar Sándor édesanyja, Endresz felesége) tartott ki. De az óceánrepülők 28 órás hányattatás után sem térhettek pihenőre. Gépkocsira rakták és a Várba vitték őket. A miniszterelnökség bejáratánál fogadta őket Gömbös Gyula honvédelmi miniszter, aki minden alkalmat megragadott, hogy neve és jellegzetes figurája minél többet szerepeljen a sajtóban. A minisztertanács ismét megszakadt, a kormány nevében gróf Bethlen István miniszterelnök üdvözölte a bátor pilótákat...

(Folytatjuk)

Forrás: Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Kossuth könyvkiadó, 1977. Népszerű történelem